A megbeszélés óta iszonyatos düh gyülemlett fel bennem, amit végre a mai napon kitombolok magamból. Már kora délelőtt elvonulok az erdőbe. Ki akarom engedni a farkasom a dühöm levezetésére. Szabadon akarom engedni a fehér bundást. Most nem fogom korlátozni semmiben. Azt tehet amit akar, itt az erdőben szabad neki. A ruháimat lekapom magamról és az egyik fa tövében hagyom őket, majd egy szét ívelt ugrás és már négykézláb érkezem meg a földre. Orromat kissé felemelem és lehunyt szemmel kezdek szimatolni zsákmány után kutatva. A lágy szellő finom illatokat hozz felém. Egy kisebb szarvascsorda van valahol a közelben. Nem hezitálok azonnal megindulok a szag irányába. Érzem, hogy a farkas egyre izgatottabbá válik és már alig várja, hogy belemélyeszthesse fogait az egyik szarvas húsába. Érezni akarja a torkán végigfolyó meleg vér ízért, látni akarja ahogy áldozata szeméből kihuny a fény. Sokat szoktam vadászni, de a mai más lesz mint a többi. Csak a dühöm fogja a farkasomat irányítani semmi több. Elég közel érve a csordához azonnal megállok és a földhöz lapulok. Érzem és látom, hogy sok gyenge és esetlen gida van közöttük, de egyik sem izgat fel. Azokban nincs semmi kihívás...Viszont ott van az a bika, a csorda védelmezője, vezetője...Ő már egy igazán szép trófea lenne. Vele nehéz lesz a küzdelem, de édes lesz a győzelem. Nesztelenül lopódzok közelebb a kiszemelt áldozatomhoz. Ügyelek arra, hogy egyikük se vegyen észre, mert akkor lőttek a tervemnek. Pár métert teszek meg így, majd megint megállok. Indulásra készen állok, csak meg kell várnom a tökéletes pillanatot. Azt a pillanatot, mikor elfeledkezik minden veszélyről és a nyugalom tengerében fürdik meg...
A szél az arcomba csapódik, a talaj rohan a talpam alatt. Előttem a bika minden erejével menekül, de még nem tudja, hogy már az elejétől kezdve vesztett. Nem győzhet ellenem! A többi szarvas már rég elmenekült egy másik irányban, de ők nem érdekelnek, csakis a kiszemeltemre figyelek. Hallom a patáinak dobbanását, érzem a félelmét, ami átjárja testét. Fákat, bokrokat kerülgetve szép lassan egyre közelebb kerülök hozzá, megpróbál megrúgni, de kitérek a támadása elől. Ennyire ne nézzen ostobának. Már több mint százötven éve vadászok a társaira. Nem vagyok olyan ügyetlen kölyök már. Kiismertem a fajtáját. Tudom, hogy mire kell vigyáznom, mikor támadnak és hogyan. A bika már mellettem rohan. Továbbra sem adja fel a küzdelmet, de nem is bánom. Annál finomabb lesz a győzelem íze. Ahogy odakapnék a nyaka felé a szarvával „lecsap”, ami lök egyet rajtam. Elvesztem az egyensúlyom és megbotlom, de azonnal felpattanok és utána vetem magam. Most még gyorsabb vagyok. Sikerült megint közel kerülnöm hozzá, de most már a másik oldalról közelítem meg. Örültél mi? Azt hitted, hogy feladom! De nem édesem! Ezek voltak az utolsó perceid ezen a világon. Utána már az én örömömet fogod kielégíteni. Mikor elég közel érek hozzá és a pillanat is megengedi rávetem magam a hátára és azonnal belemélyesztem karmaim, fogaim a húsába. A hangos bőgés csak még jobban fokozza bennem a vágyat. Lepróbál dobni a hátáról, de olyan erősen kapaszkodom meg benne, hogy hiába erőlködik. Most már itt maradok rajta amíg meg nem adja magát. Fogaimmal közben a nyakába marok és morogva szorongatom meg. A vér mint isteni nedű folyik le torkomon. Akarok belőle még többet! Meg akarom fürdeni benne. Továbbra is a nyakát harapva leugrom melléé a földre és minden erőmmel próbálom a földre kényszeríteni őt. Első rántásra nem történik semmit, csak hangosan felbőg, de a harmadikra már megadja magát és szépen előrerogy. A földön fekve még megpróbál elmenekülni, de ismételten semmi értelme. Minden erőmet beleadva tovább fogom őt várva, hogy legyengüljön annyira, hogy elengedhessem őt és a szemébe nézhessek. Nem tudom hány perc, óra telik el, de végül megfeszült teste szép lassan ellazul. Még él, nehézkesen veszi a levegőt, de még mindig küzd magában, de már tudja, hogy ezt a csatát elvesztette. Elégedetten nézek bele az íriszeibe, amiben ott a fájdalom, félelem, bánat. Talán másik alkalommal ez meghatna, de most nem, most csak élvezem, de csak egy rövid ideig, majd egy hirtelen és gyors mozdulattal örökre elaltatom őt. A szuszogása elhalkul, a szemei üvegessé válnak. Nincs bennük már élet. Ahol az előbb félelmet láttam, most csak egy nagy feketeség van. Minden farkasnak ez a legboldogabb pillanat, mikor ott hever előtte a legyőzött zsákmánya és végre kedve szerint tépheti fel a húst, hogy egy jót lakmározzon belőle. Én sem hezitálok tovább azonnal nekiesek, de legelsőként azt az oly hevesen lüktetett szívét kutatom fel.
A kora reggeli - vagy inkább hajlani - futásomat intéztem az erdőben, ember alakban, mert bár nagy volt a késztetés a fenevadra, jelenleg büntetésben volt. Túl hamar felment benne a pumpa a múltkor is a tanácsteremben, és még nekem kellett higgadnak lennem ahhoz, hogy ő ne csináljon hülyeséget. Nonszensz. Ez az időszak nem kímélte, fel-felpiszkálta a közönyből és többször villantotta fel rideg arroganciáját, mint azt egészségesnek találtam. Ha ez így megy tovább, még rám is átragad ez a mentalitás, abból pedig köszönöm, nem kérek. Már így is éreztem, hogy pár dologra nem épp úgy reagáltam, ahogy kéne, vagy szoktam, de míg ez csupa apróságban mutatkozik meg, addig nem baj. Az a baj, mikor már Victornak kell rám szólni, hogy figyeljek az energiámra, mert jobban be kell fűtenie a végén annak a sarkvidéki hidegnek hála, ami az energiánkból áradt. Öntudatlanul is. Mázli, hogy Ash-t arra "kárhoztattam" a gyógyulása idejére, hogy ide-oda velem jöjjön, mert a közelsége jótékony hatással volt rám, meggyőzött, hogy igenis a régi vagyok, csak a változó körülményekhez mégse állhatok ugyanúgy, mint a korábbi állapotokhoz. A változó körülményeket pedig gyönyörűen demonstrálta Alex múltkori kifakadása és mindaz a feszültségtől terhes, sűrű levegő, ami a tanácstermet belengte. Mintha bárki képes lenne a másiknak nekiugrani a következő pillanatban. Lappangó agresszió, elégedetlenség, felháborodás és az egyre növekvő nyomás. Az öreg szavai csengtek a fülemben: "vagy megléped minél előbb, vagy meglépünk". Ide lépünk, oda lépünk, tiszta sakk. Vérfarkas módra, véresen, állati ösztönökkel dúsítva. A patak mentén futva megálltam, és megmostam a hideg vízzel az arcom, hogy felfrissüljek. Épp felálltam, mikor megéreztem Isabelle energiáit és a vérszagot. Feltűrtem a melegítőpulcsi ujját, zsebre tettem a kezem és elindultam a nőstény felé. A pajzsom, mint rendesen, ezúttal se volt felhúzva, energiáim szabadon jártak körbe, még mindig hűvösebbek voltak az egészségesnél, de... lassan tudunk csak visszaállni a régi kerékvágásba a bestiámmal. Ez van. Isa mindenesetre érezhette, hogy a közelben vagyok és egyenesen felé tartottam. Lépteim határozottak voltak, egy pillanatra se torpantam meg, vagy lassítottam, s mikor odaértem hozzá, akkor is pofátlanul közel mentem, mintha nem tudnám, hogy egy vadászó farkasnak nem épp életbiztosítás a közelébe menni. A jelen felállással viszont tökéletes tisztában voltam, és egy sarkalatos pontot nem lehetett figyelmen kívül hagyni: kettőnk közül én vagyok az Ikkuma. - Most haraptad át az egész "vezetőtestület" torkát? - kérdeztem csevegő hangon. - Vagy ez csak bemelegítés volt, és most akkor velem kezded az aratást? - tártam szét karjaim, s érdeklődve felvontam a szemöldököm.
Más messziről megéreztem az ikkumánk jellegzetes illatát, de nem foglalkoztam vele. Igaz kedvem lett volna az ő húsába belevágni a fogaimat, de amíg nincs egészen a közelemben próbálok tudomást sem venni róla. A vadászat most sokkal jobban izgat engem.
Miután a finom vérrel teli szívét fogaimmal széttépve nagy falatokban lenyeltem a belsőségekkel folytatom a lakmározást. Nem igaz az, hogy milyen apró darabokra cincálom szét az állatot. Minden csont ami az utamba kerül azonnal szétroppan a testem súlya alatt. Mire Darren a közelembe és a szarvast már teljesen kibeleztem, a bundám vérben ázik és a földet elborítja a vér. A hím közelségére azonnal felkapom a tekintetem és megfordulok, hogy szembe állhassak vele. Morogni, vicsorogni kezdek rá miközben elkezdek egy ívben körülötte sétálni. Nem veszem le a tekintetem róla. Ahogy én is ő is érezheti mind azt a dühöt, ami bennem lakozik. Teszem fel a kérdéseket, de nem várom meg a válaszokat. A szavai csak még jobban kihoznak a sodromból. Reméltem, hogy a mai napot egymagamban átvészelem és, hogy mire visszaérek a lakosztályomba már minden dühöm elszáll. De erre ez az ostoba hím ide jött és csak táplálja a feléledt tüzet bennem. Egy hirtelen mozdulattal rugaszkodom el a talajtól, egyenesen felé rohanok, majd rá ugorva mellső lábaimmal a földre kényszerítem őt. A pofámmal olyan közel hajolok hozzá, hogy csak pár milliméter választ el minket. Egyenesen a szemeibe nézek, hogy megmutathassam azt neki, amit eddig a falkában nem láthatott senki. A tekintetemben lehet látni, hogy már nem vagyok teljesen önmagam. Amióta Fairbenksben élek sosem kerültem ilyen állapotba, de most mégis sikerült nekik kihozniuk belőlem ezt. Erősen szorítom a földhöz morgás és vicsorgás közepette. A pofámról vér csöpögni kezd az ő arcára, felső testére, de ez csöppet sem érdekel engem. ~Nem kellett volna idejönnöd! Takarodj innét!~ Jelenleg az sem tud érdekelni, hogy Darren az ikkumánk. Eddig tiszteltem őt és minden parancsát teljesítettem, ha volt, de mit kaptam cserébe? Semmit...Még azt a tiszteletet sem, amit megérdemelnék...Akkor én mégis hogyan tudnám őt tisztelni? Nem vagyok egy szubmisszív, hogy kinyaljam a seggét és hagyjam, hogy lábtörlőnek használjon. Még a földön tartom pár pillanatig meg sem rezzenve, majd a vicsorgásom eltűnik és a morgásom is elhalkul végül leemelem mellső lábaimat róla és elindulok vissza a zsákmányomhoz.
Morgott. Oké, betudtam annak, hogy vadászat után volt és a zsákmánya közelében, bár egy mezei vadászathoz érezhetően több düh volt benne, mint az egészséges. A farkasom reagált is erre, a felszín alatt ólálkodott, energiája hűvösen ölelt körbe, s bár szemlátomást semmi se változott rajtam, tekintetem szigorúbb lett, már-már figyelmeztető. Felém lendült. Egy szívdobbanásnyi időre felvontam a szemöldököm, ő se hihette komolyan, hogy majd hagyom földre teperni magam! Mindkét karomat félig átváltoztattam, úgy fogadtam a nőstényt. Egyetlen durva mozdulattal pofán csaptam, hogy a földön kössön ki, s egyből ugrottam is utána, hogy én szorítsam le őt a torkánál fogva. Eddig közönyös voltam. A gondolatban felém küldött szavak viszont nem tettek jót az önuralmamnak. A farkasom felháborodottan hördült, velünk így senki nem beszélhet, főleg nem egy egyszerű Innark! Rászorítottam a torkára, karmaim a húsába mélyedtek. Íriszem sárgába borult, szemfogaim agyarakká nyúltak, elégedetlen, öblös morgásom mellett az övé szánalmas vinnyogásnak tűnt. - Rossz ajtón kopogtatsz Isabelle! - morogtam eltorzult hangon. - Nem az egyik taknyos Naturalak vagyok, akit rendre inthetsz, világos? - Még erősebben szorítottam, s nagyon nem volt ajánlatos, hogy mocorogjon, különben nagyobb kárt teszek benne, mint eredetileg tervezem. - Ostoba szuka! Felálltam őt is emelve, majd félrehajítottam. - Elégedetlen vagy? Hát tudd meg, hogy én is! - indultam meg felé, s ajánlottam, hogy hátráljon, mert újfent sikerült elüldözni a higgadtságom. Kezdtem azt hinni, hogy olyanom már nincs is. Pillanatok alatt felkorhadt haragom fagyosan örvénylett körülöttem farkasom energiáinak társaságában. - Hány kölyökkel foglalkoztál az elmúlt pár hónapban? Mire tanítottad a fiatalabbakat? Mennyit törődtél velük? A vezetés becsmérlése és a rá való orrolás remekül megy, azt látom! De semmi jogod vádaskodni, amíg fogalmad sincs, hogy hol a helyed a falkában, és nem tudsz ennek megfelelően viselkedni! Leráztam a karmaimról vére egy részét, a maradékot úgy nyalogattam le, hogy közben szemmel tartottam. - Terveket akarsz? Amikor a gyújtogatásra keresett Mili farkasokat, akkor is csak húztad a szád, becsmérelsz, de semmit sem teszel a vádak helyébe, se egy épkézláb ötlet, vagy javaslat. - Nagyot szusszantam, s próbáltam csillapodni. Nem lenne szerencsés ennyitől begőzölni. Még ennél is jobban. - Egyébként, ha annyira méltatlannak tartasz erre a poszta, nyugodtan hívj ki, vagy szervezz aláírásgyűjtés, tégy panaszt az Amaroknál, bánom is én! - Legyintettem türelmetlenül. - De amíg egyiket se teszed, elvárom, hogy a rangodhoz mérten viselkedj velem szemben! Nem szeretem, ha valaki csak rinyálni és fintorogni tud, cselekedni azonban nem, és közben meg arról papol, milyen tétlen a másik! Energiáim zúgó árként hömpölyögtek körülöttem, jóval nagyobbak voltak, mint Isabelle-é, s tisztán mutatták, hogy az előbbi torokszorongatás csupán finom és udvarias figyelmeztetés volt.
Az, hogy nem sikerül őt lenyomnom és végül én kerülök alulra váratlanul ér. Nem akartam bántani, hisz tudom, hogy ő magas tiszttel rendelkezik, csak jobban örültem volna neki, ha magamra hagy, amíg ki nem tombolom magam. De úgy tűnik ma ő sincs a legjobb bőrben és könnyebben eluralja a méreg, mint máskor. A szorítása fájdalmas, de nem nyüszítek fel, ezt az örömöt nem adom meg neki. A tekintetét állom, nem pillantok el. A morgást nem hagyom abba. Lehet, hogy ő jóval erősebb nálam és ez nem csak ez erejében, de hangjában is érezhető, nem fogok meghunyászkodni előtte. Nem vagyok egy domináns alkat, de egy szub sem. Nem fogom azonnal behúzni fülem farkam és megadóan nyüszíteni neki. Nem érzem azt, hogy igazságos lenne velem szemben. Tudom én sem vagyok tökéletes, ahogy egyik farkas sem, de úgy érzem tettem annyit a falkáért, hogy ne úgy beszéljenek velem ahogy ő teszi. Alacsonyabb rangot kaptam nála, de ez nem ad okot arra, hogy így bánjon velem. Ha meg a személyemmel van baja lépjen elém és mondja a szemembe. Nem vagyok egy ostoba kölyök, aki megsértődik és depresszióba zuhan, ha nem imádja őt mindenki. A problémákat meg lehet oldani, csak akarni kell és türelmesnek kell lenni. Még azt is némán tűrtem, hogy mint egy szemét félrehajít. Érzem a nyakamon kicsorduló vért, de nem foglalkoztam vele, majd begyógyul, ahogy más sebem is begyúlt már eddig. Miközben feltápászkodom hallgatom őt. ~Valakivel összetévesztesz Darren!~ Vicsorgok rá ismét, majd folytatom, ha már befejezte a mondanivalóját. Nem hátrálok, de nem is támadom le, csak egy helyben állok és figyelem őt. ~Én sosem becsméreltem a vezetőséget. Lehet, hogy sok mindenben nem értek eget veletek, de sosem mondtam, hogy le kellene cserélni téged, vagy mást! Én megpróbálok mindent megtenni a falkáért, amit csak tudok és kértek tőlem. Egy olyan feladatot is elvállaltam, amit nem nekem kellene végrehajtani, hiszen csak egy mentor vagyok! De mégis most én őrzöm Milivel együtt a golfpályát és már a legtöbb éjszakámat is ott töltöm, ahogy azt tőlem az Atanerk kérte! Nem panaszkodom, elvállaltam, mert úgy éreztem ennyit meg tudok még tenni a falkáért és meg is akarok tenni.~ De ezt már az atanerkünkkel is megtárgyaltam és igen is próbáltam pár ötlettel segíteni a vezetőség munkáját, vagy legalább is Miliét mindenképpen, de az már nem rajtam múlik, hogy kezdenek e ezekkel valamit, vagy sem. ~Mentoráltat is próbáltam az utolsó óta szerezni, de nem jártam sikerrel. A legtöbb fiatal egy erős hímet akar maga mellé, vagy tarkot. Az a poszt kell minden kölyöknek. Én nyitott vagyok minden újra tudod jól! De nem kényszeríthetem őket arra, hogy mellettem maradjanak, vagy eljöjjenek hozzám tanulni. Abból semmi jó nem származna. Mi nem az a falka vagyunk!~ Jó volt mind ezt kiadni magamból. Eddig mindig csak magamban tartottam, de a jelek szerint az sem volt egy jó megoldás. Viszont így talán pontot tudunk tenni majd az ügy végére. ~Engem az bosszant, ahogyan lekezelsz Darren! Én szeretnék segíteni, de ha úgy bánsz velem, mint egy utolsó szarházival ne várd el tőlem, hogy tiszteljelek! Lehet, hogy nem tartasz méltónak arra, hogy a tark címet megkapjam, de egy kis tiszteletet felém is mutathatnál. Nem holmi kölyök vagyok, aki most csatlakozott a falkához.~ Kezdek megnyugodni, ahogy egyre több mindent kiadok magamból. A morgásom is eltűnik és csak a tekintetemben lehet továbbra is dühöt, fájdalmat és csalódottságot kiolvasni.
Ha esetleg Isabelle azt hitte, hogy ez nekem öröm, vagy a szenvedése boldogsággal tölt el, akkor sokkal kevésbé ismert, mint gondoltam. Az, hogy nem tudja, mikor kell a morgást abbahagyni és némi alázatot mutatni, már nem is tudom, kinek a hibája. A Teremtőjéé, az eddigi Atanerkeké, hogy ennyire lazán kezelték a hierarchiát, vagy a saját butasága. Mindenesetre marhára nem tudom most díjazni. - Ó, nem, te nem vagy tisztában a helyzettel - mordultam, tekintetemben izzó parázsként perzselt a harag. Csak azért álltam meg, mert verbálisan visszavonulót fújt. Ez volt az egyetlen szerencséje, különben, amilyen "harmatos lelkületű" voltam mostanában a farkasommal együtt, kapott volna még pár nevelő célzatú pofont, hogy megtanulja, kivel szemben hogyan viselkedhet és hogyan nem. Az Ikkumája voltam, nem a játszópajtása, ezt a hozzámállást pedig összesen hat farkasnak engedtem meg, akik között ő nem szerepelt. - Azokat a mentorokat keresik, akiknél úgy érzik, hogy tanulhatnak is valamit, és nagyot tévedsz, ha azt hiszed, minden Naturalak Tark akar lenni. felnéznek rájuk, tartanak tőlük, ami nagyon helyes, de a legtöbben egyszerűen csak fel akarják dolgozni, hogy van egy farkasuk, és megtanulni azt kezelni - közöltem tényszerűen. - Biztonságot is keresnek az Innarkjaikban, de ha mindezt nem érzik felőled, akkor elsősorban neked kell többet dolgoznod magadon. Vagy mondd vissza a posztod. Ő nem kényszerít kölyköt arra, hogy tőle tanuljon, őt se kényszeríti senki sem, hogy Innark legyen. Az utolsó mondataira megint kezdett bennem felmenni a pumpa, szép lassan, alattomosan, fokról-fokra. Hatalmas levegőt vettem, pár másodpercre lehunytam a szemem, de a farkasom sem sietett a lecsillapításomra, mivel még ő is fortyogott tovább. Fantasztikus lesz, ha ez még sokáig így megy tovább! - "Takarodj innét!" Remélem nem kell rá emlékeztetnem, hogy ez melyikünk "száját" és milyen stílusban hagyta el. - Leguggoltam, de csak azért, hátha így kisebb lesz a kísértés, hogy odalépjek hozzá és azt tényleg ne köszönje meg. Így viszont ugrásra kész pózba kerültem. Erővel kellett nyugton maradásra bírnom magam. - Megsúgok neked valamit, amit még nem mondtam, mert úgy gondoltam, egyértelmű, legalábbis a kölykök már megtanulták: ha nekiugrasz egy feljebbvalódnak, ne várd, hogy az meg megsimogatja a buksid. Örülj neki, hogy nem vagyok domináns, mert ezért sokkal többet is kaphattál volna. Mi, nem a betolakodók vagyunk, de ugyanúgy farkasok. Nem tűröm ezt a viselkedést, megértetted? Ha normális hangnemmel nyitsz, és nem ezzel, biztos lehetsz benne, hogy én is másképp reagálok és most nem lenne a karmom nyoma a torkodon. - Halkan beszéltem, ám ez sem vette el a hangomból érződő ridegséget, morgást. Állkapcsom megfeszült, szemem továbbra is okkersárga volt, úgy meredtem a nőstényre. Felálltam. - Hódolj be! - utasítottam, ami legalább annyira volt tőlem megszokott, mint a düh. Egyre jobb... - Ha nem megy, akkor vagy kihívsz, vagy még ma elhagyod a falkát és a területét is.
Darren szavai csak még jobban kitágítják a sebeimet. Eddig azt hittem, hogy legalább Innarkként jónak tartanak, de a jelek szerint ez nem így van. Nyugodtan mondhatta volna ez előtt akár Mili is. Miért így kell megtudnom? Tényleg ennyire nem érek nekik semmit? ~Szóval rossz Innarknak is tartasz engem. Ezt jó tudni! De akkor mondd meg Darren, ha ennyire felesleges vagyok a falkának akkor miért nem dobtok ki? Tudtommal jobban örülnétek olyan tagoknak, akiket fel lehet használni valamire.~ Én eddig azt hittem jó mentor vagyok a kölyköknek, lelkes voltam és a mai napig is az vagyok, mert szeretek az újakkal foglalkozni, tanítani őket. Akiket tanítottam nem is panaszkodtak, sőt mind megtalálták a helyüket és még mindig élnek. Jóban vagyok velük, és sokat jelentenek nekem...De persze most csakis én lehetek a hibás azért, amiért nincs kölyköm. Mások a mostani fiatalok, mint száz éve. Teljesen máshogy gondolkoznak és sokkal többet akarnak és a jelek szerint én már nem vagyok elég nekik. Darren mégis mit gondol rólam, hogy ezeket én nem tudom? Más helyzetben nem is ugrottam volna neki, nem beszéltem volna vele így, de most nálam is kiborult a pohár. Megtörtem, de ezért választottam a magányt és az erdő nyújtotta biztonságot. Érezte, hogy forr bennem a düh Akkor miért jött ide hozzám? ~Ahogy mondtam nem egy újabb kölyök vagyok Darren. Ismersz engem! Tudod jól, hogy mennyire tisztelem a felettem állókat! De most én is kiborultam. Biztosan neked is volt már ilyen napod, mikor senki közelségét nem viselted el! Nem hiába jöttem ki az erdőbe vadászni! Egyedül akartam lenni, hogy levezessem a dühömet, hogy mire visszaérek a házba lenyugodjak és így senkinek sem ugrok neki. Bárki jött volna ugyan úgy reagáltam volna, sőt talán még Milivel szemben is ilyen tiszteletlen lettem volna....És hogy normális hangnemben? Eddig mindig is normálisan beszéltem hozzád. Nem emeltem fel a hangom, nem gúnyolódtam...De te mégis úgy válaszoltál nekem, hogy éreztetted velem, hogy én semmi vagyok. Ez mégis hol normális Darren?~ Az, hogy lenyomott a földre nem zavart. Kellett ez a „pofon” ahhoz, hogy kicsit lenyugodjak és észrevegyem magam. A parancsára elsőként egy morgással reagálok. Hódoljak be? Ez most komoly? Ennyire nem bízik már meg bennem? Talán tényleg itt kéne hagynom a falkát. Ők is jobban járnának. Egy kolonccal kevesebb. De már olyan rég óta itt vagyok, hogy a családomnak érzem a falkát. Egy családot meg nem könnyű itt hagyni. Aztán meg, ha elmegyek én leszek a gyáva és az áruló...Nem tehetem meg. Viszont ez a behódolás sem az én stílusom. Egyszer megtettem és elfogadták. Miért kellene megint bizonyítanom a hűségem? Tudom, hogy a ranglétra alján van az én helyem is. Érzem, hogy a farkasom már kész odasétálni Darren elé és megadni magát, de én még feltartom őt egy kicsit. ~Naiv voltam, hogy abban reménykedtem, hogy ennyi év után már több tiszteletet érdemlek meg.~ Az emberi énemet teljesen hátra vonom, hogy a farkast az ösztönei irányíthassák. Darren érezheti, hogy ez a behódolás, csak a bundás felől őszinte. Én már nem fogok tudni úgy felnézni rá, mint eddig tettem. Talán majd idővel megbocsátok neki. A fehér farkas halk léptekkel közelíti meg Darrent, majd pár méterrel tőle először lefekszik, majd hátára fordul szabaddá téve ezzel leggyengébb pontját. Remélem most büszke vagy magadra Darren!
- Na, állj! Az, hogy valaki hasznos tagja egy közösségnek rohadtul nem ugyanaz a felhasználhatósággal. Nehéz helyzetben vagyunk, így lehet, hogy nem fogalmazunk épp finoman, de a falkatagok társak, nem eszközök. Kiaknázzuk a képességeiket, a képességeiteket azért, hogy talpon maradjunk, ez pedig azt hiszem, közös érdek, de javíts ki, ha tévedek. Az ilyen válságos helyzetek viszont sokszor kívánnak olyan lépéseket, húzásokat, amik az érzékenyebb lelkeket megviselhetik, akkor viszont el kell dönteni, ki mit akar, kinek mi a fontos. A harmónia és a pihe-puha családi fészek, vagy az, hogy még fél év múlva is életben tudjuk magunkat. Mert sajnos most ez a kettő nem jár kéz a kézben, ezért is olyan puskaporos a levegő. Mit szépítsük? Nincs okunk örülni. - Hogy volt-e ilyen napom? - Keserűen felnevettem, örömtelen, karistoló hahotám messzire szállt. - Hetek óta csak ilyen napjaim vannak Isabelle, de nem tehetem meg, hogy elvonulok kiheverni. Ha ez az egész téged kiborít, mit gondolsz nekünk, a vezetőségnek milyen? Az egész falka jövője azon áll vagy bukik, hogy mi mit teszünk vagy nem teszünk, merre merünk lépni, merünk-e egyáltalán. A chicagói falka olyan fenyegetést és helyzetet hozott magával, amilyen eddig ennek a falkának a történelmében nem fordult még elő. Az Atanerkek jönnek-mennek, a másik falka berendezkedett és röhög rajtunk, az elégedetlenség nő, kiút pedig sehol. Sajnálom, ha nem tudok mindenkinek megfelelően, az elvártakhoz és megszokotthoz mérten kedvesen reagálni! - A végére már felemeltem a hangom, s csak kis jóindulattal lehetett ezt még nem kiabálásnak tartani. Ebben a pillanatban nem rá, hanem az egész helyzetre és erre a tehetetlenségre voltam dühös. Üvölteni lett volna kedvem. - Picsába... - A hajamba túrtam mindkét kezemmel, majd fáradtan végighúztam tenyeremet az arcomon. Azt hiszem, kicsit kibuktam és ez még mindig csak a jéghegy icipici csúcsa volt. A többi része bennem fortyogott, mérgezett, felőrölt napról-napra. - Én is, amikor azt hittem, ennyi év után valamelyest kiismertél. - Végtelen fáradtság csengett a hangomban, nem kiabáltam, nem dühöngtem, ez inkább beletörődő feladás volt, amitől a farkasom diadalmasan terpeszkedett el bennem. Remek, legalább egyikünk megkapta, amit akart, én meg szívhatom tovább a fogam. A farkasa behódolt. Ez olyan: jöttem is, meg nem is játék, kaptam is meg nem is. Csalódott voltam. Csalódtam benne, magamban, a falkában meg az állítólag falkaszellemben. Lehet az lenne a megoldás, vagy a legjobb, ha messze magasan beleszarnék ebbe az egészbe és mindenki csinál, amit akar. Csak álltam és néztem a behódolt fehér ordast. Valahol gyomorforgató volt ez a szituáció, főleg ha arra gondoltam, száz éve milyen messze álltam ettől. Hogy behódoltassak. Victor nem véletlenül kerülte ahol csak lehetett a falkákhoz csatlakozást. Most meg: ő Amarok tag, Ryan Tark, én Ikkuma... és nyakig benne vagyunk a slamasztikában, amikor már réges-rég Fairbanks közelében se kéne lennünk. A szokásos öt év után tovább kellett volna állnunk, és lassan kezdtem komolyan megbánni, hogy nem tettük. Nagy levegőt vettem, amit lassan kifújtam. A mellkasom kínzó ürességtől kongott. - Menj vissza és nézesd meg a torkod - mondtam, de beszéd közben már fordultam is el, s indultam meg a fák sűrűje felé. - Legközelebb pedig ha rám támadsz, akkor ölj is meg. Nem tudom, mi volt a rosszabb, hogy ezt komolyan gondoltam, vagy hogy ki is mondtam. Mikor felkeltem, azt hittem, lassan, de biztosan kezdem magam összekaparni, erre rá kellett jönnöm, hogy ez még mindig nem a legmélyebb pont a magam kis hullámvasútján, amin szinte szabadesésben száguldok lefelé.
~Egyetértek veled Darren. Egy közös célunk van, de valahogy mégis úgy érzem, hogy nem tartotok, tartasz sokra engem. Lehet, hogy ez most egy gyerekes durcaság, sértődöttség a részemről, de így érzek. Azzal tisztában vagyok teljesen, hogy a falkán belül vannak nálam értékesebb tagok is, az erőt illetően. Tudom jól, hogy nem én vagyok a legerősebb, legbölcsebb, de azt is tudom, hogy több van bennem, mint amit hagytok megmutatni. Én nem vagyok az a farkas, aki fél attól, hogy eltörik a körme, vagy sebeket szerez, amik talán örökre megmaradnak.~ Bár azt hittem ezzel mindenki tisztában van. Régebben gyengébb voltam és féltem minden harctól. Igaz most is félek tőlük valamilyen szinten, de ostoba lenne, aki nem. A félelem nem mindig a gyengeség jele és bármi is történjék szó nélkül mellettük menetelnék, ha arról lenne szó. Az Orfeum felgyújtásában igaz nem veszek részt, mert ostoba gyermeki bosszúnak tartom, de sajnos ezzel nem lesz vége a harcoknak. Sőt talán majd csak ez után fognak elkezdődni. Talán ideje lesz ismét elkezdeni edzeni. Darren tombol. Nem akartam ezt kihozni belőle, de sokan mondják, hogy jó ha kiadjuk magunkból a dühöt. Én is jobban érzem már magam és lenyugodtam és ebben nem csak a vadászat, hanem a beszélgetésünk is segített. Érzem, hogy a farkasa boldog, de Darrenben ott a csalódottság. Ezt nem akartam elérni nála, de ami megtörtént az megtörtént és nem fordítható vissza, maximum csak kijavítható. ~Nem lesz gond, még úgy sem szándékozom haza menni. A bundásnak kell még egy kis mozgás~Ha tudnék, most egy barátságos mosolyt küldök felé, amit utolsó szavai azonnal le is törölnék az arcomról. ~Ne mondj ilyet Darren! Tudod jól, hogy sokat jelentesz a falkának és szerintem egy olyan embert sem találnék aki utálna téged. Mindenkinek vannak rossz napjai, hetei, hónapjai ahogy tetszik, de azzal válunk egyre erősebbé, ha túléljük ezt az időt. El fognak múlni ezek a rossz idők, csak ki kell tartanunk!~Elé rohanok, majd leülök a földre vele szemben fark csóválva végül hosszasan felvonyítok, mint egy igazi farkas. A vonyítás végén a szemeibe nézek, amiben már nem az előző dühömet, szomorúságomat, vagy fájdalmamat láthatja, hanem inkább a biztatást, bizalmat és még a szeretetet is. Csak pár pillanatig figyelem az íriszeit, majd szó nélkül bevetem magam az erdő mélyébe, ahol még egyszer utoljára felvonyítok.
//Nagyon szépen köszönöm a játékot! Nagyon élveztem Remélem hamarosan megismételhetjük //
Az esti, vagyis inkább az éjjel tartott illegális versenyen nem volt semmi gond. Minden a legnagyobb rendben lezajlott, én pedig a saját melómon túl még Ryanét is bevállaltam - nem, mintha olyan nagyon akartam volna, de muszáj volt, ez van -, szóval csak valamikor hajnalban estem haza és dőltem az ágyamba aludni. Nem tudom mikor ébredtem fel, valamikor a nap közepe, vagy délután lehetett már. Vettem egy gyors zuhanyt, bedobtam némi reggelit, elolvastam a napi újságot - csak tudnám minek? nem volt benne semmi - majd azon kezdtem el filózni, hogy mivel üssem agyon a nap további részét. Az ékszerüzlet zárva van ma vasárnap lévén, szóval oda nem kell bemennem. Végül némi agyalás után úgy döntöttem, hogy megkörnyékezem Alexet, jöjjön el velem kicsit edzeni. Nem árt, ha nem hagyjuk magunkat elpuhulni, plusz amúgy is ütlegelős hangulatomban voltam. Felkaptam hát egy farmert, egy fekete pólót, belebújtam a vászoncipőmbe és a telefonomon beütöttem a számát, hogy vázoljam neki, mit is szeretnék. Ha felvette, ha nem és csak a hangpostát értem el, akkor is ugyanazt a szöveget daráltam le neki.
- Alex, van kedved kicsit edzeni? Csak, hogy ne puhulj el! Ha igen, akkor told fel a hátsód a patakhoz.
Azt már nem tettem hozzá, hogy kell valaki, akit elpáholhatok, szóval jöjjön csak szépen. Nem azért nem fűztem hozzá, mert útközben összeszedtem némi kedvességet, hanem, mert mindenképpen azt akartam, hogy jöjjön és a végén még nem teszi, ha sokat görénykedek. Szóval erőteljesen visszafogtam magam és reméltem, hogy jön, feltéve, ha van elég mersze hozzá. Kiléptem a lakásomból, majd elindultam a patakhoz, amíg felér legalább bemelegítem magam, ha meg nem jön, akkor is rohangászok egyet, vagy valami.
Néha jól jön, ha nem fekszem korán, hanem hajnalban találom meg az ágyamat, már ha akarom, és nem éppen mással ütöm el az időt, mint most is. Különben lehet, igencsak morcosan válaszoltam volna a hangüzenetre, amit Nath hagyott nekem pár perccel ezelőtt, mert szerintem kurvára reggel van ahhoz, hogy meghúzzam magam edzés fedőnév alatt, hiába mutatja azt az óra, hogy délután. Elromlott, ki kell dobnom a kukába, selejtes darab. Keresetlen szó nem hagyja el a számat, az túl sok energiát emészt fel, csak fapofával ülök, és bólintok lassan. Megyek. Ideje edzeni egy jót, még akkor is, ha Nath erősebb nálam a kora miatt, akkor is kell. Néha nem árt, ha megerőltetem habtestemet, és kicsit odateszem magam, mert még kijövök a gyakorlatból, és akkor leshetek. Ja, hogy felvehettem volna a telefont, igen, na de nem volt kedvem kinyúlni addig, mert távolságot felmérve, bizony ahhoz előre kellett volna hajolnom, azt meg nem lehet. Most nem. Előbb be kell melegítenem, hogy az ilyen mozdulatok ne tegyenek kárt bennem, és tartalékom is maradjon. Felsóhajtok, aztán csak összeszedem magam, kényelmes melegítőt veszek, pólót, cipőt, aztán indulok is a patakhoz.És most jön az, amit a legnagyobb titokban szoktam végezni, távol a kíváncsiskodó tekintetektől... azaz futok, és nem is lassan, ahogyan rólam hiszik, sőt. Ja, hogy van bennem kraft és szufla, baszki, mekkora görény vagyok, hogy ezt nem mutatom meg mindenkinek. Azért is így érek fel, és hatalmas ugrással érkezem meg Nath-tel szemben. -Hívtál. Emlékeztetem gyorsan, hátha elfelejtette addig, amíg ideértem. Rendes gyerek vagyok én kérem szépen, nagyon rendes. Két lábon járó határidőnapló. Vigyorgok is, mert vicces kedvemben vagyok, és cseppet sem érdekel, hogy most juj, valaki meg fog sérülni. Mik vannak? Rohadjak meg, azt hittem, a tarkok élete maga a megtestesült nyugalom. Mert az, mi? Hogyne, de imádok edzeni, sajnálom, ha ezzel kiábrándítok sokakat, de így van, csak ügyesen csinálom, és keveseket vonok bele. Tehát itt vagyok, teljes valóban, nem hologramot küldtem magam helyett, mehet a menet, ha kedves szomszédom is úgy akarja. Azt ugyan nem vágom, miért nem kopogott be, de sebaj, ha neki jobban megy a telefonálás, ám legyen.
A lakból kilépve futva megyek a patakhoz, ezzel is bemelegítek, meg amúgy is jól esik. Marhára kíváncsi vagyok - valójában azért annyira nem -, hogy Alex végül hajlandó-e feltolni a hátsóját, vagy sem. Ha nem jön, legalább szívathatom azzal, hogy beijedt egy szukától. Már a gondolatra is gunyoros mosolyba húzódtak az ajkaim. A patak mellé érve az egyik fa tövébe lepakoltam a telefonom, meg a kulcsaim, ezekre semmi szükségem nem lesz, aztán köröztem a fejemmel párat és már épp arra jutottam, hogy Alex bizony begyulladt, amikor elém toppan. Csakhogy. Nem bírom a meglepetés ugrálással való érkezést a közelembe, szóval azzal a lendülettel, ahogyan ő elém ér és megszólal, már előre is lendülök, és egy gyors mozdulattal vágom képen a hímet, kivéve, ha volt annyi lélekjelenléte, hogy el tudott mozdulni. - Nem mondod?!! - gunyorosan szólalok meg, mivel azzal nem mondd újat, hogy én hívtam. Szó se róla, kedvelem én Alexet - a magam módján -, de egy: edzeni hívtam, remélem nem várta, hogy majd bejelentem előre, hogy mikor kezdjük és mikor fogok ütni, kettő: választhatott volna más megérkezési módot is. És erről ennyit. - Már kezdtem azt gondolni, hogy beijedtél tőlem... - vigyorogtam rá. Az elég ciki lenne ránézve, bár nem mondom, hogy nem lenne alapja a félelmének. - Akkor haladjunk is, mielőtt még ránk esteledik. - jegyeztem meg Alexszel szemben állva, majd egy kis vigyorszerű mosolyba húzódtak az ajkaim. Már alig vártam, hogy egymásnak essünk. Egyelőre a magam részéről nem készültem váltani, de ha Alex bundás formát öltött inkább, akkor én is megteszem ezt. Újra támadásba lendülök, reményeim szerint megint képen vághatom az egyik kezemmel, míg a másikkal a gyomrát céloztam volna be. Kérdés, hogy ebből mit sikerül véghez is vinnem. Idősebb vagyok a hímnél és a vérvonalamból fakadóan szívósabb is, de őt sem becsültem le, tudva, hogy mi az ő vérvonala. Mindenesetre abban egészen biztos vagyok, hogy nagyon is izgalmas és kellemes verekedésnek nézünk elébe. Alig vártam, hogy végre igazán a másiknak ugorhassunk. Ritkán van, hogy bármi is érdekeljen a közönynél egy hajszálnyival jobban, és ez az edzés beletartozott abba a kategóriába, ami izgatta a fantáziámat.
Nath drága ha azt hitte, hogy majd jól nem jövök el, akkor nem küldöm el lottózni, mert kárhozatra van ítélve, ugyanis itt vagyok, ragyogok, akkor is, ha nem erre számított. Bizony, lehet, lassúnak hisznek, lehet, puhánynak és eltunyultnak, de korántsem vagyok az, bármennyire is fájó ez néhány falkatagunknak. Amint egy ugrással Nath előtt termek, már ugrom is vissza, azért nem eszik ilyen forrón a kását kisasszony. Gyors vagyok, bár tudom, ez újdonság is lehet, de ha lehet, nem most kérek bocsánatot azért, mert voltam szíves nem megvárni, hogy Nath alaposan a képembe mászhasson. Háhá, azért is letörölhetlen a vigyor a képemről, pedig tudom, hogy erősebb és szívósabb, de azért ez nekem is jó móka. Megvernek, na bumm, és akkor mi van? Tarkok között ez nem meglepő, a nőstényeket sem szabad lebecsülni, mert nem, de egy jó kis bunyónak nem én leszek az elrontója, sőt, élvezem is. -De. Eszem ágában sem volt másként érkezni, hiszen mindenre fel kell készülni. Mégis mit kellett volna tennem baszki? Csengőket szerelni magamra, hogy tudja, hol járok? Nem vagyok én kolomppal rohangáló marha, sem villamos, ami álmában csenget picit, á-á. -Várj, megijedek. Jó, hogy mondja, ezt majdnem elfelejtettem. Tehát felemelem a praclimat, aztán a szám elé kapom, hogy juuuj, engem most el fognak agyabulálni, és félek. Mivel ez is megvolt, kezdhetünk komolyabban, már ha nem csak marhulni jöttünk ide fel, mert akkor nekivetkőzök. Na de most vicc kilőve, marad a harc. Felém lendül, ügyes húzás, egyszerre két felől akar megzavarni, de ezt nem hagyom annyiban, vagyis nem várom meg, míg odaér, félreugrok, és oldalról próbálom szépen kibillenteni egy könyökössel, hogy ezt rúgással pecsételjem meg. Már ha bejön a gyorsaságomnál fogva, ha nem, akkor azonnal kimozdulok a távolságából, ne kapjak már be semmit. Az erőmre figyelnem kell, hiszen hiába a vérvonalam adta előny, ő szívós, és idősebb is, és ha nem takarékoskodok, bizony előbb fáradok el, mint kellene.
Még szép, hogy megfordul a fejemben, hogy nem jön el. Az oka persze, már más kérdés, hogy most azért, mert beijedt - ezt mondjuk nem nagyon hiszem -, vagy egyszerűen csak lusta és nincs kedve, vagy mit tudom én, milyen okból. De tulajdonképpen nem is számít, hiszen most már itt van. Ó, te jó ég! Alex, ez még tőled is rém gyenge volt... "De", válaszolja, mint valami totyogós pelenkagazda. Csak megforgatom a szemeimet és szusszanok egyet, de több szót ez nem érdemel, tehát nem teszem szóvá, hogy ennél vérszegényebb visszaszólást aligha sikerült volna neki összehozni. - Most tapsolnom is kéne? - ha már ilyen nagy elánnal és teátrálisan játszik itt nekem, akkor lehet azt várja, hogy összecsapkodjam neki a tenyerem, és közben, mint egy retardált hal tátogjak neki, miközben azt kiáltozom, hogy Bravó! Ugyan már! Ahogy mozdul, felé próbálok fordulni, módosítva a mozdulatomon. Komolyan mondom, Alex most vagy fél egy kiadós taslitól, vagy azt hiszi, hogy táncórán van! A könyökét könnyűszerrel hárítom és lököm el a francba azzal a lendülettel, amivel képen akartam törölni. A lába is lendül, de ez meg pont a másik kezemnek jön kapóra, amivel a gyomrába akartam vágni. Így végül csak a karom rúgja meg, amivel védtem magam. Újra lendül az a kezem, amelyik a könyökét lökte arrébb és megint felé ütök, de most aljas módon a körmeim helyén hosszú farkas karmok jelennek meg, hogy biztosan elérjem a karját, vagy a mellkasát, attól függően, hogy mennyire is sikerült az egyensúlyát megtartania, miután ellöktem a könyökösét és kivédtem a rúgását.
Már maga az arca is megér egy vigyorgást, a kis cseles, azt hitte, majd nem jövök el, és akkor elhíresztelheti, begyulladtam tőle. Hát nem, ezt az örömet el kell halasztania, mert itt vagyok, akár tetszik, akár nem. Felőlem mehet a harc, de ha keringőzni akar, nem fogom elrontani a tervét, akkor hajrá, ugráljuk egymást körbe, mint valami rituálén, aztán meg menjünk haza. Persze, azért hagytam ott a kedvenc ágyamat, hogy ezt megtegyem, igen. Elfelejtette, hogy hívott, hát gyorsan tudatom vele, mielőtt rám fogja, hogy baj van a memóriájával, és tessék, erre ez sem jó neki. -Minima. Na ne játszadozzunk már szöszi, persze mindjárt virágot is kérek az öltözőmbe, meg minimum egy Raffaellot, csak úgy, kísérőként. Még mit nem. A mozdulataira ásítok egyet, még gyors vagyok, elugrom előle, de hogy máris karmokkal támad... hát az nem szép dolog. Pofátlan vigyorral a képemen szemlélem, itt az ideje a harcnak, azért jöttünk ide, nem? És ma kurva rendes csávó vagyok, mert még intek is neki, hogy hagyjuk a szoknyás csépelést, váltsunk, az sokkal izgalmasabb terület jelenleg, mert itt aztán órákig kergethetnénk egymást máskülönben. Ő is ismer, én is őt, ezek a játékok meg nem megterhelőek, tehát hiába szívós, nem megy vele semmire, gyorsabb vagyok nála. Azért szemmel tartom, miközben megszabadulok a gatyámtól és a pólómtól, no meg a cipőmtől is, és véghezviszem az átalakulást, hogy bevárva őt is végre egymásnak feszüljünk.
És megint arrébb ugrik. Hát ennyire fél attól, hogy beviszek neki egyet? Basszus Alex... Komolytalan így az egész. Én elhiszem, hogy a vérvonalából fakadóan tud pattogni, mint a nikkelbolha, de ebből így nem lesz se edzés, se semmi. Komolyan mondom, olyan, mintha rettegne attól, hogy egy szuka megüti... - Most komolyan keringőzni akarsz, vagy végre abbahagyod ezt a pattogást? - elvégre nem én ugribugriztam arrébb, mint egy kicseszett nyúl. Azért vicces, hogy nőstény létemre a legkevésbé sem féltem attól, hogy esetleg behúz egyet, de hát na, én sem ma voltam kölyök, még szép, hogy el bírtam lökni a könyökét, meg a lábát. Viszont ez az egyfolytában arrébb libbenés olyan, mintha félne tőlem. Pedig elvileg nem így tudtam. Alex kevésbé idegesített, mint a többi idióta, ami mondjuk részben annak volt köszönhető, hogy alig pofázott, ami tényleg üdítő volt. Mikor int, hogy akkor itt az ideje, hogy végre farkasként mehessen a buli - na végre! - akkor kibújok a cipőimből, leveszem a farmert, a pólót és az alsóneműt - nem, egyáltalán nem érdekelt, hogy végignézte a dolgot, én is végignéztem az ő vetkőzősét, és akkor mi van? farkasok vagyunk, könyörgöm, nem holmi szégyellős szűz tinik... - majd váltok. Hozzáteszem, kedvemre van a másik látványa, de ez nem tereli el a gondolataimat. Nem szarakodok, teljes vérfarkas alakot veszek fel. Nőstény létemre nem vagyok kisebb, mint a legtöbb hím, bundám vastag és hófehér, szemeim az okker színében játszanak. Nem vagyok dühös, csupán csak kedvem van egyet bunyózni, viszont a tinglitanglihoz nincs, ezért nagyon remélem, hogy Alex nem ezzel akarja a bunyót elsunnyogni, hogy majd minden támadás elől eltáncol és kihátrál. Négy mancsomon támaszkodom meg és a hímre függesztem a tekintetem, aztán várok kicsit, elvégre nem életre halálra megy a meccs, hogy kihasználjunk minden egyes másodpercet, hanem csak gyakorolunk az élvezet kedvéért. Majd amikor már mindketten a bundásabbik felünkben vagyunk, készen állva a másikra, akkor elrugaszkodom a talajtól és egy könnyed mozdulattal rontok neki a másik bestiának. Jobb mancsom lendül, hogy a pofáját vagy a vállát találjam be, a lendület és a farkasom súlya sem éppen pehely, hacsak arrébb nem ugrott megint, akkor végre egymásnak feszülhetünk. A pofámat nyitom, hogy az agyaraim közé kapjam a bundáját, hogy aztán rászorítsak arra.
Nincs kedvem ember alakban harcolni, az már túl snassz, pláne, hogy minden rezdülését ismerem, akkor komolyodjon a történet, toljuk le farkasként. Hogy végignézem, miközben vetkőzik, hát ja, de nem különösebben foglalkozom vele hímként, most nem. Ellenfél, és ha ellenfél, akkor nincs csajozás, nincs viccelődés, nincs semmi egyéb, csak küzdelem. Ja, hogy ez tőlem nem olyan megszokott dolog? Előfordul, csak néhányan tudják rólam, de az pont elég. Már átalakulva várom, hogy végezzen, és hagyom, hogy egyenesen nekem rongyoljon. Eszem ágában sincs kitérni, izmaim feszülnek, úgy várom, hogy elérjen. A lendülete nagy, jó lesz ez, mehet a menet. Ha nem tud feldönteni, akkor máris jó vagyok, márpedig azért én sem ma kezdtem a harcot. Amint odaér, nem érdekel a mancsa csapása, bár magam is megteszem, visszacsapok, és ugyanúgy fogok vissza a marjánál, ahogyan ő teszi velem. Bunyó, harc... nem macska-egér játék, hanem igazi küzdelem. Morogva fogom a bundáját és rázom meg, majd fogok újra, és tartom, amíg nem akar elszakadni tőlem. Azért egy helyben állni, még mit nem, azért meglegyintem oldalról is, hogy érezze a törődést, végül elunom az ide-oda harapást, és én lépek el tőle, hogy újabb fogást keressek rajta. ~Gyere újra. Nem két perces csatát akarok én sem, ahogyan Nat sem, és nem is heccelem, csak gyakorolni akarom, hogy ha nekem rontanak, minden körülmények között megálljak a lábamon, ki se tudjanak billenteni onnan. Tudom, hogy bele fog menni, mert ő is azért van itt, hogy edzünk egy jót, és ha sérülünk, hát kit érdekel, majd regenerálódunk. Amint megvan az egymásnak rongyolás különböző formákban, majd váltunk.
Csodálatos! Végre nem táncikál arrébb. Elvégre azért vagyunk itt, hogy edzünk, verekedjünk és nem azért, hogy valami elcseszett szamba estre gyakoroljunk. Nem sokat teketóriázom, neki rontok és ellen tart. Ütésemre, ütés a válasza és ahogyan én is belé marok, úgy ő sem vesztegeti az időt. Állkapcsomat a bundájára zárom és én sem vagyok vele kedvesebb, vagy gyengédebb, mint ő velem. Az oldalamba kapok tőle egy ütést - kösz Alex, nem tudtam, hogy mi hiányzik - mire újra harapok, de most úgy, hogy ne csak tartsam a bundáját az agyaraim között, hanem át is szakítsam a bőrét és kiserkenjen a vére is. Mikor elenged, én is őt, nem az ellenségem, hogy továbbra is marjam és tépjem. Gondolatára bólintok egyet, de feleslegesnek ítélem a választ, enélkül is megleszünk szerintem. Nem távolodom el tőle nagyon, csak egy pár lépésnyit, hogy megint nekitámadhassak és annak legyen némi lendülete is. Most azonban mancsaimmal két oldalról fogok rá a pofájára és megpróbálom elrántani magammal. Hátsó lábaimat keményen a földnek vetem, hogy így is erőt tudjak kifejteni. Szivós vagyok, nem adom fel könnyen, és minden erőmmel azon vagyok, hogy kibillentsem őt az egyensúlyából. Balommal előbb elengedem, majd felé csapok és lesújtok rá. Morgás hagyja el a torkomat, harc közben az ilyesmi megesik. Ha kibírtam lendíteni az egyensúlyából, akkor mindketten dőltünk, hiszen Alex sem egy gyenge piskóta, magával tud húzni, ha pedig ez nem sikerült, akkor most én eresztem el őt, és távolodok el tőle egy kicsit. ~ Most te gyere nekem. ~ küldtem felé a kérést - igen, kértem! - mivel ő a gyorsaságban volt jó, és fontos számomra, hogy ki tudjam védeni, ha valaki a vérvonalának köszönhetően ezzel a képességgel ront rám.
Eddig tartott a lassúságom, azaz az a lassúság, nemtörődömség, tunyaság, amit a többiek látnak belőlem, egy pillanat alatt foszlik szerte az egész, hogy végre harcra kerül a sor. Nath ugyan ismer, hiszen szoktunk edzeni, így őt nem is lepem meg, de nem is ez a célom. Bunyó, harc, ami véres lesz, mert annak kell lennie, ha gyakorolni akarunk, tehát egy sérülés nem sérülés, mindenki túl fogja élni. Nekem repült, álltam a sarat, és martam bele, ahogy tette ő is, és kerestünk egymáson újabb fogást, hogy ne csak simogatás legyen az egész. Az oldalát ért csapásnak nem örült, érzem rajta, de ezt kell szeretni, ezt kell megszokni, mert nem csak én fogom megtenni. A második harapás sérülést okoz, vérzek, ahogyan ő is, de ez nem fog megállítani senkit, mert menni kell tovább, ennyi nem okoz komoly kárt. Amint eleresztem, máris kérem, támadjon újra, de már jön is. Két lábra emelkedem, karmaimat a nyakába mélyesztem, és húzom magammal a földre. Nem ugrom el, nem baj, ha a földre kerülünk, ilyen szituáció mindig volt, és mindig is lesz. Estemben csapom pofán, ahogy ő is, de már ugrok is ki alóla, hogy még egy harapással toldjam meg az egészet a lábára, és egy újabb csapással egészítsem ki. Nem fogok erősen, nem az a cél, hogy törjön bármi is. Ha visszaharap, nem probléma, már állok is, és várom, ő is megtegye, még nincs itt az ideje csak a földharcnak. Én jövök, kéri, rohamozzak, tudom miért, nem kell magyarázat hozzá. Egy pillanat alatt vetem rá magamat, bal mancsommal a mellső lábát igyekszem elkaszálni balról jobbra, a másikkal pedig odacsapok az ellentétes irányból, hogy ha dőlünk ismét, akkor még a nyakánál lévő bőrbe tudjam mélyeszteni a fogaimat. A gyorsaságom előny, de rejtett tartaléka neki lesz több, tehát ügyelek arra, ne adjak ki mindent magamból. Szeretnék egy kiadós edzést, nem pedig egy rögtönzött, pár perceset, hiszen kimerülten is állni kell a sarat, mert a bolhások nem fogják megvárni, míg kipihenjük magunkat.
Nem finomkodik velem, jól teszi, én sem vele. Ez edzés ugyan, de ettől még nem simogatjuk egymást, annak vajmi kevés értelme lenne. Azért jöttünk ide, hogy verekedjünk egyet, kell, hogy edzésben maradjunk, ráadásul ne mondja nekem senki, aki arra adja a fejét, hogy Tark lesz, nem izgatja fel egy kicsit, egy jó kis harc, némi fájdalom és vér. Én legalábbis kedvelem az adrenalint, szóval ez egyike azon kevés dolgoknak, amelyek érdekelni tudnak. Karmai a nyakamba vájnak, fáj, de ez még nem tántorít el, sőt élvezem a dolgot. Ő is megkapja a magáét, hiszen pofán csapom. Az edzés viszont ezzel együtt jár. Lehúz a földre, megvan hozzá az ereje, így végül ott körünk ki mindketten. Közben az ő mancsa lendül és képen talál. Karmai a bundámba vájnak, és mire elugrik tőlem, addigra a pofám is vérzik, de nem vészesen. Mire a földön támaszkodom meg a mancsaimon, az agyarai a lábamba marnak. Reflexből kapok oda és érem el a fülét, amibe beleharapok. Nem tépem, nem akarom leszaggatni, de ettől még keményen záródnak rá az agyaraim. Aztán elengedem és szétakaszkodunk, hogy aztán arra kérjem, most ő jöjjön nekem. Rám ront, mancsával kigáncsolja az enyémet, de sebaj, viszonzásul a másik mancsommal karmolok felé, hogy a mellkasába vájjam azokat. Közben a nyakamba mar ismét. Ezzel viszont elég közel van hozzám ahhoz, hogy a mellkasáról lecsússzanak a karmaim a hasához. Nem mélyesztem bele azokat mélyen, elvégre nem célom kizsigerelni. Megint szétakaszkodunk. Én kaptam már az oldalamba, a képembe, a nyakamat többször felsértette és belemart a lábamba, de ahogy elnézem a hímet, ő sem úszta meg a "kellemesebb" részét a dolognak. Megint neki lendülök, hogy újra összeakaszkodhassunk. Erővel csapódom a testének, hogy újra állhassa a sarat és megpróbáljon visszatartani és megtartani az egyensúlyát. Közben agyaraimmal a pofája felé kapok, jobbommal pedig a vállába marok bele, gyorsan kétszer egymás után lendítve ugyanazt a karomat. Így viszont most az én hasam is nyílt területté válik.
Szeretem az edzéseket, főleg ha az ellenfél elméletben jóval erősebb, mint én. Mégis ki a fenével gyakorolhatnék, ha nem olyannal, akinél minden mozdulatomra figyelnem kell, és nem árt hozzá némi gógyi sem? Nath pedig ilyen, és ez pont jó arra, hogy ha erősebb bolhásba futok, tudjam, mennyivel erősebb csapásokra számíthatok. Na jó, ezt Dannytől is meg szoktam kapni, de ő hím, az nem gond, na de a nőstényeknél sosem lehet tudni. Rohamozott, rohamoztam, vérzik, vérzek, na de hogy a fülemet cincálja meg... hát nem akartam piercingnek helyet lyukasztani, de annyi baj legyen, majd amíg gyógyul a seb, addig viselek valamit, és még a mellkasomat is megjelöli, hogy a hasamon fejezze be... ám legyen. Nem árt, ha sérülésekkel tarkítva is küzdünk, hiszen a kedves bolhások sem fogják azt nézni, ha szólok, hogy juj, letépted a fülemet, várj egy kicsit. Kit érdekel? Engem nem. Amíg mozgok, addig megyek előre és küzdök, utolsó vérig. A földharcnak vége, vissza ugrok, és várom a támadást, jöjjön csak, csapódjon, de most nem várom meg teljes mértékben, hogy én tompítsam, kicsit félre lépek, hogy a lendületét kihasználva döntsem le a földre ismét. A vállamat eléri, a pofámat éppen hogy nem, de ha hagyom, hogy belém szálljon, na akkor oda is tehetnék egy karikát vagy valamit. Így viszont védtelen a hasa, és azt, hogy mellém kerül kissé, ki is használom, kölcsönkenyér visszajár alapon, simán telibe verem, neki is legyen ott már szép nyoma annak, hogy megjelöltem. A csapással egy időben marok bele ismét, de most a vállába oldalról, hogy utána még a sérült lábát is megtaláljam. Most én jövök, azaz ellépek tőle, és rohamozni készülök, hogy ha felállt természetesen, Nem akarjuk egymást szétcincálni, de máris levonhatjuk a következtetéseket, vagyis a hibákat, legalábbis én megteszem, mert ezen az életem múlhat. Megrázom a fejem, a fülem azért fájt, na. Az zavar most a legjobban. Még.
Jobban szeretek hímekkel gyakorolni. Azon egyszerű oknál fogva, mert a nőstények gyakran picsognak, még azok is, akik keménynek hiszik magukat, ráadásul egy hím nagyobbat tud bevinni, tehát jobban fel tudom mérni majd, hogy mire is felkészülnöm. Ezért ha csak lehet, akkor inkább hímmel megyek edzeni. Nekimegyek, de megint ellép egy kicsit, így végül mind a ketten a földön végezzük megint. Eltalálom a vállát, erővel ütöm meg és marok belé, de a pofájába nem tudok beleharapni. Pedig célom volt azt is kicsit megcsócsálni, egy kicsit, csak barátilag, hogy érezze a törődést. No nem baj, majd legközelebb. Mancsa lendül és most az én hasam bánja a dolgot, karmai mentén vékony vércsíkok színezik meg hófehér bundámat. Fájdalommal jár a dolog, de ezzel egy cseppet sem törődök, még élvezem is a dolgot! Aztán a vállamba mar, de nem gond, viszonozom a dolgot, csakhogy én a nyakát találom be ezzel, közel jött, hát nem haboztam kihasználni a lehetőséget. Nem marok túl nagyot, eszembe ágában sincs feltépni a torkát, vagy megroppantani. Elengedem és ekkor újra a lábam fel kap. Azt azonban elrántom előle. Szétakaszkodunk és felállok. Szusszanok párat, majd rá emelem okkerszín szemeimet és várom, hogy most ő jöjjön megint. Ha nekem rontott akkor most én fekszem le, hogy az ő lendületét kihasználva dobjam/lökjem át magam felett. Mancsaimat a vállában akasztom meg és hátsó lábaimmal próbálom a testét kimozdítani és így tovább lökni. Ha sikerült, akkor felpattanok és felé rohanok, hogy megint én támadjam őt, de most lélegzetvételnyi pihenés nélkül folytatva az edzést.
A sebesülések száma nő, de egyik sem komoly, ahhoz elég, tudjuk, mit kell elkerülni, mi az, amire nem figyeltünk eléggé. Persze éles harcban nem lesz idő számolgatni, így most is gyorsulunk, mert muszáj. Kemény nőstény, ezt szeretem, nem siránkozik, nem sipítozik, hanem küzd, igaz, a kora és az ereje is megvan hozzá, de akkor is. Naná, hogy soha nem mondok nemet, ha edzeni hív, hanem jövök, és nem is éppen lassan. A mostani támadásom sikeres, has és váll az enyém, a nyakam az övé. Mindent védeni nem tudok, de a kifordulással nem bajlódtam, ez van, bekaptam. A lábát elrántja, nem rossz, nem rossz, és most megint én jövök, azaz mehet a roham, de nem egyenesen neki teszem, ez pedig mázli, hiszen át akar dobni magán, csak így felesre sikeredik a terve, nem nyekkenek a földön, bár megbillenek, úgy érkezek le, hogy azonnal felé forduljak, és csökkentsem a becsapódásának mértékét. Ha rám rontott, akkor két lábbal tompítok, azaz erőteljesen kitámasztok, felemelkedek, hogy a vállánál megtámasszam, és hatalmas harapást mérjek a pofájára. Az előny az enyém a lendülete miatt, tulajdonképpen csak meg kellett akasztanom, na de nem tépek, nem roncsolok, jelzés értékű a dolog. Ha esünk, akkor csapok az oldalába, és próbálok felé kerekedni a gyorsaságomnál fogva, hogy még egy harapással és némi erőteljes karmolással toldjam meg az egészet a nyakába és a vállába. Kicsit ellépek, és máris rohamozok újra, ne pihenjünk, csak küzdjünk, sokszor az ilyen apróságokon múlik a bőrünk sorsa. Erősebb tőlem? Igen. Meg fog verni? Húha... majd össze fogom szarni magam azért, mert megsérülök, hát nem. Minél gyorsabban regenerálódok, annál jobb, na de most a harcé a főszerep.
Kezdőlap
Remélem hamarosan megismételhetjük 
//
