Beszéd. Mennyire megkönnyítené most a dolgom. Kiejtett hangok, megyek szavakká és mondatokká formálódnak, leírván érzéseket, elbeszélnek történeteket egy pillanat alatt. Vajon oka van annak, hogy hiányában vagyok eme képességnek. Talán ezt az árat kellett megfizetnem a lelkek látásáért? Vagy soha nem is tudtam beszélni és világra jöttömkor a hang, miben felsírtam volt az utolsó amit hallatni voltam képes? Mint a hosszú erdei sétám előtti emlékek, ez is éppen úgy burkolózik homályba. Nincs mese más módot kell találnom a kommunikációra és sajnos nem lesz elég az igent és nemet kifejező fejmozgás. Ezért is örültem meg, mikor Mandy megértette a falra vetett ügyetlen rajzocskát. Meg tudtam érinteni gondolatait és abba az irányba tudtam terelni, hogy lássa és érezze amit ki akartam fejezni. Győzelem volt ez a javából. Soha nem voltam jó ebben, de most sikerült és ez nagyon jó érzés volt. Egy bólintás a válaszom és így is volt. Amióta az eszemet tudtam láttam a kivetüléseket. A sokszínű és állandóan változó formákat, melyek körüllengték az embereket. Láttam gyermektársaimon, a hozzám beszélő felnőtteken és látom most Mandy csillogó auráját is. Mintha csak félne az érintésemtől, úgy húzódott vissza kezéről, amit fogtam most is. És persze látom a járókelőkön, akik szembe jönnek, vagy elsietnek mellettünk. Néha lassítok, vagy szaporázom lépteim ugyan ezen okból. Próbálok távolabb kerülni egyes embereket körüllengő ködtől. Azoktól, melyek megijesztenek. Szinte el is feledtem, hogy éhes vagyok. A reggeli újbóli említése azonban felkorbácsolta az érzést, melyet gyomrom nagy morajlással tudatosított most. Bíztam Mandyben de azt csak remélhettem, hogy az új helyen kedvesebb lesz az eladó. Védelmezőm ugyan köztiszteletben állhat, hiszen hamar lerendezte Mike-ot is, de vajon jó szemmel nézik tőle, hogy mindenféle talált gyerekeket visz be patyolat tiszta üzletekbe. Olyan gyerekeket, akik a kukában háltak és kezecskéik feketéllettek a kosztól. A következő kérdésén újra alaposan el kellett gondolkoznom, de megint csak tanácstalanul sétáltam mellette. Pici ujjacskáim ugyan alkalmasak voltak arra, hogy számokat mutassanak és még elegen is voltak hozzá, de mint minden másra a születésnapomra sem emlékeztem. Ugyan az árvaházban, ahol két évet húztam le megünnepelték minden gyerek szülinapját, de az enyémnek az intézménybe kerülésem napját nevezték ki. Nem volt ez a nap számomra ünnep semmilyen tekintetben sem, hacsak a gyertyával ellátott muffint nem nevezzük annak, amit e jeles napon megkaptam. Az égő gyertya azonban mindkét esetben oly mértékben megrémisztett, hogy az ágy alatt találtam magam. Ennek sem tudtam az okát, csak egyszerűen féltem a tűztől. Szörnyen féltem. Nem maradt más, minthogy megvonjam a vállam a koromat érintő kérdésre, de ami utána jött... az árvaház említése egy borzongást váltott ki, mely kínzó lassúsággal haladt végig gerincemen. Elég volt csak belegondolni, hogy milyen „nevelést” kapok, ha visszavisznek oda. Laposra vernek az biztos, talán még csont se maradna töretlen. Szinte éreztem a hátamba harapó nadrágszíjat, a lapátnyi tenyerek „simogatását”. Talán most kellene elfutnom, de nem tettem és nem csak a beígért pogácsa miatt. Valahogy hatalmába kerített egy érzés. Azt súgta a fülembe, biztonságban vagy!
El sem tudtam képzelni, hogy mennyire bosszantó lehet, ha az ember nem tudja elmondani azt, amit szeretne. Mindenesetre én a magam részéről igyekeztem hozzáállni a kislányhoz türelmesen és megpróbálni nem sürgetni. Azt hiszem ugyanis, hogy azzal nem mentem volna valami sokra. Csak megijedne tőlem, utána meg ki tudja, hogy milyen gyorsan oldana kereket. Bizonyára volt hozzá tehetsége, ha képes volt megszökni egy árvaházból is. Arra azért kíváncsi lettem volna, hogy azt miként kivitelezte, mert biztosan nem volt egyszerű feladat. Valahol ez a gondolat megmosolyogtatott. - Nem tudod, hogy hány éves vagy? – kérdeztem vissza tanácstalanul, mert úgy tűnt, hogy nem nagyon akaródzik neki elárulni. Semmi baj, az árvaházban majd csak tudnak valamit mondani, de ha ők sem, akkor valószínű, hogy még inkább megesik majd rajta a szívem, mert az azt jelentené, hogy senki nem tud semmit erről a kicsi lányról. Vajon a neve egyáltalán a sajátja volt, vagy egyszerűen csak kapta azt is? Nem volt ötletem sem, de bíztam benne, hogy idővel majd talán ki is derülhet. - Ne félj, nem hagyom, hogy újra bántsanak! – súgtam oda neki, immár a pékség felé tartva. Nem kerülte el ugyanis a figyelmemet, hogy mennyire megrémült az árvaház emlegetésére. Ez szerintem elég beszédes volt azzal kapcsolatban, hogy mennyire nem akart oda visszamenni. Persze, melyik gyerek akarna? De volt egy olyan érzésem, hogy neki több oka van elkerülni azt a helyet, elég volt látni csak azokat a foltokat a kezén, és bizonyára több is volt, hiszen bólogatott. A gyerekek szerettek néha kitalálni dolgokat, de elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy most is erről lenne szó. Ahhoz túl egyértelműek voltak a bizonyítékok, valamint Cathy őszinte félelme is erre engedett következtetni. Nem lett volna szívem csak úgy visszaküldeni oda, de felhívni mindenképpen muszáj lesz őket. Talán, ha bebizonyosodna, hogy tényleg vannak bizonyos fejlett képességei, amiket sejtettem, akkor el lehetne rendezni azzal, hogy már csak a kicsi holttestét találtuk meg. Kapna személyazonosságot, meg minden egyéb. Valószínűleg senkinek nem tűnne fel, hogy az őrzők beleavatkoztak. Ez azonban még annyira a jövő zenéje volt, hogy el is hessegettem a gondolatot. Egyelőre legalábbis. - Jaj, hát látod, hogy milyen buta vagyok? Én nem is mutatkoztam be! – jutott eszembe hirtelen, hogy eltereljem a kellemetlen témáról mind a kettőnk figyelmét. A vezetéknevemet ugyan már hallhatta, de az olyan hivatalos. – Mandy vagyok! – mosolyogtam szívből jövően a kislányra, bár azt bölcsen nem tettem hozzá, hogy szólítson így bátran, hiszen nem ment volna. – Nézd csak, oda megyünk! – mutattam az egyik kirakat felé, a nyitott ajtón át pedig finom illatok szálltak felénk. Imádtam ezt, a reggelben ez volt a legjobb, amikor mindenki ébredezni kezdett még épp csak. Alig két perccel később már át is léptük a küszöböt, itt pedig még intenzívebb volt a frissen sült péksütemények illata. Mélyen szívtam be a levegőt, napszemüvegem megint a szőke tincsek között landolt, ajkaimon pedig széles mosoly rajzolódott ki. - Jó reggelt, Rosie! – üdvözöltem a pult mögött álló, nagyjából a negyvenes évei felé közeledő nőt. Közben egyetlen pillanatra sem engedtem el a kicsi kezet, legalábbis eddig a pontig. – Menj, és válassz valami finomat. Azt, amit szeretnél. Meg annyit, amennyit szeretnél! – tettem hozzá, miután leguggoltam Cathy mellé, és biztatóan mutattam körbe az üzlethelyiségen. Ha útjára indult, akkor én visszaléptem a pulthoz, és némi beszélgetésbe elegyedve a szokásosat kértem.
Zavartan és szégyenkezve rázom meg a fejem, mikor Mandy visszakérdez a koromra. Kissé bosszant, hogy egy ilyen alapvető kérdésre képtelen vagyok válaszolni. Mondjuk mindez idáig nem is volt szükségem eme ismeretre. Az árvaházban nem számított a kor, mindig is a testi erő döntött a gyerekek között. Az iskolai oktatás meg, fogalmazzunk úgy, hogy vajmi keveset részesültem benne. Jobbára logopédus jött hozzám és a beszédet erőltette. Mandynek mondania sem kellett, tudtam jól megvéd és nem hagyja, hogy bántsanak. Lelkének árnyéka megsimogatta arcom amikor kimondta eme mondatot. Nem féltem, nem volt okom rá. Amit éreztem az a hála volt. Ilyen önzetlenséget csupán egyszer tapasztaltam, a megtalálásom napján. A túrázó fiatalok boldogan adták fel kirándulásukat, hogy segítsenek rajtam. A lelencben is sokszor meglátogattak. Különösen Jack és Greece látogatását vártam, akik azon a napon lettek egy pár. Szavaim hiányában ők beszéltek hozzám. Megosztották velem életük eseményeit én pedig mindig rajzoltam nekik. Megfordult a fejükben az is, hogy kivesznek az árvaházból, de túl fiatalok voltak még, hogy hivatalos úton el tudták volna intézni. Egy pukkedli szerű ügyetlen mozdulattal válaszoltam Mandynek a bemutatkozására. Ment ez jobban is, de figyelmem már a pici pékségben volt, ahová pár perc múlva meg is érkeztünk. Az illatok, melyek szinte hívtak, csalogattak és a kedves kis kirakat, mely tömve volt minden finomsággal. Szinte berobogtam, persze vigyázva arra, hogy ne tűnjek mohónak, hiszen meg sem érdemeltem. Lépteimet jócskán lelassítottam odabent. Tekintetem az eladót kereste, tanulva az előző esetből. Kisvártatva meg is pillantottam a nőt, akit Mandy Rosieként említett. Látszott, hogy régen ismerik egymást és láttam még valamit. Rosie-t körüllengő felleg aranyszínben lüktetett. Nem volt kétségem, hogy nagy bánattal küzd a lelke. Kedvesen mosolyogtam felé, majd mikor Mandy utamra eresztett azt sem tudtam hová forduljak. A polcok tömve minden földi jóval. Nem kétséges, hogy az illatukat csak ízük múlhatja felül. Amit és amennyit szeretnék! Ezt mondta védelmezőm, de nem szeretnék visszaélni eme ígérettel. Két kiflit veszek ki az egyik kosárból, majd egy polcsorral odébbról egy kakaós.... nem tudom a nevét, de nagyon finomnak látszik. Meggondolva magam kettőt veszek belőle, majd Mandyhez rohanok és átadom az egyiket. Ott helyben törökülésbe vágom magam, velem szemben leültetem az azóta is szorongatott Betty babát. Egyik kiflit kettétöröm, felét a rongybaba elé teszem, majd lassan nekiállok a kakaós izének.
Reméltem, hogy némi reggeli és a jóval kellemesebb pékség légköre majd elfeledteti Cathyvel az előzőben átélt borzalmas dolgokat. Sajnos Mike-kal már többször is meggyűlt a bajom, úgyhogy nagyon érett az a lecsukás a közeljövőben. Szegény lány rosszul választott, ha eleve Rosiehoz jött volna be, akkor valószínűleg sokkal másabb lenne a helyzet. Bár akkor meglehet, hogy mi sem találkoztunk volna össze, mert mire ideértem volna, neki már hűlt helye lenne a megszerzett kiflivel. Valamiért ennek nem örültem volna. Talán beindult a védelmezési vagy az anyai ösztönöm, nem tudnám megmondani. Azt viszont tudtam, hogy mindenképpen segítenem kell rajta valamilyen formában. Fél szememet még akkor is a körülkémlelő lánykán tartottam, amikor a pult mögött álló nővel beszélgettem. Nekem adott egy papírpohárba a kávéból, valamint néhány fánkot és muffint. Ez volt az, amit nála általában vásároltam reggel, aztán a nap folyamán még úgyis fogok mást is enni, ha az időm engedi. A legtöbben valószínűleg nem is gondolnák, hogy mennyi édességet vagyok képes magamba tömni, de a nagy helyzet az, hogy elég jó vagyok ám benne. Már csak arra figyeltem fel a beszélgetésből és a gondolataimból egyaránt, amikor Cathy visszajött mellém és odanyújtotta a kakaós süteményt. Tekintetem kíváncsian kalandozott a kislány arcára, ajkaimon pedig széles mosoly szaladt végig, amikor rájöttem, hogy nem azért hozta, mert azt kéri, hanem nekem szánta. Mit sem törődve azzal, hogy mennyire koszos és elhanyagolt a kinézete, kezemet a fejére tettem és kedvesen megsimogattam a haját. - Ezt nekem hoztad? – kérdeztem meg azért. – Nagyon édes vagy, köszönöm! – már ez is elég bizonyíték volt arra, hogy ez a kislány mennyire vágyik a szeretetre. Valahol minden gyerek és felnőtt vágyik rá, aki pedig mást mond, azt biztosan hazudik. A tekintetem egyébként néhány percig még az immár mellettem ücsörgő leányzón pihentettem, aztán visszatértem Rosiehoz, hogy kifizessem a kifliket, meg minden mást is, amit sikerült itt beszereznünk. Agyam megállíthatatlanul, lázasan dolgozott, hogy kitaláljam, most mit tegyek ezzel a szegény kislánnyal. - Figyelj csak, Cathy! – közben leguggoltam mellé újra, vigyázva a babára. – Mit szólnál, ha elmennénk neked venni néhány új ruhát? – kérdeztem kíváncsian, hirtelen ötlettől vezérelve. Megtehettem volna azt is, hogy kérek valakitől az utcában, akinek hasonló korú gyereke van, de ez legalább az övé lenne. Egyrészt nagyon koszos volt, ami most rajta volt, másrészt az árvaházé volt és biztosan nem szívesen viselte, harmadrészt pedig szerettem volna érte tenni valamit, és ez jó ötletnek tűnt. A ruha alapvető dolog, és úgy sejtettem, hogy amúgy sem sűrűn volt része abban, hogy ő kapjon valamit ajándékba.
Mérhetetlenül nagy boldogságot jelentett, hogy Mandy elfogadta tőlem a kakaós süteményt. Nagyon remélem, hogy jól választottam és ízleni fog neki. Az első harapás azonban minden kételyemet eloszlatta. Valami mesés volt ez a sütemény, a kakaós töltelék meg..... szinte etette magát. Nem fér hozzá kétség, hogy ezen a szent helyen ki tudtam volna enni Mandyt a rendőrtiszti fizetéséből. De vissza kell fognom magam! Nem is olyan régen a falánkság jutalma is egy teli tenyeres pofon volt és az emlék még annyira élőnek tűnt, egészen egyszerűen nem mertem többet enni, nem mintha most bármi félnivalóm lett volna. A kakaós sütivel hamar végeztem, nekiláttam a kifli elmajszolásának. Betty úgy látszik nem éhes, hozzá sem nyúlt a kiflivégéhez. Letettem a sajátomat és az övéért nyúltam, majd Bettyt is felemeltem. Megsimítottam a fonal haját és a kiflit a száját mintázó hímzéshez tuszkoltam. Egyél Betty! Ugye nem leszel beteg? Az nem lenne valami jó. - mondtam a babámnak, persze csak lelkem hangján. Sebaj, majd később megeszi. Az én maradék kiflimet elrágcsáltam, a rongybabámnak szánt felet pedig egy szalvétába csomagoltam, amit az egyik mellettem lévő polcról szereztem. Mandy újra mellém térdel, ma már sokadjára. Felettébb jól esett a gondoskodása és a segíteni akarása. Olyasmi dolog volt ez, amiből ritkán adatott nekem. Mint ahogyan új ruhákból is, azt talán soha nem kaptam még. Az árvaház ebben is szűkmarkú volt, de mit várjon egy talált gyerek. Jobb napokat is megélt ruhák megstoppolva itt-ott, de a célnak megfeleltek. Kopottak voltak és betegre mosottak, de kincset értek a magam fajtának. Új ruha? Azt sem tudtam mi az. Vajon az emlékeim előtti időkben kaptam új ruhát? Vagy akkor is mások által már megunt kis tüneményekben jártam? Soha nem derül ki. Aminek biztosan tudatában voltam, hogy nem tudom meghálálni ezt a sok kedvességet, amit most kapok. A reggeli miatt is volt egy kis szégyen bennem. Így hát megrázom a fejem, mikor Mandy ruhát akar venni nekem és próbálom elhitetni vele, hogy remekül érzem magam ebben, ami rajtam van. A valóságban utáltam a foltos göncöt.
Azért megvártam, amíg a kislány rám figyelt, csak azt követően kérdeztem rá arra, ami engem érdekelt. Halványlila gőzöm sem volt arról, hogy miféle reakciót fogok tőle kapni, de ami végül lett, arra egészen biztos, hogy nem számítottam. A lányok ugyanis szerettek öltözködni tapasztalataim szerint, ráadásul a gyerekek imádják az ajándékokat, vagy nem? Ráadásul neki nem hiszem, hogy túl sokszor kijutott az efféle alkalmakból, így aztán pláne azt gondolná az ember, hogy jó döntés meglepni néhány új holmival. A lelkesedésemet mindenesetre nem vette el a nemleges válasz. - Ugyan már, miért nem szeretnéd? – kérdeztem kissé aggodalmasan, de nem akartam feladni már most első körben. – Én ragaszkodom hozzá, hogy elmenjünk és vegyünk valamit neked. Így sem akarsz velem jönni? – a csalódottság valószínűleg kiült az arcomra, vagy legalábbis nagyon reméltem. Nem akartam én manipulálni egy gyereket, de ha másképp nem megy, hát egy kicsit azért mégiscsak rájátszom. Ebben a ruhában egyszerűen nem maradhatott, ráadásul szerettem volna, ha fürdik egyet és utána csupa új holmiba bújhat. Túltengett bennem jelen helyzetben a gondoskodás, de szerintem senki nem róhatná fel nekem, ha tudná, hogy igazából még a felnőttekről is hajlamos vagyok ilyen formában gondoskodni. - Jól laktál egyébként? – érdeklődtem tovább, az elcsomagolt kifli felé biccentve. – Ha gondolod, eltehetjük a táskámba, ott jó helyen lesz… - ajánlottam fel, immár mosolyogva. – Sőt, ha szeretnéd, a babádnak is szerezhetünk új ruhákat – jutott eszembe hirtelen ez a megközelítés, mert biztosra vettem, hogy többet érek el vele. Ráadásul a játékboltokban általában lehetett kapni efféle holmikat, úgyhogy nem estem kétségbe amiatt, hogy nem tudnak betartani a szavam. - Ehhez mit szólnál? – talán túlzásba vittem, de egyszerűen segíteni akartam valamilyen formában és hajlamos voltam ragaszkodni az elképzeléseimhez. Még akkor is, ha a segítőkészségem valamennyire erőszakossá vált, bár nem valószínű, hogy most addig feszítettem volna a húrt, hogy Cathy elszaladjon tőlem. Olyannyira szerettem volna jó kedvre deríteni a lánykát, hogy legszívesebben leültem volna hozzá a földre, ha nem éppen fehér nadrágot veszek fel ma reggel. Amíg a választ vártam, türelmesen guggoltam ott Cathy mellett, hátha meggondolja magát. Igazából szándékomban állt lassan elindulni, csak nem volt mindegy, hogy melyik irányba megyünk, az utcán meg nem akartam elállni mások szabad útját, úgyhogy itt volt a legjobb ezt megbeszélni. Úgysem volt bent szinte senki, ennek pedig külön örültem, hiszen alapvetően a reggel az egy forgalmas napszak a pékségek életében, már amennyire el tudom képzelni. Sohasem volt pékségem, úgyhogy nem vagyok valami bennfentes a témában.
De mennyire szerettem volna az új ruhákat, de a belémvert szerénység továbbra is nemlegesen mozdította fejecskémet. Tudom, hogy Mandy nem várna el tőlem semmit a ruha fejében, de nem érzem helyén valónak. Pedig most legszívesebben ugrálnék örömömben nem is magáért a ruháért, hanem hogy most először kérnék ki a véleményem a ruha milyensége miatt. Választanom soha nem volt szabad, itt lenne az alkalom. Nemleges válaszom csalódottságot fest Mandy arcára, melyet kész lennék elhinni, de csillogó aurája továbbra is hófehér maradt, nyoma sem volt benne a sárgának. Nincs kétségem, egy kicsit meg akar vezetni, persze a legnagyobb jóindulattól vezérelve. Kedvem lenne most a nyakába ugrani és megölelni, de szutykos vagyok tetőtől talpig és a süti után egy jókora kakaós folt is éktelenkedik szám szélén. Nagyon jól esne, de nem akarom összekoszolni védelmezőm. Egy pici bólintás jóllakottságomra tett kérdésre. Persze ebből a kakaós sütiből elférne még jó néhány darab és ott annak a csirkemájasnak is remek az illata, de határt kell szabnom mohóságomnak. Mandy a kiflire pillant, amit átadok neki. Talán még Betty meg fog éhezni, nagyon aggódok azért, mert nem evett egy falatot sem, de nem voltam még teljesen tisztában a rongybabák étkezési szokásaival, lehet ez a normális. Betty megtalálásával már sikerként könyvelhettem el a napot, hiszen soha nem volt még saját babám, de hogy engem is megtalál valaki, álmaimban sem gondoltam volna. Pont ott nem, hiszen kellemes álmom nemigen volt, kevésszer adatott meg, hogy a ködös álomképek jó és kellemes dolgokat mutassanak be. Szinte mindig tűz és bánat. Mikor Mandy felveti újabb ötletét Bettyre pillantok. Szeretnél új ruhát Betty? Persze, hogy szeretnél. Ugyan ahogyan én sem, Betty sem mond semmit, de a szemét mintázó nadrággombokból egyértelműen kiolvasható a válasz. Betty közel sem volt annyira szégyenlős mint én. Nagyon szeretett volna egy szép ruhácskát magának. Ez volt az a pillanat, amikor elveszítettem a kontrollt tetteim felett. Madárlesben a földhöz simuló macskákat meghazudtoló lendülettel és fürgeséggel kaptam egyik kezembe Bettyt, majd az iméntihez hasonlatos ugrással teremtem Mandy nyakában. Amennyire csak erőm engedte öleltem át és bújtam hozzá. Ha nem volt teljesen ura guggoló helyzetében az egyensúlyának bizony ki is billentettem belőle, ebben az esetben egy nagy puffanással érünk földet mindketten. Nem törődtem vele, hogy bizonyosan jó pár foltot hagyok védelmezőm makulátlan ruháján és arra sem fordítottam kellő figyelmet, hogy a kakaófolt ne kerüljön át az ő arcára. Egyetlen dologra koncentráltam most, hogy nyakába csimpaszkodhassak és ezzel az öleléssel mondjak köszönetet. Mint egy ajándékot kapó gyermek anyukájának.
Nem tetszett, hogy nem értem el túl sokat annak érdekében, hogy Cathyt rávegyem a vásárlásra. Pedig teljesen biztosra vettem, hogy nem lesz gond azzal, hogy elvigyek egy kislányt néhány üzletbe és ő válasszon magának pár ruhát. Úgy látszik, hogy sokkal keményebb fába vágtam a fejszémet, mint elsőre gondoltam, de ezzel nem lehetett kedvemet szegni. Időnként kedveltem a kihívásokat, ez pedig most egy megoldandó feladat lett számomra, akárcsak a bűnügyek, amiket általában sikeresen tudtam lezárni. Legalábbis a legtöbb esetben ez volt a jellemző, a többi pedig említésre sem méltó, igaz? Úgyhogy nem adtam fel, próbáltam találni egy olyan megoldást, egy olyan taktikát, amivel elérhetem, hogy velem jöjjön és vásároljunk közösen. Még szerencse, hogy eszembe jutott, hogy talán a baba segítségével menni fog ez is, mert mást már tényleg nem tudtam volna kitalálni, erőszakkal meg nyilván nem fogom magammal hurcolni ezt a szegény gyereket. Ennyire azért még én sem vagyok rámenős. - Jól van, látom, hogy tetszik az ötlet! – állapítottam meg, ajkaimon pedig immár egy mosoly ragyogott, ahogyan néztem az előttem ücsörgő Cathyt a babájával. Mielőtt kettőt pisloghattam volna, már be is mozdult. Azért elég jó megfigyelő vagyok, de erre valahogy nem számítottam, úgyhogy sikerült annyira meglepődnöm, hogy elfelejtettem ellenkezni. Igazából eszem ágában sem lett volna, de az volt jelenleg az utolsó gondolatom, hogy össze fogja koszolni a ruhámat. Helyette megpróbáltam tartani mind a kettőnket, mikre nem jók Dimitris egyensúlygyakorlatai, ugye? - Hohó! – nevettem jóízűen, el sem engedve a kicsi lányt. Közben két lábát a derekam köré fogtam, úgy álltam fel vele. Szerencsére kicsi termetemhez képest elég jó erőben voltam, bár ezt általában a rendőrségi munkára fogtam. Azzal, hogy őrző vagyok, csak nem dicsekedhettem mindenféle jött-mentnek, igaz? – Akkor indulhatunk? – kérdeztem vidáman, még mindig a karomban tartva Cathyt. Úgy terveztem, hogy így is átsétálhatunk valamelyik üzletbe itt az utcában. Volt belőlük néhány. - Ugye tudod, hogy ha a babád kap új ruhákat, akkor neked is szépen fel kell öltöznöd mellé? – kérdeztem nagyon komoly arcot vágva, miközben a sötétszínű szemekbe néztem. Rosiet megkértem, hogy rakja el a táskámba a vásárolt holmikat, a kávéspoharamat pedig a szabad kezembe adta. Így már el is indulhattunk. – Holnap találkozunk, Rosie! – mosolyogtam még hátra a nőre, mielőtt kiléptem volna az ajtón. – Szóval, most elmegyünk és választunk neki valami szépet, aztán neked is, végül pedig én is meglepem magam valamivel, és akkor senki nem marad ki, rendben? – egészen vidám lettem így kora reggel, pedig általában ilyenkor még morcoskodni szoktam egy kicsit. Alapvetően nem jellemző rám, de előfordult már. Főleg, ha a volt társam került a képbe. Legalább a pénz miatt nem kellett aggódnom, abból annyit költhettem ma magunkról, amennyit nem szégyelltem.
Már csak akkor bólogatok helyeslőn dicsérve a jó ötletet, mikor már Mandy nyakában csimpaszkodok. Fél szemem le sem veszem Bettyről, aki pontosan ugyan úgy mosolyog, mint ahogyan eddig, de biztosan nagyon örül az új ruhájának. Nem mintha én nem lennék a felhők között képletesen és szó szerint is. Mandy lelkének árnyéka óvón ölel körbe, mikor a nő megpróbál felállni. Már ugranék le a nyakából, de játszi könnyedséggel emelkedik fel a potyautassal, tehát velem együtt. Nem hiába, a rendőrnéni az rendőrnéni. Vagy valami más is van a háttérben? Nem tudhatom. Indulhatunk persze, bólogattam újra és pár pillanat múlva már kifelé tartunk a boltból. Egy mosoly kíséretében intettem Rosie-nak, remélem talál valami gyógyírt a bánatára. Csak hallgatom tágra nyílt szemekkel Mandyt a terveket és a sorrendet illetően. Tökéletesnek tűnt minden, kivéve egy valamit. A lelencbe úgy három havonta hoztak új ruhákat. Persze csak nekünk voltak újak, de ez nem is igazán számított. Az viszont igen, hogy azokat fel kellett próbálni, az új ruhával sem lehet ez másként, vagy tévedek és azokat csak úgy ráöntik az ember lányára és biztosan, kétséget kizáróan jó lesz és pont méret? Sajnos azonban egy ruhapróbához túlságosan mocskos vagyok jelenleg. Te szent ég, ezt hogyan mutogassam el Mandynek? Ötletem sem volt hirtelen, de semmi esetre sem akartam szégyenbe hozni azzal, hogy bevisz egy tiszta ruhaboltba egy ilyen útszéli vackot, mint amilyen én vagyok. Jó pár métert megtettünk a pékség óta, ugyan nem nyomok többet, mint egy közepes kutya, de van nekem lábam is és sétálva jobban el tudom mutogatni a szándékom. Elengedem kissé magam és az eddigi bébicsimpánz pozitúrámból is kiesek. Lábaim eddig átölelték Mandyt, melyeket most szintén a talaj felé lógatok, így jelzem lekéreckedésem. Amint újra föld, vagyis beton van a talpam alatt Mandy szemeibe nézek, majd a hirtelen ötlettől vezérelve csaknem belekezdek kezem nyalogatásába, olyan cicamosdást próbálok, vagyis szerettem volna megpróbálni eljátszani mikor szemeim kikerekednek, és csak bámulom azt a hatalmas barnás-zöldes foltot, ami minden bizonnyal a jóvoltomból keveredett Mandy fehér nadrágjára. Szám sírásra görbül, hiszen a lelencben ilyenért pontosan tudtam, hogy mit kapok vagy érdemlek.
Egy ideig nem vettem észre, hogy bármi probléma lenne. Teljesen nyugodtan sétáltam tovább az utcán, karjaimban Cathyvel és a babával, akinek még mindig nem tudtam a nevét. Talán nem is volt neve. Már csak akkor tűnt fel, hogy valami van, amikor a kislány mocorogni kezdett és éreztem, hogy jóval nagyobbnak tűnik a kezemben lévő súly, mint amilyen eddig volt. Tekintetem kíváncsian vándorolt a szurtos kis arcra, szemöldökömet pedig egy picit felvontam, ezzel érzékeltetve a tanácstalanságomat. Egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogy mi lehet a probléma. - Mi a baj, Cathy? – kérdeztem rá végül. – Le akarsz szállni? – érdeklődtem, bár addigra már nyilvánvalóvá vált, hiszen lábaival is elengedett. Hagytam hát, hadd bontakozzon ki az ölelésemből. Könnyedén, óvatosan tettem őt le a földre, aztán kíváncsian figyeltem, hogy mit is szeretne most tőlem. Először nem értettem a mozdulatait, de nem adtam fel most sem. Próbáltam rájönni, hogy mi lehet az, amit mindezzel el akart mondani. Végül úgy voltam vele, hogy tippelek egyet, aztán vagy bejön, vagy nem. - Az a baj, hogy piszkosan nem akarsz ruhát venni? – próbálkoztam végül ezzel, ám a megakadó mozdulatsorra már megint tanácstalan lettem. Talán nem jól sikerült kitalálnom? Követve a tekintetét már én is láttam, hogy mi a gond, de csak néhány pillanatig bosszankodtam, aztán kék tekintetem újra a kislányra vándorolt. – Ugyan, ne is törődj vele! – legyintettem egyet. – Majd a mosógép kimossa, de látod, most már nekem is szükségem lesz új ruhára – engem aztán nem kellett félteni, mindig igyekeztem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz. Valószínűleg mások teljesen kiakadtak volna ezen, de szerencsére Cathyre nem más, hanem én találtam rá. - Na, gyere, menjünk tovább! – nyújtottam felé a kezemet, mintha mi sem történt volna. – Figyelj, a ruhák miatt ne aggódj! Az eladóknak az a dolga, hogy nagyjából be tudják tippelni a méreteket. Biztosan nálunk sem lesz gond, az ilyen kislányoknak még nem olyan nehéz ám ruhát venni, mint a buta felnőtteknek – viccelődtem jókedvűen, mintha nem éktelenkedne hatalmas folt a nadrágomon. Még az sem zavart, hogy mások esetleg megbámultak minket. Sokan ennek ellenére is odaköszöntek nekem, de a kisvárosokban általában ismerni szokták a rendőröket, hiszen nem vagyunk valami sokan a testületnél. Ez volt az én szerencsém, meg a vakító mosolyom, amivel jelenleg minden velünk szembe jövőt megajándékoztam jobb híján. Nagyon reméltem, hogy a továbbiakban nem kell majd elkezdenem győzködni a leányzót, mert kezdtem kifogyni az ötletekből, hogy miként is vegyem őt rá erre vagy arra. Azt szerettem volna, ha innentől kezdve csak jól érezzük magunkat és gördülékenyen mehet a nap. Még így is várt rám egy hívás Willnek, meg egy az árvaházba is majd, ha kitaláltam, hogy mi és hogyan legyen.
Olyan ábrázattal álltam Mandy előtt a nadrágján esett kellemetlenséget szugerálva, mint aki egy jókorát kortyolt a frissen facsart citromléből. Az első könnycseppektől pillanatokra voltam, mikor Mandy legyintett a folt láttán. A pofon elmaradt és a sírás is, de nem is vártam mást. Pontosan tudtam, hogy ezt a nőt nem abból a fából faragták, aki lekeverne egyet egy ilyen dolog miatt. A számát sem tudom már az eddigi reggelen hányszor esett meg, de újra hálát adtam, hogy ő talált rám. Külön öröm volt számomra, hogy Mandy is okot látott már saját magának is venni valamit. Majd segítek neki választani, ha hagyja de persze ez csak az én olvasatomban tűnt jó ötletnek. Nem tudom mit szólna egy Hello Kitty-s ruhácskához. Praclim újra az övébe csúsztattam és ismét úton voltunk a bolt felé, miközben hallgattam a kis okosítást a ruhaboltok működéséről és az ottani eladók kivételes szemmértékéről és leleményességéről. Remélhetőleg így is lesz, persze semmi okom kételkedni. Először teszem be az út porától feketéllő lábacskáim ilyen helyre ami most kb olyan horderejű volt nekem, mint egy hithű muszlimnak először megpillantania Mekka városát. Új ruha és az enyém lesz! Ezen gondolattól megbűvölve szedtem a lábam próbálva kísérőmmel lépést tartani. Amíg ő egyet lépett, addig én kettőt de nagyon igyekeztem nem lemaradni, bár kéz a kézben nem is tudtam volna. A szembejövő ismeretlen arcok csak nekem voltak újak. Védelmezőm minduntalan ismerősökbe botlott. Volt aki hangos „Csodás Reggelt”-et mondott, volt aki fejbiccentéssel üdvözölte Mandyt, én pedig vigyorogtam mint a vadalma. A szembe jövők ugyan harmadik szememmel már nem voltak feltétlen barátságosak. Voltak akik aurája vérvörösben izzott és az éjfekete sem maradt el, de fikarcnyit sem féltem. Soha életemben nem éreztem magam ennyire biztonságban. Egyetlen dolgon töprengtem, mikor pillanatokra kiestem a ruhabolt bűvöletéből. Hogyan kerekedjek felül a kommunikációs nehézségeken? A lelencben tanítottak jelbeszédet, de nem emlékeztem rá pontosan, ott soha nem használtam, egyszerűen nem volt mondanivalóm. Mandynek lenne, de hiába. Maradt a rajz, mint gondolataim átadásának eszköze, amelyhez már a szándék megvolt, csak egy ceruza és papír kellett, és ebben a pillanatban jutott eszembe.... De butuska vagy Cathy! Most úgy éreztem magam, mint a rajzfilm-figurák érezhették, mikor a fejük felett felvillan Edison nagy találmánya. Hogy ez eddig még nem jutott eszembe... hiszen nem valami szépen és nem valami helyesen, de tudok én írni is. Ha másra nem futja pár gondolatom megoszthatom Mandyvel. Arcomon a mosoly még inkább szélesedett a nagy felismerésre. Majd amíg Mandy próbálja a saját ruháját szerzek egy ceruzát. Az már persze nem jutott eszembe, hogy Mandy táskájában talán most is lapul egy jegyzetfüzet.
Szegény Cathy olyan rémülten pislogott rám, hogy képtelen voltam nem elnevetni magam rajta. Igazából ezzel is oldani akartam a feszültséget és megmutatni neki, hogy nem az a természetes reakció ilyenkor, hogy agresszívan lépünk fel egy gyerekkel szemben. Sőt, én az ilyet nem egyszerűen mélyen elítéltem, hanem megérteni sem voltam képes, hogyan teheti ezt meg egy felnőtt, épeszű ember. Oké, igazából pontosan úgy, hogy az illető valószínűleg nem volt épeszű, de ezt most nem kezdtem el fejtegetni, csak kézen ragadtam a kislányt, és máris megcéloztam az előre úti célként belőtt ruhásboltot. - Na, mi az? Minek örülsz így? – kérdeztem mosolyogva, amikor néhány pillanattal később lenéztem a mellettem sétáló lánykára. Igazából azért tűnt fel, mert bizonyos időközönként mindig lesandítottam rá, hogy minden rendben van-e. Ellenőrizni akartam, hogy úgy mondjam, mert nem szerettem volna, ha megint sírásra görbül a kicsi szája. Ennek ma egy jó napnak kellett lennie, egy új kezdetnek. Hogy ez a kezdet velem lesz vagy mással, az már édes mindegy volt jelen helyzetben. A lényeg a tiszta lap volt, az újrakezdés, annak a gyümölcsnek a leszakítása, amihez azzal férhetett hozzá csak, hogy elszökött a korábbi helyről. Mert egészen biztosra vettem, hogy megszökött, másképp nem jöhetett volna el egy árvaházból. - Nézd, ott a ruhabolt! – a kirakatban volt néhány vidám színű holmi, amik az én tetszésemet máris elnyerték. Akadt ott gyerek és felnőtt ruhadarab is, időnként megfordultam ezen a helyen, bár a fiatalabb korosztálynak szánt darabokat igazából sohasem néztem meg. Nos, most itt volt a lehetőségem rá. – Jó reggelt! – üdvözöltem az eladót, aki még éppen most nyitotta a pénztárt. Elnézve az üresen kongó teret, mi voltunk az elsők. Nem is lehetett másképp, hiszen pár perccel ezelőtt fordították meg a nyitva tartást jelző táblájukat. - Szép reggelt! Miben segíthetek? – érdeklődött kedvesen az eladó, bár Cathyt már egy kicsit másképp szemlélte, mint engem. Valószínűleg nem sűrűn látott ilyen koszos, elhanyagolt gyereket ezen a környéken. Velem meg pláne nem láthatott gyereket. - Néhány új ruhára lenne szükségünk! – jelentettem be ünnepélyesen. – Történt velünk egy kis baleset, egy kicsit koszosak lettünk mind a ketten… - utaltam ezzel a nadrágomon éktelenkedő foltra, de most nem is jött rosszul. – A kislánynak kellenének ruhák, meg nekem is néhány. Kezdetnek egy új nadrág, rendben? – magyaráztam magabiztosan, továbbra sem eresztve Cathy kezét. – Figyelj csak, most elengedlek, jó? – kérdeztem tőle, mélyen a szemeibe nézve, miután leguggoltam mellé. – Ne félj, nem fog senki bántani, meg én is itt leszek nem messze. Menj körbe, és bármi tetszik, ami nagyjából jó lehet rád, azt válaszd csak ki. Majd a néni segít neked, hogy melyik lesz rád jó. Nem kell felpróbálnod, elég, ha tetszik. Addig gyorsan én is nézek valamit magamnak, megbeszéltük? – próbálkoztam így első körben ezzel. Az eladó egyébként barátságosan mosolygott, gondolom rájött, hogy én itt most egészen sok pénzt fogok itt hagyni, ami neki csak jó. - Ha itt végeztünk, keresünk olyan boltot, ahol a babádnak is vásárolhatunk új holmit, meg, ha szeretnél még valamit, akkor azt is veszünk. Szeretsz rajzolni, ugye? – jutott eszembe a sikátor jobb híján. – Talán néhány ceruza? – vetettem fel az ötletet, és ha mindezt megvitattuk, akkor én el is indultam a magam körútjára, fél szememet mindig az eladó-Cathy pároson tartva.
Mosolyom fogakat megvillantó vigyorba csapott át mikor Mandy a bolt felé mutatott. Már a kirakat elnyerte a tetszésem, de nem sokat időztünk előtte. Kéz a kézben léptünk be, tekintetem azonnal az eladót kereste. Vagyis addig a pár pillanatig, amíg szemeim sarkából körbe nem pillantottam. Mindenütt nyitott, akasztós szekrények és mindegyikben egy-egy meseszép ruhácska. Elvarázsolva kapkodom a fejem a színkavalkádban, a helységet belengi az új textil jellegzetes illata. Az eladót is megpillantom. Nem a húsz körüli nőt nézem, hanem a teret, mely körüllengi. Kék volt, mint a tavaszi égbolt. Nem volt kétségem, valamitől nagyon félhetett. Bizonyosan nem tőlünk, hiszen egyáltalán nem voltunk félelmetesek. Mikor megpillantott eddig égkékben pompázó aurája felvette az óceán színét. Tőlem rettent meg? Fél a gyerekektől? Amíg Mandy előtárja neki elképzeléseit tovább kémlelem a félelmet sugárzó aurát. Volt benne valami furcsa, amit első ránézésre nem vettem észre de most, hogy jobban megvizsgáltam előtűnt. Egy halovány, de hófehér folt a nő hasa táján. Nem az övé volt, ez bizony egy másik lélek árnyéka. Babát várt, semmi kétség. Az anyaságtól félt ennyire? Lehet nem is tud róla csak sejti? Talán ezért változott, mikor meglátott... vizsgálgattam volna tovább is, de Mandy hangja ezúttal hozzám szól és elküld választani. Nehéz lesz a dolgom már előre látom, hiszen minden tetszik. Bólogatok Mandy felé, amolyan „igen anyu, értem” félén, majd mikor megemlíti a ceruzákat... kedvem lenne megpuszilni. Lesz egy nyelv, a rajzok nyelve mivel megértethetem magam és talán még pár betűre is futni fogja. Tekintetem elkíséri alakját amíg el nem tűnik szemeim elől egy polc mögött. Az eladóra pillantok egy nagy mosoly kíséretében, de nem tudom megállni, hogy meg ne bámuljam a hasát. A bolt egyik széle felé indulunk, ahol a magam fajtának való ruhácskák sorakoznak. Mindenhol és minden mennyiségben vidám színű kis csodák. Talán még most is a kuka fenekén fekszem fejem alatt egy almacsutkával és édesdeden alszom? Talán ez a nap csak egy álomkép? Csak a képzeletem szülötte volt Mike, Rosie és persze Mandy is és ez most egy édes álom? Ezen gondolatok kavarognak bennem, hiszen ez a hely, ahol most vagyok.... meseország. Egyik polctól a másikig szökdécselek, majd vissza az előzőhöz. Képtelen vagyok választani, majd valami varázsütésre a szemem elé tárul a nagy Ő! Kitty! Imádtam ezt a cicust, sokszor le is rajzoltam és egyszer a lelencbe is hoztak egy Hello Kitty-s ruhácskát. Persze nem lehetett az enyém, hiszen mikor ott felcsillant a szemem ezt más is észrevette. Mikor érte nyúltam egy másik lány is ott termett és mivel egy fejjel magasabb volt és kétszer annyit nyomott, mint én az övé lett. Ugyan nem volt rá jó már régen, de akkor is magához vette, most más volt a helyzet. Ott álltam, farkasszemet nézve a rózsaszín masnis cicafejjel és sehol egy irigy társam, aki odébb lökjön és elvegye. Az eladóra nézek sóvárgón, aki máris a kiakasztott ruhák közé túr és leemeli a számomra megfelelő méretet és komótosan elsétál vele a kasszához. Kitty drága, az enyém leszel végre.
Nem szívesen hagytam magára Cathyt, de az eladó kedvesnek tűnt, és amúgy is itt leszek a közelben. Kiabálni ugyan nem fog tudni nekem, de szinte biztosra vettem, hogy észre fogom venni, ha valami nem stimmel. Végtére is, ez a dolgom, vagy nem? Úgyhogy annak biztos tudatában indultam meg a saját korosztályom számára fenntartott ruhák irányába, hogy a ceruzákkal sikerült beletrafálnom abba, hogy minek örülne ez a kislány. Szerettem volna neki egy kicsi jó élményt adni, bár azt magam sem tudnám megmondani, hogy miért. Fogjuk csak arra nyugodtan, hogy egyszerűen ilyen típus vagyok, és ez bőven elég magyarázat mindenre. Mivel tisztában voltam vele, hogy milyen méret a jó rám, így nem sokat kellett gondolkoznom, amikor lekaptam két nadrágot, meg három szoknyát a polcokról. Mivel jó időnek ígérkezett, így arra a döntésre jutottam, hogy itt át is cserélem az egyik szoknyára, és máris úgy fogok kinézni, mintha frissen öltöztem volna fel. Engem aztán nem zavart, hogy mit fog gondolni az eladó, szerintem egyértelmű volt, hogy miért szerettem volna ezt. Cathynél azonban el fog kelleni egy jó kis fürdés és hajmosás, mielőtt az új ruhákba öltözne, az már egyszer biztos. Nem tudom pontosan, hogy mennyi időt hagytam neki, lehetett nagyjából félóra. Úgy voltam vele, hogy hadd válogasson csak kedvére, mert biztosan nem sokszor volt rá lehetősége eddig. Addig legalább én is elbóklásztam, nézelődtem egy-két dolgot, és még neki is kiválasztottam két aranyos pólót, ami az én tetszésemet elnyerte. Ugyan egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán mégsem kellene, mert utána hiányozni fog neki ez a sok jó dolog, ha úgy alakul az élet a közeljövőben, de aztán elhessegettem a gondolatot. Mindenkinek kijár egy jó nap az életben, igaz? Egy kislány pedig főleg megérdemli, hiszen ők még nem tesznek semmi rosszat. Legalábbis a legtöbb esetben nem szoktak. - Cathy! – kiáltottam el magam mosolyogva, amikor úgy ítéltem meg, hogy elég időt töltöttünk már itt. – Merre vagy? – el is indultam egyébként a keresésére, de végül arra jutottam, hogy a legbiztosabb az lesz, ha megvárom a kasszánál, mert ott egészen biztos, hogy rám fog akadni. Ráadásul a ruháinkat is ott gyűjtötték csomóba, amiket most el is kezdtem egymás után nézegetni. – Ezeket választottad? – kérdeztem vidáman, amennyiben megérkezett mellém. – Ha szeretnél még valamit, akkor most nézz körül. Nadrág, szoknya, póló, pulcsi, kabát… - soroltam, ami eszembe jutott. – Cipő! – ugrott be a lábbeli probléma, én meg amúgy is kedveltem a cipőket. Nem mondanám magamat hatalmas vásárlás mániásnak, de azért tény, hogy szeretem ilyesmire költeni a pénzemet, ha már van. Általában rajtam a legviccesebb kategóriától az elegánsig minden előfordulhat, a legváltozatosabb színekben.
Csak nézem, ahogy a lány elsétál Kittyvel, az én Kittymmel a kassza felé. Már most elégedett voltam, de Mandy láthatóan nem toporzékol a pult előtt. Van időm alaposabban szétnézni. A bőség zavara azonban egy új érzés volt, amivel még csak most ismerkedem. Annyi minden van itt ami tetszik, legszívesebben mindegyik ruhácska a pulton landolna, persze ezt nem teszem, nem tehetem. Mandyt sem akarom kiöltözni a vagyonából és persze szerénységem is remekül dolgozik gátként. Egy macis póló és egy farmernadrág azonban mégis a pulton landolt, ahogyan egy hálóing is az elején egy Rapunzel-t mintázó rajzocskával. Mikor meghallom Mandy hangját szempillantás alatt ott termek mellette. Eszem ágában nincs megvárakoztatni jótevőm és persze el is szeretnék dicsekedni a választott ruhadarabokkal. Kérdőn sandítok felé, remélem az ő tetszését is elnyerik és a mennyiséggel sem lesznek gondjai, nem szerettem volna mohónak és követelőzőnek tűnni, nem is voltam az soha. Mikor felsorolása a cipőhöz ér úgy rohanok el, mint akit sóspuska talált el éppen fartájékon, szempillantás alatt tűnök el egy polc mögött, hogy olyan hamar vissza is érkezzek, kezemben egy álomszép rózsaszín sportcipővel. Szerencsére itt nem kell az eladós segítsége, hiszen a számoknak nagy ismerője vagyok, legalábbis amennyire egy kilenc éves gyerek az lehet. Fültől-fülig vigyorral mutatom Mandynek a kis tüneményt, legújabb szerzeményemet. Remélem tetszik neki, nekem nagyon, de most már tényleg álljt kell parancsolnom magamnak. Utolsó simításként Bettynek is megmutatom a cipőt, akit most sem tettem le egy pillanatra sem. Neki is nagyon tetszik, kész szerencse, hogy a babámmal ennyire megegyezik az ízlésünk. Részemről minden megvan, indulásra kész vagyok és már a beígért ceruzák bűvkörébe kezdek beleesni. Vajon mit rajzoljak először Mandynek? A legjobb lesz ha őt mintázom meg, most kicsivel ügyesebben, mint a széndarabbal a sikátor falára. Vagy inkább valami állatkát rajzoljak? Vagy valami szép tündérkét és angyalkát? A legjobb lesz ha mindet megrajzolom, közben teljesen kimegy a fejemből miért is örültem meg ennyire a ceruzák említésétől.
- Csak ennyi? – kérdeztem meglepetten, mert azt hittem, hogy jóval több holmi vár majd itt. – Hiszen egy még egy hétre sem elég – állapítottam meg, miközben a többi ruha felé néztem. Mármint azok felé, amik még kiakasztva lógtak és arra vártak, hogy valaki megvegye őket. – Válassz még néhányat, rendben? Én itt várok majd rád… - kértem mosolyogva Cathyt, miután visszatért a cipővel. Azt természetesen alaposan megszemléltem, hogy minden rendben van-e vele. Nem vált fel sehol, mindenhol tökéletes, és a többi. Egészen addig ezzel foglaltam le magam, amíg kérésemnek eleget téve nézett magának újabb holmikat ez a kicsi lány. Már amennyiben megtette, mert ha ódzkodott tőle, akkor bizony én magam indultam meg, hogy akkor válasszak neki én valamit. Biztosan nem olyan bonyolult, most már legalább láttam, hogy milyen ízlése van, így nagyjából be tudtam lőni azt is, hogy mi lesz az, ami tetszik neki. Nem tudom mennyi idő telik el pluszban. Tíz perc, talán tizenöt is? A lényeg, hogy mire visszaérek a pénztárhoz, már egészen nagy kupac ruha gyűlik össze, természetesen az enyémekkel együtt. Most már sokkal elégedettebbnek érzem magam, ugyanez pedig elmondható az előadóról is, akinek csak úgy csillognak a szemei a hírtől, hogy ilyen kora reggel máris ennyi holmit sikerült eladnia. Meg tudom érteni, biztosan nekik sem könnyű, de legalább nekünk ma szerencsénk volt itt, hogy mindenfélét találtunk. Fehérneműtől kezdve a ruhán át, egészen a kabátokig én mindent felhalmoztam, mivel Cathy elég visszafogottan válogatott első körben. - Ha itt végeztünk, akkor átmegyünk egy játékboltba. Ott biztosan lesznek színes ceruzák is, igaz? – nem voltam biztos benne, de hogy miért éppen tőle kérdeztem, azt sem nagyon tudtam. Valószínűleg nem nagyon járt még hasonló helyen, úgyhogy felesleges volt hangosan gondolkoznom. Majd ha odaérünk, úgyis meglátjuk majd. – Mennyivel tartozom? – kérdeztem meg végül, amikor már az összes ruhadarab bekerült a papírszatyrokba. Az összeg hallatán különösebben nem rezzentek meg a vonásaim, bár annyi készpénz azért nem volt nálam, így a hitelkártyámat nyújtottam át a pult mögött álló leányzónak. - Fogj csak meg néhány szatyrot nyugodtan! – sürgettem Cathyt, hadd érezze csak, hogy milyen jó az, amikor az ember fel van pakolva csupa új dolgokkal. Közben elrendeztem, amit kellett a fizetéssel kapcsolatban, aztán lehetőleg úgy fogtam meg a fennmaradó dolgokat, hogy a fél kezem szabad maradhasson, amit újra a kislány felé nyújtottam. – Köszönünk szépen mindent! – mosolyogtam még búcsúzóul az előadóra, aztán az utca felé vettem az irányt. A nap még mindig csodásan sütött, egyetlen felhő sem gyűlt azóta az égre, hogy elhagytuk az utcát, amit határozottan pozitívnak értékeltem. - Azt hiszem, hogy van erre valahol egy játékbolt, bár lehet csak a bevásárlóközponttól nem messze lesz… hmm… - tanácstalanul néztem körül, végül jobb híján megindultam. – Szerzünk neked szép ceruzákat, jó lesz? – mosolyogtam vidáman, lóbálva kezemben a szatyrokat.
Lesütött szemekkel álltam a kassza mellett várva Mandy reakcióját. Pofimon nem díszelgett széles mosoly még fejecském is leszegtem. A szégyen érzete rajzolta most vonásaimat, amiért ennyi mindent idehordtam, de mikor Mandy hangja felcsendült nem tudtam mire vélni hirtelen. Kevesli? Hirtelen nem tudtam örüljek vagy szomorkodjak. Sok dolgot jelenthetett ez a mondat, „még egy hétre sem elég”. Csak segíteni akarás vagy az amitől féltem? Sorsomra akar hagyni ez után a gyönyörű nap után? Vagy ami még ennél is rosszabb, vissza az árvaházba? Badarság! Azt mondta nem hagyja, hogy bántsanak és ott biztosan bántanának. Talán nem kellene ennyire sötéten látnom a világot és csak azért szeretne több ruhát nekem, mert meghúzhatom magam nála pár napot és nem akar minduntalan mosógépet tölteni? Fejecskémet felemelem és szemeibe nézek. Próbálom titkolni, de kiolvasható a kétség lelkem tükréből. Nem csak őt nézem, kémlelem auráját, mintha csak rá lenne írva a válasz a kérdésemre. Magam is jól tudom, hogy fölöslegesen teszem ezt. Ez a képesség áldás, de nem enged a jövőbe látni és a gondolatokba sem enged betekintést. Hangulatát és szándékát láthatom, de csak azokat melyek a jelennel foglalkoznak. És Mandy lelkének árnyéka most is olyan, mint az északon magasodó hegyek sapkája. Hófedte csúcsok, melyeket hosszú évek óta nem taposott emberi láb. Végül Mandy indul el válogatni nekem. Hangtalanul követem pár lépés távolságból és elégedetten veszem tudomásul, hogy remekül kiismerte ízlésvilágom ez alatt a pár perc alatt. Pontosan azokat a ruhákat akasztja le a polcról, melyeknek én is eme sorsot szántam volna, és otthagyta azokat, melyek nagyon nem tetszettek. A pultnál pedig csak gyűlik a halom. A lelencben az egész emeletnek nem volt ennyi ruhája összesen. Most kedvem lenne az eddigi kigúnyolóim elé állni ha csak egy pillanatra is. Lássák mivé lettem és csak egy bátor lépés kellett hozzá és egy tiszta lelkű jóakaró. Egy lépés, melyhez nekik soha nem lesz bátorságuk. Ezen a szent helyen elégtételt kaptam minden egyes pofonért, minden kicsinyes megjegyzésért. Míg Mandy a fizetéssel bajlódott szép sorban megmutattam Bettynek az új tüneményeimet. Ha jó kislány leszel te is kapsz ennyi sok mindent – szugeráltam rongybabámat. A kérésnek eleget téve megragadtam két közepes papírzacskót, egyikbe Bettyt ültettem, persze ügyelve rá, hogy kilásson. Lehet fél a sötétben, nem akartam megrémíteni. Nem voltak nehezek, de mégis egy málhás-szamár látszatát kelthettem, de élveztem a helyzetet mely arcomra is volt írva gyöngy és arany betűkkel. Már odakint magam is megálltam, mikor Mandy körbenézett a játékboltot kémlelve. Csak pislogtam felé, hiszen mint az előbbi helyen sem, játékboltban sem voltam soha. Egészen eddig a napig a létezése is titok volt számomra és ha a ruhaüzlet volt a mennyország, vajon mi vár rám még a mai nap? Egy biztos, a ceruzák említése csak tovább rajzolta a mosolyom.
Nem tudtam, hogy miféle gondolatok fogalmazódtak meg a kislányban. Egyszerűen elképzelni sem lettem volna képes, hogy hogyan lehetett képes ennyi szörnyűséget kiállni. Jó, már a hosszú évek alatt hozzászoktam ahhoz, hogy megállok a magam lábán és nem kell megnéznem feltétlenül, hogy mennyi pénzt költök el, de még emlékeztem, hogy volt idő, amikor nekem is luxusnak számított az, hogy sok ruhám legyen. Amikor annak idején tizenhat évesen nekivágtam Hollywoodnak, hogy megvalósítsam az álmomat, egyetlen láda volt nálam, alig néhány ruhával, és éjt nappallá téve robotoltam. Igen, én aztán tudtam értékelni, mert tisztában voltam mind a két oldallal. Azzal is, ha van pénz és azzal is, ha nincs. - Ha nem bírod őket, csak szólj és elveszek párat, rendben? – kérdeztem mosolyogva, miután kimentünk az utcára. Nem akartam én leterhelni a sok holmival, csupán azt szerettem volna, ha kiélvezi, hogy milyen az, amikor az ember lánya bevásárolt úgy jó alaposan. Tekintetemmel egyébként még mindig a játékbolt lehetséges irányát kutattam, aztán találomra megindultam előre. Leginkább az ösztöneimet követtem, amik azt súgták, hogy a bevásárlóközpont irányába kell mennünk. Sajnos néha a memóriám meg szokott ám tréfálni rendesen. - Miután végeztünk a játékboltban, hazajössz velem – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Az ilyeneken nem szándékoztam vitát nyitni, ezt a hangsúlyommal is érzékeltettem. Azért reméltem nagyon, hogy nem lesz ellenére a dolog. De miért is lett volna? – Csak gyorsan telefonálnom kell egyet hozzá… - dünnyögtem magam elé, miközben ügyeskedve a szatyrokkal, igyekeztem előbányászni a táska mélyéről a telefont. Hihetetlenek ezek a női táskák, sohasem találja meg benne az ember azt, amit keres. Végül azért mégiscsak a kezembe keveredett a készülék, mire tárcsáztam is Jake számát. - Jake, itt Mandy! – szóltam bele a telefonba jókedvűen. – Ma nem tudok bejönni, közbe jött egy-két dolog. Igen, ne haragudj. Tényleg? – közben kutattam a játékboltot, és hamarosan meg is láttam a tábláját. – Rendben, köszönöm! Akkor majd találkozunk… - azzal le is raktam. Milyen szerencse, hogy az egyik tanoncunk a rendőrfőnök-helyettes! – Nézd csak, ott a bolt! – böktem fejemmel az üzlet irányába, mutatva Cathynek az utat. Ha akart, nyugodtan oda is mehetett egyedül, bár nyugodtabb voltam, ha foghattam a kezét. - Remélem lesz a babádnak is ruha, meg ceruzák is, különben nagyon mérges leszek – magyaráztam mosolyogva a mellettem sétáló kislánynak, amiből valószínűleg egyértelmű volt számára is, hogy igazából cseppet sem vagyok morcos. Közben szerencsére oda is értünk, én meg a vállammal nyitottam előttünk az ajtót. Még szerencse, hogy odabentről meglátták, hogy mennyire tele van a kezem, mert így rövid úton érkezett is az eladó, hogy a segítségünkre legyen. - Jó reggelt! – köszöntöttem vidáman. – A babának keresnénk néhány ruhát, meg színes ceruzákra is szükségünk lenne – tájékoztattam az idősödő hölgyet, aki készségesen állt a rendelkezésünkre, máris mutatva nekünk az utat a ruhák irányába. Biztatóan mosolyogtam hát Cathyre, hogy menjen csak bátran.
Szinte ki sem látszom a papírzacskókból, de nem adom fel. Nem akarom, hogy Mandynek kelljen cipekednie helyettem, meg aztán élvezem is a dolgot még ha a külső szemlélőnek nem is tűnhet úgy. Mosolyom azonban árulkodó lehet. Az arcvirág csak tovább bimbózott, mikor Mandy kijelentette, hogy hazavisz. Ha megmutatja az otthonát bizonnyal nem fog este viszlátot mondani és nem rak fel az első vonatra, ami az árvaházba visz vissza. Hallgatom, ahogyan telefonál, persze eszem ágában nincs hallgatózni. Mikor végez a bolt felé mutat, de pár pillanattal előtte magam is észre vettem a szivárvány minden színében pompázó táblát. Nem engedtem el Mandy kezét, ám mikor odaértünk kicsit leragadtam a kirakatot bámulva. Ennyi játékot életemben nem láttam, nem egyben, de ha számba vesszük az összes alkalmat és minden játékot egy szép nagy kupacba hordunk..... nem lenne akkora a kupac még megközelítőleg sem, mint amennyit ebbe a kirakatba raktak be. Elvarázsolva bámulom és ott állnék még jó pár percet, de nyílik a bolt ajtaja. Odabent rá kellett eszmélnem, hogy amit kint láttam csak a jéghegy csúcsa. Kifestők, fakockák, társasok, műanyag pisztoly puska kard, és babák. Rengeteg baba. Plüss állatok az egészen picitől a nálam másfélszer nagyobbig bezárólag. Valóságos édenkert. A paradicsomban vagyok, nem kétséges. Alvajáróként követem az idősödő hölgyet, csak később kapok észbe. Bettyt otthagytam. Hamar visszafutok érte, hiszen most ő lesz a díszvendég. Érezheti azt, amit én a ruhaboltban. Most ő fog felöltözni csini kis hercegnőnek. Egyesével mutatom meg neki a szebbnél szebb babaruhákat. Ha Mandy is velünk tartott persze neki is megmutatok pár szebb darabot. Kell és fontos nekem a véleménye, bár a végszót Betty mondja ki. Nem szeretnék olyan ruhát neki, amit nem hord szívesen. Ez el fog tartani pár percig, hiszen a választék hatalmas. El is időzünk ott nem keveset. Az eladó nagymama korú lehet és szüksége van a türelemre, de minden bizonnyal nem ez az első eset, hogy egy kislány nem tud választani és mindent szépen sorba rakva megmutat a rongybabájának is. Három ruha elég lesz neked Betty? Mandy néni így is túl jó hozzánk, nem élhetünk vissza vele ugye te is tudod? Betty-t helyeslőn bólint, vagyis én bólintom meg a pár cérnaszálat, ami a fejecskéjét tartja. Ezzel el kell mennünk a doktornénihez, vagy még jobb ha megtanulok egyszer varrni. Mandyre és az eladóra pillantok mosolyogva. Ezzel jelezvén, hogy bizony mi készen vagyunk. Már éppen elindultam volna a színesek felé, mikor lábam gyökeret vert. Egy fából készült kicsi ágyacska, pontosan Betty mérete. Kicsi párna és takaró is van hozzá. Egy vastag acéldrót pedig baldahint tart. Mandyre pillantok újra. Ha kell az összes nekem vett ruhát visszavihetjük, de ebben az ágyikóban Betty nagyon jól aludna. Nem szeretném, ha a babám rosszakat álmodna. Rémálmok tekintetében van tapasztalatom.
Sejtettem, hogy Cathyt le fogja nyűgözni a játékbolt, de hát minden gyerek imádta a játékboltokat, igaz? Akkor az ő helyzetét tekintve ez valószínűleg pláne nagydolog lehetett, ezen meg sem lepődtem. Mindenesetre jó érzéssel töltött el, hogy láthattam az őszinte örömet az arcán. Azt hiszem, hogy mindig jó érzés jót tenni valakivel, kiváltképpen akkor, ha a szóban forgó személy egy gyerek. Ajkaimon ott is virított a vidám, elégedett mosoly, miközben ő elvonult válogatni a babájának. Amíg ezzel volt elfoglalva, én a telefonomat babráltam, majd tekintetemmel a színes ceruzákat kezdtem el keresni. Valami olyat szerettem volna, amiben jó sokféle árnyalatot meg lehet találni. Körbe is jártam szépen azon a részen, ahol a kifestők voltak. Igazából halványlilám sem volt arról, hogy ő szereti-e az ilyesmit, de vettem kettőt csak a biztonság kedvéért, mellé egy ötven ceruzát tartalmazó készletet is. Roppant elégedett voltam magammal és a kínálattal is egyaránt. Végül csak arra figyeltem fel, hogy a kicsi lány egy játékágyat nézett olyan áhítattal, hogy belefacsarodott a szívem is. - Mi az, Cathy? – kérdeztem kíváncsian, átkukkantva a válla felett. Jobban is megnéztem magamnak, nem volt nehéz kitalálnom, hogy mégis mit szeretne vele kezdeni. Igazából, ha tudtam volna, hogy azt a babát is a szemét között találta, vettem volna neki egy újat. Valami szépet és drágát, de azt hittem, hogy régi emlékek kötődnek hozzá és azért hurcolja olyan kitartóan magával. Így aztán eszem ágában sem volt felajánlani másik játékot, helyette az ágyat fixíroztam. – Szeretnéd ezt az ágyat a babádnak? – érdeklődtem, mintha nem lett volna teljesen egyértelmű. – Biztos jó lesz ez neki? – nézegettem tüzetesebben is, két kezembe fogva a fa játékot. - Hm… talán jó lesz – állapítottam meg némi forgatás és vizsgálgatás után. Azzal máris a hónom alá csaptam és megindultam a pénztár felé. – Ha nem baj, választottam neked ceruzákat. Azt, amelyikben a legtöbb szín volt, jó lesz? – meg is emeltem a készletet tartalmazó dobozt, megrázva kicsit a kislány felé. – Annyi ruhát szeretnél? – böktem fejemmel azokra a darabokra, amiket a babájának szánt és a kezében tartotta őket. – Mert akkor szerintem nem lesz más… - mosolyogtam közben az eladóra, ezzel jelezve, hogy talán fizetnék. – Vagy szeretnél még valamit? Mert akkor most nézz körül! – biztattam Cathyt még utoljára. Amennyiben nem tesz újabb kört, úgy vigyázva a többi szatyrunkra, ezúttal is kártyával fizetem ki azt, amit itt vásároltunk. Úgy voltam vele, hogy ez egy jó kör volt, máris megérte bejönni ide is, ha ezzel boldoggá tehettem ezt a szegény kis árvát. Szerettem volna mosolyt látni tőle, és ezt már el is értem ma. Többször is.
Mandy mint ma már oly sokszor, most is kitalálja a gondolatomat. Egyre inkább felerősödik az érzés bennem, hogy a beszéd csak egy pici fűszer lenne, amolyan színesítés a kettőnk kommunikációjában. Nem kellett sokáig néznem azt az álomszép babaágyat és lám, már úton is van a pénztár felé. Sajnos ötletem sincs hogyan fogom viszonozni ezt a sok szépet és kedvességet, amit a mai napon Mandytől kaptam. Talán lehetnék a harmadik szeme? Védőangyal, aki figyelmezteti a veszélyre? Ehhez folyamatosan a sarkában kellene lennem, de valószínűleg egy velem korú gyereklányt nem engednek be a rendőrségre csak úgy. Még akkor sem, ha Mandy a rendőrfőnöktől kéri, vagy talán mégis? De ebbéli terveimet is tudtára kell adnom valahogy. A ceruzák említésére újra kisütött a napocska elmémben. A boldogság amit éreztem leírhatatlan volt, főleg mikor megpillantottam a kifestőket. Egyszer volt kifestőm egy rövidke időre. A nagyobbak persze elvették tőlem, de a Tapsihapsit sikerült kiszíneznem. Mikor megkérdi, hogy szeretnék-e mást csak ráztam a fejem, szemem le sem vettem a kis füzetkéről és a jókora doboz ceruzáról. Talán egy hegyező még jól jött volna hozzá, de ott és akkor ez nem jutott eszembe. Megrészegülve bámultam a cerkákat, szinte hallottam ahogy a doboz mélyéről engem szólítanak. „Tiéd vagyok, használj!” Pár óvatos lépést tettem feléjük, ott voltak Mandy kezében és egyre hívogattak. Nem létező kezeikkel felém nyúltak és én engedelmeskedtem. Óvatosan elvettem Mandytől a dobozt, majd mikor a hitelkártya az eladóhoz került és tudatosult bennem, hogy ők már valóban az enyémek... Egyik kifestőt is magamhoz vettem és már úton is voltam egy kicsi, fából készült asztalka felé. Minden bizonnyal ez lehetett a funkciója is, amire használtam. Az asztalon kinyomtatott mesefigurák, melyek csak arra vártak, hogy egy magamfajta színes képekké varázsolja őket. Nem törődtem velük, van nekem sajátom. Ha Mandy nem szól rám, akkor bizony nem törődve idővel és várakozással leülök az asztalhoz és kibontom a ceruzáimat. Egy méregzöld akad először a kezembe. Kinyitom a kifestőmet és mintha a füzet látná milyen színt tartok kezemben. Egy erdőt ábrázol a kép, melyben egy picike szakállas lény egy üst felett ül nagy kalapban. Kicsi kobold volt, de még nem láttam ilyet soha, így a nevét se tudtam. A ceruza hamar munkához lát kezemben. Nekilátok egy fa leveleinek átváltoztatásához ügyelve arra, hogy ne menjek ki a vonalból. Mandyre pillantok büszkén, és már majdnem elindultam felé megmutatni a művemet, mikor eszembe ötlik valami. A füzet utolsó lapjára lapozok, ott nincs ábra, csak egy nyomtatott szöveg a készítő nyomda nevével és címével. Pont alkalmas arra, amire használni akarom. Ügyetlenül, de betűket formálok. Ez soha nem ment jól és nem is szerettem, de most nagy szükségem volt rá. Mikor kész lettem nagy mosoly és büszkeség ült ki arcomra. Mandyhez léptem és átadtam neki a kifestőt. Ha megnézi, akkor egy hibátlanul kiszínezett tölgyfát fog látni az első oldalon. Az utolsón pedig egy macskakaparást, ami hiányában van a szépségnek és a helyesírásnak, ennyi áll ott: „köszonm”
Már azért megérte ezt a rengeteg pénzt elkölteni, hogy láthattam ezt a szegény kislányt mosolyogni. Azt hiszem, hogy nem ártana majd adakozást szervezni az árvaháznak, vagy valami hasonló eseményt rendezni, mert rájuk férne. Meg persze akkor már ellenőrizni is kellene, hogy a gyerekek megkapják-e mindazt, amit nekik szántak. Nem örültem volna neki, ha a pénzt zsebre teszik, a ruhákat és a játékokat pedig szétosztogatják máshol. Igencsak morcos lennék, maradjunk annyiban. Az meg sohasem volt jó, bármilyen kedvesnek és ártatlannak látszom is. Gondolataim közepette azért szemmel tartottam Cathyt is, meg az eladót is, miközben levette a kártyámról a megfelelő összeget. Kihasználva, hogy maradt némi időm, megpróbáltam elpakolni az itt vásárolt holmikat a többi szatyorba, hogy ne legyen még több cucc a kezünkben. Azt hiszem, hogy azt már igazán nem bírtuk volna el még ketten sem. Kezdtem átmenet lenni egy málhás szamár és egy feldíszített karácsonyfa között. Ettől a képtől azért nevethetnékem támadt, helyette azonban előbányásztam a telefonomat, hogy amíg Cathy színezett, addig megejtsek egy hívást Willnek. Sajnos csak a hangposta kapcsolt be, de ez nem akadályozott meg abban, hogy hagyjak egy üzenetet neki. - Will, itt Mandy! – kezdtem bele máris, mellőzve az udvarias köszönést. – Ma találtam egy kislányt, gondoltam jobb, ha tudsz róla. Egy anchorage-i árvaházból szökött meg, egy időre úgy döntöttem, hogy magamhoz veszem. Nagyjából kilenc vagy tíz éves lehet, de nem is ez a lényeg… - közben elsétáltam a pulttól, átvágva a polcok között. Némiképp lehalkítottam a hangomat is, hogy ne nagyon figyeljen fel rá senki. – Azt hiszem, hogy elég erős mágiaérzékenysége lehet. Látja az aurákat – magyaráztam tovább csak úgy az alapokat. – Nem beszél, fogalmam sincs, hogy mi történhetett vele. Biztosan valami trauma. Nem tudom, hogy mit lehetne tenni, de talán érdemes lenne rajta tartani a szemünket, vagy legalábbis foglalkozni az esettel. Nem akarom visszaküldeni az árvaházba… verés nyomai vannak rajta! – a hangomból valamennyire biztosan érződött a tehetetlen düh. – Csak gondoltam szólok erről, ha megkaptad az üzenetet, hívj vissza! Szép napot neked! – búcsúztam el, azzal már ki is nyomtam a telefont. A végére visszaértem Cathyhez, aki még mindig békésen rajzolgatott az asztalnál. - Na, mehetünk? – kérdeztem mosolyogva, mire visszaért hozzám. – Mi ez? – érdeklődő tekintetem a kiszínezett fára vándorolt, mire elismerően hümmögtem egyet. Legalábbis addig, amíg meg nem láttam az írást. – Ó… - mivel eddig nem tudtam róla, hogy tud írni, így szerintem teljesen érthető volt a meglepettségem. – Nagyon szívesen, Csillagom! – mosolyogtam még szélesebben, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Közben lehajoltam hozzá, és mit sem törődve vele, hogy mennyire piszkos, nyomtam egy puszit a homlokára. – Gyere, menjünk! Itt az ideje egy alapos fürdésnek! – jelentettem be, és ha összeszedte ő is a holmikat, akkor én már meg is indultam vissza az utcára, hogy aztán becélozhassuk az immár messzire került autómat.
Teljesen belemerültem abba, hogy színeket adjak a fekete-fehér lapoknak. Nem vettem észre, hogy Mandy telefonál egyet és fültanúja sem lehettem beszélgetésének. Ha hallom amit mond és eljut a tudatomig, hogy magához akar venni ha csak rövid időre is minden bizonyossággal a nyakába ugrom és nem eresztem el hosszú hosszú percekig. De a tudatlanság és a kétség még ott lapul legbelül, hiszen csak álmodni mertem arról, hogy egy olyan emberhez vezet a sors, aki tud és képes is szeretni. Félve adtam át a kifestőt, röstellve a minden tekintetben hibás írásom de a reakció amit kaptam, nem sülhetett volna el jobban. Boldogságtól ittasan karoltam át mindkét lábát a hófehér nadrágot tovább koszolva. Ennek a ruhadarabnak sajnos már édes mindegy, sikerült teljesen elpusztítanom alkalmi öltözet mivoltában és ledegradálnom otthoni, kertészkedős nadrággá. Mandy szavai a fürdéssel kapcsolatban csak megerősítettek ebben és egy újabb felpillantást, amolyan bocsánatkérőset eredményeztek. Magamhoz vettem annyi zacskót amennyit csak elbírtam, mégiscsak a nagyja az én jóvoltomból került bele és ne Mandy fáradjon még ezzel is. Persze úgy mint az előbbiekben, ezen zacskók egyikébe is bele lett ültetve Betty. Gondosan ügyeltem rá, hogy kilásson a kedves rongybabám és persze így egy kezem is felszabadult amely újabb szatyrot volt képes vonszolni. Fülig érő mosollyal próbáltam tartani a lépést az utcán, ügyet sem véve a járókelőkre és az olykor igencsak nyugtalanító aurájukra. Lelki szemeim előtt már az a beígért fürdés lebegett. Próbáltam elképzelni milyen is lehet lubickolni egy tele kád kellemesen langyos vízben, amikor nem állnak a sarkadban sürgetőn. A lelencben csak zuhany volt, az is csak négy darab. Amolyan tábori zuhanyzó és hetedmagammal osztoztunk egyen. Folyamatosan csak a sorban állás anyaszült meztelen és a gúnyos megjegyzések. Olykor a nagyobbak azzal szórakoztak, hogy egyszerre húzták le valamennyi wc-t, ezzel okozva egy hirtelen forró löketet a zuhanyrózsából. Ilyenkor sikítva ugrottam ki alóla és már valaki be is vette magát a helyemre én meg csak ott álltam nyakig szappanosan. Nem sírom vissza az árvaházat, de vajon mi vár itt rám? Mandy kedvessége túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Ezen gondolatokkal loholtam a nyomában szinte ki sem látszódva a szatyrok alól. Masíroztam egy új élet felé, egy olyan új élet irányába, melyet álmaimban sem remélhettem. Hogy szép lesz-e ez az álom vagy rémlátomássá válik? Még nem tudhatom......
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A hűvös esték szele finoman simított végig gubancos, már lapockáig érő hajamon. Az ősz hidege kecsegtetett, s Alaszka vidékén könnyebben is ütötte fel fejét a hideg. De ez cseppet sem gátolt meg abban, hogy lazán öltözködjek. Bakancs, egy fekete, csatokkal díszített goth stílusú férfinadrág, lánc két oldalra, bőr csuklópántok, s egy ujjatlan fekete férfi fölső, aminek a hátán egy egyszerű, koponya díszelgett. Allison, akivel még kezdetekben kissé hullámvölgyekben ismerkedtem meg, meghívott egy kis éjjeli életre. Én meg... miért ne? Kijár a lazítás az ilyen hülyéknek is, mint egy Omega. Megbeszéltük, hogy a bevásárló utcán találkozunk. Kicsit előbb értem így is a megbeszélt találka helyre, s most cigire gyújtva várakoztam. Morrighan az egyik ház csatornájának szélébe kapaszkodva figyelt. Követni fog egész éjjel, de hogy ne keltsünk feltűnést, inkább a távolban maradt. Várakozóan néztem végig a mellettem elhaladó fiatal hölgyek sorain, akik pironkodva, mosolyogva, netalán szégyenlősen viszonozták csintalan pillantásom. Oh, ha tudnátok, kicsikéim... Ha csak sejtenétek! Ismerős illatot hozott a hideg szél, s kíváncsian néztem a másik irányba. Allison alakját pillantottam meg felém közeledni, s mosolyogva intettem felé, ahogy kifújtam cigarettám füstjét.
Kezdőlap
