Amikor a szőke hajszínt említi, akkor egy kisebb grimaszt kap csak válaszul. Én szőke? Szerintem hamarabb esne piros hó, mintsem én szőkére fessem a tűzre emlékeztető hajszínemet. Nem őrültem én meg annyira és remélhetőleg sose fogok. - Jahh, hogy onnan ered a neved. Sose érdekelt, hogy miért? Egyszerűen csak elfogadtad? És akkor ezek szerint a farkasod fehér lenne, mi? – mosolyodom el, ha már arról nevezték el, vagy nevezte el magát, akkor gondolom a farkasa hasonlíthat ahhoz az emlegetett sarkirókához. Lehet tévedek, de eléggé kézenfekvő lenne, ha így lenne. - Ezek szerint bizalmatlan vagy és nem adsz ki semmi infót, hogy kire is gondoltál azzal, amit mondtál. Nem tudom, hogy velem vagy-e ilyen, vagy netán a körülmények tettek-e ilyenné, de szerintem eléggé érezhető, hogy semmi ártószándékom nincs, egyszerűen csak kíváncsi vagyok. – rántom meg a vállaimat, hiszen én nem fogom faggatni. Hallottam már arról, hogy mik történnek itt. Nem tudom, hogy elszenvedő ő volt-e, vagy csak az utóhatását tapasztalta, amikor netán a társait látta. Az is lehet, hogy sose fogom megtudni, ki tudja, de sose volt kenyerem faggatni másokat ilyen téren. Arra pedig csak bólintottam egy aprót, hogy a farkasával ő is remekül megvan. Bár ez szerintem látszik is abból, amit eddig mutatott. Sokan azt mondják, hogy az ilyenek szerencsések és tényleg lehet azok vagyunk, hogy a farkasunkkal ennyire jól megértjük egymást. - Hajrá! Egyszer mindent ki kell próbálni! – helyeslek én is, hiszen tényleg hittem abban, hogy egyszer mindent ki kell próbálni, utána mondhatjuk rá, hogy nem szeretjük, de előre? Minek, ha nem is tudjuk milyen. - Nem csak az alkohol pezsdíthet. Elegendő csak az életet nagy kanállal enni. – én hittem ebben, hogy igazán élni kell, de kicsit kezdem úgy érezni, hogy ezen a vidéken elfelejtették páran ezt, de miért? A sok rossz miatt? Pont amiatt kellene fityiszt mutatniuk és élvezni igazán az életet, megadni a módját az egésznek, hiszen itt talán még inkább igaz a mondás, hogy sose lehet tudni, hogy melyik nap is lesz az utolsó. - Tényleg szeretnéd tudni? Igen, eltaláltam és meg is öltem azért, hogy a társaimat mentsem. A háború sose volt egyszerű és remek tréfát is űz az emberekkel. Életet mentesz, de mégis elveszel egy másikat, fura mi? – mondom kicsit komorabban és csöppet se vidáman. Még egy bánatos sóhaj is elhagyja ajkaimat a végén és rövid időre inkább csak a messzeségbe bámulok. – De megfogadtam, hogy vigyázok rájuk és hazahozom őket, és meg is tettem, míg ott voltam. – teszem még hozzá, majd a kezemmel a sálamat érintem meg, hiszen a dög cédula a rengeteg ruha alatt lappang. Hiányoznak, de az a sok borzalom ami ott megy még se hiányzik, csak a csapatom, a bajtársaim. - Kutató? – kapom fel a fejemet érdeklődve és a kíváncsiság megcsillan az íriszeimben. – Mi utána kutatsz? Vagy már nem teszed? – faggatom újra lelkesen, hiszen a kutatók mind valamilyen szinten őrültek. Így talán végre tényleg akadna egy társam, akivel akár csinálhatnánk őrültségeket, de persze csak mértékkel, úgy ahogy kell. Közleányon jót nevetek és még a fejemet is megrázom. – Nos, az talán mindegy, mert én abban hiszek, hogy lehetsz bármi, de csak az számít ott, amit a szíved súg. Lehetsz vezető, vagy egy kis semmi, de olykor a semmikből lesznek a vezetők és a vezetőkből a semmik. Ott mindenki egyért van és olykor nem mindig az szolgál remek megoldással, akinek kellene. – tettem még hozzá amolyan lezárásnak, hiszen nem akarok róla beszélni. Nem olyan dolog, amiről könnyedén beszél az ember. Láttam embereket meghalni, csaltam, hogy életben tartsak másokat, de akkor se bántam meg egyetlen egy tettemet se. - Azt a kapcsot, ami létezik közöttük. Különleges és egyedi, egyszer mindenkinek éreznie kellene és sok mindent átértékelne akkor. Nem olyan, mint egy falka, annál szerintem sokkal több. – mosolyodtam el haloványan, de reméltem, hogy itt lezárhatjuk most jelenleg ezt a témát. - Biztosan akad még rajtunk kívül gyógyító. És nem tudom, olyannak tűntél, aki vevő kisebb őrültségekre és szeret új arcokat megismerni, de sajnálom, ha túl tolakodó voltam, nem állt szándékomban. Én csak ilyen vagyok, egy energiabomba és hülyeséget csinálni is jobb társaságban, de tényleg bocsi! – hátráltam meg kicsit, hiszen nem akartam semmi rosszat se mondani és ártószándékom se volt, ez pedig érezhette, hiszen a pajzsomat nem húztam fel teljesen. Félig le volt engedve, így tökéletesen tisztában volt azzal, hogy én tényleg csak barátkozni próbálok és a szavaim se hazugságok. - Miért nem bízol bennem? – teszem fel végül a kérdést egy-két rövidke és fura válasza után, mert tényleg érdekel. Hiszen már ennyi idő után inkább van falkaszagom, mintsem kóbor. És egyébként is, ha hazudni akarnék, átverni őt, akkor a pajzsomat is felhúzva tartanám, hogy ne érezhesse az energiáimat, de nem teszem. Mondhatni bizalmat szavazok neki. - Akkor még itt is létezik szerelem. Tényleg gratulálok, hiszen mindig jó látni, hogy még olykor a farkasoknak is megadatik ilyen boldogság. – elismerően mosolyodom el és tényleg láthatja, hogy gratulálok nekik. - Közöttetek vagyok, de mégse. – felek először csak ennyit, majd a korlátnak dőlök. A korlátról a havat kicsit leseprem, majd a hímre pillantok. – Néhányan ismernek már, néhányan nem, mint te se tetted. Így a falka része vagyok, de én abban hiszek, hogy akkor leszek igazán a falkatagja, ha többeket is ismerek, legalábbis futólag és nem úgy néznek rám, mint egy ufóra. De ne aggódj, se nem vagyok cselszövő, se hazug. Azt meghagyom másoknak. Behódoltam és hűséget fogadtam, ahogyan egyszer szeretnék gyógyító is lenni köztetek, hogy segíthessek a társainkon. – hangom komolyan csendült, a leheletem kisfelhőkként jelent meg, ahogyan beszéltem. Ez volt az igazság, nincs mit szépíteni. Falkatag vagyok, de mégis keveseket ismerek még. - Igen, de nem vágyom vissza. Ott veszítettem el a családomat. – nem szoktam erről beszélni és most éreztetem is vele, hogy ne is firtassa. Gyönyörű hely volt, de nem akarok soha visszamenni oda. - Ennek örülök, legalább telefongyilkos nem vagyok. – kuncogtam el magam. – És merre lehet a tiéd? Ha gondolod, akkor szívesen segítek megkeresni. Persze csak ha nem zavar a társaságom. – tettem hozzá és még kicsit a kezemet is megemeltem megadóan, mert én tényleg nem akarok a nyakán ragadni, vagy még több okot adni arra, hogy aggódjon olyan miatt, ami miatt nem is kellene.
- Nem? Én voltam szőke. Senki nem mondta, hogy jól áll. De neked... Szőke haj szeplős archoz. Szerintem nem lenne rossz. Valamiért mégsem nyerte el a nőstény tetszését. - Csak tetszett, jól hangzik. Igen, fehér, mint a hó. Szépen el tud veszni az ilyen vidéken. A te vörösöd meg az őszi erdőbe olvad bele, nem? Az ezerszínű avarban simán eltűnhet. Persze nem csak az a cél. Farkasból is van sokféle, sok vidéken megélünk, mindenhol másra van szükség. - Ööö... Szókimondó egy némber! Zavarba hoz. Lassan már én is vörös leszek. - Nem egyszerű természet, akiről szó van. Nem félek tőle, csak...csak jobb, ha tőle látod vagy tőle tudod, milyen. Annyit elárulok, hogy a tetoválásainak, a teste kábé felét rejtő festéseknek is nagy köze van hozzá. Dehogy félek Lestertől. Csak nem akarok mindent elmondani. Ártó szándékot nem érzek, tényleg nem. - Te is sok mindent kipróbáltál? - kérdezem felcsillanó érdeklődéssel. A kísérletezést abbahagytam, de attól még érdekelnek a határok és azok is, akik azokat feszegetik, bármilyen téren. - Akkor jó helyen jársz, itt sokan szeretünk így habzsolni. Benne vagyok én a hülyeségben, csak már mértéket akarok neki szabni. Nem mindent kell kipróbálni. Volt, amit kipróbáltam és nem kellett volna. - Hát igen és talán ezért nem akartam soha egyenruhát. Nem is lettem volna alkalmas. De Foxie, az ilyet hősnek hívják, mert megmentett másokat. Ezt azért tudod, ugye? Szégyenkezve beszél és meg is értem, mert én se szeretek ölni. Sajnos szárad vér a kezemen, a kölyköm, Chinook, aki az én meggondolatlanságom miatt halt meg. És az a család, ait Yetta elpusztított, mikor tőlem kapott anyagot. Beleborzongok, olyan, mintha hirtelen dideregni kezdenék. Meg is dörzsölöm a bal karomat. - Most már nem annyira foglalkozom vele, de sokáig kísérleteztem mindenfélével. Gyógyszerekkel, gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítményekkel. És olyasmivel is, ami egész másra való. Erről még nem szeretnék mesélni. - Neked is van közöd ehhez? Úgy kérdezi, mintha talált volna valakit, aki ugyanazt műveli, mint ő. Látom, hogy érdeklődik, az újoncok buzgalmával. Ártatlannak tűnik. - De nem sértene, ha Közleánynak szólítanálak? Úgy veszem ki a szavaiból, hogy nem ért el magas rangot, nem az érdekelte. Ha katonaorvosnak álltam volna, engem se az érdekelt volna. Vannak ötletei, kreatív és szerintem kutató is. Vagy lehetne. A chicago-iakról nem igazán akar beszélni. Valami történhetett ott. Nem az én dolgom. Szerette a közösséget, talán ezt is fogja, ha ideillik. Végülis ha engem be tudtak fogadni, neki simán menni fog. - Akad, meg feladat is akad. Kezdem egyre kellemetlenebbül érezni magam. Nem akarom megbántani, de hát fura az egész. Az egész helyzet. Talán túlzottan óvatos vagyok és itt az ideje egy vérbeli őrültségnek. - Ne vedd magadra, de találkozunk a semmi közepén úgy, hogy előtte még nem láttalak. Nem tudom, nehéz, mert volt már ilyen és...nem mindig lett jó vége. Erősebben kezdek szimatolni. Aha! Aha. Sokat volt a többiekkel. Azt hiszem, ez a belvárosiak szaga. Lassan már elkülönül a hegyiektől. - Igen, határozottan! Köszönjük! Nekünk is jár, miért ne járna? Megkérdezzem, hogy neki van-e valakije? Nem, nem jó ötlet. De kíváncsi vagyok. De nem. De igen. De nem. Nem. De. Észre fogja venni, hogy lefagytam, hogy keresem a szavakat, nagyon és nem találom őket. - Azt mondták, hogy a belvárosi rész csak a falka fele, ugye? Én például a hegyen élek, a farkaslakban. Eljöhetnél oda is körülnézni! Nem ennénk meg. A tarkok biztos tudják, hogy őt be lehet engedni. Nagyon zavar, hogy én nem tudtam, hogy nem vettem észre és megbántottam. - Bocs, csak valahogy hozzám nem jutott el a hír, hogy te is vagy, hogy te is itt vagy és most nagyon pörögtem a telefontémán. Fel akarnám már hívni az asszonyt, de így... Szóval ne haragudj, nem vagyok én mindig ilyen bizalmatlan! Elnézést kérően tekintek rá. Most úgy érzem, tudom, mikor kell megállni. A családja emléke fájdalmas, nem háborgatom. Így is sokat elmondott ahhoz képest, hogy először találkozunk és hogy nem is nagyon bíztam benne. - Nagyon jó a kérdés! A tudomány egyik alapvetése, hogy ilyen jó kérdések mindig kellenek. Amikre nem tudjuk a választ. Marad a próbálgatás. Remélem, nem fog évekig tartani. Sehol se látom a saját telefonomat. Hogy ez kié, az mellékes, itt nem tudjuk kideríteni. Majd elviszem valakihez, aki megnézi. Legalább visszajuttatjuk a jogos tulajdonosához, annak is örülni fogok. - Igen, igen. Jó - szólok, de most érezheti, hogy nem azért motyogok röviden, mert nem bíznék benne. Dolgoznak a fogaskerekek. - Az a helyzet, hogy nem vagyunk elég magasan. Irány a csúcsdísz! Aki nyer, az leküldheti a másikat a lépcsőn farkas formában. Lépcsőztél már úgy? A mi gerincünk nem megy tönkre benne, de elég kellemetlen dolog, felfelé is, lefelé meg főleg. Lehet, hogy ugrani még jobb lenne. És már pattanok is fel a korlátra, hogy onnan elkapjam a tartódeszkát. Mászókázni támadt kedvem. Semmi tudatmódosítás. Ha lezúgok a csúszós, havas felületről, az lesz igazán izgalmas. Dehogyis. Az izgalmas, hogy nem tudom, lecsúszok-e vagy nem. Ha ketten csináljuk, még érdekesebb. - Azt ismered, mikor a feleség kérdezi, hogy te, mi ez az üvöltés az ajtónk előtt? A férj azt mondja: nádi farkas. Az asszony visszakérdez: Nádi farkas? Hisz nálunk nincs is nád! Erre a férj: Azért üvölt! - rögtönzök két kapaszkodás közben, ahogy már a második szint alját érem el. Emelem a kezemet, hogy felhúzzam magam, de a tartókéz alatt a hó megadja magát és útközben nem sikerül semmit elkapnom. - Hooooóóóóóó! - kiabálok fokozódó hangerővel egész addig, míg bele nem koppanok a bokros síkság keményre fagyott földjébe. Csillagokat látok és fáj az oldalam, de azt hiszem, nincs nagyobb bajom. Azon kívül, hogy emlékszem, miben fogadtunk...
- Szőke? Hova jut ez a világ, hogy már farkasok között a férfiak is festik a hajukat? Miért nem jó úgy mindenki, amilyennek született? – teszem fel a költői kérdést, de abból, amit mondok vélhetően kihallja azt is, hogy nem csak azzal van bajom, hogy ő ilyet tett, hanem inkább kicsit a világgal, amiért mindenki másképpen akar kinézni, mint amilyen lenne valójában. - Aha, meg ha akar, akkor tud csipkebokor is lenni. Elég vörös hozzá és kócos is olykor a bundája. – vágom rá kapásból, hiszen tényleg abban jobban el tud rejtőzni, de hát na, majd leszünk bokrok. Miért ne?! Oké, reméltem, hogy veszi, hogy csak poénnak szánom, de talán kicsit így tudjuk oldani a feszültséget is, vagy ezt a fura helyzetet, ami olykor érezhető is ebben a beszélgetésben. Látom, hogy miként jön zavarba és már éppen mondanám is, hogy inkább felejtse el, amikor is megszólal. Csak bólintok egyet, hogy értem. Majd talán megismerem azt a hímet is, vagy lehet inkább akkor jó, ha nem ismerem meg? Ez egy remek kérdés, de mindenkiben biztosan akad valami olyan, amit lehet kedvelni. - Csináltam pár őrültséget, Mike tudna mesélni róla. – mert ha netán mégis valaki találna ősz tincseket abban a loboncban, akkor az szerintem részben miattam van, másrészt meg amiatt, ami itt zajlik. Legalább nem lehet teljesen rám kenni azt se! - Ezt örömmel hallom. – mosolyodtam el, mert az jó, ha sokan kaphatóak a hülyeségre. Gondolom mindenkinél másabb kicsit a határ, nem baj az, legalább minden hülyeségre akadhat partner. - Hős? Attól függ, hogy melyik oldalt állsz. A mijeinknek az vagyok, azoknak meg? Csak egy gyilkos, ahogyan számunkra meg ők a gyilkosok. Ez nem ilyen egyszerű Balthazar, mint mondod. Ha netán egyszer megjárod a frontot, akkor te is megérted. – nem volt semmi bántó szándék bennem. – De köszönöm, viszont tudom, hogy mit tettem és milyen áron, de attól még az vagyok, aki voltam. – tettem még hozzá, hiszen nem mindig egyszerű belegondolni, hogy valakinek én vettem el ilyen módon az életét, de már valamennyire megy és nem emészt úgy, mint egykoron tette, amikor először meghúztam a ravaszt, hogy mentsem a társamat. - Volt, egykoron rengeteg gyógynövényt megtanultunk, felfedeztünk, hogy mit mire lehet alkalmazni. Ma is szeretek növényekkel gyógyítani, mert a gyógyszerek túlzottan sok káros dolgot is hordoznak magukkal. – tudom, kuruzslónak számított ez egykoron is, és a mai világban sincsen másképpen, de talán igaz a mondás, hogy hiába változik a világ, attól még nem minden fog. - Jobb szeretem a Foxiet, de majd megpróbálom megszokni, ha annyira ragaszkodsz hozzá. – nem lesz a kedvenc becenevem, de nem ezen fog múlni a világ, így ha inkább ezen a néven szólítana, akkor megpróbálok majd hallgatni rá. - Egyik találkozás se olyan, mint a másik és vélhetően, ha a lakban találkozunk, akkor hasonló lett volna, mert nem ismersz, nem tudod ki vagyok és mit keresek ott. De mindegy, fogtam az adást, majd talán legközelebb. – rántottam meg a vállaimat, hiszen a bizalmat nem lehet csak úgy adni, sokaknál ki kell érdemelni és egyébként se erőltetném ki. Ha nem bízik bennem, akkor nem bízik, de nem hazudok, így nincs miért aggódnom. Látom, hogy még mondana valamit a kérdés után, de először csak megrántom a vállaimat. – Ja, nincs senkim és nem is vagyok férjnél, már ha ezen rágódtál, hogy megkérdezd-e. Legalábbis legtöbben erre szoktak egyből visszakérdezni, de ha tévedtem, akkor vedd úgy, hogy nem mondtam semmit se. – nem volt ezen mit titkolni, vagy szégyelni. Valakinek kijár a szerelem, és a vele járó boldogság, meg nyomor. Valakinek meg nem adatik meg, vagy majd később, hova rohanni? A szabadságnak is megvan a maga szépsége és egyébként se akarnék a múltam miatt senkit se veszélybe keverni, szóval ez nálam extrán fura dolog. - Igen, mondták és tervben van, hogy oda is benézek, beköszönők, de előbb a lakásomat akartam rendbe szedni. – hiszen jobb végre kialudni magamat és kicsit otthonosan érezni magam, aztán felfedezni azt, hogy akkor pontosan mennyi is az annyi és kikkel lehet igazán barátkozni és kikkel inkább nem. - Ha gondolod, akkor odaadhatom az én telefonomat és felhívhatod arról. Aztán meg megkeressük együtt a telefonodat. – vetettem fel egy alternatívat és ha belement, akkor odaadtam neki az enyémet, hogy telefonáljon arról. Ha elejti, vagy netán összetörne, akkor sincs semmi. Lehet venni másikat, ez csak egy tárgy, nem a világ vége, ha baja lesz. - Még sose, de remekül hangzik. Legalább még egy őrült dolgot kihúzhatok a képzeletbeli listáról. – lelkesedtem be én is kicsit, hiszen még sose csináltam ilyet, biztosan fájhat, de túléljük, ahogyan sok mindent túlélünk szerencsére a bestiánknak köszönhetően. Figyelem, hogy miként indul el, de végül inkább hallgatok és csak elkezdek én is mászni. Ha már őrültséget, akkor ne pont én maradjak már ki ebből. A viccen pedig jót nevetek. – Te vagy Tréfitörp, mi? – vajon ismeri azt a mesét, vagy az már neki nagyon kimaradhatott? Majd eldől. - Vigyááááz! – de már késő, mert kezd esni is, hiába kapnék utána, késő, így csak figyelem, ahogyan a földön landol. Kicsit visszább mászok én is, majd jól kinézve a helyet, hogy hova érkezek ugrok is máris mellé, majd sietve szedem össze magam, hogy ott teremjek mellette. – Jól vagy? Nagyon fáj valamid? Tudsz mozogni? – kérdeztem meg sietve. – Egyébként ez nagyon eszelős volt! Még akkor is, ha véletlen volt! – tettem hozzá, mert azért na, onnan lepottyanni és még mindig magánál van. Azért az nem kis tudomány.
- Nem vettem hajfestéket. Mellékhatás volt. De azért hordtam. Mert utána se vettem hajfestéket. Akkor oldódott meg minden, mikor elmentem a fodrászhoz megszabadulni a lenőtt idegen színtől. Nekem amúgy nincs bajom azzal, ha valaki máshogy akar kinézni, de vitatkozni se akarok. Így is nehezen indítottunk. - Égő csipkebokor? Most, hogy mondod, tényleg alig vennélek észre a lángok között. Túl sokszor hallottam azt a jelenetet és meg is elevenedik előttem, hogy Foxie ott guggol, mintha csak rájött volna a szükség a susnya közepén. Elnevetem magam és megvakarom a fejemet. - Izgalmasabb, ha saját magunk ecseteljük az őrült tetteinket. Rólam is hallhatsz ezt-azt. Elég sok mindent. Azt hiszem, hogy jellegzetes és ismert alakja vagyok a falkának. Néha érdekel, mit mondanak mások, néha menekülök. Máskor meg mindegy. Hol így, hol úgy. Ettől jó, ettől szép. - Akkor nem fogom megérteni, mert én nem megyek a frontra. Sok mindent kipróbálok, de azt biztos nem. Sajnálom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Politikával nem akarok foglalkozni, nem akarom eldönteni, ki felé billenjen az igazság mérlege. Én ehhez túl szétszórt vagyok. Foxie érti, miért mondtam, amit mondtam. Ez is valami. - Aha! Egykoron? A régi idők gyógyszerei nagyon izgalmasak voltak! Én a szomszéd doktortól tanultam rengeteget. Volt egy nagy füveskönyve, meg egy táskája. Csodák teremtek bennük. Szépen el is loptam. Szemeim csillognak, ahogy erről beszélünk. - Ezt még folytatnunk kell! Jegyzeteid is vannak? Emily távozása nagy szívfájdalmam, még ha nem is kutakodom már. Egy jó méregklub péntek este! Vagy gyógyító klub, az is jó. Úgy érzem, ha Foxie-val belemerülünk a témába, órák múlva fogunk rájönni, hogy még mindig ugyanarról beszélünk. - Jól állna, de nem ragaszkodom hozzá. A viccben ismerek határokat. Nem szeretnék sértő lenni, se olyan, aki máson köszörüli a nyelvét. - Oda nem könnyű bejutni, annyit azért elmondhatok. Jó a védelem. Ha ott találtalak volna, egyből tudom, hogy közénk tartozol. De most már itt is tudom. Ezt megint jól körbemagyaráztam. Majd eljut oda is. Csak lesz egy ismerkedős napja vagy valami buli. Ha nem lesz, szervezünk. - Ééértem - szólok bátortalanul. Zavar, hogy kitalálta és már azon gondolkodom, mit hoz ki ebből, miért nem mertem megkérdezni. Félek tőle, be kell vallanom. Durva. Megint nevetnem kell, ezúttal a saját hülyeségemen. Ezúttal is. - A nulláról kell indulni? Bútorokat is te rendeltél? Úgy hallottam, zsír új az a ház! Persze ha glettelni nem is kell, lehet, hogy más színű szobát akarna és így tovább. Én is sok helyen laktam már és azt is láttam, hogy egy nőnek mindig nehezebb. - Aranyos vagy, de nem, köszönöm! Maeve le is harapná a fejem, ha egy másik nőstény telefonjáról hívnám. Vajon meg fogják enni egymást, ha megismerkednek? Nem szeretném. Inkább valami ütköző szerepet játszanék el, hogy ne legyen baj. - Hosszú a lista? Nálam az és mindig újabbak jutnak eszembe, úgyhogy gyakorlatilag végtelen. Tetszik, hogy bevállalós a nőstény és a nyaktörő mutatványtól sem riad vissza. Próbálok némi hátrányt okozni azzal, hogy hülye viccekkel zökkentem ki. - Lehet. Ő is mindig vicceket mesélt? Okoska már voltam, mert néha belemerülök a tudományos ismeretterjesztésbe. Meg Hókuszpók, aki nem csúf, nem kopasz, de mindig kotyvaszt valamit. Tréfire nem nagyon emlékszem és nem szoktak hozzá hasonlítani. Ahogy zuhanni kezdek, már gyártom az esemény kimenetelére a forgatókönyvet. Koponyatörés, begipszelt kar, sántikálás. Egy kráter, pedig nem vagyok olyan nehéz. És ha a telefonom pont ott van, ahova esek... Elfordulok és próbálok felállni. Minden csontom megvan még, ezt abból tudom, hogy mind fáj. Élet, élet, ez már csak ilyen. Valahol a vigyor és a fájdalmas szájelhúzás között kell keresni, ami kiül az arcomra. A pajzsom zokniig csúszott és az érzéseim mutatják, hogy most bizony felpezsdültem. - Jééézusmária! - kiabálok, ahogy Foxie mellém huppan. Egy kicsit ugrom is, mert megijedek. Attól, hogy hirtelen jött és attól, hogy baja lett. Pedig farkas, magasabbról is ugorhatna épségben. - Nem ütötted meg magad? - kérdezem és végignézek rajta. A mozgását figyelem, hogy darabos-e, az érzéseit, hogy nem rejt-e fájdalmat. Én nem rejtem. Megélem. - Kezdjük az elején. Hanyatt dőlök és most érzem meg, hogy annyira nem is drámai a helyzet. - A fejemet nem ütöttem meg, az csak megijedt. A nyakam fáj egy kicsit, a bal vállam jobban. A bal csuklómra hengeredtem rá, az olyan, mintha elfeküdtem volna. Repedt borda van. Legalább egy lengő sérült meg és talán még egy, plusz a kulcscsontom sajog. Törés nincs. Ja és a derekam nem jó, kemény neki ez a havas ágy. Aztán ha majd felállok, akkor megmondom, mi van a lábammal. Kifújom a levegőt és sóhajtok egyet. A lábammal nem lesz gond, nem arra estem. Elhordozom majd, ami ért. - Köszi! Csak az volt direkt, hogy elindultam felfelé és benne volt a pakliban, hogy így járok. Vagy még ígyebbül. A szellemek pedig velem vannak. Mármint nem szó szerint, illetve nem tudom, csak jó fejek, nem engedtek maguk közé. Nem is vártam, hogy egy ilyenbe belehalok. A sérülés meg azért van, hogy begyógyuljon. - A győzelmedre majd visszatérünk. Van kedved telefonra vadászni? Nekem feküdni van, de úgyse bírom ki sokáig. Menni kell. Menni. Nyögök egyet és felülök. Megnézem a kezemet. - Nem áll rendellenesen, ugye? Szerintem nem - szólok és már rá is támaszkodom, hogy fájdalmasat morogva álljak fel.
- És senki se szólt meg érte? – pillantok rá kérdőn, mert azért a férfiakat szokták ugratni a kedves más férfiúk, ha festik a hajukat és netán nem divatmajmokról van szó. Ugyanakkor érdekes volt az a tény, hogy ebben a falkában csakúgy hagyták neki, hogy kísérletezgessen, ez jó. Adnak szabadságot az embernek. Képzelem, hogy menyire lehet remek a kép, ami megjelenik a lelkiszemei előtt és már a feltételezés is elég ahhoz, illetve a nevetése, hogy egy rövidet vele együtt nevessek, miközben a fejemet is megrázom kicsit. - A pletyka nem mindig fedi a valóságot, így nem túlzottan szoktam ilyenekre adni. – rántom meg a vállaimat. Tudom, a legtöbb nő kiéhezett pletykára, de én nem ilyen volta. Jobb szerettem inkám magam megismerni másokat és saját magam kialakítani egy képet róluk. Arra pedig, hogy ő sose fog frontra menni egyszerűen elfogadtam, nem próbáltam se még inkább lebeszélni, se rávenni őt. Mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy merre is köt ki és mit próbál ki. Én se hittem volna sose, hogy meg fogom járni, de megtörtént. Egyszerre lettem kevesebb és több is mélyen legbelül. - Igen, édesanyám tanított meg sok mindenre, ahogyan én is tovább kísérleteztem. Ő pedig az édesanyjától tanulta és így tovább. Ez amolyan családi öröklés volt a minálunk. Igen, vannak, de a legtöbb már csak itt. – érintem meg a halántékomat, hiszen érteni fogja, hogy az elmémben őrzőm a legtöbb rajzot, feljegyzést, mert szép lassan egy-két lap már eléggé elhasználódott, elporladt szinte. – Rendben van. – ha folytatni szeretné, akkor felőlem lehet róla szó. Vélhetően ő is tudna még újat mutatni nekem, de az eddig hallottak alapján ő másabb szerekkel is élt, próbálkozott, kísérletezett. Én arra talán sose lennék képes, hogy ilyen téren tegyen kockára az életemet. - Vélhetően akadna olyan, akinek az se jelentene gondot. – húztam el a számat, hiszen hallottam arról, hogy mi zajlik ezen a vidéken, min mentek keresztül, milyen veszteségek érhették őket. Fogalmam sincs arról, hogy valaha meg fogom-e tapasztalni, de egyszerre vonz az ismeretlen, de leginkább azt kívánom, hogy többé ne köszöntsön be. Szemmel láthatóan betaláltak a szavaim azzal kapcsolatban, hogy mit is nem mert megkérdezni. Nem mintha túlzottan számítana. Talán csak nem akart udvariatlan lenni, vagy túl kíváncsinak tűnni. Nem szokásom ilyenen fennakadni, hiszen semmi államtitokról nincsen szó. - Jaa, nem. Be volt rendezve, de lévén hosszabb ideig szeretnék maradni, így gondoltam kicsit a saját ízlésemre formálom a lakásomat. Egyébként remekül megcsinálták. Szerintem mások kapkodnának utána. – mosolyodtam el, hiszen ez már tényleg csak az én hülyeségem volt, hogy még alakítani akartam rá, de mennyivel szebb lett a szoba is. Legalábbis nekem jobban tetszik. Hangulatosabb és tényleg jobban hasonlít rám így, mint a sima fehérfalak tennék. - Nincs mit! – emeltem meg a kezemet is megadóan, hiszen nem értettem, hogy miért nem kellhet neki a telefonom. Talán a párja túlzottan féltékenytípus, vagy rosszat tett volna és emiatt már óvatosabb? Nem az én dolgom, így nem is fogom kideríteni, hogy mi is a helyzet vele és a feleségével. Az ő életük, senkimásnak nincs köze hozzá. - A lista mindig hosszú pontosan amiatt, amit te is mondasz, mert mindig bővül. Olykor a pillanat heve szüli meg a következő őrült tettet, gondolatot. – a jókedv pedig könnyedén érezhető, mind az energiáimból, mind a mosolyom elárulja. Közben pedig olykor a havas tájat fürkészem. - Így, hogy mondod tényleg lehetnél akár ők is és igen, ő viccelődött, másokat kicsit megtréfált. – adok magyarázatot arra, hogy nekem miért is az a Törp jutott eszembe róla. De hamarosan a beszélgetés és a móka is teljesen másabb irányt vesz azzal, hogy ő a felfelé menetel helyett inkább a lefelét választotta. - Nem, csak én. – nevettem fel jó kedvűen, ahogyan mellette landoltam, hogy utána letérdeljek a hóba mit sem törődve azzal, hogy menyire is fog átázni a nadrágom. Inkább a hím energiáit fürkésztem, mintha azt akarnám megfejteni abból is, hogy mennyire van szarul. – Én? Dehogy is, teljesen jól érkeztem, inkább az a kérdés, hogy nálad mennyire vészes a baj. – mondom komolyan, mert azért ha olyan baja, törése van, akkor nekem ne rohangáljon még órákat itt a telefonját keresve. Lehet farkas, de ha szarul forr össze egy csontunk, akkor azt újra el kell törni…. - Biztos, hogy így akarsz sétálgatni itt? Nem lenne jobb, ha inkább visszamennél, én meg megkeresem a telefont és elviszem neked, vagy leadom a kórházba? Vagyis gondolom, ha gyógyító vagy, akkor ott dolgozol, úgyis megyek oda is jelentkezni mentősnek, meg a hegyimentőkhöz is. – mosolyodom el, hiszen szívesen segítek, miközben aggódva nézem őt. – Vagy ha gondolod a sérüléseiden tudok enyhíteni. – utalok itt a vérvonalamra is, mert semmiség. Éltem már át lőtt sebet, ahogyan majdnem elvérző katona sebét is vettem át, mert nekem nagyobb esélyem volt a túlélésre és még megannyi olyat tettem, amiről sose hittem volna, hogy fogom. Szabályt szegtem, de mégse teljesen, viszont a lényeg az volt, hogy sose estem túlzásba, így le se buktam. - Persze, továbbra is szívesen segítek. Mondanám, hogy fogjunk szagot, de az esélytelen lenne, hiszen sokat jársz gondolom erre. Hmm, esetleg megpróbálhatnánk megcsörgetni, hátha még működik? – pillantok rá kérdőn és ha bene van, akkor odaadom a telefonomat, hogy fel tudja magát hívni. Sietve nyúlok felé, „ölelem” át félig, hogy tartsam meg őt, mielőtt netán ront a helyzeten. – Nem, egyáltalán nem vészes. Na megpróbáljuk a hívást? – kérdezem meg lelkesen. – Sherlock és Watson. – teszem hozzá kuncogva, hiszen ők is rejtélyeket fejtenek meg, a mi rejtélyünk pedig az ő telefonja.
- Senki se mondta, hogy jól áll. Ha hozzám illő frizurát akartam volna, nem ez jut eszembe, úgyhogy valószínűleg tényleg nem állt jól. Beszólásokat kaptam. Azokhoz már hozzászoktam. Mindig megtalálnak. - Az én családom termeléssel foglalkozott. Fejtem tehenet, vetettem kukoricát, szedtem a babot. Aztán a sátorfámat is, mert nagyon hülye hely volt az. Te szerettél ott élni, velük élni, ugye? Úgy beszél róluk. Nem baj, ha sok minden nincs leírva. Egyszer összejövünk és azt hiszem, egy egész délutánt át tudunk beszélni a témában. - Mike többet tud erről mondani. Nem akarom én győzködni. Bízom a tarkjaikban, jól végzik a dolgukat. Olyan nagyon közel még nem jutott egy kóbor sem, mostanában nem. - Egy kicsit mindenki átrendezi. Én se hagytam érintetlenül a helyet, ahova költöztem. Egyiket se. Ez már csak ilyen. Ha nem én építem, muszáj átrendeznem, átalakítanom. A lakás és a lakó idomulnak egymáshoz. Az élet egyik aranyszabálya. Azt hiszem, nincs sértődés a telefon visszautasításából. Ha elfogadnám, abból lenne. Maeve mit gondolna, hogy egy másik nőstény számáról hívom? Így is nehéz lesz kimagyarázni a mai találkozót. Kettesben a senkiföldjén. Ahogy viszont Foxie beszél, az olyan, mintha én mondtam volna. Van még egy ilyen bolond? Tényleg? Nőben is? Szélesedik a mosolyom. Egy szavában sem kételkedem. - Akkor lett még egy becenevem. Már sokat kaptam! Voltam Füst is, mert amikor az otthoni laboromban ügyködtem, mindig szállt valami. Jó esetben nem szállt el az egész. Kisebb robbanások azért voltak. Remekül kitaláltam ezt a mérkőzést, de már az első körben elbukom. Még a földön fetrengek, mikor Foxie nevetgél. Tetszik, hogy nem veszi komolyan. Én se annyira. Inkább más bajait szoktam komolyan venni. De hol lehet a telefonom? - Örülök, hogy te jól vagy! Aggódik értem, érzem az energiáit, hogy letapogatják az állapotomat. Hagyom is magam, most teljesen leengedem a pajzsomat, hadd érezzen mindent. Sok dolog kavarog bennem. A sietség nagyon erős, már mennék. - Nem, azt nem lehet. Azért jöttem, hogy megkeressem és egy vagy több repedt borda nem fog ebben megakadályozni. Troll vagyok, látod, többet kell bírnom másoknál. A teremtőm és az első falkám megtanítottak erre. Elég nyomós érveket hoztak, nem is volt más választásom. Fordulok és az épebb karommal megtámaszkodom. A bordáim nagyon fájnak. Tulajdonképpen a törzsem szinte mindenhol nyilall. - Kitaláltad, a kórházban dolgozom. Dr. Bluefox, idegosztály, jónapot kívánok! Kis nevetést hallatok, a vége fájdalmas lesz. Mindent megrezegtet, ami megsérült. - Hegyimentő leszel? Van ott egy remek szakember, Abigail. Ms. Kenway. Minket is szeret, szerintem majd keresd meg őt! Maeve tesója tényleg kiváló orvos és emberileg is igazi gyógyítónak való. Tündéri természet. Komolyabb, mint Foxie, de úgy érzem, a munkát ez a nőstény is képes komolyan venni. Engem is el akar látni. Ha hagynám... Inkább felállok, görnyedve, elhúzott szájjal. Mikor sikerül kiegyenesednem és lépnem, akkor egy félmosolyféle már bejátszik. - Van egy jó hírem. Tudok járni. Mármint még tudok. Ha eddig nem tudtam volna, de most már menne, az csodának számítana. Tudományos nyelven egyelőre magyarázat nélkül maradt gyógyulási jelenségnek. Láttál már olyat? Én igen. Vannak nagy dolgok, amiket még ki kell kutatni. Teszek is pár lépést. Menni fog ez. - Nem, nem, köszönöm! Én vesztettem el a fogadást, én sérültem meg az óvatlanság miatt, én hordozom. De kedves, hogy felajánlod. Nem szoktam magam sajnáltatni és a segítséget is inkább akkor fogadom el, ha muszáj. A szenvedés, a fájdalom régi társ. Soha nem hagyjuk el egymást. - Lehet, hogy ki kéne találnom valami szagosítást, ami alapján messziről ki lehet szúrni. Mondjuk rákötözök egy kis ánizst. Vagy bedörzsölöm hagymával. Például ezen a tájon biztos nem lehetne összetéveszteni semmivel. Kizárt, hogy itt találjunk egy fej hagymát! Persze ez nagyon hülye ötlet, mert bűzlenék, mint egy mosómedve, aki a szemeteskukában turkált. - Egy kis illóolaj esetleg szóba jöhet. Vagy parfümözött telefon. Ezzel betörök a piacra. Megint nevetnem kell. Kissé erőltetett lesz, mert a fájdalom ellenére is csinálom. - Huh! Felnyögök, mikor hozzám ér. Most nem tudna olyan ponton megtámasztani, ahol nem fájna. - Már csörgettem, de lemerült. Tegnap óta nem csoda. Megvan a következő versenyszám! Aki meglátja a telefont, az Holmes nyomozó, a másik pedig Dr. Watson. Még egy becenév. Mit szólsz? Ez ártatlan móka lesz, kis téttel. - Egyszer elraktam anyám varrótűjét. Lepakoltam egy csomó szénát, beleraktam, még a tetejére egy adag szénát és úgy. Mikor keresni kezdte, mondtam neki, hogy ki akartam próbálni a mondást. Hogy milyen tűt keresni a szénakazalban. Nagyon megvertek érte. Pedig jó vicc volt - mesélem el kellő komolysággal, miközben járkálunk itt nézelődve.
- Nagyon szerettem azt a helyet. Gyönyörű volt, de mennünk kellett. Sok ideig mi se élhetünk ugyanott. – mondtam kicsit szomorúan, hiszen a kedvenc helyem az a vidék és talán amiatt is, mert akkor még együtt volt a család. Velem volt édesanyám is és a többiek is éltek, akik azért haltak meg, mert engem védelmeztek. - Szerintem fontos, hogy a házban is otthonosan érezze magát. – az pedig nem rám tartozik, hogy most is átalakította-e valamennyire, vagy ne,. Vagy éppen szerinte min kellene még alakítani. Nem szeretnék bajt kavarni, és hiába nem ismerem őt régóta, attól még van egy olyan sejtésem, hogy óvatos személy, legalábbis irányomba. Vajon miért? Mert nő vagyok, netán mert vörös? Nem kellene ezt boncolgatni és bármennyire is nehéz nem kérdezek rá, mert ez az ő dolga, vagy éppen az ő dolguk. Inkább csak a nyelvemre harapok. Elnevetem magam. - Pedig viccesen nézett volna ki, ha a tetőd lerepül a helyéről, majd visszaesik a helyére, mintha mi sem történt volna. Tudod, mint a mesékben, de ezek szerint te vagy itt a nagy tudós, aki imád kísérletezni és szereti az őrültségeket. Érdekes kombináció, de remek dolog is. – csendül kicsit elismerően a hangom, mert az jó dolog, ha falkán belül is meg tudta őrizni azt, amilyen ő valójában. Némelyik falka nem viseli ennyire jól a magunkfajtákat, de szerencsére eddig én is szerencsés voltam és ő is reményt add arra, hogy azért itt se annyira szigorúak az emberek, ha kicsit őrültebb és bolondosabb a többségnél. - Ez hülyeség. Attól még, hogy az vagy, nem kell többet szenvednek. Meg egyébként is, ha nem forrnak jól össze a csontok, akkor újra el kell törni majd. – pillantok rá kicsit szigorúan, talán túlzottan is, mintha az orvosiénem túlzottan is előjött volna. – Bocsi. – teszem hozzá utána, miközben az ajkamat harapdálom, hiszen az anyja se vagyok, hogy megdorgáljam. Az orvosa meg pláne nem, de ezek ilyen automatikus dolgok nálam. Életeket mentettem világéletemben. - Idegosztály, vigyázz, hogy nehogy aztán téged zárjanak be a pácienseid helyett. – kacsintok egyet a szavaim mellé, mert valljuk be azért őt se kell félteni. Legalábbis az eddig hallottak és látottak alapján. A humort meg remélhetőleg most is érteni fogja. - Ha felvesznek, akkor igen. Rendben, köszönöm a tippet! – mindenképpen fel fogom keresni, ha szerinte jó dolog lenne. Talán tud segíteni nekem az a nő. - Mindig vannak csodák, és a legrosszabb az, hogy képtelen vagyunk elfogadni ezt. Mindenre választ keresünk pedig lehet olykor nem kellene. – most nem volt semmi játékosság abban, amit mondtam. – Gyerekként még hiszünk a csodákban, akkor felnőttként miért felejtünk el? – teszem fel a költőikérdést, hiszen így talán még inkább érteni fogja, hogy mire is gondolok és miért mondtam. Én még szeretnék a csodákban hinni, ha emiatt gyerekes vagyok, akkor legyen. - Hagymával? Vigyázz, még a végén tényleg azt fogják hinni a munkahelyeden, hogy agyadra ment már a munka és téged küldenek el orvoshoz. Meg szerintem úgy mindenki elkerülne téged messzire, mert azért hagymaszagot árasztani folyamatosan….nem valami kellemes dolog lenne. - Sajnálom és ne nevess, mert csak rosszabb lesz. – aggódva figyelem a hímet, pedig még csak most ismertem meg, de attól még ő is a családhoz tartozunk. A család pedig vigyázz mindig a tagjaira, nem számít az, hogy ki mennyi ideje is ismeri a másikat. - Én benne vagyok, de akkor utána majd keresnünk kell valami újabb rejtélyt, hogy nyomozhassunk kicsit. – lelkesedek be, mert azért vicces lehetne újra éleszteni a valóságban ezt a két remek párost, amiről megannyi film és sorozat is született már. Nincs más hátra, mint akkor előre és meglelni a telefont. Nem tudom, hogy mennyi ideje járkálhattunk már le és föl amikor BB megszólalt, hogy lát valamit a hóban. Sietve rohantam oda, majd mosolyogva mutattam fel a telefont. - Mr. Sherlock maga még mindig rendkívüli, a szeme akár a sasé. – színészkedtem egy picit, mielőtt odaszaladtam volna hozzá a telefonjával. – Nem tudom, hogy még menthető e, de szerintem először egy-két napig csak szárítsd, utána kapcsolt csak be. Vagy szeretnéd felhívni a feleségedet? Akkor addig átrakhatod a kártyádat az enyémbe és legalább nem fog aggódni. – dobok be egy újabb ötletet, ahogyan Watson szokta.
- Ez így van, de én egyszer se költöztem azért, mert túl sok idő telt volna el ugyanott. Bátran kijelentem. Utána gondolom végig, hogy tényleg így volt-e. Így volt. Foxie visszavágyik, nyilván ott érték a legszebb élmények, a legerősebbek. Akinek a gyermekkora irigylésre méltó, az így gondolkodik. - Igen! Nem tudom, te mennyire vagy költözős, mármint városon belül költözős, én nem szeretem ezt. Nem szeretek mindig új helyet keresni. Egy város, egy lakás. Mikor beköltöztem Maeve mellé, az más volt. A szerelem megszépítette. Mikor ki kellett onnan cihelődnöm...nem kellett, csak úgy éreztem igazságosnak, hogy nem bitorlok valamit, ami nem az enyém volt, az már kellemetlenül érintett. Inkább a többi dolog miatt. A visszaköltözés már öröm volt, mert a jövőbe néztem. A reményteli, édes jövőbe. Amit nem rúgok fel többet. - A tetőszerkezet többnyire nem ilyen egységes, tömbszerű és ha az lenne, akkor is másként alakulna a detonációs hatás okozta mozgása, de a meséket nem is a valóságszerűségük miatt szeretjük. Olyan viszont megesett, hogy üvegest kellett hívnom, mert egy félresikerült kísérlet után a laborban csak akkor lett volna meleg, ha nem oltom el a lángokat. Télen. Mikor erre terelődik a szó, általában nem vagyok képes kihagyni a tudományos megközelítést. A parasztházunk Only-ban nem produkált volna Tom&Jerry-effektust, nevezzük így. Egyszer rádőlt egy fa és volt alkalmam belekóstolni, mit jelent a födémszerkezet megsérülése. - Jézusom! Ez mit jelent? Nem kell, persze, de ki szenvedjen? Te? Az a hülyeség. Sokat el tudok hordozni, akkor hordozzam is. Nem kötelességem, a vérvonaltársaim nem mind vallják ezt, én akkor is ezt mondom. Lehülyéztük itt egymást. Nem baj. Remélem, nem baj. Sértődést nem szeretnék. Az sokkal nehezebben gyógyul, mint a borda. Foxie orvosi szigorát értékelem. Ha beteg lennék, már fel is ölteném a kórházi pizsamát és mennék nagyvizitre. Akkor is, ha nem feküdnék bent. Van tekintélye, mikor így néz. - Ez szép volt! A betegeid szeretnek, ugye? Biztos megérzik, hogy törődsz velük és komolyan veszed az ügyüket.
Az aggódása szinte vágható. Harapható. - Hogy én ezt hányszor hallottam... - felelek neki nevetve. Csak hogy még inkább fájjon! Lenne olyan pszichológiai teszt, amire ha őszintén felelnék, egy sima alkalmatlansági kimutatáson felül még hoznák a kényszerzubbonyt is. - Voltál már hegyimentő? Itt van sípálya, bobpálya, meg egy jó nagy erdő. A farkaslak is ott van, de az messzebb, hogy lehetőleg senki ne érje el. Egyébként csodásak az itteni hegyek. Barangoltál már rajtuk? Abigaillel még beszélnem kell. Nem csak emiatt. - Bocsánat, hogy megcáfollak, de szerintem a csodák arra valók, hogy megértsük őket. Lehet, hogy nem a mi életünkben ismerszik meg a természetük, de utat törhetünk. Tudós vagyok, kutató, nem tudom csak úgy elfogadni ezt az egészet. A mi létezésünk is csoda és ennek a tudományos vetülete is igen izgalmas! Amaryllis-szel értekeztünk nagyon jókat a témában. Sajnos arra már nem volt lehetőségem, hogy folytassam vele, megfelelő kutatótárs híján pedig nem az igazi. De elhintette a magot. Ahogy Sura is. - Gyerekként köteles voltam hinni a csodában és amikor valaki meghalt, mert a hite nem volt elég erős, hogy túlélje a kígyómarást, akkor bűnösnek lett nyilvánítva. Azt is mondhatnám, hogy én utálom, amit mások csodának hívnak. De azért ennyire nem mentem el. Néha belegondolok, hogy mennyire máshogy indult az életem, mint egy normális embernek. Bizonyos dolgok kimaradtak, bizonyos dolgok sose jönnek el. El kell fogadnom. Még kétszáz év után is nehéz. Ettől még azt mondom, hogy ha más hisz, hadd higyjen, nem kéne lebeszélnem róla a saját traumáim miatt. - Megnyugtatlak: tudják, hogy valami az agyamra ment, csak abban nem biztosak, hogy a munka. Orvoshoz rendszeresen kell járnunk. Ha neked is kell majd, csak szólj, mondom, kit kell keresni. De lehet, hogy megoldja maga. Tök laza csaj, simán megtalálja a helyi támogatást. Kicsit aggódom érte, mert bolondos, ez sokakat zavar. Engem nem. Szép lenne, ha az zavarna, ami bennem még erősebb. - Ez jó vicc volt! Megint erőltetem a nevetést, dolgoztatom a rekeszizmaimat és mindent, amit ez a folyamat megmozgat. Gyógyító erővel is rendelkezik, amúgy meg fájdalmas és inkább ez számít. Jó a fájdalom. Szól, hogy még mindig életben vagyok. - Elárulom, hogy nem kell keresni, megtalál minket a rejtély. Ez a rejtélyek városa. Néha azt hiszem, hogy a másik világ küszöbe. Hallottál már a Vörös Holdról? Az a szerencsétlen kissrác jut eszembe, akit tavalyelőtt elkapott a gonosz szellem. Lefejezte Macit, de engem sokkal jobban bántott, hogy vele mi történt. Semmi értelme nem volt, hogy tökön szúrja magát. Tükörelv. Én is bolond vagyok, de Alignak a teljes káosz. Egy jó krimit élőben előadni viszont móka. Mókázzunk! - Áhá! Ott csillog valami. Azért futok, mert érdekel, mire vagyok képes ebben az állapotban. Minden lépés küzdelmes, az elsőnél Foxie talán még láthatja az elhúzódó szájszélet. Ő ér oda előbb. Újabb verseny volt. Én láttam meg, én nyertem. - Köszönöm! A sasszemű sarki róka. Gondolj bele, milyen genetikai kísérlet kell egy ilyen hibridhez? Most érzem azt, hogy bánom a laborom felszámolását. Vagy hogy rossz úton jártam és nem magamon kellett volna kipróbálnom mindent. De hát tenném ezt másokon? Kitennék másokat annak, aminek magamat? Lenne, akit bevonnék ilyenbe, igen. Ezen még gondolkodni fogok. A bajok az én módosult tudatállapotomból származtak, szinte mindig, kivéve talán Yetta esetét. - Rizsbe kell tenni! Ismered ezt a módszert? Nem főtt rizsbe, amit az olaj, a hagyma és csak az ízlésedtől függ, hogy még milyen fűszerek értek a vízen kívül. A nyers, zacskós zöldség, az segít. Ezt egy betegem mondta és noha sose áztattam el telefont, el tudtam hinni neki, ismerve a rizs kémiáját. A mobilét kevésbé ismerem. Amit Foxie javasol, arra felcsillan a szemem. - Ez szuper, köszi! Csak közben le ne ejtsd a te SIMedet, mert akkor újabb fordulót kell kiírnunk a versenyben! Amit nem bánnék egyébként. Ha Foxie komolyan gondolta és megengedi, hogy fagyott kézzel szétfeszegessem a telót és az akkumulátor alól kihúzzam a kártyát, áttéve az övébe, akkor már tárcsázom is Mae-t. Fejből tudom a számát, nem támaszkodom a telefon névjegyzékére. Felemelem a mutatóujjamat, hogy most legyen csendben. Remélem, hallgat rám. - Szia, kicsim! Ez az, aminek látszik. Megtaláltam! Igen, ilyen hülye vagyok, hogy elhagytam a kilátónál. Háháháhá! Mikor végzel? Megyek érted, jó? Első hadarásra csúszik ki belőlem minden. Nem tervezek hosszú beszélgetést. Ha elhozom őt a kórházból, mindent megtárgyalunk. Készen állok arra, aminek nézi az egész mai történetet. Jöhet pofon, jöhet egy hozzám vágott asztali lámpa vagy bármi. Mindent elmondok. Ma tényleg ártatlan vagyok. Ez a tali nem olyan tali. - Nagyon, nagyon és nagyon-nagyon köszönöm, hogy segítettél, Foxie! A feleségemet még nyilván nem ismered, de meg fogod ismerni, ha közénk is beállsz, mint gyógyító. Látom, hogy van hozzá érzéked. Dr. Destiny Maeve Bluefox. Előre szólok, ő is kicsit olyan, mint én, de sokkal másabb, nőies és komolyabb. De egy kicsit bolond. Ezért is szeretem. Ezt el kellett mondanom, ha esetleg a kiszűrődő foszlányokból nem rakta volna össze. - És mik a terveid itt, Foxie? Mit vársz ettől a várostól? Ettől a falkától? - kérdezem úgy, hogy láthatóan majd kiugrom a bőrömből. Csak azért nem ugrálok, mert nagyobb bajokat okozhatnék. A fene vigye! Ugrok egyet és kettőt. Mint a bolha, akkorákat. Lehet, hogy már nagyobb a repedés. - Ááááh! Na, ezt éreztem - sziszegem hunyorogva.
- Hol marad a fantázia? Néha elegendő csak elképzelni a dolgokat, nem kell egyből reálisnak gondolnunk, vagy benned nem maradt semmi a gyermeki énedből? – kérdezem meg kíváncsian, nem akarom megbántani, hiszen én se komolyan mondta a tetőreptetést, ennyire szőke még én se vagyok mélyen legbelül, de azért olykor nem baj, ha az ember képes gyerek maradni és elképzelni mesébe illő jeleneteket is. - Miért lenne hülyeség? Nem hiszem, hogy az lenne, ha ezzel könnyíthetünk a másik fájdalmán, vagy éppen megmenthetjük az életét. Nem mindig piskóta és nem is vagyok mazochista, de attól még nem dől össze a világ, ha megtenném. – rántom meg a vállaimat, hiszen ez az igazság. Nem egyszer tettem már meg, mindenki azt teszi, amihez igazán ért. Én pedig az életek menteséhez egészen jól, hiszen még a vérvonalam is a segítségemre van. Szerencsére sose buktam még le, ahogyan túlzásba se estem. A fájdalmat nem szeretem, de elviselem és képes vagyok ilyen téren is áldozatot hozni, ha szükséges. - Van olyan beteg, aki szereti az orvosát? Mind leginkább arra vágyik, hogy többé ne kelljen minket látni. Szeretnek és utálnak is, én pedig nem veszem magamra. Megtanultam ezt kizárni, nem vagyok mindenható, de tudom milyen érzés valaki kezét fogni, míg a halál érte nem jön, mert a családja nem volt kíváncsi rá. – nem hencegésből mondom, de volt olyan betegem akiért megtettem. Fogtam a kezét, beszélgettem vele, meglátogattam és hallgattam a történeteit, mintha nem ismerném azt a kort, amiről regél. Emlékszem a mosolyra az arcán, ahogyan arra is, hogy milyen érzés az, amikor már többi nem dobban a szív. - Nem, sose voltam, de nem lehet sokkal nehezebb, mint a frontot túlélni. Másabb a terep, másabb veszélyeket rejt, de nem hiszem, hogy lehetetlen lenne. – rántom meg a vállaimat, egyébként is szeretem a kihívást. Nem, nem az emberek életét szeretném kockáztatni, de azért nem bánnám, ha nem ölne meg az unalom majd ilyen téren se. – Nem, még sose jártam arra. Egyszer nem lenen kedved elkísérni? Mármint szimpla barátialapon és lévén te régóta élsz itt, így lehetnél az idegenvezetőm is. – mosolyodom el, és remélem, hogy nem érti félre, mert semmi olyan nem fordult meg a fejemben. A szerelem nálam amúgy se két perc lenne, mint a mai fiatalok többségénél. Ahhoz valakinek túlzottan is a bizalmamba kellene férkőznie, meg egyébként is barátokra szüksége van mindenkinek és eddig egész jól megértettük egymást. Főleg azok után, hogy végre nem volt annyira gyanakvó irányomba. - Pedig szerintem olykor jó hinni a csodában, nem kell mindenre a tudománynak felelni, mert különben elfelejtenénk ábrándozni és álmodni. – rántom meg ismét a vállaimat, mert elhiszem, hogy hajtja őt a kíváncsiság, ahogyan engem is, ugyanakkor el tudom fogadni azt is, ha nem kapok mindenre konkrétmagyarázatot. - Úgy nézek ki, akinek szüksége lenne rá? Egyébként is, ha kell majd, akkor kereslek téged. Te veled legalább szórakoztatóbb minden perc, nem vagy olyan befásult, mint a többség. – inkább volt kisebb bók a részemről, mint bármi más. Ő megértett részben, kicsit hasonlóak voltunk, ez pedig jó. Legalábbis szerintem, mert lehet már rég bealudtam volna, ha olyan jégcsappal találkozom, mint Cukipofi, aki inkább morog, mintsem nevessen vagy harapjon. - Jajj, ne nevess. Még a végén rosszabb lesz. – csendül a hangom megint aggodalmasan, hiszen az energiái beszédesek és nem akarom, hogy miattam legyen baja, vagyis még több, mint amennyi már most van. - Talán az, de nem lehet minden város ugyanolyan. Mindig is léteztek különleges helyek. És igen, hallottam már róla. – bólintok is egyet a szavaim mellé, hiszen tényleg hallottam már arról, hogy mi zajlik itt. Nem éppen vidám történet, se nem szívmelengető, de egyelőre azt hiszem senki se tud tenni ellene. - Hmm, érdekes lenne, de szerintem ez jó hibrid lenne. Nem olyan elvetemült, mint amilyen néhány kísérlet. – sóhajtok is egy aprót, hiszen olykor tényleg kegyetlen a mostani világ. Az a sok állatkísérlet és minden. Kész szerencse, hogy rólunk nem tudnak és nem akarnak kísérletezni rajtunk. Azt már szerintem nem bírnám ki én se. Még a hideg is kiráz eme gondolattól. Mosolyogva hallgatom őt és bólintok egy aprót. – Igen, hallottam már róla, de sose kellett még próbálnom, szerencsére. – mosolyom szélesebb lesz, de vélhetően ő ki fogja ezt is próbálni, aztán majd megállapítja, hogy tényleg igaz-e, vagy tök felesleges volt rizs közé rakni. - Ha leesik, akkor így jártunk. Nem a világvége fog akkor eljönni. – nem volt semmi olyan a telefonomban, ami miatt annyira aggódnom kellene. Egyébként is tudok kérni új Simet és még talán ugyanazt a számot is kapnám meg, mert az enyém volt és én hagytam el. Amíg ő telefonál, addig kémlelem a környezetet és meg se mozdulok, nemhogy megszólaljak. A világért se akarom. Sőt, még kicsit zavarban is vagyok, ahogyan beszélnek. Mintha csak valamiféle fura kukuló lennék ebben a beszélgetésben, pedig semmi olyanról nincs szó, de akkor is fura. - Nincs mit, máskor is szívesen. Egy család volnánk, vagy mi a szösz. – mosolyodom el, majd vöröslő tincsemet kisimítom az arcomból. Csendesen hallgatom amit mond és serényen bólogatok olykor, mint valami bólogatókutya. – Ahh, értem. Akkor biztosan megismerem, meg remélem másokat is a falkában, ha már én is idevalósi lettem. Egyébként remélem nem okoztam semmi gondot, hogy feltartottalak. – mondom az utolsó dolgot kicsit óvatosan, hiszen ahogyan csendre intett és beszélt róla. Nos, abból lenne olyan sejtésem, hogy valami nem stimmel. Tudom, azt mondtam nem az én dolgom, de tényleg nem akarok semmi zűrt okozni. - Terveim? Jelenleg nem sok van, hiszen még nem ismerem ki magam, majd adja magát. Azt tudom, hogy valakit meg kellene majd találnom, és rávenni valami őrült spontán dologra. Tudod, ráfér kicsit. – húzom el a számat, mert sejtheti, hogy ugyanarról a hímről van szó, akinek a nevét meg akartam tőle korábban tudni, amikor még nem bízott igazán bennem. – Meg először meg kellene szoknom ezt a hideget is. – Amikor ugrálni kezd, akkor úgy nézek rá, mint aki azt hiszi, hogy most mentek el otthonról a másiknak. – Komoly? Te tényleg ennyire mazochista vagy? Vagy csak tudni akarod, hogy milyen, ha rosszul forr össze a csontod? Aztán még a végén miattam nyír ki a feleséged. – húzom el a számat, mert tényleg jobb lenne, ha bírna magával, mert a végén az akarata ellenére fogom átvenni a sérülései egy részét. Nem vágytam rá, de ha nem tud viselkedni, akkor…
- Most bent hagytam a fáskamrában. Máskor már jó szolgálatot tett ott vagy épp mindent romba döntött. A fantáziám az élet megrontója, mint az álmodozás, de ezzel sem értene egyet mindenki. - Nem. Nem kérem ezt tőled és ha megteszed, nem fogadom el. Illetlenség volna a szemére hánynom, hogy elvette a sérülésemet. Egyszerűen nem kívánom ezt tőle. Ami a saját hülyeségem miatt ért, az érjen engem és ne mást! Ez a gyógyítók hitvallása. Néha mintha máshogy érezgetném, most nem. Celaena nagyon kedves nőstény, megtenné értem, már csak ezért is ellenzem. Nem! Inkább hordom a saját sérüléseimet! - Te melyik ágon praktizáltál? Én idegorvos lennék és akadnak betegeim, akik még istenítenek is. Ez persze normálatlan, de tény. Nem jó. Nagyon nem jó. Míg a halál? Azért addig nem jutottunk el. Eljuthatnánk. Szegény Maeve is eljutott addig, pedig istenemre mondom, nem kellett volna. Néha Rocky-t hibáztatom az alapján, amit mesélt róla. Nem kellett volna reményt nyújtania? Nem. Míg a halál? Nem. Nem választhat el minket. Semmi. Ha meghalunk, együtt tesszük azt. Nekem már nincs tovább. - Hova? A Lakba? Oda szívesen elkísérlek! Maeve is megértené. Vagy nem. Nem tudom. Semmit se tudok. Foxie idegenvezetője legyek? Maeve kiadná az utam. - Ez szép és jó, de képletek és tudományos alapvetés alapján elfogadhatatlan, bocsássál meg! Kissé talán kikérő a beszédmódom, de komolyan gondolom. - Mire? Jó, ha gondolod, keress engem. Annyit elárulok, hogy azt fogom kimutatni, amit tapasztalok. Semmi részrehajlásra nem számíthatsz. Nem várok másra, mint az igazságra. Ha megsérülne, amit nem igazán szeretnék, akkor se akarok mást, mint a mezítelen teste üzente igazságot. Amit Alignakról meg lehet tudni, azt így lehet, meg a mesékből, amiket a megszállott szokott mondani. - Ismered a többséget? Kiket ismersz még, hadd kérdezzem meg? A fájdalom szülte kérdés, talán nélküle sose tenném fel. De, lehet. Mindegy. Megkérdeztem, tudni akarnám!!! - Attól minden csak rosszabb, hogy mi találkoztunk. Engem mindig vonzoztt a rosszaság, mert a jó elérhetetlen és gonosz volt a számomra. Kííííígyóméreg. Milyen különleges helyek? Ez? Itt és most? Csak a baj? Amíg a feleségemmel beszélek, a nőstény úgy hallgat, mintha értené, miről lenne szó. Talán vele is megtörtént? Mit tudhatnék erről? Milyen infót dugdoshatnék erről? - Nagyon örülök, hogy már most így érzed. Jó tagunk leszel, látom előre. Meg is sajnálom kicsit, hogy ennyi volt. - Figyelj? Mentsd el az én számomat, jó? A bétáét és az alfáét is, de az enyémet is! Őrült? Spontán? Szuperül hangzik. Mae-vel meg fogom beszélni. Mire Foxie megszokja a hideget, kész leszünk. - Ezt már nagyon sokan mondták, pedig nem. Nem az a lényeg, hogy nekem rossz legyen. Mikor megmérgeztem magam gömbhallal, akkor se az volt a lényeg. A valóság, az igazság, az, ami megtörténik. Nekem az számít. Hát neked? Tudom, milyen a tévesen összeforrasztott csont és azt is tudom, mi vár rám ezután? Maeve tudja, hogy nem bírok magammal. A mai nap eseményeit is tudnia kell. Elé fogok menni, akárhogy is vagyok... És nem hagyom, hogy Foxie elvegye a sérüléseimet. Inkább nem mutatom őket, sántikálok, megyek vele együtt. Nem akarok semmit. Higyjétek el hát! Fáj a napfény, szinte fáj....
- Ez is amolyan pasi hiszti? Mert én férfi vagyok, akkor már bírom a fájdalmat és szégyen lenne, ha egy nőstény venné át? – nem vártam rá választ, de vélhetően nem ok nélkül szaladt ki a számon. Nem ismertem még őt, de volt már ilyenhez is szerencsém, hogy valaki már csak dacból se engedte azt, hogy segítsek rajta. Akkor felőlem nyalogassák az ilyenek a saját sebüket. Nem erőszak a disznótor se. - Voltam sebész voltam, meg a sürgősségin voltam általában. A katonaságot meg már említettem. – szeretem azt, ha pörög az élet mellettem, ahogyan a kihívásokat is. Sebészként pedig bőven akad, ahogyan a sürgősségin is érdekes és necces eset. Azt meg sose vallanám be, hogy csaltam is olykor, de miért ne? Én elbírom, más viszont így életben maradt és nem bővült a gyászhasábok még egy névvel. - Nem lesz belőle baj? – kérdezem meg gondolkodás nélkül, mert nem akarom, hogy miattam keveredjen bajba, mert engem kísérget. Legalábbis eddig úgy tűnt, hogy jobb, ha a párja meg se sejti, hogy mi találkoztunk, meg az én telefonomról hívta fel őt. - Helyes, nem is akarok semmi hazugságot. – nevetem el magam, de reméltem, hogy nem fog kelleni egy hamar orvos és nem fog semmi baj se érni. Nem magamat szeretném fércelni, hanem másokat, ha szükséges. Szeretném megmutatni azt, hogy mire is vagyok képes, de mégse akarom azt, hogy másoknak baja essen. Nem akarok senkinek se rosszat. Nem értettem, hogy hirtelen mire gondol, így inkább hallgattam. Nem ismeri ezt a szófordulatot és egyébként is említettem már korábban, hogy találkoztam egy itteni hímmel, akire igaz lenne az állításom, csak nem segített benne, hogy rájöjjek a nevére. Mindegy, majd kiderítem magam. Nem értem, hogy miként jön ide a kígyóméreg, így csak nagyokat pislogok, mert lehet, hogy még nálam is őrültebb, vagy lököttebb? Kezd kicsit olyan érzésem lenni, de ennek ellenére is tökre szimpatikus. Sokkal jobb, ha már két bolond van, mint egyedül annak lenni és senki se értené a tetteimet. Így legalább akadni fog hozzá társam is. Remélhetőleg. - Köszönöm. – csak ennyit mondok, amikor azt mondja, hogy jó tagja leszek a közösségnek. Remélem így lesz, de majd az idő eldönti. - Rendben van. – mosolyodom el szélesen, majd elmentem a számát, aztán megcsörgetem, ha majd lesz telefonja, akkor tudja, hogy az ismeretlen én vagyok. Így legalább majd tudunk egyeztetni, ha netán valamelyikünknek kéne partner valami őrültséghez. - Én csak szeretem mások napját feldobni, egy kis bolondságot elhozni, mosolyt csalni az arcukra és kicsit feszegetni a határokat. – rántom meg a vállaimat, majd körbe pillantok sietve, amikor elered ismét a hó. A hímre pillantok, utána ismét fel az égre, mert mintha egyre inkább esne a fehérség. Remek, és még ez vár rám itt hónapokon át. Pazarr. – Ideje lenne szerintem menni. Segítek eljutni a lakig, onnan meg már menni fog szerintem egyedül is, ha nem, akkor segítek tovább is. – ajánlom fel neki és ha nem volt ellenére akkor tényleg elkísértem egy darabig és segítettem neki a menésben, hogy nehogy összeessen. Utána pedig nem volt más, mint nekem is hazamenni, mert még akad teendőm. Nem is kevés.
- Pasihiszti? Bocsánat, de az nem szokásom. Azt hiszem, nem. Vagy nem veszem észre. Nem. Ez most nem az. Biztos. Vagy az? Nem. Maeve is mondott már ilyet nekem. Megrázom a fejemet. Azt hiszem, képtelen vagyok vele most megértetni. Majd ha megismer, tudni fogja, mit is jelent mindez. Megismerjük egymást. Kellően bolondos ahhoz, hogy izgalmasnak találjam őt. - Egy ilyen lelkiismeretes doki nagy kincs a sürgősségin. Nálunk van egy-két olyan, hogy...húh! Elnevetem magam kínomban, láthatja, hogy mi a véleményem. Ahogy az előbb hozzám nyúlt, ahogy érdeklődött, abból tudom, hogy nem nyűg neki, hanem figyel a betegeire. Egy faj vagyunk, egy csapat, de ez más. Ő az embert, az érző lelket látja. A katonatörténete is ezt mutatja. - Nem. Azért nem olyan nőt kell elképzelni, aki mellett szóba se állhatok mással! Elvigyorodom. Az előző is fájt, most azért nem nevetek. Hát mi lett velem? Na. Nevetek. Kis fáziskéséssel, hogy érezzem az ébrenlétet. Addig jó. Mindent el fogok mondani. - Ó! Most jut eszembe, nem is mondtam! Kocsival vagyok! Úgy jöttem ki ide. A mezőn bóklászni. Most már nehéz. A lábammal nincs gond, a pedálozás menni fog, de a kormány, attól tartok egy kicsit. Lehet, hogy megkérem majd Foxie-t. Szerintem elvezet ő akármit, olyan tapasztalt. Zavarba nem hozom, csak értetlenséget okozok. A kígyók már nem tartanak sakkban, nincs tőlük halálfélelmem. Sokat kaptam belőlük. Először túl sokat, aztán annál is többet és már csak utálom őket, nem félek tőlük. Egyszer elmondom. Mosolygok én is, nehézkesen, fájdalmasan. Nyílt és őszinte a lány, nem lehet rossz ember. Ha igen, akkor nagyobbat fogok koppanni, mint a telefon, ami fentről esett le. - Ezzel ketten vagyunk. Én néha csak a saját napomat dobom fel, mert mások nem értékelik. Ezt majd meglátod. Azt is látni fogja, mikor vidáman elleszünk, meg azt is, mikor csak fárasztom. Belőlem egyszerre jön minden. Behúzom a nyakamat. - Szép időnk van... Én szeretem, tényleg, de most nem esik jól. A kocsiig kísérhet fagyoskodva. Ott már van fűtés. Rég örültem neki ennyire és szerintem ő is. Megkérem, hogy vegye át a kormányt egy kicsit és mondom az utat. Ha nem kéne mondanom, tuti bealudnék, úgy kiszívott ez a mai nap. És a végén már jönnek értem, elkísérnek az orvosiba. Hálás mosollyal integetek a nősténynek, akivel még kell találkoznom. Sokszor.
// Én is nagyon köszöntem! Folyt köv, amikor már lehet. //
Kezdőlap
Folyt köv, amikor már lehet. 
//
