- Ez… nem hangzik túl jól. Egészen morcos leszek, nem szeretnék ilyesmit hallani, tudomásul venni sem. Holott kellene, mert hát, gondolom nem egyszerű az élete vérfarkasként, és bármikor szétkaphatja egy idősebb farkas, vagy valami ilyesmi. - Nem tudom, szerintem ha… ő… meg akart volna enni, akkor így is megtette volna. Jegyzem meg, bár fogalmam sincs, hogy működik ez, lehet, hogy hülyeséget beszélek, de úgyis kijavít majd, ha igen, tapasztalataim szerint nem rest másokkal közölni, ha idióták. - Miért, eddig mindig ugyanolyan rossz volt? Nagyon fájdalmasnak tűnt… vissza akartam menni… de szerintem Milo miatt megint felidegesítettelek volna, vagy őt, vagy nem tudom. Áhh, nem értek semmit, Connor. Ha képes lennék rá, most biztos nyüszítenék, de ez a veszély nálam nem fenyeget, szóval csak egy panaszos nyögés hagyja el az ajkaimat. A világ, amiben élek, hirtelen teljesen ismeretlennek tűnik, mintha hazugság lenne az egész. Ki tudja, mikor és hol találkoztam olyannal, aki Connorhoz hasonló volt. Fontos ez vajon? Nem is tudom. Annyi kérdésem lenne, de nem biztos, hogy kellene erről nyaggatnom, illetve, inkább előbb megvárom, hátha beszél ő magától is, és akkor nem is kell annyit kotnyeleskednem. Mondjuk, lehet. hogy minél többet tudok, annál rosszabb, de őszintén szerintem már nem lehet rosszabb… - Nem Connor, az a szomorú igazság, hogy nem miattad van. Miattad maximum az van, hogy mindez látszik is rajtam, de én hét éve nem élek. Vonok vállat, és bár eddig nem tudta, hogy kicsoda lehet Maya, ebből talán össze tudja rakni az információ morzsákat. Többet azonban erről nem akarok mondani, nincs értelme, sajnáltatni nem fogom magam, mert annál én sokkal erősebb embernek gondolom magam. Most mondjuk ebből tutira semmi sem látszik, de azt hiszem, egy olyan dolog tudatában, miszerint léteznek vérfarkasok, engedélyezek magamnak egy kis összeomlást. - Nem fogom elmondani senkinek. Ígérem… Hogy is mondhatnám el bárkinek is? Szerintem mindenki hülyének nézne, és elterelne az első diliházig. Megérteném. Én is egészen elgondolkodtam eme lehetőségen, és még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nem járnék jobban. Lenézek az összekulcsolódó kezeinkre, és pár pillanatig nem szólalok meg. Tudni szeretnék mindent, amit mondani akar, ugyanakkor biztosra veszem, hogy újabb emészteni valót ad csak vele, de nem érdekel. Ha már ennyit tudok, akkor jöjjön a többi is, valahogy majdcsak megtanulom kezelni. - Jól van, mondd, figyelek! Pislogok rá nagy, kerek szemekkel, kicsit talán megszeppenten, de mindenképpen érdeklődve.
To live and not to breathe Is to die in tragedy To run, to run away To find what you believe
And I leave behind This hurricane of fucking lies
I lost my faith to this This town that don't exist So I run, I run away To the lights of masochist
And I leave behind This hurricane of fucking lies And I walked this line A million and one fucking times But not this time
Hát, ha jól hangzik - ha nem, attól még ez a nyomorult igazság. Egy zsoldos falkába "születtem", ahol eléggé nyilvánvalóvá tették számomra, hogy rövid úton meg fogok dögleni, ha nem vagyok képes a meghúzott határokon belül lavírozni. Nos, ha most Seattle-ben lennénk, már biztos nem élnék. Felsóhajtok a kissé naiv gondolatra, ami elhagyja a száját, de nem csodálkozom azon, hogy nem érti. Hogy is érthetné? - Nem, mert nem táplálta semmi. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszűnt benned a pánik, nem voltál számára érdekes. Tudod... Ez az egész azért történt, mert még nagyon fiatal vagyok, és... Mint a kutyák, ahogy Milo is, mi is képesek vagyunk megérezni mások érzelmeit. És a szélsőségek meghúzzák a ravaszt, és bámm! Bunda, négy láb. Szar ügy. Tök mindegy, mi az, lehet hatalmas öröm, félelem, szex, fenyegetés... Akár bennem, akár másban a közelemben. Meg persze a vér szaga, de ez elég evidens. Kéne még vagy tíz-húsz év, hogy ne durranjak el az ilyenektől. Kissé lemondóan húzom el a szám erre az utolsó mondatra, mert sikerül rájönnöm arra, hogy túl nagyot akartam harapni az életből, és a falat megakadt a torkomon. Azt hittem, hogy majd jó lesz, hogy könnyű lesz, de hát... Kicsi gyerek nagyot zakózik. Előfordul. Kérdés kérdést követ, és amikor közli velem, hogy nem ért semmit, halkan csitítgatni kezdem, és egy rövidebb időre újra magamhoz húzom. - Jól tetted, hogy leléptél. És igen, mindig rohadtul fáj. De minél többször alakulok át, annál jobban hozzá fog szokni a testem, és már nem lesz borzasztó. Most azért volt olyan extrém, mert... ööö... hát, szóval, életemben először küzdöttem azért, hogy visszafogjam az ösztönt. De nem ment. Mint ahogy azt láthatta is. - Ez butaság. A gyógyszertárban nagyon is éltél. Tökre csíptelek, ne csináld ezt velem! Próbálok kicsit vidámabb lenni, még egy kicsit fel is nevetek, mert kellemes emlék az, ahogy ugratott, és ahogy egymás hülyeségén nevettünk. Azt hiszem, hogy gyanítom, hogy talán Maya a kislánya lehet, de... Ez az ő dolga, ezzel nem veszélyeztet senkit és semmit. Nem tartozik nekem elszámolással miatta. De ettől függetlenül egyszer talán... Szeretném majd tudni az egész történetet. Amikor ígéretet tesz, mélyen és kitartóan fürkészem a szemeit. Kiélesítem az érzékeimet, és próbálok csak rá, egyedül rá fókuszálni, így nem is felelek neki egyből, csak miután megfogtam a kezét. - Hiszek neked. Megérezném, ha hazudsz. Tudom, hogy talán nem a legalkalmasabb az idő és a hely, de azért egy villámgyorsat kacsintok rá. Örülök, amikor belemegy abba, hogy meghallgat, megkönnyebbült mosollyal bólintok, aztán egy kis kivárás után szemtelenül az ölembe kapom, és megindulok vele egy tiszta (nem összehógolyózott) pad felé. - Látod milyen erős vagyok? A nagymamák kedvence, aki segít hazavinni a piacról a zöldborsót. Ez az, ez jó, tényleg kezd kicsit visszaszökni belém az élet, és ha sikerül legalább kicsit megmosolyogtatnom, akkor pláne megérte az egész. A padnál leteszem, kigombolom a kabátom, és leterítem a padra, hogy Naomi oda ülhessen. - Nehogy felfázz. Ja, nem lehetek beteg sem. És nem is fogok fázni, a testhőm is sokkal magasabb, mint a normális embereknek. Ha leül, akkor én is lehuppanok mellé, az alkarjaimat a térdemre támasztom, és megpróbálom összeszedni a lényeget. Hirtelen minden és semmi sem tűnik lényegesnek. - A nevem Connor Harris, eredetileg Worthington, de a hamis papírjaimhoz új név kellett. Tizennyolc vagyok amúgy. Javítóintézetes voltam, le akartam lépni, felvágtam az ereimet, és a kórházból próbálkoztam a szökéssel. Eltörtem a lábamat, felszakadtak a varrataim, és a Seattle-ben haraptak be egy zsoldos falkába, mert egy rosszéletű suhanc vagyok, ami nekik hasznos. A Teremtőm lelépett, egyedül hagyott, bekattantam, megöltem egy embert, szóval leléptem, hogy felkutassam a farkas fateromat. Megtaláltam, egyébként. - szusszanok - Szóval vannak vérfarkasok, évszázadokig elélünk, nem bírjuk az ezüstöt, háromféle alakot tudunk felvenni és vannak vérvonalaink. Az enyémet Kontrollnak hívják, amiatt láttam bele az emlékeidbe. Farkasom még nem működött, de rajtad valamiért igen. Vannak, akik falkában élnek, ez a sztenderd, vannak kóborok, mint én meg az apám, akik nem élünk falkában, ergo nem véd meg minket senki, ha gebasz van. Apám elmúlt 300. Én 11 hónapja vagyok kölyök. Ja igen... És vannak ilyen... Harry Potteres emberek, Őrzőknek hívják őket, ők azért vannak, hogy titeket megvédjenek tőlünk. Elvehetik a farkasunkat, megátkozhatnak, meg minden ilyen nyavalya, és ami a legfontosabb... - hú basszus, nagy szünet. Nem, nem akarom kimondani, képtelen vagyok rá, már a gondolatába is beledöglök, de ez nem rólam szól, itt nem én vagyok a fontos, hanem Naomi - ... ha tudok neked szerezni egy Őrzőt, ő képes lesz kitörölni az emlékeidből mindent, amit rólunk tudsz. Bár nem tudom, hogy ez hogy működik tényleg, de gyanítom, hogy ezzel az én létezésem is mehetne a kukába. Mondjuk ijesztő lehet olyan tudattal élni, hogy talán már kitörölték valaki emlékeit, csak nem emlékszik rá. - Ja igen! Bocs, nem vagyok jó ilyen összefüggő izékben... Szóval tökre tudok regenerálódni, szóval vissza tudnék növeszteni akár egy letépett végtagot is. És a Teliholdas mítosz igaz, olyankor muszáj váltani, egyébként pedig akarat kérdése egy bizonyos kor után. Olyan, mintha... Skizó lennék. Velem párhuzamosan él és gondolkodik egy tök másik személy a testemben és a lelkemben, és sokkal erősebb nálam, és nem mindig azt akarja, amit én. És nekem azt kell minél előbb megtanulnom, hogy betörhessem és én irányíthassak. Huhh... Bele se kellett volna kezdeni, mi? Fordítom felé a tekintetem, aztán hátradőlök, és a kezembe temetem az arcom, mert megint hülyének érzem magam. Pedig így kimondva minden olyan... Bosszantóan egyszerűnek és jelentéktelennek tűnik.
- Ez most komoly? Atya ég… akkor évekig kerülnöd kell a felfokozott érzelmeket? Ez elég kellemetlen lehet… egy kamasznak. Oké, tudom, nagyon nem illik ide, és mentségemre szóljon, nem mondtam ki az első gondolatomat. Mégpedig hogy vajon hogy is bírja ki egy kamasz annyi ideig szex nélkül… Nem mintha annyira rá lennék feszülve erre a témára, egyáltalán nem játszik központi szerepet az életemben, de azért egy kamasz srác biztos másképp van ezzel. Nem akarom tudni. Magamban azért jegyzem, hogy ne féljek, ne örüljek nagyon a közelében, és még szexuálisan túlfűtött se legyen. Na jó, ez utóbbin egészen csodálkoznék, szóval emiatt legalább nem kell aggódni. Igaz, jelenleg a másik kettő se nagyon játszik. Fenyegető meg aligha tudnék lenni. Fura, de elmosolyodom, amikor megint magához húz, fogalmam sincs, a nagymamámon kívül mikor öleltem meg valakit utoljára. Nem mintha nehezemre esne ilyen téren kifejezni magam, egyszerűen csak így alakult. - Ohh, értem. Látod… ha nem küzdesz ellene, nem biztos, hogy lett volna időm megnyugodni, és higgadtan reagálni. Szóval, neked is köszönhetem, hogy még élek. Jegyeztem meg, aztán a következő szavaira felsóhajtottam. Tudok úgy csinálni, mint ott, de jelen pillanatban nem szeretnék a látszatnak élni. Attól még ugyanúgy van humorom, és jó fej is vagyok, meg szerény, csak épp most kicsit maga alá temetett a múltam és a jelenem egyszerre. Fel fogom dolgozni, de ez nem megy két perc alatt. - Jó, nyugi, leszek én még olyan, ne aggódj. Halványan elmosolyodom, mert bizony, ha tehetném, visszamennék oda, hogy Connort még megismerjem, de ne gondoljam úgy, hogy egész életemben burokban éltem, mert egy ilyen fontos dologról nem tudok. - Ez csalás. Jegyzem meg kicsit döbbenten, miközben mókásan elhúzom a számat. Mi az, hogy megérezné, ha hazudok? Hát, ez tényleg nem fair. Bár, lehet néha jobb nem tudni, ha mások hazudnak vagy csak egyszerűen füllentenek nekünk. Tehetik a mi érdekünkben is. Én mondjuk nem szoktam, mert minek? Épp elég hamis szót hallottam már életemben ahhoz, hogy én ne akarjam ezt tenni másokkal. - A nagymamám biztos imádna… bár, szerintem meg is csipkedné az arcod, jah, meg össze is adna minket azonnal, miután elénekelte az örömódát, hogy végre bemutattam neki egy fiút. Nem egyszerű… Integet is a gyógyszertáras Naomi, láthatólag a nagyim elég fontos szerepet tölthet be az életembe, és belőle tudok meríteni. Nem véletlenül nem keresem mostanában, nem akarom ezt elrontani, túlságosan aggódna, ha így látna, még a végén valami baja esne. - Milyen lovagias. Mondjuk, jól is jön, mert a múltkori elázás után egy hétig lázas voltam. És… tényleg melegebb vagy? Simítom az arcára a kezem gondolkodás nélkül, majd talán kicsit meglepő módon elmosolyodom. - Tényleg. Még jó, hogy nem kell dokihoz járnotok, mindig azt hinné, hogy lázatok van. Aztán csak hallgatom, mert úgy dől belőle a szó, hogy esélyem sem lenne közbeszólni. Nem is akarok, mert tényleg érdekel, amit mond. Van pár szó, ami sokkal jobban megragad a fejemben, mint például a megöltem, ezüst, vérvonal, Kontroll, falka, kóbor, 300, kölyök, Harry Potter, Őrző, átok. Kitörölni az emlékeidből mindent. - NEM! Még fel is pattanok, nem kell nekem Őrzőt szerezni, nem akarom. Lehet, hogy nyugodtam életem lenne e nélkül, de… kitépnének belőlem valamit, ami már hozzám tartozik. - Ha kitörölnék az emlékeimet, akkor téged is elfelejtenélek… ezt nem akarom. Ne keress nekem Őrzőt, nem kell. Csóválom meg a fejem, eszemben sincs ebbe belemenni, legalábbis, remélem, hogy van választásom. - Hát ez… jó sok infó egyszerre, olyan sok, hogy el is felejtettem, mi az, amit akartam kérdezni… pedig több is volt, jó sok, ami azt illeti. Regeneráció… húha… ez tök jó, de ahogy hallom, többnyire ilyen fiatalon nem viselhető el túl könnyen a dolog. Fura lehet, ezek szerint nem is hasonlítotok a farkasoddal? Mert akkor biztos még nehezebb, ha legalább ugyanazt akarnátok… Visszaülök a padra, majd én is hátradőlök, sok mindent megjegyeztem, mégis egyértelmű, hogy mi foglalkoztat a leginkább, és hogy nagyon nem tetszik a felvázolt lehetőség. - Gondolom, ne is reménykedjek abban, hogy felismerek egy ilyen Őrzőt, és lehetőleg jó messzire elkerüljem? Connor… elvehetik úgy az emlékeimet, hogy én nem egyezem bele? Kérdezem halkan, de tudom a választ, ha azért vannak, hogy az embereket védjék, akkor holt biztos, hogy megtehetik.
Az elképedésére megvonom a vállam. Emlékszem, amikor végre rátaláltam arra a sügér faterra, akkora extázisba estem a boldogságtól, hogy bámm! Négy lábon örültem az életemnek. Persze valljuk be, egy vérfarkas kölyök életében nincs túl sok olyan pillanat, ami ekkora dózis lenne, eddig nem is nagyon volt vele gondom. És azt hiszem, hogy tudom, mire céloz ezzel a kamaszos dumával, de héj! - Meglepődnél, mennyire utolsó a sorban ez az egész... A kamaszos izék baromira eltörpülnek olyankor, amikor meg kell tanulnod élni. persze azt nem mondom, hogy nem szeretem a jó csajokat, mert igenis nagy kujon leszek egyszer, ez tök fix, de előbb el kéne jutni odáig, hogy nem akarom megenni a nőimet. Haha. Kicsit zavarba jövök, tényleg. Mert annyira bizonygatja, hogy én én éééén voltam az, aki remekül teljesített, aki tulajdonképp baromi hősies volt. Van értelme visszavágni? Nincs. Mert akkor reggelig szambázhatnánk, hogy "nem, te voltál...", "Neeeem, te voltál!", annak meg nem biztos, hogy sok értelme van, főleg, hogy ennél sokkal komolyabb dolgokkal kell most foglalkoznunk. Felnevetek kicsit, amikor csalásnak titulálja a képességemet. Aranyos, ahogy ehhez az egészhez hozzááll, igazából néha tényleg elbizonytalanodom kicsit, és az az érzésem, hogy talán nem is vesz komolyan, vagy hogy az egész egy játék, és mindjárt kimászik valaki a bokorból és közli, hogy háhá, rábasztál Connorka, de nem baj, cuki voltál, ahogy szerencsétlenkedtél. - Komoly? - pislantok rá kerek szemekkel, amikor szóba hozza a nagymamáját. Valaki elárulná, hogy miért támadt hirtelen az az érzésem, hogy tök jó lenne megismerni Nao nagymamáját? Persze nem enném meg és nem bújnék az ágyába, az egész hasonlat egy kretén vicc, de... Úgysem gondolja komolyan, ezért nevetünk a viccen, de azért valahol tök jó lenne, ha tényleg ez lenne a helyzet - érzésem van. Annyira, hogy inkább visszaszívnám a komolysággal kapcsolatos kérdést, és csak reménykedhetek abban, hogy Naomi elengedi a füle mellett és inkább rám hagyja a dolgot. Az érintése piszkosul jól esik, még a dögöm is dorombol odabent. Hülye kétszínű geci. De ahelyett, hogy ezen mérgelődöm, inkább csak a hűvös tapintására figyelek, ami azután is bizsergeti a bőrömet, hogy már rég elengedett. Aztán mesélek. Csak mondom és mondom, néha már azt sem tudom, hogy mit, csak dől belőlem a szó, és kimondok mindent, ami épp random eszembe jut. Aztán felpattan, felcsattan, én pedig megijedek és nem tudom, miért, de vele együtt pattanok fel magam is. Már elképzeltem, ahogy elrohan, én pedig utána megyek, és iszonyatos deja'vu érzésem van a patikás találkozás kapcsán. De nem megy sehova csak... Talán a filmekben ilyenkor szokás megcsókolni a nőket. De én csak állok, és nem tudom eldönteni, hogy a keserűségem vagy a boldogságom nagyobb-e annak hatására, hogy nem akar elfelejteni. A hajamba túrok és kifújom a levegőt, a szívem pedig másodpercek alatt vette fel egy versenyló vágtájának ideges ütemét. - Ne mondd ezt, én nem... Érek annyit, hogy tönkre vágd az egész életedet. Neked fogalmad sincs, mennyire - nem akarom, hogy elfelejts - paranoiás leszel majd ettől. Főleg itt. Ez a város egy gyűjtőhely vagy nem is tudom, de rohadt sok a szőrös egyed itt. Én mondjuk még nem futottam bele senkibe, már persze Faye-t leszámítva, meg azt a díszpöcst az erdőben, de még Anchorage-ben mondták, hogyha ide jövök, készüljek fel, mert nagy a szar. Két falka, egy rakás kóbor,lassan többen lesznek, mint az emberek. A regenerációs kérdése kapóra jön. Legalább el tudom valamivel terelni mindkettőnk figyelmét. Kicsit odébb kolbászolok, hogy találjak egy kavicsot, aztán felhúzom a pulcsimat a bal kezemen és a jobbal végigkarcolom az alkaromat. Alig vérzik, alig fáj - egy egyszerű, felületi sérülés. A nadrágomba törlöm a kiserkent vért, és amikor megmutatom Naominak, látható, hogy a vérzés lassan eláll, majd végleg megszűnik,vékony, rózsaszín heggel zárva el a folyadék útját. - Jól bírni jól bírjuk, csak lassúbb. De minél többet kell használni,annál jobban fejlődik. Ahogy visszaül a padra, én is visszaülök, de úgy, hogy a vállam az övéhez érjen. A kérdés, amit feltesz, megint visszakanyarodik az emléktörléshez, én meg megint öngyi-depi leszek. Aztán beugrik valami... - Elvenni elvehetik, de... Mivel a vérvonalam aktiválódott veled kapcsolatban, azt hiszem, hogy mágiaérzékeny vagy. Ez azt jelenti, hogy fogékonyabb vagy a spirituális dolgokra. Álmok, látomások, nem tudom, hányadik érzék... A tested üzenhet neked, ha farkassal vagy Őrzővel találkozol, de mivel eddig nem ismerted a sztorit, valószínű nem tudtad beazonosítani vagy kapcsolni valamihez. Hidegrázás, izzadás, bizsergés a tarkódon, libabőr, émelygés... Egy csomó minden lehet. Gondolom hülyeség lenne azt mondani, hogy idézd fel, hogy milyen helyzetben történtek veled ilyen dolgok, mert visszamenőleg nem hiszem, hogy működne a dolog, de a jövőben talán oda tudsz rá figyelni. Ennél többet én sem igazán tudok, ezeket is a zsoldos falka égette belém "ismerd fel az ellenséged" címszó alatt, hát gratulálok nekik, nem gondoltam, hogy valaha tényleg haszna lesz a szájtépésüknek. - Ó, és meg van egy! - esik le a tantusz, ami talán egyszerűbb, mint a sokadik érzékes faszság - Tetkók. Tele vannak varrva. Várjál... - gondolj, gondolj, gondolj... - Van valami szem... Meg valami fegyver meg valami növény, jééézus, tudtam, hogy figyelnem kellett volna anno... Nem jut eszembe, hogy most AK-47-est és pitypangot tetoválnak-e rájuk vagy mi az istent, de hogy valami zöld meg valami fájdalmas, az tuti. A szemben biztos vagyok, mert azt is tudom, hogy kellett őket csoportosítani, hogy kit mivel díszítenek, de nekem nem jött be a téma, de az megmaradt, hogy a szem-tetkót csíptem, mert az könnyű volt, mert az mindenkinek van. - De ha... mégis elvennék az emlékeidet... - kuckuc - Akkor majd megyek fejfájás csillapítót venni, és hozzád se érek. Becsszó! Persze lehet, hogy ez lenne a legnagyobb marhaság, de hát egy kis taknyos vagyok, és néha fogalmam sincs arról, hogy a helyes dolgok és azok, amiket szeretnék néha egyáltalán nem jönnek ki egymással. - Bánnád, ha hazakísérnélek? Bukik ki belőlem a kérdés, és igazából egyáltalán nem tervezek semmi világmegváltó hősködést, de nem tudom,meddig tart ez az este, és most minden percet a magaménak akarok tudni, kell a lelkemnek, mert már bennem is ott van az a rohadt félsz, hogy lehet, amikor legközelebb látom, már rám sem fog ismerni.
- Elhiszem… azaz, igazából nincs más választásom, mert nem tudom, milyen lehet. Biztos nem egyszerű megszokni… Nem is tudom elképzelni, milyen lehet ez az egész. Azt hiszem, nem is akarom, már ezzel az egész tudással sem olyan egyszerű élni, nem hogy még bele is képzeljem magam. Csak figyelem Connort, és azon gondolkodom, hogy ilyen fiatalon hogy képes ezzel megbirkózni. Ahogy nézem, magát vérfarkas létet egész jól viseli, már ha nem jön a képbe egy hülye vörös, ami miatt kénytelen átváltozni. - Aham, komoly. Imád mindenkit, azokat meg természetesen még jobban, akiket kedvelek. Vonok vállat, meghívni nem fogom, mert a nagyszüleimet azért féltem, még ha magamat nem is különösebben, de más életét sosem fogom kockáztatni csak mert én többet tudok a világról, mint halandóként kellene. Főleg nem a nagyiét. Más lenne a helyzet, ha uralná azt az farkas izét magában, de hát ugye még kölyök, szóval ez túlságosan húzós lenne. Pláne úgy, hogy akkor tényleg félnék, az meg ugye nem jön jól a közelében. - És ki mondja azt, hogy nem érsz annyit? Majd én eldöntöm, hogy nekem ki mennyit ér… Pillantok rá kicsit morcosan, mert ez az, amit holt biztos, hogy senki nem dönthet el helyettem. Ha én emlékezni akarok rá, emlékezni is fogok. Valahogy. Megoldom. Írok magamnak egy levelet, amibe benne lesz minden, amit tudok, vagy valami ilyesmi. Persze, jó eséllyel utána már nem hinném el a dolgot, de ha összefutnék Connorral, legalább ismerős lenne, és nem egy homályos folt a múltból. Mindenesetre én szeretném megtartani az emlékeimet, akármennyire volna tilos mindezt tudnom. - Nem érdekel. Majd megszokom, vagy nem, de ez most nem számít. Csóválom meg a fejem, sokkal jobban megviselt az, hogy vártam, és nem jött, mint az, hogy mit tudtam meg. Na jó, az is betette a kaput, de nem hiszem, hogy minden szembejövőről azt találgatnám, hogy vérfarkas-e vagy sem, legalábbis eddig nem volt így, mert azzal azért tisztában vagyok, hogy nem tenne túl jót. Aztán nem kicsit sikerül elterelnie a figyelmemet azzal, hogy felsérti a karját, fura, de nem ijedek meg, és ha nem zavarja nagyon, még finoman rá is fogok a kezére, hogy ne mozduljon semerre, amíg nézem. Szerintem majd kiesik a szemem, és egy kicsit el is tátom a számat, mert ilyen nincs basszus. Ha nem a saját szememmel látom, ezt se hiszem el, de ez már elég sok dologra igaz. - Hát ez nagyon komoly. Tök jó. Pislogok nagyokat, és egész lelkesnek tűnik, már amennyire lehet ebben a helyzetben, és az én hangulatommal. Ezt a dolgot simán elfogadnám, kár, hogy nem osztogatnak minden sarkon regenerációs képességet. Olyan, mintha a heroes sorozatot látnám, csak sok speckó van egy testbe gyúrva. Oldalra sandítok, és elmosolyodom, ahogy a válla a vállamhoz ér. Ez olyan kamaszosan aranyos, nagyon nem akarom, de minden erőfeszítésem ellenére beugrik, milyen volt először szerelmesnek lenni, hovatovább, egyetlenegyszer, mert őt nagyon durván ellöktem magamtól, hogy ne tegyem tönkre az életét a gyerek témával. Ehelyett csak én vagyok egy hazug kurva a szemében, de nem érdekel, mert mostanra már biztosan kihevert. - Áhh, akkor ezért vannak… mármint, rémálmaim. Elég sokszor, akkor kezdődtek, mikor idejöttem. Ezek szerint előtte nem találkoztam hozzád hasonlóval? Fura lenne, New York elég nagy város. Vagy lehet, hogy itt a viszonylag kis terület, és a fajtás gyakorisága miatt lehet? Vakartam meg a fejem, mondjuk, már ez is egy válasz, így legalább tudom, hogy miért álmodok mindig olyan rosszakat, még ha sosem feltételeztem volna, hogy ez az oka… Mindenesetre, jó tudni. Mágiaérzékeny? Furán hangzik, de nem ez az első ilyen dolog ma, szóval ez is mehet a többi közé. - A tetkók nem jelentenek semmit, én is tele vagyok varrva. Vagyis, csak a hátam, de az teljesen. Szóval, ennyi erővel én is lehetnék Őrző, de nem vagyok. Csóváltam meg a fejem, az egész hátas tetkó lehet, meglepi, legalábbis belőlem soha senki nem nézné ki, mégis van. - Ez olyan szörnyen hangzik… Sóhajtottam, önként biztos nem adtam volna az emlékeimet, de ezt nyilván nem fogják kérdezni. Hittem abban, hogy nem véletlenül történnek velük azok a dolgok, amik, másképp már rég összeomlottam volna. Ha pedig elveszik azokat, amik formálnák a jellemünket, az életünket esetleg más mederbe terelnék, mi marad? - Nem, nem bánnám. Akkor… menjünk. Álltam fel, de valahogy nagyon nem éreztem jól magam. Pocsék érzés volt olyan gondolattal felkelni erről a padról, hogy legközelebb lehet, hogy semmit sem fog jelenteni, és Connorra sem fogok emlékezni. - Áhh, folyamatosan attól fogok félni, hogy mikor veszik el az emlékeimet… Indultam meg, de nem bírtam csöndben maradni, nem mintha sokat segített volna az ismét gyászossá váló hangulatomon az, amit mondtam. Lassan lépkedtem, majdhogynem hátrafelé, nem akartam túl hamar hazaérni.
Nem, tényleg nem egyszerű. Illetve valahol az, de... Nem kezdek el mesélni neki arról, hogy igazából én ezt rohadtul szeretem, mert ez adott értelmet a kóborló kis életemnek, és hogy ez volt az első alkalom, hogy a hátulütőjével találkoztam. Leszámítva persze a névtelen hullámat. Talán vissza kellene kérdeznem, hogy "Miért, engem kedvelsz?", de nem teszem. Hülyeség lenne, nyilván kedvel, illetve én azt hiszem, hogy kedvel, de ez a kedvelés most nem több, mint segítség ahhoz, hogy nyíltabban tudjak beszélni neki erről az egészről. Meg amúgy is... Majd ha akarom, megkérem a kezét, aztán a nagyi szervezkedhet. Hahaha, szép álom Connor, szép álom. - De Na... hjó. - emelem fel a mancsaimat megadóan arra, hogy majd ő eldönti, hogy ki mennyit ér neki, ettől függetlenül én azért továbbra se tartom magam annyira fontosnak - Azt hiszem, hogy minden jogod megvan ahhoz, hogy eldöntsd, mit akarsz kezdeni ezzel az egésszel. Már ha akarsz... Csak, féltelek és azt mondom, hogy ez baromira nem egyszerű. Tudom, mondjak újat, erre valószínűleg már ő maga is rádöbbent. De ha így dönt, akkor ennyi, én támogatni fogom, már ha szüksége van rám. Megvédeni legfeljebb pár utcai vandáltól tudom, a farkasoktól és az őrzőktől nem, de ha a lelki békéje a tét, akkor akár napokat is át tudnék virrasztani mellette. Kicsit azért elmosolyodom a fejcsóválásán. Hiába, feladom. Ma este biztosan nem fogom meggyőzni semmiről. Mégis, próbálok kedvesen nézni rá, és éreztetni vele, hogy mára feladtam az érvelést. Aztán lehet, hogy egy hét múlva már önként és dalolva akar megszabadulni ettől az egésztől. Ahogy az is rásegít erre, hogy tartottam egy röpke kis prezentációt. Ráfog a kezemre, én pedig szemtelen nyelvnyújtással vizslantom, hogy mennyire magával ragadja a super-hero skillem. Gondolta volna bárki is, hogy regenerálódással lehet csajozni? Hatásosabb és kevésbé sablonos, mint a baba vagy a kiskutya. - Nem tudom, lehet. Fogalmam sincs, hogy máshol mi a helyzet, Seattle-ben aránylag kevesen voltunk. Aztán észak felé haladva egyre kevesebben, itt meg... Mindenki itt van. - megdörzsölöm kicsit az arcom, mert ez a tény még engem is sokkol - Sose találkoztam olyannal, akinek rémálmai lettek volna. Mármint rendszeresen. Kicsit elkenődöm, hogy ebben nem tudok a segítségére lenni, pedig eddig minden olyan simán ment. Bár, így végiggondolva azt hiszem, hogy elmondtam kábé mindent, amit egyáltalán tudok. A többire vagy nincs még szükségem vagy csak valahogy eddig kimaradt az elméleti anyagomból. - Hűűű, az király. - vigyorodom el a tetkójára - Csípem a tetkókat. Mit ábrázol? Persze nagyon kevés kellett ahhoz, hogy megkérdezzem, megmutatja-e, de közben leesett, hogy a háta az valahogy olyan.. Intim. Nem csak felhúzza a ruháját és tádámm, az már vetkőzős, és.... úristen, elég. Végigsimítok a karján futólag. Tudom, hogy szörnyen hangzik, szörnyű is, de valahogy most ezt kellett mondaom. Lehet, hogy nem tartanám be, az ő érdekében, de úgysem emlékezne az ígéretemre. Bahh, nem, nem akarok erre gondolni, kész! - Tudom, és én... Sajnálom. Csak nem tudom már, mint mondhatnék, amitől kicsit jobb lesz. Ahogy feláll, felsóhajtok és én is hasonlóképp teszek. Gálánsan nyújtom neki a karomat, és ha elfogadja, akkor a helyzettől függetlenül olyan édes, apró kis melegséget érzek a mellkasomban, ami elég idegenül fészkelte be magát oda, de mégis megtelepedett. A padon lévő kabátomat a szabad kezemmel a vállamon átvetve cipelem. Nem siet, én se siettetem. Olyan érzés, mintha ez lenne az utolsó sétánk együtt. Az első és az utolsó. Megpróbálom elhessegetni a dolgokat. - Van egy ötletem! - kezdek bele élénken, mert most tényleg szupernek érzem magam - Láttam egy sorozatban hasonlót. Ott a csaj felvette diktafonra azt, amit később elfelejtettek vele, meg telecetlizte a cuccait azzal, hogy hallgassa meg a diktafonját. Meg készített feljegyzéseket is, de a diktafon visszahallgatása vitte a pálmát. Persze.... Jó, kibukott, amikor felismerte a saját hangját, de nem emlékezett a felvételre, de elmondta magának a hanganyagban azt is, hogy "valószínűleg ha ezt hallgatod, törölték az emlékeidet"... - az utolsó mondatot némileg elváltoztatott hangon mondom, ezzel is mókázva egy kicsit - Szóval, ha tényleg nem akarsz felejteni, csinálhatnál valami ilyesmit. Nekem nagyon tetszik az ötlet, egy filmben, sőt, egy regényben érzem magam tőle, na meg persze valahol büszke is vagyok, hogy a zsenialitásom (amit amúgy mélyen rejtegetek) éppen most ütötte fel a fejét.
- Nem is tartom egyszerűnek, nekem elhiheted. Elég csak arra gondolnom, hogy kis híján csokoládémérgezést kaptam, annyit kellett belőle falatoznom, mert egyszerűen valamibe menekülnöm kellett a gondolataim elől. Most már jobb a helyzet, de azt azért nem állítom, hogy tökéletesen meg tudom emészteni a dolgokat, csak épp kénytelen vagyok elfogadni, mert attól még, hogy nem akarom elhinni, ők léteznek. - Jól van na, gondolhatod, hogy én még sosem láttam ilyesmit. Öltök én is nyelvet, mert miért ne, ha már ő csúfolódik, akkor nekem is lehet. De tényleg, milyen jó dolog már ez a regenerálódás, fogadjunk felőlük akár csődbe is mehet a gyógyszeripar. - Miért, mi van Fairbanksben, amiért ennyien vagytok? Vagy fogalmad sincs róla? Mindenesetre ez tök fura, mert ez egy elég kicsi város, és mégis… Arra elhúzom a szám, hogy nem tud mit mondani a rémálmos dologra, meg is vakarom a tarkóm, mert azt hittem, azért van, mert olykor vérfarkasok közelébe kerülök. Logikus lett volna, de így már nem vagyok benne annyira biztos. Meg hát, most már nehéz lenne kiderítenem, hogy példának okáért a volt főnököm vérfarkas-e, mert lelécelt a nőszemély szó nélkül. - Én is csípem a tetkókat. Tépett angyalszárny egyébként... Meg van rajta egy életfilozófiának nevezhető mondat is, de az titok. Egyébként, szerintem marha jól néz ki. Mondjuk, azért a hajam megemelem, és amint lehúzom a sálam, a what szócska elővillan, de ennél többet kétlem, hogy valaha láthatna belőle. Mert hát… nos, azt általában csak azok látják, akik megszabadítanak a ruháimtól, az meg kicsit azért fura lenne Connor esetében. Mit kicsit… nagyon. A gondolatra attól még elvörösödöm, mert hát, szokásom sajnos, de nagyon remélem, hogy épp a nyakam sasolja, és nem látja, mert az rendkívül égő lenne. - Connor… és ha nem beszélek róla senkinek a világon, soha, de tényleg, akkor… megtudhatják valahogy ezek az Őrzők? Én tudom tartani a számat, haha, hogyne tudnám, a legnagyobb titkomról azóta csak a pszichológusommal beszéltem, de ugye ő nyilván maradt New Yorkban, szóval nem igazán tudom már megosztani vele az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Elmosolyodom, amikor a karját nyújtja, és bele is karolok, olyan kis aranyos, de komolyan, már-már sajnálom, hogy nem idősebb pár évvel, de mondjuk, ha az lenne, még akkor is gondot okozna ez a vérfarkas dolog. Olyan hülye azért még én sem vagyok, hogy egy ilyen dologba belemenjek, hogy aztán attól parázzak minden pillanatban, hogy mikor tépi fel a torkom, mert elvesztette a kontrollt. Kíváncsian hallgatom az ötletét, és már közben is mosolygok, mert ugyan nekem is volt egy hasonló gondolatom, de ez a diktafonos téma sokkal jobb, mert a saját hangomból röhögve megmondom bármikor, hogy kamuzok-e vagy sem, leírni meg bármit le lehet, attól még nem feltétlenül hinném el. - Egyébként, akartam, csak levelet írtam volna, de ez sokkal jobb ötlet. El is határozom magam, hogy sürgősen beszerzek egy diktafont, egyszerűen muszáj, nem akarom, hogy bárki szabadon játszhasson az elmémmel, emlékeimmel. Ehhez senkinek sincs joga, akármennyire is múljon rajta az én biztonságom. - Deeee… ha én ezt megcsinálom, azt nem fogják látni a fejemben ezek az Őrzők? Mert ha igen, akkor elvehetik azt is, és teljesen fölösleges lesz az egész. Gondolkodom el a dolgon, mert hát, ahhoz, hogy ki tudják törölni az emlékeimet, nyilván tisztában kell lenniük azzal, mihez nyúljanak. Egész napokat nem vehetnek el, az feltűnő lenne. Vagy nem? - Connor… izé… megadnád a telefonszámod? Csak hogy… el tudjalak érni, ha esetleg megtörténne ez a dolog… Egy telefonszámot ezer helyre felírhatok, nem hiszem, hogy mindent megtalálnának, és kiirthatnák belőlem. Vagy csak nem akarom elhinni. Jó, az tök béna, hogy én kérem el az ő számát, de mondjuk nem is azért teszem, hogy randira hívjam. Na, az lenne a legalja, ha nekem kéne elhívnom egy pasit. Azért annyira még nem vagyok elkeseredett. - Egyébként, te hoztad a virágot? Megfogtam, és volt egy látomásom, vagy minek nevezzem. Majdhogynem hanyatt vágódtam tőle, azt hittem, bediliztem. Mondjuk, neked kellett lenned, különben nem gyűjtötted volna be az összes szórólapomat. Kérdeztem végül rá erre is, mert a múltkor valahogy nem volt olyan a helyzet, hogy megtehettem volna. Most viszont jóval nyugisabbak a körülmények, és még mindig érdekel, hogy igazam volt-e, hogy amit láttam, az valóságos, és nem őrültem meg.
Nem, persze, hogy nem láthatott. Maximum a filmekben, de az egyáltalán nem olyan menő, mint élőben. Én is tökre odáig voltam a dologért, amíg hozzá nem szoktam. A nyelvöltésére elnevetem magam, és erre a néhány pillanatra egy kicsit olyan, mintha nem is lenne olyan komoly a baj, mintha nem is lenne semmi nehézség. - Fogalmam sincs, igazából eddig nem is nagyon érdekelt. Csak a Fater miatt jöttem ide, erre kiderült, hogy itt van a "mikor-hogy" barátnője, és egy húga is... Amúgy tényleg nem nagyon érdekelnek más helyiek, nem vagyunk egyik falka tagja sem, ránk egészen más szabályok vonatkoznak, és ezáltal egy csomó infótól is elesünk, de ne az én fejem fájjon már emiatt... Majd Coliné fog. Amikor megmutatja a tetkóját, hatalmas kísértést érzek, hogy odanyúljak és megérintsem a bőrébe itatott festéket, hogy kicsit lejjebb húzzam a felsőjét, hiszen már így is oldalra billentett fejjel nézem azt a kis töredéket is, hátha elcsípek valamit még a feliratból. Szeretnék röntgenszemeket. Sok olyan láthatnék, amit... Hagyjuk. Fogalmam sincs, hogy miért, de érzem a zavarát, legalább is azt hiszem, hogy zavart észlelek, nem kell lássam hozzá az aktuális arcszínét. - Nyugi már, csak a nyakad volt, meg kicsi a hátadból... - cukkolom fojtott vigyorral - Bár anno már egy boka is elég volt a lánykéréshez. Vonok vállat játékosan, nem csodálkoznék rajta, ha megütne vagy valami, mert szemtelenkedek, de legalább kicsit feloldódtam és ez pazar. Hogy lehet, hogy ennyire könnyen megy? Az elmúlt napok melodramatikus vergődését senkinek nem kívánom, erre elég egy találkozási alkalom, és máris csipkelődöm, mint új koromban. Persze nem tart túl sokáig az aggodalom mentes pillanatsorozat, de már érezhetően könnyebb a mellkasom, és így a válaszom sem csepeg a kilátástalanságtól. - Á, nem hiszem. Figyelj... Mégis mennyi az esélye annak, hogy valaki majd pont utánad kezd el szaglászni? Azért rohadt sokan élnek itt ahhoz, hogy mindenkit górcső alá vegyenek, ezt egyszerűen nem tudom elhinni. Ez egyszerű logikának tűnik, de ugyebár az ittas sofőrt is pont akkor igazoltatják, amikor be van baszva, hiába vezet húsz éve, és úszta meg egyetlen közúti ellenőrzés nélkül... Amúgy tényleg fogalmam sincs. Elindulunk, ő belém karol én pedig kihúzom magam, felszegem a fejem, és úgy haladok mellette. Néha, amikor beszél, akkor persze felé fordítom a tekintetem, de egyébként csak próbálom magamba vésni az összes megtett lépést és azt a hangulatot, amit ez a helyzet ont magából. - Akkor adj nekem is egy másolatot. Majd teszek el neked, és ha valami gyanús lenne, majd beteszem a postaládádba. Nálam aztán kereshetik... Van egy háromszáz éves faterom. - hú, de menő vagyok - Amúgy meg nem tudom, hogy echte gondolatot tudnak-e olvasni, csak a konkrét emléktörlésről tudok, de alapból például azt se érzik meg, hogy kamuzol-e nekik. Mi sokkal jobbak vagyunk, sokkal gázabb lenne, ha farkas elől kellene rejtegetned valamit. Tudom, hogy parázik, valahol én is, de az is lehet, hogy kicsit lebecsülöm ezeket az őrző-védő-támadókat, mert még nem volt velük dolgom. Jobb félni, mint megijedni, csak én igazából nem vagyok egy szívbajos gyerek. És már emberként is rohadt gyorsan tudtam futni különben is. A telefonszámos kérdésére megtorpanok. Először komolyan pislantok rá, mintha nem venném komolyan, aztán szélesen elvigyorodom. - Nem adom. - indulok meg újra, és húzom magam után őt is - Hála a plakátoknak, én tudom a tiédet, szóval... Majd felhívlak valamikor. Vagy küldök egy titokzatos sms-t. Izgatottá válok a gondolattól, hogy ezt hogy lehetne majd kivitelezni. Hogy vajon válaszolna-e rá. Hogy mit írnék... Biztos hatezerszer kitörölném, és miután el fogom küldeni, majd a párnába ütöm a fejem, hogy hogy írhattam ekkora baromságot. Hehejj, jó lesz! Ezt komolyan kérdezed? - vágok vissza mímelt sértődéssel a virágos kérdésére - Értem, szóval nem nézed ki belőlem, hogy egy kedves lánynak virágot viszek. Jól van, jól van... - felnevetek - Amúgy jah, én vittem. Kínomban nem tudtam, hogyan kérhetnék elnézést. - cikifaktor magas, témaváltás - Mit láttál? Amúgy a szórólapos izét ne csináld még egyszer, ha nem akarsz Őrzőket a nyakadra. Begyűjtöttem az összeset... Remélem.
- Jól sejtem, hogy a Fatert nem biológiailag kell érteni? Kérdeztem felvont szemöldökkel, más esetben szimplán arra gondolnék, hogy valaki nincs túl jóban az öregével, azért említi ilyen formában, de Connor társaságában kénytelen vagyok átértékelni a dolgokat. - Tőle voltak a kék-zöld foltok? Nem tudom, miért kérdezem meg. Talán mert ismét tök hülye vagyok, és nem bírok megülni a seggemen, ha egy kicsivel is jobb lesz a hangulat. El kell cseszni. Egyértelmű nem? Ügyes vagy Naomi, vállveregetést érdemelsz. Mondjuk, most nem láttam rajta ilyesmit, mikor megvágta a kezét, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek sehol sem. Vérfarkaséknál mondjuk valószínűleg durvább az élet, mint egy átlagembernél. Na, nem nálam, mert engem mostanság vagy lelőnek, vagy meg akarnak enni. Ez aztán nagyon nem átlagos. - Honnan tudod? Ez is valami farkas hókuszpókusz? Kérdezem még inkább belegabalyodva a zavarodottság mocsarába. Ez bizony vérciki. Még a végén azt fogja hinni, hogy én ezt szabadidőmben gyakorlom. Szerintem akkor se tudnék égőbb lenni, ha akarnék. Úristen… ide nekem az ásd el magad felszerelést, de már. Mindenesetre, tovább inkább nem firtatom a saját zavarom, mert a végén még ennél is rosszabb lenne. - Nem tudom, mennyi, de épp annyira előfordulhat az is, hogy ismerek egy Őrzőt, csak nem tudom, hogy az, és valahogy rájön. Remélem, hogy nem, de ha a számat be is tudom fogni, a gondolataimat aligha vagyok képes kontrollálni. Azt meg inkább hagyjuk, mennyire szerencsétlen tudok lenni. Szerintem én vagyok Murphy egyik kedvence. Példának okáért tuti én vagyok az, aki a város egyetlen nem megfagyott kutyakakiját megtalálja, mert hát, miért ne… Szerencsére nem most, mert az aztán tényleg mindennek a teteje lenne, de azért el tudom képzelni a jelenetet. - Ez egész használható ötlet. A háromszáz éves faternál kicsit pislogok, atya ég. Mit lehet csinálni olyan sokáig? Én néha még 24 éves fejjel is szét unom az agyam, két meló mellett is. Mondjuk, ehhez sok köze lehet annak, hogy egyedül élek, és nem járok el sehova, a saját nagyanyám is nagyobb partyarc nálam. - Még szerencse, hogy nem akarok farkasok elől rejtegetni semmit… Mondjuk, annak nem örülnék, ha bármelyikük tudna még róla, hogy tudok róluk, mert hát, kicsit azért féltem tőlük a hátsóm, de nem élhetek úgy, hogy mindenkire farkast kiáltok. Azt viszont elraktároztam, hogy két változatot kell csinálnom a hangfelvételről. - Hééé… Vágom be egy durcit, mint egy ovis, és kábé úgy érzem magam, mint amikor az ember lányát kikosarazzák, pedig istenbizony nem akartam randira hívni. Még a végén lecsuknának… na jó, csak több 14-nél… - Ez milyen tipikusan pasis már, úristen. Jelen pillanatban nem kedvellek. Öltök nyelvet, de persze csak szórakozok, bár az tény, hogy nem kifejezetten vagyok oda azokért a szituációkért, amikor nem az én térfelemen van a labda. Mondjuk, egy vérfarkas esetében szerintem sosem lesz, szóval hagyjuk is. - Most, hogy így boncolgatod a témát. Nem nagyon. És szerintem nem vetted. Ha ilyen módon is, de visszavágok a telefonszámért cserébe. Egyébként, tudom, honnan van a virág, és azt is, hogy szegény nénike mennyit sápítozott a szomszédjának arról, hogy valami huligán meglovasította. - Mit? Téged… gondolom. Illetve nem téged, hanem a farkast. A szájában a virággal, amint leteszi a lábtörlőmre. Meg ott hagytad a lábad nyomát, de azt tényleg láttam. Gondolom, nem volt kamu. Kicsit rám jött a frász egyébként, ha nem tudnám, hogy vagytok, őrültnek gondolnám magam. Mondjuk, szerintem bármelyik pszichológus instant bezáratna a diliházba. A plakátos dologra vállat vonok, mert hát, eddig is tudtam, hogy marhaság, de fogalmam sem volt róla, hogy miként akadhatnék a nyomára. - Attól tartok, mivel nem adtad meg a telefonszámod, máskor is igénybe kell majd vennem kreatív lényem fantasztikusnak cseppet sem mondható ötleteit. Szóval pech… Nem mondom ám komolyan, de hát, igencsak sérti az önbecsülésem ez a számos dolog, úgyhogy még mindig magamban dohogok rajta. Kész szerencse, hogy hamarosan ráfordulhatunk az utcára, ahol lakom, hamarosan már legalább nem áshatom magam még mélyebbre.
- Isten őrizz, dehogy! - húzom el számat arra, hogy Colin a biológiai apám lenne. Most még Teremtőfaternak sem kívánom, nemhogy biológiailag.... - De ez bonyolult ügy, össze-vissza harapdáltak, a lényeg, hogy ő mond valamit, én meg ugrom. Éééés jepp, tőle. De ne aggódj, ez nálunk tökre normális. - ha Naomi esetleg furán nézne (és miért ne nézne egy ilyenre furán?), akkor kifejtem neki még egy kicsit - Voltaképpen minél többször minél jobban ver halomra, annál jobban tudok fejlődni. Kicsit bizarr, de hidd el, ilyen regenerációval nem kegyetlenkedés. Plusz felkészít arra, hogy egy olyan is elkaphat, aki nem áll meg az edzőmeccseknél. Komolyan mondom, lassan annyit dumálok arról, hogy ki és hányféleképpen kaphat el és ölhet meg, hogy ide a rozsdást, hogy záros határidőn belül be fog következni. Feltűnik, hogy nem igazán szívleli, hogy kiszagoltam a szöget a zsákból, illetve azt, hogy kicsit zavarba jött, de mivel ezt az egészet amúgy is egy kissé játékos szitunak fogom fel, így nem kendődök el, csak sokatmondóan bólintok a kérdésére. - Tényleg nem volt szándékos. Védem azért kicsit magamat, mert persze lehetne rajtam pajzs, meg minden egyéb felesleges kacat, de minek, amikor egyébként is legfeljebb annyira pislákolok, mint egy szentjánosbogár az óceán mélyén, szóval feleslegesnek tartom a dolgot. - Nem vagy szerencsétlen. De ha feleslegesen ráparázol, akkor tuti meg fog történni, szóval nyugi, jó? Minden okés lesz. Amikor kicsit bedurcizik, nem bírom ki, muszáj felnevetnem. Amolyan "jaj ne csináld már, csak szívatlak" röhögés ez, amiben benne van minden létező kamaszos bájom asszem, meg a többi ilyen cukiság. Hát na, mit csináljak, jó érzés szembesülni azzal, hogy mikre nem vagyok képes... Persze eszem ágában sem volt megsérteni vagy megbántani, sőt. Én lennék a legboldogabb, ha... Mert hát ugye tőlem még max rendőr kért telefonszámot, az is a szüleimé volt, nem az enyém, úgyhogy azt hiszem, hogy történelmet írtam. Írt Naomi. Mindegy, történelmi pillanat ez, amivel kissé vissza is élek, mert nem lesz belőle még egy soha. - Háhh, tudom, hogy hazudsz. Én sem. Kedvellek. Kicsit se. Marok vissza szinte egyből. Valószínűleg, ha nem lennék farkas, akkor is azt mondanám, hogy hazudik, mert hát... Tudom, milyen az, amikor a csajok nem kedvelnek valakit, és az... pont nem ilyen. Azért arra kicsit leteszem az arcom, hogy tényleg nem nézné ki belőlem a dolgot. Mondjuk, szerintem én sem magamból, az utolsó megjegyzésére meg mű-sértődöttem összeráncolom az arcom. - Nem, nem vettem, mert az olyan snassz, tudod? A viráglopás ősi mítosza sokkal romantikusabb. - hagyok egy kis szünetet - De ugye nem lett belőle gáz? Kérdezem aggodalmaskodva, mert azért azt nem akartam volna, hogy esetleg Nao jöjjön ki szarul ebből a rögtönzött kis előadásból. Aztán ahogy meséli a kis látomását, hát én azt hittem, hogy lehidalok. Mármint... Nem, ez... Ácsi! - De ezt én nem... De te tökre ember vagy. Ugye? Ez majdnem teljesen olyan, mint az én vérvonalam. Jó, mondjuk te nem hiszem, hogy bárkit képes vagy irányítani, de a gyógyszertárnál is ez volt... Ugyan ezt éltem át, mint te a virággal, csak én hozzád értem és nem egy növényhez. Na, azt hiszem, hogy erről majd megkérdezem Faye-t, mert talán az senkinek se jó ebben a szituban, hogy Naominak vannak ilyen rejtett "skilljei", mert a végén még tényleg rászállnak a harrypotterek, és akkor baszhatom. - Ne legyél már ilyen illúzióromboló! - sóhajtok fel és bököm kicsit oldalba a lányt - Már látom a házadat. - aminek nem örülök - Tudnál várni mondjuk... Csak öt percig? Így legyen az ember szívdöglesztő... Chh. Forgatom meg a szemeimet, de persze a nem létező bajszom alatt vigyorgok, mert még soha nem voltam ilyen helyzetben, és kimondottan élvezem, hogy kölcsönösen gennyládáskodunk egymással, mint az oviban szokás. Minden esetre mindjárt ott a ház és az a bizonyos küszöb, meg szomszéd (ezúton is bocs), én pedig baromira nem akartam, hogy ez az út ilyen gyorsan elkopjon a lábunk alatt, de mégis megtörtént. - Különben se hidd, hogy ilyen könnyen lerázhatsz. Mondom neki már akkor, amikor tényleg vészesen közel vagyunk, és ha nem lenne ennyire retek hideg, akkor még szívesen elbeszélgetném az időt - mondjuk úgy holnapig -, de Naomira is gondolnom kell. Azért invitálás nélkül még tőlem is pofátlanság lenne bemenni a házába, csak mert én azt eldöntöm. Nem tudom, talán leülök a sarokra és onnan nézem majd az ajtaját, hogy minden rendben van-e.
- Aha… hát ez biztos tökre normális… Húzom el a szám, mert hát, az egy dolog, hogy én mondjuk nem vagyok az, de még az én elképzeléseim szerinti normálisba sem fér bele az, hogy valakit vernek otthon. Az meg valahogy különösen bosszant, hogy Connorral teszik ezt. - Miért, a regenerációtól kevésbé fáj? Kétlem. Csak ennyit mondtam rá, mert számomra ez volt a lényeg. Az oké, hogy hamar rendbe jön, de attól még nem hinném, hogy immunis a fájdalomra, és ahhoz nem kicsit kell ütni, hogy valakin utána olyan szép foltok keletkezzenek. Elég csak arra gondolnom, hogy tud fájni, ha mondjuk a lábam találkozik valami útban levő dologgal. Ez elég gyakran megesik, ha engem veszünk alapul, és hát, akkor már jönnek is a foltok. Mondjuk, az én fehér bőrömön ez sokkal inkább látszik, de nem is ez volt a lényeg. - Minden okés lesz… és ezt te el is hiszed? Mert az már fél siker. Jó, tényleg lehetnék egy kicsit optimistább, de szokásom beletenyerelni mindenbe, amibe nem kellene, vegyük csak Connor esetét. Nem feltétlenül kellett volna úgy alakulnia, hogy én megtudjam, hogy micsoda valójában. Lehettem volna kevésbé jó fej, vagy nem kellett volna bejönnie a babakocsival a nőnek a gyógyszertárba, és akkor nem indul el ez a lavina. Ezzel nem azt akarom érzékeltetni, hogy bármit is bánok, inkább azt, hogy de, nagyon is szerencsétlen vagyok. Amikor kinevet, felfújom az arcom, olyan vagyok, mint valami pukkancs izé, de igazából én is inkább poénra veszem a dolgot. Aztán kénytelen vagyok ismét nyelvet ölteni, meg a végén persze felnevetek. - Persze. És hogy stílusos legyek: a Hold meg rózsaszín. Azért, hülye én se vagyok teljesen, csak néha, oké, sokszor, de azt tudom, hogy kedvel, mert az ilyesmi látszik, nyilván rajtam is, szóval fölösleges is ezt ragozni. Mélységes elégtétellel tört el, hogy most ő vág pofákat, mert kicsit betaláltam. - Ez a mítosz dolog egész új nekem, de tény és való, hogy egyedibb, mintha vettél volna. Tudod, mi lenne a legegyedibb? Ha termesztenél nekem… mondjuk… orchideát. Az nagyon szép. Közben természetesen le nem fagyna az arcomról a vigyor, és persze, hogy csak szívatom, mert én olyan pasit még nem láttam, aki ilyesmit művelt volna egy csajért, aki ráadásul még csak nem is… ööö… ágyesélyes, hogy úgy mondjam. - Nem, mivel nem lobogtattam előtte a hiányolt virágát. Vontam vállat, áthívni meg nyilván nem fogom a mamikat délutáni teára, szerintem lemarnám a fél arcom már egy ilyen alkalommal, elég nekem hallgatni őket olykor hazafelé. Komolyan súlyos, ahogy sopánkodni bírnak, pedig leéltek egy szép hosszú, teljes életet. Nekem ilyen sosem fog jutni, úgyhogy igenis úgy éreztem, hogy joggal idegesítenek. - Tökre teljesen ember vagyok. Akkor… onnan tudtad. Most már értem legalább. De velem vannak néha ilyen fura dolgok. Mint a virágos, meg a rémálmok, nem állandóan, de mikor találkozom veled, akkor mindig sokkal rosszabb. Gondolom, köze lehet a fajtádhoz. Anno akkor is volt ilyen, mikor elkezdtem dolgozni az Upperben, de mióta a főnökömék leléptek, nem tapasztaltam. Valahogy jó érzés, hogy valakinek elmondhatom ezeket, mert nem fog teljesen kattantnak gondolni, vagy legalábbis nem emiatt. Legalábbis nagyon remélem. - Ööö… miért, ilyen vagy, amikor szívdöglesztő vagy? Bököm vissza, és már megint kicsit szemét vagyok, de na, nem bírtam kihagyni. Ne passzolgassa nekem itt a magas labdákat. - Öt percet talán kibírok. Vallom be aztán, bár tény, hogy nehezen, noha azt sem tudom, miért is kell pont annyit várnom, de öt perc múlva csak megtudom, nem? Vagyis, most már csak négy perc és negyvenhárom másodperc múlva. Nem akarom. Nem tudom, miért… fura, eddig csak arra vágytam, hogy bezúgjak az ágyamba, most pedig képes lennék reggelig sétálni Connorral, hol röhögni, hol szívni egymás vérét, s akár még nagyokat hallgatni is. Nem mindenki társaságában nyomasztó a cseng. - Ohh… pedig eddig úgy tűnt. Ezt most kivételesen nem övön aluli ütésnek szánom, inkább csak azt hivatott érzékeltetni, hogy… mit is? Mit tagadjam, hiányzott, szerettem volna, ha láthatom, akár csak messziről is, és nem érzem úgy magam, mint egy felmosórongy. Áhh… ne firtassuk. Az ajtó előtt végül megállok, feltűnően sokáig keresve a kulcsomat a zsebemben, pedig már egy ideje csörög. Istenem… bár elsüllyednék. - Hát akkor megjöttünk. Bravó. Esetleg valami értelmesebb? - Szóval… köszi, hogy elkísértél! Mosolyodom el, nem mondom, hogy nem jut eszembe, hogy behívjam, de amikor meghallom az ajtó túloldalán nyüszítő Milot, rájövök, mennyire idióta ötlet lenne még tőlem is. Nem szeretném még egyszer azt, ami a parton lezajlott. Úgyhogy beillesztem a kulcsot a zárba, és részemről a mókának itt vége is, úgyis már rég fellőtték a pizsit. - Jó éjt, Connor!
Ha most tényleg belemennénk ebbe az egész fáj - nem fáj kérdéskörbe, szerintem reggelig tépnénk egymás haját. És ő nyerne, mert nekem kicsit kevesebb van, mint neki. Egy egész pszichológiai tanulmányt lehetne erről folytatni, mert oké, nem fáj kevésbé, de... Egy olyan fenevaddal a testedben, akit az ilyen hülyeségek nem érdekelnek, teljesen más az egész. Plusz, ha eleget csinálod, hozzászoksz. Volt egyszer egy csaj ismerősöm, aki balettozott, és sose értettem, hogy hogy a francba tud megállni a begörnyesztett lábujjain. Egyszer megpróbáltam, azt hittem, hogy visítok, annyira fájt. Ő meg... Egész nap képes lett volna úgy járni. Hát, valami ilyesmi a helyzet velünk is, csak mi nem járunk a spiccünkön. Tudtommal... Persze aztán franc se tudja, hogy kinek milyen fétisei vannak a világban, de a magam részéről inkább ezt tartanám abnormálisnak. - El hát! És most tényleg elhiszem, hogy nem lesz semmi gáz, de kis tacskó vagyok még, fogalmam sincs arról, hogy igazából hogyan is működnek a dolgok a nagykutyák világában, persze, hogy azt hiszem, hogy mindent könnyedén meg tudunk úszni. Világ életemben kisebb-nagyobb stiklik elől rohantam fedezékbe, ez az emberekkel még működik, főleg, ha az ember a nagyszüleivel él, meg olyan nevelőnők társaságában, akiknek minden hevesebb mozdulattól becsípődnek az idegek a gerincébe... De ez, kicsit más. Egy cseppet. - Szokott rózsaszínes lenni, meg narancs is, meg vörös... Úgyhogy ez pont nem jött be. Öltök rá nyelvet, de élvezem az egészet. Egek, amikor találkoztunk most este, nem gondoltam volna, hogy idáig jutunk, hogy egymást oltjuk, meg röhögünk, mint a gondtalan kis kamaszok. Jó, én az vagyok, de ő? Mondanám, hogy nekem nem számít ez a pár év difi, de kétlem, hogy osztozik az érzéseimen. Orchidea... Hát jó. Még nem tudom, hogy miért és minek, de ezt azt hiszem, hogy jobb, ha megjegyzem magamnak, aztán vagy jó lesz valamire, vagy nem - a többletinformáció nem minden esetben megterhelő, sőt, most kifejezetten jól is jött. - Csak győzd kivárni. Ezennel kihívás elfogadva - vagy valami ilyesmi lehet az, amit a hanghordozásom sugall neki. Aztán hallgatom tovább, és olyan természetességgel nyugtázom a tényeket, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy az ember főnöke vérfarkas. - Akkor a főnökeid bundásak voltak. Mondom, tele van a város. Húzom el kissé a számat, mert ez persze nekem sem jó feltétlenül, dehát Colin tudja, ő költözött ide, ennél északabbra már nem futotta, biztos elfáradtak a háromszázas virgácsai, és viszeresek lettek. - Öööö... nem? Az akartam lenni, de te elrontottad. Majd legközelebb. Sose tudnék haragudni rá igazából, legalább is úgy érzem. Amikor megjöttünk, eleresztem a karját, és a zsebembe dugott kezekkel himbálózom előre-hátra, amíg a kulcsát keresi. Jól érzem, hogy ő sem akar igazán bemenni? Igen, azt hiszem, hogy jól. - Hát, meg. Nekem sem kell a szomszédba menni marha találó és egyáltalán nem ciki megszólalásokig, de így legalább Naominak nem kell úgy érezze, hogy csak ő az, aki képes "remekül" kifejezni magát a zavart helyzetekben. - Nincs mit. Szívesen tettem. Mondanám, hogy legközelebb is, de nem tesz jót, hogy ilyen későn mászkálsz egyedül. Jó, tenni úgysem tudok ellene semmit, azt meg persze nem kérhetem tőle, hogy mondjon már fel az én lelki békém miatt. De attól még zavarhat és aggódhatok, nem? Nos, ami azt illeti, egyáltalán nem kellene. De attól még így van, és ez valahol még engem is idegesít. Én is hallom Milo hangját, de így, hogy nem állunk szemtől-szembe egymással, azért picit könnyebb. Najó, sokkal könnyebb. Elköszön, én pedig némi habozás után mindent vagy semmit alapon odahajolok az arcához, és nyomok rá egy puszit. - Szia. Mosolygok rá titokzatosa, és szívesen benyögném, hohy na MOST vagyok szívdöglesztő, de inkább hátat fordítok, és nehezen ugyan, de elindulok. Még hátra nézek egyszer, vissza is intek, ha elkapom a tekintetét, aztán megvárom, amíg becsukja maga mögött az ajtót...
Akkor kezdek el babrálni a telefonommal. Nem veszi fel. Talán meg van sértődve, talán nem is hallja, úgyhogy muszáj leszek a rögzítőn hagyni egy kis üzenetfélét.
"Önnek egy új telefonszáma van. Na jó, ez így béna... Szóval, jah. Ez lenne a számom, ne aggódj, nem foglak éjjelente hívogatni, meg nem lesz rejtett számról a vonalba lihegés, meg semmi ilyen. Szóval... Khm. Csak azt akartam mondani, hogy jó volt látni, és remélem, hogy már jobban leszel és... Ne aggódj, úgyis minden okés lesz. Ha rajtam múlik... Szerzek neked orchideát. Vicces, már nem is látom a házadat... A végén még hazáig beszélek itt neked... Ööö, na jó. Nem tartalak fel. Vigyázz magadra. És ha bármi van, hívj vagy írj vagy amit akarsz... Szia. - nagy szünet, léptek zaja - Tényleg hívj!"
- Jó, hát nekem magyarázhatod. Az se normális, aki balettozik, meg ti sem. Egyszerűsítettem le a dolgot, mert én így láttam, és kész. De most komolyan, ki az, aki képes azokba a szörnyű balettcipőkbe belepréselni a lábát, és még táncolni is benne? Őrület… Ettől függetlenül még nem fogom kevésbé gáznak tartani, hogy vérfarkasoknál egymás szarrá verése dívik otthon. - Te legalább optimista vagy. Vontam vállat, mert hát, mást nem tudtam, jó lett volna, ha én is elhiszem, hogy ebből nem lesz gáz, de olyasminek voltam a tudatában, amiről sosem kellett volna hallanom, nemhogy látnom. Akartam én hinni, hogy minden szuper lesz, csak hát… ennyire naiv sosem voltam. - Hát, bocs, hogy én nem bámulom hobbiból a Holdat minden óra minden percében, hogy másmilyennek lássam a szokásosnál. Öltök nyelvet, de mindegy is, a lényeg úgysem ez, ha mellé is lőttem, attól még nem lesz kevésbé igaz, hogy kedvel, mert ugyebár nem vagyok süket, büdös vénasszony… Valahol nagyon jó érzés az összes trutyi ellenére ilyen felszabadultnak lenni, hiányzott, és örülök, hogy végül így zajlott le ez az este. Ha Connor tudná, hogy majdnem csokoládémérgezést kaptam, míg nem találkoztunk… Azt hiszem, ezt nem fogom soha az orrára kötni, szerintem életem végéig cikizne vele. - Csak szólok, hogy én nem élek évszázadokig, szóval nem tudok olyan sokáig várni. Ezt poénnak szántam, nekem ez nem volt azért akkora csapás, tekintettel arra, hogy ami nincs, az nem hiányozhat. A szavai ellenére igencsak meglepett volna, ha tényleg termeszt nekem virágot, de franc tudja ezeknél a kamasz fiúknál, hogy mikre képesek. - Én is erre a következtetésre jutottam. Nem mintha megnyugtatna, hogy úton-útfélen beléjük lehet botlani, de azt hiszem, kétségbe se nagyon fogok már esni, mert… minek? Ha találkozom egyel, vagy megint mázlim lesz, vagy meghalok, aztán csókolom. Nem mintha alulról akarnám szagolni az ibolyát, de épp elég dolog miatt görcsölök enélkül is. - Szánom-bánom bűneim, a világért sem akartam elrontani őkelme szívdöglesztőségét. A testbeszédéből úgy tűnik, hasonlóképpen lehet ezzel az elválás témával, mint én. A szavaiból is. Cirkuszban kellene minket mutogatni, esküszöm, de legalább nem csak én vagyok zseni az önkifejezésben. - Nem tudok mit csinálni, ha egyszer ilyenkor végzek. Felmondani nem fogok. Egyelőre, aztán lehet, hogy annyira kikészülök, hogy elég lesz nekem a gyógyszertár, de amíg bírom szusszal, addig marad ez a megoldás, utána meg majd meglátjuk. - Szóval, felőlem máskor is hazakísérhetsz, ha ennyire káros az egészségemre az egyedül mászkálás. Passzoltam oda a lasztit, aztán majd meglátjuk, él-e a lehetőséggel, vagy sem. Ez már a jövő zenéje. A puszira elmosolyodom, általános iskolásnak érzem magam tőle. Olyan kis bájos ez az egész a maga suta módján. Úristen, térj már észre Naomi, 24 éves vagy, nem 12… Pár pillanatig még csöndben nézek utána, aztán miután kattan a zár mögötte, már csak azt hallhatja, hogy Milonak gügyögök vidáman. Épp pakolom le a cuccaim, a kabát a fogason, de rögtön meghallom, amint csörög, és már kapom is elő, de nem veszem fel rögtön, egy kicsit had főjön a saját levébe. Csak pislogok az ismeretlen számra, és várok, számolom a csörgéseket, hogy az utolsó pillanatban felkapjam. Ez idáig mind szép és jó, de úgy fest, az első pár csörgésről lemaradtam, mert csak pislogok, mint hal a szatyorba, amikor a csörgés abbamarad… - Basszus… nenenenene… Nyüszítek fel, mint egy kivert kutya, és jól kupán is csapom magam a telefonommal véletlenül, mire egy hangos aúúú is kiszökik az ajkaimon, és ez az a pont, amikor hálát adok a sorsnak, hogy egyedül élek. Milo mondjuk meglehetősen döbbenten pislog rám. A világ rendje pedig akkor áll helyre, amikor megkapom az sms-t arról, hogy új hangüzenetem érkezett. Csak egy gyors sms-t írok neki, aztán már be is vágódom az ágyamba úgy ahogy vagyok, ruhástul, fáradtan, de legalább jó kedvűen.
Eszemben nincsen biciklire pattanni a legnagyobb télben, de ettől még ez a hely tökéletesen alkalmas a futásra számomra. Főképpen, mivel kevés olyan elmeroggyant van, aki télen kerekezne, így üres és viszonylag kihalt a hely. Korán van, alig múlt el hajnali hat, a sötétség óvón öleli körbe a várost. Szeretek ilyenkor futni, ez még a korai edzés előtt van és így arra is visszaérhetek minden gond nélkül. Mivel nem vagyok farkas, aki ne érezze a hideget, így azért kellemesen felöltöztem, bár a futás úgyis kimelegít. Edzőcipőmbe vastag zoknit húztam, a futónadrágom alatt van még egy cicanadrág, hogy le ne fagyjanak a virgácsaim. Hajam összefogásával nem foglalkoztam, a sapka úgyis lenyomja a fejemre göndör tincseimet és nem lógnak a szemembe. Utálom a pufi kabátot, nem is nagyon hordok, de tegnap sikerült összekoszoljam a rendes, sportos télikabátomat, így ez maradt, hát felvettem. Elvégre nem divatbemutatóra készülök, csak futni. Már egy ideje talpon vagyok és a lépésszámláló szerint teljesítettem – sőt, túlteljesítettem – a napi kvótát, így arra a megállapításra jutok, hogy elég lesz sétára váltanom, először lendületesre, majd lassabbra, végül normál tempójúra, hogy ne álljanak be az izmaim se teljesen. Közben természetesen figyelek. Nem csak azért, mert túl óvatosnak teremtődtem, hanem azért is, mert eléssé megszaporodott errefelé a magányos-populáció és egyetlen alkalmat sem szeretek elszalasztani azt illetőn, hogy jelentéseket körmölhessek. Nyilván nem a körmölés élménye miatt, egyszerűen csak olyan jelentő típus vagyok. De messze nem informátor, ez is igaz.
Szabályok. Mindig utáltam őket. Kicsit sajátosan értelmezem azokat a megkötéseket, amiket be kell(ene) tartani. Igen, tudom, hogy néha nem jó, néha fejjel megyek a falnak és néha tényleg nagy veszélybe sodrom saját magam, de nem érdekel. Célom van. És az tény, hogy néha túl vakmerő vagyok, és táncba hívom a halált, de soha nem ész nélkül, még ha úgy is tűnik egy kívülállónak. Most is így van. Harcol bennem a vérbeli farkas, a tettre kész őrületem, és az, hogy biztonságban tudjam a kilétem. Az agyamban Milos figyelmeztetése visszhangzik. Igen, én is tudom, hogy veszélyes vizekre evezek, de ez a "munkám", az egész életemet farkasalakban töltöttem. Azzal meg senkinek nem lehet baja, hogyha egy kicsit gyakorolom a settenkedést meg a megfigyelést. Amit már ezer éve tudok és a kisujjamban van.... Ez sem olyan egyszerű, mint ahogy azt mások képzelik. Mert nem csak bámulunk ki a fejünkből, hanem megjegyzünk mindent, még azt is, hogy kelet felől hozta-e a szél a távoli trágyadombról a szagokat, vagy nyugatról. Sosem tudhatjuk mi az a részlet, ami közelebb vihet a prédához...Pengeélen táncolok, tudom jól, de mégis arra a döntésre jutok, hogy hallgatok az ösztöneimre, és közelebb lopakodok. Lejjebb kushadok, épp csak felemelve a fejem a magas gaznövények, hóbuckák közül, hogy lássam, mi történik, s lélegzetvisszafojtva figyelek. A kecót már jó pár km-re elhagytam, nem is izgat. Alig 5 méterre hagytam el egy bucka alatt a ruháimat. De aztán jött egy vészcsengő, hatodik(esetleg a hetedik) érzék...Minden szeszélyem latba vetve visszatalpaltam a ruhákhoz és kínok közepette beindítottam az átalakulást, vissza emberré...a bőr, a csontok...már hozzászoktam ehhez az érzéshez, ugyan még mindig rettenetes, de aki tűr, az tud. Kell egy kávé. Igen kávé. Ki a fene nem iszik gyorsító-ébresztő-ébren tartó, legálisan kapható cuccot? Nekem kell. Most. Különben itt hallok meg esküszöm. Felöltözöm a pillanat alatt és már veszem is az irányt a Út felé, ahol a hangok jönnek. Eszemben sincs haza menni, még csak az kellene, hogy az öreg képét lessem minden percben. Ötletelek mit csinálhatnák, hisz munka van dögivel, de hamar rájövök, hogy nem lesz gondom arra, hogy kitaláljam. Nincs munkám, még. Lesöpröm a kabátomról a havat, mire feleszmélek, már ki is léptem az útra. Felemeltem tekintetem, megvillant a fenevad tekintete, az érzékei most is kifinomultak. Pár méterre tőlünk egy gyalogos sétál, de ez egy bicikli út, hol az a híres tricikli? Mi benne olyan furcsa? Fo-gal-mam nincs... Az adrenalinszintem az egekben, máris kezdem azt érezni, hogy élek. A feszültség, ami bennem cikázik röhögve világíttatna ki egy hat méteres karácsonyfát is, a szívem úgy dobol a fülemben, hogy alig hallok már. Mikor megindulok előre, már megfeledkezem mindenről. Megfeledkezem a Vaskovicról, a világról, a valódi célról, Milosról, mindenről, csak az lebeg a szemem előtt, hogy szerezzek kávét... - Hol a legközelebbi kávézó, ami nem fos, hanem igazi markáns fitt? - gondolkodom el egy pillanatra hangosan, ahogy közelebb érek a hölgy felé.
Sosem vagyok teljesen elmélázva, amikor úgy tűnik, hogy most aztán tényleg nem gondolok semmire, akkor is úgy kattog az agyam, mintha muszáj lenne, ezer meg egy szemmel vizslatom a köröttem elnyúló világot, s ez a nagy szerencsém. Így nem eshet meg soha, hogy meglepjenek – soha ne mondd, hogy soha, de ha igazán úgy gondolod, akkor kétszer is megteheted, mondotta mindig apám, s én erre mindig rávágtam, hogy „soha, soha” - még az olyen semmiből előbukkanó kérdésekkel sem, mint amelyek a kávét híg széklethez hasonlítják egy szép hajnali bicikliutas séta alkalmából. - Hogy mit tetszik? – szalad fel szemöldököm, s nézek végig a férfin. Felfedezve néhány hópihét nem odaillő helyeken azonnal megindul a vezérhangyám. Túl korán van még ahhoz, hogy valaki a hóban hencseregjen, amondó vagyok. - Óh! – teszek úgy, mint akinek kicsit nehezen esett le a tantusz, majd legyintek is, mintegy jelezve ezzel ál-engeszteléskérőn, hogy korán van, nézze el nekem a kissé lassú felfogásomat. Gondolataim közül kikúszik egy „keresés” //mínusz 2 pont, maradt 48//, melyhez szerencsére nincs már szükségem mormolásra. Soha nem volt igényem rá, nem szerettem, így amint tudtam leépítettem. Én a néma varázslás híve vagyok. Aleksandar úgy kezd el ragyogni, mint akinek muszáj. Jól van, értem én, nem gondoltam rosszul. Azon kezdek el kattogni, hogy melyik kávézót is javasoljam neki. - Starbucks esetleg vagy Alaska Coffee Roasting Co. Melyiket favorizálná? Szerintem mindenhol jó a kávé, bár talán a Starbucksnál egy fokkal bikábbat is lehet kérni, mint a másik helyen. – fejtem ki nézeteimet, majd egy megeresztett mosoly – hű, de idegen ez a fejszerkezetemtől, nem is véletlen, hogy olyan sokszor nem alkalmazom! - kiegészítéseképp enyhén oldalra billentett fejjel meredek a férfire. - Esetleg elkísérjem? Magyarázhatok is, de talán csak könnyebb, ha megmutatom az utat..
Kérdésére megtorpanok, hirtelen jött ez, nem is tudom, talán nem is tőlem érdeklődött, de mégis csak ketten vagyunk erre felé. Vállam felett felé nézek, egy pillanat alatt végig mérem, majd a tekintetébe bámulok. Nem mintha keresném a bajt, egyszerűen csak bejelzett a radarom. Gyakran van ez így, főleg itt, és már kezdem megtanulni hogyan hagyjam figyelmen kívül. Kabátom cipzárját feljebb húzom és felé fordulok, amikor ajánlatot tesz kávé szempontból. A szavai eltalálnak, de mégis hidegen hagynak. Ez olyan, mintha megkérdeznének valakit, hogy rózsaszín vagy a fekete alsónemű van rajtad. Senkit sem érdekel. Engem csak a kávé érdekel. Ha nem jó, úgyis megyek egy másik kávézóba. Bár az pénzkidobás, én is jól tudom. Na most vagy nagyon ügyes vagyok, vagy elrontottam valamit, ő meg valami segélyszolgálat. Hát válassz öcsém, 'A', vagy 'B'.. És a kérdés ugyebár meg nekem érkezett, szóval nincs kedvem? Nem mondom, hogy annyira elégedett vagyok ezzel a helyzettel, amibe csöppentem, ez a hely, komolyan jobban próbára teszi amúgy is rongyosra csellózott idegeimet, mint ahogy az otthoni is tette. Ott mindig minden állandó volt. Állandóan veszélyes, undorító, és szörnyű, de mindent meg lehet szokni. Olyan az egész, mint egy nagy budi. Beülsz, és undorodsz, de ha rád zárják, és eltelik két óra, már észre sem veszed a szagot. Ez a harci helyzet. De ennél őrültebb helyet, mint ahova most kerültem, még a mesében nem láttam. Kész vagyok tőle teljesen. De itt maradok, mert pillanatok alatt megkedveltem ezt a zord időjárást…Talán mondhatom azt is, hazajöttem. De ez a magázódás, ez nem az én stílusom, sehol sem tudtam használni. - Erős kávét akarok, ez csak természetes! És megkérhetlek, hogy megmutatod a helyet? Nincs térképem, ráadásul a navigációs rendszerem is elhagytam valahol. – otthon, hát hol máshol? Végül vállat vonok, de még mielőtt besértődne, vagy bármit is tenne, közlöm. - Elnézésed kérem, hogy csak így tegeződve, a másik módot… sose használtam… - elnézést, mi? Már most undorodom saját magamtól, de nem csinálhatok perpatvart, hiszen nem kicsit nyúzna meg a családfő. Sosem tudhatod, ki harap legközelebb fűbe, legyen az szövetséges, vagy épp ellenlábas. Nem igaz? A bemutatkozás felőlem letudva, egy bunkó, aki erre se képes…mert minek? Holnap amúgy sem keresné meg a társaságom, sőt, ma is csupán egy két órát kell eltöltenem vele, míg megadja, amit akarok. Aztán lehet nem is találkozunk a következőkben. Ki tudja….bár lehet, holnapra már az ágyamban lesz, vagy én az övében. Ideges vagyok, a feszültség szinte görcsbe rántja a gyomromat. De semmi sem látszik az arcomon mindebből. Odahaza megtanítottak mi, illetve ki is vagyok. Legyek mocskos jó ember és farkas is egyben, kegyetlen, de olyan, aki bármikor kimerészkedhet az utcára a söpredékek közé. Hogy beszéljek úgy, hogy egyszerre tiszteljenek, szeressenek, utáljanak, és féljenek tőlem. Aki bárhol megállja a helyét. Az észjárásom is ennek megfelelően alakult ki. Sosem állok le, mindent ezen a szemüvegen keresztül nézek. - Johny - mutatkozom be végül, felemelve felé kézfogásra a kezem, nehogy már elfuserált taplónak nézzen, aki erre sem képes. Hazudnék a nevemet illetően? Nem. Ez is a nevemhez tartozik, akármennyire is utálom ezt az angol hőst, hozzám tartozik, ha már egyszer adták. Személyit is kell adnom?
Felvonom a szemöldököm, furcsálló ráncba szalad homlokom, de végül nem teszek fel kérdést, csak vállat vonok. - Mások a fogalmaim a természetességről. – jegyzem, s ennyiben hagyom. Az ő dolga, nem érdekel. Ez nem, hogy pontosabb legyek. Viszont farkassága miatt egész sok dolog van, ami meg nagyon is birizgálja a csőrömet. Ha nem így lenne, ajánlaná neki fel a rosseb, hogy kávézik vele. Nem szeretem elővenni ezt a „női” énemet. Bár szórakoztató, hogy tudom, mit gondol. Minden pasi disznó, hogyha arról van szó. Egy kávézás és máris azt hiszik, hogy lepedőgyűrésben is lehet részük. Nem mondom, hogy a nemes cél érdekében nem tennék meg sok mindent, de azért ez még tőlem is durva lenne. Sose kellett keféljek az előmenetelért sem, hát információszerzésből se teszem. Az a viszkető altestű bérhajadonok szokása. Van közöttünk is pár ilyen. - Mi az, hogy nem? – ütközöm meg, s nem is titkolom. Végül egy hanyag vállrántást és egy legyintést követően tova is lendülök. Ha nem tud magázódni, hát nem tud. Kinek a szegénységi bizonyítványa vajon? Tartom magam a mosolygáshoz. - Nem számít, el van nézve. – közlöm vele, s magamban tudom, hogy ez egy a Gina-féle „nagyon leszarom”-ok közül. - Wang Ji Na. – használom a bemutatkozására válaszul szeszélyből a kínai nevemet. Nem, mintha Kínában lennénk. De ma ehhez van kedvem, hát ezt is teszem. - ÉS vezetékneved is van, Johny? – teszem fel a kérdést, mintha légből kapott lenne. Valójában viszont már készül róla a jelentés fejben. Az se érdekelne, hogyha megneszelné. Bár mégis honnan tenné? Nem lehet gondolatolvasó. - Erre! – indulok meg közben a kávézó felé vezető irányba.
Elnézi nekem, hogy letegezem. Még szép, nem teszek kivételt. Sehol sem tettem, itt se teszem hát. Kilenc életem van hatszor, nem tervezem most megszakítani a jól bevált rendszert. Végül a neve is előkerül valahonnan Koreából, vagy honnan máshonnan, kinézete alapján másra nem is számítottam. - Szép és érdekes név. - esküszöm, már olyan meggyőződéssel mondom, hogy szinte én is elhiszem. Ha szórakozik velem... átlagban ilyesmiért halál jár, jobb esetbe egy kiadós verés, de legalább egy jobb egyenes. Ő pedig még jutalmat is fog kapni érte. Ki kell szellőztetnem a fejem. Ennyi hülyeséget ritkán csinálok. - Vezetéknév? Minek az neked? Johny-ként ismer mindenki... - Szándékaim konkrétak és ellenkezést nem tűrnek, de legalább, önként tart velem. Nagyon másképp nem is működhet... A félrehúzott mosoly teljessé alakul és kérdésére bár nem adok konkrét választ, ebből bárki le tudja vonni a megfelelő következtetést. Az időhúzás közben megüt az isteni szikra. Vagy Ördögi? Ezekkel a hasonlatokkal még mindig bajban vagyok... Fókuszálj! TE aberrált rohadék! És még azt mondják, vonzom a bajt! Dehogy vonzom! Az vonz engem! Hát mi rossz van ebben? Tiszta nyugalomra számítottam. A pajzsom felhúzom, miközben közeledünk a város felé, tökre tisztában vagyok vele, hogy erre felé erős identitás mozgolódik és könnyen keresztül lövik a farkasom rejtekét. Wang Ji Na- ra ( fogalmam nincs ebből melyik a vezetékneve) nézek, tekintetemmel az övét keresem, és egy fokkal derűsebben pillantok rá. - És kedves, mit dolgozol ebben a szerény jéghideg városban? Ami fagyasztónak is jobban elmenne.- sziporkázok? Ugyan, nem szokásom. Csak hiányolom a kosárkát Piroskától. Anélkül nem játszhatunk. Se én, se a társam...Megölni nem szándékozom, az a málé előbb ölne meg, minthogy magyarázkodnék. Tehát, teszem azt, amihez jelenleg értek. Városnéző túrára megyek...Fasznak akarsz te várost nézni! - Amúgy merre szándékoztál menni, mielőtt beléd futottam?
Esélyesen addig ütném, amíg nem borul, hogyha látnám, amilyen magas lovon ül gondolatban. Persze, van neki ám ikszcsillió élete, hihet magáról amit akar, de hogyha farokméregetésre kerülne a sor, akkor nem én jönnék ki rosszul a dologból, úgy hiszem. Mindegy, szerencsére nem vagyok gondolatolvasó, így nem kell csörtéznem a fickóval totálisan felesleges dolgokon. Ilyen például a magázás-tegezés kérdésköre. Teszek rá, hogy melyiket preferálja. Nem lőne vele nyulat, ahogy mondani szokás. - Szerintem ebbe bele se menjünk. Pattintom le magamról a bókját, szánta akár őszintén, akár nem. Nem szorulok rá arra sem, hogy ismerősök dicsérgessék a nevemet, pláne arra, hogy idegenek. A visszakérdésére felszalad szemöldököm és szemeim is csak azért nem kerekednek el, mert a biológia és a rasszom kivetülése nem teszik ezt lehetővé nekem. - Mert tudni akarom. Nem, nem szeretném. Még a hanyag vállvonásom sem teszi kedvesebbé és könnyedebbé ezt a megszólalást. - Johny van sok, engem az érdekel, hogy konkrétan te melyik Johny vagy. Nem tud lerázni olyan könnyen, igényem van arra a vezetéknévre, s mindezt elég határozott köntösbe csomagolom szóbelileg. Amúgy tökéletesen tudom adni a ragaszkodó, idióta nőszemélyt, akit mindenféle magasztos célok vezérelnek, s perverz kíváncsiságból akarja megtudni a másik vezetéknevét. Arra, hogy őrző vagyok-e vagy sem nem feltétlen kell rájönnie, vagy ha rá is jön, akkor sem vagyok benne biztos, hogy tudja-e mit jelent ez számára és mennyire kéne vigyáznia arra, hogy mit is csinál. - Biológiát oktatok az UAF-on és mellékállásban holttestbomlást kutatok. Adok jó étvágyat a kávéhoz. Hadd legyen finom a szájíze. Munkámról őszinte szenvedéllyel beszélek, meglepő módon egész át is szellemülök tőle. - És te mivel ütöd el a napjaid? Kérdezek vissza, mielőtt ő kérdezhetne. Végül arra is válaszolok. - Futottam. Nem annyira az útirány, mint a szükséges kilométerek megléte vezérelt. Amúgy hazafelé, már letudtam a mai penzumot. Hogy hova haza? Na azt lesheti, hogy mikor árulom el!
Rajta kell tartanom a szemem. Túlságosan is érdekli a nevem. Túl- túlságosan. Ami már frusztrálja a vesémet. Azt hiszem a szobámba kell egy faliszőnyeg és az ő bőre, tökéletesen illik ahhoz az egyhangú kúria falai közé. De valami odabent azt súgta, hogy legyek elővigyázatos és kétszer is gondoljak meg egy dolog, még mielőtt azt kimondanám. Nem kerülte el a figyelmemet az, hogy mivel foglalkozik. Érdekes szakma...főleg ez a holttest szarság. - Hogy én mivel? Hát... - azt én is szeretném tudni. Szóval lássuk, miből élünk. Az igazságot csak nem kotyoghatom el neki, a másik fele meg engem nem izgat. - Hamarosan a városba költözök, szóval jah. Csak még ki kell választanom a költöztetőt. - bah, ez mi volt, ennél jobb szoktál lenni barom. Szóval haza tartott. Azt hiszem meg lesz a (valamelyik) napi jó cselekedetem. Csak nem az általánosításba való jó...hanem a másik oldali jóság pártiság...Hogy én hogy utálom megjátszani magam. Itt helyben letépném a fejét és nyeletném le keresztbe a haveri körével...
A bőröm elég rosszul mutatna a kúriája falán, s nehezen is tudná megszerezni. Ha tudnám mi jár a fejében, reszelősen körberöhögném, aztán talán bevágnám a jeges Chenába. Na jó, nem. Az nem az én műfajom. De ami azt illeti, nagyon szívesen kutatnám mindazokon is a holttestek bomlását, akiknek ilyen csodálatos gondolatai vannak. Nem kerüli el a figyelmemet az, hogy nem válaszol, illetve nem mondja meg a nevét. Ezzel még feltűnőbbé tette azt, hogy rejteget valamit, mintha egyszerűen csak kamuzott volna valamit. Nem vagyok farkas, a hazugságra nincsen olyan korrekt radarom, mint nekik, bár emberismeretem az vala, szóval esélyesen rá tudtam volna jönni, hogyha a lóláb masszívan kilóg. Ha máshonnan nem, hát onnan, hogy utánanézetek a Krónikással. Jó a Tata a háznál, vagy egyetemnél, az igaz. - Komolyan el kell gondolkozzam azon, hogy jó-e a füled. Orvos látott már? Teszek fel egy kérdést, célozva ezzel arra, hogy össze-vissza válaszolgat, mintha random dobálná össze a szavakat egymás után, s ez vagy azt jelenti, hogy címeres ökör és leletes elmebeteg, vagy egyszerűen csak rejteget valamit, esetleg mindkettő. Megint csak vállat vonok. Nem tudom, hogy kell-e nekem a társaságában időzni, de egyelőre nincs andungom elindulni innen. - És honnan költöztél ide? Maradok a kedélyes vizeken. A csevegés legalább annyira nem az én műfajom pedig, mint a rózsaszín tüllszoknya lenne egy gorilláé.
Nem is igazán arról volt itt szó, hogy Duane nem bírta tovább és muszáj volt az öklét használnia nyelvi eszközök helyett. Tudta volna még türtőztetni magát, pipa volt, de nem végletesen. Egyszerűen csak belátta, hogy nem érdemes finomkodni azokkal, akik a szavakat megvetik és csak az erőszakból értenek. Abból legalább értettek és a kubai is értett hozzá, mert akármilyen barátságos is volt alapvetően, már sokat verekedett életében. Olyasfajta harcos volt ő, aki képzi magát, hogy üssön, ha kell, de nem teremti meg erre az alaphelyzetet. Inkább elkerüli, ha egy mód van rá, viszont mikor nem lehet, akkor kőkeményen a sarkára áll. Mint most is. A düh csak egy kis löketet adott ehhez, a többi elhatározás volt és ezért őrizte meg Duane a mérlegelő képességét is. - Á, ez még csak a pedagógia! - mondta Duane sejtetve, hogy sokkal rosszabbakra is számíthatnak, ha az idegszálain kívánnak táncolni. Persze tartotta magát, hogy ne ész nélkül cselekedjen, de azt nem kellett tudniuk, hogy ez most zsigeri agresszió vagy nem. Kate-et megcáfolta ugyan, de csak úgy, hogy lehessen megerősítésnek is venni. Az utcán ez nagyon jól működött Havannán, látott már rá példákat. Valószínűleg sokkal többet, mint ezek itt hárman. Duane bólintott a nőnek és kihúzta magát, hogy megvan a közös nevező. A három szerencsétlen flótásból egy a földhöz volt verve és ma már másodszor lett átküldve az álmok birodalmába a szája miatt. A másik nem tudta, a combját szorongassa a lőtt seb miatt vagy a kirúgott foga helyét. Semmi kedve nem volt már beszélni, úgy félt Duane-től és Kate-től, mint a tűztől. Szépen lefoglalta mindkét kezét a sebei szorongatásával és elég gyatra látványt nyújtva már a könnyei is kipotyogtak. Havanna utcáin egy ilyen nem sokáig élne, gondolta magában Duane mindenféle lenézés nélkül. Egyszerűen látta, amit látni kellett. Samsonnál is látta. Ő hitt a fickónak, igaznak tűnt, amit mondott és elég meggyötörten nyögte ki ezeket. Minek csinálná végig egy profi színész ezt a tortúrát? Duane Kate-re nézett, aztán visszafordult a főnök felé. Csak állt előtte a szőnyegen és fixírozta. - Kérem, adjanak egy esélyt és ne küldjenek be az örsre! Már a saját társaim is ki akarnak nyírni. Samson végre felnézett Duane-re és a szemében őszinte megábánst lehetett látni. A markait úgy fonta össze, ahogy a kéregető hajléktalanok, akiken látni, hogy tényleg csak a remény élteti őket, semmi más. A két szemben még csillogott a remény. - Könyörgöm...könyörüljenek! A kubai sóhajtott egy nagyot. Őt meggyőzte a főnök, de tudta, hogy Kate-nél ez nem olyan egyszerű. Félre kellett vonulniuk, hogy együtt tárgyalhassák meg a folytatást. Elég érdekes módja volt ez a megismerkedésnek és Kate nem látott mindent tisztán a kubai szerint. Kicsit bosszantotta is, hogy félreismerte a nő és úgy beszélt róla, mint egy mimózáról. A tetteivel akart bizonyítani és benne is volt abban, hogy amit együtt kezdtek, azt csinálják is végig. Nem akart a közepéről megpattanni. - A tiszta lelkemnek az lenne sok, ha rádhagynám az egész szarságot. Pedig tudom, hogy elintéznéd egyedül is - mondta őszinte elismeréssel. - Pedig reménykedtem, hogy tudni fogod ebből a kevésből... Mindegy. Figyelj, Samsont megfenyegetjük, hogy megöljük, ha trükközik. Adunk neki egy kamuborítékot és odaküldjük, mi pedig lesben állunk majd, oké? Rám úgyse számíthat senki, még annyira se, mint Kyle-ra, szóval akár szem előtt is lehetek és elég neked elbújnod. Kate-et abszolút alkalmasnak találta arra, hogy a fegyvertudásával, tapasztalatával és a haladó mágiájával szem és fül legyen helyette. Duane el akarta játszani az utca emberét, az egyszerű járókelőt, aki nem átall éjjel arra tévedni. Még egyetlen dolgot emelt ki, egy kis hülyeséget, de a betörők stílusához abszolút illett. - Kéne egy A4-es papír meg filctoll...
Samson a karóráját sűrűn nézegetve álldogált az utcasarkon, körülbelül 100 méternyire az említett virágüzlettől. A két Őrző centire pontosan megkérdezte tőle, hol fogják várni és mindent úgy igazítottak el. A korai időpont ellenére ez a városrész egyáltalán nem volt kihalt. Kapucnis pulóverben és sísapkában járkáltak itt sötétebbnél sötétebb alakok, akiknek az éjszaka volt az élettere. Reklámszatyorban dudorodó csomagok, zsebből zsebbe csúszó átlátszó zacskók nyüzsögtek itt a keze alatt és megvoltak az "őrszemek" is. A falnak háttal támaszkodó újságolvasó fekete srác hosszú bőrdzsekiben, a túloldalon két megtermett kínai feszülős pulóverben egymással társalogva a helyi többség számára érthetetlen nyelven. Egy idősebb férfi a virágbolt mellett nyomogatta a telefonját és néha körbenézett. Ők voltak azok, akiket Duane észrevette, hogy már nagyon régóta itt strázsálnak, mindenki más jött és ment. Az igazi járókelők eléggé kiríttak a közegből és szedték is a lábukat. A kubai magára húzott egy sötét pulóvert, ami a kocsiban hátul épp kézre akadt és ebben állt ki a virágbolt utcáját keresztező utca túloldalára, ahonnan jól lehetett látni Samsont és az egész sarkot. Ő is a telefonját kezdte babrálni és néha felnézett az égre, máskor az autókat leste vagy azt a pár biciklist, aki bevállalta, hogy a városon átvezető, nekik lefestett útnak ezt a szakaszát is megteszi a dzsumbujon keresztül. Egyelőre senkinek nem szúrt szemet. A Ford jóval messzebb parkolt, mert kerülték a feltűnést. Megbeszélték, hogy kerülőúton jönnek és Kate őrzi a jómadarat, ahogy azt a kocsiban is tette. Profi volt a rejtőzködésben, Duane most se vette volna észre, ha nem egyeznek meg, hogy merre van. Bár azt is feltételezte, hogy a harcosnő megy a saját feje után és valójában már tök máshol jár. Samson egy kissé feszülten toporgott. Az se tett jót az idegrendszerének, hogy az ideúton végig fegyvert fogtak rá és halálos fenyegetést is kapott. A társaiért nem igazán hullajtott könnyeket, az ő elhurcolásukat simán túlélte. Csak magát féltette a jelek szerint. Félthette is, mivel ha a megbízója olyan kegyetlen, amilyennek gondolta, nagy balhé lesz, mikor megkapja a borítékot és kihúzza belőle az A4-es papírt, amire Duane saját kezűleg festette fel 1 vonallal, hogy "Nem nyert!" Jó esetben addigra már reagálnak és Samson megúszhatja. Nem akarták ilyen könnyen a hlálba küldeni. Legalábbis Duane nem. Furcsa módon harang zúgását hallották. Szinte mindenki odakapta a fejét, hogy valami nem stimmel. Hajnali háromkor sosem húzzák meg a templom kongatókötelét, mert a fél város kiesik az ágyból és csendháborításért feljelentést tesznek a panaszosabb kedvűek. Nem volt sok idő ezzel foglalkozni, mivel egy sötétített ablakú, fekete Chevrolet hajtott ki lassan abból az utcából, amelyikben Duane várakozott. A saroknál állt meg és először a bal hátsó ajtó mögül kiszállt egy szumós alkatú, de elég erőteljesnek is látszó, csontsimára borotvált arcú férfi. Hordozott magában némi mesztic vonást, de főleg a hajfonata árulta el származását. Az ajtót tartotta és figyelt, míg kiszállt az a fazon, akit Samson leírt. Mindketten fekete öltönyt viseltek fekete nyakkendővel. A cipőjükön megcsillant a Hold fénye, olyan fényesre volt vikszolva. A sebhelyes arcú méltóságteljes lassúsággal vett elő egy szivartartót a belső zsebéből. A nagydarab testőre tüzet csiholt neki egy párducmintás öngyújtóból. A tekintetüket mindketten Samsonre szegezték és szinte ölni tudtak volna vele. Ez a kettő már sokkal komolyabb és megfontoltabb bűnözőnek látszott, mint akik behatoltak a Strauss-házba. Samson megigazította a gallérját, kétszer is, mintha nagyon-nagyon feszélyezné a helyzet. Duane figyelt és nagyon akarta volna tudni, merre rejtőzik Kate, de nem látta. Szerencsére. Mivel nyilván nem csak ő figyelt árgus szemekkel.
Kezdőlap
//
