A busz eszeveszetten robogott végig az országúton. Már napok óta mást sem láttam, csak előbb Kanada, majd Alaszka fenyves tájait, azonban az utazás sehogy sem volt unalmas. Imádom a hófödte tájat, a fenyveseket és ezt a vadregényes, csodálatos vidéket. Vagy tíz dal született menet közben, meg az utolsó pár mérföldön az az elmeháborodott biográfia, amit nem tudtam magamban hová tenni. A telefonom már visítva jelzi, hogy fel kellene tölteni, mert az elmúlt két napban huszonnégy órás műszakban nyomta a Three Days Grace-t. A mellettem lévő szék üres, legalábbis ember nem ül rajta. Egy nyanya nagyon szeretett volna odaülni első nap, de egy oldalpillantással eltávolítottam. Nos, ez a helyzet akkor, amikor begördülünk Fairbanksbe. Már nem vagyunk sokan a buszon, a többség lekopott a korábbi megállóknál. Valahol hátul az öregasszony éppen a cókmókjait emeli le, én azonban nyugodtan üldögélek. Az énekes éppen teljes hangerőn ordítja a fülembe, hogy milyen állattá is vált ő, én pedig halkan fölnevetek, mint minden esetben, amikor ezt a számot hallgatom. Te, öregem? Akkor én mégis mit szóljak? - Bevásárlóközpont! – szól a hangosbeszélőn át a sofőr, én pedig összekapom magam. Elteszem a füzetem, ami inkább hasonlít egy Gyűrűk Ura egészkötetes kiadásra, mint a régi, kis füzetre, amit kaptam, meg az itókámat, és fölállok, vállamra kapva a táskámat. Szívok még egyet a kellemes, állott levegőből, majd két ujjammal tisztelgésszerűen intek a sofőrnek. Leérve rádöbbenek, hogy hidegebb van, minthogy fekete hosszú ujjúban futkorásszak föl-alá, de most már mindegy. Át nem öltözök ennyi ember előtt. Miközben fázósan összehúzom magam keresek valakit, aki kicsit is hasonlít egy falkatagra. Castor biztos kiküldene értem valakit, mert halovány segédfogalmam sincs, hogy hol van a hotel és magamat ismerve lazán eltévednék. Végül észreveszek egy arcot a tömegtől viszonylag távolabb, aki olyan ismerősnek tűnik. A táskám a vállamon átvetve, nehéz mint a bűn, pedig csak ruhákkal meg a füzettel van tele, meg megkezdett kéziratokkal (azt hiszem, ezek húzzák le a legjobban), cipőm kopog az aszfalton. Még a régi, metálos bakancsom, ami valahogy nálam maradt, de imádom. Intek neki és várom, hogy visszaintsen, beigazolva, hogy ismer.
Még valaki érkezik. Az utóbbi napokban többen is jöttek, és én ennek roppantul örülök. Amúgy is kevesen vagyunk. Kellynek is örülök, mert ugyan ő sem fogja jelentősen növelni a haderőnket, de legalább lesz valaki hozzám hasonló korú-sorsú ifjonc a falkában. Ezért hát szívesen elvállaltam, hogy kimegyek elé a buszhoz, és "hazahozom". Most aztán itt állok, a busz megérkezett, és én a kezemben egy fényképpel lesem az utasokat. Amikor Kelly felém int, lepillantok a fényképre, aztán vissza rá, konstatálom, hogy egészen hasonlít, elmosolyodom, és visszaintek. Aztán persze nem állok egy helyben, hanem megindulok feléje, és félúton találkozunk. - Szia! Liu vagyok. Te pedig Kelly, ha nem tévedek ... Nem, nem tévedek, mert érzem a farkasát is, és ettől aztán végleg fülig ér a szám. Egy pajti! Én már most hatalmas, fülrágcsálós birkózásokat vizionálok, a kölyök odabenn logó nyelvel liheg, mintha máris túl lenne egyen. - Gyere! - intek a fejemmel, és legszívesebben felkapnám, és megpörgetném, de visszafogom magam, mert azért ő nem biztos, hogy ennyire közvetlenre venné a figurát.
Egy rövid ideig figyelem még az ázsiai származású srácot, és már éppen másfelé néznék, amikor a srác megindul felém! Farkasom kitörő lelkesedéssel konstatálja, hogy mégsem tévedtem, tényleg ismerem a srácot. Igen, ez a farkas kicsit egoista, de sebaj, ennyit nekem is el kell tűrnöm tőle. El is indulok felé, és amikor bemutatkozik a kezemet nyújtom neki. Milliónyi kérdésem lenne hirtelen. Mi van a falkával? Hogyan vannak itt északon? Mi van Dr. Harttal? A többiek rendben vannak? Egyiket sem mondom ki, csak biccentek egyet. - Én volnék – mosolygok rá. Szinte érzem a farkasának izgatottságát, az enyém pedig mintha fel-alá ugrálna örömében. Figyelem, ahogy vigyorog, mint a tejbetök, és én is próbálok kedves lenni, amennyire csak tudok. Nem akarom letörni a lelkesedését, de személy szerint nem vagyok az a „birkózzunk a hóban” típus. Sosem voltam, főleg nem most, de sebaj, majd megpróbálom ezért a srácért. Hadd legyen meg az ő öröme is. És ki tudja, talán végül az én életkedvem is visszahozza majd a dolog. - Mondd csak, mi a helyzet errefelé? Hogy bírják a többiek? – kérdezem, és ebben a kérdésben benne van minden érzelem, amit csak ki tudok fejezni a falkatagok irányába. Aggodalom, rokonszenv, egy kevés félelem és szeretet feléjük. Őköztük tudom csak elviselni, hogy farkas vagyok, máshol nem. Máshol fáj az egész, érzem, hogy a társadalmon kívül vagyok, de ha köztük vagyok, akkor megváltozik az egész. – És veled mi a helyzet? Azt hiszem ez a legfontosabb kérdés, elvégre mi ketten egy cipőben járunk még itt a falkán belül is.
Karon fogom Kellyt, és jelzem, hogy induljunk, mert itt a busz körül túl nagy a tömeg az ilyen beszélgetésekhez. - A helyzet erősen hullámzó. Hol nagyon jó, hol nagyon rossz, jönnek mennek a problémák, és hol emelkedik a feszültség, hol meg eloszlik. Most, azt hiszem éppen egy csúcspont utána vagyunk, de nem tudom, mikor jön a következő ... Én már nem reménykedem abban, hogy jön egy olyan szakasz, amikor békésen, de intenzíven fejlődhetek. Kezdem látni, hogy farkasként ez egy olyan elvárás, ami nem csak nekem, de másoknak sem teljesült be. Itt mindig zűr van. - Kelly, ez egy puskaporos hordó. A helyiek nem repesnek azért, hogy megjelentünk, és Castor meg magának akarja a hatalmat. Ebből háború lesz, és mi igen könnyen elhullhatunk egy összecsapásban, de akár közben is, hiszen egy erősebb farkas fél legyintéssel elintéz egy kölyköt. Jól meggondoltad te azt, hogy itt akarsz lenni? Ezt muszáj volt neki feltennem, mint kérdés. Kicsi még még nálam is sokkal fiatalabb, de nem nézem le, mert én is ekkora voltam, amikor a saját lábamra álltam. Nem vonom kétségbe, hogy tud felelős döntéseket hozni. Csak épp távolról minden sokkal egyszerűbbnek tűnik, a véres valóság eltompul.
- Nem mindig így van? – felelek kérdéssel a meglepően jól álcázott szónoklatra. Az elmúlt két évben megtanultam, hogy farkasnak lenni nem móka és kacagás. Messze van attól, mint amit a filmek lefestenek, és csak az apámhoz hasonló címeres barmok rohangásznak utánunk karókkal meg ezüstgolyókkal, de igenis van benne veszély, főleg az, hogy túléljük életünk első pár évét. Folytatom az utamat mellette, és miközben beszél fél füllel rá hallgatok, a másik felével az út meleltt üldögélő dobost hallgatom. Tehetséges a figura, lépteimet alig észrevehetően az élénk ritmushoz igazítom, miközben válaszolok Liunak. - Vagy itt, vagy Chicagóban, ahol egyre kevesebben vagyunk és a drága édesapám egyre közelebb juthat hozzám. Márpedig én nem megyek vissza a pincébe, ha beledöglök, akkor sem – mondom, és harciasan meglengetem a másik kezem. Ez az, amiért tényleg kész vagyok küzdeni. Szabad akarok lenni, és erre semmi lehetőségem nem lenne odahaza. Nem, itt a világ legvégén, hóban és fagyban, itt szabadon futkoshatok majd, amíg elég idős nem leszek, hogy megvédjem magam. – Egyébként is, már nem vagyunk egyedül, És jól mondtad: könnyedén leterítenek egy kölyköt. De mi ketten vagyunk, Liu, sőt, volt az az okostojás is még odahaza, bár a nevére neki sem emlékszem… Majd vigyázunk a másik hátára, ha kell. Megigazítom a táskát a vállamon, mert már kezd bevágni, de az visszacsúszik ugyanoda. Lemondóan sóhajtok és egy rövid ügyeskedést követően átrakom a másik vállamra. Remélem, hogy Liu autóval jött, mert nem hiszem, hogy ezt elbírom a hotelig, ha az messzebb van, mint a parkoló. Igazi van, fejlesztenem kell magam fizikai erő tekintetében. Nem lesz ez egy könnyű mulatság, de esküszöm, meg fogom csinálni. Nem azért jöttem el idáig, hogy valakik kicsináljanak és otthagyjanak az út szélén. Ismét a dobosra nézek, és szívem szerint táncra perdülnék. Megőrjít a zenéje, annyira jól nyomja a fickó. Miért nincs valami híres bandában, a fenébe is?
- Nem tudom, Kelly, hogy mindig így van-e, nekem csak úgy négy hónapról vannak tapasztaltaim. - felelem nevetve. Sajnos pedig gyalog fogunk menni, mert nekem se kocsim, se jogsim. De viszont bírok lovagias lenni, és amikor látom, hogy nehéz a táska, akkor előzékenyen átveszem, bár megjegyzem magamnak, hogy akkor Kellyt is kicsit meg kell majd kergetni meg hajszolni, mi az hogy egy vérfarkas nem bírja el a saját batyuját? - Igen, össze kell tartanunk, ebben igazad van. Amit mond, az megmelengeti a szívemet igencsak. Megint van bennem egy késztetés, hogy megöleljem, vagy éppen táncra perdüljek vele. De ő mintha kissé visszafogottabb volna. A megjegyzést a pincéről nem értem, meg az apjáról, de nem faggatózom, hiszen még alig ismerjük egymást. - Ashra gondolsz ... - jegyzem meg, mert az okostojásból erre következtetek - ... tudósból azóta van már több is ... Gabe beszámolt róla, mit intéztek Duncannel, vagy inkább mit intézett velük Dun. Hát ... nem valami bizalom gerjesztő. És Asht azóta el is verték rendesen. És mi tagadás én is így jártam volna, hacsak nincs valami iszonyat nagy mákom a helyzettel.
- Hát, nekem nagyon pihenőidőm nem volt, amióta csatlakoztam. Mindig csak a futás meg a rohanás. Bár az utóbbi pár hónap kivétel volt, azt hiszem. – Hát igen, a hónapok, amiket távol töltöttem a falkától. Az időszak, ami miatt úgy elfáradtam és elpunnyadtam. Szükségem lesz pár körre az új hely körül, hogy újra formába jöjjek. Will rendes volt, meg minden, de szinte elém rakták a kaját, így aztán semmiért sem kellett megdolgoznom. A kislány idebent már friss husira vágyott, én pedig szerettem volna megadni neki. Remek, ez rettenetesen kannibalisztikusan hangzott, igaz? Időközben elhaladunk a dobos meleltt, én pedig egy nagyobb halom aprópénzt dobok bele a batyujába. - Embertelenül jól játszik – közöltem. A férfi hálás tekintetét mindvégig magamon érzem, miközben haladunk, majd rákezd egy kicsivel lassabb számra. Ez már nem annyira jó talpalávaló, így a táncolhatnékom is rövidesen elmúlik. Kár, pedig úgy tudtam volna ropni. Mondjuk érdekes pillanat lett volna, de sebaj. Sosem érdekelt, hogy mások mit gondolnak, miért most kezdjen el? – Én nem összetartásról beszélek – nézek rá mosolyogva -, bár igazából nem áll tőle távol. Arról beszélek, hogy mi mind testvérek vagyunk, és ha valami baj történik, mind számítanunk kell egymásra. Ha törik, ha szakad – mondom olyan mély meggyőződéssel, mintha egész életemben ebben hittem volna. Pedig ez nincs így, mindig is úgy gondoltam, hogy a világ kegyetlen, a farkasok világa pedig egyenesen embertelen hely. Rideg, szürke, de akkor is az enyém. Minden az erőről szólt, márpedig hogy máshogy tudná egy kölyök érvényesíteni az erejét, mint a többi kölyök támogatásával? - Na, ezt is ki kell fejtened – mondom a tudósos megjegyzésre. Régóta vagyok már távol, szinte szomjazom az új híreket. Mi történt a többiekkel, hogyan telnek a napjaik? Ők az én családom, legyenek bármilyenek, márpedig nekem tudnom kell a családon belül és kívül történt dolgokról.
Ez a testvér dolog nekem kicsit új. Eddig arról volt szó, hogy Tara a testvérem, mert ő az, akit Castor harapott be. És hát itt a falkán belül nem igazán testvéri viszonyban vannak egyesek a másikkal. De Kelly még fiatal, hát nem kell neki belekeverni ezeket az ügyeket. Testvér, értem én. - Ok, hugi. - vigyorgok rá kajánul. Bár nem tudom, hugi-e vagy nővérke, mert emberként fiatalabb, farkasként idősebb nálam. Csak hogy véletlenül se legyen egyszerű az élet. A dobos valóban jól adja a ritmust, de most én erre nem nagyon tudok figyelni, sokkal több minden más kavarog a fejemben. - Van egy másik tudós is a csapatban már, Gabriel. Ő valamivel idősebb, mint Ash, és biológiát tanít az egyetemen. Nem akarok most ennél részletesebben belemenni abba, hogyan is került Gabe a falkához, hosszú história. Figyelek a környékre, mert azt ígértem Casnak, hogy vigyázoka bőrömre, és hát itt van Kelly is. Igaz, egy sétáló utcán, fényes nappal olyan túl sok baj nem érhet minket.
Miért érzek valamiféle cinikusságot a hangjában? Sebaj, lehet, hogy csak beképzeltem az egészet. Úgy döntök, hogy inkább lecsapatlanul hagyom a labdát, és hallgatom, amit az új tudósunkról mond. Asht sem ismertem igazán, ami azt illeti, csak hallottam a nevét valamikor, meg láttam párszor az arcát. Nem gond, vannak új arcok, akikkel meg kell ismerkednem, ennyi az egész. Jó, viszonylag sok dolgom lesz, de az életem sosem volt habostorta. Mindig fölállni, menni előre, mint valami idióta. Ez volt az életfilozófiám és eddig tökéletesen teljesítettem. Azonban az sem kerüli el a figyelmem, hogy ideges. Figyeli a környéket, ebből pedig könnyen leszűrhető, hogy valamiféle bajra számít. Ha, mondjuk érdekes lenne, ha két kölyök hirtelen szembekerülne egy nagy, jól megtermett farkassal. Akkor azt hiszem mindketten futhatnánk arra is, amerre nem látunk, reménykedve, hogy megússzuk az egészet. - Neked meg sikerült máris valamiféle bajba keverned magad? – kérdem halkan, miközben elérjük a parkolót. Itt már lényegében csak mi vagyunk, lehet normális hangon beszélni a témákról. Bár azért nem árt odafigyelni, ki tudja, ki üldögél valamelyik kocsiban? – Bocsi az indiszkrécióért, csak nem tudom nem észrevenni, hogy milyen szemekkel vizslatod a környéket. Ha nem akar válaszolni, akkor semmi baj, és amúgy is csöndesen elkezdek dúdolni egy dalt . Az eredeti vokál férfi, de valahogy erre emlékeztetett a dobos játéka, és nem tudom megállni, hogy ne dúdoljam magam elé. Amióta farkas lettem úgyis ez a zenekar lett az egyik kedvencem… Érdekelne, hogy nincs-e köztük egy. Igen jól kapják el a hangulatunkat. Legalábbis az enyémet mindenképpen.
Érzem, ahogy némi vizsgálatnak vagyok alávetve, de hát ez természetes. S noha valóban van már bennem egy adag lerakódott negatív tapasztaltat, egy kevés keserűség, a hangulatom most kifejezetten jó, és örülök Kelly társaságának. A kérdés persze nem a legkellemesebb emlékeket juttatja eszembe. - Oh, igen, többek közt már kiheréltek egyszer. - felelem, és most valóban van némi cinizmus a hangomban. - De már ... szóval már jól vagyok, és működik újra annyira, amennyire egy farkasnak szokott ... Nincs senki gyanús a környéken, szóval akár le is ereszthetnék, de szeretném, ha az éberség még inkább a szokásommá válna, berögződne, mert így lenne igazán életképes a dolog. - És nemrég közölte velem a másik falka volt atanerkje, hogy célpont vagyok. - teszem hozzá szintén eléggé könnyed, társalgási stílusban. - De nem hinném, hogy a következő pillanatban ránk ugrana egy fél falkányi őslakos, nyugi. - teszem hozzá azért. A dalt nem ismerem fel, mivel feltehetőleg még soha nem hallottam. Így hát csak hallgatom, és egy szem női énekhangon nem igazán tudom hová tenni. De nem akarom megzavarni, énekelgessen csak nyugodtan.
- Ó – nyögöm, amikor kijelenti, hogy bizony rövidebb lett egy végtaggal. Még az éneklést is abbahagyom a második refrén környékén, úgy megdöbbenek. Érdekes lenne megkérdezni, hogy miért, de valamiért nem hiszem, hogy bele akarna menni egy ilyen beszélgetésbe. Na de őszintén, mégis ki akarna? Ha én férfi volnék és valaki levágná a büszkeségem, azt én sem akarnám nagydobra verni. – Ezek szerint a másik falka sem éppen barátságos. Na de nekimenni egy kölyöknek… Mégis miért? Gondolom legalább indokot mondott, ha oka nem volt rá. Reménykedem benne, hogy részben ő is hibás a dolog miatt. Jó, tudom, nem éppen testvéries dolog, de nem tudom elhinni, hogy valaki csak úgy nekitámadna egy kölyöknek, aki ráadásul majdnem tökéletesen védtelen. Aljas, undorító tett… - Ellenben most, hogy elmondtad nekem, azt hiszem nekem is illő lenne megosztanom veled valamit. Félek, tudod? Nem a háborútól, nem attól, hogy meghalhatok. Fenébe, amióta farkas lettem vagy egy tucatnyi alkalommal akartam kinyírni magam, mégsem tettem meg soha… - Egy kicsit túl későn eszmélek rá, hogy ezt talán nem kellett volna elmondanom neki. Ki tudja, lehet, hogy egyből Castorhoz rohan majd, Apuci meg megfigyelés alá helyeztet. Gyorsan magyarázni is kezdem hát a helyzetet. – Tudod, apám Őrző volt. Az a keményvonalas fajta, aki marhára szereti a családját. Aztán engem megharaptak, és egy barátom érdekében lemondtam arról, hogy ember maradhassak. Onnantól kezdve nem tekintett embernek… Bezárt a pincébe és kutyakajával etetett, a fenébe is! Szóval igen, itt akarok lenni, és jöhet akár milliónyi atanerk, mert egyikük sem lehet olyan, mint az apám volt. Márpedig ha Chicagóban maradok, akkor elkapna és visszavonszolna magához. Én pedig nem megyek. Azt már nem teszem hozzá, hogy inkább meghalok. Úgyis hozzáteheti gondolatban, ha akarja.
Válaszolnék én a kérdéseire, hogy mi is történt pontosan, de amit mond, az sokkal fontosabb. Hallgatom a történetét, és máris bekapcsol nálam valami védelmező ösztön, most már Kelly tényleg a kishúgom lesz hirtelenjében. Sóhajtok egyet, és a szabad kezemmel egyszerűen átkarolom menet közben. - Na, ide figyelj! Apád egy címeres ökör! Én még csak pár hónapja vagyok farkas, de azért az életből is láttam ezt-azt. Ismerek olyan farkasokat, akik bőven felérnek egy csomó emberrel. És jó pár olyan embert, akit én nem tekintenék annak. És hja eljönne ide érted, és megpróbálna elvinni, szerintem nem csak a falkával, de az itteni őrzőkkel is számolnia kéne. Apád miatt ne aggódj! Ha még meg is kaparintana, akkor is már tudnánk, hol keressünk, és kiszabadítanánk. Ez fix. Ha más nem, akkor én megyek, és kiásom a pincét, vagy mit tudom én ... ezt a marhát! ... Egy kicsit még puffogok magamban, és Kelly apja biztos csuklik most, mert sűrűn van felemlegetve részemről. Hogy az én történetemmel adós maradtam, azt totálisan el is felejtem aztán ettől.
Magam sem tudom, hogy miért, de olyan jól esik valaki más érintése. Mindezek mellett fájdalmas is kissé: felidézi azokat a napokat, amikor én és apám még igazi cimborák voltunk, amikor az óceán partján sétáltunk ugyanígy. Egy pillanatra el kell fordulnom Liutól, mert könnyek szöknek a szemembe, és kell idő, amíg visszafojtom őket. Furcsa, pedig nem vagyok fiú, de nem akarom, hogy bárki is meglássa. Ez a gyengeség jele, márpedig én nem leszek gyenge. Metált akarok énekelni, a fenébe is, márpedig akkor nem lehetek ennyire puha! - Nem ismered őt – mondom. Én ennyivel lezártnak tekintem a témát, de ha ő feszegetni akarja, akkor abban is benne vagyok. Mit mondjak el neki? Hogy apám már totyogós koromtól belém verte, hogy a farkasok szörnyetegek, agyatlan állatok, akiket csak meg kell ölni és kész? Vagy, csak hogy teljes legyen a képzavar elmeséljem neki, hogy a nyakában lovagoltatott, amikor kisgyerek voltam, én pedig teljes átéléssel énekeltem az Éjféli lányt? Vagy esetleg mondjam el neki azt, hogy mindezek ellenére szeretem őt? Szeretem az apámat, még azután is, amit velem tett. Gyűlölöm bevallani és szívem szerint kitépném az egész érzést, de képtelen vagyok őt vegytiszta gyűlölettel kezelni, ahogy kellene, ahogy az helyénvaló volna. Mert tehet bármit a szülő, a gyermek mindig meg fog bocsátani. Nem tudom, hogy ezt ki mondta, de igaza van, és szívem szerint kitépném ezért a gigáját. - De te még adós vagy egy történettel – mondom, és mosolyogva nézek rá. A rosszkedvem nem tűnt el, de a fenébe is, nem fogom hagyni, hogy valami ilyesmi elcsessze a napomat. Ha apám beállítana a csotrogányával meg az ezüsthegyű nyílvesszőivel… na az már probléma lenne, de addig nincs félnivalóm. – Szóval, hogyan is volt ez azzal az atanerkkel?
Érzem, ahogy Kelly elérzékenyül, és csendben maradok, nem akarom még jobban megpityergetni. Kemény dolog a szülőkkel satuban lenni. De aztán ő az, aki témát vált, és én örömmel belemegyek ebbe, mert nekem is ez volt a szándékom. - Ja, igen. Adós. Na, szóval itt az alfát atanerknek hívják. De nem ő volt az, aki megtépett. Az egy olyan kóbor farkas volt, aki azóta már beállt a hegyiek közé. Amikor találkoztunk, akkor azt mondta, hogy töketlenek vagyunk, én tiltakoztam, ő meg elintézte, hogy igaza legyen. - vigyorgok egy sort, mert így, hogy hamar túl voltam a dolgon, nem volt annyira roppant szörnyű. Na, azok a pillanatok, amíg az őrzőkre vártunk azok igen, de azt is kibírtam azért. - Az előző atanerket Vincentnek hívják, és ... ezt ne mond el Castornak ... de szerintem egészen jó fej. Kicsit talán ... lökött ... illetve amikor mi megérkeztünk, akkor az volt, de azóta mintha megkomolyodott volna ... de hát ugye ... ezért hívtak ide minket. Ha jobban belegondolok, ez a falkánk első olyan sikere, aminek talán az őrzők is örülnek. Persze ezt Castor meg nem könyvelné el sikernek. De hát, mint azt már többször is megállapítottam, az élet bonyolult.
- Hát, lehet, hogy csak arra gondolsz, hogy téged… tudod – mosolygok rá, bár azt hiszem, nem jó a vicc. Nem akar menni ez, de nekem igazából tetszik. Kell valami, ami eltereli a figyelmemet apámról, és ilyenkor mindig bedobom a legrosszabb poénjaimat. Persze valójában fel vagyok háborodva. Nem vagyok valami farkas-patrióta, de azt azért még én is nehezen tűröm, ha valaki kekeckedik a falkánkkal. – Majd Castor megoldja, hogy annak a szemétládának ne legyen igaza. Gondolom úgysem szereti, ha a kölykeit csesztetik… Alig mondom ki, már jóval nagyobb biztonságban is érzem magam. Castor sosem hagyná, hogy apám utolérjen, hogy besétáljon a szállodába és elraboljon onnan vagy bárhonnan máshonnan. Nem, Castor egy jó ember, akire felnézek. Nem szeretem igazán, mert ahhoz keveset találkoztunk, de akkor is remek embernek tartom. Örülök, hogy érkezésem remek indok arra, hogy ismét meglátogassam, bár nem hiszem, hogy repesni fog a szíve azért, hogy még egy kölyköt a szárnyai alá vegyek háborús helyzet kellős közepén. Azután pedig újra meglátogatom majd Dr. Hartot. Vajon emlékezni fog még rám egyáltalán? Remélem, vagy tényleg sikerül összetörni. - Rendben, ha te sem szólsz Castornak arról, amit az előbb mondtam. Mármint nem az apámról, hanem az az előtti részről – mondom, és meglepődök azon, hogy máris van erőm üzletelgetni. Egyre gyorsabban felejtek, azt hiszem. Hogy ez jó, avagy rossz, azt nem tudom, de jó tudni, hogy ki tudom verni az egészet a fejemből és viszonylag normálisan viselkedni. Bár, legyünk őszinték, mikor voltam én utoljára normális?
Én már igazéból azt sem tudom, mire célzott azzal, hogy nem kéne szólnom róla Castornak. Erősen gondolkodom rajta, de nem sejlik fel. Szeintem nem mondott semmi olyasmit. Az a viccnek szán t pár szót sem értem az elején. Néha roppan kívülállónak még magam, mint nem amerikai, és mint nem farkas. Tudom, hogy ezek korlátozzák a megértést. - Nem, Castor valóban nem szereti, ha megtépik a kölykeit, vagy bárkit a falkából. És ezért kell még inkább vigyáznunk magunkra, hogy a mi figyelmetlenségünk nem kényszerítse olyasmire, amit taktikai okokból esetleg még csak később szándékozna meglépni. Jaj, ez most megint nagyon bölcsen hangzott. De azt hiszem, igaz. - Viszont te feszültnek, és szomorkásnak tűnsz. Majd ki kéne találni valami jó bulit, amitől jobb kedved lesz. Mihez lenne kedved?
- Igen, ebben igazad van – mondom a Castoros témára. Annyit még én is konyítok a taktikához, hogy nem jó ötlet korán lépni valami olyasmivel, amit már jól elterveztünk, csak későbbre. Ki tudja, hogy együttállnak-e a feltételek hozzá? – Akkor vigyázni fogok magamra. Meg ha kell, akkor egymásra is. Nem akarok visszakanyarodni a kiindulási témánkhoz, így ezt hagyom is. Amikor rákérdez, hogy mivel lehetne boldogabbá tenni, fölnevetek. Ó, ezt most komolyan kérdezed, Liu? Most megint magyarázzam el, hogy akkor lennék a legboldogabb, ha dr. Hart valamiféle hülye kapcsot érezne kettőnk között? Az élet nem egyszerű, mint ahogy az kiderült, én pedig nem teszem egyszerűbbé a sajátomat. Mégis miért tenném? - Hát, gondolom valami jó metálkoncert nem lesz mostanában errefelé – mondom vigyorogva. Igazából tényleg szeretnék elmenni egy ilyenre. Hatalmas tömeg, őrjöngő közönség, pogóban jól megtépjük egymást és részegen futunk a zsaruk elől, ha azok szondáztatni akarnak. Ez, emberek, az élet értelme számomra, és hihetetlenül élvezem az egészet. Azt akarom, hogy ilyen legyen az életem. Énekelni akarok a színpadon, miközben az első sorokban részeg és félrészeg férfiak és nők lökdösik egymást. Igazi életcél, nem igaz? De akkor is imádom. – Talán összeülhetnénk mi kölykök egy kis bulira. Szalonna, tábortűz, töménytelen mennyiségű alkohol, tudod. Aztán majd kialakul. - Egyébként melyik a te kocsid? – kérdem egy rövidebb szünet után, mivel már rendesen benne járunk a parkolóban.
Kissé megszeppenve hallgatom Kelly kívánságait. Lehet, elég nagy fába vágtam a fejszémet, amikor megkérdeztem mihez lenne kedve. - Nos, ez itt Alaszka második legnagyobb városa, akármilyen kicsi is. Van egy nagy sportaréna, ahol koncerteket is szoktak tartani. De hogy van-e a kedvedre való a műsoron, azt nem tudom. Mi legutóbb Yamato-koncerten voltunk. A másik része sem teljesen probléma mentes. A tábortűz meg a szalonnasütés még rendben volna, csak kell találni egy biztonságos helyet hozzá, de a piálást azt majd a többiekre hagyom. - Ok. Akkor ebben az ügyben majd körbekérdezzük a többi kölyköt, aztán levonulunk messze délre, hogy ne akadjunk össze az őslakosokkal, mert az kellemetlen lenne. Jah, főleg, ha már az egész banda részeg rajtam kívül. Vagy velem együtt ... Nah és a vége az, amitől aztán végképp megsemmisülök. - Még se kocsim, se jogsim, Kellyt, de nincs messze a szálloda. - felelem eléggé lelombozva. - Elnézést, hogy gyalogolnod kell! De hát már igazán nem olyan nagy vész ez! A táskáját már én cipelem. Még ölbe is vehetem a kisasszonyt, ha fél, hogy elkopik a lába, de csak utalja be hozzám bárki idősebb edzésre, és naponta fogunk futni 10 km-t, azt garantálom!
- Majd utánanézek. – mondom, és megint mosolygok egyet. Szerintem még ő is észreveszi, hogy ez nem az igazi, de nem akarom lelombozni, annyira lelkesen vágott bele. A Yamato valahogy nem az én világom, bár azért elismerem őket. Jól játszanak, csak nekem kell vokál, kellenek a már-már szikrázó gitárok… Ez az élet, bár elismerem, hogy más is van jó. Bár akármilyen koncerten jót lehetne dobni, ha mondjuk körbehordoznánk a keresztre feszített Justin Biebert, de ez már egy másik kérdés. - Félreértettél – nevetek fel immár felszabadultan. – Szeretek sétálni. Csak gondoltam hátha autóval jöttél, de ha nem az sem baj. Úgyis ültem az elmúlt napokban. – Megborzongok, ha arra gondolok, hogy csak reggel meg este nyújtóztathattam ki a lábamat, vagy tíz nyomorult percre, amíg egy pihenőhöz értünk. Tényleg szeretek sétálni, csak úgy hiányzik már a csoport, és az, hogy mindenhonnan körülvegyenek a farkasok. Látni akarom a többieket, beszélni akarok Castorral és Dr. Harttal, tudni a legújabb eseményekről. És mindenek felett írni. Azt hiszem a laptopom elhozták az eredeti cókmókkal, így már napok óta csak kézzel tudok írni. Azóta is csak novelláztam, mert gyűlölöm felgépelni, amit egyszer már leírtam. Csak hogy megmutassam, mennyire szeretek sétálni elévágtam és kétszer körbepördültem, mintha csak táncolnék. Egy pillanatra meg is részegedek az érzéstől, de le tudok állni, és nyújtom a kezem a cuccomért. Bár értelmezheti úgy is, hogy a kezét akarom megfogni, mindkettő megtörténhet. Tudnám vinni a cuccot, mert kitaláltam végre egy módot, hogy ne vágja a vállam oylan kíméletlenül.
Nem adom vissza a táskát. elkértem, vállaltam, hogy viszem, most már csak a hotelben kapja vissza. Tudom, makacs vagyok, meg szögletes, de ez van. De a kezét elfogadom, és most már kézen fogva megyünk tovább. Azért a hangulatomat nem olyan könnyű újra visszapumpálni a korábbi szintre. Egy 17 éves amerikai kamasznak totál természetes, hogy minden felnőttnek van autója, meg jogsija. Hát, ez nálunk azért még nem volt ennyire egyértelmű. Szerintem sokan vannak az országban, akik még semmilyen autóban nem ültek életükben. Ez elgondolkodtató. Sok mindenben vannak "elmaradásaim", de nem mindegyik ilyen hiányosságról érzem azt, hogy tényleg gond, és pótolni kéne. Mondjuk, egy jogosítvány megszerzése azért benne van a tervekben. - Mindjárt odaérünk. - térek vissza Kellyhez, és a hazaúthoz. - Egyébként a város nem túl nagy, és szerintem könnyen kiismered majd magad benne. És ha bármi gond van, biztos akad majd valaki, aki eligazít. Én is szívesen segítek bármiben. Naná, hogy segítek. Elvégre tesó, meg tartsunk össze, és amúgy is ilyen a terméseztem. Ezen kívül kel valami, amitől hasznosnak érzem magam, még ha az csak egy kis apróság, akkor is.
Még én is érzem, hogy valamit elrontottam a legutóbbi megszólalásommal. Fenébe, számítanom kellett volna erre. Miért nem tudom egész egyszerűen befogni a számat? Nos, talán azért, mert annyira örültem a találkozásnak… Mindegy, most mentem a helyzetet, ahogy tudom, aztán ráérek később verni az idióta buksimat a falnak. Csak ügyelnem kell majd rá, hogy jó nagyot csattanjon, meg koppanjon is egyet. Az úgy már hasonlít egy jobb koncertre. - Figyelj, én nem akartalak megbántani – mondom, hangom mézes-mázasabb a megszokottnál. Ritkán kérek bocsánatot, csak akkor, ha tudom, hogy én szúrtam el valamit. Ha nem, akkor pukkadozzon a másik ember a sarokban, nem érdekel. Itt viszont én szúrtam el a dolgot, és nem vagyok hajlandó hagyni, hogy valami marhaság köztem és egy testvérem közé álljon. Hogyan vigyázhatnánk mégis egymás hátára, ha egyszer gyerekes módon megsértjük a másikat? Kicsit meg is simogatom a kezét, hátha attól könnyebben elhiszi, hogy nem akartam neki rosszat. – Ha van valami, amivel jóvá tehetem, csak szólj! - Amúgy is szeretem a kicsi városokat. Könnyű bejárni és nem kell buszozni, ha az ember a könyvesboltba akar menni. Vagy a zeneboltba. Vagy bárhová, ami azt illeti. Nagyra értékelem a segítséget – mondom, és kedvem lenne ismét táncra perdülni. Elfojtom a késztetést, mert Liu valószínűleg nem támogatná. Ismét feléled bennem a féktelen öröm a lelkiismeret-furdalás mellett. Hiszen hazafelé tartok, újra a családomhoz. Azokhoz, akiket imádok, akiket szeretek, és akikre szükségem van. Minden egyes lépéssel közelebb van Emily, közelebb van Castor… Kicsit gyorsabban is lépdelek, hogy odaérjek végre. Istenem, szívem szerint megölelném Liut, amiért kijött elém!
Kelly aranyos, ahogy magára veszi a z én komorságomat. - Jaj, Kelly, nincsen semmi baj! Nem bántottál meg, csak kicsit elszomorodtam, mert nem igazán tudok a kedvedre tenni, pedig szerettem volna. - felelem, és inkább félreteszem a búval bélelt kedvemet, és mosolygok, csak ne higgye, hogy rosszul csinált valamit. - Van könyvesbolt is, zenebolt is. Itt van ni! Mutatom is "plázát", bár már kicsit túlhaladtuk, és vissza kell hozzá fordulni. - A buszközlekedés, amúgy, ha már itt tartunk, elég jó, de a taxik lassan jönnek. Vagy legalábbis télen elég sokat kellett várni. Lehet, hogy most már majd nem annyira lesznek ... hmm ... elhavazva. Kelly hangulata gyorsan ragad át rám is, érzem az örömét, és engem is hamar átjár ez az érzés. Kölykök vagyunk, amíg nincs nagy gond, addig örülünk az életnek. Átveszem a táskát a másik vállamra, és mivel így a másik kezem lesz most már foglalt, így gyorsan át is sasszézok Kelly másik oldalára. - Na, és ott van a szálloda. - torpanok meg az utcasarkon, és mutatom meg az épületet, ami egy elég nagy üres térség közepén áll. Előtte parkoló, mögötte park, egyik oldalán a folyó, másik oldalán a város, mi innen közelítünk.
- Az én kedvem nem attól lesz jobb, hogy egy kocsiban üldögélhetek – mondom szélesen vigyorogva. – Már annak is örülök, Liu, hogy találkozhattam veled. Jól esik, hogy van egy másik kölyök is a közelben, akihez fordulhatok, ha gondom van. Ugyanez igaz rád is, ugye tudod? Az ajtóm bármikor nyitva áll, kivéve talán akkor, ha ütemes gépelést folytatok. Ha viszont valaki akkor zavar, akkor valószínűleg még Castorra is rácsapnám az ajtót… - Egy rövidke ideig elfilozofálok azon, hogy mennyire zakkant is tudok lenni, ha elmerülök a saját kis világomban. Amikor mutatja a plázát megpördülök, és csillogó szemmel bámulom. Könyvek… Istenem, ha egy rendes méretű bolt van itt, akkor nagyon hamar meg fogok barátkozni ezzel a várossal. Holnap azt hiszem ellátogatok ide, és szemügyre veszem a kínálatot. Aztán a pénzem maradékából bespájzolok esősebb napokra. El tudnám tölteni az örökkévalóságot azzal, hogy olvasok. Hmm, lehet, hogy el is fogom. Még el kell döntenem. Válaszolni akarok valamit arra a megjegyzésére is, hogy a buszokkal mi a helyzet, de csak addig jutok, hogy nevetek egy rövidet az elhavazva kifejezésen, majd meglátom a szállodát. Gyönyörű. Szívem majd kiugrik a helyéről és szívem szerint futva tenném meg az utat odáig, de az egy kissé azért furcsa lenne. Hány tinilányka álmodik arról, hogy egy szállodában lakjon, nem igaz? Én pedig, úgy tűnik, hogy tényleg ott fogok lakni, ott fogok élni a farkasok között. Jó, nem ez a legegyszerűbb élet, és nem fogják minden este pedikűrözni a kezem, de ez akkor is egy csodás dolog. Ki tudja, talán itt összejön végre az a regény, amiről már régóta álmodok. - Szép – mondom halkan, még mindig ámulva. Hirtelen nem is találok szavakat, csak megindulok előre.
Hát, reméltem is, hogy nem attól függ a jókedve, hogy kocsiban ülhet-e. - Ok, akkor ha kattogást hallok a folyosóról, akkor nem foglak zavarni. - bólintok rá. Hogy Castorra rácsapja az ajtót? Hát... váljék egészségére, de lehet, hogy nem fog ... Hagyom, hogy kigyönyörködje magát a szállodában, én véletlenül sem akarom letörni lelkesedése szárnyait, éppen elég lesz látni, ahogy pár toll indőnként szépen kihullik belőle. Ha meg nem ... az kész főnyeremény. Ha nem lenne a vállamon ez a határ nagy táska, akkor most versenyt hirdetnék a kapuig. Nem lenne feltűnő, rólam már megszokták, hogy edző vagyok, és sportolok. A súly se lenne zavaró, max. Kelly nyerne. De a táska, és a tartalma, az megsínylené biztosan. - Belül is szép. - jegyzem hát meg csendesen. - és a táj is gyönyörű köröttünk. Én sem laktam még ennél szebb helyen soha. A szobám most sem túl szép, mert egyszerű a berendezése, de kényelmes. Megvan mindenem, ami az alapszükségleteket illeti, fényűzésre meg sose vágytam.
Kezdőlap
