Egy ideje már itt vagyok ahhoz, hogy megszokjam az alaszkaiság gondolatát. Legalábbis elviekben ez így nagyon jól nézne ki, de nincsen így. A gyakorlat azt mutatja, hogy idegenebbül érzem magam egy utolsó idegennél, s ezen az sem sokat segít, hogy nem jututtunk semmire a "kihagytuk az idei karácsonyt" után. Nem, mintha számítottam volna bármire. Vagyis ez így nem igaz. Nagyon is számítottam, de olyan mélyen magamba rejtettem a számításaimat, hogy még bennem sem kristályosodtak ki, így hát nagyon nehéz lett volna - szinte teljesen lehetetlen - megfelelően interpretálni őket Dereknek. Ott maradtunk, ahol a part szakadt, vagyis sehol, de hát kérem ez van olyankor, amikor a nőstényt a férje a háta közepére nem kívánja, s a hivatalos álláspont szerint ez a nőstényt illetőn is így van a hím felé. El akartam jönni abból a dohszagú, nedves, nyirkos kunyhóból, ez volt az oka annak, hogy bevetettem a női nyafogás és hisztéria minden eszköztárát. Volt célom a szabaduláson kívül más is, de ha azzal kezdek, akkor nyilván a küszöbig sem jutok Derek társaságában. Nem, mintha ne lett volna jogos igény az, hogy mutassa már meg a környéket. Azt akkor sem fogom neki mondani, hogy meg akarok ismerkedni a falkájával - vagy legalábbis kezdetnek annak területével - ha letörik a nyelvem, vagy kitépi egyáltalán. Sőt, jobb lenne, ha megtenné, mert akkor nem kellene tartanom attól, hogy majd más teszi. Nem, nem vagyok félős, csak ismerem saját magamat, jobban, mint amennyire ő ismer engem, de kevésbé, mint amennyire ismernem kellene. Fogalmam sincs arról, mit fog tartogatni számomra ez az egész itteni lét, de amit mondtam, megmondtam. Nincs másom, csak ő. - Egész pofás. Pillantok körbe, miközben haladunk. Nem voltak igényeim azt illetőn, hogy hová visz, de azt kikötöttem, hogy emberi alakban kívánok megjelenni, akárhol is lesz ez a hely. A nőstény túlságosan is rá van csavarodva a hímre ahhoz, hogy kellemes legyen kettejük őgyelgésének belső átélőjének lenni. Maradt hát ez, a hevenyészetten összevásárolt és -válogatott ruhákban való megjelenés. Még mindig nem az igazi a mozgásom, nehézkes, fájdalmas, de nem érdekel. Nem vagyok hajlandó kimutatni, hogy valami nem stimmel, bár látszik rajtam, de ezen látszat fölött szemet hunyok. Legalább én legyek az, aki megteszi. - Legközelebb kifésülhetnéd a hajam. Bököm oda, mintha valamivel kapcsolatosan ellenérzéseimet fejezném ki. Nem, nem kértem, hogy fésülje ki, csak elvártam, hogy magától eszébe jusson. Tudom, hogy marhaság, de a Veszett - pedig micsoda alak is! - mindig megtette nekem, s ez valahogy összenőtt bennem a szeretetkimutatással. Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy normális embernek - farkasnak - a szeretetnyelve nagyon nem ez. És egyébként is. Szeretjük mi egymást egyáltalán?
A hozzászólást Jasmine Nolen összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Márc. 29, 2016 4:47 pm-kor.
Már könnyebb, mégis nehezen emésztem napról napra a gondolatot, hogy itt van. Pedig, mintha már megszoknám, mintha természetes lenne, hogy újra betelepszik a hétköznapjaimba. Ugyan, a falka felé még nem biccentettem, nem adtam kezet, sem teret a lehetőségnek, hogy szabadon, magában mozogjon. Talán elővigyázatosság - továbbra is -, talán szimpla féltés, ami a bőröm alatt bizsergett. Ahogy az oldalamon lépdelt, nem álltam meg, hogy olykor-olykor ne kövessem őt feszült, mégis odaadó pillantással, hogy ne szívjam magamba illatának sajátját. Ismertem, tudtam, mégis idegen volt, akit megérintenem is vétek lett volna. Hol akartam, hol nagyon nem... - Az... - sziszegtem, tekintetemet nem tulajdonítva neki. - Van benne valami, amire vagy hajlik az ember, vagy nem. Majd eldöntöd úgyis... - mondanám, hogy leszarom, hogy bejön-e neki a város, a falka és a hozzátartozó terület, amin éppen eltapossuk a lassacskán zöldbe boruló füvet. Kezeim a zsebembe pihentek, járásom egyediségével haladtam előre; részemről: célirányosan. Jól esett a Jassel lévő magány, ami már önmagában is végtelenül bizarr érzés volt. Ijesztő volt, de most éreztem igazán otthon magam. Hogy itt volt, velem... az "én" földemen; ott ahol kezdtem. Nem értettem, eddig nem... hogy miért érzem magam kívül állónak, mióta visszajöttem. Nem értettem, miért nem találom a helyemet a saját otthonomban. Már értem... És kár volna azt állítanom, hogy nem aggaszt. Kötelék, lánc, ami béklyóba köti a szívemet; ez Ő. Bár ne így lenne... - Micsoda? - rántottam fel a szemöldökömet, ezzel együtt az államat is, ahogy értetlen képet vágva fordítottam arcomat felé. - Ja, ez a hajas cucc... - esett le, noha nem egyből, de nem is súlyosan. Sosem értettem ezt a hülyeséget, és mivel kevésbé sem kívántam soha sem a tudtára adni, hogy fontos nekem, így el is engedtem eddig az ilyen megjegyzéseit. - Szerintem egyedül is megy. - magam sem tudtam, miért váltam hűvössé; talán még mindig féltem azt a parányi foszlányt, aminek megszerzésével tulajdonképpen mindenem az övé lehet. Nem akartam. - Oda megyünk. - böktem fejemmel a felettünk magasodó kilátó felé, ami mostanra már egészen kivehető volt. - Onnan beláthatod majdnem az egész területet. Úgy gondoltam... Ideje elkezdened az ismerkedést. - hogy ezt valóban így akartam-e, az megmaradt kérdőjelnek. Csak az volt biztos, hogy tovább már nem akartam őt a kunyhóba zárva felkeresni nap, mint nap. Nem a foglyom, még csak nem is valamiféle féltett titok. Valahol a kettő között...
A hozzászólást Olen Nacrosh összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Ápr. 01, 2016 4:18 pm-kor.
Mondania sem kell, el tudom képzelni, hogy ez a véleménye. Ebben teljesen egyformák vagyunk, hisz én meg azt szarom le, hogy ő mit szar le, hogy maradjunk a szép, rózsaszín, regényes megfogalmazásoknál. - És te mennyi idő alatt szoktad meg? Egyáltalán.. innen származol? Érdeklődöm, mert beszélni csak kell, ez az egyik. A másik dolog pedig az, hogy tényleg kíváncsi vagyok rá. Persze, régen beszélgettünk egymással, hogyne beszélgettünk volna? De nem erről, nem Alaszkáról, nem a múltjáról, amire úgy véltem nem szívesen emlékezik. Kérdeztem volna, mert alapvetően nem vagyok egy tapintatos darab, de vele kapcsolatosan valahogy az első pillanattól kezdve normálisan - kérdés, hogy ez neki mennyire tűnt fel - viselkedtem. Ebben legalábbis. Hogy másban miképp, az pedig nem erre a lapra tartozik? Kínos vagy nem kínos, nem tudom honnan valók a gyökerei. Lehet, hogy mondta csak nem figyeltem akkor éppen, velünk megeshetett ez is. - Micsoda lovag! Már tudom miért szerettem beléd. Húzom el a szám. Óvatlan megjegyzésemet veheti gúnyolódásnak is, magam sem tudom minek is szántam, sőt. Nem is hallom saját magam, egyáltalán nem tűnik fel, hogy mit sikerült mondanom. Elmosolyodom azon, ahogy magyarázza a jövetelünk helyének o-okozati összefüggéseit. Van benne valami bájos, ami segít túllendülni érdes megjegyzésén a hajamat illetőn. Egyébként nem, nem megy egyedül, fél kézzel semmiképp, ezeket a göndör, zabolázhatatlan fürtöket nem lehet kifésülni egykezes módszerrel. - Mesélsz róla. Nem kérdezem, utasítom. Mert ilyen vagyok, de ha egy kicsit is ismer, akkor mögéképzeli a kérdőjelet. Nem kifejezetten a hely történetére, hanem Derek benyomásaira vagyok kíváncsi róla. S ha már itt tartunk, újabb kérdés merül fel bennem. - Derek Nolen. Ők is így szólítanak?
Furcsállhatnám, hogy kérdez, hogy érdeklődik, de nem. Régen is ilyen volt, noha nem ilyen témákban. Jobban érdekelte akkoriban, hogy mit szeretek és mit nem, amit utána - természetesen - épp ellentétesen kezelt. Halk morajló morranással emeltem felé a tekintetemet, ahogy az övében próbáltam - volna - kutakodni. - Innen. Ami a farkaslétemet illeti. - az, hogy az ősgyökereim Jersey-hez kötnek, az megint egy másik dolog. Nem kell mindent az orrára kötnöm, és egyelőre nem is akarok. Épp a lépcsőhöz értünk, mikor kijelentése végig szánkázott a hátamon. Akaratlanul fordultam hátra, némileg értetlen képet vágva. Nem, szó se róla... nagyon jól értettem azt, ami mondott. Csupán nem voltam benne biztos, hogy hogyan is kéne ezt eltennem magamnak. Végül egyszerűen ráhagytam, egész illedelmesen engedve őt magam elé a felfelé ívelő feljárón. - Fogok. - ismertem már ezt az utasító hangszínt, különösen nem is vettem magamra. Mondjuk, nem mondanám, hogy szimpatizáltam ezzel a gyönyörű stílussal, de igyekeztem nem foglalkozni vele. - De ez nem így megy, hogy... - értem őt utol közben, és minekután már a fel érés közvetlen közelében álltunk, egyszerűen csak a dereka nyomán a bordáira csúsztattam tenyereimet, hogy egy lendületes mozdulattal tegyem őt fel. - ...mesélek róla. Mert neked úgy teszik. Megkerültem őt, alkarral támaszkodva rá a közelembe eső korlátra. Ujjaim összefontam, íriszeim pedig a távolt tapogatták. - Elmondom mit láthatsz. Mi micsoda. Ami meg érdekel, arra úgyis rákérdezel. - közöltem, nem foglalkozva azzal, hogy jó-e így neki, avagy sem. - Az ott... - csak a fejemmel böktem az egyik irányba - a síparadicsom. Hozzánk tartozik. Tőle balra... - vezettem pillantását - ha követte - mutatóujjammal - Az pedig a Lak. Ott élek én is, többek között. - egyenlőre nem mentem bele mélyebben, az utóbbi kérdését pedig direkt kerültem el egy kis időre. Még mutattam neki néhány helyet, amit idefentről láthatott. Köztük: a határokat, a rituálék helyszínét, egy-két völgyet, és hegyvonulatot. Végül bakancsom talpa alatt nyikorgó sarok fordulattal helyeztem át testsúlyomat háttal a tájnak. - És nem. Nem így neveznek. - egy pillanatra elméláztam azon, hogy megakarom-e vele osztani a valódinevem, de mivel feltett szándékom volt, hogy idővel a falkához fog tartozni, így felesleges lett volna titkolnom. - A születési nevemen szólítanak. - vezettem végig rajta íriszeimet. - Olen. - engedtem el. - Az igazi nevem, Olen Nacrosh. - figyeltem a reakcióját, arcának különleges játékát, melyet még sosem láttam mástól. Egyedi volt, megismételhetetlen. Igazából, ő egymagában az volt.
- És ami nem azt illeti? Úgy szagolom ki az el nem mondott igazságot, mint ahogy drogkereső kutyák éreznék meg a szer lelőhelyét. Nem, nem hazudik, nem annak a csípős, semmivel össze nem téveszthető szagát érzem. Amit én érzek, az a titoktartás, s bár mindenkinek joga van a titkokhoz, én mégis szeretném megszentségteleníteni a személyes terét. Mert összetartozunk, és jogom van tudni. (Nem, nincs.) Ha észleltem volna, hogy mit mondtam, akkor hála ébredne szívemben azért, amiért nem észrevételezi. Így viszont nem hogy nem vagyok hálás, de semmilyen sem vagyok, még kedves sem, lefelejtem a kérdőjelet a mondandóm végéről. Jól veszi, s ez azt bizonyítja, hogy így kell bánnom vele. Nem azért, mert férfi és én feminista lennék. Egyszerűen csak a Veszett lánya vagyok, s ahhoz képest még egész szofisztikált a jellemem. Ép kezemmel kapaszkodom, mert a lépcsőzés nem a legkényelmesebb közlekedési forma még jelen állapotomban. Ahhoz már sikerült hozzászokjam, hogy ne a jobbommal nyúljak a tárgyak után, vicces, mert mire meggyógyulok addigra fog teljesen belém ivódni, hogy használjam a bal kezem. Nem sikoltok, nem kérem ki magamnak, de hosszabban akad benn tüdőmben a levegő a történtek hatására, mint amennyire régen megtörtént volna velem. Akármennyire is ne legyen ez látványos, óvatosabb lettem a bántalmazások alatt. - Valamilyen szinten mégis így működik, ahogy hallom. Fordulok felé pimaszul, lehajolok, hogy karja alatt tudjak átbújni, így állva közé és a korlát közé, hátamat mutatva neki. Ha mutogatni akar, akkor a vállam fölött elnézve tudja azt megtenni, alacsony vagyok, menni fog neki. A mozdulatsor, helyezkedés pimaszságába oltva meg a nőstény vágya vibrál. Közel akar lenni, ennyi az egész. - Értsem úgy, hogy ott fogok élni, ha fejet hajtok annak rendje és módja szerint? Kérdezek rá, az említett Lak felé fordítva fejem. Igen, többszólamú a kkérdés, kihívó szinte, magában foglalja azt, hogy veled, de nem mondom ekképp. Nem is tudom, hogy miért szalad ki a számon, csak így sikerül. Amint a nevét elmondja - hacsak eddig nem lökdösött ki maga elől, vagy nem lépett tőlem odébb - hagyom, hogy elmozduljon, nem fordulok utána. Még mindig a tájra vetett pillantással fókuszálok a semmibe, megereszkedő vállaimat nyomja a felismerés súly. Lám, tudtam én, hogy van valami, ami agyonüti a jelent. Egy fantom felesége vagyok. Derek Nolen.. nem létezik. - Vagy úgy. Szorítom össze pengevékonyra ajkaim. Dacos, kutató tekintetemet végigjáratom rajta, ahogy felé fordulok. - És akkor én ki vagyok, Olen?
- Azt majd elmondom, ha úgy gondolom. - zártam le ennyivel, és az sem fog összetörni, ha ezt nehezményezi. A férje vagyok, eddig stimmel... de mindemelett én vagyok, egyes számban, és nem fogok mindent az orrára kötni csak azért, mert köt némi házassági eskü. Vannak dolgok, amikért elvárom, hogy tegyen, még ha ki nem is jelentem. Ahogy felértünk, nem vettem zokon, hogy karom alatt átbújva veszi be a köztem és a korlát közti helyet. Valahol még jól is esik, noha kétségtelen, hogy a hajából áramló feromonok, nem csak a farkasomat, de még engem is képesek lángra gyújtani. Így kissé el is hajoltam, válla fölött engedve alá államat, ahogy egyenként mutogattam neki végig a falka terület egyes pontjait. - Ott fogsz élni, igen. - nem forszíroztam, nem nyújtottam el... nem kívántam részletezni, hogy miként Bostonban, úgy itt is azt szeretném, ha együtt élnénk. Még úgy is, hogy tudom: közben aláírom a halálos ítéletemet azzal, hogy beengedem oda, ahol eddig csak egy magam voltam. Ahogy beszélek, és többek között a nevem is terítékre kerül, egy pillanatra belefeledkezem illatába. Ha a szavai nem lennének elegek, energiáinak sikerül helyre taszítani. Így el is lépek, mellé helyezve testsúlyomat. - Ki lennél? Aki eddig is. - pontosan tudtam miért kérdezi. Szívesen meghagytam volna őt abban, hogy sem nevének, sem a frigyünknek nincs hivatalos alapja... de nem így volt. Hazudni pedig nem az én tisztem. Sosem volt. - Jasmine Nolen vagy. A feleségem. - pillantottam át rá oldalasan, ahogy ő a táj, én pedig a hegy gerince felé voltam fordulva. - Kár magad alá csinálnod, a nevem hivatalos, bejegyzett. Farkasoknál talán nem lepődsz meg ezen, hogy az álnevünknek is kell hitel. Létezik az eredeti nevem, egyszer. És van ez, amin te szólítasz. - mindkét irányból hivatalos a dolog. Mind az eredeti, mint az ál név. Papírok, bejegyzések igazolják, mint rajtam kívül voltaképpen minden falkatagnak. Ellöktem magam, visszafoglalva mögötte az előbbi helyemet. Mellkasom a hátának dőlt, az állam pedig ismét válla fölött alig pár centivel futott át. - Csak nem megijedtél, kicsi? - búgtam a fülébe, játszottam az idegeivel. Főként azért, mert tudtam, hogy nem csípi igazán az ilyesmit...
- Nem kell fáraszd magad, érdekli a halált! Dacosan ráncolom össze az orromat, fintorgok rá, mint egy gyerek, aki sértődöttségében dögöljön meg a világ érzéssel telítődik csurig. Azt is mondhatnám, hogy teszek rá, ha akarom, akkor úgyis megtudom, de nem ezt sikerül mondjam. Mindegy, vállvonással rázom le magamról a saját viselkedési stílusomat, s inkább arra figyelek tovább, amit mond a tájról, s hogy ne érezze teljes összkomfortban magát - édes a bosszú, s kellemes nekem is. - És hogy is van ez? Hasonlít a Farmra vagy nem? Nem szívesen nevezem még csak nevén sem a várost, ahonnan származom, viszont az épületek, falkalakások jellegére így is rá tudok kérdezni rendesen. Kíváncsi vagyok, hogy mi az, amiben eltér és mi az amiben hasonlít. Ha előre tudom, akkor könnyebben szokom meg alapon. Ragadozóvigyoromat és elégedetten tespedő nőstényemet jelen esetben nem is akarom elrejteni. - Na látod. Nem is olyan nehéz kimondani! Nevetek rá, gonoszul kikacagva, mintha csak játszottam volna vele, provokáltam volna. Valójában magamon nevetek - és bosszankodom is egyben - hiszen olyan szintű hisztériát provokáltam sértettségemben, amilyenre büszkének semmiképpen sem kell lennem. A nevetésem azon a ponton hal el, amikor személyes terembe furakszik. Ha visszanyal a fagyi azt kevésbé kedvelem. Legszívesebben hátraöklelnék, hogy eltaszítsam magamtól, de inkább más cselekszem, szembe fordulok vele, orrába ütköztetem sajátomat, teljes testtel simulok neki szemből. - Nem vagyok ijedős. Égetem forró leheletemmel előbbi lábujjhegyre-emelkedésemben ajkait. A megjegyzésnek pofon és szenvedélyíze egyszerre van. - Ezt sose felejtsd el. Nem. Vagyok. Ijedős. Gondolok egy merészet, s jól érthetőn tagolt megjegyzéseim súlya alá temetettségével nem megelégedetten ajkaira marok, fél kézzel karolom át a nyakát, nehogy olyan könnyen el tudjon szakadni tőlem. Csókolni akarom, birtokolni. És igen: azt akarom, hogy mindezt érezze is. Kicsi.. Hagyom a ledobott pajzsomon kikúszni minden szenvedélyemet, hadd ömöljön át belé. És te, kicsi? Most mit lépsz, hm?
Oldalra vontam az ajkamat, habár ezúttal nem a nem tetszésem végett. Egyszerűen csak próbáltam összehasonlítani azt a megannyi másságot, ami a két falka között hever. - Nem igazán. - jegyeztem meg végül, ahogy sikerült rájönnöm, hogy Fairbanks mérföldekkel másabb, mint Boston. - Mi együtt élünk, a legnyersebben megítélve: mint egy koliban. Persze akad néhány farkas, akik közel a falkához, a városban élnek. - beszéltem úgy, mintha tökéletesen hidegen hagyna, hogy mit is gondol majd erről. - Őrizzük a régi kor szokásait. Együtt vagyunk, együtt mozgunk. Nem királyságban élünk, ahol mi csupán alattvalók vagyunk a mocsokban. - próbáltam értésére adni, hogy itt nem úgy működik, hogy félünk, és rettegünk az "uralkodónktól". Mi érte vagyunk, és mindenekelőtt: egymásért. Ez ilyen egyszerű. Az idillt, csak az összeolvadás mossa el egy parányit, de erről még nem álltam készen beszámolni Jasnek. - Nekem sosem volt nehéz. - zártam le ennyivel, kimérten, határozottan, noha félig felcsavart pajzsom alatt nem egészen ez mutatkozott. Magam sem tudnám megfogalmazni, mit is érzek kettőnkkel kapcsolatban, főleg nem azzal, hogy házasok vagyunk. De nem is szándékoztam erre időt és energiát égetni. Helyette felvéve a kesztyűt kedvesemmel vettem birtokba hátát, két karom közé fogva őt. Természetesen nagyobb volt immáron az én meglepettségem, ahogy beköszönés nélkül fordult felém, testem közvetlen követője volt az övé. Tartásom még sem változott, még arcom izmai sem rándultak meg, ahogy forró lehelete átsöpört ajkaimon. Kínzóan édes volt, mégis pimasz és tolakodó, ahogy ilyen közelségbe került hozzám. Volt már közelebb is, nem fogok kifutni magam alól. Ennek ellenére már érezhetően is felkavart, ahogy táncunk végezetéül ajkai mohón, birtoklón követelnek ízt az enyémről. Karja a nyakamba mart, magához vont. Képtelen voltam ellenkezni, talán nem is akartam. Pedig kedvem lett volna eltaszítani, értésére adni, hogy nem vagyok a tulajdona, sosem leszek. Mégis, ujjaim finom kínnal kapaszkodtak derekába, hogy onnan egész hátát karolva vonjam őt magamhoz. Ajkaim épp oly hévvel csaptak le az övére, ahogy ő ostromolt le. Csípőm az övének ütközött, ezzel együtt pedig a korlátot is sikerült felöklelni. Nem kellettek szavak, nem kellett, hogy pajzsom alól választ adjak neki. Ha ebből nem érti mit lépek... nem, ő nem ostoba. Sok mindent mondhatnék rá, de ezt nem. Pontosan értett. - Ne tégy felelőtlen dolgokat... - túrtam hullámos tincsei közé, ezzel együtt némileg hátra kényszerítve fejének tartását. A szemeit kerestem, íriszeinek csillanó fényét. - Mert nem vagyok jó játékos. - kaján vigyorra húztam ajkaimat, ahogy újfent hátrább kényszerítettem fejét, ezzel teret adva nyakának megfeszülő ívének. Akár engedett nekem, akár nem... fogaim, ajkaim birtoklón vándoroltak végig torka vonalán, hogy végezetül vállövébe marjak, édes kínt hagyva csókom helyén. Pecsétet. - Ma már nem a kunyhóban alszol. - sziszegtem csak, ahogy fogásomon engedve, hullottak ki ujjaim közül tincsei.
Tetszik vagy sem: ez vagyok. Mindig ez voltam, nincs ebben semmi meglepetés, bár azt készséggel elhiszem, hogy amíg nem kényszerítenek hozzá valakit valakihez - vagyis Derek esetében nem kényszerítik rá, hogy elvegyen valakit - addig az adott, egyébként korábban megismert személy jellemének kellemetlenebb vonulatai még nem tűnnek annyira markánsnak. Mindegy, nekünk ezt dobta a gép, kénytelenek vagyunk napirendre térni efölött. Nem hiszem, hogy fogunk, de legalább szórakoztató lesz ez az örökös szájhúzogatása. - Akkor kifejezetten nagy szerencséd van, hogy rátaláltál egy királyságra, ahol az egyetlen királykisasszony kezét neked adta a király. Húzom el most én a számat. Nem tetszik a hangnem, ahogy a Farmot jellemzi, mindazonáltal igaza van, ezt én tudom. Valóban úgy éltünk a Veszett uralma alatt, mint az alattvalói, de ebben nőttem fel, ehhez szoktam hozzá, nem ismerek mást, s még mindig az apám az, akit megjegyzésekkel illet, szóval örülnék, hogyha súlyba tenné a pofáját ahelyett, hogy jártatja. Én kérdeztem, de azt nem kértem, hogy rosszízű megjegyzéseket tegyen. - Az elmondottak alapján egy valamiben mégis közös a Farm és ez. Itt sincs senkinek magánélete. Mosolyog egész visszafogott, nem kinevetős, nem pimasz, összességében semmilyen. Csak tényt közöltem, szándékoltam elsikálva belőle minden plusz tartalmat, még csak provokálni sem akarok vele. Nem úgy azzal, amit a folytatásban teszek. De ő kezdte, viselje hát a következményeit. Legbelül kielégült, ragadozóktól az elejtett vad fölötti vigyor és jólesettség ízét kölcsönözendő mosolyodott el bennem a kisördög, amint megéreztem tükrét annak, amit én adtam neki. Nem zavart a kivagyiság, a dac, a romantikától mentes, nyers szenvedély, ezek voltunk mi. Egy pillanat törtrésze alatt tette otthonossá számomra Alaszkát a csókja, testének közelsége és mindaz, amit egyszerre bűvöltem mindkettőnkből elő. Ha nem lennék sérült, akkor ezen a ponton tartanám magam közelében nyakának átkarolásával, s egy kis hoppanással emelkednék el a talajtól, hogy csípői köré fonjam combjaimat, hagyva neki, hogy vagy tartson, vagy ültessen fel a korlátra. Nem félnék, hogy lelök, mint említettem, nem vagyok ijedős. Ám a testem állapota nem hagyja, hogy ilyen felelőtlen legyek, még nem. Viszont tetszik ez a kilátó, visszacsalnám ide egyszer, hogy kevésbé szofisztikált és közerkölcsöt rombolni nem rest cselekedetet kövessünk el itt. - Sosem szoktam. Hazudom le a csillagokat is az égről, s közben meg sem próbálom tekintetemből eltüntetni azokat, melyeket pillantásom égboltjára csalt ajkainak íze.
Get out your guns, battle's begun. Are you a saint or a sinner? If love's a fight then I shall die With my heart on a trigger.
Torokmélyről, zsigerből ömlik elő belőlem a morranás, amint belém mar. Nekiadom magam, ez válasz mindenre, amit eddig sosem kérdezett, vagy amit nem akart ő maga sem tudni. A fenevad jólesőn nyúlik el saját méltatlankodó megadásában, ép ujjaim pedig, melyek simítása valamikor az előbbiekben tarkójáról felkarjára siklott begörbülnek, amint karjára marok, szorítok. A tiéd vagyok. Basszameg. És te az enyém. - Nem is jutna eszembe. Fújom ki a pimasz mondattal együtt a tüdőmbe szorult levegőt. A megbélyegzettek édes szemtelenségével húzom ki büszkén magam, tekintetét kívánom elkapni, rabommá tenni őt, ahogy ő tette ezt velem. Vagyis, majdnem úgy. Egy nőnek legyenek egyéb fegyverei. A kivárás, a vad altatása.. mert amikor nem számít rá, akkor majd én fogom birtokbélyeggel ellátni őt, sutba dobva minden szabályt. Ez a mi életünk, úgy játszunk a táblán, ahogy csak akarunk. - Vigyél haza. Szól az utasításíztől a szokásosnál mentesebb suttogás. Haza. De kinek haza? Nem skatulyázom, nem akarom. Életemben talán először kértem valamit, ha nem volt benne a varázsszó, akkor is. Mert bár sok mindent nem tudok, de egyet biztosan. Ha akarom tudni, ha nem. Mi mi vagyunk.
//Ha úgy gondolod, vehetjük ezt záróféleségnek is, s kezdhetünk egy újba, de nem vagyok ellenére a folytatásnak sem ezen a szent helyen. Akárhogy is: köszönöm, imádtam, imádom! //
Királylány, vagy sem. A feleségem. És valami nagyon elcseszett csoda folytán: kell nekem. A közelsége erőt ad, olyan helyeket tár ki bennem, amiket talán még én magam sem ismertem. A farkasom vágya, én pedig a foglya, még ha történetesen ezt le is tagadom. Az illata bódít, a csókja magával ragad, mintha akarnám; akarom. Karjaim szorítják, mégsem erősek, hiszen törékeny, a maga módján, a maga zúzódásaival, amit a teste hord magán. Gyűlölöm, hogy jó így, jó, ahogy ölelem, és felélénkíti vérem iramát az ereimben. A csókja heves, szenvedélyét még a bőrén át is érzem, miként karja fogságba ejt, én pedig hagyom, hagy vezessen. Egy bizonyos pontig, amikor elveszem, elragadom tőle azt, ami az enyém: őt. Az enyém is volt, kimondatlanul, vagy épp egy "ócska" igen során, de az volt. Marásom helye pedig billog módján kacag vissza rám. Birtokom... birtoklóm. Nyoma, hege; csak egy lélegzet... - Ne is jusson... - rezeg le nyelvem hegyéről a reakció foszlánya, ahogy íriszei tükrébe kapaszkodom. Mennék tovább, sodródni, árként robbannék át lelkének gátján. Nem teszem. Hiába a vágy, a nyers szenvedély vasfoga. Még szorítom, még egy kicsit, hogy végül karjaimból kibontakoztassam; elengedem. - Gyere... - suttogom szinte csak, ahogy kezdetleges hűvösségem mögül még felvillan íriszeimben farkasom fénye. A lángja, az enyém...
Kellett egy friss levegő. Még mindig él bennem a vörös holdkor történtek, és szeretném is idővel megköszönni annak a nősténynek, hogy nem hagyott ott elvérezni. Valamint bocsánatot is akarok kérni tőle a sebesülésekért. Szerencsére elláttak engem is, viszont csak néhány nap múlva tértem magamhoz, hisz eléggé legyengítettem magamat. Még mindig elég ramatyul érzem magamat, ami azt illeti, és a házamba sem akartam visszamenni. Egyszerűen… nem volt hozzá erőm. Ha Cali beszélni is akart velem, akkor pedig ő aztán mondhatta a magáét, én valószínűleg nem figyeltem rá. Semmi kedvem nem volt se beszélgetni, se bárkinek is a közelében lenni. Főként az egyetemen húztam meg magam, nem nagyon mozdultam el onnan. Meditáltam, hátha az segít valamennyit. Segített, arra az időre, még kikapcsoltam az agyamat. De aztán újra előjött a hasító fájdalom az államban, valamint a problémák zöme. Valószínűleg még sokkos állapotban vagyok, azért nem beszélek senkivel. Amint elég erőt nyertem vissza, hogy az állkapcsomat is visszarendezzem, meg is tettem. A karom begyógyul magától is, szépen be lettem foltozva. De ahogy az állkapcsomat sikerült meggyógyítanom, ismét kidőltem. Kelleni fog még egy kis idő, mire újra összeszedem magamat. De nem lesz semmi baj, tudom én. El is indultam hát az egyik kilátóhoz, ami a városra tekint. Közel van a Lakhoz is, remélhetőleg, ha kidőlnék, észrevesz valaki, mielőtt kihűlnék. De most kivételesen jól érzem magam. Ez a friss levegő jót is tesz nekem. Kicsit sem álmosít el ez a folyamatos hideg fuvallat. Megérkezvén oda fel is baktatok a legtetejére, hogy aztán ott leüljek valahova, lábaimat felrakva a korlátra, és úgy pásztázva a tájat. Be is dugom a füleimbe a fülest, és nem üvöltős hangerőn berakok valamiféle zenét.
Aggódtam Ben-nért, de nem is akartam a nyakán lógni. Ha éppen nem volt rám szükség, akkor mellette virrasztottam, vagy pedig a lakást szedtem rendbe. Lucky-t eltemettem úgy, ahogyan egy embert is illik. Ő a családunk része volt, megsirattam, de örültem annak, hogy nem kellett túl sok fontos személy miatt könnyeket ejtenem. Sava-t ismertem, vagyis nem igazán. Talán néha egymásba botlottunk az egyetemen, de semmi több, viszont ennek ellenére rossz érzés volt elveszíteni az egyiktársunkat, hiszen másoknak a szerette volt. Celeste is szépen gyógyult és nem csak a saját házunkat szedtem rendbe, hanem az övét, hiszen ha hazamenne, akkor ne a véres házba térjen vissza. Az összetört bútordarabokat is kivittem, legalábbis azokat, amiknek tuti nem veszi már hasznát. Ennyi segítség alap dolog volt tőlem. Üres volt a ház és nem is sok időt töltöttem ott. Ha nem kellett segítenem és Ben se akart látni, akkor egyszerűen futni mentem, mintha azzal képes lennék kiadni magamból a feszültséget. Nem mondom, hogy nem tört meg, hogy nem engedtem szabadjára a könnyeimet akkor, amikor senki se látta, mert megtettem. Túlzottan fájt az, hogy újra egy ék növekszik közénk, amikor még az előző se gyógyult be. Ev szerencsére jól volt, ahogyan a fia is. Legalább két személyért nem kell aggódnom. Azt se tudom, hogy neki mit fogok mondani, de majd kitalálom. Lassan haladtam felfelé, ügyeltem arra, hogy ne csapjak zajt, amikor is ismerős alakot pillantottam meg, pedig csak a fejemet akartam kiszellőztetni az erdőben és rövid időre elveszni. Figyeltem őt, s majdnem meg is fordultam, de végül elindultam felé. Nem siettem el, mintha magam sem tudnám, hogy mi lenne a jó. Néha még az is megfordult, hogy eltűnök, akkor talán neki is jobb lesz, hiszen csak segíteni szerettem volna, de nem jött össze. Mindig csak ellökött vagy szavakkal, vagy tettekkel. Nehezen ment a maradás, mert úgy éreztem, hogy itt állandóan csak a veszély talál meg minket, s egyre távolabb keveredünk egymástól. Mintha már csak két idegen lennénk. Amikor pedig felértem, akkor óvatosan és lassan helyet foglaltam mellette, majd lassan megfogtam a kezét, s úgy pillantottam rá, miközben a másik kezemmel kivettem az egyik fülhallgatóját. - Miért futsz előlem? – kérdeztem meg alig hallhatóan és reménykedtem abban, hogy nem húzza el a kezét.
Nem elég az, hogy sokan kómába estek nem is kevés időre, még egy halottat is tudhatunk magunk között. Szegény Savannah… Meglehet, nem álltunk olyan közel, de attól függetlenül egy volt közülünk. Ennek a híre is eléggé lesújtott, hisz egyébként sem viselem jól a haláleseteket, pláne, ha ilyen módon történnek. Örülök annak, hogy Calit nem kapta el Alignak, és nem őt küldte ellenem. Ha őt kellett volna bántanom, én... Na jó, így már talán megértem, miért tette azt Savannah, amit. Ha annyi erőm maradt volna, hogy csak egyikünket lehetett volna megmenteni, gondolkodás nélkül Calit gyógyítottam volna. De ne is beszéljünk ilyenről. A feltételezésre is rossz gondolni. Csak csendben bámulom a tájat, miközben kihúzom a kabátomból a sérült karomat, aztán felhúzom a pulóver ujját is, hogy megnézzem, hogy gyógyul a seb. Szépen, mit ne mondjak. De ennek maradni fog nyoma. Nem is baj. Annál jobb, legalább emlékezni fogok rá, hogy jövőre ne maradjak ebben az átkozott városban. Épp dugnám vissza a karomat a kabátomba, mikor megérzem, hogy valaki megfogja a kezemet. Míg ő kiveszi az egyik fülhallgatót, én a másikat veszem ki, és húzom fel a kabátom cipzárját. Beletelik egy kisebb időbe, mire válaszolok a kérdésére. - Nem előled futok. Az emberek elől. Tényleg nem akartam, hogy magára vegye ezt az egészet, de ha Alice is akart volna beszélni (ha nem lett volna kidőlve), akkor sem beszéltem volna valószínűleg. - Azt viszont remélem, nem várod el tőlem, hogy visszamenjek abba a házba… És még mindig nem tekintek rá Calira, csak kicsit megszorítom a kezét.
Tanácstalan voltam, hogy mit tegyek. Fogalmam nem volt arról, hogy pontosan mi történt ott. Talán így jobb volt, hiszen ha tudom, akkor lehet, hogy nem lettem volna képes most felsétálni ide. Így is lassan haladtam és majdnem vissza is fordultam, mintha csak az oroszlán barlangjába akarnék bemenni, de a végén meggondolom magam. Ő Ben, az a férfit akit szeretek és sose tudnék hátat fordítani neki. Mellette fogok állni, amíg azt nem mondja, hogy vége és el nem megy. Nem fogom elhagyni, nem leszek gyáva se. Eme szavakat mondtam saját magamnak, miközben megcéloztam a mellette lévő helyet, majd pedig a karjáért nyúltam, ami még mindig sebes volt. Eleinte csak a kezét fogtam meg és őt figyeltem, majd pedig a tájat fürkésztem, miközben a válaszára vártam. Nem mondom azt, hogy nem féltem attól, amit hallani fogok, de ha már válaszol azzal is előrébb vagyunk, mint az elmúlt napokban bármikor. - S ha kerülöd őket, akkor jobb lesz? – kérdeztem meg óvatosan, majd gyengéden végig húztam a sebén az ujjamat. Olyan volt, mintha csak egy tollpihe érintette volna meg. A kezét nem engedtem el, hagytam, hogy az ujjaink egymásba fonódjanak. - Ha nem szeretnél oda visszamenni, akkor keresünk másik helyet. Az egyetemen is megszállhatunk. – aggodalmasan csendül, majd egy picit nagyobbat nyelek. - Jártam ott, láttam a vért és a többi dolgot. Lucky-t eltemettem, amíg kiütve voltál és eltüntettem a nyomokat is. – vallom be a dolgot, majd oldalra fordítom a fejemet, óvatosan, szinte már félve érintem meg az arcát. - Mi történt ott? Meséld el. Talán akkor könnyebb lesz. – a hangom néha megbicsaklik, mert fogalmam nincs arról, hogy mit kellene most tennem… Egyszerűen nem tudom, hogy miért történik ez velünk. Először a gyermekünk, most meg ez…
- Jobb. Nyögök be csak ennyit, végig sem gondolva. Tényleg nem vágytam senkinek sem a társaságára. De most örülök, hogy itt van Cali. Akármennyire sem tűnhetek úgy, ha rám tekint, belül jó tudni, hogy próbál kiállni mellettem. Figyelem a keze útját a sebemen, majd újra a távolba tekintek. Másik kezemmel a hajamba túrok, és kifújom a levegőt, fáradtan, nyugodtan. - Őt sem tudtam megmenteni, a gyerekünket sem… Nem hittem, hogy ennyire elcseszett vagyok. Majd pedig leteszem a lábamat a földre, mikor arcomat érinti, nem vagyok rest a tenyerébe nyomni az arcomat. Jól esik az érintése, de beszélni ettől függetlenül még nem sok kedvem van. Idővel tudom, hogy vissza fog jönni az életkedvem is, de az nem most azonnal lesz. Holnap lesz Savannah temetése is, egyelőre érthető szerintem, hogy eléggé letargikus állapotban vagyok. Utálok temetésekre járni. Olyan lelombozó az egész. Még ha nem is akarnék, akkor is illene elmennem a temetésére. De el akarok menni. Calit nem fogom kötelezni, de ő is valószínűleg jönni akar majd. Amióta csak Fairbanksben vagyok, tényleg nem történnek jó dolgok, csak sorra rosszak. Bár még él bennem kicsit a remény, hogy a dolgok jóra fognak fordulni. Hogy mikor, azt nem tudom. - Elmagyarázni sem tudom… Mint egy rossz horror film, úgy képzeld el. Épp indultam volna az egyetemre, mikor megláttam, hogy vörös a hold. Nem sokkal később kopogtattak, ekkor már tudtam, hogy nem lesz jó vége. Egy nő volt az. Be akart jönni, hogy segítsek a fiának. Tudtam viszont, hogy hazudik. Farkas volt, és az egész története sántított. Aztán elment. Ekkor megnyugodtam egy kis időre, de aztán pedig az ablakon keresztül jött be nem sokkal utána. Lucky megpróbálta megállítani Alignakot, és… Elcsuklik a hangom egy pillanatra, majd nyelek egyet, és folytatom. - A garázsba mentem. Ott durvultak el a dolgok igazán. Nem jött össze, amit terveztem, ekkor keletkezett a seb a karomon. Kiderült, hogy összeköttetésben vagyunk a megszállottal, vagy nem is tudom, hogy mondjam… Ahogy az én karomon kiserkent a vér, az övén is. Úgy hittem, megtorpanásra tudom késztetni, ezért szépen felmetszettem a hasát. Persze arra nem gondoltam, hogy ezt csak a nőstény érzi, és Alignak maga nem. Sikerült begyógyítanom, legalábbis olyan szinten, hogy ne vérezzek el abból a sebből, de… Majd pedig felhúzom a kabátomat, aztán az alatta lévő pulóvert is, és a hasamat mutatom meg neki. A hasfalamon három vízszintes, de inkább keresztben áthúzott heg látszik. - Megmaradt a nyoma. Aztán jött a franciakulcs, és az arcom találkozása… Szerintem agyrázkódást szenvedtem akkor, vagy csak a sokk volt, nem tudom… Nem sok mindenre emlékszem ezután. Csak képekre. Ahogy ez a nőstény cipel, ahogy próbálom még gyógyítani őt, aztán képszakadás… Aztán pedig már nyúlok is a kabátzsebembe, ahonnan kiveszek egy szál cigarettát, és ha Cali nem állít meg, akkor meg is gyújtom azt.
Felmorranok alig hallhatón a válaszán. Kicsit magamra emlékeztet. Én is azt hittem, hogy jobb. Még mindig nem mondtam ki hangosan én se mindent, de amint beszélgetni kezdtem a dolgok is javultak. Nem fog elmúlni két perc alatt, ahogyan két szó se fogja megoldani a dolgokat, mert a sötétség ott lesz. Alignak pontosan ezt akarja, ha nem tud valakit megölni, akkor a hátralévő életében akarja megnyomorítani azt a személyt, elszakítani esetleg a szeretteitől, de nem fogok elfutni, se hátat fordítani neki. Azt várhatja, mert nem fog megtörténni sose! Szavai meglepnek és egy pillanatra lefagyok, amikor viszont látom, hogy miként reagál az érintésemre, akkor a másik kezemet is arcára teszem. Gyengéden simítok végig, majd óvatosan felemelem a fejét, hogy szemébe nézhessek. – Nem menthetted meg a gyermekünket. Nem a te hibád volt Ben, nem miattad vesztettük el. Én voltam óvatlan. Ha hibáztatni akarsz valakit, akkor hibáztass engem, de ne magadat! – a szavaim komolyan csendültek. Nem akarom, hogy magát hibáztassa, mert nem ő volt a hibás. – Ezt mondta neked? Ő mondta azt, hogy a te hibád volt? – kérdeztem remegő hangon, mert ha egyszer én találom vele magam szemben, akkor tuti, hogy nem leszek jókedvemben. Nem fogok elfutni, ha jövőre engem akar megtalálni, akkor tegye meg, mert én itt leszek! De őt hagyja békén, hiszen a lelke sokkal tisztább, mint az enyém. Ő gyógyító… Nem szakítom félbe, csendesen hallgatom őt. A kezem továbbra is arcán pihen, ha csak időközben el nem vette onnét. Nézem őt, de nem mozdulok meg. Amikor a pólóját és a kabátját is feljebb húzza, akkor óvatosan húzom végig az ujjamat a három csíkon, mintha csak azt akarnám kifejezni, hogy nem emiatt nem fogom szeretni, vagy talán még inkább azt, hogy nincs egyedül. – Nem neked kellett volna ott lenned, hanem nekem. – nem tudom, hogy miért mondom ezt, de ezt érzem. Én vagyok a harcos, nekem kell farkasokkal harcolnom legtöbb esetben. Ha én vagyok ott, akkor mi történt volna legrosszabb esetben? Meghalok, s mit számít még eggyel több sötétség, ha életben maradok? Semmit se, de rohadtul nem tetszett, hogy most az ő lelkét tépázta meg az egyik ősi. - Ben, azt tetted, amit tenned kellett. Az életedért harcoltál és Lucky azért tette azt, mert szeretett téged. Nem te tehetsz arról, ami történt, hanem Alignak. S azért mentett meg téged is a farkas, mert nem vagyunk ellenségek. Ő akar azzá tenni minket. – a szavaim alig hallhatóan csendültek, majd amikor rá akart volna gyújtani, akkor megállítottam benne. – Ne engedd azt, hogy Ő győzzön. Életben maradtál, okkal történt így. Elveszítettük a társunkat, akinek az emlékét örökre őrizni fogjuk, de ne hagyd, hogy a sötétség magával rántson. Tudom, hogy milyen érzés ott bolyongani és nem lelni a fényt. Ne engedd, hogy a történtek után is Ő győzzön! Kérlek... – s gyengéden simítottam végig egyik kezemmel arcának az élén. – Nem vagy egyedül, szeretlek és mindig itt leszek.
- Nem számít, hogy mit mondott. Nem vagyok olyan naiv, hogy elhiggyem, akármivel is etetne. De azért megmaradtak a fejemben a szavai. Nem is nagyon tudnám kiverni őket, ha akarnám sem. Viszont tényleg elég hülye lennék, ha egy ősi, bosszúéhes szellemre hallgatnék, akármivel is próbál etetni. A mondandómból pedig kihagytam azt, hogy konkrétan egy fél másodpillanat választott el attól, hogy tényleg végem legyen. Ha akkor nem húzom fel a Páncélt… De erről nem kell most tudnia. - Ne beszélj hülyeségeket. Ha nem én vagyok ott, teljesen máshogy alakultak volna a dolgok. És végső soron, mindketten élünk. Legalábbis remélem, a nőstény megmaradt. Ha meg is látogatott, nem emlékszem rá, mert amint magamhoz tértem, még mindig kellett egy nap, mire rendesen fel tudtam volna kelni. Értem, Cali mire akar egyébként kilyukadni. Ő harcos, valószínűleg el tudott volna bánni egy farkassal… Gondolom. Még nem elég tapasztalt ő sem. De ha el is bánt volna, azzal ugyanúgy magát is veszélyeztette volna. Nem hiszem, hogy ő is ugyanúgy a defenzív technikát alkalmazta volna, én ellenben nem akartam túlzottan ártani a nősténynek. Használtam a mágiámat, és amennyire tudtam, gyógyítottam őt, és magamat is. Cali mágiaszintje nem tudta volna ugyanezt a hatást kifejteni. - Aranyos vagy, hogy próbálsz segíteni, de nem ez a bajom. Egyszerűen csak… sok volt ez az egész, ilyen egyszerű. Még ha ilyen egyszerű is lenne… De nagyon összefoglalva tényleg ez a gondom csak. - Köszönöm, és én is szeretlek! Aztán közelebb hajolok hozzá, hogy egy apró csókot leheljek az ajkaira. - Nagyon elcseszettek vagyunk mi ketten… Nevetek kínomban, miközben átkarolom Calit, és a vállát kezdem el simogatni.
- Már az is elég, ha nem tudod kiverni a fejedből. – mondom ki hangosan azt, amit gondolok, pedig lehet, hogy nem kellene. De mindig is olyan voltam, hogy kimertem mondani a véleményeimet és a gondolataimat is. Lehet, hogy most ostobaság ezt gondolni, de akkor is aggódtam érte és tudom, hogy nem fog meggyógyulni egy hamar. Ő nem olyan, de azt se fogom engedni, hogy magába temesse a dolgokat. Tudom, hogy az elfojtás mekkora károkat tud okozni. Nem fogok ajtóstul rátörni, de figyelni fogok rá, még ha ezzel az agyára is fogok menni. - Igen, ez biztosan így van és ez nem hülyeség! – morrantam fel kicsikét csöppet se barátságosan. Lehet, hogy a mágia szintem a béka feneke alatt van, de találékony vagyok és harcos is, így annyira a futás se jelent számomra megerőltetést. Meg talán sok mindenből tudtam volna fegyvert is kovácsolni, hogy megvédjem magunkat. Mind a kettőnknek másban rejlik az ereje és ezért nem lehet tudni, hogy miként végződött volna, ha én vagyok ott. - Még szép, hogy segíteni akarok. – s játékosan kicsit a vállába bokszolok, oda ahol tudom nem fájhat neki. – Nem fogom végig nézni azt, ahogyan esetleg elpusztít a történtek. Ne is várd tőlem, ha kell, akkor most én leszek a legidegesítőbb személy, ahogyan te voltál pár hónapja az. – pillantok fel rá reménykedően, hiszen érti a benne rejlő iróniát is. Akkor annak tartottam, de most már igazán hálás vagyok neki azért, hogy kitartott mellettem. Viszonozom a csókját, majd utána elnevetem magamat azon, amit mond. - Ez talán tényleg így van, de lehet pont ez tart minket össze. – kacsintok rá játékosan, majd picit oldalra döntöm a fejemet. – De még mindig itt vagyunk és csak ez számít. – teszem hozzá egy kisebb habozás után. - Maradsz az egyetem alagsorában? – kérdeztem meg tőle hosszas hallgatás után a dolgot. Pontosan tudom, hogy mennyire nem akar az ember otthon lenni hasonló dolgok után, vagyis velem még „kisebb” baj történt, de azután se akartam túlzottan ott élni, de az az otthonunk és ezen semmi se változtathat, csak mi…
- De az. Ha a másik félnek okoztál volna bármiféle sebesülést, az rajtad is megjelent volna. Ha pedig védekezőbe mentél volna, akkor lehet megpróbál magával végezni. Azt pedig szerintem te sem akartad volna, hogy valaki a szemed láttára végezzen magával, akit megmenthettél volna. Gondolj csak Emmettékre… Nem akartam ezzel a példával előrukkolni, de sajnos muszáj volt. Persze valamilyen szinten más a helyzet, ha egy idegennel kerül szembe valaki, de ugyanúgy meg tudja az embert viselni, ha valaki vére az ő kezén szárad, pedig tehetett volna ellene valamit. Legalábbis gondolom. Szerencsére még nem volt ilyenben részem. De, ami velem és azzal a nősténnyel történt, az is elég félelmetes volt. - Nem lesz semmi bajom. Csak még túl friss ez az egész. Hamar le fog ülepedni, hidd el. Csak ez a holnapi is… Míg le nem rójuk a tiszteletünket Savannah előtt, addig pláne nem tudom lezárni magamban ezt az egészet. De utána remélhetőleg sikerül. Ha a házat is el tudjuk adni. Vagy ha Cali akar benne lakni, nyugodtan, én viszont nem megyek vissza abba a házba… Max a cuccaimért. Azért mindenképp el kell mennem még ma. Összepakolni, és átcuccolni. - Maradok, igen. Míg nem sikerül eladni a házat, és találunk újat. Te hol fogsz addig lenni? Persze örülnék neki, ha a válasza az lenne, hogy jön velem az egyetemre. De az se lenne gond, ha valahol máshol találna helyet magának. Azért sem haragudnék. De természetesen, az inkább ínyemre lenne, ha nem lenne túl messzire tőlem. De ő nem a tulajdonom, így nem is akarom hagyni, hogy az én döntésem bármit is befolyásoljon.
- Nem fogom azt mondani, hogy profin megoldottam volna, mert fogalmam sincs. Lehet, hogy én ott is hagytam volna a fogamat, de ismersz annyira, hogy tud a másik fél életét is szem előtt tartottam volna. – hiszen korábban is mindig szem előtt tartottam, így ez nem is volt kérdés, majd megráztam volna a fejemet. – Tudod, ha mi kerülünk egymással szemben és lett volna választási lehetőségem, akkor én is megtettem volna, minthogy neked ártsak. – a szemem sem rebben, bármennyire is rossz ebbe belegondolni, de mélyen legbelül tudom, hogy ez igaz. Nem akartam sose bántani, főleg azt nem, hogy miattam haljon meg. Akkor már inkább megölöm magam, hiszen így is elég nagy fájdalmat okoztam már neki a gyermekünk elvesztésével… Fura dolog lesz holnap elbúcsúzni Savannah-tól, mert alig ismertem, de mégis úgy érzem, hogy egy értékes személyt veszített el a családunk. Mert az őrzők is összetartoznak és egy család vagyunk, akik mindig számíthatnak a másikra. - Remélem… - suttogom alig hallhatóan, mert nagyon aggódok érte. Úgy érzem, hogy ez nem pár napos dolog lesz. Sok minden történt most, amit át kell gondolnunk és megemésztenünk, de nem mindig egyedül kell szembenéznünk a dolgainkkal. Néha kell hozzá egy társ, aki fogja a kezünket és megvédhet a démonaikkal szemben, miközben a „gyógyulásútján” sétálunk. És én Ben mellett akartam lenni. - Maradok és a ház is maradni fog. A múltunk odaköt, borzalmak történtek ott, de nem biztos, hogy az a legjobb, ha tovább állunk. Abba a házban még lehet szeretet, rajtunk múlik Ben. Nem akarom, hogy elmenj. Én se akartam ott élni miután az történt, de nem bánom azt, hogy ottmaradtunk. Sok minden történt ott, de együtt szembe nézhetünk vele. – s közben óvatosan megfogtam az egyik kezét és őt figyeltem. Nagyon reménykedtem, hogy nem akar összepakolni és elvinni a dolgait mert azzal nem csak a háznak intene be és a történteknek, hanem szinte nekem is… - Szeretném, ha te is maradnál….
- Ne beszéljünk erről! Unom már ezt a témát. Megtörtént, aztán pont. Ami történt, azon már úgy sem lehet változtatni. Én pedig nem fogom hagyni, hogy felemésszen. Egyszerűen nem vallana rám. De most még mindig valószínűleg kicsit annak a hatása alatt vagyok, hogy mindössze csak percek választottak el a haláltól. Ha korábban kiüt, elvérzek. Ha tovább tart az egész, a páncélt megsemmisíti, és onnan már egyenes út vezetett volna a halálomig. Ezáltal valószínűleg az övéhez is. Attól függ, milyen módon végez velem. Ha elvágja a torkomat, valószínűleg neki is annyi lett volna. Egyébként is pumpált a szívem a vért a testem minden részébe, az adrenalin annyira dübörgött bennem. Ha ütőeret talál… néhány másodperc alatt eszméletemet vesztettem volna. De aztán többet nem ébredek fel. - Nem kell reménykedned. Ismersz már, rágom magam rajta egy ideig, aztán elfelejtem. Mondom teljesen semlegesen. Talán kis érzelmet is kellett volna belevinnem, nem úgy beszélnem, mintha felolvasnám. Akkor talán őt is meg tudnám nyugtatni, hogy ne aggódjon annyit. Ez a hajó már elúszott. Utólagos magyarázkodást pedig ki nem állhatom. Kicsit sem tetszik az, amit mond. Legszívesebben tényleg nem mennék vissza. Meglehet, hogy most még nagyon friss az emlék, de kétlem, hogy anélkül tudnék újra a konyhába, a garázsba menni, hogy ne az jutna eszembe, én is úgy járhattam volna, mint őrzőtársam. - Nem ígérhetek semmit. Abban a házban szinte csak rossz dolgok történnek. Egyelőre ne várj tőlem döntést. Kell idő, hogy ezt átgondoljam. Remélem, megérted. Mert azt mégsem várhatja el tőlem, hogy mint jól betanított kopó, ugorjak a kérésére. De annyi a szerencséje, hogy én hamar fel tudom dolgozni a dolgokat, és nem zuhanok mély depresszióba, mint ő, még szeptemberben. Én hamarabb fel fogok épülni, mint neki sikerült akkor. Az a löket, ami segített neki, ő is meghalt. Én pedig egyelőre rohadtul nem akarok semmilyen háziállatot.
A felcsattanására egy pillanatra összerezdülök, de alig láthatóan. Íriszeimet leveszem róla és inkább a tájat figyelem, a „lábunk” alatt elnyúló várost. Minden annyira könnyű volt otthon, szinte már túl mesebeli volt ahhoz, hogy igaz legyen, de amióta idejöttünk, azóta az életünk rendesen felbolydult. De nem jó értelemben, hanem sokkal inkább rosszértelemben. Általában tudtam, hogy mit kell tennem vagy mondanom, de most még se tudtam. Úgy éreztem minden egyes levegővétellel, mintha valami fura falat emelne közénk. Fogalmam sem volt arról, hogy ő ezt tudja-e, vagy csak én érzem ezt. Most talán fordult a kocka? - Ismerlek, de egyik se volt ilyen. Egyszer se jártál a halál küszöbén. Eddig nem, s valószínűleg olyanokat mondok, amik nem igazak, de bogarat ültetet a füledbe, igaz? – kérdeztem meg alig hallhatóan és óvatosan, miközben újra őt kerestem meg a pillantásommal. Miért történik ez velünk? Miért kell mindig valaminek történnie? Miért haladnak így a dolgok. Miért van az, hogy itt van előttem, de mégis oly távolinak érzem őt. Kezem arcára siklik és gyengéden simítok végig, mintha csak azt akarnám kifejezni szavak nélkül, hogy nincs egyedül, rám mindig számíthat és szeretem őt, de a szavakat még se találom mellé. Végül a kezem ölembe hullok, de nem mozdulok meg. A szavai szinte a szívembe marnak, egy pillanatra még a fejemet is elfordítom, hogy ne vehesse észre a fájdalmat, ami esetleg szavainak köszönhetően csillanna meg a szemben. Pár pillanatig habozok és csak utána szólalok meg. - Ez azt jelenti, hogy talán soha többé nem jössz oda vissza? – kérdeztem meg elcsukló hangon, majd egyszerűen felálltam és a másik végébe sétáltam a kilátónak. A kezem a korlátra siklott és úgy dőltem előre, mintha csak azt várnám, hogy a szellő magával repítsen. – Szeretlek Ben, de mégis azt érzem, hogy futsz és menekülsz. Próbálok melletted állni, de mindennek hátat fordítasz. Az otthonunknak, inkább hagyod, hogy kihalt legyen, mint hogy a sok rossz után végre boldogság költözzön a szobákba és járja át. – pillantottam rá a könnyeimmel küszködve. – Úgy érzem, hogy kizárt az életedből és mintha nem csak a háznak, hanem nekem is hátat akarnál fordítani. Kérlek… kérlek mond, hogy tévedek. – majd sietve törlöm le azt a pár könnycseppet, ami a szemem sarkában megjelent, de a pillantásommal továbbra se engedem őt.
- Nem, de értékelem a feltételezést. Remélhetőleg, kiérti ebből a szarkazmust. Nagyon nincs kedvem erről beszélgetni, erre csak folytatjuk a témát. Mindegy. Legyünk túl ezen a beszélgetésen, aztán felejtsük is el. Legalábbis remélem, hogy nem fog ez a jövőben visszaköszönni rám, talán a következő ápriliskor. Vagyis az előtt. De addig szeretném, ha ezt hanyagolnánk kettőnk között. Bogarat ültetni a fülembe, ja… Jobb lett volna, ha helyesbítek. „Aztán elfelejtem” helyett lehetett volna az, hogy „aztán elfelejtem, ha hagyod.” De jobb is, ha kihagyom a csípős megjegyzéseimet, mert nincs kedvem rontani a helyzetünkön, most, hogy viszonylag jobbra fordultak a dolgok. Viszont nem szeretem, hogy ennyire sok mindent elvár most hirtelen tőlem. Csak időre van szükségem, hát olyan nehéz ezt megérteni? Mindenki máshogy dolgozza fel a tragédiákat, és a majdnem-tragédiákat is. Én így. De úgy látszik, a társam az életben, és sok más dologban ezt nem tudja elfogadni. A következő megszólalásán pláne felkapom csak a vizet. De nem mutatok ki látványosan. Forrongok magamban. Megszoktam már. Általában, ami a szívemen, az a számon, de az ilyet nincs az az Isten, hogy megosszam Calival. Nem megbántani akarom, de már tényleg kezd elegem lenni ebből az egészből. Az se nagyon hat meg, hogy mindjárt elsírja magát. Vagyis de, valamilyen szinten igen, de nem annyira, mint máskor tenné. Nevetve állok fel a székemből, beletúrva a hajamba. - Hihetetlen, hogy mennyire nem tudod elfogadni, hogy egyszerűen csak időre van szükségem. És igen, tévedsz. Nem akarok neked hátat fordítani, de már tényleg kezd elegem lenni abból, hogy nem hagysz nekem időt az egészre. Túl fogom tenni magam rajta, de ez most rohadtul nem segít! Szándékosan megnyomom jó erősen az „ez” szócskát, hadd érezze, mire gondolok. - Tudod, hol leszek. Aztán pedig el is hagyom a kilátót, és megindulok vissza az Egyetemre. Kiereszteni jöttem ide a gőzt, erre még annál is idegesebben megyek el. Kurva jó.
Baromira pocsék érzés volt, hogy ennyire kizár mindenből. Tudom, hogy én is hasonlóan cselekedtem anno, s eléggé hosszú ideig, de pont ezért féltem őt, mert ez csöppet se olyan egyszerű dolog és nem hiszem, hogy segíteni fog neki az, ha csak átlép a dolgok felett. Fogalmam nem volt arról, hogy mit kellene tennem, de tény, hogy eléggé meglepett az is, hogy lehet be se akarja majd abba a házba rakni a lábát. Én nem akarok költözni. Sok rossz kötött már minket oda, de ugyanakkor rengeteg jó emlék is és csak rajtunk múlt az, hogy ez a ház szép lassan összeomlik és alá temet minket is, vagy inkább megpróbáljuk a vidámságot odacsempészni. Nem tudtam, hogy mit tehetnék, de minden egyes tette vagy éppen szava fájt legbelül, s egy idő után annyira leplezni se tudtam ezt. Szavak egymás után hagyták el ajkaimat, nem gondolkoztam, csak azt mondtam, amit mélyen legbelül éreztem. Örültem volna, ha most legalább hallgatni tudok, mint oly sok esetben sikerült már, de most valami miatt nem ment. Figyeltem őt és tényleg egyre inkább úgy éreztem, hogy szép lassan távol sodródunk egymástól. Mintha a felé nyújtott kéz nem kellene. Elhiszem, hogy nem volt baromira kellemes dolog Alignakkal találkozni és nem tudom, hogy miként reagálnék rá, de azt tudom, hogy többé nem akarnék magamba fordulni, hanem inkább segítséget kérnék és nem próbálnám meg ellökni magamtól őt. Nem hagynám, hogy az ősi emléke még inkább megtépázza az életemet. - Csak aggódom érted, de tudod mit? Maradj ott, ahol akarsz és annyi ideig ameddig akarsz! Nem foglak zavarni egy másodpercre se, hiszen neked egyedül lenni jobb… Hát akkor megkapod! Ne félj az aggodalmam se fog odáig elérni, nem is fogsz látni, hiszen szemmel láthatóan rohadtul csak zavarlak!– szólaltam meg dühösen és mielőtt még elsétálhatott volna sietve hagytam magára. Nem érdekelt semmi se. Hallottam a szavait, de nem érdekelt már. Nem fogom keresni, ahogyan elhagyni se fogom a házat. S ha ő emiatt inkább tovább sétál továbbra is, akkor az már az ő döntése lesz. A kezem sietve tűnt el a dzsekim zsebében és egyenesen a város felé mentem, hogy haza menjek, mielőtt még a városban engedném szabadjára a könnyeimet. Nem értettem, hogy miként juthattunk idáig, de már magam sem tudtam, hogy mi van. Talán ostobaság volt aggódnom érte, talán meg lesz egyedül is, de akkor se éreztem úgy, hogy így kellene viselkednie… Mindegy, már nem számít. Azt visz el, amit akar, mert én nem fogom őt keresni. Nincs szüksége rám, akkor megkapja a nyugit…
Kezdőlap
//
//
