Nem különösebben nyerte el a tetszésemet az, ahogyan a dolgok alakultak. Sőt, még finoman is fogalmaztam. Igazából rohadtul bosszantott, hogy valaki megpróbált az életemre törni, és még csak azt sem tudtam pontosan, hogy mi ennek az oka. Mindenesetre értékeltem, hogy az ifjú harcos ki akart tartani mellettem, így hagytam neki. Egyrészt több szem többet lát, másrészt nem árt, ha egy kicsit megedződik. Tudom én, hogy eléggé képes erre a rossz gyerekkor is, de az más, ha tényleg valami ehhez hasonlót kell tenni, mint amire ma este készültünk. A mi munkánk ugyanis nem mindig szép és tiszta, bármennyire jó is lenne. Vagy csak én lennék túl kegyetlen a legtöbb esetben? Már nem tudtam rá a választ… Míg ezen elmélkedtem, gyors helyzetfelmérést végeztem. Egyelőre senki nem volt a környékünkön, akire illett volna a betörő által adott leírás. Elkezdtem ugyan egy kicsit gyanakodni, de fogjuk inkább arra, hogy bizalmatlan természetem van. Hinni akartam, hogy sikerült annyira ráijesztenünk, hogy ne merjen nekünk hazudni, bármennyit kockáztat is vele. Szinte égtem a vágytól, hogy megtudjam, mi a fene folyik itt, és ehhez bizony elengedhetetlen volt, hogy átállítsuk a saját oldalunkra az egyik bűnözőt, vagy legalábbis felhasználjuk őt. Azért, hogy elszórakoztassam magam a rejtekhelyemen gubbasztva, és mindent figyelemmel kísérve, megfigyeltem az utcán ténfergőket. Nem volt éppen délelőtt tíz óra, hogy ennyi ember nyüzsögjön itt, de most inkább nem akadtam fenn ezen, és nem próbáltam megfejteni, hogy vajon mi folyik a városnak ebben a csücskében. Ezt a rendőröknek kellett volna megfejtenie, úgyhogy inkább csak betippelgettem, hogy ki mivel keresheti a kenyerét, valamint miért strázsálnak az utcán éjszaka. Pár pillanattal a fekete kocsi megérkezése előtt ellenőriztem, hogy Duane rendben van-e, ám figyelmem egyből a kikászálódókra esett. Egyikük sem tűnt ismerősnek, és ez csak még tovább fokozta a dühömet. Egy ismeretlen, aki ellen tényleg nem tehettem semmi rosszat, mi a francért rendelte el a megölésemet? Hacsak nem ő is valakinek a bábja. Már ezen sem lepődtem volna meg igazából, és ahogy ezt végiggondoltam, már meg is feszültek a kezeim, ökölbe szorítva az ujjaimat. Hogy merészelik ezt egyáltalán? Még jó, hogy elég sok önuralomra sikerült szert tennem hosszú évek munkájával, így aztán most nem estem nekik meggondolatlanul, hanem kivártam egy kicsit. Nagyon igyekeztem kitalálni, hogy miként oldjam meg a helyzetet, és lépjek kapcsolatba a kubaival, de az máris jobban érdekelt, hogy mi lesz ennek a vége. Láttam a tekintetükben a néma undort, és valahogy meg tudtam érteni. Ráadásul az sem volt világos, hogy itt volt ez a kettő, akiknek több esélye lett volna egy egészen picit ellenem, akkor minek kellett felbérelni három amatőrt? Vajon csak teszteltek engem? Kezdek paranoiás lenni. Végül, amikor elérkezettnek láttam a pillanatot, enyhén léptem egyet úgy, hogy csak Duane szúrhasson ki magának. Elég körültekintő voltam, de ha mégis látott valaki, hát ahhoz lesz egy-két keresetlen szavam, amint lecsillapodtam. A probléma az volt, hogy ez még nagyon távolinak tűnt, ráadásul ki akartam várni azt is, hogy történjen valami, pedig szívem szerint már rég nekiugrottam volna mind a kettőnek. Sőt, ha már lúd, hát legyen kövér, mind a háromnak ugrottam volna jelen állapotomban. Azt vártam, hogy meginduljanak az öltönyösök a berezelt fickó felé, és amikor ez megtörtént, én is közelebb óvakodtam, hátha megtudok valami újat, vagy meghallok valami elejtett szót. Egyelőre még nem akartam feltűnést kelteni, pedig nagyon csábított a gondolat, hogy előttük is felfedjem a jelenlétemet. Talán pár perc… csak történjen valami! Még jó, hogy elég közel sikerült evickélnem, így még arra is maradt esélyem, hogy hallgatózzak, hátha megtudok valami okosságot.
Az est hideg nyüzsgésébe simán beleolvadt a hármas tevékenysége. Annyi sötét ügylet bonyolódott itt, hogy simán elfért még egy. Az a harangozás volt fura, nagyon nem illett ide, bár hasznos volt, mert a nagy zajban még kevesebbet lehetett hallani. Duane-nek támadt egy fura előérzete. Meglátta Kate-et és bízott abban, nagyon bízott abban, hogy csak ő fogja felismerni. Túl sokan lennének szemtanúi annak, hogy a tanárnéni és régészhölgy profi bérgyilkosokat megszégyenítően intéz el egy rakás rosszfiút. A memóriatörlés persze megoldja, de minek csináljanak még több munkát a mágusaiknak, ha van más megoldás? Egyelőre úgy tűnt, hogy nem vették észre, viszont kezdett oszlani a tömeg. A templom felé nézegettek, sejtették, hogy nem stimmel valami és jobbnak látták elhúzni a csíkot. Ahol Kate volt, onnan nagyjából lehetett hallani azt a néhány szót, ami a sebhelyes arcú érces férfihangján rezgette meg a hideg hajnali utca áporodott levegőjét: - Ugye nem okozott nekem csalódást? Samson idegesnek tűnt, de a megbízója szemébe nézett. Ha még látta, ugyanis ez a fickó, aki minden bizonnyal Samuel volt, már nagyban füstölt, méghozzá egy igen kellemes illatú kubai szivar mögé rejtette magát. Mellette a nagydarab karjait elöl, a hasa előtt összefogva állt, mint egy cövek. Egyelőre nem válaszolt. Nyelt egy nagyot és olyan fejet vágott, mint aki keresi a szavakat, mert nem tudja, hogy adjon jó választ, mikor nincs jó válasz... Duane rájuk is figyelt, Kate-re is, de a telóját nyomkodta, hogy ne legyen annyira feltűnő. A figyelmét elterelte egy sms, ami épp most jött. Gyorsan megnézte, mert gyanúsnak találta: ha nem fontos, hajnali 3-kor senki nem ír neki. Az alábbi szöveg jött egy ismeretlen számról: "Kaptunk egy névtelent, de a memóriafrissítés megoldotta. A madarak nem csiripelnek, vigyázzatok!" Gyorsan átgondolta, mit kell ennek jelentenie. A rendőrségről küldhette az egyik beépített emberük, akitől nem gyanús egy ilyen üzenet, mert bármi mást is jelenthet. A korrupcióra figyelni kell, hogy ne szúrjon szemet. Ezt Mandy-ék bizonyára nagyon jól tudják és most is okosan jártak el. Bárki mástól értelmetlen lett volna egy ilyen sms, félrement üzenetnek pedig túlságosan illett a mostani helyzethez. Valószínűnek tartotta, hogy Kate is megkapta ugyanezt, csak talán másik számról. A kubai továbbgondolta, hogy mit jelent mindez. Valaki bejelentette a betörést. Azon a kihalt környéken is járnak emberek, ez tény, mégis szöget ütött a fejébe, hogy mi van, ha mindez így volt megrendezve. Kate dutyiba kerülhetett volna Duane-nel együtt önbíráskodás miatt. Jó hír viszont, hogy a memóriatörléssel nem számolt az illető. A kubai gyorsan eltette a telefont és járkálni kezdett. Amíg Kate hallgatózott, ő hamar felmérte a terepet. Szinte mindenki eltűnt, csak az ötvenes fazon maradt a virágboltnál és felnézett. Pont a nő felé irányult a tekintete. A kubai pedig hirtelen mozgást vett észre a bolttal szembeni épület 3. emeletén. Egy elsötétített ablakból kandikált ki valami hosszúkás. Tudta, hogy ha ő meglátta ezt, akkor Kate is. Csak sokkal előbb és talán már reagál is. Rá viszont senki nem számíthatott eddig. A kubai zsebre tett kézzel indult a Chevrolet felé, a zsebben pedig rámarkolt a fegyvereire. A másik irányból, ahonnan a kocsi érkezett, egy biciklis hajtott feléjük és pisztolyt emelt a kubaira. Hár mégiscsak kiszúrták, de szerencsére csak most. Duane-nek volt ideje reagálni és a lövés előtt hasra ugrott, onnan pedig tenyerére támaszkodva egy lendületes rúgással sikerült felborítani a biciklist. Nagyon alaposan meg volt szervezve ez az egész és még nem értett mindent, de cselekednie kellett. Samuel egy pisztolyt kapott elő és a kocsi mögé bújva kereste, merre van a nő, a testőre viszont meglepő módon nem így tett. A betörők gyöngyére célzott, aki megpróbált kereket oldani a virágboltttól távolodva, amerről Duane-ék érkeztek. Nem jutott messzire, mert a szumós alkatú indián lövése hátba találta és a kövön nagyot koppanva esett hasra. - Tudtam, hogy átbasztok. Átkozott rézbőrűek... - nyöszörögte és ezt már tisztán lehetett hallani. Kimutatta a foga fehérjét, hogy ő is ugyanakkora rasszista, mint a társai.
Első hét az egyetemen, mit ne mondjak, elég érdekes. Azt reméltem, kicsit felráz, de hiába a sok új arc, a bárgyú mosolygáson kívül egyelőre semmi másra nem vagyok képes. Pedig azt reméltem, majd megismerek egy csomó jófej fiatalt, akik majd segítenek elterelni a gondolataimat, de egyelőre még nem jött össze. Állandóan csak a kétes jövőm körül járnak a gondolataim, meg azon, mennyire elpuskáztam Lenivel a dolgokat. Amiatt sem szeretek ide, az egyetemre járni, hogy attól parázok, nehogy összefussunk a folyosón, mert az szintúgy elég kellemetlen lenne. Hála égnek elég nagy az egyetem és amúgy sem ugyanazon a szakon vagyunk, úgyhogy talán idővel képes leszek normális egyetemistaként viselkedni. Hazafelé battyogok, kellemes az idő is, de mivel még nem sikerült biciklit vásárolnom, így gyalogszerrel haladok. Buszra nem akartam szállni, amúgy sincsen messze, így sokkal kényelmesebb és talán a fejem is kiszellőzik. Tegnap is gyalogoltam, bár akkor is eltévedtem, két helyen is rossz irányba fordultam le, így ma igyekeztem minden erőmmel arra koncentrálni, hogy jó irányba haladjak és csak az otthon, a térképen kinézett utakon kanyarodjak majd le. Talán túlságosan is koncentráltam, vagy csak a régóta nem jelentkező szerencsétlenségem gondolta úgy, hogy ideje bepótolni a dolgokat, mert sikeresen elgázolt egy biciklista.. Egyszer fordult elő, hogy elütöttem valakit a biciklimmel, de az első dolog akkor is az volt, hogy egyből megálltam és a segítségére siettem. Nekem alap dolog volt. Ennek a gyökérnek azonban nem, mert alighogy elsodort és földet értem, eltűnt. Biztos látta, hogy elütött, de ezek szerint nem volt elég fontos neki, hogy meg is álljon, így minden gond nélkül tovább haladt. Bunkó! Hála égnek nem estem túl nagyot, még idejében dobtam el a kezemben tartott néhány könyvet és füzetet, hogy megtámasszam magam. Egy kissé odavágtam mondjuk a lendülettől a fejemet, egy fájdalmas nyögést is produkáltam, de összességében úgy voltam vele, hogy minden komolyabb nélkül megúsztam. Már ami az első benyomást illeti. Merthogy annyira szerencsétlennek éreztem magam, mint aki ellen összeesküdtek odafent is, hogy egyszerűen felkelni sem akartam. Nem érdekelt, merre szálltak a könyveim, a füzeteim, vagy az a néhány lap, amit az oldalak közé csúsztattam. Jól esett a hideg föld, ahogyan az arcomhoz ért, a kissé nedves föld, a fűszálak az ujjaim alatt. Pofára estem, megint, ám ezúttal szó szerint, csakhogy már nem sok erőm volt ahhoz, hogy ismét felálljak és úgy sétáljak tovább, mintha mi se történt volna.
Amióta a bátyám úgy döntött, hogy felvesz egy dadát, azóta eléggé ritka pillanat volt az, hogy nekem kellett volna mennem az öcsémért, vagyis unokaöcsmért, de számomra inkább volt öcsi, mintsem a másik. Nem mintha bármikor is gondot jelentett volna az, ha nekem kell elhozni Noaht, hiszen szeretek vele foglalkozni. Mindig remekül feltaláltuk magunkat, és már egészen megszoktam, hogy mostanság be se áll a szája, mert állandóan mesél és mesél a napjáról. Én pedig mosolyogva hallgattam őt végig a hazafelé vezető úton. Bár az is igaz, hogy olyankor mindig busszal közlekedtünk, még ha legközelebbi buszmegálló is eléggé távol esett a birtoktól, de az erdőn át már ismertünk mind a ketten egy rövidebb utat. Ha pedig jó idő volt és nem kellett érte mennem, akkor a biciklivel közlekedtem. Kivéve ezen a reggelen, mert most eldobott a suliba June, így két lehetőségem volt. Kicsit tovább is maradtam a suliban, hiszen így több időm jutott arra is, hogy a barátaimmal töltsem a szabadidőmet. Mosolyogva lépek ki az épület falai közül, hiszen mindig is jobban imádtam a szabadban lenni, mint esetleg négy fal közé bezárva élni. Természetesen egy kitérőt beiktattam hazafelé jó szokásomhoz híven, így ismét leragadtam az állatkereskedés előtt. Valószínűleg, ha innen is hazavinnék egy állatot, akkor már Nate tuti kiakadna, hiszen így is szinte minden árva állatot befogadok, akit találok. Ki hosszabb időre nálunk ragad, míg egyesek csak a gyógyulás idejére. Mosolyogva figyelem az egyik kiskutyát, amikor valami csattanás üti meg a fülemet, mire sietve pördülök meg. Látom azt, ahogyan a túlsóoldalt egy biciklis elüt egy srácot, de ami ennél is meglepőbb, hogy az illető könnyedén hajt tovább, mintha semmi se történt volna. Az emberek egyből őt figyelik, suttognak, de senki nem megy oda. Pár pillanat erejéig még én is habozok, míg végül sietős léptekkel kelek át az úttesten, aminek köszönhetően egy dudálást is bezsebeltem, de ezzel is csak annyit ért a sofőr, hogy még inkább kapkodjam a lábaimat. Gyorsan kaptam fel a felém sodort lapokat, amit a szellő tovább akart sodorni, ahogyan egy-két könyv is a kezeim között landol, majd pedig magamhoz ölelve őket léptem közelebb az ismeretlen sráchoz. Ha a bátyám látna, akkor szerintem csak megint sóhajtana egyet, de túlzottan nem lepődne meg azon, hogy a többiekkel szemben én idejöttem hozzá, hogy segítsek. Óvatosan álltam meg mellette és úgy pillantottam rá, mint aki hirtelen azt akarja megállapítani, hogy minden rendben van-e. Mármint értem én, hogy elütötte egy bicikli, de ha nem akar még több keréknyomot beszerezni, akkor talán nem a biciklisávon kellene tovább fetrengeni, vagyis részben. Nem tudom, hogy mennyi ideje bámulhattam őt némán, mire sikerült megköszörülnöm a torkomat és megszólalnom. - Minden rendben van? – alig hallhatóan csendült a hangom, mert ki tudja, hogy milyen baja esett. Lehet, hogy túlzottan beütötte a fejét, vagy csak éppen mindjárt megesz azért, mert hozzászóltam. – Vagy csak szeretnél még több keréknyomot beszerezni, hogy jobban hasonlíts a zebrára? – próbáltam kicsit oldani a hangulatot egy kicsit bénára sikerült poénnal, ha pedig megmozdult, vagy bármi hangot adott ki, akkor letérdeltem mellé és kíváncsian fürkésztem őt. – Megsérültél valahol? Megnézhetem? – halmoztam el kérdésekkel, mintha nem is tudnék másképpen beszélni. Egy emberen segíteni azért jóval másabb, mint egy állaton. Természetesen az állatok is eléggé kiszámíthatatlanok, de az emberek is eléggé azok tudnak lenni, így nem csoda, hogy túlzottan óvatos voltam talán, vagy csak hirtelen nem tudtam, hogy mit is kellene mondanom, vagy kérdeznem.
Nyilván nem fekhettem az örökkévalóságig a fűben, pláne, hogy minden bizonnyal rálógtam a biciklisávra és a világért sem szerettem volna, hogy még egy biciklis áthajtson rajtam. De olyan kellemes volt itt, tudva, hogy innen már nem kerülhetek lejjebb, hogy nem bukhatok még egyszer orra. Csak pár perc; mondogattam magamban, amikor egyszer csak meghallottam egy lány hangját. Egyetlen pillanatra fordult meg a fejemben, hogy hozzám beszél, de mivel az utóbbi időben a kutyát sem érdekeltem és mivel rettentő passzívvá váltam néhány hónap leforgása alatt, így hamar hessentettem el a gondolatot, hogy valakit még egyáltalán érdeklek. A következő kérdést hallva azonban muszáj voltam kinyitni a szemem és megkeresni a hang forrását, merthogy egyre biztosabbá váltam abban, hogy mégiscsak hozzám beszél. Akkor vált egyértelművé, amikor megtaláltam a tekintettem és láttam, hogy engem bámul. A kezében pedig ott voltak a könyveim, amiket elhajítottam az esés közben. - Mi? - kérdeztem vissza a homlokomat ráncolva, mert nem igazán sikerült felfognom a szavait. - Jah, az az életcélom - fűztem hozzá hűvösen, mert nyilván az a szándékom, hogy áthajtsanak még néhányszor rajtam. Nem jött át a poén, ha jobban belegondoltam volna, talán el is szomorodtam volna miatta, mert régen én voltam az, aki ilyen béna poénokkal traktálta a környezetét. Na meg az is, aki reagált és nevetett az ilyesmiken. Most meg.. Most meg a hátam közepére sem kívánom. A lányt se, ha már itt tartunk. - Miért, ki vagy te? Orvos? Vagy annak tanulsz? - továbbra sem voltam túl kedves vele, de legalább nekiálltam feltápászkodni. Először csak térdelő helyzetbe, mert már így megszédültem kicsit, azt meg nem akartam, hogy lásson megtántorodni, még a végén rám hívná a mentőket, amit a világért sem szerettem volna. Úgyhogy egy picit térdelek, a sarkaimon ücsörögve, aztán majd felállok és szépen hazamegyek. - Látod? Semmi komoly. Csak néhány horzsolás - még a kezeimet is felemeltem, hogy lássa, a tenyereimen is csak horzsolás fut végig és ott is csak a bal vérzik egy kicsit. A fejem meg.. hát azt nem látom, de mivel egy picit fáj, így valószínűleg ott is meghorzsoltam. - Most pedig megtennéd, hogy visszaadod a könyveimet? Igazán hálás volnék - szavaimmal ellentétben továbbra sem sok kedvesség ült meg a hangomban, ahogyan a kezemet a könyveimért nyújtottam. Ha majd egy jobb pillanatomban visszagondolok erre az egészre, valószínűleg átkozni fogom magam amiatt, hogy ilyen gorombán bántam a lánnyal, az egyetlennel, aki hosszú idő óta normálisan szólt hozzám és nem gázolt keresztült rajtam. Pech, az élet nem habostorta, de én képes vagyok azt a kis szeletet is eldobni magamtól, amelyik itt áll előttem.
Nate tuti megnyugodna, hogy a farm nem fog bővülni még egy személlyel, másrészt meg kicsit tuti a szemeit forgatná, hogy ennyire nem bírok megülni a fenekemen, de ha már a nagyok nem segítenek neki, akkor én miért ne tehetném? Nem akartam egyből mentőt, vagy orvost hívni, hiszen lehet semmi baja, csak egyszerűen szeret fetrengetni pont ott, ahol nagyon nem kellene. Csak sóhajtottam egyet, amikor meghallottam a válaszát, mert ennyire szerintem nem volt bunkó a kérdésem se, másrészt meg lehetett érezni a hangsúlyból, hogy csak poénnak szántam, még ha kicsit gyenge is volt. Ezek után szerintem nem meglepő, hogy az állatoknak jobban szeretek segíteni. Ők legalább hálásak, nem úgy, mint a legtöbb ember, ha segíteni szeretnél nekik. - Hannah vagyok. – mutatkoztam be, mintha nem is éppen úgy beszélne velem, mint akit a háta közepére se kíván. – Nem vagyok orvos, de értek az elsősegélynyújtáshoz. – azt meg inkább nem ecsetelem neki, hogy nem véletlenül, hiszen imádok az erdőben bóklászni és veszélyes helyzetekbe kerülni. – Köszi, hogy doktornak nézel, de ahhoz még kicsit fiatal vagyok, nem? – kérdeztem vissza mosolyogva, mert ha még idősebbnek is néznek a koromnál, akkor se ütöm meg szerintem azt a kort, hogy már orvosnak nézzen bárki. – Legtöbb esetben a legkisebb bajból lehet a legnagyobb, vagy éppen sokszor abból, ami a felszínen nem látszik. Másrészt meg a horzsolásokat se árt lefertőtleníteni. – pillantottam rá komolyan, de én úgyse mondhatom meg neki, hogy menjen el a kórházba, vagy hívjunk neki mentőt. Viszont a véleményemet továbbra se tudtam magamban tartani, így lehet, hogy még inkább „imádni” fog, ha már eddig is annyira kedvesen viszonyult hozzám. Kíváncsian fürkésztem őt, mint aki csak azt akarná megtudni, hogy mindig ilyen, vagy csak éppen rosszkor fogtam ki a társaságát Mr. Kaktusznak. - Persze, de csak akkor, ha felállsz és végig tudsz menni azon a vonalon! – böktem a biciklisút szélén lévő sárgavonalra, majd a könyveit még inkább magamhoz öleltem, mintha ezzel akarnám megakadályozni, hogy kikapja a kezeim közül. Biztosan nem volt éppen fair dolog tőlem, de ha annyira jól van, akkor semmi gond nem lehet. Ha meg nincs jól, akkor hamarosan úgyis kiderül. Sokan már szerintem örömmel nyomták volna vissza a könyveket a kezébe és hátat fordítottak volna neki, de én nem akartam. Mi van akkor, ha összeesik azzal a lendülettel, hogy felállt, mert megszédül? Ahh, akkor jobb, ha már valaki itt van vele és elkapja, vagy legalább tudja hívni az orvosokat. - Minden rendben van aranyoskáim? – szólalt meg egy hang mögülem, mire sietve pillantottam hátra és egy idős nézni pillantott le ránk a biciklijéről. - Igen, minden a legnagyobb rendben van. Csak a barátom kicsit figyelmetlen volt. – villantottam egy igazán aranyos mosolyt, mire a néni csak bólintott és tovább is hajtott, majd pedig ismét a srácra néztem. - Szóval kellenek a cuccaid, vagy inkább még itt ücsörögsz és tovább gyakorlod Morgó szerepét a Hófehérke forgatására? – kérdeztem meg igazán tündérien, hiszen nem akartam én semmi rosszat se. Attól még, hogy nem ismertem kicsit aggódtam érte, hogy komolyabb baja is lehet a modorán kívül. Már pedig vélhetően csak még bosszantóbb lettem a szemében, mint esetleg eddig lehettem a szavaim miatt, vagy éppen a makacsságom miatt…
Nem kifejezetten vágytam a társaságára, éppen ezért nem is mutatkoztam be, amikor ő megtette. Azt szerettem volna, hogy menjen el, micsoda pech, hogy egy ilyen lányt fogtam ki. Mások ide se jönnének, őt meg nem lehet levakarni! - Nem véletlenül javítottam ki magam, rákérdezve, hogy annak tanulsz-e, ha nem tűnt volna fel - puffogtam magamban, mert idegesített a helyzet, meg az, hogy beleköt a szavaimba. Ráadásul úgy, hogy simán mosolyog közben! - Úha, egy igazi bölccsel van dolgom! - váltottam gúnyollódó hangnemre ismét, reagálva az elhangzott szavaira. - Kössz, képzeld, nem vagyok nyomorék, ezekkel én is tisztában vagyok - éppen elégszer zúgtam már biciklivel, vagy bárhogyan máshogy, hogy tudjam, mi a teendő ilyenkor. Most az alap kedvtelenségem rádobott ugyan néhány lapáttal, ezért is nem akartam egyből felpattanni és tovább rohanni, másrészről pedig ezért voltam ennyire bunkó vele. - Ezt most nem mondod komolyan… - pillantottam rá, amolyan „hagyjál már, baszki” arckifejezéssel, mert mindezeken felül pont az nem kellett még, hogy majd ő mondja meg, mikor mehetek és anyáskodjon felettem. Már épp tápászkodtam fel, cseppet sem örömmel, amikor meghallottam én is a néni hangját. Hannah elrendezte, bár azért kedvem támadt felnevetni a barát megnevezésen, mert minden voltam csak nem az és a jelenlegi felállást tekintve nem is akartam az lenni. Semmilyen értelemben sem. - Hú, anyám, te aztán csak úgy durrogtatod a jobbnál jobb poénokat - martam oda újfent. - Másokat is ezzel kínzol? Vagy csak én vagyok ilyen peches? - továbbra is kellőképpen bunkó voltam, csoda, hogy nem vágta még a fejemhez a könyveimet és hagyott is a fenébe. Fordított esetben én tuti azt tettem volna. Micsoda meglepetés, vannak még normális emberek a világon! Közben már felálltam, hogy mély levegőt véve induljak meg a sárga vonal felé és kezdjek el lépkedni rajta. Két kezemet kicsaptam oldalra, váll magasságban és így rettentő nagy koncentrációt igényelt, mert tényleg olyan érzésem volt, bármelyik pillanatban leborulhatok és újfent orra bukhatok. Hála égnek ilyen nem történt és sikerült minden probléma nélkül végigsétálnom azon a vonalon, amit kijelölt a számomra. - Na, visszaadod a könyveim, vagy kényszerítesz még arra, hogy elviseljem a szörnyű poénjaidat? - lépkedtem a lány elé és nyújtottam a kezemet a könyveimért. Este valószínűleg bánni fogom, hogy ilyen genyó voltam, de őszintén szólva tényleg nem volt hozzá kedvem. Elhagytam a humoros énemet valahol Fairbanks határában és hiába rohantak a hónapok, azóta sem sikerült ismét rátalálnom. Sem az életkedvemre, ha már itt tartunk.
Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy Mr. Morgóhoz van szerencsém, aki éppen most szökött meg a Hófehérkéből. Szerintem semmi olyat se mondtam, ami miatt így kellett volna viselkednie. Másrészt meg a legtöbb ember örülne annak, ha valaki segíteni akarna neki, de ő… Minden volt, csak kedvesnek mondható nem. - Nem, nem tanulok annak, ahhoz is még kicsi lennék, mivel nem születhet mindenki zseninek. – feleltem könnyedén, mintha nem is idegesítene a viselkedése és a stílusa. Legszívesebben talán a könyveit és a füzeteit is hozzávágnám, hogy akkor pufogjon tovább egyedül, de nem olyannak neveltek. Meg talán féltem kicsit attól is, hogy amilyen „szerencsés” tudok lenni sikerülne úgy kiviteleznem a műveletet, hogy tényleg valami komolyabb baja esne, hiszen ezekkel is lehet sérüléseket okozni. Csak sóhajtottam egyet és megráztam a fejemet az ismételt gúnyos hangnemére. Nem mondtam már semmit se, hiszen felesleges lett volna, de ha mindenkivel ennyire kedves, akkor talán nem csoda, hogy senki se rohant ide segíteni. Vajon ennyire ismerte volna a legtöbb járókelő? Világéletemben itt éltem, de még sose láttam korábban, így talán olyan régóta nem is lehet itt, de én se ismerhetek senkinek se. Meg eleve nagyobbnak tűnt, mint én, így az is lehet, hogy ő már egyetemre jár. Ahh, mindegy is. - Pedig totálisan komolyan gondolom. – szólaltam meg úgy, mint aki észre se vette az arckifejezését, pedig nagyon is láttam, de pont nem érdekelt. Nem sokszor tettem olyat, mint most, hiszen legtöbben örülnek a segítségnek, én meg mindig szívesen segítek, de ő… Komolyan totális ellentéte volt a megszokottnak. Mintha még az is képes lenne őt bosszantani, amiért a nap ilyen ragyogóan süt, vagyis reménykedtem abban, hogy nem szerény személyen ellen szól csak ez a viselkedés. Viszont én nem tudtam volna csakúgy elsétálni, amíg nem tudom azt, hogy tényleg jól van és nem eshet baja. Amikor viszont elneveti magát a barát megnevezésen, akkor csak szúrós pillantást kap tőlem, hiszen más módszerrel nem sikerült volna leszerelnem az időshölgyet. - Ha szeretnéd, akkor elmondhatom neki azt is, hogy miként kerültél a földre és Mr. Kaktusz vagy, viszont abban az esetben kaptál volna még egy aggódó személyt, akitől nem tudtál volna megszabadulni. – és egy pillanatra úgy tettem, mint aki tényleg elgondolkozik ezen. – Végül is, ha te ezt szeretnéd, akkor lehet róla szó, meg talán meg is érdemelnéd… - és máris kezdtem úgy fordulni, mint aki mindjárt utána ordít a néninek, hogy bevalljon mindent és viszonozza az ismeretlen fiú kedvességét. Valójában eszem ágában se volt, de ezt azért első pillanatban se kötöttem volna az orrára. Hadd aggódjon csak, ha akar. Végül csendesen figyeltem azt, ahogyan teljesítette a feladatot, bár abban még mindig nem voltam biztos, ha a mutatvány nem éppen testnevelésórára hasonlítana, akkor is menne-e neki, de már nem volt kedvem kukacoskodni. Ha össze akarja törni magát, akkor igazából nem is az én gondom, meg egyre nehezebb volt elviselnem a stílusát, mert még mindig nem értettem, hogy mivel is érdemeltem ki. Lassan felálltam én is és egy pillanat erejéig haboztam, de végül felé nyújtottam a könyveit. - Remélem, hogy ennél rosszabb társaságod sose lesz… - csúszott ki az ajkaim között, mert szerintem egyáltalán nem voltam rossz társaság. Lehet, hogy a poénjaim nem voltak mindig a legjobbak, de sose értettem, hogy a kedvesség és segítőkészség miért lehet valaki számára. Ha a könyveit elvette, akkor csak összefontam magam előtt a karomat, de nem mozdultam meg. Mintha csak arra vártam volna, hogy ő induljon el, ha annyira akar menni és lássam azt, hogy tényleg képes tornagyakorlat nélkül is menni és minden rendben. Mi a manóért kell nekem mindig mindenkiért aggódni? Még azokért is, akit nem ismerek. Talán tényleg rosszul raktak össze ilyen téren és csak simán el kellene sétálnom.
- Akkor boccs, szimplán csak idősebbnek néztelek néhány évnél - rántottam meg a vállamat, mert nem kifejezetten érdekelt a dolog, hogy mit tanul, vagy mennyi idős lehet egyáltalán. Azt meg megtapasztaltam párszor, hogy a legtöbb lány allergiás arra, ha idősebbnek nézik őket, mint ahány évesek valójában, bár az lehet csak idősebb korban jön elő, ilyenkor lehet jobban járnak vele. Fene tudja, nem vagyok lány és a világért sem szeretnék az lenni. - Csak tudnám, miért ver veled a sors - puffogtam tovább, miközben már elkezdtem feltápászkodni. Ekkor állt neki a fenyegetőzésnek, hogy visszahívja a nénit. Egy pillanatra megijedtem, hogy tényleg megteszi, de aztán csak legyintettem. - Úgysem mered. Akkora szemét nem lehetsz - mint én, de ezt már csak csendben fűztem hozzá, magamban. Hála égnek végül letett a dologról, azt viszont nem tudtam volna eldönteni, hogy tényleg meg akarta-e tenni, vagy csak azért csinálta, hogy engem szívasson. Mindenesetre hatásos volt és igaza volt; megérdemeltem. Nem is szóltam többet, inkább nekifogtam a sétálásnak, bízva abban, hogy sikerül végig mennem a vonalon. Az lenne csak a szívás, ha leborulnék útközben, akkor tuti nem szabadulnék meg a csajtól egy jó időre! Sikerült a dolog és végül a könyveimet is visszakaptam és már fordítottam is volna hátat, amikor még kaptam egy kis megjegyzést. - Atyaég! - sóhajtottam fel és visszafordultam felé. - Miért csinálod ezt? Hogy lehetsz ennyire kedves és segítőkész? Miért nem vágtad a fejemhez a könyveimet? Full bunkó voltam veled, te mégis itt maradtál. Miért? Miért, hah?! Miért vagy kedves, amikor a világ csak szart borít a fejedre? Totál felesleges. Itt kellett volna hagynod, jah. Fel sem tudom fogni. Kopj már le, kérlek, olyanokon segíts, akik megérdemlik! - kiabáltam még a képébe, majd meg sem várva a reakcióját fordítottam hátat és indultam meg elfele. Paraszt voltam, tudom jól, legszívesebben ordítani és sírni szerettem volna egyszerre és sokkal egyszerűbb volt hátat fordítani a problémának, hátat fordítani Hannah-nak, mint szembenézni vele, elfogadni és bocsánatot kérni tőle.
// Ez záróra sikeredett. :") Bocsánat. Viszont szívesen benne lennék egy folytatásban, ha van kedved és nem gyűlöltél meg egy életre. :"D Köszönöm a játékot! <3 //
- Talán azért, mert megérdemled! – feleltem kissé talán nyersen és gyorsan, hiszen most már nem tudtam lakatot tenni a számra. Sok mindent képes vagyok elengedni a fülem mellett, de azért mindet nem. Nem hiszem, hogy annyira verné a sors velem, de ez persze részletkérdés. Míg valaki szereti egy-egy ember társaságát, addig a másiknak tényleg lehet nyűg. Bár ennek ellenére se értettem, hogy miért is ilyen barátságtalan kezdetektől fogva velem, mintha csak miattam került volna a földre. Talán jobb is, hogy nem állt meg az a személy, aki okozta a balesetet, mert a végén még azt is keresztbe lenyelte volna. – Ohh, nem merem? Talán eddig nem voltam az, de sose becsülj le senkit se! – a grimasz pedig könnyedén jelent meg az arcomon, hiszen tényleg képes lennék csak azért is visszahívni a néni és bevallani neki mindet. Amúgy se volt szokásom túlzottan hazudni, maximum inkább előbb cselekedtem és utána vallottam be a dolgokat, de az meg nem hazugság. Inkább csak néha ősztincseket szereztem a bátyámnak. Persze végül nem ordítottam az időshölgy után, hiszen nem volt kedvem még inkább felhúzni őt. Zavart kicsit, hogy nem tudtam a nevét, de szerintem ha rákérdeznék, akkor is tuti igazán „kedvesen” reagálna rá, így inkább hagytam is. Az se kizárt, hogy nem fogjuk egymás többé látni, vagy maximum csak az utcán, de úgy teszünk majd, mintha két idegen lennék, valójában tényleg azok is vagyunk. A „próbát” kiállta, így ha kisebb habozás után is, de végül visszakapta a cuccát, de persze megint nem sikerült lakatot tenni a számra. Nate már szerintem megszokta azt, hogy mostanság nem tudom magamban tartani a véleményemet. Talán a tinédzserkor számlájára írja, vagy ki tudja, viszont arra se számítottam, hogy egy hegyi beszédet fogok kapni az ismeretlen sráctól. A szemeim elkerekednek, az ajkaim elvállnak egymástól, de végül inkább csak becsukom, mert nem tudom, hogy mit is mondhatnék. Nem értettem, hogy miért gondolja azt, hogy nem érdemli meg azt, hogy valaki kedves legyen vele. Szerintem mindenki megérdemli, de ez olykor nem annyira könnyű. Figyelem a távolodó alakját, majd mire észbe kapnék, addigra már felé repül az üvegem. Az se érdekel, hogy félig még tele van teával, viszont vélhetően hátba, vagy tarkón találtam őt, hacsak időközben be nem kanyarodott, mert egészen jó célzó voltam, viszont a reakcióját meg se vártam. Inkább csak végre elindultam haza, miközben kicsit fortyogtam magamban eme találkozás és viselkedés miatt. Nem szoktam csak úgy senkit se megdobálni, de szerintem még így is „finom és nőies” voltam a kiakadásai után, hiszen akár a cipőmet is megkaphatta volna. Sose voltam egy szívbajos teremtés, szóval ez a legkevesebb, amit kaphatott. Komolyan mintha Morgó kelt volna életre a meséből. Mindegy is, ideje hazamennem, hiszen gyalog hosszú még az út, de legalább ki tudom szellőztetni a fejemet is.
|| Semmi baj, én is köszönöm a játékot. Bármikor szívesen benne vagyok egy folytatásban! <3 Üziben egyeztethetünk, ha lesz időd, kedved
Kezdőlap
Viszont szívesen benne lennék egy folytatásban, ha van kedved és nem gyűlöltél meg egy életre. :"D Köszönöm a játékot! 
<3 //
Bármikor szívesen benne vagyok egy folytatásban! 
