Volt pár dolog az életemben, amiről egyáltalán nem, vagy elvétve beszéltem, és akkor is megválogattam, hogy a három-négy súlyosabb ügyből ki mit ismert. Senki se mindent - erre ügyeltem. Ezt leszámítva alapvetően sose okozott gondot mesélni, kiváltképp, ha szemmel láthatóan nem untattam a másik felet. Tudtam, ki vagyok és milyen, az, hogy ezt megosztottam vele, nem jelentette önmagam feladását, sem fegyvertényt a másik kezében. Ami azzá válhatott volna, azon is dolgoztam.
Nem az a tökéletes védelem, ha bezársz és senki semmit nem tud rólad, hanem az, ha minden tudás ellenére is képtelenek fogást találni rajtad. Akkor rendben vagy. Én ettől odébb voltam, de minden szóval, minden "kiadott" információval kicsit könnyebb lettem. A puszta tény, hogy tudok róla beszélni, megnyugtatott. Persze, ehhez Lynx nagyban hozzátett. Másnak talán kevéssé nyíltam volna meg még ilyen téren - neki viszont tudnia
kellett, hogy mivel jártam egyelőre.
Láttam, éreztem, hogy megért, és ettől halvány mosoly árnyéka jelent meg szám szegletében.
- Oké - mondtam ki hangosan, mert ezzel akartam nyomatékot adni a beleegyezésnek, ennek a szövetségnek, nyúzott pofa ide vagy oda.
Döntöttem, végérvényesen, és bár ő, ők még nem ismertek hozzá eléggé, én tudtam, hogy ez nem fog változni. Semmi köze nem volt ennek makacssághoz, szimplán... elhatározás kérdése volt. A Vadász élénken járkált, energiáim is elevenebbek voltak, egy pillanatra se zárkóztam el Lynxéitől. Elkezdtem elhinni, hogy sikerülhet.
Békén hagytam az emlékeit, amiket mesélés útján osztott meg velem. Hittem neki, benne, őszintén adta, és ahogy annak idején, még a szétesésem előtt nem szedtem el emlékeket az írektől, amikor sztoriztak, úgy most sem. Megvoltam a magam útja-módja, hogy ha a másik számára nem is észlelhetően, de kifejezettem a tiszteletem. Harc közben más volt, és ahogy minderre a Vadász rezonált bennem, tudtam, hogy rendben leszünk. Az összhang ritmusa volt ez, és mindezt a Tark indította el. Ennél fogva is a lehető legtökéletesebben ejtem ki első, igazi nevét, már amennyire ez első hallás után lehetséges volt.
Hálás vagyok neki és a többieknek is, ezt pedig nem esik nehezemre elismerni. Nem úgy szocializálódtam, hogy minden magam oldjak meg, és amit csak lehet zárjak el a környezetem elől. Nem éreztem még igazán őket a magaménak, de abban biztos voltam, hogy ha jön a szükség, meg se fordulna a fejemben hátat fordítani nekik. Ismerős és jó érzés volt.
~ Hát azért... ~ ingattam óvatosan a fejem, mert de, részemről még igenis járt a köszönet. Még mindig ott volt az a vonal köztem és köztük, de már szinte rajta tapostam.
~ Hiszek neked. Különben nem hiszem, hogy még itt lenne, nem olyan típusnak tűnik ~ mondtam a béta kapcsán.
Ahogy odajött hozzám, és ép felemnek dörgölte a pofáját, meglapogattam kissé nyaka oldalát. Már most alig vártuk a következő alkalmat. Akkor még jobbak leszünk!
Feltápászkodtam, egy friss maréknyi hóval, amit amolyan szuvenír gyanánt magammal vihettem. Haza... Elnéztem a Lak irányába. Kíváncsi voltam, mikor és mennyire fogom tényleg az otthonomnak tekinteni a helyet hosszabb átmeneti időre szóló szállásnál.
~ Viszem a kabidat, te borbélyok gyöngye! ~ üzentem vissza nevetősen, majd ahogy megindult, elballagtam ledobott kabátjainkért és felmarkoltam mindkettőt, vigyázva, hogy azért ne vérezzem össze őket.
Mélyet lélegeztem a fagyos téli levegőből, és irigykedve néztem Lynx után. A Vadász bennem mordult, de még türelemre intettem - mi is fogunk így rohanni. Hamarosan, ígérem.
//Én is köszönöm, szintén imádtam - főleg, hogy visszajöhetett a "színem"! Ö_Ö Aztán járok a nyomodban, ahogy jó tanonchoz illik. 
//
Kezdőlap
