Igen féltem, de nem attól, hogy meghalhatok. Attól féltem, hogy látom meghalni a többieket. Vincent gesztusa váratlanul ér, kissé beleborzongok, de nem negatív értelemben. Kölyök vagyok. Az érintések a létem fontos részei, ahogy a kisgyereknek is azok. Ezt már megértettem, elfogadtam, jól esik, még tőle is, főleg, mivel jóindulatból teszi. Igyekszem lerázni magmaról a rám tört rossz hangulatot, a nyafogás felesleges. - Igen, ennek még nincs itt az ideje. Addig még összecsaphatunk.
Arra még van időnk, hogy egy kicsit meggyilkolásszuk egymást. Nem is tudom, van-e hozzá kedvem, vagy nincs. Szívesen behúznék egyet-kettőt ennek-annak, de nem akarok senkit megölni. Az előbb éreztem Vincent erejét teljes valójában. Egy csoda. Hogyan is akarnék elpusztítani egy ilyen szépséget? - A bundám gyakorlatilag csak napokig ép, aztán úgyis történik valami. Az utóbbi időben több luk volt rajta, mint amennyi egy szitán van. Legyintek egyet, de nem érződik rajtam bosszúság, vagy harag, csak valami enyhe ingerültség. Castor, Mara, megint Castor, aztán Ray ... - Vagy az sérül, vagy az önbecsülésem. Az előbbi gyorsabban regenerálódik. Persze ott van a pakliban, hogy egyszer majd belehalok, mert nem sok olyan ellenfelem akad, akivel szemben én lennék az esélyes.
Ej, te gyerek, ha nálunk lennél... De nincs. Azt viszont elérte nálam, hogy egyszerre akarjam majd minden találkozásnál megkímélni az életét, de ugyanakkor a lehető leggyorsabban eltenni láb alól. Érdekelt, hogy hová fejlődhet, ám túl veszélyes ellenfél válhatott volna belőle, ezért talán jobb lenne még most megölni. Kis nyavalyás! - Azért az irhádat is kímélhetnéd néha napján - mondtam derűsen, majd rápillantottam az órámra, mert már gyanúsan sok ember kezdett mozgolódni, több lett a biciklis, a gyalogos és az úton is megélénkült a forgalom. - Hú! Elszaladt az idő! - Nekem pedig még futnom kellett pár dolog után, illetve pár farkas után. Sajnos nem értem rá tovább itt beszélgetni, pedig tényleg jó volt! - Örülök, hogy összefutottunk Liu, de most tovább kell futnom - vigyorogtam rá, majd vetettem egy pillantást a biciklijére. - Ha tudnád, micsoda merényleteket tervezgettem, amikor megláttalak - sóhajtottam ábrándosan, aztán mint egy jó gyereknek, megborzoltam a haját. - Vigyázz a bundádra kölyök! - intettem búcsút neki, irányt váltottam, és elindultam vissza a hegyek felé.
Hát nem fogom keresni a bajt, de ez nem sokat segít, mert a baj úgyis megtalál engem. Mintha célkövető rakétája lenne, úgy tud becsapódni, védhetetlenül. Az csak az égiek (vagy az ősök) kegye, hogy eddig még mindig ki tudtam mászni belőle, vagy inkább nem temetett maga alá. Amikor közli, hogy menne, nem akarom tartóztatni, de a vallomása nem tetszik maradéktalanul, mivel a biciklimet méregeti közben. - Na, ne! A bicikli tök új, most vettem, és ez sem regenerálódik! Engem meg nem vet fel a pénz. - húzom tőle távolabb a járgányt. Akkor inkább adjon öt pofont, csak hagyja a "vagyonomat". De végül is most megúszom azzal, hogy újra átrendezi a nemlétező frizurámat. - Te is Vincent! Mondanám, hogy minden jót, de ha neked jó, az nekünk nem, sajnos. Nézem, ahogy elkocog, s nekem is sajog a szívem egy kicsit, hogy másik oldalon állunk. Mi több, elképzelhetőnek tartom, hogy van még olyan őslakos, aki iránt szintén így éreznék. Lehet jobb lenne nem megismerni őket?
Majdnem hajlani kettőkor szólalt meg a telefonom. Éppen az igazak álmát aludtam, és álmodtam is valamit, de már nem tudom, hogy mit. Túl nehéz visszaemlékezni rá. Viszont amikor meghallgattam az egyik magánnyomozó üzenetét – aki úgy tudta, hogy a feleségemet akarom megtalálni –, egyből jobb kedvre derültem. Megtalálták őt. És nem farkasok voltak. Ó, drága Annabelle, ügyesen rejtőzködtél eddig, de elkövettél egy rohadt hibát. Márpedig nekem csak ennyi kell. Elkezdtem hát felszedelőzködni. Három ezüstpenge, egy a bakancs oldalára, egy a kabátom belsejébe, egy pedig az ingem ujjába került. Másra nincs szükségem. Ha megöltem Booth-t, akkor ő már nem fog problémát okozni. Már virradt, amikor kiléptem a hotel kapuját, fölszálltam a motorra, és a nap már az égen járt, mikor leparkoltam azt, pár utcányira az útvonalától. Ez jó hely, millió és egy különböző olyan zug van itt, ahol elrejtőzhetünk az emberek szeme elől. Fejemre húztam hát a csuklyát, hogy még véletlenül se vegyen észre, és vártam. Csendesen, akár egy ragadozó. Nem telt bele többe fél óránál, és már meg is láttam Őt. Istenem, mintha az évek nem is hagytak volna nyomot rajta… De most nem szabad erre gondolnom. Hiába angyali a külseje, attól még én tudom, mi rejtőzik belül. Szótlanul szegődök a nyomába. Mégsem vagyok tökéletes, tudnia kell, hogy jövök. A bakancsom halkan koppan a betonon, a nadrágom szára hozzádörzsölődik a kés pengéjéhez, melynek hideg fémje bántja a lábam. Mégsem teszek semmit sem ellene. Csak akkor csusszan az egyik kés a kezembe, amikor már alig két lépésnyire vagyok tőle. De nem így fog véget érni. Nem, bele akarok nézni a szemébe, mielőtt végeznék vele. Látni akarom… Őt talán jobban, mint Martinezt. Megvárom, amíg egy kis mellékutcához érünk, és akkor ragadom karon. Vékonyabb, mint emlékeztem rá. De mindez most nem számít. Nem nosztalgiázhatok. Némi erőkifejtéssel bependerítem a sikátorba, elvigyorodok, ahogy ránézek, akár egy ragadozó, aki a karmai között érzi a zsákmányát, majd a torkának szegezem a kést. Ó, milyen régóta várok már erre a pillanatra… – Szerbusz, Annabelle. Emlékszel még rám? – kérdezem csendesen, aztán várom a válaszát. nem ölöm meg, még nem. Először hallani akarom a szájából, hogy miért tette. Miért hagyott magamra? Miért árult el engem? Miért tartott azzal a két féreggel, amikor őt megkíméltem volna? Ő volt az egyetlen, akit valaha is közel engedtem magamhoz, és ezek a kérdések már túl régóta foglalkoztattak. Tudni akartam.
Már többször járt a városban, először munkát szerzett, nem akart kétséget hagyni afelől, hogy marad. A másik oka viszont nevezhető életbiztosításnak, hiszen több emberrel beszélt a kórházban, biztosította őket, hogy jövő héten kezd, valamint még helyet is keresett egy kis magánrendelőnek, amire már megkötötte a szerződést. Ha más nem, hát valami behajtó biztosan keresni fogja pár hónap múlva. Most épp csak a szokásos reggeli futókörútját tartotta meg, igaz, még nem alakult ki a pontos útvonal, de előbb-utóbb nem lesz benne hiba, ez a része már fixnek tűnt, hiszen az autókat nem különösebben szívlelte azóta a balszerencsés nap óta. Sem önmagát, sem pedig farkas mivoltát nem próbálta elrejteni, a pajzsát egész egyszerűen „otthon” hagyta. Tudta, hogy bármikor jöhet, csak idő kérdése volt, ő ráért, megvárta. Nem szándékozott belenyúlni a darázsfészekbe, így nem kereste fel ő maga a hímet, de tudta, hogy jönni fog. Az édes bosszú ígérete mindig csalogató. Puha léptei alig hallatszottak, hosszú, vörös tincsei laza fonatban végződve verdesték a hátát. Semmiféle smink, puccparádé, vagy bármi más, csak ő maga, felvértezve a bájos mosolyával, minek fényéből még gyöngyöző homloka sem vont le semmit. ~Jaj Malcolm… komolyan azt hiszed, hogy megtaláltál volna, ha én nem akarom?~ A gondolatot azonban nem ereszti szabadjára, minden apró rezzenés nélkül fut tovább, mi arra utalna, hogy észrevette. Érzi, minden porcikájában. Atya ég, mennyire hiányzott. Ám nem lehet ugyanaz a naiv kislány, bizonyára a céljai nem változtak, vigyáznia kell. Az érintése libabőrt csal rá, talán ha akarna, sem lenne képes tiltakozni, hisz kettejük közül mégiscsak ő tűnt fel rossz színben, ő meg nem az a fajta, akinek eszébe jutna, miért feltételez róla egyáltalán ilyet Malcolm. A fal hűvösének simul a háta, még a pulóveren keresztül is érzi, karjai tétován lógnak teste mellett, mintha nem tudná, mi végre mozdítsa őket. Csak egy szakadozott sóhaj szökik ki ajkain, az ő mosolya nem hamis, sosem volt az, őszinte is beszédes, egyúttal tudatja azt is, hogy nem fél. Tőle sosem. A hideg penge tökéletes párja a falnak, nem pillant rá, csak a szemeit nézi, azokat a rég látott, s olyannyira vágyott zöld lélektükröket. Ostoba kérdés, kacagni támad kedve, bár akkor bizony vér serkenne. - Hát el lehet téged felejteni? Kérdezi minden irónia nélkül, őzike szemeinek ártatlansága már-már dühítő, ha lehet, csak még bájosabb lett ennyi év elteltével, kétségtelenül nő lett a kislányból. Ohh Malcolm… - Ha használni akarod, használd, ha kérdésed van, tedd fel. Lehet, hogy kenyérre lehetett kenni, de nem preferálta egy ideje, ha valaki erőszakoskodni próbál vele. Még akkor sem, ha az a valaki éppenséggel az előtte álló férfi. Csak azért nem próbálta kiverekedni magát a szorításból, mert annak semmi értelme nem lett volna, nem tisztázhatnának semmit, s csak megsérülne. Talán meg is halna. Mentegetőzni önmagától nem fog elkezdeni, nem bűnös, ő ezt tudja, hát nem is fog úgy viselkedni.
Dühít, hogy ennyire könnyű dolgom volt? Talán. De az mindenképpen, hogy meg sem próbál harcolni, csak mosolyog rám, és azokat a gyönyörű szemeit egyenesen rám szegezi. Én pedig nem nézhetek félre, mert ha megtenném, akkor beismerném, hogy lélekben már legyőzött. Nem szabad elfeledkeznem arról, ki ő, és milyen fájdalmat okozott. Nem… Erősnek kell maradnom. Most az egyszer nem hibázhatok, amikor végre itt van a szorításomban. Ázsiában elszökött, mert többször hezitáltam. Most viszont nem fogok. – Örülök – felelem, és megállom, hogy ne a fogaim között sziszegjem a szót. Nem csak hogy klisé lenne, de elárulná neki, hogy alig tudok uralkodni a dühös farkasomon, akit most még véd a pajzsom. nem tudom, az övé föl van-e húzva, avagy sem, de nem fogom szabadjára engedni az én bestiámat. Próbálom hát kerülni az összes olyan kifejezést, ami elárulná a zaklatott lelkiállapotomat. Mert, bár kívülről talán nyugodtnak tűnök, de belül tombolok, akár egy vérre szomjazó vadállat. – Én sem felejtettelek el téged. Egyikőtöket sem, ami azt illeti. Sem semmit, amit tettetek. A következő szavaira csak kiszélesedik a vigyorom. Még így is rettenetesen zavar a közönyössége, mintha nem tartanám az életét a két kezemben, de legalább már tudja, kinek a kezében van a döntés. Az enyémben. Úgy ám. Azonban még nem akarom használni a kést. Nem, ahhoz túlságosan is sok időt öltem ebbe a vadászatba, nem fogom hagyni, hogy csak ilyen könnyedén megússza. Először válaszolni fog. – Hamarosan. Mindennek eljön a maga ideje, Annabelle – mondom, és megmozgatom a pengét a nyaka előtt. Vigyázok, hogy ne súrolja a bőrét, hiszen mégiscsak ezüst, márpedig az nyomot is hagyna. – Előtte azonban válaszokat várok. Remélem megérted. Ennyi év után már jól esne néhány, és Booth semmit sem tudott az égegyadta világon. Semmit. Úgy tűnik, ő lehetett a legkisebb bábu Martinez kezében. De érdekelne, te ki vagy… Azzal gyorsan végiggondolom, mit is akarok tudni. Ezer meg egy kérdés tolakodik a fejembe, de azt hiszem az első a legegyszerűbb. Ez az, ami a legfontosabb is. – Miért? Miért tetted? Nem voltam elég jó, vagy mindvégig ezt terveztétek? – kérdezem, és megremeg a kezemben a penge. Bármi történjen is ezután, a válasz eldönt sok mindent. Szinte félek belegondolni, mennyit.
- Ez a szó egészen másképp csengene, ha őszinte lenne. Talán szemtelen volt, ostoba, esetleg teljesen hülye, hogy volt mersze boncolgatni azt az apró kiejtett szót. Csak azért bántotta, mert valóban lehetne igaz, ha… az a sok ha. Fölösleges is ezen gondolkodni. Az itt és most van. Márpedig ha látni nem is látja, a lelke mélyén tudja, hogy köztük jelenleg semmi sincs rendben, épp ezért nem lehet, hogy komolyan gondolja a pozitív töltetű szót a hím. - Mondjuk valahogy így. Szívből örülök, hogy látlak, Malcolm, nagyon hiányoztál. Suttogássá szelídülnek a szavai, melyek közül mind tökéletesen igaz, még ha tudja is, hogy a hím jó eséllyel nem fogja elhinni. Nem számított, ő nagyon is tisztában volt önmagával és a körülményekkel, előbb-utóbb majd Ray is rájön, a kérdés már csak az, hogy késő lesz-e. - A többes szám nem annyira helytálló, mint hiszed. Csóválta volna meg a fejét, de a kés miatt nem merte, a kis betegei nem néztek volna jó szemmel egy vágást a nyakán, egész életében pedig nem óhajtott garbót hordani, azokat utálta. Hát mégis ezt gondolta róla. Egy utolsó áruló volt a szemében. Bábok voltak mindketten egy olyan játszmában, amiről egyikőjük sem tudhatott semmit. - Ha te ezt élvezed, nem az vagy, akinek hittelek. Szűkültek össze a szeme. A bosszú édes méreg, úgy veszi át az uralmat felettünk, hogy közben elveszítünk valamit magunkból. Ő sosem akarta megbosszulni a sérelmeit az apján, sem pedig Boothon, bár azt a mai napig nem tudja, ki ölte meg az anyját, vele lehet kivételt tett volna. Hogy ő ki? A legeslegkisebb bábu ebben az egészben, a szerencsétlen hősnő, akinek a jóindulatát kihasználta a csúf gonosz, szembeállítva a hercegével, ezzel tönkretéve az életét. Nem mintha addig nem lett volna elég baja… - Felvázolnád, kérlek, mit is tettem pontosan? Mire nem voltál elég jó? Csuklik el a hangja, mintha egy volt szerelmes vádolná a lehető legrosszabbal, de hát, Malcolm sosem mutatott felé semmi ilyesmit, ő pedig elkésett. Talán… ezt egyszerűen nem hiszi el. Martinez biztosan tudta, hogy miként is érez a két kölyök, így pedig még könnyebb volt mozgatni a szálakat. Végül felsóhajt, ha mást nem, egy valamit elmondhat, még ha azt sem fogja túl könnyen megemészteni a másik, vagy egyáltalán elhinni. - Én nem terveztem semmit. Engem bezártak, aztán kényszerítettek, hogy velük menjek. Fájdalmasan csengő szavak, szomorú igazság, mégsem süti le a szemét, továbbra is nyíltan Ray tekintetébe mélyeszti sajátját, hogyha a szavai süket fülekre lelnek, hát a lélektükreinek legalább higgyen. Hisz a szemek nem hazudnak.
– Ó, őszintébb már nem is lehetne. Tényleg örülök, hogy emlékszel rám – mondom. Nem bírnám elviselni, ha mindennek a tetejében még el is felejtette volna, ki vagyok. Az felérne egy arculvágással. De úgy tűnik, a becsületemen nem most esik folt, inkább folytatja is. Amikor meghallom, amit mond, hátravetem a fejem, és élesen felkacagok. Ezt még ő sem gondolhatja komolyan… Rettenetesen vastag a bőr a pofáján, az egyszer biztos. Én azonban nem hátrálok meg. Hiába nézek bele abba a gyönyörű, barna szempárba ismét, amely már annyi évtizeddel korábban is megbabonázott, és amelynek még mindig képes lennék hinni, oly sok rossz tapasztalatom ellenére is. Mégsem tehetem. Nem lehetek ugyanolyan ostoba még egyszer. – Ezt hogy érted? – vonom fel a szemöldököm, amikor az ártatlanságára tesz egy megjegyzést. Persze számítottam rá, hogy megkísérli majd kidumálni magát, de arra nem, hogy ennyire nyugodt lesz. Hisztiznie kellene, csapkodni magát a földhöz, őrült némber módjára viselkednie, mégis… Nyugodtabb, akár egy lassú vizű patak. Nem tudom, hihetek-e neki, avagy sem. Az elmúlt másfél évszázad kíméletlen tapasztalata azt ordítja, hogy ne tegyem, de azok a szemek… Azok mintha erősebbek lennének. A kés hegye távolodik a nyakától, de nem tűnik el teljesen. Meginogtam. – Pár évtized, amikor semmi mást nem érzel, csak az árulás keserű ízét, téged is megváltoztatna – feleltem keményen, picit dühösebben, mint akartam. Nála volt a fölény, az egész beszélgetést ő irányította, és erre csak most döbbentem rá. Márpedig ez csak még dühítőbb. Hogy a fenébe csinálja? Nálam van fegyver, a kezemben az élete… De mégis Ő irányít. Istenem, mekkora barom vagyok. – Elmentél. Velük – mondtam, és szinte köptem a szavakat. Másfél évszázad minden keserűsége ott lakozott bennük. – Te is pontosan tudtad, hogyan érzek irántad, de kihasználtál, hogy közel kerülj hozzám. Hogy megtudhasd a titkaimat, hogy segíthesd annak a féregnek az elmeháborodott tervét… – Elhallgatom egy pillanatra, és nyugalmat erőltetek magamra. nem akarom, hogy ez hamarabb érjen véget, mint kellene neki. – Pár nappal azelőtt, hogy az elnököt megölték, vettem egy gyűrűt, Annabelle. Neked. Meghallgatom, amit mond, aztán elhátrálok, nekidőlök a falnak, és halkan káromkodok egy durvábbat. A kés kiesik az ujjaim közül. Persze ez is lehet egy trükk, egy ostoba kis hazugság, amivel át akar vágni. nem tudhatom. De ha igaz… Akkor Martinez még nagyobb bűnt követett el ellenem, mint eddig hittem. És ezért ki fogom tépni a beleit. Visszalépek Anna elé, és előrenyújtom a kezemet. Közben leengedem a pajzsom. Erre még szükségem van, ha meg akarom tenni, amit tervezek. A farkasom előrelép, és körbeszaglássza a másikat. Ő is tudja, hogy valami ismerős. – Fogd meg a kezem, Annabelle, és koncentrálj arra az éjszakára. Arra, hogy mi is történt pontosan. Ne próbálj erőszakkal belenyúlni és módosítani rajta, tudni fogom, ha megteszed. És ígérem, nem fog fájni. Kíméletes leszek – kúszik egy őszinte mosoly az arcomra, amikor az utolsó szót is kimondom. Eddig azt hittem, hogy a bosszú hozza majd el a megváltást. De mi van, ha tévedtem? Mi van, ha a feloldozás az, amire vágyok?
Kedve támad dacosan csípőre vágni a kezeit, amiért nemes egyszerűséggel képen röhögik, de visszafogja magát. Hát mit képzel magáról ez a… ez a… majom. Durcás képet vág, mintha elvették volna a kedvenc játékát, rohadt szemét dolog gúnyt űzni más érzéseiből, ő sosem tette. Beletelik pár őrületesen hosszú pillanatba, míg rájön, hogy a férfinek van oka haragudni rá, jobban mondva, ő meg van győződve róla, hogy jogos a támadása. - Úgy értem, hogy _én_ nem tettem semmit. Legszívesebben nyelvet öltene, de az olyan kislányos lenne, már-már nevetséges. Nem akar mást, csak elűzni ezt a keserűséget belőle. Sosem hitte volna, hogy valaha vissza fog vágyni a kazamatákba a kínokat követő beszélgetések kedvéért. Most így érezte. Inkább ott, mint itt. Akkor még nem nézte egy szemét árulónak. Hogy is feltételezhet róla ilyet? - Tévedsz. Most, hogy már messzebb volt a penge, megcsóválta a fejét. Őt is átverték. A saját apja használta ki, és mozgatta úgy, ahogy nem szégyellte, majd dobta oda koloncnak, mint feláldozható elemet. - Végül is, mentem vagy vittek, a szemedben gondolom nincs különbség. Szólalt meg csalódottan, szomorúság költözött a szemeibe, olyan könnyű félreérteni valamit, sokkal könnyebb, mint a jót feltételezni arról, akiben addig gondolkodás nélkül bíztunk. Aztán jön a totális döbbenet, hitetlenül csóválja meg a fejét, barna szemeiből is a meglepettség tükröződik. - Honnan tudtam volna? Istenem… Nyöszörgi halkan, mintha pillanatok leforgása alatt semmisülne meg teljesen, megszűnik a világ, és ő csak azért küzd, hogy ne tűnjön teljesen gyengének, nem sírhat, most nem. Majd egyedül… - Menj a francba, Malcolm. Adta meg magát a pillanatnyilag fellobbanó haragnak, s talán senki más nem tudhatta Raynél jobban, hogyha Annabelle így beszél, akkor tényleg dühös. Nagyon, nagyon ritkán volt az, a jámbor teremtésnek túl sok volt a sok szemét, amit hirtelen a nyakába öntöttek. Még hogy kihasználta? Soha nem tett volna ilyet. Fel akarta pofozni, a francba is, a másik része pedig csak a karjaiba akart menekülni, hogy beszívja a soha nem feledett illatot, és pillanatok alatt megnyugodjon. - Mit csináltál? Az biztos, hogy senki más nem képes pár perc leforgása alatt ennyi érzelmet előcsalni belőle. Egy gyűrű… akkor vette, amikor ő eldöntötte, hogy megmondja neki, nem csak a barátja akar lenni. Akkor… és aztán… minden elromlott. Utána akar lépni, képzeletben az arcára simítja ujjait, akkor érezhetné a finom remegést, mit nem lehet megjátszani, talán közelebbről hallaná a hevesen, zaklatottan dobogó szív zörejét. Talán… Az ő pajzsa nincs felhúzva, így könnyedén ízleli meg a másik erejét, szinte összefonódik vele, úgy üdvözli, mintha sosem váltak volna el. Legalábbis, ő sosem akart. Szó nélkül fogja meg Ray kezét, kis túlzással még kútba is ugrana, ha kérné, ő még mindig fenntartások nélkül bízik benne.
Nem akar arra az éjszakára emlékezni, de megteszi, felvillanhat mind Martinez, mint Booth képe, ahogy parancsot kap tőlük, maradjon a kazamatákban. Még őrt is állítottak, de ez csupán egy pillanatra villan fel, ennyit látott, amikor kikukucskált az ajtón. Csak arra tudott gondolni, hogy mi lehet Malcolmmal, féltette, zavarta, hogy nem látta sehol és nem is érezte. Senki sem válaszolt neki arra, hogy mi történik, a sötétben tapogatózott, fogalma sem volt arról, mire készült a falka. S bár nem akarta, de ezt követte a következő nap is, a füst, a halál, az, hogy Martinez kirángatja a menedékükből. Jól kivehető a kétségbeesett mondat, miközben az autó felé lökdösik. - Azt fogja hinni, hogy tudtam erről! A pofon még emlékeimet is fülsüketítően csattan, szinte beleremeg, nem akart menni, Boothon több karmolás is volt addigra, vérzett. Utána elég volt egy pillantás Martineztől, hogy átvegye vére felett az uralmat, és eljussanak a kocsiig.
- Martinez az apám. Booth a Teremtőm volt. Hangoztak el a súlyos szavak, mikről nem beszélhetett, parancs kötötte a nyelvét. Most már nincs Teremtője, az apja pedig nem az Alfája. Már nem számít. Talán már semmi sem számít.
– Bocsáss meg, amiért ezt nem annyira könnyű elhinnem – mondom dühösen. Győzködhet az ártatlanságáról, nem érdekel, addig legalábbis nem, amíg nem látok valami szilárd bizonyítékot. Túlságosan sokáig hajtottam ahhoz, hogy egyszerűen elfogadjam ezt. Oly sok éjszakán át feküdtem ébren, szemem előtt lejátszódott mindaz, ami történt akkor, rég, és minden alkalommal elsuttogtam a nevüket a sötétségbe, mint holmi imát. Éppen ezért is horkanok föl, amikor azt mondja, hogy tévedek. Booth esetében nem történt meg, pedig ő is megpróbálta kidumálni magát a karmaim közül. – Ebben nagyot tévedsz – mondom. – Igenis van különbség, ahogy van különbség bűnös és ártatlan között is. Ha vittek, akkor nincs több dolgom veled, Annabelle. Erre az eshetőségre is milliószor gondoltam már. Néha, amikor kevésbé voltam tudatomnál, imádkoztam, hogy így legyen, de minden egyes alkalommal meggyőztem magam az ellenkezőjéről. Mi oka lett volna elmenni velük? Viszont amikor látom a reakcióját, valahol magamban rettenetesen, undorító módon megörülök neki. Igen, szenvedjen csak egy kicsit, ahogy szenvedtem én is miatta. Legalább élvezetesebb lesz a következő rész. – Szerintem jártam már ott is – feleltem egy apró, de őszinte vigyorral a képemen. Élvezem, hogy ennyire feldühítettem, ami olyan ritkán sikerült még a régi időkben is. Hiába, furcsa népek vagyunk mi ketten. Viszont amikor a gyűrűről beszélek, akkor érzem a fellobbanását, mert a pajzsomat eddigre már leengedem. Ezt szerettem benne, hogy ennyire hevesen csapódik az érzelmek között, főleg ilyenkor… Igaz, kölyökként, amikor még nem tudtuk kontrollálni magunkat nem volt ez annyira vicces, de most már. Elmondhatatlan, mennyire hiányzott. Megvonom a vállam. Az a gyűrű még mindig ott van valahol a csomagjaim mélyén. Pár évente elővettem, hogy emlékeztessen a veszteségre, és a célomra. Az emlék úgy söpör át rajtam, mint valami árhullám. Minden egyes pillanat, amit felidéz, úgy rajzolódik ki előttem, mintha én magam éltem volna át. Így érzem a pofont is, ahogy érzem a félelmet és a haragot, amit akkor élt át. Megszakítom a kapcsolatot, és hátratántorodok. Felordítok, akár egy sebzett vad, artikulátlanul. Az elmúlt másfél évszázadban egy ostoba hazugságban éltem, valamiben, aminek nem lett volna szabad még megtörténnie sem. Annabelle mondata még így is átüt a ködön, amely körbefogja az elmémet. Meglepő, nem mondom, de az igazság után már nem képes jobban letaglózni. – Booth-ról tudtam – felelem. – Martinez pedig… Nem érdekel, hogy az apád. Te nem vagy olyan, mint ő… Annabelle, én úgy sajnálok mindent. Az a féreg meg fog fizetni mindazért, amit velünk tett, esküszöm neked. Ha akarsz, most menj. nem fogok az utadba állni, és üldözni sem foglak többé. Te nem tettél ellenem semmit. Mondom, és közben felvonom a pajzsom, hogy ne érezze se a zavart, se az égő gyűlöletet, amit most Martinez iránt érzek. Az a féreg meg fog halni a kezem által ezért. Saját kezemmel fogom kitépni a szívét.
Dühös, legalább már lát valami őszintét is rajta, nem csak azt az undok vigyorgást. A szavai visszhangoznak a fülében… akkor, nincs több dolgom veled, Annabelle. Nincs? Hát jó… a sírás marja a torkát, sosem szokott kiabálni, de most kedve lenne hozzá. Azt hiszi, hogy ez az egész csak neki volt rossz? Hogy ő nem szenvedett? Hát persze, elvégre Annabelle hátán fát lehet vágni, ő mindent megért és elnéz, neki csak tűrnie lehet. Na nem, ebből többet nem esznek. - Szerintem visszamehetnél. Igen, ő is dühös, hogyne lenne, talán jobb lett volna, ha egyszerűen csak leszúrja, akkor nem kéne szembesülnie azzal, mennyire könnyen ítélte el, és hitt a látszatnak. Egyre inkább viszketett a tenyere, fel akarta pofozni, ő, de mennyire jól esett volna. Ám erre most nem fog sor kerülni, de ezt a kis műsort nem fogja elfeledni egykönnyen. Meglehet, hogy könnyen kezelhető típus, de ha az rúg bele, akit egyszer már közel engedett, akkor bizony még benne is felmegy a pumpa. Nem akarta érezni a felszínen lebegő érzéseket, most nem akart megenyhülni, igenis haragudni akart. Magában már annyiszor felmentette, sosem volt képes düh kíséretében gondolni rá, hiába akarta megölni. Az emlék bekebelezi, majd mintha jól végezte volna dolgát, kiköpi, s otthagyja, mintha mi sem történt volna. Életének legrosszabb időszaka volt, persze, csak azután a nap után kerülhet sorra, mikor elveszítette az édesanyját. ~Ez az, Malcolm, szenvedj csak… és szégyelld magad.~ Nem olyan kegyetlen, hogy mindezt ki is mondja, de némi elégtételt azért érez, amikor felordít, még ha iszonyatosan fáj is így látnia. Legalább most már tudja, hogy tévedett, rossz személyt üldözött sokáig, s bár az egyik valódi bűnös már halott, Martinezzel valószínűleg sosem fog tudni végezni, még ketten együtt sem lennének képesek rá. Talán majd ha erejük teljében lesznek, a vén csont pedig gyengül a kor előrehaladtával. - Sajnálod? Akkor jó… tudod, én sosem hittem volna el rólad ilyesmit, lássak bármit is. Lehet, hogy hajlamos vagyok jót gondolni mindenkiről, de sosem lettem volna képes hazugságnak gondolni azt, ami köztünk volt. Elcsuklik a hangja, még folytatná, de gondolatban is megakad. Nem mondhatja azt, hogy neki is voltak a barátságon túlmutató érzései iránta, hazugság lenne, hisz még most is hatással van rá. Azt viszont nem fogja kimondani, hogy még most is igaz. Eszében sincs. Elmenni, igen, azt akar… csak sírni egy jót, hogy aztán mosolyogva folytassa a napot a kis betegeivel. Más már nem nagyon számított, elvégre azt mondta, nincs már dolga vele. Az az egy mondat jobban fájt, mint a tény, hogy képes lett volna megölni. - Hát akkor… szia. A selyem könnyedségével siklik a helyére a pajzsa, a fájdalmát ne érezze senki más, főleg ne ő… Fénytelen tekintettel néz rá, meg fog fizetni, lehet, de már úgyis mindegy, láthatólag tönkretette azt, ami valaha köztük volt, és közel sem biztos benne, hogy helyre lehet azt állítani. A bizalom nehezen jön, és ha egyszer elmúlt, utána talán sosem tündökölhet a régi fényében. - Megyek… Nem is tudja, miért mondja, talán mert valójában nem akarja itt hagyni, de túlságosan mély sebeket téptek fel a szavai, nem bír most a közelében maradni. Lassan mozdult, hogy pár pillanat múlva kifordulhasson a sikátorból, tervei szerint ugyanúgy folytatva a könnyed kocogást, ahogy elkezdte.
Úgy döntök, figyelmen kívül hagyom a megjegyzését. A régi emlékek így is éppen elég kínzóak. Milliószor elképzeltem már, hol lennénk, ha nem történik az Washingtonban, ami történt. Mégis, ránézek, aztán pedig a saját, dühtől remegő kezemre. Az életem nagy részében válaszokat akartam és elégtételért imádkoztam. Most, hogy végre tudom, mi történt, nem adatott meg nekem egyik sem. Csak milliónyi kérdés, fájdalom, és… üresség. Igen, üresség ott, ahol az eddig két ember felé tomboló haragom volt. Martinez még mindig szerepel a listán, de Annabelle…. Megbocsájtja-e vajon valaha is azt, amit tettem vele? Csak remélni merem. Nem fogok a bocsánatáért esedezni. Két okból sem. Egyrészt, nem hiszem, hogy elérnék vele bármit is, másrészt pedig nem lennék képes térdet hajtani. Túl elevenek még azok az emlékek, amikor a gyűlölet vezetett, és hiába érzem mindennél erősebben a régi érzelmeket iránta, még nem lennék képes erre. Nem, most arra kell koncentrálnom, hogy Martinezt megállítsam. Ha kell, hát ennek oltárán föláldozok valamit… – Azt sem tudtam, hogy volt köztünk valami – nyögtem csöndesen, és próbáltam visszatérni ide gondolatban. A bosszú tervét most az agyam mélyére kellett süllyesztenem, csak mint amikor őrködtem Castor oldalán. Mindennek megvan a maga helye és ideje, mondta egykor Lincoln, és most próbálok az egykori elnök szavai szerint élni. Bár érdemes belegondolni, őt hova juttatta mindez… Ismét elkalandoztam. Annabelle felé nyújtom a kezem, de ő már éppen indulni készül. Gyengéden ragadom meg a vállát, hogy visszatartsam. Ha most elsétál, akkor örökre keresztet vethetek rá, tudom. – Ne menj! – suttogom, többre képes sem vagyok. Túl nagy volt a sokk, amit az igazság kiderülése okozott. Tudnék élni a kíméletlen tudás nélkül is, ami azt illeti. De most már nem akarok. Az egyetlen, amire szükségem van, az megbocsátás, és azt csak tőle kaphatom meg, mástól nem. Közelebb lépek hozzá, de ezúttal nem süt belőlem az a ragadozói kisugárzás, mint találkozásunk legelején. Most csak a szemébe nézek, és próbálom kitalálni, mi zajlik mögöttük. – Tudnod kell, hogy ha csak sejtésem lett volna arról, mi történt, nem adom föl, amíg ki nem szabadítalak a karmaik közül. Kérlek, bocsáss meg nekem… Olyasmit teszek, amit nem is tudom, mikor tettem utoljára: lehajtom a fejem, mint holmi hazatérő, tékozló fiú. A farkasom nem ért egyet, és dühösen rám morran, de nem tudja, mekkora szükségem van nekem most erre. Annabelle… Ó, milyen rég álltunk már így, egymás mellett, és milyen jó érzés most megtenni, a fájdalom ködén túl.
- Ezek szerint a barátodnak sem tartottál. Ő ugyanis ezen a ponton nem gondolt másra, elvégre, nem is volt szó egyébről. Azaz, a felszín alatt igen, de egyik fél sem tudta a másikról… Kölykök voltak, nem mentek még olyan jól nekik a mentális dolgok. Most már meg tudná mondani, de Ray gondolkodás nélkül zárkózott vissza. Nem bízik benne. Valamilyen szinten megérti, elvégre, annyi év után nem könnyű megszabadulni a keserű gyűlölettől és pozitív irányba dönteni a mérleget. - Azt mondtad, nem fogsz az utamba állni. Tulajdonképpen még igaz is a dolog, elvégre, nem előtte ácsorog a hím. A vállára simuló kezek azonban épp elegek ahhoz, hogy maradjon, és ezzel biztosan tisztában van a másik is. Annabelle könnyű eset olyan szempontból, hogy nem szereti a komorságot, így ha esélye nyílik arra, hogy tisztázzon valamit, vagy a pozitívabb kimenetelre, akkor nem ragaszkodik saját sértettségéhez. Visszafordul hát, de immár sokkal nehezebb számára, hogy a zöld szemekbe nézzen, talán csak nem akarja, hogy Ray lássa a fájdalmat a lélektükreiben. - Ha nem ragaszkodtál volna olyan erősen ahhoz, hogy elárultalak, sokkal hamarabb megtudtad volna. Felelte csendesen, azt nem veti a szemére, hogy meg akarta ölni, nem az fáj a legjobban. Nehéz sóhaj szökik ki ajkaiból miközben Ray álla alá nyúl, hogy felemelje a fejét. Erre nincs szükség, különben is, csak elrejti vele a szemeit, mik elárulhatnák, őszintén beszél-e. Nem, ő soha nem akarta, hogy fejet hajtson előtte vagy bármi olyat kelljen tennie, amit megalázkodásnak tartana bárki. Még emberként sem, nemhogy farkasként. - Meg fogok, Malcolm, de… idő kell. Meg tudod várni? Ami a szívén, az a száján, ha most azt mondja, megbocsájt, az hazugság lenne, s csak azért ejtené ki a száján, hogy a másik megkönnyebbülhessen, ám mindketten tisztában lennének vele, hogy nincs így. Akaratlanul is Ray arcára siklik az egyik keze, ismerős érzés, de mégis más, az évek némileg átformálták, bár még így is megismerné bárhol. Szeretné megölelni, de nem megy, fél közeledni, túlságosan törékeny még ez az egész közöttük, a múlt árnyait nem olyan könnyű elkergetni. Talán majd egyszer eljutnak oda, hogy ismét képesek lesznek értékelni egymást, s bízni, ám jelenleg túlságosan zavaros a helyzet. - A városban maradok, úgyhogy ha akarsz, megtalálsz, na és persze, ez fordítva is igaz. Az elhangzottakkal egyetemben azt is kijelentette, hogy nem szándékozik használni az elrejtőzésre irányuló képességét, és újra eltűnni. Most, hogy végre Ray tudja, ő is áldozat volt, nem is volna értelme. Egyedül Martinez elől kell majd bujkálnia, de neki egyelőre se híre, se hamva. Biztos benne, hogy előbb-utóbb újra egymás útjába sodorja az élet, de ő maga nem igazán várta ezt a pillanatot. - Tényleg… hogy ismernek az itteniek? Kérdezte még, átváltva egy sokkal inkább emészthető témára, de aztán tényleg menni szándékozik, viszont szüksége van a hím most használt nevére, hogy ha kell, érdeklődhessen felőle. - Én dr. Annabelle Evans vagyok… a kórházban dolgozom. Úgy véli, épp elég tippet adott már ezzel is, hogy esetlegesen „véletlenül” összefuthassanak. Remélte legalábbis, hogy Ray akarja még látni…
– Ne forgasd ki a szavaimat. Pontosan tudod, mire gondoltam – mondom, és érzem, hogy az értetlenkedése miatt a düh egy apró, visszamaradt tüskéje megmoccan, hogy fájdalmat keltsen. – Ha csak sejtem, hogy ugyanolyanok az érzéseink, Annabelle, akkor semmi, de semmi sem állíthatott volna meg abban, hogy megmentselek tőlük. De nem tudtam. Még csak sejteni sem mertem. És azon az éjszakán minden… Minden annyira gyorsan történt. Csak láttam, de nem gondolkodtam. Azóta megtettem vajon? Hiszen több, mint egy évszázad eltelt, mégsem álltam meg, hogy filozofáljak annak a végzetes estének az eseményein. Ha megteszem, lehet, sokkal korábban eljuthattunk volna eddig a pillanatig. Nem tudom. Nem is akarom tudni, mert félek a választól. ha korábban megtudom… – Nem is állok az utadba – mondom, és még csak nem is szorítom a vállát. Ha akarna, bármikor elléphetne tőlem, de ő megállt. Felsóhajtok. Ezt próbálom jó jelnek venni, örömhírként felfogni. Próbálok a szemébe nézni, de megértem, amiért próbálja őket rejtegetni előlem. Az ezt követő szavai azonban olyannyira türközik saját gondolataimat, hogy képtelen vagyok őket kiverni a fejemből. Csak nézek rá, keresem a tekintetét, és próbálok valami értelmes feleletet adni neki. – Talán így van. és ha hatalmamban állna visszaforgatni az időt, hát megtenném. De sajnos nem tehetem. Együtt kell élnem mindazzal, ami történt, bármennyire nehéz legyen is. Érzem a puha kezeit az arcomon, és akaratlanul is felszakad egy apró sóhaj a számról. Mennyit álmodtam én már ezzel a puha érintéssel… ezer, vagy akár több alkalommal is, minden egyes napon, amikor leittam magam, és a múlt kiszökött gondosan felépített kalitkájából. Olyankor, bármilyen nővel töltöttem éppen az estémet, Annabelle neve szökött ki a számból, mintha csak rá vágytam volna. Valószínűleg ezért sem sikerült soha megállapodnom. – Idő… – suttogom, és keserűen elmosolyodok. – Abból kevés van, Annabelle. Tudod mi zajlik ebben a városban, nem? Bármelyik pillanatban kirobbanhat a háború két falka között, én pedig az egyik katonája vagyok. Holnap már akár holtan heverhetek egy véráztatta csatamezőn, vagy fogolyként valahol, a hegyiek tömlöcében. De várni fogok rád, ameddig csak tudok. Apropó… Ő is itt van. Mármint Martinez. A hegyiek védelmét élvezi. Ez már régóta foglalkoztatott. Sehogy sem tudtam kicsalogatni a férfit. Még a múltkori, robbantásos merénylet is csak úgy tovatűnt, mintha mi sem történt volna. Nem könnyű felingerelni ezeket, az egyszer biztos, pedig Castor próbálkozik. És így aztán mindannyian ugyanezt tesszük. – Gyere el a hotelbe – mondom. – Ott élek, és jobban örülnék, ha biztonságban tudnálak, amíg nem rendeződik a helyzet. Így, hogy Martinez szabadon kószál, mindketten veszélyben vagyunk. Egyébként Ray Windslone néven ismernek. És… Dr.? – szalad föl a szemöldököm. Végül is, számíthattam volna rá. Ha valaha is sikerül elvinnem a hotelbe, az Alfa örülni fog. Gyógyítókból sosem elég. Viszont Emily valószínűleg rajtam fogja gyakorolni a kibelezést. Hadd jöjjön. – Milyen doktor, ha szabad tudnom?
- Én... akkor akartam elmondani, de bezártak, tudtam, hogy valami baj van. Csóválta meg a fejét, azóta is bántja a dolog, noha pár éves kölyökként nem sokat tehetett volna, túlságosan gyenge volt még. Meg talán gyáva is, noha sziklaszilárd meggyőződése, hogy nem tudott volna egy darabban kijutni a katakombákból. Akkor még nem igazán értette az adottságát. - Sosem voltam elég bátor. Csóválta meg a fejét, noha számos alkalommal ellent mondott Boothnak vagy Martineznek, még ha mindannyiszor meg is járta. Nem sok minden sikerült azóta kiderítenie, de azt igen, hogy apja kifejezetten dühös volt hosszú-hosszú ideig utána, hogy rosszul sült el a terve. Ő meg minden alkalommal próbálta tudatosítani az öregben, hogy mennyire elszúrta. Valószínűleg ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy végül szétváltak, és mehetett, amerre lát. - Valóban nem. Csak épp semmivel sem lenne könnyebb, ha most elsétálna. Épp olyan nehéz, mint a közelében lenni. Azért marad, mert még annyi év után is érdekli, mi van vele, túlságosan is számít vérfarkaslétének első pár éve ahhoz, hogy csak úgy maga mögött hagyja, bár abból is csak annyi, ami Malcolmmal kapcsolatos. - Túljutunk rajta, ha az eddigieket sikerült átvészelni, akkor most csak könnyebb lehet. Nem érezte magát túlontúl is optimistának, elvégre a gyűlölködés helyére most léphet valami más, és ketten együtt talán könnyebben átvészelik majd, ami jöhet. Vagyis, kicsit előreszaladt, mert bár immár úgy tűnik, Malcolm bánja a történteket, de azt még nem tudta, hogy a közelében akarja-e tudni, vagy inkább minél messzebb, hisz élő, lélegző emlékeztető a múlt hibáira. Az az apró sóhaj mégis okot ad a reménykedésre, noha ő mindig könnyen talál kapaszkodót. Nehezen gyűrte volna le a maga mögött álló éveket, ha nem talál vissza ahhoz a kislányhoz, akiből sütött az életöröm. Háború… úgy tűnik, őket csak ilyen helyzetekben sodorja egymás közelébe a sors. - Hát ez remek. Azt hiszem, akkor sem lenne sok választásom, ha nem akarnék maradni. Nyilván Malcolm a másik falka tagja, következésképp egyedül ott lenne a helye, merthogy biztosan nem megy azoknak a közelébe, akik befogadták azt a szemetet. Nem rajongott a gondolatért, hogy ilyen közel van az apja, de nem nagyon tudott mit tenni, valamiért bizonyára így kell lennie. - Ray Windslone, hm. Ízlelgette a nevet, bár részéről bárhogy hívhatták volna, neki akkor sem lenne semmi baja vele. Akaratlanul is elmosolyodott arra, hogy Ray biztonságban akarja tudni, a sok kellemetlenség közepette ez kifejezetten jól esett neki. Nem esett nehezére ebbe kapaszkodni, és mosolyogni ahelyett, hogy már megváltoztathatatlan dolgokon bánkódna. - Gyermekorvos és sebész. Talán ez sem lehetett túlságosan meglepő, elvégre illett hozzá az ilyesmi. Nem volt nehéz odaképzelni a gyerekek közé, hiszen könnyen megtalálta a közös hangot bárkivel is, így a lurkókkal is. Sőt, ők voltak azok, akik képesek voltak emlékeztetni a benne élő életvidám kislányra. - Elmegyek a hotelbe. - Jelentette ki végül, nem csak azért, mert nem volt igazán választása, hanem Ray miatt is, de ezt nem óhajtotta ilyen nyíltan a férfi tudtára adni. - De ez nem jelenti azt, hogy nem fogok eljárni dolgozni, vagy bárhová, ahová a kedvem tartja. Kellőképp határozott volt, ezen a téren már nem ismert pardont, nem volt hajlandó eltűrni, hogy bezárják. Egyébként sem volt már egy porcelánbaba, s ha szorult helyzetbe került, könnyebben lógott meg, mint azt talán Ray feltételezte. - Ki az Alfád? Nem szándékozott ugyanis az engedélye nélkül a területén ólálkodni, szeretett mindig körültekintő lenni, és nem ellenlábasokat szerezni magának. Épp ezért nem is voltak neki, Martinez volt talán az utolsó, akit ellenségeként kényszerült emlegetni.
Hallgatom, amit mond. Milyen fura, hogy ennyire párhuzamos úton haladtunk akkor, mégsem tudtunk egymásról. Ha csak a leghaloványabb sejtelmünk lett volna a másikról, akkor vajon mennyire alakulnának máshogy az események? Élnénk valami távoli földön, egy farmon, és kukoricát termesztenénk? Megvan rá a lehetőség… De nem hiszem. Túlságosan izgága a vérem ahhoz, hogy egyszerűen megüljek a hátsómon, és hagyjam elmenekülni Martinezt, és a társát. Nem nyugodtam volna, amíg le nem vadászom azt a két férget, aki elmenekült. – Még úgy is elém álltál, hogy tudtad, megvan az esély rá, hogy megöllek beszélgetés helyett – sütöttem le a tekintetem, hiszen már a szavak kimondása is rettenetes súllyal nehezedik a vállamra. – Ezt én bátorságnak nevezném, Annabelle. Nem számít, mi történt akkor… Többé már nem. És ezt tényleg így is gondolom. Martinez persze fizetni fog azért, amit tett, de immár egészen más dolog van a rovásán. Egymás ellen hangolt bennünket, pontosabban engem a nő ellen, akit szerettem. Márpedig ezt nem fogom neki megbocsátani sohasem. Ha kell, a világ végéig is üldözni fogom, és félreértés ne essék, el fogom kapni. Öreg már, nem menekülhet örökké. Előlem nem. vagy akár előlünk sem, de most nem merem még felhozni a témát Annabelle előtt. Egyelőre még a békén kell dolgoznunk, a közös ellenséget később is megnevezhetjük. – Hiányzott az optimizmusod – mosolyodtam el. A megjegyzés nem gúnyos, hiszen tényleg hiányzott. Néhanapján bármit megadtam volna azért, hogy velem legyen, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Most, úgy tűnik kaptam egy második esélyt, és nem tervezem elszalasztani. – De nem tudom, mennyivel lesz könnyebb innentől kezdve. A legrosszabb esetben is megszabadulhatunk a múlt árnyaitól, vagy fölemészthetnek bennünket azok. Nem tudom, mi fog történni, mert nincs jóstehetségem. Pedig ha valamikor, hát most szeretném látni, mi fog történni velünk. Csupán egy apró villanást… Gyűlölöm, hogy a helyzetünk ennyire bizonytalan lett. Eddig olyan biztos lábakon állt minden. Tudtam a célom, tudtam, mit akarok. – Választásod mindig van. Választhatod, hogy kimaradsz az egészből – mondom, és megvonom a vállam. – Persze ebben az esetben hókuszpókuszék nem vennék jó néven, hogy falka nélkül vagy a területen. Annak ellenére, hogy ők hívtak ide bennünket, meglehetősen utálják, hogy itt vagyunk… A gyermekorvos pedig illik hozzád. Mindig jól bántál a kicsikkel. Bólintok, amikor azt mondja, elmegy a hotelbe. Jó… Most, hogy megtaláltam, beleőrülnék, ha elveszíteném valamiért. Az ezt követő mondatán viszont elmosolyodtam. Minek néz engem, valami birtokló őrültnek? Nem, annyira azért nem vagyok rossz. – Ilyesmit nem is kértem tőled. Nem is tenném. Szabad ember vagy, Annabelle, oda mész, ahová csak akarsz – mondom, és elgondolkodok. Merjem kiadni Castor nevét neki? Hiszen könnyedén dolgozhatna Martineznek is. Az az emlék azt bizonyítja, hogy korábban elvitték, azt viszont nem tudom, mi a helyzet most… Aztán gondolatban megfeddem magam. Meg kell bíznom benne, nincs más mód. – Castor de Luca. És ha jössz, majd beszélek vele, beajánllak. Így reményeim szerint nem lesz semmi gond a későbbiekben.
- Igen, elég sokat gyúrtam a dologra. Céloz arra, hogy nem kevés idő telt el, mióta utoljára hallottak egymásról, nagyon rég volt az ázsiai üldözőkörútjuk is. Igazság szerint szerette volna tényleg összeszedni magát, és megerősödni, mielőtt bármivel is próbálkozik. Meg aztán, nehezére esett a helyére tenni ama tudatot, hogy Ray gyűlöli. Sokáig tartott, de reméli, nem túl sokáig, legalább időközben Martinez is csak megvénült. - Legyen igazad. Bólintott, holott valahol mélyen úgy gondolta, hogy igenis számít, sajnos túl sokat. Akkor valamit elvettek tőlük, kihasználták két kölyök gyengeségeit, szándékosan terelve őket egymás mellé, hogy aztán ebből húzzanak hasznot. - Majd kiderül a lényeg, hogy legalább már nem kell őrlődnünk... na és persze, elég, ha egy valakire korlátozod a gyűlöletedet. Öltött nyelvet, nem törődve azzal, mennyire is pofátlan, vagy épp mennyire gyerekes a dolog. Igazság szerint nem tudja, mikorra fogja megemészteni ezt az egészet, de nem az a fajta, aki a végtelenségig húzná a sértettségét, pláne ha olyasvalakiről volt szó, mint Ray. Nincs másra szüksége, mint pár kellemes emlékre, amikkel képes ellensúlyozni az elmúlt dolgokat. Neki igazán nem kell sok, hogy valakit felmentsen, túlságosan jóindulatú volt, Ray pedig sosem rúgott belé tulajdonképpen, csak bedőlt egy szemét manipulációjának. - Kimaradni az egészből? Úgy, hogy a másik falka tagja Martinez? Ne viccelj… – Legyint egyet, közel sem tartja ezt a maga részéről vállalható opciónak. Különösképpen azért, mert nem akarja, hogy Ray azt higgye, bármi köze is van még Martinezhez. - Hókuszpókuszék? Érdekes elnevezés. Nem tudom pontosan, mi zajlik itt, csak számomra elképesztően furcsa, hogy két falka van ebben a városban, de a hallottak alapján nem nevezhető békés együttélésnek. A gyermekorvos témára bólint, ilyen téren igenis szerencsésnek érzi magát, hisz megtalálta azt, amivel igazán szeret foglalkozni, és még hasznosnak is érzi magát. A gyerkőcök legalább mindig őszinték, néha már-már egyenesen kegyetlenül. - Én is így gondoltam. Bólint, mosolya töretlen, nem mintha ilyesmit feltételezne Rayről, de igencsak rányomta a bélyeget az életére az az este, így nem tűr el olyan korlátokat, amiket nem feltétlenül muszáj. Egy falka kötöttségei persze teljesen mások a szemében, azzal nincs problémája, Ausztráliában megtanulta, valójában hogy kell egy ilyen közösségnek működnie, mert hát, az apja nem volt túlságosan példamutató ilyen téren. - Rendben, köszönöm. Akkor, azt hiszem, megvárom, míg sikerül beszélned vele, addig nem zargatom. Senkinek nem szeretne útban lenni, ő inkább mindig meghúzódott a háttérben, majd elválik, hogy Ray mit tud kihozni a helyzetből, és szívesen látják-e, vagy pedig marad, amíg megtűrik magányos farkasként, aztán lelép. Ezért a verzióért nem lelkesedett túlzottan, de bízott benne, hogy nem így lesz. - Most már tényleg mennem kell, mindjárt kezdődik a műszakom. Na meg, azt hiszem, neked is támadt némi dolgod. Kacsintott vidáman, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve közelebb lépett, hogy egy puszit nyomjon Ray arcára. Ártatlan volt és bájos, amolyan magától értetődő dolog. Világ életében többre vágyott, de most nem akart semmit tönkretenni, és úgy vélte, ennyit még nyugodtan megtehet, csak szépen lassan…
– Használt – vigyorodtam el csöndesen. Tényleg bátrabb lett, mióta utoljára találkoztunk. Furcsa ezt látni, de hát százötven év mindannyiunkon nyomot hagyna. Istenem, milyen sokáig loholtam a nyomában, vágytam arra, hogy elkapjam, hogy kitépjem a szívét, de… De soha nem hittem volna, hogy így lesz vége. Hogy van lehetőség a megbocsátásra, legalábbis egyik oldalról. Remélem, egy napon majd ő is megbocsátja nekem, amit tettem, és elnézi ezt a hibámat. Ezt a kolosszális, végzetes hibát. Következő szavain azonban ismét elvigyorodtam. – Az az egy éppen elég lesz. De reméljük már nem tart sokáig. Így vagy úgy, de hamarosan a végére járunk ennek a magánháborúnak… Tetszik a benne lakozó tűz. Mind a kisgyerekes nyelvöltögetés, amelyhez már hozzászoktam régen, mint a válasz, amit arra ad, hogy nem marad ki az egészből úgy, hogy Martinez is itt van. Én sem tenném, ha fordított lenne a helyzet. Véget fogunk vetni ennek a küzdelemnek, itt, vagy akár máshol. De most szereztem magamnak legalább egy szövetségest, aki ugyanazt akarja, mint én. Talán többet is, mint szövetségest… de ez már a jövő zenéje. – Az biztos, hogy nem egyszerű helyzet – húzódott a szám fanyar vigyorra. – A lényeg az, hogy a helyiek rendetlenkedtek, mire az őrzők behívtak bennünket. Viszont, ha engem kérdezel, nem számítottak arra, ami kezd kibontakozni. Nem hiányzik nekik egy teljes körű falkaháború, de lehet, nem lesz más választásuk, mint végignézni, ahogy a két tábor egymásnak esik. – Szívesen látlak, ha valamikor kedved támadna beugrani. Sok mindent kell még nekünk megbeszélnünk, Annabelle – mondom, és komolyan is gondolom. Túl sok minden történt már azóta az este óta mindkettőnkkel, engem pedig érdekel, hogyan alakult a sorsa Ázsia óta. Úgy tűnik, nem kanyarodott rossz irányba, de ha lehet, meg akarok bizonyosodni arról, hogy nem tette teljesen tönkre ez a nyomorult, személyes háborúm. Elvégre ő csak a tűzvonalban ragadt, szerencsétlen áldozat volt, semmi több. Mégis, talán ő szenvedett a legtöbbet. Valahogy most nem tudok a járulékos veszteségre gondolni. – Igen, nekem is mennem kellene – mondom, és hozzá akarok tenni még valamit, de ekkor arcon csókol, én pedig úgy reagálok, mint egy kamasz fiú, nem mint egy másfél évszázadot megélt férfiember. Mikor eltávolodik, csak nézek utána, vigyorgok, mint a tejbetök, és figyelem, ahogy távolodik. Közelebb akarom vonni magamhoz, de tudom, hogy most még várnom kell erre. Lassú, de biztos léptekkel haladjunk inkább. – Viszlát Annabelle. Jó volt téged újra látni. Ennyit mondok, és megvárom, amíg elmegy. Ezután célba veszem az első kocsmát. Át kell gondolnom dolgokat, mert nem tudom, mit higgyek. Többé már nem. Most már csak Martinez maradt a listán. De őt nem fogom elengedni. Meg fog bűnhődni mindazért, amit velünk tett.
Némi pír szökött az arcára, valahogy jó érzés volt ezt tőle hallani. Igazság szerint, mindig is hihetetlenül sokat számított neki Ray véleménye, talán túl sokat is. Hiányzott… ám most csupán annyira vetemedik, hogy némileg mélyebbeket szippant a levegőbe, megjegyezve az ismerős, mégis kicsit megváltozott illatot. Csak gondolatban szidja magát azért, hogy tulajdonképpen ő már meg is bocsátott, túlságosan gyenge ahhoz, hogy vele szemben tartsa magát. Hülye liba… -Én csak… nem akarom, hogy megöljön, azt nem bírnám elviselni.. ~Inkább engem...~ Igaz, mindketten igencsak esélyesek erre az eshetőségre, de ő nem képes ilyen sötéten látni a dolgokat, nem szabad. Az élet nem kell, hogy erről szóljon, épp elég volt belőle 150 év, s ha kell, majd ő megpróbálja elfeledtetni a hímmel is, amikor csak lehetősége nyílik rá. Csak hogy egy kicsit, néha engedje el a bosszúvágyát, hogy más érzések is befurakodhassanak a szívébe. - Erre csak azt tudom mondani, hogy akkor egyék meg, amit főztek. Már csak ha józan paraszti ésszel gondolkodunk, akkor is egyértelmű, hogy egy területen nem fér meg két falka. Vont vállat kissé hanyagul, igazság szerint nem fért a fejébe ez az egész, de hát ő sokkal kisebb hal ahhoz, hogy ilyesmibe beleszóljon. Véleménye persze attól még lehet, és természetesen van is, bár általában nem ad neki hangot. - Igen, az biztos. Most már úgysem menekülsz… Kacsintott, némileg elviccelve a dolgot, mert valahogy már most az járt a fejében, vajon mi lesz legközelebb. Valahogy gyúrnia kell arra is, hogy ne legyen majd ennyire zavarban, na meg az, hogy betegye a lábát Ray szobájába… nos, eléggé ijesztőnek tűnt. Ő az a fajta volt, akit már többször megtört az élet, mégis fennmaradt a hullámokon, sőt, kihasználta őket, csak erősebb lett tőlük, fejlődött általuk, a naiv kislány elpárolgott belőle, és a látszat ellenére nem olyan könnyű a bizalmába férkőzni, de akinek sikerül, az olyan barátot tudhat maga mellett, aki mindig ott lesz, ha szükség lenne rá. Elkuncogja magát Ray vigyorára, fura mód ettől valahogy könnyebb lesz a lelke, hisz mindenképpen pozitívnak tűnik a reakció. A benne élő romantikus nőszemély biztos benne, hogy közel sem reagál így minden nőre. Lehet, hogy csak áltatja magát, de mindez most nem igazán számít. - Téged is, Ray... Hm, de fura. Akkor… hamarosan. Azzal már fordult is sarkon, de nem az útvonalát folytatta, hanem visszafele kezdett el kocogni, elvégre készülnie kellett munkába. Nem volt benne biztos, hogy képes lesz koncentrálni, elég sok mindent kell most feldolgoznia és mérlegelnie…
Egy hónapja mindössze talán, hogy a városba érkeztem, így sajnos nem ismerem túlzottan a környéket, éppen ezért telik most még napjaim java része azzal, hogy kisebb-nagyobb felfedezőutakra indulok. Ma éppen erre a szakaszra esett a választásom, jobban mondva elindultam otthonról és tádám, errefelé kötöttem ki. Ezúttal viszont a fényképező masinámat otthon hagytam, helyette futófelszerelést öltöttem, egészen egyszerű és kényelmes viselet. Fekete futócipő, fekete nadrág és egy sötétkék, cipzáras, kapucnis pulcsi. A kapucnit jelen pillanatban a fejemre húzva viselem, hiszen esik az eső. Ezt egy cseppet sem bánom, hiszen imádom az esőt. Jó, persze kényelmesebb az ablakból nézni egy bögre forró teát szorongatva, de nekem most így is megfelel. Mélyet szippantok a levegőből, oda vagyok ezért az illatért! Az eső illata.. Feltölt energiával, amire most szükségem is van. Ma szinte egész nap a gép előtt görnyedtem és dolgoztam. Kell az az állás, így a legjobbat szeretném kihozni magamból, hogy a készülőben lévő épület is elnyerje a – remélhetőleges – munkaadóm ízlését. Egyelőre viszont elég volt, szükségem van egy kis pihenésre, hogy kiszellőztessem a fejem és mást is szemléljek a monitoron kívül. A késő délutáni levegő pont kellemesen hűvös és az eső illatával keveredve olyan energialöketet kapok, amit régen tapasztaltam. Jó, mi? Én legalábbis imádom.. Zsebemben a ketyere, fülemben a fülesek, egyetlen számot hallgatok, folyamatos ismétlésre állítottam. Ez is egy amolyan heppem, van, hogy néha órákon át csak egy dallamot vagyok képes hallgatni. Ez a szám pedig pont tökéletesen passzol, a ritmus is megfelel. Olyannyira belefeledkezem ebbe az egészbe, a zene, az illat, a levegő mondhatni teljesen megbabonáz, így fel sem figyelek a mögöttem olyan gyorsan érkező biciklisre. És mivel az én tempóm most nem túl gyors, pláne ha az övéhez viszonyítjuk, így amikor elszáguld mellettem, kis híján szívrohamot kapok. Ijedten ugrom félre, a járdáról a vizes fűbe. Kell jó pár pillanat, no és néhány mély levegő, hogy a szívverésem ismét viszonylag normális ütemet kezdjen el verni. - Idióta.. Mormogom az orrom alá, noha az illető már rég messze jár. Kissé előredőlök, a térdeimen megtámaszkodva, hogy kifújhassam magam. Talán olyan fél órája már, hogy elindultam otthonról, ha nem több. Kiegyenesedve gyorsan pásztázom át a környéket, arcon felderül az út szélén álló kút megpillantásakor. Lépteimet arra irányzom, hogy pár hűsítő korttyal oltsam el szomjam. No és ekkor ér a következő meglepetés. Én pont annyi vízre vágytam, amennyi a csapból folyik és az égből hullik. Erre mit kapok? Egy újabb őrült száguldozót, csakhogy ő éppenséggel az autóúton közlekedik és a négykerekű verziót választotta. Ijedten egyenesedem ki és kiáltok fel, ahogyan egy jókora adag hideg zuhany loccsan rám. Ó, és nem ám csak a lábamat kapja el, dehogy.. teljesen beborítja az utca felé lévő bal oldalam. Nem éppen kedves jelzővel illetem drága jó szülőanyját és bármennyire is hangosan teszem ezt, ő biztosan nem hallja meg a márkás autójában ülve. Tehetetlenül nézek végig magamon, most aztán tényleg szükségem van jó pár percre, hogy összeszedjem magam és ne kezdjek vad dühöngésbe…
Aszonta a bátyus, hogy a futás jót tesz az egészségemnek, meg az állóképességemnek, meg a jó ég tudja minek, na de mi a frászkarikának rohangáljak, amikor futok anélkül is eleget? Mindegy, pláne, hogy még Victor is bőszen helyeselt hozzá, hát hogyne, mégis mi hiányzott nekem? Az, hogy a kedves családom összefogjon ellenem, és együtt bólogassanak sztereóban, nehogy el tudjak fordulni valamerre. Jó, akkor futok, én, most és itt, azaz pont akkor, amikor esni kezd az eső, és egy biciklist teszek arrébb az útból, mert semmi kedvem kerülgetni. Kerüljön ki ő engem, ha már futok, ez a minimum, nem? A keresetlen szavai eljutnak hozzám, vigyorogva fordulok felé. -Most mé anyázol apuskám? Örülj, hogy nem tekertem rád a biciklidet sál gyanánt. A fene tudja, mi erre a szokás, sosem rohangáltam családi felszólításra, de hogy a nyolcaskerekű biciklis miért rohan el a másik irányba, arról gőzöm, nincs, még nem is voltam durva. Most nem, az Északi Pantheon istenei a megmondhatói, olyan finoman és nőiesen pakoltam arrébb, ahogy csak lehet, hát nem kentem fel a fára, vagy igen? Legyintek, újból futni kezdek, amikor kiszúrok egy nőstényt, akit úgy betakar egy autós vízzel, hogy azt nem állom meg röhögés nélkül. Füttyentek is egyet, mert ez az új módi, ez a vizes póló verseny nekem is elnyerte a tetszésemet. A döbbent képe még mindig vicces, és pont ilyet vág amikor mellé érek, bősz káromkodással megspékelve. -Anyukám, jól tolod, nem semmi. A pólómat fel tudom ajánlani, de asszem arra nem nagyon van szükséged. Ne aggódj, ez is víz, az is víz. Mutatok a pocsolyára és az égre is, mert mindenhonnan jön az áldás, tehát tök mindegy, bár értem én, hogy nem örül annak, hogy hirtelenjében kapott nagy adagot, és nem elosztva, ahogy föntről érkezik.
Általában gyorsan túlteszem magam az ilyesmiken, felesleges volna tovább dühöngeni, elvégre az autós elment és gondolom magasról tesz arra, hogy mi történt velem, Már ha egyáltalán felfogta, hogy jókora áldásban részesített, bár hogy őszinte legyek, igencsak kételkedem ebben. Éppen a lenyugodási fázisban járok, amikor mintha nevetés ütné meg a fülem. Nem, biztosan csak képzelődtem, úgyhogy nem is igazán foglalkozom vele. Ám a füttyentés.. Tekintetem a közeledő alak felé kapom, már csak ez hiányzott, hogy valaki jót derüljön a nyomoromon, kinevessen és füttyentgessen is mellé. Arról nem is beszélve, hogy elég az arcára nézni, totálisan egyértelmű, hogy szórakoztatja a helyzetem. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire öregnek nézek ki, hogy az anyukádnak szólíts. Tolom le a fejemről a kapucnit, hogy egy ügyes mozdulattal csavarjam ki belőle a vizet. Eztán következik a hajam, kissé oldalra döntve magamat fogom meg a copfom és csavarom meg, hogy a felesleges vizet ebből is száműzzem. Legalább a fejem ne fázzon annyira. Vissza is kapom a kapucnit, bár igazándiból tök mindegy, minden ruhadarabomból csavarni lehetne a vizet. Igen, még a bugyimból is. Pompás. - Micsoda géniusszal van dolgom! Nem is gondoltam volna, hogy mindkettő víz. Játszom meg a csodálkozást, tágra nyílnak a szemeim, még a kezem is az ajkaim elé kapom. Egy-két szekundum erejéig áll fent csupán ez, majd ismét felöltöm a szokásos arcformámat, amiről jelen pillanatban viszont hiányzik a mosoly, vagyis csak egy nagyon halovány formája marad meg. Arrébb lépkedek, érzem ahogyan a cipőmben is tocsog a víz. Ismét csak ennyit tudok mondani: pompás. - De legalább te jól szórakozol. Pillantok hátra a vállam felett a másikra – már ha még mögöttem áll, halad, ki tudja mit csinál. Biztonságos távolságban szeretném tudni magamat a kocsiúttól, még egy ilyen zuhéban nem szeretnék részesülni. Az esőt elviselem, szeretem is és nem olyan mennyiségben érkezik, mint a sáros lé, amit az autók csapnak fel. A bicikliút másik felén megállva húzom ki a fülemből a füleseket és állítom le a miniketyerét, hátha a másik még szólni kíván.
A nőstény káromkodása nem mindennapi, na de mindezt egy kis víz miatt? Oké, nem fentről érkezett, hanem oldalról, na és? Ettől nem lesz szárazabb, de sokkal vizesebb sem, hát nem mindegy? Nevetek rajta, természetes, mert ilyen cifrázást nem mostanában hallottam, és azért meglepett, a fene se gondolta, hogy ez a nőstény erre képes. Nem dobtam fel a kedvét vele, tiszta sor, már csak egy morgás hiányzik mellé, na de ő ember, így az elmarad. Akkor dorombolás? Vagy valami? Csalódnom kell, egyedül a nyelve csípős, ami ugyancsak szórakoztat. -Ó, de, pont őt keresem, gondoltam, hátha meglelem, de megzavart a kapucni, van ilyen. Mégis honnan kellett volna tudnom, hogy egy fiatal nősténybe futok? Így azért jobb a helyzet, mégsem egy vénasszony fordul velem szembe, ennek is örülhetek, nem? Végignézem, ahogy a hajából is csavarni kezdi a vizet, már csak egy vödör hiányzik, hogy abban felfogja, és teljes lenne az összkép. -Azért szóltam róla, már tök mindegy, mitől cuppogsz, attól ami fentről jön, vagy oldalról. A csatorna még nem öntött ki. Mert jó oldala is van ennek, csak meg kell találni. A nőstényeket megérteni sosem fogom. ha esik az eső, az nem érdekes, de ha kisebb locsolást kapnak mellé, az máris baj. Ez olyan, mint a bikini-fehérnemű kérdése náluk. Nem teljesen mindegy, hogy miben látjuk őket? Persze, hogy szórakoztató, ahogyan szentségel azért, mert a víz mellé még vizet kapott. -Mit kéne tennem? Sírnom, zsebkendőt felajánlanom, vagy karba kapni téged, hogy lehgalább onnan ne érjen több víz? Felsorolom az összes lehetőséget, lévén az én ruháimmal nincs kisegítve, azok is úsznak, ha kicsavarom, akkor sem vagyunk előrébb. A látvány és a káromkodás igenis vicces, nekem az, arról nem tehetek, hogy a nőstény csak a rosszat látja benne. Most bunkó vagyok, mert nem ölelem át a vállát együttérzően? Apuskám, az csúnyán festene, ne csináljuk már.
Kezdőlap
//
