*Néha nem árt tudni, hogy az ember merre jár, de ennyire fent talán az sem meglepő, hogy ha valaki eltéved. Egy olyan lánytól meg pláne nem, aki nem is ismeri és nem is épp önként költözött a sí paradicsom mellé, a város helyett. De ez a nyugi ami itt fent volt, legalábbis ennyire távol a szórakozó és telelő néptől még jól is jött. Egy vékony kabát, egy hosszú ujjú narancssárga felső és egy lila farmer volt rajtam, a már jól megszokott tornacipőmmel együtt. A nyakam köré egy vékony, barna sál volt tekerve és a hajam pedig hátul összefogva. Elég lenge öltözet ilyen időben, de legalább meg volt az első előnye annak, ami lettem. Amivé tettek… egy farkassá. Már az útra sem emlékszem, hogy hogyan kerültem ide, de annyira nem zavart, ha baj van, akkor Steven úgy is felhív a másik meg… nos Ő úgy is rám talál még akkor is, ha a világ másik felére szökök. Vajon Én megtalálnám, ha szükségem volna rá? Mármint a farkasomnak… De mindegy is, a kilátó szélén ültem, természetesen kifelé fordulva, lábam a rácsok közé akasztva, hogy ne essek le. De a fülesemből ordított a zene, idegesített, hogy minden apró neszt meghallok és most épp ki akartam zárni a külvilágot. Előre könyökölve olvastam az ölemben lévő könyvet, amit magammal hoztam. Az egyik, amit jelenleg vajmi kevés lelkesedéssel bújtam Nalini Singh - Két világ, két faj első kötette volt. Életemben nem hallottam az írónőről, hisz sosem érdekeltek az ilyesmik. Ha ezt Steven látná, már meghalt volna a nevetéstől. De nincs itt, majd bőven elég lesz, mikor lekéri a számlája tranzakcióit. Eléggé ironikus választás, tekintve, hogy a „Borzongás” ami a könyv címe az épp egy falka és egy másik faj viszonyait taglalja. Úgyan itt párducokon van a fő hangsúly, de hát falka ez is, meg az is. Sok különbség nem lehet benne én meg igyekeztem több belátást nyerni, hogy ne kelljen mindennel Darrenhez fordulnom. Szóval épp ezt olvasgattam nagy száj húzogatva, de alatta ott lapult ám egy értelmes kötet is. Carrétól, a kettős szerepben… De egyelőre csak ezzel a borzalommal voltam elfoglalva. Röhej, hogy mennyire gyomorforgatóan nyálas dolgokat tudnak összehozni. S még csodálkoznak, hogy az ember lánya inkább izgalmasabb regények után néz. Gondolataim közt lepillantottam a mélységbe, melyben semmi élet nem volt. Üres tekintettem csak a semmibe meredt próbálva befogni a látványt és megtalálni annak szépségét, de inkább csak megráztam a fejem, hogy nem akarom megérteni csak azt, amit a falkákról meglehet tudni ebből a vacakból és inkább visszamerültem a zene és a könyv világába. Egy olyan világba, ami teljesen új volt számomra.*
A hozzászólást Ashley McLoyd összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Márc. 07, 2013 2:22 pm-kor.
Reggel a következő történt velem: fölkeltem, lezuhanyoztam, fogat mostam, aztán meg visszadőltem az ágyba, mint valami krumpliszsák. Rossz dolog, amikor az ember nem bliccelhet el egy napot arra hivatkozva, hogy ő beteg, mert mire beérne a suliba, lazán átverekszi magát egy TBC-n. Bár igaz, ami igaz, így legalább megspóroltam a krétákat, amiket félbetörve kellett volna zabálnom és a klasszikus „forró a víz és én meg éppen lázas vagyok” című játékot, de hát valamit valamiért. Aztán meg belém hasított a felismerés, hogy éppen szombat van, én meg egy barom vagyok. Na máris egyszerűbbnek bizonyult előmászni a takaró alól. Másodszorra. Na, miután ezzel a kis reggeli rituálégyanús sorral végeztem, összekapartam magam, ledöntöttem a torkomon félliternyi kávét, és rájöttem, hogy nem tudok mit csinálni a szabadnapommal. Így aztán mély letargiába zuhantam. Furcsa érzés, amikor az ember egyszerre utálja az iskolát, és mégsem tud meglenni nélküle. Nem, nem az hiányzik, hogy valaki belenyomja a fejem egy mosdókagylóba, és nem is az, hogy jól megverjenek valahol, valamiért. Inkább az hiányzott, hogy a napomat kitöltse valami. Mivel az internetre nem vagyok – annyira – rákattanva, ezért a szokásos módon szórakoztattam magam. Előbányásztam a Carrie-t a táskámból – ez beletelt jó fél órába, mert a táska meg eltűnt valahol –, és elindultam a terasz felé. Itt aztán bevackoltam magam valahova, és ezredszerre is megfogadtam, hogy elmegyek valakihez könyörögni hétvégi munkáért. Aztán meg belefeledkeztem a telepata lány különös esetébe, és elvesztem a világ számára. Órákon keresztül üldögéltem ott, miközben a világ összes, mazochista ülőpózát kipróbáltam, mikor furcsa hangokat hozott felém a szél. Forgattam a szemem, mert ekkor már a szagot is éreztem. Ismerősnek tűnt, de valahogy idegennek is. Na, azt hiszem ennek jobb, ha utánajárok. Úgyis mindig kell egy áldozati bárány, aki elsőként fordul föl, ha valami baj történik. Ha másnak nem, ennek legalább az én előéletemmel tuti jó leszek. Így aztán fölálltam, és elindultam a kilátó felé. Nem is volt annyira messze, mint eredetileg gondoltam, és egészen élveztem a kis kiruccanást. Ott már-már bántóan hangosnak éreztem a zenét, és a lány, akit megláttam, óvatosságra intett. Még mindig volt valami zavaróan ismerős a szagában, de könyvet olvasott, és ami még fontosabb, nem tűnt túlságosan veszélyesnek. Odamentem hát mellé, és letelepedtem ugyanabban a pózban, amelyikben ő ücsörgött. Megböködtem a vállát, és rávigyorogtam. – Föld hívja Zombi Lányt! – mondtam, utalva a számra, amit hallgatott ő, meg a fél környék is.
*Volt valami hátborzongatóan undorító abban, ahogy a főszereplő eltervezte, hogy miként is jut egy olyan nő közelébe, aki neveltetése jogán valami érzelemmentes dög. De hát az élet nem happyend és mélyen reménykedtem, hogy ez sem lesz az. Bár tény, hogy Lucas elég vonzó jelenés lenne egy normál nő számára, még mázli, hogy engem egyáltalán nem érdekeltek a férfiak. Ahhoz kicsi vagyok és nem mellesleg más terveim vannak az élettel. Ja hopp… azt keresztbe húzták. Mindegy, akkor majd keresek más terveket, amiben a fiúk nem szerepelnek. Észre sem vettem, hogy valaki idejött. A szag… az az ismerős vonás eddig is itt volt és minden igyekezetemmel igyekeztem kizárni, ahogy a hangokat is. Így fel sem tűnt, hogy a közeledtével ez erősödik hisz az enyhe szélnek tudtam be. Már az ötvenedik oldal körül jártam mikor valaki megbökött. Úgy megijedtem, hogy csak ugrottam egyet, és egyik kezemmel megkapaszkodva – és persze a lábaimmal -, a másikkal meg a könyv után kapva tartottam magam a helyemen, még mielőtt a mélységbe zuhantam volna. Zavaromban a felső könyvet, amit épp olvastam, gyorsan eltakartam a Carré könyvel, de a gerincén még így is ott virított a címe az oly titkolt darabnak. A fülesem egyik oldala pedig a hirtelen mozdulattól kipottyant a fülemből.* - A Föld nem, maximum Te, akinek lényegesen kisebb az agyi térfogata, mint a bolygó, tekintve, hogy annyi esze sincs, hogy felfogja, ha megijeszt, akkor innen leesek. Muszáj volt megijesztened? * Csattantattam fel, ahogy ránéztem. De ami furcsa lehetett a másiknak, hogy ingerült szavaim ellenére szürkészöld szemeimben nem talált semmit, csak a mélységet. Se düh, se harag, se félelem egyszerűen nem volt benne semmi. De pár pillanat múlva már le is sütöttem és megingattam a fejem.* - Bocsánat, nem akartam rád förmedni csak… * Hallgattam el egy pillanatra, miközben lesütött tekintetem behunytam és lemondóan felsóhajtottam.* - Mindegy. Nem akartam, nem haragudj. Már megyek is… * Emeltem fel ismét a tekintetem, miközben megdörzsöltem a mellkasom. Ez a dög talált benne valami ismerőst, ami miatt kedve lett volna körbe szaglászni. ~ Jó nem már körbe akarod pisilni, hogy megjelöld a területed. Hülye dög.~ S bizony el is kezdtem vissza mászni, vagyis annak egy furcsa verzióját. Hisz csak egyszerűen felálltam a korlát keskeny részére. Sosem volt bajom az egyensúllyal és azt hiszem a dögömtől kapott reflexeimmel még könnyebb is volt. Onnan pedig egyszerűen csak leugrottam a földre, hogy szavaimnak eleget tegyek.*
Figyelem a reakcióját. Jó, valószínűleg kicsit tényleg túl messzire mentem így hirtelen, csak elfogott az a féle féktelen boldogság, amikor egyik kölyök találkozik a másikkal. Felrémlett előttem egy kép erre, ahogy óriási vigyorral és nevetve üldözzük a teniszlabdákat a parkban, de ki is verem onnan. Már csak az hiányzik, hogy a többiek a suliban ilyesmit lássanak. Azt hiszem sosem vakarnám le magamról. meg aztán farkasok vagyunk mi, nem kutyák, vagy ilyesmik. Bocsánatkérően nézek hát a lányra, és bevetek mindent, amit eddigi, rövid életem során tanultam. – Bocsánat, na – mondom. – Nem volt szándékos. És amúgy is elkaptalak volna, ha leesel, mindketten tudjuk, hogy jobbak a reflexeim, mint a többségnek – vigyorgok tovább, bár nem öntelten, inkább bizalom gerjesztően. nem akarom, hogy megutáljon. Két okból sem, igazából. Egyrészt nagyon szeretném tudni, mit keres a falka területén, miért ennyire ismerős a szaga és úgy mégis, kicsoda ő. Másrészt meg ott a tény, hogy eddig nem sok olyan farkast láttam, aki az én korosztályomba tartozott volna, és ne lett volna az ellenségünkkel. Észreveszem a könyvet is, amit olvasott, de nem teszem szóvá. Mindenki azt olvas, amit akar. és később is lehet piszkálni ezzel, ha éppen nem akarja leordítani a fejem. – Hé, semmi gond, teljesen jogosan tetted. És… Várj, ne menj sehová! – mondom, aztán átkozom kicsit magamat meg az ostobaságom. Aztán leugrik mellém, én meg mozdulok utána. Csak az utolsó pillanatban nem ragadom meg a karját. Inkább megyek utána, mint valami pincsi, és nem törődök az emberi méltóságommal. Azt suliban úgyis kinevelték belőlem a szünetekben. – Figyelj, tényleg sajnálom. Hülye voltam, ostoba voltam. Mit szólsz, adsz még nekem egy esélyt, vagy kopjak le? – kérdezem, és a kezem nyújtom felé. Oké, tudom, lányokkal nem fogunk kezet, de ez amolyan különleges eset. Régen akadtak már ki rám ennyire, és nem akartam, hogy egy másik farkas ennyire gyorsan megutáljon. Főleg egy kölyök, hiszen érzem, hogy az. Még emlékszem, mennyire meg voltam zavarodva én az elején. Még túlságosan kicsi voltam, hogy felfogjam, mi történik, csak azt tudtam, hogy már van bennem valami más is. És az a valami elég nehezen működik együtt velem. – Egyébként Sam vagyok, Sam Darrowney. És bocsáss meg nekem, csak nem nagyon találkoztam hozzám hasonló korúval, aki osztozna a mi kis… problémánkon. Hátha van a közelben valaki, akinek nem kellene hallania. Sosem lehet tudni, ezt már régen megtanultam. Mindenesetre a kezem még mindig nyújtom felé, és csak várom, hogy belecsapjon. Nagyon hasonlít Jasminra, és ez kicsit el is szomorít. Úja eszembe jut ugyanis a lány, és hogy vele mi lett.
*Igen, tudtam. De bárcsak ne tudtam volna, ez egy olyan információ volt, amire soha nem lettem volna kíváncsi. Legalábbis nem olyan formában, hogy a sajátbőrömön kell megtapasztalnom. Vagy ha mégis, akkor azt is csak azért mert épp egy veszett dögöt kell leállítanom. Így erre nem is válaszoltam, ám szavaira sem álltam meg, de nem is kezdtem el rohanni még akkor sem mikor követni kezdett. Ha felbosszant legfeljebb lesz egy utam Darrenhez, csináljon épp akármit. A parancs hallatán csak felmordultam de nem néztem a srácra.* - Mért ne mennék? * Tettem fel a kérdést, miközben továbbra is csak hallattam előre, de az igazság az volt, hogy azt sem tudtam, hogy épp merre megyek, vagy épp miért menekülök a srác elől. Ahogy ez megfogalmazódott bennem megtorpantam és csak egyszerűen ott ahol voltam leültem a hóba. Nem, sosem fogok menekülni… Eddig sem tettem és nem most fogom elkezdeni. Csak némán a földet bámulva hallgatom a srác szavait. Csak megunja, ha nem válaszolok. DE nem, csak beszélt és beszélt és beszélt. Ezért hagytam otthon a négy falat? Összevont szemöldökkel tekintettem fel rá és így a kezére is.* - Ash, Ashley McLoyd… * Mutatkoztam be, de továbbra is a könyököm támasztottam a térdemnél. Nem voltam pacsizós kedvemben és pláne nem akartam semmilyen kapcsolatot más farkasokkal, csak Darrennel és azokkal, akik vele járnak. - Kis? Enyhén fogalmaztál… De minek köszönhetem ezt a kitüntető figyelmet, hogy koslatsz utánam? Az, hogy veled egykorú vagyok, még nem azt jelenti, hogy kíváncsi vagyok rád. Mondjuk, ami azt illeti senki másra sem. * Néztem a szemeibe ha leült velem szembe, ha nem, akkor csak a földet bámultam. Nem fogom én kitekerni a nyakam, hogy felnézzek rá.*
Végül hagyom a kezemet leesni, és az arcomat is elönti egy kis pír. Hát, szép megaláztatást kaptam, az egyszer biztos. Azonban már kezdek hozzászokni, hogy az ilyesmi nem töri le annyira a lelkesedésem, mint tette pár évvel korábban. Persze, ami azt illeti, már kezdek hozzászokni, és nehéz eldöntenem, hogy ez jó, vagy éppenséggel rossz. Vajon van olyan lehetőség, hogy mindkettő? – Mert én nem voltam ellenséges, és csak beszélgetni szeretnék? – kérdeztem csöndesen. Közben megyek utána, másfél lépéssel lemaradva, és igyekeztem nem illetlen helyekre nézni, mert azért tuti, hogy letépné a fejemet. Egyébként is kezdtem kifutni az örökös optimizmusomból. A Carrie még mindig ott volt a kezemben, bár nem tudom, miért nem ejtettem le eddig. – Nem mintha én jöttem volna egy falkának a területére, miközben még életemben nem láttalak! Nem gondolod, hogy legalább valamiféle magyarázatot adhatnál? Erre leült a hóba. Megtorpantam, és felvontam a szemöldökömet, úgy néztem rá. Na ezt meg mégis miért csinálta. Azonban én sem vagyok rest, csak a kezemet nyújtottam felé. Ha akarja, elfogadja és talpra rántom. Ha nem… Na, azt majd kitaláljuk később. Egyelőre ússzuk meg ezt a kis kalandot élve, oké? Már anélkül, hogy egy dühös kislány letépné a fejem a helyéről, és focilabdának használná. Már túlságosan hozzászoktam, hogy a többiek ezt csinálják velem. – Örvendek, Ashley – mondom, és még egészen barátságos a hangom. Na, most már legalább a nevét tudom, ez is valami. Amikor beszél leülök mellé, de azért tisztes távolságra. Még jó, hogy nem fázhatunk fel, mert a hóban ücsörgés nem a legegészségesebb dolog. Na, mondjuk az egészségem jobban kell féltenem az ő haragjától, mint a megfázástól. – Igazad van, nem kis dolog. De majd hozzászoksz. Mondjuk én könnyen beszélek, ezzel a kiszámíthatatlan döggel nőttem fel. – Azért koslatok utánad, mert nem szeretek rosszban lenni az emberekkel. felesleges feszültséget szül, a feszültség meg… – megvonom a vállam. Mi is igazából? Ó, hát persze! – Nem éppen a legjobb a körülöttem élők egészségének. Mármint a többi farkast nem igazán érdekli, ők legfeljebb megnevelnek kicsit, és visszakényszerítenek emberi formába. Csak emberek között nem igazán jó dolog. Na, tessék, ezt is kimondtam. És akkor most gondolkodjunk el azon, hogy miért is nyílunk meg ennyire könnyedén valakinek, akit nem ismerünk, és úgy viselkedik velünk, mint egy felmosóronggyal. Remek, lehet, írhatnék erről egy könyvet! Elvégre ez az életem története. – Egyébként ne aggódj, az antiszoc magatartás a kis döggel jár. Előbb vagy utóbb lekopik – vigyorgok rá barátságosan.
*Szavaira első körben megvontam a vállaimat, ezzel egyúttal igazat is adva neki, hisz valóban nem Ő volt ellenséges, de ez még nem jogosítja fel arra, hogy parancsolgasson vagy épp bármit is megszabjon nekem. Na de ezeket a szavakat elűzi az, amit utána mond. A kéznyújtására csak megingattam a fejem, hogy eszemben sincs felállni.* - Még ha igazad is van és valóban egy falka területén vagyok, még akkor sem tartozom elszámolással. Pláne nem egy hozzám hasonló kölyöknek. Ha valakinek csípi a szemét a jelenlétem az majd jön és közli és ha épp abba a kategóriába tartozik, akiknek épp magyarázattal tartozom megteszem. De addig az Én dolgom, hogy hol vagyok, és mit csinálok. * Néztem rá határozottan. Meg még mit nem, majd itt magyarázkodni fogok, mert farkas lettem. Na azt már nem. Majd Steven vagy Darren számon kéri rajtam, hogy hol voltam, ha annyira akarják. Bezzeg, ha ember lennék, a kutyát se érdekelné, hogy itt vagyok vagy épp máshol. Nesze neked diszkrimináció… Keserű gondolataim kiültek az arcomra is egy szájhúzás kíséretében, de igyekeztem úgy fordulni, hogy ne szúrja ki. Nem akartam Én megbántani, csak mindössze nem tartottam rá igényt. Szavaira megforgattam a szemeimet elég látványosan.* - Figyelj Sam, nem érdekel, hogy ki és mit nevel vagy épp milyen, ha az emberek közelében vagy. Darren megtanít mindenre és ezzel le van tudva a részemről. Nem fogok sem veled, sem mással jó pofizni, azért mert ez elvárt Tőlem. Ergo nem is tudok senkivel sem rosszban lenni. Amíg az a valaki nem mászik a nyakamra vagy nem erőlteti rám az akaratát… * Villantak meg a szemeim, nem enyhén utalva arra, hogy a srác bizony épp nem csinál mást, csak erőlteti magát. Sosem szerettem a levakarhatatlan embereket, bár eddig azt hittem, hogy csak a lányok ilyenek. Mikor az ember vagyis inkább a farkas undoromra tér ki szemeimben megvillan a fájdalom de csak akkor veszi észre a másik ha szemfüles, hisz nyomban le is sütöm.* - Ez nem fog… * Motyogtam halkan, hisz egyáltalán nem a farkasom volt az oka. Oké, az is közrejátszik, de inkább a szüleim halála az, ami miatt ilyen lettem. Nem akarok senkivel beszélni, társalogni csak Stevennel. No meg Darrennel, de vele muszáj. Felhúztam a lábaim és átkaroltam őket, ahogy éreztem, hogy a kis dög ficánkolni kezd bennem. Játszani akart… kár, hogy nem osztottam a véleményét.* - Felhúznád azt a mentális micsodádat? Én még nem tudom, de nem akarom kiengedni ezt a dögöt, de valami ismerőset talált rajtad és játszhatnékja van.* Kértem halkan, hisz eszembe sem volt jelenleg engedni neki. Nem akartam körbe-körbe szaladgálni az erdőben egymás farkát kergetve. Hülye dög, azonban csak most vettem észre, hogy egy könyv van a srácnál és már kaptam is érte. Ismerős volt a borítása.* - Mit olvasol? * Kérdeztem hirtelen témát váltva, de túl sok lelkesedést nem láthatott rajtam, pedig az egyik kedvenc íróm könyvét szorongatta.*
– Nem is azt kértem, hogy számolj el – mondtam, és forgattam a szemem. Már tudhattam volna, hogy nem lesz egyszerű dolgom, de nem akartam feladni innentől kezdve. Legalább már megállt! Aztán leült, egyenesen a hóba. nem baj, legalább tudunk társalogni egymással, mint két, kulturált emberi lény. Egy kis tartozékkal. – Azt kérdeztem, miért vagy itt. Nem volt benne semmi felelősségre vonás. Igazából csodálom a bátorságodat, tudod. ha így bemasíroztál volna a Hotelbe, akkor valószínűleg darabokra tépnek, mielőtt elérnéd a lépcsőt. Ha van ott. Egyébként már nem vagyok kölyök. Megráztam a fejem. Néha egyszerűbb lenne elmennem a hotel mellett, amikor a városban vagyok, de inkább kerülőutat választok, mert jobb kikerülni. Ki tudja, lehet szétkapnának, ha odamerészkednék. Amióta magam mögött hagytam a kölyökéveket már jobb vigyázni, és néha félni, mint megijedni. Tőlük sokkal rosszabbat is kaphatnék, mint amit kaptam a suliban. – Azért ne vegyél mérget erre – mondom csöndesen. – Az emberek a legvédtelenebbek ellenünk. Még egy kölyök is óriási pusztítást tudna végezni köztük. Nem akarattal, persze, de egy kölyök ritkán tesz akarattal bármit is. Nehéz még kontrollálni a farkast. Nézz rám! – nevetek fel keserűen. – Tizenhat éve élek együtt ezzel a szörnyeteggel, de még mindig alig tudom visszafogni az agresszív oldalát. Darren említésére elvigyorodok. Tudtam, hogy ismerős a szaga valahonnan! Darren Northlake kölyke lenne? Hmm, erről a fejleményről még nem hallottam, de minden bizonnyal megvolt a maga oka, miért harapta be. Bár, ha akar is így szájalt, akkor lehet, hogy csak a hecc kedvéért. Na jó, nem szabad szemétnek lennünk. – Nem várja el senki. Legkevésbé én – mondom – Csak gondoltam jó lenne beszélgetni valakivel, aki korban közelebb áll hozzád, és átment mindazon, amin te mész át most. Sokat segíthetnek ám a társak. Ezért járunk falkában. Nem erőltetek rád semmit, csak segítséget ajánlok. És kérlek, ne vesd el azonnal! Fontold meg, kérlek. Amikor kéri, felhúzom a pajzsom, bár nem hiszem, hogy sokat segítene. A benne lévő kölyök úgyis érezni fogja a jelenlétemet, ha nem tud az elmém közelébe férkőzni. De engedek a kérésének, és elreteszelem a tudatomat. Ártani nem árthat. Elgondolkodva figyelem közben, és a másik szavain töprengek. Aztán a könyv felé kap, és én előrébb csúsztatom, hogy elérje. – King – mondom. Mosolygok, mert imádok a könyvekről beszélgetni. nem mintha zavarna a témaváltás, minél közelebb kerülünk a puskaporos hordótól, annál jobb. – Marha jó könyv, egyébként. Még a korai szakaszából. Tudod, amikor még elemibb volt, mint manapság.
*Kész, nekem végem. Ez a kölyök fog a pokolba kergetni. Pedig aztán semmi bajom nem volt a fiúkkal, amíg csak beszélgetni akartak velem. De hogy valaki ennyire buta… vagyis inkább kitartó, lassan már irigylésre méltó. De csak lassan…* - Oké, utána remélem, békén hagysz. Elegem volt az otthon ücsörgéséből és elindultam az ismeretlenbe, hogy végre legyen egy kis nyugtom a konvektorok bugása nélkül. Darren ismerős szaga ide vezetett, de leküzdöttem a bennem lévő dögöt és csak eddig jöttem és nem mentem megkeresni. Elégedet vagy? *Kérdeztem még mindig dühösen, de legalább válaszoltam, még ha el is titkoltam, hogy épp nem tudom, hogy merről is jöttem vagy merre kéne haza mennem. De ezt majd megoldják a nagyok, ha meg nem majd megyek szag után. A gond az, hogy az maximum tényleg Darrenhez vezetne el és nem biztos, hogy szívesen látna. ~Jó, jó, tudom… téged szívesen lát. De rólam van szó és nem rólad, szóval ne háborogj.~* - Milyen Hotel? * Kaptam fel a tekintetem és most először lehetett benne észrevenni valami olyat, ami sosem ígért semmi jót. * - Attól még számomra ugyan olyan érdektelen maradsz. * Vontam meg a vállaim. Hisz azért abban kételkedtem, hogy Sam idősebb Darrennél és Ő lenne, a feletesse.* - Én nem teszek olyat amit nem akarok… még miatta sem. * Szorítottam össze a fogam és épp nem hazudtam, csak nagyon erősen meg voltam győződve erről, olyannyira, hogy még Én magam is elhittem. S bosszantott, hogy a másik egy gyenge kölyöknek tart. A következő szaavira meg már meg is enyhült az arcom. Rosszabb voltam mint az időjárás.* - Ha nem tűnt fel nem vagyok falka tag. Még. De ha az is leszek, nekem ott van Steven. Bár már vén Róka, de még a nem létező nemi életem is vele beszélném meg és nem egy korombeli farkassal. Elvégre mikor az első menstruációm volt sem akadt ki, pedig Ő volt kéznél, mert anyu épp dolgozott. * S most láthatta az első mosolyt az arcomon. Steven nem akadt ki ugyan, de látszott az arcán, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel hírtelen csak feltúrta anyu fürdőjét tampon után és mikor nem talált kétségbe esve rohant a boltba. Mondjuk jól tartotta magát… Apu sírva fakadt mikor megtudta, hogy a lánya már nővé lett. Na de az emlék hatására a mosolyom hamar le is olvad és a szavaim is eljutnak a tudatomig, s hozzám képest a pipacs fehérnek minősült. Lesütöttem a szemeim égő arccal, hogy épp mit is mondtam el egy vadidegennek. Azt hiszem ez a kellemetlenség még azt is eltakarta, hogy mennyire hiányoznak a szüleim. De ahogy az a valami már nem cseszteti a farkasom ennyire csak nyüszítve kaparni kezd. Mintha a játékát vettem volna el. Megfogok bolondulni. * - Oké… ez sem tetszik neki. ’Aszem lassan dilidokihoz kell mennem. * Túrtam a hajam, ami érdekesen mutatott tekintve, hogy össze volt fogva. De ez csak ösztönös mozdulat volt és mivel nem sikerült csak kihúztam a gumit, hogy előre omoljon, miközben beletúrnak az ujjaim. Mikor a könyvet elveszem csak a fülem mögé tűröm, és egy szájhúzással veszem tudomásul, hogy mellé lőttem és vissza is nyújtom neki.* - Nem, nem tudom. Nem olvastam még ilyen könyvet és azt hiszem nem is akarom. Csak a „Carrie”-t láttam és azt hittem, hogy író nevének egy részletét szúrtam ki, amit Én szoktam olvasni. *S bizony megmutattam neki a kémeskönyvet, hogy értse is, miért volt a félreértés. Amin szép nagy betűkkel szerepelt az író neve.*
– Tessék, csak nem volt olyan nehéz, igaz? – mosolyogtam rá. Örültem, hogy legalább ennyit sikerült kihúznom belőle, bár sajnos ez is sokáig tartott. Mi súgja azt, hogy ez nem a leggyönyörűbb barátság kezdete, amiben életemben részem lehet? Bár, ki tudja. Lehet, hogy még tartogat meglepetéseket a nap. Még a végén leiszom magam. Na, az meglepetés lenne. A Hoteles szövegemre egyből felkapja a fejét, én meg látom, hogy valami nagyon rosszat mondtam. Bár, azt hiszem neki tetszik, de ha ez Darren fülébe jut, akkor elég csúnyán ki fogok kapni. Próbálom hát menteni a menthetőt. – A Hotel olyan, mint Mordor. Vagy az az árnyékos rész az Oroszlánkirályban. Nem megyünk oda, ha a fejünket a nyakunkon akarjuk tartani. A következő szavai elég durván mellbe vágnak, de valahogy megoldom, hogy ne kapjam fel a vizet, és ne is tűnjek egy megbántott kislánynak. valahol mélyen hiszem, hogy nincsenek értéktelen emberek. Jó, azok a pöcsök, akik a suliban a sloziba nyomják az ember fejét, azok tényleg nem a legbarátságosabbak, de ezen felül tényleg próbálok tisztelni mindent és mindenkit. Még a matektanáromat is. Ezért inkább elmegyek emellett minden szó nélkül, és nem hagyom, hogy lássa, mennyire elemembe vágott a szavaival. – Akkor ne tegyél. Fölállok és elmegyek. Viszont ha a falkával is így viselkedsz, ne számíts sok jóra. Nem mi vagyunk a szerető család mintapéldája, de azért törődünk egymással. Gondolom ő is csak azért ilyen, mert még meg kell barátkoznia a farkasléttel, meg a traumával, hogy mi is történt vele, de komolyan mondom, ennél még én is jobban kezeltem, és akkor még kétéves sem voltam. A következő szavaira viszont én is lesütöm a szemem, és talán még jobban elpirulok, mint ő. Na, na valami, akkor ez váratlan volt. Nem bírom ki apró, szégyenlős vigyor nélkül. Nem szoktam hozzá, hogy az emberek ilyesmit említsenek nekem, pedig a baráti körömben túlnyomó többségben vannak a lányok. Na sebaj. – Ó, azzal szolgálhatunk ott fent – mosolyogtam rá. – És ha akarod leengedem a pajzsom, akkor talán kicsit jobb lesz. Átveszem tőle a könyvet, és megnézegetem magamnak. Nem ismerem az írót, a stílus teljesen idegen, de nem is akkora baj az. Nem vagyok annyira oda a kémtörténetekért. Jó, persze James Bond még nekem is amolyan példaképként állt egy évtizedig, de én valahogy jobban megtaláltam a számításaimat a horrornál. – Miről szól? – kérdezem. Nos, ha másról nem, a könyvekről elbeszélgethetünk, az legalább kevésbé veszélyes téma.
- Nem, nem volt nehéz csak szimplán nem akartam válaszolni. * Vázoltam fel, hogy miért is nem válaszoltam elsőre. S most sem épp azért tettem, mert megjött a kedvem, hanem mert reménykedtem, hogy békén hagy utána. De ez már hiú ábránd csupán, valamiért levakarhatatlan. Kíváncsian hallgattam a beszámolóját a Hotelről, de hát nem erre számítottam.* - Nem nézek mesét már régóta… de erre még emlékszem. De engem nem zavar, elvégre valahol enni is kell néha, ha már Steven nem tud főzni. * Vontam meg a vállaimat és különben is, ha kell egyedül, de elmegyek oda. Néha fel kell mérni a terepet, hogy mi is a helyzet. Feltéve, ha Steven elenged. Mert hát engedély nélkül nem nagyon mászkálok, de úgy is elfog. Na mindegy, pláne, hogy a következő szavai bár semmi él nincs bennük még is azokon a gyenge idegeimen táncolnak. Mérgesen fújtatok egyet, mint egy veszett bika és már felelek is.* - Nézd Samy… nem akartam ezt az egészet és azért mert a farkasomnak nincs más választása nekem még van. Nem várok el semmit és senkitől nem számítok semmi jóra. Nekem most az lenne a dolgom, hogy Stevennel edzek, hogy jó őrző legyen belőlem. Erre itt ülök a semmi közepén farkasként egy farkassal, a szerető családom meg meghalt és ez mind alig pár napja történt. Szóval teszek magasról a farkasosdira meg a falkára is. Nem akarok sem még egy felügyelő szemet, sem másik családot. *Keltem ki magamból már-már majdnem hisztérikusan, de csak nyeltem egyet és bőszen dörzsölgetni kezdtem a mellkasom. ~ Nem megyünk… és te sem mész. Maradsz a helyeden. Majd ha már nagyon muszáj, akkor oda megyünk hozzá. De addig is nyughass.~ Mélyeket lélegezve igyekeztem lenyugtatni magam és a dögöm is. Nem lehetek ennyire érzékeny mindenre… ez… nem normális. Hát ha láttam volna Sam vigyorát már tuti, hogy képen töröltem volna csak úgy a móka kedvéért, de jelenleg csak a havat stíröltem remélve, hogy ha nézem, akkor átragad a hideg és nem fog lángolni az arcom. Hiába. De legalább nem tett semmi megjegyzést, ami azért egy jó pont. De arra, hogy van dili dokijuk csak hevesen megráztam a fejem.* - Nem, nem. Nem akarok oda menni és addig jó míg Stev vagy Darren nem kezdi l erőltetni. *Na igen, nem minden szükségletemet elégítettem ki, elvégre már 16 éves vagyok és még csak nem is érdekelt a… szóval soha nem akartam síró babára ébredni. Így dilidokihoz sem fogok menni.* - Nem tudom, mi lenne a jó… * Vontam meg a vállaim és kivételesen kihagytam azt a részletet, hogy akkor lenne a legjobb, ha nem lenne a farkasom. De hát ezen már nem lehet változtatni. A kérdésére megvontam a vállam, de azért amit tudtam, azt elmondtam.* - Az izraeli és Palesztin terror szervezet lebuktatásáról. Egy színésznő mind a két helyre beépül és vigyáznia kell magára, mert ha lebukik, akkor megölik. Tele van fegyverekkel, halállal, cselszövésekkel, csapdákkal, titkos akciókkal… De készült róla film is, ha gondolod, megnézhetjük. * Vontam meg a vállaimat, addig is legalább csendben van és Én sem vagyok egyedül. Mellesleg talán életem két férfije még örülni is fog neki, hogy társaságba mozgok, még ha csak egy filmről is van szó.*
Úgy határoztam, hogy hagyom az utolsó mondatát. Ezt a témát már tényleg nem volt értelme tovább erőszakolni. Amúgy is kezdtem hülyén érezni magam, amiért így rátukmáltam magam a lányra. Na, Sammie, ez a baj, ha előbb cselekszel, de a gondolkodással vársz. Most fölállni és elmenni fura lenne. Meg kínos is. Remek, azért a pubertás hagyott rajtam nyomot, ennek örülök. Viszont azt, amit a Hotelről mond, már nem szeretem annyira. Félig azt sem tudom mit csinálok, amikor felé nyúlok, és megragadom a karját. A szemébe nézek, de a szorításomban nincs komolyabb erő. – Könyörgöm, ne menj oda! Nem érted, hogy itt egy háború zajlik? te meg egyenesen besétálnál az ellenség földjére? – kérdeztem. Azután elkezdtem lenyugodni, és vissza is húzódtam tőle. Lesütöttem a szemem, és nem néztem rá. – Nem ölnének meg, persze. Kölyköt ölni nem dicsőség. De annak alapján, amit én az Alfájukról hallottam, lazán felhasználnának valamilyen módon Darren ellen. És a falka ellen. Aztán ő kezd beszélni, én pedig elképedve hallgatom. Még annyi erőt sem veszek magamon közben, hogy becsukjam a számat, vagy valami. Csak nézem, nézem, és egyből értelmet nyer minden. Fülig vörösödök, mert egyre nagyobb baromnak és szemétnek érzem magam. Persze korábban nem tudtam, mi a helyzet, de most… Vajon visszamenőlegesen is lehet valaki köcsög? – Én… Annyira sajnálom, Ashley. Elképzelni sem tudom, milyen lehetett, vagy hogy mit érezhetsz. És most egy baromnak érzem magam – mondom, és szégyenemben még a szememet is lesütöm. Bár valamilyen szinten át tudom érezni. Bár az én szüleim élnek, remélem sosem látom őket többé. Vagy el tudok menekülni előlük, elég messzire ahhoz, hogy sose leljenek meg újra, ha mégis bekövetkezne. Sosem bocsátom majd meg nekik, hogy mit tettes Jamsinnal. Ahogy magamnak sem, amit akkor éreztem, pontosabban, amit a bestia érzett. És pontosan ezért nem fogom sosem kontroll nélkül szabadjára engedni. Magyarul lehet, meg kellene fontolnom a magántanulói életmódot. – Szóval… Ha akarod, már itt sem vagyok. Lekopok. De ha adsz egy esélyt, bebizonyítom, hogy nem vagyok akkora barom, mint amekkorának tűnök. Tényleg sajnálom, és ezt valószínűleg érezte a hangomon is. Nem akartam megbántani, soha nem állt a szándékomban, ahogyan az sem, hogy beleártsam magam a családjának ügyébe. A következő szavaira nem is reagálok, csak hallgatólagosan beleegyezek. Én leszek az utolsó, aki ezek után felráncigálja hozzánk. Viszont a könyvismertetőt már érdeklődve hallgatom, és amikor felveti a közös filmezés lehetőségét, egészen megörülök. Nocsak, talán mégsem veszett fejsze nyele ez a helyzet. – Nagyon szívesen nézném meg veled. És ha egyszer kölcsön adnád, szívesen el is olvasnám – mondom, és egy kicsi boldogság talán a hangomba is költözik. Nem merem felvetni, hogy hol nézzük meg, mert nem akarok pofátlannak tűnni, de ezek után meghívni sem igazán merem.
*Mikor megragadja a karom érzem, hogy a látásom élesebb lesz és még csak nem is csináltam semmit.* - Eressz el! * Kiabáltam rá, ám nem csak a sárgás szemeim tűntek fel, hanem az a dög hangja is, vagyis inkább kelletlen morgása tűnt fel a szavaimban. S még be sem fejeztem, már löketem is el magamtól a fiút. ~ Nem… nem… nem… nem jöhetsz ki… mert nem mész utána vissza… sicc!~ Testem megfeszítve igyekeztem minden lehetséges dolgot elkerülni és bár nem éreztem, hogy mekkorát lökök szegény srácon így a dögömmel megfűszerezve, de reméltem, hogy nem csinál semmi baromságot. S bár Én szívesen megsütném Darren fejét és vacsorának tálalnám, de van egy kis gond. Egyrészt nem tudok sütni, másrészt ez a farkasomból csak dühöt váltott ki az ismeretlen alfa iránt. Hát na… kettőnk közül valakinek szeretnie is kell Darrent és a bennem lévő méltatlankodás elég arra, hogy letegyek erről az ebédről. Egyenlőre. * - Jó, nem megyek. Még. Ha a balgaság virágot hajtana én botanikus kert lennék. Szóval ez nem jelenti azt, hogy később sem megyek. De jobb lesz, ha vigyázol arra, hogy mit csinálsz, mert a végén még Te leszel az első vacsorám. * Utaltam a kezeire, amik ügye nem fogtak, már de ettől függetlenül én nem tenném még egyszer. Önkritikám meg mindig is volt, és aki ismert az valóban tudta, hogy néha, na jó… elég sűrűn, de képes vagyok hülyeséget csinálni. A szabadkozására csak határozottan néztem a szemébe, ha épp azt nem sütötte volna le.* - A sajnálatodat tartsd meg magadnak. Különben meg, ha nyugtat a tudat, akkor nem csak annak érzed magad, hanem az is vagy. De nem akarom, hogy elmenj. Nem számít, hogyan nézzük, az élet furcsa. Te meg már csak hab vagy a tortán, a habot meg szeretem. * Na igen, már csak a mosoly kellett volna és akkor még Sam meg is értette volna, hogy ép ezt nem negatívkritikának szántam, sőt… de valahogy a mosoly az nem ment az utóbbi napokban és ha megpróbáltam is csak egy szájhúzás lett volna belőle. Az meg most csak rontott volna a helyzeten, szóval inkább hagytam. Arra, hogy megnézi velem a filmet Steven jutott eszembe, akinek nem is hagytam üzenetet, hogy hol vagyok. Bár magam sem tudtam, hogy hol vagyok.* - Tessék… * Nyújtottam felé a könyvet, amiben vélhetőleg nem felejtettem benne semmit. Tekintve, hogy ezt most vettem és még csak ki sem nyitottam, mert a másikkal voltam elfoglalva. De egyszer már olvastam…* - Vigyázz rá, és akkor felőlem mehetünk is, ha itt a semmi közepén létezik olyan, hogy net. * Álltam fel az átázott nadrágomat lesöpörtem, ami csak reflex volt miközben magamhoz szorítottam a másik példányt.* - De megmondanád, hogy hol vagyunk. Vagyis mivel nálad nézzük a filmet, így annak a helyét? Stevennek nem szóltam és gőzöm sincs hol vagyok. S bocs, hogy hozzád megyünk, de nem ismerlek így nem viszlek haza. Még a végén szexuális felvilágosítást kapnánk Tőle, így gyorsan instant a védekezésről meg ilyen baromságokról. 65%-ra tuti. Persze mondhatnám, hogy 67 nade, akkor... uhh nézzétek, krumplibogár! *Hogy hírtelen mért váltottam többes számba és, hogy mit keresne a hóban egy ilyen bogár arról gőzöm sem volt. Bár ha úgy veszem Sam felért hat ökörnek is, az pedig már indokolja, de ennyire gonosz nem vagyok. De csak kikerekedet szemekkel néztem az előttem csúszó-mászó kis férget. Erről pedig hirtelen az az idióta Tom Ridller vagy ki a fene jutott eszembe, aki ezt az egészet okozta. Igen, Ő pontosan ilyen féreg, csak annak még annyi becsülete sincs, mint ennek itt előttem.*
Visszahúzódok, amikor mondja, hogy eresszem el, de még így is megérzem az erejét, ahogyan hátralök. Hát igen, lehet, hogy ez nem volt a legzseniálisabb ötletem. Magamban azért imádkozom, hogy ne változzon át itt előttem, mert akkor semmit sem tudok tenni azon kívül, hogy féken tartom, amíg az erősítés meg nem érkezik. Remek, olyan lenne az egész, mintha kisgyerekeket a homokozóból egyenesen az arénába küldenénk, a kislapáttal a kezükben. Érdekes kép, mi? Jó, lennének tűhegyes fogaink, meg karmaink, de valahogy akkor is ez az érzés kerít a hatalmába. Viszont a következő szavai már apró mosolyt csalnak az arcomra. – Nos, akkor már legalább két becenevet tudnék rád aggatni – mondtam, és csak magamban vettem számba őket. Zombilány, és Virágszál. Találni kéne valami morcosat is, az jobban leírná. Na jó, most például szemét vagyok, és ez nagyon nem áll jól. Aztán az utolsó megjegyzésére elvigyorodok. – Na, azt megnézném. Azért ne felejtsd el, hogy a farkasunk között van egy kis különbség. Cirka tizenhat évnyi. – Ó, szóval most már szeretsz? – kérdezem, és kedvességből húzom kicsit. Legrosszabb esetben itt hagy, de egész egyszerűen nem tudok elmenni az érzelembeli váltásai mellett. Mondjuk legalább azt is leszögezi, hogy hülye vagyok. Mintha alapvetően nem tudnám, hogy valahol elhagytam egy kerekemet. Igaz, máshogy túlélni sem nagyon lehetne kisfarkasként az életet, szóval még talán indokolt is. Ha meg nem… Hozzáadhatok még egy tételt a hosszú, mentális problémáimról szóló listához. Egyszer tényleg el kell majd beszélgetnem Dr. Howarddal ezekről a dolgokról. Hátha ki tudunk gyomlálni néhányat közülük. Átveszem tőle a könyvet, és abba a kezembe fogom, amelyben a Carrie is van. Mindent ki kell próbálni egyszer, és úgy tűnik, most jött el az idő a kémregényekre. Nem mondom, hogy életem legszebb pillanata lesz, de hátha még tetszeni is fognak. Fene tudja előre, James Bondot is bírtam valamennyire. – Ja, hogy most gondoltad? – kérdeztem. Arcomra kiül egyfajta kétségbeesés, ugyanis a szobám egyáltalán nem úgy néz ki, mint ahová vendég – hát még nőnemű vendég! – érkezhetne. Az egész úgy néz ki, mint egy rosszabb kupleráj a legforgalmasabb napon, és valószínűleg meg sem találnám a laptopom abban a koszhalmazban. Nem éppen a legjobb bemutatkozás egy lánynak. – Hát, csak a Farkaslakba tudnánk menni, és eddig elég keményen kifejtetted, hogy oda nem akarsz… De ha mindenképpen most szeretnél filmezni, akkor oké. A krumplibogaras megjegyzésre megállok, és lenézek. Tényleg furcsa ott az a dög, de hát istenem. Ez egy erdő, hozzá lehet szokni ahhoz, hogy bogarakat lát az ember. Gyorsan előrelépek és eltaposom, és remélem, nem zavarja. Nem vagyok túl jóban a bogarakkal.
*Összevont szemöldökkel néztem a másikra és vártam, hogy kifejtse a beceneveket, amiért már így láthatatlanban sem voltam. Nem szerettem Őket és egyébként is nagyin ritka volt, hogy a keresztnevem rövidítésén kívül bármilyen nevet is rám aggattak. De inkább nem jegyeztem meg, hogy azokra várok és a következő szavaira figyeltem.* - Ühhüm… s pont ennyi időd volt meg tanulni kordában tartani, hogy ne bánts. De mint felhívtad a figyelmem, nekem nem. S mind a kétszer mikor ki akart bújni Darren visszatessékelte. Szerinted mennyire morcos és agresszív mostanra? * Ami azt illeti Én nem is akartam tudni, már ez nélkül a dög nélkül is elég harcias voltam, ha valaki kiborította a bilit. Bár Darren azt mondta, hogy akkor kettőnk közül még mindig Én vagyok a harciasabb. De ez majd kiderül, ha más nem az első órán. Meg különben is mióta állok le egy „ki tud messzebbre pisilni” beszélgetésre? S pont egy fiúval??? Na jó, ezt meghagyom Stevennek meg Darrennek. Ők amúgy is jobban csinálták az orvosiban.* - Hát persze Sam. Nem ismersz, így nem tudhatod, hogy minden álmom egy olyan fiú volt, mint Te. Megmernék esküdni rá, hogy ez a sors keze, hogy mi végre egymásra találjunk és boldogan éljünk míg meg nem halunk. Néhány farkas kölyköt hátrahagyva magunk után. * Arcomról nem olvashatott le semmit, de a hangom elég beszédes volt, hisz ha az irónia folyni tudna én lettem volna jelenleg a csap. Arról nem is beszélve, hogy már a gondolattól is kirázott a hideg. Ez nekem túl ööö… nem az ami nekem bejönne. De azt hiszem, hogy olyan fiúval még nem is találkoztam Steven nagy szerencséjére, és ha a szerencséje itt is kitart, akkor nem mostanság fog fájni a feje. Még az után sem lesz gondja ezzel mikor már 70 éves leszek. A kérdésére azonban a szemeim forgattam.* - Mért mit gondoltál? Hogy majd randit beszélünk meg, és majd akkor megnézzük? Addig meg itt üldögélünk és nézzük egymást? Különben meg azt mondtam, hogy nem érdekel a falka… azt nem, hogy nem megyek oda. Amúgy is muszáj leszek legkésőbb Hétfőn, ha Darren nem jelenti be, hogy már holnap vár. Szóval legalább az utat tudni fogom. *Az utolsó mondatára már nem válaszoltam, csak elővadásztam a kölcsön telefont amit Steven adott míg nem megyünk Jennyvel vásárolni. De jó lesz nekünk. Na mindegy, inkább megírom az üzenetet. „Hali! A Farkaslakba megyek Sammel. Nem kell aggódni, nem egy James Bond a srác. Majd hátsón rúgom, hogy kísérjen haza. Amúgy is eltévedtem már. Puszi Ash. Ui.: Szezámmagos csirkét kérek vacsira.” - Nahm ezzel megvolnánk. Amúgy milyen az itteni iskola? * Kérdeztem miközben követtem. Na nem mintha sokat kéne ezzel foglalkoznom, hisz ez az évem magántanulóként meg leegyeztetve, de a vizsgáimat már itt fogom letenni. De nem árt tudnom, hogy mennyit kell könyörögnöm azért, hogy jövőre is így maradjon és ne kelljen bejárni. Valahogy nem bíztam magamba és az új iskola mindig stresszel jár és az nem volna épp okos dolog.*
– Hát, gondoltam a Zombilányra, meg a Virágszálra – vigyorgok rá, mikor látom, hogy ki kell fejtenem ezeket a beceneveket. Aztán kicsit gonoszkodóra váltok. Végül is, miért ne? Eddig ő volt velem kiállhatatlan, és bár megértem miért, azért a lehetőséget a visszavágásra nem fogom eldobni magamtól. Annyira még nem tudok előre gondolkodni, nem tudom eldönteni, mit fog rá reagálni. Viszont nem is baj. Néha fejest kell ugranunk az ismeretlenbe. – Viszont eszembe jutott egy jobb. Tudod, mostanában van a neten ez a Morcos Macska. Na,ez talán a legjobb. Eddig. Szóval mit szólsz, megteszi a Morcica?– vigyorgok rá. Valószínűleg most fog megölni. De nem baj, ezt megérte. – Igen, jó sok időm volt rá. Viszont annyival erősebb is vagyok, ne feledd. Szóval könnyűszerrel meg tudnálak állítani, ha nem is annyira effektíven, mint mások – vonom meg a vállam. Tudom én, a kölyöklét szívás. Nem is annyira régen még magam is ebben éltem, márpedig élesen emlékszem rá. Nem gonoszak veled a többiek, de nem is úgy néznek rád, mintha normális lennél. Azért, mert egy egyszerű, időzített bombaként tartanak számon, aminek elromlott az időzítője, és bármikor az ember képébe robbanhat. Főleg egy olyan fiatal, mint Ash. – És nem számít, mennyire agresszív a farkasod. Ebben az esetben nem. Neked több idő kell az átalakuláshoz, és valószínűleg még harcolni sem tanultál. Nem teljesen ösztönös dolog ám. Na, úgy beszélek, mintha én olyan marha sokat harcoltam volna más farkasok ellen. Tudtam, hogy a következő háborúban nem lesz sok szerepem, és ha lesz, akkor az, hogy meghaljak. Szomorú dolog erre tizenhét évesen rádöbbenni, de nem mondanám, hogy nagyon megrázott. Ha veszítünk, akkor úgyis olyan mindegy, mi történik velem. Ha pedig győzünk… Nos, azt szívesen megélném. – Ó, Ash, én pedig csak rólad álmodtam egész életemben! – vigyorogtam, és ugyanazt az ironikus hangnemet használtam, mint ő. – Egyébként boldogan vállalok veled pár száz évet, drágám. A kölykök miatt nem kell aggódnod, egy farkasnak úgysem lehet. Szóval gyere, csókolj meg Babám, aztán éljünk egymásnak. Tessék, azért hülyeségért én sem megyek a szomszédba. Viszont azt megállom, hogy átkaroljam a derekát, csak úgy a hecc kedvéért, ennyire messze még én sem mennék. Még. Aztán ki tudja, ha rendesen összebarátkozunk akkor még a cukkolásban is merek feljebb lépni. Néhány másik lány ismerősöm tudja, milyen magas nálam a határ ilyen tekintetben. Bántásig sosem mennék el, de egy jó viccért… – Hát, mondjuk nem randira, de… nem vártam, hogy ennyire gyorsan haladjanak a dolgok, na – mondom, és már nem vigyorgok annyira szélesen. Csak megyek mellette, és nem figyelek arra, amit ír. Viszont a kérdésén eltöprengek. Mit is válaszolhatnék erre, de úgy őszintén? Az emlékeim többsége nem éppen a legjobb. – Jó. De erről lehet, hogy nem a suli boxzsákját kellene megkérdezned.
*Sam első két beceneve csak rosszallást vált ki belőlem, de mikor elkezdi ecsetelni a harmadikat is már inkább némi dühöt. Máskor talán ezen egy jót nevettem volna, de most valahogy nem tartottam olyan viccesnek, hogy rajtam élcelődik.* - Nem tudom mi bajod az Ashsel, de ha már mindenkép becenevet akarsz adni, akkor maradjunk a Zombilánynál. De ha még egyszer lecicázol, kiverem a fogaid. * Sosem szerettem és cicának egyébként is a bunkó hívott még, aki azért mert nem bújtam vele ágyba kihasználta a bulit és premier plánba láttam, hogy mit is tesznek azok ketten. Még a gondolattól is undorodtam, nem még azóta a fiúktól. Az összes egy sületlen bolond. Na tessék, itt van az amire Darren figyelmeztetett. Menet közben megtorpantam és szembe fordultam vele.* - Nézd semmi kedvem farokméregetősdit játszani és igazad van, farkas alakban még nem volt részem oktatásban. De azt az aprócska tényt nem tudod, hogy előtte Őrzőnek készültem mióta csak az eszemet tudom és csak az kellett, hogy betöltsem a nagykorúságom. Szóval emberként, azért részesültem némi oktatásban Steventől és nem ajánlom, hogy felbosszants vagy kiprovokáld. Lehet, hogy csak egy lány vagyok és csak pár napja farkas, de attól semmivel sem vagyok kevesebb, mint Te. * Ha a dühöm ölni tudna, akkor lehetne bármennyire is ügyes Sam most biztos meghalt volna, aztán meg áshatnék neki egy gödröt. De szerencsére nem tud, így csak érezhette a hangomból azt, hogy kezd nagyon messzire menni azzal, ami a kölyökléttel jár, hogy lebecsül. De nem csak a dühöm volt jelen, hanem a fájdalmam is ez miatt. Soha, senki nem becsült le annyira, mint amennyire az utóbbi napokban, de még most is Sam viszi a pálmát. Darren legalább nem éreztette ennyire, még ha közölte is, hogy mire számítsak. De azt nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz lesz. Gondolataimtól nyeltem egy nagyot, hogy visszafojtsam a feltüremkedő könnyeim és inkább csak folytattam az utam a könyvem szorongatva. Majd Steven este megvigasztal, de akkor sem kapja meg ezt az örömöt, hogy sírni lásson. A visszavágására már-már majdnem felnevettem, de elejtett valamit amitől a vér is meghűlt az ereimben. Megtorpanva emeltem rá a tekintetem, ami jelenleg csak még megtörtebb volt.* - Mond, hogy csak vicceltél azzal, hogy egy farkasnak nem lehet gyereke!!! * Hangomból ezúttal már csak a síri csend sugárzott. Ezt eddig nekem senki nem mondta. Még csak meg sem említették, bár tény, hogy csak 16 éves vagyok és eszemben sincs ilyenekre gondolni. De egyszer Én is felnövök és lesz egy férjem és… és már a könnyek ott is voltak a szemeimben.* - Rohadt szar vicc Samuel! * Kiabáltam rá, pedig aztán szerencsétlen nem tehet semmiről. Ahogy arról sem, hogy ezt az apró információt senki nem közölte eddig velem és véletlen pont bele nyúlt.* - Amíg nem akarsz megfektetni addig felőlem az éjszakát is nálad tölteném, ha Steven hagyná. De azt hiszem erre nem mostanában lesz példa. *A suli kérdés már elenyésző volt, amúgy is magántanuló vagyok erre az évre. De már csak azaz egy gondolat foglalkoztatott, hogy Sam mennyire viccelt az előző megnyilvánulásával. Így nem is haladtam tovább… *
– Nincs vele különösebb bajom. Viszont szeretek elnevezni embereket, tudod. Van, amikor jobban esik ezt mondani, mint a rendes nevüket – vontam meg a vállam. A rövid monológ második része viszont meglepett. – Rendben, akkor nem emlegetünk cicákat többet. Nem is értem, egyébként mi a bajod velük. Vagy simán kutyás típus vagy? – Aztán csak felsóhajtottam, és abbahagytam a bunkózást. Amúgy sem állt jól nekem. –Sajnálom. nem akartalak megsérteni. Ártatlan poén volt, semmi több. Elmondod, hogy miért nem szereted? Így legalább biztos nem futok ebbe a hibába még egyszer, még véletlenül sem. – Sosem mondtam, hogy kevesebb vagy, mint én. Sőt, lehet, hogy több. Fene sem tudja. Nem ismerlek, Zombilány, de szeretnélek – mondtam, és mentem tovább előre. Az Őrzős témán elég sokat gondolkodok közben. Ha tényleg annak készült, akkor mégis mit keres most köztünk? Nem vigyáznak rájuk közelről, amíg el nem hívják őket? Vagy valaki tényleg ennyire rossz munkát végzett volna? – És sajnálom. Mármint azt, hogy nem lehetett belőled őrző. Lehet ám, hogy majd megkedveled ezt a világot is egy idő után. Végül is nem annyira rossz. Ha tudok valamiben segíteni, csak szólj! Sajnálom, hogy milyen tekintettel néz rám. Nem állt szándékomban feldühíteni. Ennyire semmiképpen sem. Na, de ezen majd még dolgoznom kell. Amúgy sem szeretem, ha az emberek haragszanak rám, főleg, ha olyanok, mint amilyen ő is. Mármint a kifejezetten csinos emberek. Azonban ez az új gondolat nem tetszik annyira, ezért csak előreszegezem a tekintetem, és nem nézek vissza rá. Nehogy elcsábulj, Sam! A kiscsaj egyelőre nem százas, még annyira sem, amennyire te voltál kölyökként. Csak akkor fordulok vissza hozzá, amikor megáll, és megszólal. Senki sem mondta el neki? Úgy állok ott, és nézek rá, mintha valami vadidegen lenne, és nem töltöttem volna azzal az utóbbi perceket, hogy próbáljam normális színben feltüntetni magam előtte. Persze, valószínű, hogy még várni akartak vele. Viszont miért? Jobb lett volna, ha mielőbb megtudja, így viszont rám maradt ez a kellemetlen kötelesség. – Sajnálom, Ash – mondom, és lépek egyet felé. – A vérfarkas nőstények meddők. Én még egyet sem láttam, akinek a saját gyerekei futkostak volna a lábai körül. És… sajnálom. Ha vicceltem volna, most elmondanám az igazat. De ez nem az. De hé, ebben a világban nem csak így lehet gyereke az embernek, szóval semmi sincs még veszve! Az utolsó szavaira nagyon halványan, és bizalomgerjesztően elmosolyodok. Közben a kezem nyújtom felé. Az előző hír után talán jót fog tenni neki egy másik ember közelsége. Ha nem kér belőle visszahúzom, de én legalább teszek egy lépést felé. – Talán még nem vetted észre, de nem vagyok valami óriási, sármos, csajok megfektetésére játszó szemétláda – mondtam. – És hé! Ne becsülj alá, ki tudja, lehet, hogy azzal a Stevennel is megbarátkoznék, akit folyton emlegetsz. nem vagyok ám annyira vészes, ha teljesen normális vagyok. vagy legalább megjátszom.
- Akkor mit szólsz a Majomhoz mint számodra egy becenév? * Kérdeztem morcosan és nem kevés undoksággal a hangomban. A kérdésére csak felhorkantam és már nagyon a határaim feszegette.* - Hát persze, kutyás. Én magam is az vagyok ahogy most is egy van velem. Ennél egyértelműbb már nem is lehetne. * Pedig aztán utáltam a kutyákat, még csak nem is volt soha kutyám. De úgy látom, hogy Sam lassan megkapja ezt a pozíciót, hisz ugyan olyan idegesítő, mint azoknak az ugatása. A világból is kilehetne kergetni vele. A kérdésére már ingattam is a fejem, hogy bizony nem mondom el. * - Így is folyamatosan megalázol, minek mondjam el? Hogy utána még okod is legyen rá? * Csattantam fel, de aztán már meg is bántam. De mindegy, akkor sem adnék neki ilyen a kezébe, ha már évek óta ismerném. Még csak a szüleim sem tudták, hogy mit csinált az a mocsok, egyedül Steven. Aki összeszedet a játszótéren, megvigasztalt és utána hazavitt, hogy álomba simogasson a könnyeim közt. Nem, soha nem mondom el senkinek, pláne nem Samnek.* - Ezzel az ismerkedéssel egyedül vagy. *Na igen, én nem akartam megismerni a másikat, de még is épp hozzá tartottunk, hogy megnézzük a filmet. Ki érti a nőket vagyis a farkasokat? Hát én nem az fix, ahogy jelenleg még magam sem. Nem szoktam ilyen undok lenni senkivel, vagyis csak akkor, ha okot ad rá, de ettől általában jóval több kell. Mint ami most következik, mikor közelebb lép csak meredten nézek rá és már tudom, hogy nem csak viccelt. De hallanom kell… ahogy azt is, hogy ezt nekem eddig mért nem mondta el egyik apám sem, még akkor is ha épp a „pokolba” kívántam vagyis oda pont nem mert még bulit rendezne mikor találkoztunk. De Sam akárhogy is próbálta gyengíteni a dolgokat, hogy ne legyen olyan drasztikus nem sikerült neki. A lábaim egy pillanat alatt mondták fel a szolgálatot és rogytam össze, miközben a könnyeim útnak indultak. Utolsó szavai arra, hogy mennyire döngetős fajta már csak a hónak szóltak. Valahogy a düh, harag és a keservesség magával rántott a mélybe és amit egész idáig provokált felütötte a fejét. Könnyeim közt és keserves nyögések közepette vonaglottam és hallgattam, ahogy a csontjaim törnek. Persze tudtam én, hogy most mi jön és nem próbáltam meg küzdeni ellene, de ettől még nem fájt kevésbé, ahogy nem is tartott rövidebb ideig sem, mint az előzőek. Mikor végre már lábra, vagyis a mancsaimra tudtam állni, az első két próbálkozásommal csak összecsuklottak a lábaim. ~ Gyenge dög… na most mégis mit akarsz? Megeszed vagy mi?~ Szóltam keserves hangon a farkasomhoz, hogy ugyan mi a terve. De csak egy vicsorgós morgást engedett meg a másik felé, s már el is húzott mellette. Kissé imbolyogva, vagy csak Én szédültem ilyen alacsonyan magamba zárva? Akárhogy is, kissé bénán tettük meg azt a száz métert mely után már hevesen futva indultunk meg az erdőbe, a fákat kerülgetve és mindent, ami szembe jön. Nem tudtam hova megyek és nem is érdekelt… csak el innen, ám a farkasomat az erdő belsejébe vonzotta valami… Én pedig csak bent zokogtam a farkasba zárva, hagyva, hogy azt tegyen, amit csak akar.*
– Ó, ugyan, a becsületem és az önbecsülésem miatt ne aggódj – feleltem, és felnevettem. – Tudod, az utóbbiból alig maradt valami, az előbbi meg… Az majd meggyógyul. Eddig valahogy mindig sikerült neki. Jasmin után is összeszedtem magam valahogy… Elharapom a mondatot, ahogy kifut a számon az egyik legféltettebb titkom. Félve pillantok Ashre, és magamban imádkozom, hogy ne vegye fel, ne üsse le ezt a labdát. Szeretnék vele beszélni erről egy nap, hiszen tizenhét éves korom ellenére csak úgy nyomja a vállamat a teher, amit hurcolászok ide-oda, de eddig még nem mondhattam el senkinek. Beszélni egy pszichológusnak erről, még ha jó ember az illető, mint Dr. Howard, más, mint valakivel a saját korosztályomból. Abból meg nem sok farkas szaladgál errefelé. Ezért is fontos nekem, hogy jóban legyek ezzel a lánnyal, és ne ijesszem el, vagy csináljak teljesen hülyét magamból előtte. A következő szavaira egy picit elkomorodok, majdnem jobban, mint eddig. Márpedig az nagy szó, elhihetik nekem. – Ems olyan, mintha a húgom lenne. És mind mondtam, a legjobb, meg kábé egyetlen barátom errefelé. Vásárlásban tényleg borzalmas, de mindig van matekleckéje, ami nem kis fegyvertény – nevettem fel egy pillanatra. Persze nem csak ezért tekintettem barátomnak a lányt, de nem fogom Ashnek elmondani, hogy körülbelül fél tucatszor állt már ki mellettem melákokkal szemben is. Az életem lényegesen kevésbé lenne elviselhető Ems nélkül. – Nem volt célom a megvesztegetés, de örülök, hogy tetszik. Legközelebb rendesen felfegyverkezem vele, mit szólsz? A Darrenre vonatkozó megszólalásán felnevetek. Valószínűleg igaza van, a teremtője meggyilkolt volna álmomban, vagy a fene tudja. Nem, ő sokkal egyenesebb ennél, csak letépte volna minden értékesebb szervem, és hagy felfordulni. Jó, talán azt sem. Akkor csak lassan regenerálódni. Hú,d e nehéz eldönteni, hogyan pusztultam volna meg… – Én nem teszem – mondom. Aztán gonosz vigyor kúszik az ajkaimra. – Majd bosszút állok más módon. Emberibben. Valamikor, és remélem, hogy a közeljövőben. A más nem, hát azzal, hogy lényegesen túlélem őket. Aztán hozzám vágta a pulcsimat, és már mentünk is. Feleszmélni nem maradt időm, nemhogy kérdezősködni, amíg a folyosó végére nem érünk. Az ajtót nem marad időm bezárni, de ha itt kirabolnak, hát én felkötöm magam. Viszont az a rohadt oposszum talán kiszökik. Ha nagyon nagy szerencsém van. Így csak próbálok lépést tartani a lánnyal, nem is igazán figyelek másra. Csak amikor megérkezünk eszmélek fel. – Miért is jöttünk ide, Ash? – kérdezem. Rossz sejtésem támad, de legyűröm. Ugyan már, Sammie, annyira nem lehet kegyetlen, hogy itt páholjon el.
*Jajj de édes, védi a nőjét, vagy a szerelmét, mert azt mondta, hogy nincs nője. No mindegy, szóval azt a lányt, pedig még semmi rosszat nem is mondtam. S eszembe sem jutott, de a semmiért nem szokásom bocsánatot kérni így csak megvontam a vállaim. Felőlem a pápa is lehet, akkor is borzalmas. A lányok mind azok. Pláne, ha vásárlásról van szó… grr…* - Ha megszokottá válik, akkor elveszti a varázsát. * Kacsintottam rá. Nem kell nekem ajándékokat meg cukrot venni. Tudok én kedves is lenni, feltéve persze, ha; nincs rossz napom, ha nem menstruálok, ha épp nem bal lábbal kelek, ha nem ölik meg a kedvenc kémem a könyv végén, ha… ööö… túl sok tényező van, ami meggátol benne, szóval ritkán ugyan, de tudok. A bosszú említésére azonban megkeményednek a vonásaim.* - A bosszú sosem lehet emberi, különben csak egy simogatás. * Hangom jegessé lett és tekintetem megüresedett. Egyedül a vérszomj halvány jeleit lehetett felfedezni benne. Na én pont ezért örültem a farkasomnak. Emberként sosem lennék képes rá, de van Ő ami megkeményít. De most Én biztam benne, hogy nem feszegeti ezt a témát. Különben is… sokkal jobb ötletem van. Ahogy végig rohanunk az egész területen majd nem oda lyukadunk ki, ahol először találkoztunk. Csak kissé távolabb a korláttól, hogy legyen helyünk a hóban. A blézerem leveszem, hisz ez szűk, tökéletes kiegészítő a hideg ellen, azonban gátló is. A kérdésére elmosolyodok.* - Hát biztos nem romantikázni… * Jegyzem meg, ahogy a felsőm tőlem távolabb a hóban landol.* - Azt mondtad, hogy hagyod magad, mert nem bírod uralni magad. Nos… Én kimondottan a farkasom nem, hogy ne jöjjön elő, de majd nem ugyan az. Bennem sok kárt nem tehetsz és abból is maximálisan egy héten belül felépülök. S van két jó fej apám, akik addig is gondom viselik. Darren még örülne is, ha a farkaslakban tölteném. A farkasommal gondjaim vannak, azonban tíz éves korom óta képeznek emberként. Az alapokat és egy kicsivel többet tudok, szóval még azt sem mondhatom, hogy könnyű dolgod lesz vagy védtelen lennék veled szemben. Pláne, ha ehhez hozzá adjuk azt, hogy maga a farkasommal járó előnyeim is megvannak csak nagyrészt még kihasználatlanok. Szóval a következők fogjuk tenni; Támadsz, én pedig védek. Aztán fordítva… Hidd el, sosem szerettem, ha megütnek. Egyszer történt meg és a lány kezét eltörtem. Szóval mindent megfogok tenni, hogy ne érd el a célod. Közben pedig kénytelen vagy kontrolálni magad, hisz azért csak-csak fiatalabb vagyok nálad. A farkasom kedvel, szóval, ha előbújik, sincs gond. Ha meg mégis… szólsz Darrennek, visszatuszkolja aztán folyt. köv. Ha pedig a te farkasoddal van gond… hát istenem, csak megoldom valahogy… * Miközben beszéltem leszedtem a kezemről a mami láncát és óvatosan az egyik gombos zsebébe tettem a blézeremnek. Ha közbe akart vágni, csak feltartottam a kezem, hogy csend legyen és hallgasson végig. Mikor végeztem vártam pár pillanatot, míg felfogja, hogy mit mondtam és nem sok gond lehet, közben pedig hátráltam két lépést. Aztán intettem neki. * - Gyere… *Vigyorodtam el és ez már inkább volt egy ragadozó vigyora, mint sem egy lányé. Steventől sokat tanultam, s hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a dolgot. De, élveztem… jó, ez egy kicsit más. De komoly bajom itt sem lehet. * - Ha pedig tényleg olyan nagy a gond, mint amitől félsz szólok Darrennek, hogy hadd ugorhass be pár edzésre mellém. Ha pedig nem, akkor csak megmutatok pár trükköt, hogy miként tudod úgy leszerelni, hogy ne legyen baja a másiknak. * Tettem még mellé. Jó, ez így nagyon hülyén hangzott, hogy egy alig egy hónapos farkas akar tanítani egy másikat és valószínűleg hülyének is néztek volna minket a nagyok. De lássuk be, farkasommal tényleg nullán voltam. De azért lassan hét év kiképzése még nem veszett a múlt ködébe és nem múlt el. *
– Akkor cselesnek kell lennem, igaz? – kérdezem mosolyogva. Jó, igaza van, nem kellene minden egyes alkalommal megjelennek gumicukorral. Meg aztán akkor az alapvetően is elég szegényes készleteim igen gyorsan kimerülnének. Nem mintha zavarna, eddig is megoldottam. Szerencsére a farkasom által elfogyasztott kaja megmarad az emberi szervezetben is, így nem éheznék. Viszont a villanyszámla már egy másik kérdéskör… Legközelebb csak akkor szólalok meg, amikor már kint állunk, távol a lakásomtól, és távol attól a nyomorult oposszumtól. Jól esik ismét a friss levegőn lenni, csak a helyszín aggaszt egy kicsikét. A bosszúról szóló szövegére megvonom a vállam. – Ebben nem értünk egyet – felelem. – Nem csak legyilkolni lehet másokat. Az a legegyszerűbb mód, de fene tudja, hogy a legjobb-e. Sokkal jobb, ha látod őket szenvedni, tönkremenni, és tudod, hogy neked köszönhetik ezt. – Remek, tizenhét évesen ilyen marhaságokon gondolkodok… Lehetne jobb dolgom is. De egy dolog biztos, és ezt tudom is valahol mélyen magamban. Ez pedig az, hogy változni fog még a világ körülöttünk. Akik most fölöttem állnak, egy napon már nem lesznek. Ez mindig így történik, ez az élet rendje. És az emberek esetében a legvalószínűbb, hogy én leszek a nevető harmadik fél. – De tudod mit? Ne beszéljünk erről. Nem akarok vitázni veled, és megértem, hogy… Elharapom a mondatot és inkább befogom a pofámat. Nem kellene járatnom, csak rosszabbá tesz mindent minden egyes rohadt alkalommal. Nem mondanám, hogy különösen elszomorítana, hogy nem romantikázni akar – nekem aztán nem lenne ellenemre, de rajta múlik. Viszont az ezt követő szavait megdöbbenve hallgatom. Az ötlet jó, egész ügyes, egyetlen egy aprócska probléma van vele. – Nem fogok megütni egy lányt – ráztam meg a fejem. – Főleg nem téged. Megvédem magam, ha akarod, de nem foglak megütni. Sajnálom, Ash, de ez nem az én stílusom. Figyeltem, ahogy leveszi a blézert, és a nyakláncot. csak felvontam a szemöldököm, mert azt még én is láttam, hogy az ott ezüst. Aztán eszembe jutott, hogy a vérvonalából kifolyólag valószínűleg jobban bírja ezt másoknál. Elvégre Darren is csomó ilyen cuccal mászkált, csak ő éppenséggel nem nyaklánccal. Azt legalábbis még nem láttam rajta. – Egyébként meg nem vagyok egy Jackie Chan, nem tudom, hogyan verekedjek. Mármint a piszkosabb trükkökön kívül – feleltem vigyorogva. Mert bár hosszabb, keményebb bunyókba legfeljebb boxzsákként kerültem, azért néha tökön rúgtam egy-egy támadómat, és megpróbáltam kitörni. Az esetek többségében elkaptak és még nagyobbat kaptam, mint általában. De legalább arról leszoktak, hogy egyedül támadjanak meg. – Szóval köszönöm, hogy gondoltál rám, de ez talán tényleg nem a legjobb ötlet…
- Igazad van… sokkal jobb, mikor már Ő könyörög a halálért… * Ennyit kommentáltam mellé, vagyis csak eddig jutottam, mikor azt mondta, hogy hagyjuk a témát. A félbe harapott mondatára csak felé kaptam a tekintetem, egy amolyan ki ne merje mondani pillantással. Nem, nem szerettem a szüleimről beszélni és pláne nem Tom Reedről. S pláne nem vele. Ezt… ezt még Stevennek sem árulhattam el. Gyors iramba lefejezne engem is, no meg Darrent is az ígérete miatt. Szóval ezt csak én tudtam és a Teremtőm. De a vak is láthatta, hogy bosszúra szomjazom. Az már más kérdés, hogy senki nem ismerte az eltökéltségem, hogy véghez is viszem és nem is akárhogy. Emberként is maximalista voltam, ha az edzéseimről volt szó, de így kaptam egy plusz löketet. De inkább csak szavaimmal foglalkoztam, miközben neki vetkőztem a dolgaimnak. S csendesen vártam. Na persze nem azt, hogy Sam beszélni kezd összevont szemöldökkel hallgattam, amit mond és egy nagyot sóhajtva hajoltam le, hogy a láncom megint a kezembe legyen. Pech, mert nem csak a lánc volt ezüstből, hanem a medál is rajta. * - Hmm… tényleg elviselhetőbb vagy farkasként… kevesebbet beszélsz, tekintve, hogy nem tudsz a fejembe szólni. *Osztottam meg első körben a véleményem és a végénél megfogva kezdtem el hintáztatni a medált a levegőben s megvártam, míg befejezi a kis monológját. Tekintetem rá emeltem és láthatta, hogy nem viccelek.* - Kezdetnek, ne tekints rám lányként és ez a probléma meg van oldva, és semmiben sem vagyok másabb, mint a többi. –csattantam fel. Utáltam, ha kivételeznek velem. - Másrészt Sammie… nem vagyok hülye. Én, még nem annyira, mint Darren, de bírom az ezüstöt, viszont Te nem. Nem egy kutya lánc méretű, de ha annyira nem bírod kordában tartani a farkasod, akkor ez a kismennyiség elég lesz ahhoz, hogy teljesen elveszítsd felette az önkontrolt. – tekintetem követte a lánc hintázását – Én sem vagyok harcos és talán soha nem is leszek az. De most két választásod van; Első: támadsz magadtól és közben önkontrolt tanulsz úgy, hogy ne essen komoly bajom. Második: Kap a farkasod egy kis ösztönzést és miután elvesztetted tanulod meg visszanyerni az önuralmad. Ez utóbbi nem lesz kellemes neked az ezüst miatt, nekem azért mert a farkasom szart sem ér a Tiéddel szemben. Szóval, hogy döntesz Sam? – Pillantottam rá. – Ó és még valami… ha elszakítod a láncom, szétrúgom a segged, és utána még Darrenéknek is szólok. Ez volt a mamám kedvenc lánca… - Ez igaz volt. De nem akartam a másikat kényszeríteni. Pláne nem ezüsttel, hisz az fáj. Még nekem is fáj, pedig nekem a véremben van. Az égető érzés sokszor elviselhetetlen magaslatokba tör. Az már más dolog, hogy a makacsságom miatt már csak akkor veszem le ha a csuklómba ékelődik. De ebből kiindulva másoknak is fáj, pláne egy olyannak, akinek nem a mi vérvonalunkba tartozik és nem is képezték ki. Márpedig Samet szavaiból ítélve nem tették. De ez volt az utolsó ajánlatom. Vagy teszi magától, vagy inkább a szadizásom miatt vállalom a büntetést, de akkor is megtanulja megvédeni magát. Kiképzés híján pedig csak úgy tud támadni, ahogy azt azoktól látta, akik őt bántják. S ha ezt látom, akkor meg is tudom mutatni, hogy miként szerelje le őket. Nem azt akartam, hogy verjen meg vagy valami… csak látni akartam, hogy mivel álunk szemben. Hogy azok, akik bántják, miként csinálják… Tiszta logikus a dolog, de hát a fiúkban ez nincs meg, hogy ennyire átlássák a dolgokat. Persze ha még ma túlesünk rajta, elfogom árulni, hogy erre miért volt szükség.*
Azért egy kicsit megijeszt, mennyi gyűlölet szorult ebbe a lányba. Hallottam a történetét, meg ő maga is mesélte, hogy balesetük volt, de sosem hittem volna, hogy ennyire… Végül is, érthető. Akárki volt is, megfosztotta a családjától. Márpedig az emberek többségét ez érzékenyen érinti. Engem valahogy nem tudna. Bár talán azért, mert a családom nem éppen a szép, amerikai iskolapélda. Együnk meg egy barátnőt vacsorára, úgyis olyan finom, ropogósak a bordái… Gondolkodom, felajánljam-e a segítségem, de végül nem teszem. Mit kezdhetne velem? Nem vagyok detektív, hogy könnyűszerrel megtaláljak valakit, és olyan nagy harcos sem, hogy segíthessem bármiben. Szomorú belegondolni, de alig vagyok több egy kölyöknél, és a falka számára semmivel sem jelentek többet, mint ő maga. Sőt, ő talán jobb helyzetben van, hiszen a beharapója fontos személy. A következő szavai viszont valahol igen mélyen találnak el bennem valamit. Mondanám, hogy a lelkembe gázol, de nehezen hiszem, hogy lenne nekem olyasmim, szóval csak elfordulok, és hagyom, hogy ökölbe szoruljon a kezem. Csak ez a lány képes ennyire feldühíteni. lehunyom hát a szemem, veszek két mély levegőt, és közben hallgatom a fenyegetőzését. Meghat? Nem mondanám. De most először érzem azt, hogy meg kell ütnöm valakit. Nem, nem valamit, ide nem lesz elég, ha addig püfölöm a szekrényajtót, amíg az lefordul a helyéről. Nem, ide hús kell, csont és vér. Észre sem veszem, hogy megfordulok, és éppen szemközt állok vele. Lassan felnyitom a szemem, és amikor megszólalok, csak félig tudatosan használom a szavakat. Nem is csak neki szól, inkább mindenkinek, aki megalázott az életemben, fizikálisan vagy szellemileg. Márpedig abból van egy pár. – Szóval ha elszakad, futsz apucihoz, mi? – kérdezem, és hangom néha vakkantásra emlékeztet. – Egyedül talán nem tudnád megbosszulni, kell ő is hozzá, he? És azzal már mozdulok is előre. Teljes súlyomat beleadom – mindazt a keveset –, és az állát célzom meg az első ütésemmel. Valószínűleg kivédi, de már nem gondolkodok, csak azt akarom, hogy fájjon neki. Hogy szívja vissza a szavait. És közben észre sem veszem, hogy majdnem úgy viselkedek, mint az állat, amitől annyira félek. Nem, még rosszabb vagyok, sokkal rosszabb. Hiszen emberként vissza tudnám fogni. Nem figyelek, nem gondolkodok, és ösztönösen mozgok. Nem lesz ennek jó vége…
Kezdőlap
