A legenda szerint, mikor az elsők közt felütötte fejét a trónbitorlási vágy, s Alignak könyörületet nem ismerve roppantotta össze ellenségeit, Tupilek minden halottér könnyeket hullajtott, minél idősebb, nagyreményűbb volt egy farkas, annál többet. Az ő gyásza és fájdalma töltötte meg a tómedret. A víz felszíne mindig tükörsima, sose zavarja fel semmi, a környék háborítatlan és békés...
*A napok teltek, de továbbra is egyedül voltam. Nem azért, mert nem lett volna kihez fordulnom, nem azért mert nem lett volna hova mennem, hanem mert ezt választottam, egy kis ráhatással ugyan, de az mellékes. Bárcsak az volna. De nem volt... Néha éreztem egy-egy farkast, de olyankor csak tovább álltam. Nem akartam találkozni senkivel a hegyvidék pedig elég nagy ahhoz, hogy elkerüljem őket. Próbáltam olyan helyeket keresni, ahol viszonylag kevesen fordulnak meg. Érezhettek, tudták, hogy életben vagyok már amikor nem húztam fel a pajzsom egy kis időre, hogy odébb mehessek és ne kövessenek. Tudtam én, hogyha akarnak akkor követnek. Csak reménykedtem, hogy nem akar senki. Valahol mélyen lelkiismeret furdalásom volt, de ezt elnyomta egy nagyobb, egy másik mely Dave miatt volt. Castor szavai és Darrené ott visszhangzott szüntelen és minden egyes pillanatban szaladtam volna. Rohantam volna el a világból, el a területről de a farkasom, a szívem ide kötött minden keserűség ellenére, mind azok ellenére ami történt. Miért nem mentem vissza? Mert tudtam, hogy nem volnék képes a többiek szemébe nézni. Még, nem. De talán képes leszek egyáltalán valaha? Nem tudtam és nem is akartam kideríteni. Az időérzékem valahol elveszett útközben, csak azt tudtam, hogy mikor van nappal és éjszaka. Ha éhes voltam vadásztam valamit, ami még esetlenebbül ment mint a legelején de végülis éhen nem haltam annak ellenére sem, hogy az első alkalommal bizony kihánytam mindent, ahogy a másodikkal is. Ha szomjas voltam kerestem valami víz forrást, de egyszer sem kényszerítettem vissza a farkasom. Ő, Én vagyok. Talán haszna is lesz annak, hogy ezt az időt így töltöttem. Nem tudtam, ez volt a legkevesebb bajom. Hiányzott az otthonom, a családom. De rögtön jött a kérdés utána, hogy valóban az-e. Családnak nevezhető-e az ahol én vagyok és ha igen, akkor a magaménak tudhatom-e. Nem lehet egyszerű a koboroknak. Vagy csak kölyökként ilyen pocsék, ijesztő és elhagyatott? Nem tudtam, Ravenen kívül nem találkoztam még eggyel sem. De hát, egyszer majd kiderül, de leginkább nehéz volt. Nem akartam menni, még mindig nem. S nem is mentem, csak ott feküdtem a tó partján és a zöldellő növényzetben nagyon jól tudtam, hogy világít a fehér bundám. Az égési sérülések már nem látszódtak a bundámon csak alatta húzódtak még kissé. De nem tudom, hogy emberként ez mennyire fog látszani majd és mi az, ami megmarad belőle. A torkom már épp volt, a lábam is össze forrt, bár elég csálén állt és ha rosszul léptem fájt. de nem érdekelt. A mancsom... azt hagyjuk, az még mindig használhatatlan. Itt voltam egész nap és nem is állt szándékomban odébb állni. Jó volt itt, csendes és békés bár erről a helyről még nem hallottam semmit, talán ezért éreztem itt jól magam. Nem volt köthető semmihez. A távolból Darren energiái szűrődtek, mire farkasom felkapta a fejét és tekintetét arra szegezte. De csak összehúzta magát a lehető legkisebbre, mintha csak egy virág gumó volna, amiből volt pár erre felé s én magam meg a pajzsom húztam fel. Ja igen, ennyi haszna volt, hogy elakartam bújni a világ elől és a farkasoktól. Könnyebben feltudtam húzni a pajzsom és elég sokáig fent is bírtam már tartani. Ez van, ha az ember lánya rákényszerül arra, hogy tanuljon, ha elakar érni valamit. S ez sokkal másabb, mint amikor a szülök azt mondják a gyereknek, hogy kap egy autót, ha átmegy az érettségin. Sokkal elemibb. Iriszeim azonban ismét a tó felszínére szegeződtek és arra is rájöttem, hogy a farkasom tud úszni. Lévén, hogy valahogy fürdenem is kellett. Bár annak nem nevezném azt, hogy belemásztam a vízbe és a túloldalt kievickéltem. De a célnak megfelelt. *
Egy hét depresszív elzárkózás és még egy hét lelki regenerálódás után elindultam felkutatni Ash-t. Tudtam, hogy a falka területén maradt, mindig mondták, hogy éppen hol érezték, merrefelé mozgott, a kisebb-nagyobb tetemekből pedig azt is tudtam, hogy vadászik, eszik, él. Addig viszont nem akartam a szeme elé kerülni, amíg ilyen kiszámíthatatlan és labilis voltam, semmi jó nem sült volna ki belőle, csak rontok tovább azon, ami már amúgy is el van cseszve. A listázás segített, némiképp megnyugtatott, és kezdtem érezni, hogy merre kéne tovább menni - most nekem, személyesen, a saját életemben, viselkedésemben. A falka lassan tiszta sor volt, az se kérdés, hogy milyen vagyok valójában, szóval nincs veszve semmi, ugye? Lehetek olyan Atanerk, aki a falkának is megfelel, ugyanakkor közben én vagyok. És... Teremtőként se vallottam totális kudarcot még, ugye? Nagyot sóhajtottam, miközben az erdőben battyogtam, aki erre a kérdésre választ tudna adni, azt két hete nem láttam, felé se szagoltam, a kósza híreken kívül fogalmam se volt, mi lehet vele. Azt se mertem megtippelni, hogy ennyi teljesen külön töltött idő miképp hatott, mivel a beharapása óta egyszer sem voltunk ilyen távol egymástól, mindenféle értelemben véve. Majdnem olyan ideges voltam, mint mikor Jamesszel találkoztam, miután felépült, hogy megnézzük, mennyire ázódtam vissza. Enyhe deja vu-m lett, mert most is pont azt kellett tesztelni, hogy mennyire vagyok én, én. Komolyan mondom, ha ezek után kéthavonta lefutok mindig mással egy-egy ilyen kört, akkor elvonulok a világ elől. Jó, ezt nem teszem meg, de az tényleg nem állapot.
Nem tudom, meddig barangoltam az erdőben, mire a tónál lyukadtam ki, s megéreztem egy pillanatra Ash ismerős energiáit. Azért csak ilyen rövid időre, mert amint ő meg engem észlel, egyből felhúzta a pajzsát. Kösz, kicsim, én is szeretlek. Tényleg szeretem, és azt is értem, hogy mi végre a pajzsa. Elindultam arra, amerről az utolsó kis energiafoszlányt éreztem, még a pajzs előtt - ami rajtam még mindig nem volt szokásos viselet, így most is hiányzott. Mikor megláttam, lassítottam a lépteimen és jó tíz méterre ültem le tőle a fűbe. Pár percig csak ültem és a tavat figyeltem. A farkasom a kölykét leste, energiái a pajzs körül sündörögtek, de meg se próbáltam összeroppantani azt, vagy valahogy elérni, hogy rést üssön. Soványabb volt, láttam rajta, ahogy én is megszabadultam pár kilótól, pedig aztán egyikünk se túlsúlyos. - Nem tudom, mit mondhatnék - szólaltam meg végül, normál hangerőn, a szemem sarkából a kis nőstényre pillantva egy másodpercre - azon kívül, hogy első körben szeretném ha tudnád, nem vagyok Steven. Fogalmam sincs, mi ütött belé, de nekem kellesz, még ha mostanában nem is hiszed el, mert hülyén viselkedtem. - Nem kellett megerősítés, tisztában vagyok azzal, hogy akit az utóbbi időben felmutattam, az nem én vagyok, nem lehettem én! - Második körben... - itt már felé fordítottam a fejem - szeretném, ha hazajönnél, Farkaslakba, hozzám. Ha nem kérsz belőle, nem foglak odavonszolni, csak... - Nagyot sóhajtottam. Bármi van, bármit mondok, teszek, vagy rombolok le benne, akkor is a lányom, és nekem ez rengeteget jelent, de hiába mondanám, most aligha hinné el. Visszahúzom a farkasom, ami ugyan nem valami lelkes, de az energiái innentől körém koncentrálódnak. Nem a megszokott hűvös ridegség árad belőle, kellemesebb, puhább, otthonosabb, mintha azt a hiányt akarná pótolni, amit Ash nélkülözése okoz. Szeretem őt, de van, amikor ez kevés...
*Darren közeledett hallottam a lépteit, és kedvem lett volna felállni és tovább menni, mintha észre sem vettem volna. Csak úgy, mint az elmúlt napokban vagy mióta vagyok itt mikor éreztem, hallottam valakit. Néha reménykedtem, hogy Darren az, de hát... annyiszor volt már mellettem, hogy a lépéseinek hangját a járását is felismerem még akkor is ha be van kötve a szemem és nyakig van a pajzsa. Ahogy leült nem fordítottam felé a tekintetem, nem tudtam, hogy készen vagyok-e. Hogy nem lenne-e minden rosszabb, mint volt vagy mint most. Nem akartam hozzá szólni, lehet, hogy csak még jobban elrontanám. Hisz csak ahhoz értek, hogy fájdalmat okozzak. Erre ott van Steve élő példának, aztán Darren, a mamáék de még önmagamnak sem vagyok már jó. Persze kétségeim és félelmem nem szivároghatott ki, ahogy az sem, hogy mennyire szerettem volna oda bújni, hogy csak egy kicsit érezzem. Utána megyek is, csak egy kicsit hadd érezzem magam mellett, magamon. Héé... azért nem így gondoltam. Vagy mi van, már a farkasok gondolatot is tudnak olvasni? Morrantam fel kérlelőn mikor megéreztem az energiáit. Nem volt erőszakos, de az én pajzsom meg nem volt fix. Egy kis nagyobb hullám és akaratlan is lerombolja. Csak felhúzni tanultam meg és nem erősíteni azt, így még gyenge volt. Kérlelő morgásom pedig csak annyit takart, hogy hagyja békén és menjen Tőle ezt Ő maga is érezhette, hisz ahogy simogatni kezdte az érezhetően megremegett. Legalább ennyi öröm nekem is lehet nem? Ahogy Darren megszólal csak a mancsom helyezem az orromhoz a pofámra. Nem, nem akarom hallani de akkor lássuk be, a fülemre tettem volna. Valahol mégis akartam, csak egy kicsit és mégis eszméletlen vággyal. Szavaira azonban kissé elkomorultam és most ugrott a majom a vízbe. Ha fent ezaz izé, nem tudok válaszolni avagy visszaváltozom. De azt hiszem... az igazság az, hogy gőzöm sincs, hogyan kezdjek hozzá. Mintha elfelejtettem volna... ember lenni ebben az időben. Már azt sem tudtam, hogy miként nézek most ki. Így a könnyebb utat választottam, hogy ne legyen olyan egyértelmű, hogy olyan vagyok mint a kis elefánt. Egy valamit megtanulok, más valamit meg elfelejtek amit korábban tanultam. A pajzsom leeresztettem. Teljesen, lévén, hogy én nem tudtam játszani vele. Kicsi voltam én ahhoz, hogy egyszerre annyi mindenre figyeljek.* ~ Nem azért nem hiszem el, ahogy viselkedsz. Az emberek furcsák, a farkasok még furcsábbak és gyorsan változnak, tapasztalat. Hanem azért, mert ki is mondod. Egyetlen otthonom van... Bostonban. Ti csak azt hiszitek, hogy egy labda vagyok, amit ide-oda dobálhattok. Ha eleged van, meguntad lepasszolod Stevenek. Ha neki sok, akkor egyszerűen elvonul és én magam jövök el, mondania sem kell. Mi ütött belé... - kacagtam fel keserűen mentálisan, ám farkasom inkább dühösen morgott, ami keveredett valamiféle nyüszítéssel - Csajozik és Őrző. Bár azt mondja, hogy nem érdekli, de valahogy még mindig nem tudja elfogadni, hogy a kis kedvencéből Bolhás lett. Nem mondja, de nem bír megbirkózni azzal, hogy nekem már csak Ő van, mert a farkasom ide köt. Bármit mondok vagy teszek, egyikőtöknek sem jó. Én őszinte vagyok, minden szart elmondok nektek, de Ti csak titkolóztok folyamatosan és féltek. Hiányzol. Hiányzik Ryan még Sziamiau is. De nincs otthonom Darren... csak két ház, ahol olykor szívesen látnak. ~ Elhallgattam, ám hallatszott a hangomon, hogy valamit még mondanék. De tényleg ezt akarom? Valóban ezt szeretném? A gond ott volt, hogy igen. Ezt szerettem volna. Döntenem kellett. Nekem. Ragaszkodok tovább ahhoz, ami volt és minden pillanatban kézzel, lábbal kapálózok a múltamért, az emberért aki én voltam egykoron. Vagy elfogadom azt, amivé lettem és alkalmazkodom oda, ahova kerültem. De nem lehet ketté szakadni. Nem lehet egyszerre kétfelé lenni, ember és vérfarkas is lenni. Kár, hogy ezt a két mérleget két személy alkotta. Pár, hosszúra nyúlt perc után csak felálltam és oda sántikáltam a víz tükréhez. Mintha csak onnan olvashatnám ki a választ. Tekintetem határozottan elmerült a mélységben, mintha csak a víz tükre alá akarnék látni. De nem, azoknak a sárga szemeknek akartam a mélyére látni.* ~ Stephenie Meyer; "Eldöntöttem, melyik életet választom, most már szeretném elkezdeni élni." ~ Suttogtam még mentálisan is, mint aki nem akarja elhinni, hogy a kósza idézet az eszébe jutott de visszafordulva tekintetem Darrent találta meg és bár kevésbé sem fájtak a szavai, kevésbé sem voltam boldogabb mint eddig, de... ~ Hadd költözzek fel hozzád vagy hozzátok... végleg. Nincs inga, nincs kijelölt látogatások vagy amit muszáj Stevevel töltenem. Ide tartozom már egy idelye... ~ Magyaráztam meg, ám érezhette, hogy a döntésem bár nem tesz boldoggá, de döntöttem. Lehet, hogy fájni fog, lehet, hogy hiányozni. De két világ... azonban csak egyik lehet az enyém. Nem lehetek egyszerre ember, egy olyan ember aki egy Őrző elveit követi és nem lehetek farkas, aki a farkasok törvényeit követi. Én farkas vagyok. Még egy kicsit elfuserált ugyan, ettől a kettősségtől. Rohadj meg Alex... a faszért van igazad már megint? Ő is ugyan ezt mondta, én meg... én meg csak hülyének néztem és rá hagytam. De nem mozdultam, csak némán vártam Darren válaszát. Nekem kell tennem érte, de addig, míg nem enged nem tudok. Addig még nem mondja azt, hogy haza mehetek, hogy az ott valóban az otthonom lehet, mert oda költözhetek addig csak vagyok és tengődök. Semmit nem akartam, csak azt, hogy engedje meg. Még ha nem is hozzá... de legalább a farkaslakba. Hogyan fogok a többiek szemébe nézni? Nem tudtam, fogalmam sem volt. De majd akkor kiderül. Valahogy, muszáj lesz.*
A pajzsát nem piszkáltam, isten ments, hogy leromboljam bármivel is, ha úgy érzi, akkor leengedi. Ültünk, feküdtünk a fűben, s majdnem felnevettem, hogy kívülről nézve, ebben a környezetben mi is mennyire nyugodtnak tűnhettünk, holott elég lett volna egy pillantást vetni a lelkünkre és kiderül, hogy egyáltalán nem vagyunk olyan kiegyensúlyozottak. Az más kérdés, hogy igyekeztem afelé tendálni, és most a félős-idegeskedős-izgulós érzelemkavalkád uralkodott bennem, de ez még mindig jobb volt, mint bármilyen más érzés, ami az elmúlt pár hétben tartott a markában. Leengedte a pajzsát szavaim után, a farkasom pedig már ment is volna hozzá, de visszatartottam, aminek egyáltalán nem örült, hát én se basszus, de most nem a letarolások ideje van. A szörnyetegemet ez alig hatotta meg, árgus szemekkel leste a kölykét és ha nem tartom erősen, talán még alakváltásra is rávesz, csak azért, hogy egy picit közelebb jusson a Pöttömhöz. Egyedül a mentálisan küldött szavak térítették észhez, azokra figyelt, megállt, felhagyott a kapálózással és várt. Akaratos, arrogáns és alattomos, de nem hülye. Igazán megnyugtató... Azzal ébresztek benne kétséget, hogy kimondom. Jah, igaz is, mindenki azt bizonygatja, ami nem fedi teljesen a valóságot. Nálam ez mondjuk fedi, de inkább nem magyarázom akkor tovább, még tényleg hitegetésnek fogja venni. - Ash, ha csak egy apád lenne úgymond, eszem ágába se lenne "lepasszolni", de mikor köztünk gáz van, azt remélem, hogy Steve legalább neked tud annyiban segíteni, hogy jobban érezd kicsit magad, mert mellettem olyankor aligha jó érzés lenned. - Nem akartam "kisajátítani", mert szüksége (volt?) Stevenre, és ha neki ő fontos, nem vonom el tőle, mert azzal csak magam ellen hangolnám, amit pláne nem akarok. Belementem az ingázásba, mert ezt kérte, de én voltam a hülye, hogy nem vettem időben észre ennek a másik oldalát. Így persze, hogy nincs igazi otthona. Felhúztam a térdem és arra támasztottam az állam. - Tényleg nem könnyű velünk - ismertem el, mert na... nem elég, hogy Stevennel alapvetően is más habitusúak vagyunk, de még két külön fajt is képviselünk, ha pedig ehhez még hozzáadjuk a személyes rigolyáinkat, igényeinket és elvárásainkat Ashleyvel szemben, az már tényleg sok. És itt még sehol nincs a falka többi tagja, vagy a családunk. Megmosolyogtam, hogy pont a Twilight írójától idézett, de azt el kellett ismernem, hogy idevágó volt. Más körülmények között biztosan tettem volna rá megjegyzést - az írónő miatt -, de itt egyetlen, halvány mosoly volt csupán a reakcióm, az is minden gúnytól mentes. Majd meghallottam, miről döntött, hogy mit szeretne, milyen útra akar lépni, melyik életet választotta. Kissé elkerekedett a szemem, résnyire elvált az ajkam, s csak néztem őt, alig akartam hinni a hallottaknak. - Komolyan? - kérdeztem vissza olyan halkan, hogy szinte suttogásnak is alig lehetett ezt nevezni. Mintha félnék, hogy egy hangosabb szóra mindez eltűnik: Ashley, a döntése... Teljes testtel felé fordultam, kicsit gyorsabban, mint terveztem, így az lett belőle, hogy félig-meddig négykézlábra is álltam. - Tényleg odaköltöznél hozzám? Végleg? Csak hozzám? Jó, nekem evidens volt, hogy a lakásomban lesz, ha már ott a szobája, a cuccai jelentős része. Hangomból fojtott reménykedés és némi öröm volt érezhető, mint aki megkapta azt, amire már jó ideje vágyott, de nem meri elhinni, hogy tényleg igaz, hogy megtörténik. Ash hozzám költözik, nincs több ingázás, tényleg csak rajtam fog állni, hogy kaphat-e új otthont? Szinte megijesztett a lehetőség, de annyira akartam! Boldog voltam. - Mondd, hogy mikor szeretnéd, és elhozzuk a cuccaidat Steventől - mondtam végül, mikor felfogtam, hogy amit mondott, tényleg igaz, tényleg jönne! Az, hogy ettől Ash nem hányt cigánykereket örömében a korábbiak tükrében érthető volt, ettől függetlenül én majd' kibújtam a bőrömből. Persze csak módjával, mert ettől még nem rendeződtek a dolgaink, de az, hogy teljesen hozzám költözne, most felért egy több éves karácsonyi ajándékcsomaggal.
*Pajzsom leengedtével éreztem, hogy Darren farkasa jött volna. De valahol örültem, hogy nem engedte. Nem azért mert továbbra sem akartam látni. De muszáj volt, hogy ne befolyásoljon a jelenléte. Hogy, ne a szeretete legyen az, mely megerősíti az egyébként hadilábon álló döntésem. Nagyon hadilábon állt, mert nem tudtam, hogy helyes-e vagy sem amit teszek vagyis szeretnék. Nem akartam, hogy csak azt higgye ezért. Vagy csak saját magam szerettem volna ezzel áltatni? Akárhogy is ez a pár nap elegendő volt arra, hogy rájöjjek egy két dologra. Bár mi zárja ki, hogy nem csak a magány ment az agyamra? Mindegy, nem akarok ezzel foglalkozni mert csak még több bizonytalanságot szül.* ~ Egy idő után a szőnyeg alatt is elfogy a hely Darren. S nem, közel sem jobb az, ha távol vagyok. De nem is ez volt a megoldás... már tudom, bár késő. ~ Hisz, hova vezetett az, hogy olyankor távol maradtunk? Sehova. Csak azt eredményezte, hogy mindent a szőnyeg alá söpörtünk és mind a kettőnkben ott maradt még ha nem is beszéltünk róla, mintha nem is lenne. De ott volt, csak hagytuk, hogy elmúljon és minden ment a régi kerékvágásba. Persz, fontos Steven, sosem akartam megtagadni. Még most is az. De nem ez a megoldás és sokszor nincs is, de ellehet indulni egy úton. Az idézet, nos, az nem a Twillighból volt. Legalábbis remélem, bár nem tudom honnan jutott eszembe. Valahol biztos találkoztam vele, márpedig azt a könyvet nem olvastam bár a net csodákra képes, szóval nincs kizárva. De Darren mosolyát nem látom, csak érzem. Érzem mintha csak látnám, azonban nem szólok, nem teszek rá megjegyzést. Hisz, nem csak a hecc kedvéért dobtam be. Hanem oka volt és inkább azzal foglalkoztam, majd Darrenre emeltem a tekintetem. Láttam a mozdulatát és máskor bizonyára felnevettem volna, s a hitetlenkedésére is benyögtem volna, hogy; nem, csak vicceltem. De nem így volt. Csak némán hajtottam meg a fejem, amit igazából egy bólintásnak szántam egyszerre az összes kérdésére.* ~ Hozzád vagy legalább a farkaslakba.~ Ismételtem meg még egyszer, hisz nem akartam, hogy kényszernek érezze azt, hogy az Ő lakásába. Ő dönti el, én pedig elfogadom. Ha hozzá hát hozzá, ha egy másik emeletre akkor oda. Mindegy volt... de döntöttem és ez az első lépés. Másodikban felkeresem Alexet és bocsánatot kérek Tőle. De egyszerre csak egy, nem sietünk sehova. Éreztem, hogy örül és valahol mélyen... jó mélyen én is örültem, vagyis a farkasom örült annak, hogy nem lesz elvonva a teremtője közeléből. De egy régész is kevés lett volna, hogy ezt az örömöt meglelje. De a farkasom számított, Ő ami Én. Majd alkalmazkodom, ha játszani akar akkor nem tudom, veszek neki labdát. Nincs már Ashley McLoyd. Ashley Northlake van, a farkas kölyök. Bármennyire is hangzzon szarul és maradjon meg a nevem annak ami. A kérdésre ismét a víz felé fordultam és csak némán meredtem egy kicsit. Mikor akarom? Soha. ~ Ma. Nem szeretném tovább halogatni. Farkas vagyok, akkor éljek is úgy. ~ Szavaim éles ellentétben voltak azzal, amit szerettem volna. De nem volt hazugság, hisz bár nem tetszett a dolog de nem is kell mindennek tetszenie. Csak tennem kell, ahogy azt egy kölyöknek kell. Tennem, kérdés nélkül. S ha már eldöntöttem, akkor meg is teszem. Nem volna értelme tovább halogatni azt ami egyébként is elkerülhetetlen. ~ Viszont segítségre volna szükségem. Egyrészt a mancsom miatt egyedül nem menne a pakolás. Másrészt... nem tudok visszaváltozni. Vagyis, nem tudom, hogyan álljak neki. Azóta nem változtam vissza, de úgy látszik ez a párnap elég volt, hogy elfelejtsem. ~ Mondtam el, de nem azt vártam, hogy Ő jöjjön. Persze, szerettem volna ha Ő jön, de nem várhatom el. Azt se tudom, hogy mennyi ideje van most. A második már neccesebb, abban jelenleg csak Ő tud segíteni no meg van rajta póló ami nekem hálóingnek is megteszi. Szóval jahm, ahhoz, hogy elinduljak segítség kellett.*
Igen, a szőnyeg alá söprés nekünk sajnos az elmúlt időben nagyon jól összejött, és ennek itt van az eredménye. - Sose késő, amíg élsz - mondtam halkan, de meggyőződéssel. Addig tud változtatni, utána már nem, és akkor van csak késő. Tudtam, hogy ez Stevennek fájni fog, bármennyire is viselkedjen furcsán mostanában Ash-sel, s ettől szinte bűntudatom volt, hogy én meg annyira örülök. Mert örültem, s nem tudtam elrejteni egy suta mosolyt, ami röpke időre megjelent az arcomon. Szerettem volna megölelni, magamhoz húzni, a karomba venni, szorosan tartani, hogy tudja, érezze, szeretem és sose dobnám el, vagy válnék meg tőle önszántamból. Biztosan lesznek még vitáink, mosolyszüneteink, mert olyan nincs, hogy mindig minden jól működjön, ahogy a melléket ábra is mutatja, de a lényegen nem változtat - a részemről. - Hozzám - mondtam egy biccentéssel kísérve. - Ott van a szobád - ott lesz az otthonod -, így a legegyszerűbb - így vagy a legközelebb -, ha bármi van, nem kell a folyosón se bóklásznod - nem kell másnak is tudni, ha valami bánt. Talán ijesztő, hogy ennyire ragaszkodom hozzá, de... a többiek is ott voltak a közelemben, nekem... kellenek. Önző vagyok, ha a szeretteimről, barátaimról van szó, makacsul ragaszkodok hozzájuk, s pont ez a baj is egyben, ettől válok olyan átkozottul sebezhetővé, ugyanakkor miattuk vagyok erős, ha arról van szó. Értük. El tudtam képzelni, mennyire nehéz lehetett ez neki, nagyjából mint nekem elhagyni Európát, s vele a családom. Nem akartam, hogy valaha is megbánja, azt nem. Szükséges, kényszer szülte döntés volt ez, ha nem is teljesen, de jelentős részben biztosan, és ha most nem segítek neki, akkor tényleg vége, mind nekünk, mind neki farkasként. Tényleg elfogadta, hogy farkas lett? - Legyen - biccentettem arra, hogy még ma akarja a költözést, ami ellen nekem se volt kifogásom, akinek lesz, az nem én vagyok... Ő se lelkesedett nagyon, s ez valamelyest visszavetette a pislákoló jókedvem. Neki ez egy komoly elválás is, úgyhogy biztos nem mostanában fog madarat fogni, amikor eszébe jut, hogy hova megy immár mindig haza. - Megoldjuk - bólintottam újfent. Ha ez így megy tovább, akkor bólogatókutya leszek. A pár napra felvontam a szemöldököm. - Ash... ugye tudod, hogy két hét telt el? Ha annyi ideig tényleg egyáltalán nem változott vissza, akkor nem csodálom, hogy ennyi idősen ezzel kijött úgymond a gyakorlatból. Levettem a dzsekimet, felálltam, majd a kis nőstényhez sétáltam és leguggoltam mellé. Egyik kezemben a bőr volt, a szabaddal pedig nem tudtam megállni, a tarkójától a faráig végigsimítottam a hátán, ujjaimmal finoman borzolva a fehér bundát. Sajnáltam, hogy mindez így alakult, hogy ennyi mindenen kellett keresztül mennie, és hogy még mindig nincs vége. A farkasom energiái védelmezőn körülölelték, ha bundás alakban lettem volna, fejemet az övének dörgöltem volna. Energiáim finoman változtak meg, ahogy a farkasára mintegy nyomást gyakorolva kezdtem háttérbe szorítani, hogy az emberi rész előjöhessen. Igyekeztem úgy csinálni, hogy csak a kezdőlöket származzon tőlem, a többit ő intézze, de ha nagyon nem ment, akkor végig irányítottam, segítettem. Mikor a bunda kezdett visszahúzódni, tagjai pedig változni, ráterítettem a dzsekim, hogy amint teljesen visszaváltott, egyből felvehesse. - Ha végeztünk a pakolással, nézesd meg a kezed, és a lábad. De ahogy látom, ebből az lesz, hogy újra el kell majd törni. - Elhúztam a szám, mert az bizony nem kellemes, kicsit sem, rosszabb, mintha balesetből törik. Ha segítségre volt szüksége, akkor talpra állítottam, s amíg nem tudott biztosan megállni kétlábon, addig nem engedtem el. Ha nem ment nagyon a járás, az se volt probléma, ő még mindig könnyű, én meg nem vagyok olyan nyeszlett.
*A késő az nézőpont kérdése. De nem reagáltam a szavaira. Én későnek éreztem, de valószínűleg nem eléggé tekintve, hogy akartam valamit tenni. S valamitől elsodor, de talán valamihez közelebb. Nem értem, hogy miért telt ennyi időbe erre rájönnöm. Nem értem, hogy mégis miért fájt ennyire. De azt igen, hogy miért kell. Ez is haladás nem? Hajm... nem tudom, hogy hova fog vezetni ez az egész, de csak a víz tükrét néztem, hátha az majd választ ad. De csak az idő fogja tudni megadni ezt a választ, tudtam jól de attól még remélhetek nem? Jah, csak felesleges. Darren újabb szavaira a farkasom csóválni kezdte a farkát, kár, hogy én nem tudtam teljes mértékben vele örülni. De van ez így, azonban egyértelművé tehette, hogy valahol örülök a szavainak, hogy nem egy üres lakásba kell lennem, hanem vele lehetek. Hajm... azt hiszem, mióta farkas vagyok ennyire még nem örültem annak, hogy a közelében lehetek. S máskor bizonyára a nyakába ugrottan volna feldöntve a lendülettel, de most ezt beárnyékolta valami, így nem tettem. Csak a farkasom kezdett el az Apja felé közeledni, bár nem értem, hogy miért volt olyan kimért minden egyes lépte. De nem most fogom megfejteni. Ha Darren közelebb engedte magához, akkor csak leheveredett előtte és a torkához dörgölte a fejét. * ~ Köszönöm. ~ Feleltem egyszerűen. Amúgy sem találtam volna meg a szavakat. Még csak nem is beszéltem az elmúlt napokban senkivel. Az a csoda, hogy egyáltalán nem felejtettem el. De erre... amúgy sem tudtam volna a megfelelő szavakat megtalálni. Örültem is, meg nem is. Boldog voltam, de valahol mégsem. De ez majd elmúlik, tudtam jól. Csak idő és akarat kérdése. Közben persze elmondtam, hogy mi a probléma de Darren szavaira csak összevontam a szemöldököm, amit nem láthatott, hisz a farkasom nem tud olyat. ~ Két hét? Most már igen... de akkor már értem, hogy miért tűnt éveknek. ~ Két hét... két hétig képes voltam távol tartani magam mindenkitől? Mondjuk, ha eddig életben maradtam akkor nem is vagyok olyan elveszett. De lássuk be, hogy nem épp ezt az oldalát láttam a dolognak. Meglepő volt, hogy képes voltam rá. Az még meglepőbb, hogy Darren eddig nem is jött. Őt nem éreztem egyszer sem. De ott volt az is, hogy valahol még most sem akartam "haza" menni. Féltem, hogy mi fog fogadni. Ahogy Darren hozzám ér, ösztönösen teszek oldalra egy lépést hozzá és fejem a karjának dörgölöm. Hiányzott és jó volt érezni a simítását, még ha nem is töltött el már olyan ámulattal mint régen. Persze, nem lehetett lehúzni azt amit Castor mondott, Darren szavait elfelejteni. Ezek ott voltak és szerintem ott is maradnak egy életre a fejemben. De attól még az Apám volt. Akkor is, ha nem tetszett, akkor is ha csalódtam és akkor is ha nem akartam. Ha pedig ez nem elegendő, akkor Ő az Atanerkem s míg ez így van, addig egy szavam sem lehet csak akkor ha a helyére akarok csücsülni. Nos ilyen szándékaim hatszáz év múlva sem lennének, szóval pofa alapállás és örüljek, hogy élek. Éreztem ahogy Darren energiái körbe ölelnek, de valahogy a kislány kapaszkodott a felszínhez. Félt, hogy megint bezárják és nem jöhet majd elő ahogy eddig sem sűrűn engedtem a felszínre. Így, még Darrenek is megkellet küzdenie vele, nem még hogy Én fejezzem be a dolgot. De a csontjaim ismét törtek és már közel sem volt olyan kimerítő mint két hete - jó, ezt még mindig nem tudom elhinni. Sok idő - a műhelynél. S egész gyorsan is ment végbe, annak ellenére, hogy még kölyök vagyok. Hát mondjuk az én vehemenciámmal jó sokat is került a felszínre. Talán többet is, mint azt normális volna egy korombeli farkasnál. A kabátot összehúztam magamon de a szürkészöld íriszeim csak a tavat nézték. Féltem megnézni a testem, azaz igazság. - Ezt nem tudom felvenni. Elkérhetem a pólód? * Egyrészt az ujja hosszú, kínszenvedés volna végig tolni rajta a kezem, másrészt merevebb az anyaga is. Így reméltem, hogy Darren oda adja a pólóját. De míg ez megtörtént, vagy kiderült, hogy a dzsekit kell-e felvennem válaszoltam neki, hiába volt karcos a hangom attól, hogy rég szólaltam meg.* - Ha végeztünk, Alexhez kell mennem. * Nem. Ha eddig kibírtam így, akkor ezek után is kifogom. Egy két órával tovább maradok így, már nem oszt és nem is szorozz a helyzeten. De ha megkaptam a pólót akkor kissé elfordulva löktem le a dzsekit és így ülve néztem végig magamon. A látvány... siralmas volt. A felsőtestemen körbe-körbe égési nyomok éktelenkedtek, az ezüst lánc nyomán. De a legborzalmasabb az volt, hogy bár még nem gyógyult meg rendesen, már most látszódott, hogy melyik az, mely megfog maradni. A melleimnél, a hasamon és a csípőmnél egy-egy vonal az mely brutálisan nézett ki, így azokról tudtam, hogy azok ott is fognak maradni. A hátam nem láttam, de szerintem jobb is. Mindenesetre belebújtam a pólóba ami ha felállok akkor a térdemig ér. Csak az épp kezem nyújtottam Darrennek, de ott is látszódott még az ezüst bilincs nyoma. De azthiszem, hogy az elfog tűnni teljesen. Ahogy felálltam, hátha Darren nem tartott meg, akkor azzal a lendülettel vissza is huppantam. - Négy lábon könnyebb volt. * Jegyeztem meg, miközben próbáltam stabilizálni a lábaimat, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy gyerek aki most tanul meg járni. De az igazság az volt, hogy a helyzet ez volt. Elszoktam tőle és furcsa volt, így a lépteim ingatagok és tudatosan kellett a lábaim lépésre kényszeríteni egymás után és megtartani az egyensúlyom. Korábban ezen csak röhögtem volna, de most szánalmas volt. Két hét... két hét és elfelejtek két lábon élni és visszaváltozni. De egy jó száz méter után könnyebb volt így megpróbáltam egyedül, miközben kezem a mellkasom előtt fontam össze, hogy ne látszódjon a csuklóm. Bár tudtam, hogy már látta de na. * - Nem tudom Steven hogyan fog reagálni, de nem lesz szép menet. Talán sosem fogja megbocsájtani. * Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. Így inkább mondtam csak úgy valamit. Valamit, amit egyébként szerintem Ő maga is tudott. De a buksim csak egy dolgon járt, azon, hogy épp a farkaslakba tartok. Hogy Ryan és a többiek szemébe kell néznem. Darrenébe is kéne, de így emberként... nem ment. * - Ruhám már nincs nálad mert elszakadtak, kérek valamit Jennytől és mehetünk. A láncaimat megtaláltátok? * Próbáltam beszélgetni, de egyenlőre ezek a semmiségek voltak. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék. S abban sem voltam biztos, hogy ha kérdezne akkor válaszolnék-e. Így próbáltam terelni a témát úgymond semmiségek felé, hogy ne legyen annyira nyomasztó a csend, ne érezzem annyira a kétségbeesést, a félelemet mely bennem volt. Nem húztam vissza a pajzsom, majd a farkaslaknál, mikor már többen leszünk. De egyenlőre nem, azért a végtelenségig nem tudom tartani. Tudtam, hogy érzi Darren, de mégis mit mondhattam volna? Bocs, csak félek, hogy a többiek a vesémig látnak majd a farkaslakban és félek, hogy miként fogadják azt, hogy pár hete megettem Dave-t? Háthogyne. Pont ez volt az igazság, de pont ezt nem fogom mondani. Csak tereltem, hogy valami mással kelljen foglalkoznom.* - James hogy van? * Még valami ami igazából érdekelt is. Szerettem és ez azért nyilvánvaló volt szerintem mindenki számára akinek van egy csöpp esze. De az is, hogy neki volnék képes hazudni a legkevésbé vagy épp eltitkolni előle valamit. Így nem, még nem akartam vele találkozni.*
//Nem tudom, hogy szeretnél-e valamit, mondani, kérdezni, tenni... de ha nincs jelentős, akkor felvezetheted, hogy elérünk a farkaslakhoz. ^^ Nem azért mert nem akarok játszani, hanem Ash magától nem mond semmit egyenlőre és csak semleges témákat érintene. //
Csóválja a farkát, örül, de valahogy mégis kimért, amitől én meg nyomulósnak érzem magam, szóval visszaveszek, mielőtt azt hinné, hogy le akarom itt tarolni, vagy ilyesmi. Túl sok minden történt ahhoz, hogy most ugyanúgy viszonyulhassak hozzá, mint az elrablása... mint Kanada előtt, a felismerés pedig kíméletlenül kupán vágott. Semmi nincs rendben köztünk, ezen pedig a döntése sem változtat, csak egy leheletnyit old. Jah, két hétig felé se bagóztam. Más felé se. Csak hírből tudtam, amit, azt a keveset, a lakba rendelni viszont nem akartam, mert nem tudtam volna vele mit kezdeni, magamhoz biztos nem engedtem volna akkor sem, ha a szomszéd helyiségben gubbaszt, ha pedig neki magától se akaródzott, akkor jobb is volt így talán. Az előző két hét árnyéka úgy kísértett, mint egy ártó szellem, szerettem volna elhessegetni, de legfeljebb csak halványult egy keveset, véglegesen eltűnni sokára fog. Benne ráadásul mélyebb sebet ejtett, csalódást okoztam neki... Lesütöttem a szemem, mialatt a visszaváltozásban segítettem neki, aztán csak egy biccentéssel jeleztem, hogy kaphatja a pólót. Levettem, odaadtam neki, aztán amikor végzett a felvételével, visszavettem a dzsekim, a cipzárt pedig nyakig felhúztam, mintha ezt használnám pajzs helyett rejtőzésre, de pajzs nem volt, nem lesz, a gesztus is csak annyi, hogy vettem a lapot, levettem a "hangot", lejjebb tekertem az öröm-métert. - Oké - egyeztem bele úgymond, bár nem engedélyt kért, vagy kérdezett, hanem kijelentett. Segítettem neki talpon maradni, közben pedig nem mulasztottam el megnézni a csuklóját, ha ez ilyen volt, sejtettem, hogy másutt is voltak még sebek - de azokat nem láttam, mert mikor öltözött, nem néztem oda, tudom, hogy zavarta volna. Nem kérdeztem, hogy mi történt, vagy mit tettek vele, pedig érdekelt, de előbb legyünk túl a költözésen. - Én azt hiszem, arra is felkészültem, hogy nekem esik - mormoltam az orrom alatt. A férfi vérmérsékletét ismerve, főleg, ha Ash-ről van szó, nem árt ilyesmire is számítani. - Rendben, és igen... - A zsebembe nyúltam és megmutattam őket. igen nálam nálam voltak, mert... mert csak. Azok szem előtt, nálam, vagy rajtam voltak, mikor épp mi, fontosak neki, szóval... - Itt van mindegyik. Ha kérte, átnyújtottam neki őket, ha nem, akkor zsebre tettem. - Gondolom jól - feleltem kissé eltűnődve a Jameses kérdésre. - Semmi nyugtalanítót nem hallottam róla, de őt se láttam már két hete. - Ahogyan mást se, csak a családom tagjait, őket is pár napja először az ominózus hajnal óta.
Farkaslakba érve egyből megkerestük Jennyt, hogy Ash nadrághoz is jusson, plusz a cipőjét is beszereztük. Nem beszéltem valami sokat - már - én sem, a felszínes, semmiségekről szóló csevegésekhez meg nem éreztem késznek magam, másról akartam beszélni, ám azt majd Steven után. Jobb, ha minden rossz együtt jön, ha elaprózza, kis adagokban szedi be, azzal csak elnyújtja, és én is. Nekem pedig már rohadtul elegem volt ebből az állapotból, holott tudtam, hogy nem fog csettintésre változni. Pedig nem lenne rossz... Vissza akartam csinálni, csakhogy ez lehetetlen volt. Mit szerettem volna meg nem történtté tenni? Jelenleg több mindent, felsorolni is hosszú lenne, holott időben nem nyúlik olyan régre vissza. Amikor kész volt, elindult Steven háza felé.
*Igazából, talán nem lehetett hallani, de valahol engedély kérés volt. De még most sem vagyok akkora marha, hogy akár ezért, akár másért de belemegy valamibe, akkor azt utána forszírozzam és megmagyarázzam. De inkább arra koncentráltam, hogy feltudjak állni és a segítésével ugyan, de pár száz méter után stabilizálódjanak a lépteim. Arra az eshetőségre, hogy felkészült, hogy Steve neki megy, a farkasom felmorrant bennem. Hát... legalább valami nem változott ebben a két hétben. Továbbra is érzékenyen reagál az ilyenre. De Castort nem érdekelte mert CSAK egy kölyök vagyok, a műhelynél Darrent se. Nem hiszem, hogy ez most volna másképp.* - Nem hiszem... * Ingattam meg a fejem. Naiv vagyok? Megeshet. De Steve nem bántana senkit. Legalábbis Én ebben hittem. Néha jár a szája, fenyegetőzik, de senkinek sem ártana. Szándékosan senkinek. Igaz Ő még az aki volt? Az a Steven akit megismertem annak idelyén még kislányként. Ahogy a láncok előkerülnek csak a tekintetem kapom rájuk és már nyúlnék is épp kezemmel a mama láncáért de már az ezüst közelségétől is kiver a víz, majdnem szó szerint. * - Ha megkérlek... levennéd az érme, medált róla? * Kértem meg, én nem akartam hozzá nyúlni. Fájt volna, égetett volna és nem akartam. De ha megkaptam az érmét, amit Jamestől kaptam szülinapomra akkor csak az ujjaim közt megforgatva, menet közben simítottam végig a nyomott mintán. "Erő. Felelősség. Tisztelet. Akarat. Nem csak fejjel a falnak." Jutott eszembe a két sor a papírról mely mellékelve volt hozzá. Viszont ahogy azt mondja, hogy semmi hír Jamesről, vagyis Ő nem találkozott vele, tekintetem megint rá kapom egy pillanatra de nem nézek a szemébe, még így sem. Ez furcsa... két hét amit távol volt Jamestől. Hanyatlik Atyám szexuális élete.
Viszont mikor a farkaslakhoz értünk csak egy mélyet sóhajtottam és nem nézve senkire, nem köszönve senkinek sem mentem fel az emeletre. Jennyhez is csak azért, mert nadrág nélkül nem mehetek haza. Különben meg... az Ő szemébe sem néztem bele. Csak megköszöntem a nadrágot, a szobámból felkaptam a cipőm és már mehettünk is Stevehez. Ha Darren is elkészült persze... Nem akartam kérdéseket és ha lehetett volna, az ablakon mászom ki, hogy senki ne lásson. De ezt nem lehet... még nem. Majd ha lesz ott egy létra is.
- Darren, engedj ki... csak egy kicsit. Kérlek. Muszáj egyedül lennem... - Miután rendbe szedted a szobád, mehetsz. - Darren kérlek... nem csinálok semmit, csak kimegyek az erdőbe. Muszáj mozognom, vagy szétszedem a farkaslakot is és nem csak a szobám. Kérlek... nem lesz bajom, nem csinálok semmi rosszat, nem megyek sehova csak a tóhoz. Légyszíves. * Energiáim szinte elemi erővel fortyognak körülöttem. A kislány sem mostanában volt szabadon és nekem, nekem mennem kellett. Muszáj volt. - Két óra múlva vacsi - hangom beletörődő, túl sok volt a mai nap -, ha addigra ne érsz vissza, utánad megyek. - És nem, nem megölelgetni fogom elsőre, hogy jaj de jó, nincs bajod! Mikor végre elengedett nem hezitáltam, a három számmal nagyobb pólómban és a rövidnadrágomban azonnal távoztam, még mielőtt meggondolja magát. Két óra... mégis mire elég? Hát... hozzuk ki belőle a legtöbbet, hisz most pont nem akarok Luca kezei között kikötni. De elegem van, hogy már nem csak kutyaként kell követnem, hanem még időhöz is köt? Hányévesnek néz? Kettőnek?
Még mindig futottam, rohantam... egészen az erdő széléig ahol csak levettem a ruháim és immár farkasként vetettem bele magam. De nem álltam meg, csak rohantam mintha a szobám romjaival egyetemben minden mást is ott hagyhatnék. Sam elment. Elment és nem szólt egy szót sem. Itt hagyott. Ő is. S még bennem nincs összetartás? Bennem nincs semmi tisztelet? Jó, az utóbbiból tényleg nem sok szorult belém a semmire. De attól még... Fájt. Nem tudom miért. Kedveltem és csak úgy elmegy mert megijedt. Vagy csak egy lehetőség volt valamire, amiről nem tudok? Mit kezd egyedül? Jézusom, még a suliban sem tudja megvédeni magát!!! Akkor kóborként, ráadásul kölyök kóborként mit akar kezdeni? Még én sem bírnám sokáig, pedig aztán jóval több spiritusz szorult belém. Ime a két hét az élő példa amit kint töltöttem a vadonban. A lelkem megszakadt alatta és bár kissé összelapátoltam magam, de csak azért vagyok életben mert senki nem támadott rám területen belül. Az istenbe is Sammie... mi a frászért? Segíthetnénk. Segíthetnék én is, James is de még Darren és Ryan is segítene! Nem, nem tudom megérteni, hogy miért tette. Hogy miért engedett a félelmének ahelyett, hogy szembe nézne vele. Hát elfelejtette, hogy mit mondtam, hogy Ő mit mondott nekem még az elején? Vagy minden szava csak...hazug nyugtatás volt? Hol van az optimizmusa? Vagy csak akkor létezik mikor más felett csapnak össze a felhők?
Alig telte el 10 perc, hogy elhagytam a lakást de már megérkeztem. A tó szélén éles fékezéssel álltam meg és heveredtem le nézve a tó felszínét. Mi maradt? Mi lesz még? Mi lesz a következő? Farkasom csak ott kucorgott, maga aláhúzott farokkal és fejét első mancsaira támasztotta. Magamban azonban... megeredtek a könnyeim. Energiáim gyászos szomorúsággal lengtek körbe, el nem hagyva a jegességüket. Zavart voltam, szomorú de leginkább keserű. Én nem féltem attól, hogy mi várhat ott. Kaptam ízelítőt Castorból. De ha jobban megnézem, akkor csak az előnyömre válik majd, ha a csatlakozási feltételek olyanok lesznek. Ott bizonyára le fogják szarni, hogy épp mi a nyűgöm és HA valaki esetleg hajlandó lesz foglalkozni a falkából bárkivel, pláne egy kölyökkel akkor végre elérek oda, amiért itt teperek. Csak épp nem jutok előrébb, mert kicsi Ash lelke nincs jól és nem szabad.. Bah... ezt nem szerettem. De ezt Sam mért nem látja? Neki sem lenne a kárára. Neki rosszabb lenne, mint mondjuk nekem. De mit gondolt Jamienek, Masakonak könnyebb lesz mint mondjuk neki? Csak megkellet volna próbálni, hisz volna aki támogatja, aki ott van mikor már úgy érzi, hogy nem bírja folytatni. Volna ki megfogná a kezét és tesz vele pár lépést, míg bizonytalan, hogy utána ismét egyedül folytathassa. Már zokogtam magamban és most először farkasom is az erdő, a tó tudtára adta, hogy neki sem jobb. Hogy Ő sem viseli jobban, történt bármi. Pofája megnyílik és keserves nyüszítés hagyja el a torkát, melyben némi morgás vegyül el. Az éjszaka, pontosabban az est szürkülete bekebelezi és csak vonyít, mintha csak most darabolnák fel. Pedig aztán nem szokása ennyire nyilvánvalóvá tenni, hogy fáj, bántja valami, ahogy nekem sem. Ha tehetném... ha tehetném rohannék megkeresni és ha kell visszarugdosni. De nem mehetek sehova. Nem tehetem. Stevet sem láttam egy ideje... maradt még valami? Mindig marad, tudom jól és ha valami távozik, akkor jön valami új is. De nem, nem és nem. Nem fog visszajönni, tudom. Bár ne tudnám. Bár reménykedhetnék abban, hogy belép és közli, hogy vicc volt és marad, csak épp szívatni akart. De nem. Naiv ábrándokban nem tudom ringatni magam. Csak azt kívántam, hogy legyen már vége... Hogy ne érezzem ezt a keserűséget? Ki lehet szakítani a lelkem? Hogy senkit ne szerethessek meg és veszíthessem el? Képes volna valaki kiölni ezt? Az igazán megtehetné. Sárga íriszeim csak a tavat és a rajta visszatükröződő eget kémlelték a maguk bánatával.*
Nem vagyok nyugodt. Bár hozzáteszem, annyira ideges sem, hogy megint érezzem a farkasomat, ahogy kitörni és rombolni vágyik. Egyszerűen csak mardos valamiféle belső feszültség, aminek több oka is van. Egyrészt az az egész gyűlés dolog. Sammy komolyan elment, és én nem tehettem érte semmit. Pedig egészen jól kijöttünk, még az oposszumát is sikerült megszoknom, hogy ne akarjam egyből megkergetni. De azt már megszokhattuk, hogy általában én sosem tehetek senkiért semmit. Ahogy Masáért sem... Ja igen, ő is... Valahol még mindig haragszom, és borzalmas nagy csalódást okozott nekem, de a szívem mélyén fáj, hogy lassan egy hónapja hozzám sem szól. Aztán ott van Charlotte. Elhozta Kevint! Fel tudja ezt fogni bárki, hogy ez mit jelent? Nekem egyelőre azt, hogy nem voltam elég neki mégsem. És nem, nem akarok találkozni azzal a bolhás öcsémmel, mert tudom, hogy míg én esetleg megölelném, addig ő jól tökön rúgna, és kiröhögne. Vagy valami hasonló értelmes és érett dolog... Bár Charlotte azt mondta, hogy helyre tehetem, azért nem tudom, mennyire értékelné, ha csipketerítőt csinálnék az öcsémből. Hjaj... Emiatt már napok óta őrlődöm és senkivel sem tudok beszélni róla. A talpam alatt ropog a fű, a föld és néhány levél. A szvetterem ujjába markolok, ahogy taposom a földet, s kissé görnyedten, cél nélkül mászkálok, voltaképpen azt sem tudom, hogy merre. Én vagyok a kicsi Fürkész, így jó, hogy megérzem Ashley illatát, amint felém sodorja a szél. Mást azonban nem érzek, és tudom, hogy Darren nem engedi őt egyedül. Talán nem kellene beleütnöm az orromat, de vajon mit szólna az Atanerk, ha megtudná, hogy esetleg segíthettem volna a lányán és mégsem tettem, mert be voltam szarva attól, hogy leüvölti a hajamat? Na meg, már más időket élünk, Jamie haját nem üvöltheti le bárki. Legalább is én azt gondolom... Addig ballagok, amíg a mancsai nyomát fel nem fedezem a földön, de elég lenne akár csak a szagát kövessem, hogy megtaláljam. A tóhoz ment. És biztos feltűnik neki, amikor úgy jó ötven méterre tőle megállok egy emelkedő tekintetén és onnan bámulok felé. - Minden rendben van veled, Ashley? Kiáltok felé csöppnyit bátortalanul, és egyelőre nem megyek közelebb. Csak állok, szorongatom a fekete szvetter ujját, aztán amikor rájövök, hogy ciki, inkább zsebre vágom mindkét kezem, hogy eltüntessem a színről.
*Minden egyes pillanattal mely eltelt csak mélyebb lett, sötétebb és fojtogatóbb. Tombolni akartam és mégis, csak egyszerűen elbújni, elbújni valaki karjaiban. Vagy csak annyit, hogy valaki megöleljen és azt mondja, hogy; Nem lesz baja, tud vigyázni magára. Bár, nem hinném el. Még velem szemben sem volt képes megvédeni magát, mert nem is akarta. De mi a garancia arra, hogy mással szemben akarja? Jajj istenem, mért kell ez nekem? Egy idióta tini miatt én vesződök itt. De akárhogy próbálok haragudni rá, hogy könnyebb legyen elfogadni nem megy. Hangom egy idő után elhal és csak a síri csend marad utána. Se egy kukac, se egy lepke nem ver halk zajt ezen a helyen. Csendes és nyugodt. Talán ide fogok járni, ha gondolkoznom kell. De miért is kell? Miért agyalok olyanon ami ellen nem tehetek? Megérzem a közeledőt és nem kell sokat agyalnom, hogy kié lehet az illat. Igazából száz közül is képes lennék felismerni, de csak azért mert Ő volt az első aki nekem jött. Vicces, hogy ezért még csak nem is neheztelek rá, bár a büntetésemért legszívesebben megöltem volna. Egy hét a farkaslakban... most itt élek, ez már nem nagy dolog, de akkor maga volt a Pokol. S továbbra sem érzem jogosnak a dolgot, de hát... pont nem kezdtem el elmagyarázni Darrennek, hogy mi történt vagy épp azt, hogy nem az én hibám volt. Na mindegy. Lehet, hogy nem vagyok egy csupa báj és kedvesség de azért spicli sem. De továbbra is úgy tartom, hogy a srác egy őrült. Nem fordulok hátra, hisz nem kell látnom, hogy tudjam, hogy ott van. Csak néma csendben várom, hogy elüljön a kérdése. De még mielőtt meggondolhatnám, hogy mit is mondok már röppenek is a szavaim. ~ Rendben lehet valaki úgy, hogy az a farkas akit szeret minden szó nélkül elmegy? Úgy, hogy el sem köszön s semmilyen magyarázatot nem ad annak ellenére, hogy egész végig azt éreztette, hogy szeret? Rendben lehet valaki, aki elvesztett rövid időn belül két olyan személyt akit szeret, akiben bízott? ~ Hangom keserű még így is, és tipikusan az a helyzet, hogy kicsi vagyok és elveszett. S megsem próbálom leplezni ezt. Pedig a durvaság és a hevességem mögé szoktam rejteni, hogy senki ne érezze. S bár megtehetném most is, de nem akarom. ~ Jamie... Te... szóval tudom, hogy szubmisszív vagy, mégha nekem az ellenkezője is tűnt. De mégis maradtál. Sammie semleges... tudom, hogy több van benne. Ő akkor miért ment el? Én túl büszke, akaratos és makacs vagyok. S eléggé törtető ahhoz, hogy a jó oldalát lássam. De így nem tudom megérteni. ~ Túlságosan is őszinte vagyok, ezt szokták kihasználni. De baj az, hogy most nem érdekelt? Nem érdekel, de legalább nem akarok egyből a torkának ugrani. Hangom továbbra is fojtott és bőszen nyelem vissza a könnyeim, mintha láthatná. Pedig ebben az alakban nem láthatja. Csak a mentális hangom az, mely árulkodik erről a tényről. S ha leengedte a pajzsát akkor az energiáim is.
A kérdésem után kapcsolok: le kéne engednem a pajzsomat, ha meg szeretném tudni, hogy mi a helyzet. Szóval szerencsére időben meg is teszem, az első gondolatfoszlányból pedig tudom, hogy nem maradtam le semmiről. A mondataira keserű emlékek ébrednek fel bennem. Nem is reagálok rájuk egyből, és igazából ma már nem is érdekesek az én érzéseim, mert megtudtam, hogy félreértettem az egész helyzetet. Óvatosan lépdelek valamivel közelebb, miután meggyőződöm róla, hogy nem fog elkergetni és nekem ugrani azért, mert itt vagyok. Pedig megtehetné, azt hiszem. - Engem is eldobott, akit a legjobban szerettem. Fűzöm hozzá kissé bátortalanul, a tekintetem a fehér farkasról a messzeségbe réved, a tó túlpartjára, oda, ahol a part és a víz találkozik. Nagyot nyelek. Ha csak nem kérdez, akkor nem fogom neki elkezdeni fejtegetni a dolgokat, így is tudnom kellene néha befogni a számat, mert az utóbbi időben eléggé kinyílt a csipám. A megállapítására kissé zavartan felnevetek... - Szubnak lenni nem arról szól, hogy félted az életedet. - lépek még közelebb kissé - Pont nem. Hanem arról, hogy feltétel nélkül megbízol egy Dominánsban, mert tudod, hogy mellette életben maradsz, ha már egyedül képtelen vagy rá. Nem vagyok egy nagy szakértő, de szerintem Sam... Nos... Neki azért még korai megállapítani a vérmérsékletét. Emberként is kicsi még. Én még negyven évesen sem tudtam semmit sem a világról, sokszor voltam zavarodott és tanácstalan. De volt mellettem valaki, akibe kapaszkodhattam, meg is tettem, szolgáltam, kielégítettem, ő pedig... Nos, életben maradtam mellette. Még akkor is, amikor meg kellett volna halnom... - Szerintem vissza fog jönni. Ő még egy kisfiú. Nem is értem, hogy Darren miért engedte el. Egy ilyen megmozdulásért engem hetekre ezüstre láncoltak volna egy pincében... Jó, hát ez pont nem vigasztalja szerintem, és nekem eszem ágában sincs bírálni Darren ítélőképességét, de attól még furcsának találom, na. Észre sem veszem, hogy mikor érek oda Ashley mellé, állok meg az oldalánál és révedek vele a távolba. - Nem akarsz visszaváltozni? Neked adom a pulcsimat. És már gombolom is kifelé a szvettert, hogy lássa, komolyan gondolom. Szerintem ő is tudja, hogy kedveltem Samet és hogy én sem érzem jól magam miatta. Bár fene tudja, lehet, hogy ők olyanok voltak egymásnak, mint Masa és én... Egy hónappal ezelőttig.
*Senki ne kérdezze, hogy miért pont Jamienek teszem fel ezeket vagy mondom el. Mikor még Darrennek sem tettem, pedig Ő aztán bizonyára tudja. Nem akartam, hogy lássa mennyire mélyen érint Sam távozása, annak ellenére, hogy állandóan martuk egymást és szét rúgtam a hátsóját, legutóbb pedig eszméletlen állapotban vittek haza tőle, mert egy oszlopnak hajított. De... mégis, valahol ez így volt jól annak ellenére, hogy valaki mindig kellemetlenül érezte magát mégis... ott voltunk egymásnak. De csak a néma csendbe burkolóztam vissza, míg érdeklődve hallgattam és vártam Jamie válaszait, már ha volt neki. ~ Mi történt? ~ Kérdeztem meg, bár csak halvány kíváncsiság csengett a hangomban, de attól még érdekelt. Semmit nem tudtam Jamieről, na nem mintha túlságosan törtem magam, hogy róla vagy a többségről bármit is megtudjak. Jó volt nekem a szűk körben, akiknek nem akartam egyből nekik esni, csak ritkán. Kevesebb baj, kevesebb orvosi szoba. Nem kell külön bejáratú ágy sem és Luca sem szadiz állandóan. Viszont ahogy a szubságra felel rá emelem a tekintetem egy pillanatra. ~ Meg lehet bízni ilyen szinten valakiben úgy, hogy nem a szerves részed? ~ Én itt hibáztam, túl naiv vagyok. Mindenkiben megbízom és idővel jön a csalódás. Darren, Sam, Steve... talán James és Ryan az, akiben eddig nem tettem. De lássuk be, nem is hitegettek vagy épp voltam elfogult velük. Na jó, egy kicsit mégis az voltam és vagyok is. De bárkiben csak azért mert erősebb? Nem, nem hiszem, hogy menne. De ettől még érdekelt más, jelenesetben Jamie hozzáállása. ~ Ez csak hiú ábránd Jamie. Én is szeretnék reménykedni abban, hogy visszajön, hogy bekopog a szobám ablakán, ajtaján vagy felőlem be is ronthat és közli, hogy... nem tudom mit, de a lényeg, hogy itt van és nem megy többet sehova. Darren meg... Megadta a lehetőséget mindenkinek a távozásra. Sam fiatal, de nem kölyök farkas. Vagyis nem úgy mint Én vagy az a másik lány, Masako vagy ki. Akik még nem tudják kordában tartani a farkast nagyobb ingerekre. Sam tudja már. S neki nincs teremtője köztünk, akik megparancsolhatná... ugyan olyan falkatag mint bárki más. Ha hinni akar, akkor mehet. S Ő ment... a kiválással nem ismerte már el a falkát sajátjának és Darrent Atanerkjének. Innentől meg megette a fene az egészet. Megölhette volna... de Darren nem olyan. Ő maga adta a lehetőséget, minden revans nélkül. Még Milinek is megadta... ~ Jamie válaszai nem voltak nyugtatóak. De nem is akartam, hogy azok legyen. Viszont választ sem adtak, amiket szerettem volna. Szóval azt hiszem Ő sem érti. Lehet, hogy tényleg Darrentől kell megkérdeznem? De félek, hogy előtte... hogy előtte még jobban összeomlok és nem bírom tovább távol tartani a farkasom tőle és magam. Így sem könnyű, de muszáj, hogy erősítsem ezt a kis dögöt lelkileg. A kérdésére ismét feltekintek rá és csak a fejemmel bólintok, hogy de szeretnék. S ahogy gombolni kezdi, megvárom míg leveszi és ledobja a földre vagy nem tudom, mert elvenni így nem tudom. De nem megyek odébb. Csak felállok, megrázom magam és leülök, lehunyom a szemeim és a következő pillanatban már emberi pompámban ülök a földön. Pompa... na ne vicceljünk. Három helyen is megmaradt az ezüst láncok nyoma; a mellemnél keresztbe, a bordáim alatt és a csípőmnél. A hátamon szintén, bár ott szaggatottan. Ezek már sosem fognak elmúlni, ahogy Dave sem. A pulcsit kicsit kapkodva veszem magamra és kicsit sem tetszik az a mély bevágat. Jamie bár nem magasabb sokkal de nagyobb darab így még lóg is. Szóval csak felhúzom a térdeim és arra húzom rá a pulcsit is, ahogy átölelem a lábam de tekintetem csak a tót nézi.* - Köszönöm Jamie, nem akarsz leülni? Honnan lehet tudni, hogy egy srác szerelmes vagy sem? * Pillantottam fel, miközben arcomon végig pergett egy könnycsepp és a torkomban ott volt a gombóc. De most egy kicsit sem szégyelltem magam azért, mert gyengének látszom. Az voltam. Miért ne mutathatnám meg, hogy nem vagyok egy agresszív barom? Vagyis nem mindig és többnyire csak akkor ha elakarok takarni valamit. Bár vicces, hogy az ilyen felvilágosításokat pont Jamietől kérdezem. Véletlen sem a családomtól vagy épp annak női tagjaitól. Ááá... dehogy. Hülye vagyok megint. De valahogy nem zavar. De ha már ennyire nem és már mindenképp lúd, akkor legyen kövér is.* - A műhelyben... volt ez a parancs-szexuális izé... nem értettem. Az milyen? * Ja hogy ez a kérdés honnan jött? Csak onnan, hogy Sam megakart fektetni a vidámparkba. Nem ittam annyit, hogy ne emlékezzek rá és nem is volt elég nagy az agyrázkódásom ahhoz, hogy elfelejtsem. Viszont ezekről vajmi keveset tudtam. Ami ciki, hogy a pengékkel hamarabb elvagyok mint az ilyen dolgokkal. De legalább nem akarok a föld alá süllyedni, az már jó nem? *
Hosszasan sóhajtok a kérdésére. Megtehetném, hogy nem válaszolok, de azt hiszem, hogy jelen helyzetben annak kellene örülnöm, hogy nem téptük még le egymás fejét. Kár lenne elrontani olyan kicsinyességekkel, mint az, hogy megtagadom a válaszadást. - Beharaptam egy lányt. Nem örökölte meg a bundámat, ezért őt megölték, engem pedig halálra vertek, betettek egy furgonba és Fairbanks mellett kivágtak az erdőbe. És a Teremtőm nem tett semmit ellene. - apró szünet, és egy kis mosollyal apró gödröcske jelenik meg az arcomon - Egy éve élek külön a Klántól, és csak most keresett fel. De felkeresett... szóval... happy end? Nem tudom. Talán. Leszámítva Masako dolgait ugyebár. De most nem is ez volt a kérdés. Persze ezt is megemlíthetem, hogy teljes legyen a kép... - Ez tök jó. Csak közben Masa nemes egyszerűséggel leribancozta az Anyámat, és hát... Azóta nem is beszél velem, amióta megtudta, hogy boldog vagyok, mert Anyám itt van. Úr Isten... Beleborzongok és még bele is vörösödöm ebbe az egészbe. Senkinek nem mondtam még el ezt. Mármint, azok közül, akik nem az események résztvevői. Megnyíltam Ashley-nek, fantasztikus. A másik kérdésére megvonom a vállam. - Én meg tudok Darrenben. Főleg azóta, hogy megvert, mert felhúztam. Erről se beszéltem senkinek. Kifordított, kifacsart dolog ez, nem is várom el, hogy más megértse, főleg azóta, ami a konyhában lezajlott. A hosszas monológon elég sokáig rágódom. De ettől függetlenül tartom magam ahhoz, hogy szimplán csak bekattant, és később meggondolja magát. Én tudom, milyen tök egyedül tengődni a világban. És azt is tudom, hogy hálás lehetek, amiért a falka része lehetek. Sam ezek szerint nem tudja ezt értékelni, hiába tudja már kordában tartani a farkasát. Nem ez itt a kérdés szerintem. - Jó, farkas tekintetben nem kölyök. De emberileg? Hehe... Nézz rám, mindjárt hetven vagyok, és még így is egy rakás szerencsétlenség tudok lenni, és még csak meg sem kell erőltetnem hozzá magamat. Butaságot csinált... És tudod... Én borzasztó hálás vagyok Apádnak azért, mert kiemelt a kakából, és valahol idegesít a tudat, hogy valaki ennyire könnyedén eldobja azt, amiért én meghalnék. Félek, én is félek, hogy a viharba ne félnék attól, mi vár rám, ha behódolunk, de... Mint mondottam volt, ez életemet is rábíznám Darrenre, és ezt most be is fogom bizonyítani. Szeretném valahogy megvigasztalni, de nem érzem rá elégnek magamat. Minden sajnálatom ellenére értetlenül állok a dolog előtt, és kicsit dühös is vagyok Samre. Nekem rengeteget kellett küzdenem azért, hogy itt lehessek, bizonyítani... Ő pedig lemond róla... Ez nem helyes, egyáltalán nem helyes, az pedig végképp nem, hogy át se gondolta, hanem egyből lelépett.
Ashley nem szégyenlősködik, bár lehet, hogy emlékszik arra, hogy már láttam meztelenül. Mégis csak szolidan sandítok felé, amikor már emberi alakban van, viszont ez elég ahhoz, hogy felismerjem a testén az ezüst nyomait... Uramatyám... Valamiféle belső ösztöntől vezérelve ragadom meg a karját és húzom magam felé, hogy közelebbről is megnézhessem a sebeit. Nem tudom, hogy elöl vagy hátul nézzem, de még a szám is eltátom a látványra. Pillanatképek peregnek le előttem, Charlotte láncainak elhűlt nyomai forrón vájnak a csuklóm húsába, és elemi erővel önt el Anyám hiánya... - Ezüst... - suttogom valahonnan a másvilágról, aztán amikor rájövök, hogy a lány melletti környékén lévő sebekre bambultam, megrázom a fejem és elfordulok. - Jesszus, bo-bocsánat, ne haragudj, én csak, én... öltözz fel... Mivel a pajzsomról teljesen megfeledkeztem, talán a lány érzi, hogy valóban sajnálom, és hogy ez is egy olyan kellemetlen reflex és vágyódás volt, mint ami miatt a műhelyben történt az a bizonyos kis incidens.
És ha mindezeken túl tud lépni, és tovább folytatja a beszédet, kissé hezitálva, sebesen dobogó szívvel ülök le mellé a fűbe, mint egy engedelmes kisfiú, akit megbüntettek az iskolában. Felhúzott lábaimat átkulcsolom és azokon keresztülnézve fürkészem a földet. Jobb az nekem, azt hiszem. - Hát... Mondjuk abból, hogy nem lép le köszönés nélkül? - csúszik ki a bunkó válaszom, de ez megint nem Ashley-nek szól, hanem Samnek. Tök nyilvánvaló már, hogy Ashley nőként is csalódott a srácban, nem csak barátként. Azt hiszem. De ha még mindig érdekli a véleményem, akkor kicsit folytatom. - Nem tudom. Én csak egy nőbe voltam szerelmes. - azaz vagyok, azt hiszem, de ez... ez sokkal több annál - Ha magamból indulok ki, akkor azt mondanám, hogy lesi a lány kedvét, igényeit, megpróbál neki minél több örömet szerezni... És elfogadja az akaratát. Mármint... Ha mondjuk a lány azt mondja, hogy nem, akkor nem és kész. Ha igen, akkor viszont minden önös érdek nélkül jár a kedvében. És hűséges hozzá, őszinte vele, és nem lép le mással, legfeljebb parancsra. Most ez jó? Ez így jó? Kötve hiszem, hogy ez így jó, de nem néztem még elég romantikus filmet ahhoz, hogy meg tudjam mondani. Nem tudom Ashley most mit vár tőlem, de tartok tőle, hogy nem tudok megfelelni az elvárásainak. Kezdem úgy érezni, hogy hiba volt elkezdenünk ezt a beszélgetést, mert nem akarom még jobban felidegesíteni. Meg is fordul a fejemben, hogy inkább felállok és elmegyek, de belekérdez, és ezzel a kérdéssel még odaköt egy darabig maga mellé. Megint elszégyenlem magam azért a viselkedésért, ami végül is hasonló volt, mint az előző a sebeivel... - Heh, egyesek szerint abnormális. Apád szerint "csak" extrém... - most komolyan a szexuális életemről kell beszélnem Ashley-vel? Vajon mikor fog megállítani egy pofonnal és közölni, hogy perverz állat vagyok és takarodjak a közeléből? - Röviden.... Igazából... Én arra és úgy lettem nevelve, hogy... ki... elégítsem Anyám minden... vágyát. És ez sokaknál nem... Nem fér bele... Vér és ezüst és hideg acél... Szabályok, amik fegyelemre szoktatnak... Igényesség... - hirtelen hadarva kezdek beszélni, szinte már magyarázkodva - De, de, de ez csak és kizárólag úgy működik, hogy szeretet az alapja! - gondolom én - És itt jön képbe a bizalom, amit mondtam korábban. Hogy tudom, hogy szeretnek és szükség van rám, ezért a halálba is követném a feljebbvalómat, mert tudom, hogy mellette nem történhet meg... Nah, és hát... Nah. Szóval megszoktam, hogy a legkisebb... Ingerekre készen kell állnom, hogy teljesíthessem Anyám akaratát. Huhh... - nagyot sóhajtok, és az ég felé kapom a tekintetem - Szerintem le kéne lépnem... - teszem még hozzá és megkísérlem feltolni magam a földről.
*Jamie apró történet összefoglalására fel áll a bundám és minden egyes szála az égnek mered. Na nem azért mert elborzaszt, hanem csak... idegen és így nekem kegyetlen is az, amit mesél. De csak lehet, hogy én vagyok ilyen kis vaj lelkű... jézusom, még a végén kiderül, hogy alapjaimban nem is harcos vagyok, hanem csak egy csupa szív, gyengéd lány... bár, ki mondta, hogy a kettő kizárja egymást? De nem kommentálom a történetét. Ennek egyetlen oka van...* ~ Most mondanám, hogy sajnálom. De lássuk be, azért vagy itt mert ez történt. S bizonyára változtál is valamerre. Tehát meg volt az előnye, ami ha nem lett volna, ki tudja mi lenne most veled. Felesleges a múlton sajnálkozni. ~ Jah, már megint nagyon bölcs vagyok. De hello, nekem is meg kéne fogadnom. Ennek ellenére folyton a múltba tekintek és Stevent siratom, meg a szüleim meg azt ami történt és azt, ami már nincs. Na tessék, ez aztán így nagyon értelmes megjegyzés, mikor én magam sem tudom megfogadni, bár ettől függetlenül így gondoltam. ~ Nem ismerem Masakot. De ha okos lány, akkor meg fogja érteni, hogy a Teremtődre szükséged van. Én fiatalabb vagyok emberként mint Ő, de ezt még én is képes voltam belátni. Szóval csak türelem Jamie és rá fog jönni. Neki is van Teremtője és bizonyára érzi, hogy mennyire ösztönösen és zsigerileg vágyik a közelébe még akkor is, ha csak egy szoba választja el őket. Ez a kapcsolat... mélyebb, elemibb mint bármilyen más kapcsolat emberek vagy farkasok között. Ez akkor is megvan, ha az emberi agyad utálja, gyűlöli azt aki Teremtett. A farkasod az... akkor is tiszteli, szereti, elismeri és ragaszkodik amit elfolytatsz ha idős vagy, de meg nem szüntetheted. Tapasztalat.~ Ha ez nincs meg Masában, akkor az ciki. De sajnálom Jamest, hogy ennyire félre választott. Sosem kérdeztem a kapcsolatukról, mert illetlenségnek éreztem. Én sem szerettem ha Darren és az Én kapcsolatomról kérdeznek, még azt sem ha felületesen. Bár James ez alól kivétel, de Ő meg tudja, hogy úgy is mondom magam ha úgy érzem, kérdés nélkül is. Hiányzott a Kan gúnárom. ~ Felhúztad Darrent? Mit csináltál? ~ Meghökkentem. Nem azon, hogy megverte. Ugyan, azt tudom, hogy Darren megteszi ha szükséges. De felhúzni őt? Vazeg... négy hónapon keresztül azon tornáztam, hogy ezt megtegyem és nem sikerült. Pedig aztán kicsit sem fogtam vissza magam. Jamie hosszabb válaszán azonban elgondolkozom. Húha... gondolkozom. Már is több mint amit reméltem. Hisz bár Samről van szó továbbra is és nem múlt el az a keserűség, de nem az pörög a fejemben, hogy miért. Hanem képes vagyok gondolkodni. Vajon ez csak pillanatnyi és ha haza megyek kezdődik elölről? ~ Tudod Jamie... nem vagyunk egyformák. De annak ellenére, hogy néha idegesítően szerencsétlen vagy és minden ok nélkül nekem ugrottál... Pont ezekért vagy több, mint mások. Ne értsd félre, nem azért mert nekem jöttél vagy valami. Hanem azért, mert képes elismerni ezt az egészet és mégis, mind ezt megpróbálni viszonozni. Félsz... de mégis mész. Ha másért nem is, de ezért mindenképp tisztelni lehet. A neveltetést nem könnyű levetkőzni és nem is kell... De ahogy Apu mondja; Lehet rá építeni, kiemelni a hasznot belőle és a javadra fordítani. S ha egyedül nem megy, csak kérned kell, hogy segítsenek. Apa segít s ha tudok valamiben, akkor én is. ~ Nem tudtam Jamie milyen, de... szívesen segítek. Bár... mégis miben segíthetnék egy hetvenéves farkasnak? Semmiben, de ha mégis, hát itt vagyok és tudja hol lakom.
Nem, valóban nem volt okom, hisz Ő már látott egyszer, sőőőt... ha tovább megyek, segített és még simogatott is, mikor apró köröket írt le a vállamnál, a hátamon, hogy megnyugtasson miközben mint egy hülye tyúk ott picsogtam a karjai között. No meg akkor is volt olyan illedelmes, hogy elfordult mikor összeszedtem magam, így viszont nem volt okom azt feltételezni, hogy most nem teszi. De az öltözködésem abba marad, hisz hirtelen ragadja meg a karom és ránt fel. Szürkészöld íriszeim ijedten merednek rá, ahogy nagyokat pislogva lesem. S érzem, hogy valamiféle hiány elönti, dehogy mi... na azt ne kérdezze senki. Csak ott van és hömpölyögve kebelezi be a másikat. A hangja pedig... - AZ! ERESSZ EL!!! * Rántom meg a karom ledöbbenve, rettegve és csak azért nem ütöm meg a másikkal, mert azt törte szilánkosra Castor. S Luca közölte, hogy nem szabad erőltetnem, ezért is nincsenek még edzéseim, mert gyengék a csontok benne és sokkal sérülékenyebbek és kezdhetném elölről a gyógyulást. Hangomban viszont ott van a morgás is, annak ellenére, hogy a farkasom bevonult a sarokba és energiáim már érzelmek nélkül, ámbár zavaros jegességgel kavarognak és ölelnek körbe engem is és mivel Jamie közel van így öt is valamelyest. De vagy ezért, vagy másért de elereszt én pedig kapkodva veszem magamra a felsőt és fonom össze magam előtt a karom. S csak toporgok ott mint egy hülye. Annak is érzem magam, szóval teljesen jó, hogy összhangban van az agyam, a testemmel. * - Ne erőszakoskodj Jamie... ezzel... még nem vagyok nő, de nem csak megalázol, hanem fájdalmat is okozol és megijesztesz. Ha... ha kérdezed... elmondom, de ne bánts. Ha mindenképp szeretnél fájdalmat okozni, kérj egy közös edzést és még meg is köszönöm. Ha pedig tudok segíteni azt a valamit leküzdeni szintén csak kérned kell, vagy mondanod. * Hangom a fene sem tudja, hogy miért de lágy. Talán csak azért nem tudtam ezért haragudni mert ad1; Már látott meztelen korábban. Ad2; Éreztem azt amit Ő. Ad3; Sam. S nem, ezt nem vagyok hajlandó bővebben kifejteni.
De visszaülök a helyemre és elhelyezkedem úgy, ahogy korábban akartam. Lábam fel, pulcsi rá húz és csak hallgatom Jamiet. Vagyis csak hallgatnám, ha nem épp egy bunkó válasz csúszna ki a száján, melyre rákapom a tekintetem. S valami keserű íz kerül a számba, ami csak azért van mert igazából mégha bunkó is, de igaza van.* - Azért mert egy seggfej, ne bántsd Jamie. Még akkor se, ha igazad van. * Vicces, hogy pont azt kérem, hogy ne bántsa mikor én magam seggfejezem le. De na, nekem szabad. Azonban ha más teszi előttem, szó nélkül a védelmére keltem volna eddig is. Mint már egyszer mondtam, ami az enyém, azzal más ne cicázzon. S a barátom volt, én meg nem vagyok nő így úgy nem is csalódhattam benne. Vagy mégis? Áh mindegy... a pasik egyformák. Joshua megcsalt, Sam bár nem volt a pasim de minden szó nélkül lelépet. Szóval... inkább hallgattam tovább Jamiet, sokkal egyszerűbb volt. * - Ez így furán hangzik... meg parancsra? Miért parancsolna bárki is ilyet. De igazából... ezzel sem vagyok előrébb. Azért köszönöm a választ. * Húztam el a számat, ami igazából egy mosoly akart lenni, de na... arra még nem voltam képes. James kapott egyet és ennyi. Mindenesetre igyekeztem, bár úgy nehéz, hogy valaki mindig tesz ellene.* - Apa mindig is máshogy gondolkozott és képes elfogadni olyat, amit mások elítélnek. Engem a Te véleményed érdekel, nem másé. Akkor mástól kérdeztem volna... * Szúrom közbe, hogy nehogy nekem elkezdje azt ecsetelni, hogy mások minek vélik. Őt kérdeztem és nem mást, pedig a lehetőségem meg van, szép nagy a család és van egy pszihomókus barátom(?). Viszont ahogy beszél, egyre ráncosabb a homlokom. Értem én ezt egyáltalán? Nem, nem hiszem de azért figyelek. Viszont mikor hadarni kezd rá is nézek. Magyarázkodik. De nem akarok közbe vágni így megvárom míg befejezi. De ahogy felállna, hirtelen kapok a karja után, hogy maradásra bírjam.* - Nem, nem kell és nem is szeretném. De ha nem akarsz beszélni róla, mert kellemetlen vagy valami, akkor csak nem kell válaszolnod Jamie. Nem sértődök meg meg semmi. Azért kérdezek mert nem tudok ezekről semmit és hát... szóval... legutóbb Sam megakart fektetni, csak épp előbújt a farkasom és amúgy sem tudom, hogy ez okos dolog lett-e volna. Bár így... hogy elment. Hálás lehetek egy életre ennek a szőrpamacsnak. * Vallottam be, hogy miért is vagyok ennyire érdeklődő és szeretnék képbe kerülni minden eshetőséggel. Viszont most a fejem lángol és a kezem is hirtelen kapom el Jamie karjáról és fonom vissza a térdeim köré. Nem mondom, hogy még ártatlan vagyok, szerintem eléggé nyilvánvaló volt a műhelyben is és most is.* - Viszont ez egészen úgy hangzik, mintha... valami szerelem miatt lettél volna beharapva, hisz erre épült az egész. Szex, nincs szerelem nélkül. - Én kis naiv. - Legalábbis a mama ezt tanította. De azt nem egészen értem, hogy " vér és ezüst és hideg acél,". Vagyis azt, hogy ez hogy jön a szexhez. A sebek... amiket láttál... akkor szereztem, mikor elraboltak. Több volt, de ezek megmaradnak örökre. Szeretném ha... szóval, megkérhetlek, hogy ne mond el senkinek? Csak Te láttad... még Darren sem tudja, hogy azok megmaradnak. * Na igen, nem volt fakír órám azóta. Szerintem Castor emberei egy életre kielégítették a fakírkodásom. Azóta nem is bírtam ezüstre nézni sem, nem még érezni. A mama láncát sem tudtam hordani. Bár nem kérdezett, de ha már én kérdezek és válaszol, akkor adjak én is valamit. Persze ha kérdez talán könnyebb volna, de na... ebből talán látja, hogy nem épp visszaélni szándékozom azokkal amit mond.* - Az ilyen beállítottságok hogyan derülnek ki? Mármint, hogy ki milyen?
Én nem is sajnálkozom. Csak elmeséltem, és igaza van: ha Charlotte nem tért volna vissza hozzám, akkor sem lenne mára már túl sok jelentősége a dolgoknak, mert jó helyre kerültem. És ezt meg is mondtam neki, amikor kérdezte, hogy haza akarok-e menni vele Sitkára vagy sem. - Akkor... te se tedd. Mondom neki könnyedén és mosolyogva, mintha az olyan egyszerű lenne. Tudom, hogy nem az, de bagoly mondja verébnek, vagy mi a franc... - Nem akarok Masáról beszélni. Ne haragudj... Nézek a még farkas alakban lévő lány szemeibe őszinte szomorúsággal. Ha nem akarom, hogy ez most rám telepedjen és megtöltse a lelkemet, akkor abba kell hagynunk. Tök mindegy, hogy mennyire van igaza Ashley-nek megint. Csak... Nem akarom Masát. Ő sem akar engem, kész, ennyi volt, találkozunk egy évszázad múlva... Franc. Ez az, inkább beszéljük Darrenről! Nem, azaz mégsem, mert ez is Masa... Ááááhhh, megőrülök! - Kiakadtam. Megvádoltam, hogy csak átver azzal, hogy érek valamit. Mert megígértem Masának még emberként, hogy vigyázok rá. Erre megtámadta egy Betolakodó, és James volt oly' kedves, hogy hazahozta és átharapta... Nekem kellett volna ott lennem. Bepöccentem, feleseltem, és nekiugrottam. Ennyi volt. Kissé kapkodva mesélek, mert szar belegondolni visszamenőleg, és megint csak Masa miatt, de hát... Mit csodálkozok, hónapokig csak ő volt nekem a világon. Most pedig elveszett. A dicséretére elkerekednek a szemeim, a számat nyitva felejtem és valamiféle meghatottság önti el a lelkemet. Nem, nem fogom elbőgni magam (remélem), de akkor is... Fura és szokatlan, hogy mostanában mindenki dicsér. - Én.. Sa... Sajnálom, hogy neked ugrottam. Néha már azt sem tudom, ki vagyok. És... Most szeretnélek megölelni, de... nem foglak. Suta mosollyal rúgok bele a földbe kicsit, aztán oldalra sandítok a lány felé. Tényleg nem hittem, hogy ilyen kedves és elismerő is tud lenni. Azt hittem, hogy csak magát tudja sajnáltatni, de talán tévedtem. Ami ugyebár nálam sosem meglepő. pedig alapjában véve mindenkiről a legjobbat feltételezem, aztán pofára esem. Vele nem így volt, de legalább jó értelemben eshetek pofára.
Amikor megragadom és néhány pillanatig azt se tudom, mit csinálok, csak Ashley kiáltása zökkent ki. Megérteném, ha elkenné a számat, persze, de... Jesszus. Csak elfordulva hebegek és kérek tőle bocsánatot. - Nem, dehogy, Ashley! Eszem ágában sem volt megalázni vagy bántani, te jó ég... - túrok a hajamba zavartan - Ne haragudj, kérlek... A szub énem nem hagy nyugton, hiszen hülyeséget csináltam, és csak akkor leszek relatíve jól, ha biztosan tudom, hogy nincs semmilyen harag, és jóvá tudtam tenni a dolgot. Látszólag nem zavarja, hogy leülök mellé, de kerülöm a tekintetét és inkább úgy beszélek hozzá, biztos, ami ziher alapon. - Nem akarom én bántani... Csak haragszom rá. Ennyivel le is zárom, nem ragadok le annál, hogy ő épp most titulálta seggfejnek, bár azt nem tudom, hogy abban mennyire van igaza. - Ja, parancsra... Hidd el, előfordul. És sajnálom, ha nem tudtam segíteni. Megint eszembe jut az a hülye Kevin, és csak megdörzsölöm a szemem, ezzel is elbújva kissé, amíg ki nem mászik a gondolataim közül. - Meg akart...? - elsápadok, és hirtelen kapom a fejem a lányra - És hogyan? Amúgy nem hiszem, hogy pont tőlem kellene... "tanulnod". Én más vagyok, mint az átlag. Jó, lehet, hogy nem illik ilyet kérdezni, de ha már én is meséltem kényes témákról, ennyit megtehet ő is. A "másságomra" pedig csak az utóbbi hetekben kezdek én magam is rájönni, hiszen eddig én azt hittem, az a normális, amit én csináltam. És ahogy. - Nem mondom el, ígérem. - kivéve, ha nyíltan rá nem kérdez, mert akkor a farkasomnak hála nem fogom tudni tartani a számat - Mutatok valamit... Csillan fel kissé a szemem, és inkább azzal próbálom meg elmesélni neki életem regényét, hogy megmutatom. Ültömben szabadulok meg a hosszú ujjú szürke felsőmtől, láthatóvá téve ezzel Charlotte keze munkáját és az utolsó éjszakánk gyümölcseit. A vállam alatt, a hasfalamon, a ordáimnál és a hátamon karom, és ezüstkések nyomai díszelegnek rózsaszín fényben, a csuklóm és az alkarom az ezüstbilincstől fénylik, és... Bármennyire elborzasztó a dolog, annyira esztétikus is, ha olyan szemmel nézi az ember. Nem csak úgy oda vannak dobálva a hegek, hanem precízen, egymást kiemelve, szépen elrendezve. Akár menő is lehetnék... - Ha ezt egyszer valaki megcsinálja veled, és akarod a következőt, akkor rátaláltál a beállítottságodra. Szerintem mindenki kipróbálja egyébként, csak valaki nem kér belőle. És igen... Szeretem. Már a halandó perceimben is szerettem, övé az ártatlanságom és... úgy.. kábé mindenem. - húzom el kissé a szám, és ha csak Ashley nem ragadt le a hegeimnél, visszaveszem a felsőt. De ha esetleg megnézné őket, vagy tudom is én, akkor szabad a vásár. Mennék, de nem enged, csak megragad, én pedig értetlenül nézek rá, de maradok a popómon. - A szexben és a fájdalomban sok a közös. Több, mint hinnéd... Amikor... amikor... - ha nem csap le, annyira belelovalom magam, hogy elfelejtem, hogy egy szűz lánnyal beszélgetek - Egyik pillanatban sem tudhatod, mit hoz a másik. Félsz, de akarod. Tudod, hogy fájni fog, de vágysz rá, mert látod, hogy a végén olyan gyönyörű dolgokat kapsz, amit még soha... Próbára teszed magadat. Minden egyes alkalommal messzebbre mész, kitolod a határaidat, elönt az adrenalin és a vágy, de közben fékezned kell magad, mert ha túl sokat akarsz, a végén nem kapsz semmit. Ahh, ne haragudj. Ne érts félre, de most úgy érzem, mintha egy vaknak magyaráznám a szivárvány szépségét. Bár, a te szemed még kinyílhat... És sajnálom, hogy ezzel fárasztottalak, de... Hát... Igazából ezért gondolja mindenki, hogy abnormális vagyok. Nevetek fel keserűen, bár... Ez már annyira nem is zavar, mióta Anyám hazatért. De most elment, és Kevin is a képbe került... Talán mégis csak el kellene kezdenem aggódni.
*Arra, hogy ne tegyem csak a fejem ingatom meg. Könnyű mondani, tudom, én is épp azt teszem. De annyi baj legyen, van az úgy, hogy így alakul. De majd jobb lesz. Idővel. S bár szerintem sok idővel, de az már csak részlet kérdés. Arra, hogy nem akar Masáról beszélni, csak bólintottam. Semmi nem kötelező, mint azt tudjuk és én csak a saját véleményem mondtam el, amivel nem kell egyetérteni. De aztán ahogy Darrenre kerül sor, már nagyon kíváncsian várom, hogy mit tett. Igazából bosszant, hogy nekem nem sikerült kiakasztanom Apámat, pedig tényleg megtettem ennek érdekében mindent. Lelkiismeretesen dolgoztam azon, hogy megtudjam hol a határ és ha átlépem, akkor mivel számoljak. Nos, ez mai napig nem derült ki. Neki meg sikerül. Most kevesebbnek érzem magam. De ahogy kiderül, hogy mit tett... nos oké, ezt én sosem tettem volna. Mármint, persze, nem is egyszer éreztem azt, hogy jobb volna ha neki megyek Darrennek csak azért, hogy jól elverjen és észhez térjek. DE sosem tettem meg, ahhoz túlságosan is szerettem.* ~ Mért érzem azt, hogy ezért neheztelsz Jamesre? ~ Szavai erre engednek következtetni, de nem voltam benne biztos, közel sem. De mindegy, ha elmondja akkor úgy is elfogja. Bár reméltem, hogy nem kezdi el itt nekem szidni, ámbár ha így van, talán némi józan szóval sikerül megértenie, míg kifejtem a véleményem. Legalábbis eddig nem vágott nyakon, hogy fogjam be. Különben is, szükségem volt beszélgetésre. De nem mondtam, hogy Darren bár képes hazudni, de csak a szélsőséges esetekben hisz általában nyílt lapokkal játszik. Egészen úgy tűnt, hogy Jamie rá jött, hogy ott butaságot csinált. Így minek vágnám a képébe? Viszont elmondom, szintén csak a véleményem, ami egészen úgy hangzik mint egy dicséret, de ha jobban megnézzük akkor csak azt mondtam el, amit látok. Innentől meg, nincs miről beszélni. Jamie pedig úgy néz rám, mint egy hülyére. Aztán magyarázkodni kezd.* ~ Nem haragszom... Jó, akkor haragudtam de csak azért, mert egy hétig a Pokolba száműztek. De ma már nem számít és nem is lehetne visszacsinálni, szóval mindegy.~ Viszont mikor közli, hogy megölelne de nem fog... keserű kacagás tolul JAmie elméjébe, ahogy elnevetem magam mentálisan.* ~ Lekötelezel, hogy nem nézel plüssnek.~
De persze, nem is Jamie - de jó végre valaki másra fogni - lenne, ha nem jönne valami olyan, amivel kicseszi a biztosítok. Ámbár nem reagálok kivételesen olyan agresszíven mint általában tenném. Ami még engem is meglep és lehet rá kell jönnöm, hogy nem is vagyok annyira agresszor facsiga. Vagy csak Castor bűbájos jelleme vette vissza. Tök mindegy, hisz a lényegen nem változtat. - Nem haragszom csak... * Nem fogom ismételni önmagam. Megijesztett és pont. S nem suta a másik, érezte, láthatta. De aztán a fene sem tudja, mindenesetre nem fogom többször elmondani, hogy nem haragszom és a többit sem. Szóval azt hiszem, hogy ezzel el is van intézve, ha nem hát akkor sajnálom. De csak a térdeim ölelgetem bőszen.* - Miért haragszol rá? * Kaptam felé a fejem, hisz nem tudtam arról, hogy volna bármi ellentét kettejük között. De ez még nem jelent semmit, ahogy mostanában már semmisem. S az a keserűség kezd halványodni, bármennyire is fáj. A kérdésére azonban lemerevedek és szusszanva egyet az egyik kezemmel elkezdem birizgálni a fűszálakat, miközben arcom elfektetem a térdemen és úgy nézem, ahogy ujjaim kitépnek egy fűszálat melyet finoman forgatok az ujjaim között.* - Ugyan Jamie, ez csak elmélet. Sok mindent nem befolyásol, legfeljebb nem pillogok bután ha valamelyik családtagom eszméletlen késztetést érez arra, hogy szexualitásról kezdjen el velem beszélgetni. Dehogy válaszoljak... igazából nem tudom. Olyan katyvaszos minden. Belógtunk éjjel a vidámparkba és ittunk, meg beszélt valami lányról akibe szerelmes és próbáltam némi tanáccsal ellátni, de hát nem én vagyok a lányok szakértője. Sőt... talán a legrosszabb lény a földön akivel ilyenekről lehetne beszélni. Utána meg hülyeségből bevett három viagrát csak azért mert azt mondtam. Bár megjegyzem, hogy először nem tudtam, hogy mi az. Aztán ugrattam és kergetőztünk. Valami megváltozott, ahogy ráestem mikor elkapott. Utána már csak azt vettem észre, hogy alatta fekszem és csókolóztunk. * Na ezaz a pont, ahol a fejem lángvörösbe vállt, pedig hajm... a java még hátra van. Kissé megköszörültem a torkom, miközben áldottam a sötétséget. Ámbár tudtam, hogy látja, de kellett az illúzió, hogy mégsem.* - Elkezdte a nyakam puszilgatni és olyan... fura volt. Eszembe jutott az első barátom és, hogy mit tett és miért. S csak azért is alapon nem hagytam, hogy abba hagyja. A gyomrom egyszerre rándult görcsbe és volt olyan, mintha lepkék verdesnének benne. Azt hiszem, hogy eltalált egy olyan pontot amit nem kellett volna és ööö... szóval... megvolt a hatása. A farkasom meg az ismeretlen ingerre feldugta a kicsi fejét és alakot váltottam, ennek következtében kicsit megcincáltam a hátát. * Jó, nem nagy dolog de nekem az volt. S vártam, hogy most majd Jamie jól kiröhög, mert valaki képes volt felizgatni én meg ez miatt alakot váltani. De hát na, most mit csináljak? Ilyen a kölyök lét. S nem is véletlen mondom, hogy én örök szűz maradok. Legalábbis egy pár évtizedig még biztos. Tekintve, hogy csak akkor jönne össze a dolog, ha egy jóval idősebb lenne a másik fél, aki visszatudja közben szorítani a farkasom. Mint mondjuk James. De azt majd csak száz év múlva. De az milyen gáz már? Bár, ha nem derül ki... akkor nem annyira. Hmmm... - Köszönöm. * Nyílván nem fordulna meg Darren fejében, hogy oda menjen Jamiehez, hogy; "Figyu már KisFarkas, nincs véletlen a lányom testén néhány kósza heg?" vagy épp; " Jamie, nem láttad véletlen Asht mostanában meztelen? Csak azért, mert előttem nem hajlandó levetkőzni, hátha neked megtette. Érdekelne, hogy minden rendben van-e a testével." Jééézusom, ezt még elképzelni is vicces pláne annak tudatában, hogy nyilvánvalóan nem bírom Jamiet. Mikor azt mondja, hogy mutat valamit rápillantok és bár még mindig lángol az arcom, de azért nézem ahogy... anyád... ez vetkőzik... le is hunynám a szemem, de mikor meglátom a hegeket a testén, melyek még viszonylag frissek csak a szám marad tátva és bámulom meg pofátlanul. Még a kezem is életre kell és a fűszállal együtt nyúlok felé, amit elfelejtettem eldobni itt a nagy döbbenetben. S ujjaim - és így a fűszál is - finoman simítanak végig a hegeken, nehogy fájdalmaz okozzak a másiknak. Ugyan én semmi esztétikusat nem találok benne, de... lássuk be, elég morbid. De lássuk be, hogy három hónapon keresztül az én testem sem volt szebb és napi szinten volt összevagdosva, ámbár mindig figyelt arra Darren, hogy csak annyira, hogy ne legyen maradandó. Valahol elképedve nézem azt, ahogy Jamie kinéz jelenleg. S olyan mintha a távolból hallanám a szavait, annyira elmerülök abban, hogy itt taperoljam a sebeit vegyen ujjaim alá, szépen, sorban.* - Napi szinten kaszabolt össze Darren és másnap ugyan úgy akartam. * Okééé ezzel azt hiszem sikerült Jamienek elbizonytalanítania. Mégha most rá sem bírtam nézni az ezüstre, ámbár a pengékre igen. De ettől még... az nekem fel sem tűnt, hogy mi a különbség az között amit Jamie mondott és az között amit én. Mármint persze, Darren nem fektetett meg közben és csak a tanulásom miatt volt. De mi választja el a kettőt? Ahogy Jamie beszélni kezd, csak elkapom a kezem valahol a felénél és a szemeim lesütve nézegetem a földet és játszok tovább a fűszállal és hallgatom azt amit mond. De nem állítom meg, én kérdeztem szóval hallgassam is végig.* - Szard le őket. Ha ez neked jó, akkor tedd. - vontam meg a vállaim - Nem kötelezed őket arra, hogy ugyan azt, vagyis ezt csinálják. Ők sem kötelezhetnek, hogy lemondj arról ami boldoggá tesz. De ez egészen úgy hangzik, mintha egyszerre tanítana önfegyelemre, regenerációra, tűrőképességre csak annyiban tér el a normális edzésektől, hogy itt nagyobb a hajtó erő amit vissza kell fognod. Ez tanít és a végén még boldoggá is tesz. Gondolom. Szóval azért mert Ők elítélik, még meg van a gyakorlati haszna is azon túl, hogy szexbe van ágyazva. Egyszer majd megmutatod? * Na most váltottam izzó vörösbe, az energiáim zavartan megugrottak aztán pedig lesápadtam. Csak most fogtam fel, hogy mégis mire kértem a másikat. Oké.. azt hiszem, hogy az én agyam csak a tanulási részét fogta fel és csak most azt, hogy ez mibe van ágyazva. Jézusom... De megszólalni sem bírtam hirtelen, hogy kijavítsam magam vagy valami. Ómami... *
Nem neheztelek James-re. Na jó, de igen, neheztelek. De ez nem az ő személye ellen szól, bárki lett volna ott helyettem ugyanúgy neheztelnék, mert helyettem volt ott. És itt ez a lényeg. De ebbe sem igazán szeretnék belemenni, így csak kósza grimaszra húzom a szám és elmormogom az orrom alatt, hogy "majd elmúlik". Mert gondolom, majd el fog. Egyszer, talán, soha napján...
- Azért haragszom, mert egész jó haverok lettünk... És nekem is szar, hogy csak úgy lelépett. Ennyire egyszerű. Na meg persze azért, amit később elmondok arról, hogy szerintem nem lett volna szabad eldobnia a segítséget és a barátait. Az, hogy Ashley beszél a szexről, az sokkal jobban zavarba hoz, mint amikor én mesélek neki. Nem tudom, hogy miért. Bár valahol megtisztelve kellene érezzem magamat, hogy az én tanácsaimat kéri ki, mert hát valljuk be, tőlem nem igazán szoktak ilyesmit. És azért ez jól esik. Érdeklődve, de nem tolakodó arcba bámulással hallgatom a történetet. Közben megpróbálom annyira nem élethűen elképzelni, hogy pontosan hogyan is nézhetett ki ez az egész. - Miiiivan??? Viagrát??? Basszus... Nevetem el magam édesen, aztán igyekszem elcsendesülni, és tovább hallgatni. A történet forróbb részeinél látom, hogy Ashley elvörösödik és az energiáimban is érzem a zavarát. Egészen bájos így az összkép, és valahol, hát... Magamra emlékeztet. Tehát a helyzet: smároltak és akkor Ashley felizgult, de a farkasa megijedt és balhé lett belőle. Tiszta sor. - Én is szűz voltam amúgy... Mármint... Szóval engem szex közben haraptak be. - osztom meg vele zavartan és röviden felkacagva - De utána se volt könnyű, mert... Szóval tudom, miről beszélsz. Ha Anyám nem olyan, amilyen, biztos széttéptem volna akaratlanul is. Egyébként megkérdezhetem, hogy mit tett a volt barátod? Kíváncsiskodom még, ha már így szóba hozta a dolgot. Fura elképzelni, hogy már volt egyszer fiúja, mert egyáltalán nem olyan csajnak látszik, aki ilyenekkel foglalkozna. És én azt hittem, hogy Sammy volt neki az első ilyen tapasztalata. Ahogy leveszem a felsőm, és szinte reflexből indulnak meg felém a kezei, először kicsit tartok a dologtól, de engedem neki. Az érintései kissé csiklandozzák a bőrömet, először még lúdbőrös is leszek tőlük, de aztán ahogy hozzászokom, a borzongás kellemes, és megnyugtató cirógatásként esik. Akár csak Charlotte, jobb napjain. Még a szemem is lehunyom alkalomadtán, kicsit hosszabban, mint az egyébként normális lenne. - Jó, de gondolom Darren nem úgy csinálta. De az már egy jó pont, ha akartad... Vagyis nem jó, bocs. Szóval... "intő jel"? Talán, bár nem tudom, hogy ez téged mennyire érdekel. A világért sem akarom, hogy azt gondolja, hogy esetleg én örülnék neki, ha belőle is olyan lenne, mint amilyen én vagyok. Persze első gondolatra felcsillan a szemem, de aztán rájövök, hogy ahhoz, hogy ez működjön, szüksége van valakire, akiben megbízik és még szexelne is vele. Darren meg csak nem ilyen... - Aha, jól érted, végül is erről van szó. Bólogatok egészen vidáman a levezetésére, aztán egy pillanattal később már szoborrá fagyva ülök, és csak nagyon lassan fordítom felé a fejem. Nagyot nyelek, de a gombóc a torkomban eléggé megnehezíti a dolgokat. És az sem segít, hogy Ashley is lesápadt, az energiái pedig drótkerítésként szúrtak a bőröm alá a hirtelen jött észbekapástól. - Sze-szerintem ezt nem gondoltad végig... - muszáj kicsit határozottabbnak lennem, mert azzal nem megyünk semmire, ha itt ülünk, mint két óvodás tök, és mégis csak én vagyok az idősebb, még akkor is, ha kölyökképem van - Meg... Khm.. Ahhoz kellene az, hogy legalább valamennyire vo... vonzónak találj. Azt se tudod, milyen vagyok olyankor... Jézusom. Hát elég furcsa gondolat, hogy elképzelem őt és engem egy olyan helyzetben... Az mondjuk fix, hogy egy csomó dolgot nem nézne ki belőlem, amire képes vagyok, de szerintem ez fordítva is igaz. Az a baj, hogy a mindennapokban rohadtul gyerek vagyok én is. Talán ha nem lennék az, nem is kért volna tőlem ilyesmit. De ott... Olyan helyzetben nem vagyok gyerek, egyáltalán. Na jó, mielőtt ez túl messzire menne... Próbáljuk meg elriasztani! - Amúgy is, ez, ez, ez... Tök ijesztő és Sammy-nél is bepánikoltál és itt meg aztán, hajjaj, az a sok vér és fájdalom és nedv... izé... kedvtelésből történő adrenalinfüggés... A szívem valami érthetetlen okból ezerszer hevesebben ver, mint az normális lenne. Vajon ha Masa kért volna ilyesmire, akkor is így reagáltam volna? Pássz. De azt tudom, hogy most fogalmam sincs, mit hadoválok itt össze-vissza.
*Jamie válaszára bólintok. De sajnos ez nem ilyen egyszerű. Szeretnék én is haragudni rá, utálni, gyűlölni, hogy könnyebb legyen elfogadni, de nem megy. Mindegy, hogy mi az, amiért tette, az űr utána ott marad. Amit talán az idő az egyetlen gyógyír. Vagy még arra sem, hisz bár csak egyszer aludt velem, de mellette nem voltak rém álmaim. Vicces, ironikus és ah... hagyjuk. Nem változtat semmin az, hogy mégis mennyire és hogyan szeretem. Akkor miért próbáljam megfejteni? Szóval inkább mesélek és mivel nem nézek rá így nem is láthatja, hogy a szemeim kissé csillognak. Egészen addig míg nem nevet, de nem szólok rá. Szerintem lesz ennél nagyobb nevetési tárgya is. De később nem jön, így eltudom mondani az egészet. A következő kérdését hallva azonban fújtatok egyet és még mindig dühít a dolog. Nem ellene szól, hanem a srác ellen.* - Nekem egyetlen barátom volt, mármint úgy barát. Kicsit idősebb volt tőlem, de ez nem számított. Egészen addig míg... szóval... mint minden normális srácnak, kell a testiség. Engem meg csak a képzésem érdekelt és nem akartam elrontani, meg nem is éreztem magam késznek rá. Elhívott egy buliba, akkor voltam először és azt is csak Steve unszolására, hogy lazítsak egy kicsit és menjek el, ha baj van akkor értem jön és ne azzal töltsem a szombat estém, hogy az udvaron harctechnikákat tanít. Szóval elmentem, Ő berúgott és hát korábban én nem adtam meg, azt ami kellett neki és rányitottam miközben egy másik lánnyal szóval... épp... mindegy, érted. * S akkor volt az a pont, mikor életemben először egyedül bóklásztam a városban és csak akkor hívtam fel Stevet mikor már viszonylag lenyugodtam. Igen, megcsalt... de ez van. Azonban közel sem tudtam túl lépni rajta és azóta is magam hibáztatom, ezért is nem sikerült Samnek például behálóznia. Nem érdekelnek. Barmok. Sam is bebizonyította most. S bár nem úgy volt a barátom, attól még nem volt jobb, hogy Ő is így... hátba szúrt? Jah, nevezhetjük így is. Jamie rezdüléseit én bizony nem veszem észre. Miért venném? Honnan kéne tudnom, hogy miért van vagy egyáltalán mi a normális és mi nem? Szóval csak nyugodt szívvel taperolom a sebeit, mivel nem szólt rám. * - Ne mentegetőz... értem, hogy mit akartál mondani. De nem tudom. Gondolom, nem "úgy" csinálta. De mégis, honnan kéne tudnom, hogy mi a különbség a kettő között? Fáj ez is, meg az is mint a fene. * De aztán már levezetem, pontosabban összegzem a lényeget. Vagyis az én szemszögemből a lényeget. S egy halvány mosollyal veszem tudomásul, hogy nem is lőttem mellé, annyira túlzottan. De valamit elrontottam, hisz Jamie megfagy és még én is látom, annak ellenére, hogy színskálát játszik az arcom. Najó, tudom én, hogy mi a baj... de várom a válaszát.* - Szerintem sem... * Suttogom, a végig gondolásra, de ahogy folytatja már felkapom a fejem és összevonom a szemöldököm.* - Ööö... ha jól értettem, akkor izé... neked kéne engem "vonzónak" találnod és nem fordítva. * Jegyzem meg, hogy most mégis mit izél itt. Csak kértem, hogy mutassa meg... oké, kicsit elszámoltam magam de nem táncolok vissza. De hát nem is azért fordult meg a fejemben, mert épp oda meg vissza vagyok a másikért vagy mi. A mama azt mondta, hogy nincs szerelem nélkül szeretkezés. De Darren meg szexel mindenkivel. Szóval szeretkezés nincs, de szex lehet. Csak tudnám mi a különbség a kettő között. Viszont tovább hebeg-habok és meg csak feltérdelek és egy kicsit közelebb húzódva hozzá, tapasztom a kezem a szájára. Nem erőszakosan, szóval ha zavarja, akkor eltud húzódni. Mindegy nekem, csak ne beszéljen annyit. S próbálom a íriszeimmel fogva tartani az övét.* - Az. De nem bepánikoltam, csak... új volt és mint mondtad, tudod, hogy a farkas minden új ingerre hogyan reagál. Nem mentem neki Sammienek, hanem a farkasom elkezdett szaladni, mert Ő fogócskázni akart. Szóval nem lettem agresszor. Viszont van egy apró különbség... Sammie tizenhét, Te hetven. A műhelyben is visszatudtad fogni a farkasom, sőt... vissza is taszigáltad. És igen, nem tudom, hogy milyen vagy de nem is érdekel. * Sötétben minden tehén fekete. Vicces azon gondolkozni, hogy melyikünk van jobban zavarban. Bár hogy honnan jött az, hogy ha képes leszek rá, akkor Sam majd visszajön... nem tudom, de hál istennek ezt a gondolatomat Jamie sem. S bizony az a helyzet, hogy a kíváncsiságom nem kicsit lapult meg a dolgok mögött, amit érezhetett is. Nem kell túl cifrázni a dolgot. No meg ha nem jó, akkor... nem tudom. De nem mondhatom azt, hogy ez így... bah... most én bonyolítom túl. De ahogy elmondtam csak elvettem a kezem s bár hátrébb nem húzódtam de hagytam beszélni. A pulcsim nem érdekelt jelenleg, ha lefelé kezdett pillogni, úgy is csak megemeltem az állát így eszembe sem jutott, hogy mit akarna arra felé nézni.*
Érzem a haragját, de azt is pontosan tudom, hogy ez nem nekem szól. Szomorúan fájó történetet mesél el nekem a barátjáról, és valahol át is tudom érezni a dolgot. Persze azért az én időmben nem voltak ilyen bulizások, meg semmik se, és nekem nem volt semmilyen dolog, ami leköthetett volna a dokkokon való munkán kívül, de nem is pont erre akarok kilyukadni. - Én is éreztem hasonlót, amikor Anyám hazahozta az öcsémet... - felelem végül sóhajtva, mert nem akarom neki még egyszer azt mondani, hogy sajnálom, mert már így is túl sokszor tettem meg. De így talán eljut hozzá, hogy megértem és tudom, miről beszél. Bár én még így évekkel később sem hevertem ki igazán. - És még mindig érzem. Valahol... Amikor kevésnek érzed magad és nem érzel mást, csak haragot és csalódottságot... Mondjuk neked legalább nem volt kötelességed eltűrni, hogy ezt tegye veled. Volt választásod, még ha nem is olyan sok. Hja, mert én nem léphettem le, rájuk csukva az ajtót. És nem is akartam. annál sokkal jobban ragaszkodtam Charlotte-hoz világ életemben. - Majd megtudod, ha valaki érzéssel csinálja és nem csak... Letarol. Mosolygok rá féloldalasan. Bár a letarolásnak is meg van a maga bája, de én azért nem így képzelek el egy első alkalmat. Charlotte még velem is érzéki volt eleinte, és csak később melegedett bele - amikor harapott, de már látta rajtam, hogy én is akarom és vágyom rá. Nem rontott ajtóstul a házba. Ahogy belekeveredünk ebbe a vonzódásos témakörbe, csak még tovább pirulok, és már ki se látok az egész szituból. Jaj Anyám, hát most erre mit lehet mondani?! - Te egy vonzó lány vagy... A nyelved kissé csípős, de attól még... az vagy. Ráncolom össze a szemöldököm, közben pedig meggyőzöm magamat arról, hogy ebben a kijelentésben nincs semmi különös, mert ezek csak tények. Mégis nagyot nyelek, főleg azért, mert hirtelen feltérdel és befogja a számat, ami úgy lesokkol, és annyira megilletődöm tőle (és a szellős ruházatától), hogy megmukkanni sem merek, nem hogy tiltakozni... Hallgatom, amiket mondd. A szapora légzésem egyre inkább megnyugszik és mindent megteszek, hogy a szemébe nézzek, de néha egy-egy pillanatra mégis félrefordítom a szemem el, a feje mellett, az ég felé. Te jó ég...
Ahogy elengedi a szám, nem szólalok meg. Kissé oldalra döntöm a fejem, és a keze után nyúlok, de nem durván, hanem finoman. Megadva neki a választás lehetőségét. Ha nem húzza vissza, akkor pózt váltok, és a sarkaimra ülve térdelek vele szemben, a tenyerét pedig a mellkasomra helyezem, a szívem fölé. Nem kell lehunynom a szemeimet ahhoz, hogy a farkasom előhívjam, hogy megjelenjen a szívem minden dobbanásában. Akarom, hogy érezze a forróságot, azt a langyos energiát, ami a felforrást ígéri, ha alkalma van rá. Az elmémben pedig arra gondolok, hogy Ashley szép, védtelen, naiv és befolyásolható, ráadásul borzasztó kíváncsi, ez pedig addig-addig piszkálja a fenevadat, amíg szinte tapinthatóvá nem válik valamiféle lappangó vágy jelenléte, aminek semmi köze nincs személyekhez, pusztán ahhoz, hogy én egy (kajla) hím vagyok, ő pedig egy üde és ártatlan nőstény. Azt akarom, hogy érezze át, hogy öltözzön fel vele, mert engem pedig az érdekel, hogy erre hogy reagál. Ha a dolog pozitív és nem érzek mögötte ijedtséget, lassú és finom mozdulatokkal kezdem lejjebb vezetni a kezét végig, a hasfalamon, nagyjából a medencémig. - Most is fogócskázni akarsz? Kérdezem iszonyatosan halkan, érdeklődve és a világért sem felzavarva a pillanat varázsát. Mert ha ez sikerül, akkor számomra az, egy varázs.
*Jamie szavain újra elgondolkodok egy kicsit és most fent sem akadok azon, hogy gondolkodok. Próbálom megérteni az összefüggést, de ez így... annyi amennyit mond az homályos elsőre. De mikor nyitnám a szám, le esik, hogy miért kapcsolta össze és csak rásandítok.* - Úgy érted, hogy az öcséd... szóval, hogy vele is? Mármint, az oké, hogy veled, mert szeretett, de az öcséddel miért? Őt is vagy ez ilyen izé... Mert most úgy hangzik, hogy ez ilyen Teremtő - Kölyök közti tanítás és szeretet kinyilvánítás. De valahogy még sosem aggódtam azért, mert Darren épp nem akart hozzám nyúlni úgy... vagy csak várni akar, mert kicsi vagyok? * Kezdett egyre katyvaszosabb lenni, bár legalább kapirgáltam valamit, csak kérdés, hogy jó irányba-e. Mert ha ez tényleg ilyen hétköznapi - és miért is fogtam volna fel degeneráltságként - dolog, akkor lehet, hogy tényleg aggódnom kell az én és Darren kapcsolata miatt. S így el is felejtem megjegyezni, hogy választás mindig van, amiről én magam is tudom, hogy egy oltári nagy hazugság. Ha lehetne... akkor Steve mellettem lenne, akkor Sam nem ment volna el, a mamáék meg élnének és még sok minden lenne másképp. Ami nincs. Szóval Ashley... csak előre, különben sosem állsz fel. De mind ettől függetlenül mégis hittem, hogy bizony van választásunk.* - Érzéssel egy pörgős, állat világban? Az érzések csak mindent elrontanak... Nézd meg... itt vagyok veled, beszélgetünk és Sammie nincs. * Nevettem fel keserűen. Ez a mondat nem épp volt értelmes. Arra gondoltam, hogy Sammie nincs velünk, előtte sem volt de mégis a távozása miatt nem estünk még Jamievel egymásnak. Az vezetett ide, hogy megvagyok zuhanva, hogy hiányzik az a barom és nem mehetek utána, hogy haza hozzam. Pedig még azt is bevágnám, hogy hadd tartsam meg. Beköltöztetném a szobámba és soha nem hagynám, hogy elmenjen. De mégis... hogyan mikor ide is ki kellett könyörögnöm magam? S így is csak két órát kaptam. Ő meg bárhol lehet... DE persze csak még jobban belemerülünk a témába és a szavai... nem kell mondanom semmit, hogy érezze a másik, hogy nem hiszem el. Rohadt jól nézhetek ki az Ő pulcsijában. Meg hétköznapjaimon sem hordok semmilyen nőcis cuccot. Egyszer volt rajtam csinos ruha, az is csak Apuékkal egy vacsoránál. Azóta sem vettem fel és nem is áll szándékomban. S akkor még azok a csodás hegek szóba sem kerültek, szóval hagyjuk is az üres bókokat... mondjuk, nem érzem azt, hogy hazudna.
Ahogy elengedem a száját, bár nem hátrálok de a kezem elvonom, vagyis vonnám ha nem fogná meg. S mivel semmi ártó, vagy bántó szándékot nem érzek így nem húzom el, csak tekintetemben kél némi kétely, de hát továbbra sem nézek Jamie szemébe. Viszont a kezem megállapodik a mellkasán és hallom, érzem az ujjaim alatt, ahogy ütemesen pulzál a szive, mely megtölti a csendet mely beékelődött és mégsem foghatom rá, hogy kínos. Érzem, ahogy minden pillanatban növekszik az energiái, a farkasa mintha eddig csak aludt volna. Persze erre a sajátom is felkapja a fejét, de csak begubózik az egyik sarokba. Nem akar Ő másik farkast látni, érezni és foglalkozni meg pláne nem. De én érzem, ahogy a magunk jegességét körbe öleli az a lágy melegség ami a másikból árad. Szívem kissé megugrik és hevesebben dobol bennem. Nem tudom mit akar, mi jön... de félek. Sam mellett mért nem féltem mikor átölelt? Hozzá mért ment a farkasom kapásból játszani? S én ezen mért gondolkodok? Miért érzem azt, hogy a saját jegességem szépen leolvad? Az erősödő, számunkat ismeretlen érzésre azonban immár sokkal kíváncsibban kapja fel a fejét. Ahogy engem bekebelez ez az érzés, egyszerre érzem szívem heves dobbanásaival együtt a türelmetlen kíváncsiságot és valahol mégis tartok ettől az... egésztől. Ez nem olyan, mint mikor Sam maga érte el, hanem sokkal elemibb? Hisz én csak azt érzem amit Jamie, ugyan akkor mégis olyan mintha ezzel piszkálná az enyémet. Hajm... ez mindenhol ilyen? Mindig? Érdekel, akarom, nem akarom tudni, hogy mi következik de legalább nem félek. Hisz ahogy szép lassan önt el, az a furcsa bizsergés szemeim sárgán égnek, ahogy a kezemről felpillantok Jamie arcára, mikor kérdez...* - Nem ébreszted fel... de Sammie... * Hangom karcos, rekedt és a szám is kivan száradva és ösztönösen kezdem el rágcsálni már megint az ajkaim, csak úgy, mint mindig. Tudtam, hogy a másiknak nem tetszene az amit mondani akarok? De mit is akarok? Jah, valami olyasmit akartam, hogy nem ébreszti fel a farkasom. Legalábbis egyenlőre nem érdekli a hím farkas és így nem akar semmit, így játszani sem. De Semmie igen és pusztán elég volt a jelenléte is, nem kellett semmit sem tennie. De mégis... akarom. * - Jamie én... Sam ezért... szeretném visszahozni. * Hangom továbbra is bizonytalan, ámbár nem azért mert nem akarnám, hanem azért, hogy valóban ezt kell-e tennem hozzá. Nem tudom. Hangulat gyilkos vagyok? Meglehet... azonban akár a szavaim miatt, akár nem de Jamie keze van abban, amit jelenleg érzek, ami belőle fakad és ragadt át rám, azzal, hogy felkeltette a sajátom. Ha most itt hagy, egyáltalán a szemébe tudnék nézni? S akkor ha épp hazudtam volna neki és később magától jön rá? Hát Apu, hazudni megtaníthatnál... mert lehet, hogy az őszinteség nem vezet sehova. *
- Nem, ezt most félreérted... - javítom ki finoman - Minket azért haraptak be, mert vonzódott hozzánk Anyánk. Eleve meg volt az alapja. Téged pedig gondolom, nem ezért. Mert akkor már... Öööö, izé... Kellett volna... Szexelnetek, igen. De ezt valahogy kimondani is olyan tiszteletlen lenne Darrennel szemben, hogy inkább hagyom, hogy Ashey-nek essen le a tantusz. Remélem, hogy ez azért kicsit megnyugtatja, és nem fog attól félni, hogy vajon Darren mikor nyit rá éjszaka... Amikor kérdez, akkor csak bólogatok. Igen, érzéssel az állatok világában. Az elrontásnál viszont csak rázom a fejem, mert szerintem ez nincs így. A végén minden jól kell, hogy alakuljon ilyen tekintetben. Ami meg nem, azt megette a fene.
Örülök neki, hogy könnyen adja a kezét, mert így nekem is sokkal egyszerűbb minden. És mivel nem kell kételkednem, ezért az érzések is sokkal egyszerűbben jönnek. Ettől függetlenül érzem a virágzó félelmét, de úgy vagyok vele, hogy azért ez még nem annyira durva, hogy ártsak neki vele bármit is. Ez csak egy kis... Teszt. Egy kis táncba hívás. A szemei sárgás színbe öltöznek,hát hagyom, hogy enyémek is átvegyék az ég tiszta kékjét, mielőtt felteszem a kérdést. Szólni akar látom és érzem, meg is teszi, de én csak lassú és türelmes mozdulattal húzom össze a szemöldökömet. Nem teljesen értem, hogy mit akar azzal, hogy állandóan Sammy-t emlegeti. Azt viszont tudom, hogy én nem vagyok az a túlzottan önérzetes fajta. A lappangó kíváncsisága átsüt minden kétségén és természetes félelmén, kusza és érthetetlen gondolatán. Segítség kell? Bizonyítani akar? Mit akar? Én mindenkinek csak egy eszköz voltam az életem nagy részében, nem fogok belehalni abba, ha újra ebben a szerepben kell tetszelegnem. - Én nem vagyok Sammy. De tudok.... Mást... Ami felkészíthet. Az előbb ő rágta a száját, most rajtam a sor, hogy finoman ráharapjak az ajkamra, feszesen szívva be a levegőt. Csak azért nem "teperem hanyatt", mert nem akarom, hogy akár a karjaimtól bezárva és sakkban tartva érezze magát. Finoman nyúlok felé, a vállaihoz, tűnődő óvatossággal próbálva meg lejjebb engedni róla a pulcsit. - Meg kellene barátkoznod ezzel... Simítok végig a mellkasán a kézfejemmel, és mivel a farkasom és a vágy jelenléte cseppet nem csökkent, így az idegen érintés csak még jobban megriaszthatja a lányt, vagy esetleg kiválthat belőle egyéb érzéseket. Végül is, el kell fogadnia a testét, el kell fogadnia, hogy egy férfi nézi őt, és feldolgozni a tényt, hogy tud kívánatos lenni úgy, ahogy éppen van. Nehogy nekem szemérmeskedjen, ha esetleg Sam... Nem, nem kell nekem ezzel is foglalkozni. - Fogalmam sincs mit akarsz... Csóválom meg a fejem lassan, és a térdemmel tipegve közelebb araszolok hozzá úgy, hogy a bőrünk itt-ott összeérjen, a maradék helyet pedig feltöltse a belőlem áradó, kivételesen magabiztos, férfiasabb kisugárzás. De továbbra sem fogom meg, zárom satuba, mert azt akarom, hogy tudja, hogy mindig van választása, én még nem vagyok olyan, mint Charlotte. - Tudod Ashley, mindig a nő dönt. Megkísérlek a jobb kezemmel az arca felé nyúlni, hogy végigsimítsak rajta cirógatva, lágyan és szeretetteljesen, miközben a tekintetem a szeméről lassan a nyaka ívére kalandozik át, és egy távoli képben elmerengek a vérének az ízében...
Kezdőlap
