Kezdek hozzászokni ehhez a már-már esélytelennek tűnő keresgetéshez. Jó, nem esélytelen, de komolyan nem hiszem el, hogy egy ilyen szaros kisvárosban hova a francba tudott elbújni úgy ez a hullazsákba való Hardy, hogy istennek ne érezzem meg azt a kifejezetten orrfacsaró bűzt, amit áraszt... Idegesített igen, határozottan, de ettől még nem adtam fel. Soha nem is fogom feladni, ameddig darabjaiban nem látom, kihűlve, és élettelenül! Ma este is pont ezért jöttem ide. Ha már a városban nem találom, muszáj vagyok annak környékén is végigszaglászni. Így sodródtam tehát erre a helyre. Ha jobban megnézem - már pedig meg fogom -, akkor ez egy régi fatelep lehet... Legalábbis a sok itt maradt, és rohadásnak induló faanyagból erre tudok következtetni. Na meg ezekből a... szerszámokból(?). Ujjamat finoman húztam át az egyik régi korhadó fűrésznek már kevésbé látszó, de valaha talán annak volt nevezhető, fémfelületen. Rozsdái puhán, és aszottan tapadtak hozzá, mint valami pióca. ~ Guszta... ~ arcomon egy undort ábrázoló grimasz futott végig, noha nem azért, mert éppenséggel egy idétlen, hisztis picsa volnék. A mocsok, és kosz, valamint a fertő elég sokszor szerepet játszott az életben ahhoz, hogy ne ezen akadjak fenn. Viszont, mindazonáltal, hogy ez a marha nagy, batár tákolmány üresen kongott a maga melankóliába ejtő összképével, valahogy itt sem tűnik úgy, hogy szerencsével járnék. Hardynak nem hogy a szagát, de még egyetlen egy rohadt hajszálát se érzem. Ez pedig hiba. Már, nem az enyém... Csak ezzel megint "nyertem" plusz egy napot! És valami azt súgja, hogy nem csak ezt az egyet... Mindenesetre lassú, hangtalan léptekkel indultam meg beljebb a rozoga épület gyomrába, íriszeimmel vadul fürkészve annak minden egyes szegletét. Ekkortájt érkezett meg Waco is, aki könnyed huppanással állapodott meg a vállamon. - Szia, Picim. - vakartam meg begyénél, néhány másodpercig megnézve őt magamnak, majd folytattam is tovább az utamat. Ám a következő... ötödik... hatodik... megeshet, hogy a hetedik lépésnél ismerős, ám de idegen szag ütötte meg az orromat. Megtorpantam, ezzel egyidejűleg pedig Waco is elhagyta a "bázis helyét", és szinte észrevétlenül röppent bele a tátongó sötétségbe, hogy onnan figyeljen tovább... Mélyen lélegeztem be a levegő parányi atomjait, egyre erősebben érezve a másik... farkast. Igen, megtéveszthetetlenül is az volt. Még hozzá nem a pelyhedző fajtából. Pajzsomat feltekertem, optimálisan tartva meg a szintjét, majd egy határozott mozdulatot követően megpördültem csizmám sarkán, hogy a bundás szag irányába égessem el pillantásomat. Mintha látnám is már a sziluettjét... Pompás...
Csak pár napja érkeztem meg a városba, és ez a pár nap inkább az épületek, a szolgáltatások és az üzletek felmérésével telt, az épületek elrendezésével. Farkasokkal nem találkoztam még, igaz nem is nagyon kerestem a társaságukat. Az alfákkal egészen az elején kellene beszélnem, azt hiszem, úgyhogy igyekeztem semleges és nagyjából észrevétlen maradni. Azért ez nem akadályozott meg benne, hogy körbekérdezzek, van-e a céljaimnak megfelelő eladó épület, vagy telek Fairbanksben. Az első a fatelep lesz, amit ajánlottak, így most oda tartok, hogy felmérjem a lehetőségeket. Bár azt hiszem az én ízlésemnek túlságosan is kívül van a városhatáron, lehet, hogy itt ez lesz a megfelelő hely. Az nem árt, ha szemügyre veszem. Az autóm fényszórói éles fénypászmával vágnak bele a félhomályba, mikor lekanyarodok vele az országútról. Mikor először látom meg a fatelepet, már ennyiből is sejtem, hogy nem lesz szükségem a kulcsra, amit kaptam a tulajdonostól, hogy bent is nyugodtan körülnézhessek. Nem csoda, hogy nem ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen. Innen még ellopni sem lehetne semmit. Az autó megáll a főbejárat előtt, a lámpái elsötétülnek, a motor egy utolsó morranás után leáll, és pedig kiszállok, és megigazítom a ruhámat. Most is elegáns vagyok, bár szinte sajnálom ezt a ruhát erre a szeméttelepre. És én még a friss fűrészpor, a gyanta illatát vártam… Hát, itt minden rohad és félig felzabálta a rozsda. Ekkor érzem meg a másik farkas jelenlétét. Nem erősítek rá az általában használt pajzsomra, csak még egyszer végighúzom az ujjam az ingem gallérja alatt, és belépek a telep feldolgozó épületébe. Még nincs vaksötét, úgyhogy szemügyre vehetném a pusztulást, ami az elhanyagoltságnak köszönhető, de most először a másik farkast akarom látni. Nem zavartatom magam, megtorpanás nélkül sétálok felé, amit sikerült elcsípnem. A mosolyom barátságos, visszafogott, a szemem most is jókedvűen csillog, és a mozdulataim elegánsan teátrálisak. - Jó estét! A tulajdonos nem említette, hogy más érdeklődő is van erre a romhalmazra. – bár ahogy elnézem, ő nagy valószínűséggel nem azért van itt, mert meg akarja venni a telepet. – Vagy a hírem megelőzött engem? Érdeklődve figyelem, amennyit a pajzsa enged, annyi információt tapogatok csak le, nem is próbálgatom, képes lenne-e megtartani velem szemben.
Ahogy felém lépett nem éreztem egyelőre fenyegetőnek, így tartásomon is engedtem. Végig szánkázott rajtam a gondolat, hogy egyáltalán mit kereshet itt, pont itt, ezen a lepusztult fatelepen, mikor azonmód szóra nyitotta száját, és ezzel választ is kaptam. Némileg értetlenül fürkésztem alakját, ahogy szemben állt velem. - Önnek is... - szűrtem ki fogaim alól, továbbra is méregetve, amennyire tudtam. Noha, a szándékai egyelőre úgy tűntek jámborak, és dolga van itt, ettől még nem lehetek benne teljesen biztos. - Nos, nem ismerem a hírét. Bár, egyelőre nem bánom. - engedtem el egy halovány, kétes mosolyt, amint felé léptem egyet tompán, egyszerűen, támadásjelleg nélkül. - És nem tervezek romhalmazokat vásárolgatni, noha, ha engem kérdez, erre a fatelepre kár volna költeni. Persze, attól függ, mit akar belőle kihozni. - nem mintha érdekelne, a dolog egyik része sem, de ha már így alakult, miért is ne folynék bele egy egyszerű csevegésbe? Ameddig károm nem származik belőle, én jól érzem magam, köszönöm. Pár pillantás erejéig még fürkésztem arcának vonásait, majd nemes egyszerűséggel, lazán, és már túlon-túl természetesen nyújtottam felé kezemet, megadva a módját a kezdeti formalitásoknak, ha már ennyire barátságos mosollyal érkezett, ennyit megérdemel. Mellesleg, érezhetően nem fiatal, és ő is jó pár századot maga mögött tudhat. Az akkori idők emlékére pedig még inkább indokolt a cselekedetem. - Jezebell Arquette. - biccentettem is mellé, és ha elfogadta a felé nyújtott kezet, úgy egy halovány somolygást is elengedtem, majd visszatérítettem ujjaimat magamhoz, beleékelve fekete nadrágom zsebébe. - Ha megkérdezhetem, mi szél fújta erre? - kérdő csillogással szemeimben pillantottam fel rá oldalasan, olykor tekintetemet átvezetve az épület egészén. - Csak nem évszázados épületeket gyűjtöget, hobby szinten? - vigyorogtam el magam kedélyesen, hiszen egyelőre nem volt mitől tartanom. Persze okot mindig mindenki tud adni, így ezt a lehetőséget is fenntartottam. A pajzsomat nem engedtem, és minden érzékszervemmel azt figyeltem, hátha olyan megmozdulásba kezdene, amire nekem a legkevésbé sincs szükségem. Nem árt az óvatosság...
Egyáltalán nem is akarok fenyegető lenni. Én minden farkassal remekül kijövök, ahogy az emberek nagy többségével is. Még az őrzők között is akadnak olyanok, akiktől nem kezd el azonnal viszketni a tenyerem. Az Arénán kívül békepárti vagyok. Nem csak érzem, de látom is, hogy óvatos velem, de nagyvonalúan elsiklok e felett az információ felett. Megszoktam már a gyanakvást a fajtársaimtól. Hogy nem ismer fel elsőre, vagy talán még nem is hallott rólam egyáltalán, szemmel láthatóan nem szegi kedvemet. - Nem számít, még lesz alkalma hallani rólam. Meg sem rezzenek, amikor felém lép, és mélyen egyetértek vele abban, hogy maga a telep egy kanyi vasat sem ér, legfeljebb az alapjai, és a terület, amin roskadozik. - A fafeldolgozás nem érdekel. Ha megveszem, akkor néhány hónap, és rá sem fog ismerni. Az alapokon kívül semmi nem maradna belőle… Körbepillantok még egyszer a félhomályban. Én látom benne a lehetőséget, a pásztázó reflektorokat, a szorítót, érzem az izgalom fodrozódását, és vér és a veríték szagát, ha kicsit megerőltetem a képzeletem. Mikor felém nyújtja a kezét, kiszélesedik a vigyorom, és megfogom a felém nyújtott kacsóját. Ő sem mai kölyök már, talán látott még ilyen gesztust, ugyanis nem rázom meg a kezét, hanem a kézfejét felfelé fordítom, meghajolok, és bemutatom a legilledelmesebb kézcsókot, amit nő kaphat. Ha elrántja a kezét, abban sem akadályozom meg, elvégre ez itt és most nem erődemonstráció. Ránézésre sejtem, hogy nem az a fajta nő, aki ettől a gesztustól beleolvad a cipőjébe, vagy akár csak jó néven veszi, de a régi idők emlékére nekem megér egy próbálkozást. Így, vagy úgy, ezután elengedem a kezét, és felegyenesedem. A szemeből egy pillanatra sem kopik ki a jókedvű csillogás. - Ares Creon… Viszonzom a bemutatkozást, bár akad más mondanivalóm is. - Jezebell… Már most rajongója vagyok a nevének… Szeretem a különleges neveket, főleg, amikben felfedezni vélek némi áthallást, az övé pedig éppen ilyen. A kérdésre először csak rövid feleletet adok. - Üzlet, és lehetőségek… A másodikra viszont megcsóválom a fejem. - Nem. Jobban szeretem a modern dolgokat. Most körülnézek, és ha megtalálom a tökéletes ingatlant, és még az alfák sem helyezik kilátásba az apró cafatokra cincálásomat, akkor maradok, és itt is beindítom a vállalkozásomat… Milyen élvezetes is lenne, ha Fairbanksben is felépülhetne az Aréna. Még őt is szívesen megnézném, ahogy küzd. Akár velem is… Nem tudom pontosan megállapítani mennyire erős, de nem is ez a lényeg. - Én vásárlási szándékkal érkeztem, de maga nem. Elárulja mit keres ezen a lerobbant helyen?
Fejemet kissé oldalra döntöttem, szemhéjaimat aprón összeszűkítve. Karjaim is átfutottak mellkasom előtt, így adva tartásomnak amolyan hanyag, mégis nőies állást. - Nos, megelégszem azzal, ha bemutatja saját magát. Nem tudom honnan kéne ismernem, de mint mondtam egyelőre nem bánom. - nem voltam lekezelő, egyszerűen csak tényt közöltem. Elvégre nem tudom ki ő, és honnan jött. És egyáltalán, hogy miért is jött. Így viszont az érdekel a legkevésbé, hogy hallottam-e már róla. - Áhh, szóval nagyszabású tervekkel érkezett. Nem tudom elképzelni mit lát Ön ebben a kócerájban, de legyen vele szerencséje. - pillantottam körbe az épület gyomorzati térképén, majd visszaérő tekintetemet a férfira szegeztem. Ám, amikor kezemet felé nyújtottam, nem számítottam erre a... hát anno még lovagias gesztusnak hívták, mára talán nyálas eleganciának nevezik. Mindenesetre a mozdulatot engedtem, hogy ajkai a kézfejemet érjék, bár semmilyen szinten nem tudott meghatni. De, legalább le tudtam róla vonni, hogy igazán udvarias figura lehet. Ami nem hátrány... Aztán végül visszakapom a kezemet, aminek ideje is volt, így azt bele is préseltem zsebembe. A nevét hallva, nem tűnik még így sem ismerősnek, ámbár egy kedvesebb mosolyt azért elengedtem felé. - A nevemért rajonghat, kedves Ares. - ízleltem meg nevének fonetikus kiejtését, ahogy egy kedélyes, de huncut félvigyor ült meg ajkaim szegletébe. Egyszerű kacérkodás, amit sosem vetettem meg, ehhez pedig tökéletesen párosultak a felvillanó majdhogynem áttetsző kék íriszek, melyekkel most őt pásztáztam végig. Csendesen hallgattam a beszámolóját, s talán többet is mondott, mint amit vártam. Ez pedig kifejezetten kedvemre való volt. Egyik kezemet vállaimra futtattam, és löktem arrébb onnan a kósza tincseket, pillantásommal lágyan követve önön mozdulataimat, hogy végül ismét rajta állapodjon meg. - Látom, körültekintő. Ez esetben kívánom, hogy találja meg a magának valót, és indítsa be... - kacsintottam egyet, miként félig megpördültem tengelyem körül, hogy onnan végül visszaforduljak Ares felé. A kérdésre kissé elgondolkodtam, ezt pedig nem is takargattam előle. De végül felelettel szolgáltam. - Még az is lehet, hogy... - léptem hozzá közelebb, meghagyva azért a kellő távolságot kettőnk között, már csak azért is, mert nem akartam én a saját terébe beletrappolni. - ...én is vásárolni szeretnék. Éljen a konkurencia! De... mindketten tudjuk... - ujjaim felsőm nyakrészéhez vándoroltak, hogy aprót engedjek annak szorításán. Nem fojtott, de kényelmesebb tartást biztosított. - ...hogy ez nincs így. Az ok pedig egyszerű: keresek valakit... - hajtottam lejjebb fejemet, onnan fürkészve a másik vonásait, halovány mosollyal szám szélén. Csupán suttogtam az utolsó szavakat, noha nem azért, mert titkos információt osztottam volna meg vele. Nem. Így esett jól, ennyi az egész. Végül elléptem tőle, az egyik farakás mellé, melyet picit meglökdösve, megbizonyosodhattam róla, hogy stabilan álldogál. Igaz némileg rothadó, és kevésbé ép állapotban volt, de nem zavartattam magamat. Egyetlen mozdulattal löktem fel rá testemet, háttal a 'szerkezetnek', hogy végül onnan folytassam a beszélgetést. - Sajnos jó ideje nem nagy sikerrel. De már túl közel vagyok hozzá... - miközben beszéltem, egy lélegzetvételnyi másodpercre se szakítottam meg vele a szemkontaktust. - De ennyi legyen elég, Mr. Creon. - billentettem oldalra fejemet, továbbra is kedvesen mosolyogva a másikra. Nem éreztem magam veszélybe, legalábbis egyelőre nem. - Milyen vállalkozást akar beindítani? Ez elég kis város ahhoz, hogy valaminek nagy sikere legyen. Esetleg... cirkusz? - nevettem fel halkan, szórakozottan. A kérdésem szemtelenül közvetlen volt, mintha bármi közöm is lenne a dologhoz. De ha már egymásba botlottunk, akkor miért ne tehetném? Másfelől pedig... Ő is ugyanúgy belekérdez olyan dologba, amihez semmi köze.
Minden mozdulatát figyelem, de a gyanakvás legapróbb jele nélkül, inkább amolyan derűs érdeklődéssel. Egyáltalán nem tartok tőle, és szemmel láthatóan nem várom, hogy bármi módon ártson nekem, vagyis hogy megpróbálja. A pajzsom is csak takaréklángon tartom magam körül, ahogy általában szoktam. - Remélem még lesz alkalma jobban megismerni… Szívesen látnám őt is akár a szorítón belül, akár azon kívül a nézőtéren. Ami a nagyszabású terveket illeti, ezer wattos mosolyt villantok rá, és széttárom a karom. - Aki majdnem négyszáz évet megélt, annak csak nagyban érdemes gondolkoznia, azt hiszem. Én legalábbis szeretem ezt gondolni. Minden mozdulatomban, minden szavamban ott az a könnyed elegancia, az a visszafogott derűs jókedv, amit már korábban is észrevehetett. Egy kicsit meglep ugyan, hogy nem húzza el a kezét, de a mosolyomat elrejti a meghajlásom. Nem érintem meg a bőrét az ajkaimmal, csak a kézfejére lehelem a csókot, ahogy illik, közben mélyen belélegzem az illatát. Mikor visszahúzza a kezét, szinte várom a mozdulatot, hogy a combjába törölje a kézfejét, de ez nem történik meg, csak zsebre vágja. Hát, többet biztos nem érek hozzá, ezt bebiztosította… Az engedéllyel más talán megelégedne, de én nem hagyom ennyiben, ha már kacérkodik velem. - Ami azt illeti, rajonghatok magáért is, Jezebell, kedves, de még szebb úgy, ha engedélyt is ad rá… Egy kicsit szemrebbenés nélkül udvarolhatok neki. Egyébként is tetszik a feszes nadrágba bújtatott feneke, formás combja, és a metszően hidegkék szeme is különlegességével borzongató. A következő megjegyzését önkényesen dicséretnek veszem. - Igyekszem, köszönöm… Én biztos vagyok benne, hogy minden remekül fog menni. Ha nem így lenne, akkor ide sem jöttem volna. Ahogy közelebb lép, egy futó szívdobbanásnyi időre megvillan a szemem, de nem mozdulok sem közelebb hozzá, sem távolabb tőle. Hagyom, hogy ő válassza meg a határokat. Most még legalábbis. Felváltva figyelem a szemét, és az ajkait, mintha a szájáról akarnám olvasni a szavait, aztán a pillantásom engedelmesen követi a kezét, ahogy meglazítja a felsője nyakát. A végén kiszélesedik a mosolyom, és amilyen könnyen megvezethető volt a figyelmem eddig, most olyan könnyen szakad el a nyaka ívétől, hogy újra a szemébe nézhessek. - Pedig biztosan izgalmas konkurenciám lenne! Én tényleg élvezném. A fogócska, a kutatás… olyan általános. Annyi farkas liheg bosszúért. Figyelem, ahogy fellendül a farakás tetejére, mostmár felfelé nézek rá. Én nem érzem szükségét, hogy bármerre elmozduljak onnan, ahol eddig is álltam. - Szóval közel jár… Ha tudok, szívesen segítek. Elég sok farkast ismerek… talán könnyebben megtalálná, ha elárulna róla valamit. Elengedem a fülem mellett, hogy legyen elég ennyi infó. Legfeljebb nem válaszol, nem tragédia az sem, de a következő rákérdezésre csak mosolygok féloldalasan, és barátságosan, és én is félinformációval szolgálok. - Nem egészen, de nem jár messze az igazságtól. Jezebell, maga nagyon okos nő, vigyázzon, még tényleg a rajongója leszek… Már szinte csak az hiányzik, hogy rózsát varázsoljak elő neki az ingujjamból... Persze ilyesmi nem fordulhat elő, mert nem készültem rózsával.
Nem voltam egyelőre biztos benne, hogy én szeretném-e őt jobban megismerni. Mindenesetre egy sötéten megvonagló félmosolyt elengedtem felé reakció gyanánt, hagyva a levegőben lógni a dolgot. Miként széttárta a karjait, és fülembe kúsztak szavai, elsőre egyszerűen csak felnyögtem egyet halkan, melyet épp olyan hangzatos nevetésbe fojtottam el. Nem, nem kiröhögtem, nem erről van szó. Egyszerűen csak furcsállom, hogy valaki még tud így gondolkozni ebben a korban. - Aki nagyra vágyik, az nagyot is bukhat. - csupán csipkelődésből ejtettem el a szavakat, elvégre megtehetem. Másfelől pedig valahol így is gondoltam. Mindenesetre a jókedvére jókedv a válasz, és vidám arcjáték, hiszen az ilyen típusú farkasoknak az ilyenféle stílus dukál. Legalábbis, ameddig úgy érzem. Elcseszni bármivel ellehet. A kérdés már csak az, hogy ő el fogja-e... Éreztem a meglepettségét, miként a könnyedségét is. Nem szégyellte kimutatni ezeket, és érezhetően beengedett a pajzsába, legalábbis egy normális mértékben, ami még egészséges. Talán épp annyira, mint én. Ez pedig mindenképp szimpatikus volt. Viszont a szavaira néhány másodpercig elhallgattam, és szűrt pillantással fürkésztem vonásait. Egy lépést talán közelítettem felé, majd mélyen belevillantva íriszeimet az övébe, halk szavakra nyitottam ajkaimat. - Nos, Mr. Creon... Kétlem, hogy az engedélyemre volna szüksége, ha valóban rajongani kívánna. S bár hangzatos volt ez a felettébb kecsegtető monológ, mégis úgy gondolom, hogy egyelőre ilyesmit önmagamtól nem adnék meg. - perzseltem végig pillantásommal testének vonalát, majd visszarántottam azt arcára, árnyalatnyit közelebb hajolva hozzá. - Úgy szép, ha megküzd érte... Az olcsó játékokra hamar rá lehet unni. - vágtam egy pokolian édes, mégis sejtelemes mosolyt, majd végül elhátráltam tőle. Incselkedtem volna? Nos, meglehet... De az már kevésbé sem biztos, hogy komolyan is gondoltam. Már, hogy egyáltalában véve volna esélye. Feltéve, ha valóban akarna bármit is. Ettől még, ha már játszunk, játszunk tisztán, és merészen. A köszönetére csak laposan felpillantottam rá, villanásszerűen, miként az övé is enyémbe mart. Érdekesnek találtam a személyét, és tetszett, hogy nem egy faragatlan, hősködő típus, akinek az első két percben szívesen letépném az arcát. Sok esetben meg is teszem... - Inkább veszélyes. - söpörtem hátra tincseimet. Mostanra már egészen jó kedvemben találtam magamat, és még a felsőm se szorította el a nyakamat, ami valljuk be nem hátrány. Éreztem, ahogy a mozdulatom folyamán követte azokat, és testem szegleteit. Ez akaratlanul is átszúrt volna rajtam, de mindazonáltal még láttam is. Túlnyomórészben azonban nem foglalkoztam vele. Van szeme, megteheti. Hisz, nem tilos. Ettől én még nem leszek hirtelen egy díjnyertes porcelánbaba. Az vagyok, amit lát, és bár sok dolgot elrejt a pajzsom, azért azt tisztán érezheti, hogy a külsőségek érdekelnek a legkevésbé. Főként csak arra használom fel, amim 'van', hogy célt érjek vele, ha úgy adódik. Más különben ez van. Nem konzerv, nem is egy csillámló, ívesre faragott totem oszlop. Végül ellibbentem előle, hogy feldobhassam magamat a farakás tetejére. A szavaira elmerengve emeltem feljebb haloványan fejemet, folyamatosan tartva vele a szemkontaktust. - Köszönöm, Ares. Igazán kedves öntől, de azt hiszem, ha eddig eljutottam, most már egyedül is menni fog. Az ügy túl személyes ahhoz, hogy mélyebben beavassam. És, fele annyira sem bízom magában, mint amilyen kedélyesen elbeszélgetek. - őszinte voltam, és tényt közlő. Noha, ellenségesnek cseppet sem nevezném magamat. Az messze állt tőlem, jelenleg. A téma könnyedén tovább araszolt felettünk, noha az sem zavarna, ha netalán feszegetni próbálná. A világ nem fog poraira hullani attól, ha esetlegesen bele 'mer' kérdezni, bővebb információ érdekében. A pofátlanság nem tilos, és némely helyzetben, nem is szemtelen. Én legalábbis merem így látni. - Kétlem, hogy ezt most bóknak szánta volna, de lehet nem is lenne értelme sajnálnom. Avasson be, ha nem cirkusz... - itt felkuncogtam halkan, szórakozottan, de megőriztem a komoly tartásomat. - ...akkor mivel csábítaná ide a sok elfajzott embert, hogy keressen rajtuk? - tenyereimet megtámasztottam hátam mögött kissé, két oldalt, fejemet pedig majdhogynem vállaimig döntöttem. - Persze, ha valami különleges, világpusztító fegyvert kíván létrehozni, és ahhoz kell egy bunker... bázis... Akkor megértem, ha fééél megosztani. - somolyogtam orrom alatt, kissé engedve magamnak, hogy lépdeljek a tűréshatárán, mely a büszkeségét pedzegette. Elvégre, a férfiak nem igazán szeretik, ha félénknek titulálják őket. Noha, megeshet ő más. Akkor mellé lőttem, ez is benne van a pakliban. Egyelőre úgyis csak ízlelgetem még őt, ismerkedek a benne rejlő erővel, és habitussal. - Nem, Ares... igazából nem tartozik rám. - tettem hozzá végül, mielőtt még válaszolhatott volna, tekintetemet elfordítva a sötétség felé, ahol Waco nyugodtan pihegett, szinte mozdulatlanul. - Maradjunk annyiban, hogy járjon szerencsével. De ezt a helyet... - továbbra se néztem rá, csak magam elé beszéltem, elnyúlva az egyik alattam kúszó fa végéhez, letörve abból egy kisebb darabot. Néhány töredekényi percig elmerengtem rajta, majd hanyag mozdulattal elhajítottam. - ...szerintem jobb, ha elveti... - villantottam végül rá kéklő íriszeimet nyugodt fényt cikáztatva bennük.
Hihetetlen milyen gyanakvó és távolságtartó lett mostanában a társadalom! Az esetek nagy részében – ahogy most is – nincsen semmi hátsó szándékom a farkasokkal, mikor megismerkedem velük. Legalábbis semmi olyasmi, ami nekik nincs ínyükre. De legalább mosolyogva hagyja elsikkadni a témát, én pedig nem erőltetem. A nevetése egyáltalán nem zavar, a magabiztosságom elég szilárd hozzá, hogy az ilyesmit ne vegyem sértésnek. Akkor sem, ha engem nevetnek ki. A megjegyzésére szélesen elmosolyodom. - Látványos élethez, nagy célokhoz csakis látványos és jókora bukás illik. Vagy egy világraszóló befejezés. Jobban félek tőle, hogy jelentéktelenül egy árok szélén tűnök el végül öregen és gyengén, mint egy látványos, és esetleg kegyetlenül fájdalmas bukástól. A pajzsom laza, nem használom bevehetetlen várfalnak, hogy mindenkit teljesen kizárjak, de amit takar, azt stabilan védi. Ahogy az Arénában is szeretem a rivaldafényt, az átlagos napokon sem bujkálok. Tetszenek a mozdulatai, a szeme villanásai izgalmat ígérnek, és pimasz közvetlensége is kellemes érdekességnek számít a sok túl óvatos, vagy éppen nyíltan agresszív farkas mellett. Így elsőre éppen nekem való játszótársnak tűnik. A mosolyom egyáltalán nem kopik meg, sőt, szélesedik egy keveset, míg végighallgatom. - Talán valóban nincs szükségem az engedélyére. Így még érdekesebb is lehet… Most, hogy közelebb hajol, én is mozdulok, szépen lassan és kimérten, de határozottan. Nem akarom megérinteni, sem fenyegetni, csak közelebb kerülni kicsit a nyakához, hogy mélyen belélegezhessem a bőre illatát. Ahogy elhátrál, én is kiegyenesedem újra. - Ezért nem játszom olcsó játékokkal, kedves hölgyem. A kihívásokat sokkal szívesebben fogadom. És ő egyáltalán nem tűnik sem olcsó, sem könnyen kapható játékszernek. Hát legyen… Ha már ilyen visszautasíthatatlan az ajánlat, amivel játékba hív, nem is próbálok úgy tenni, mintha nem lennék hajlandó felvenni a kesztyűt. Azért a nőért, aki jól méri fel, mennyit ér mindig megéri küzdeni, csak a célt kell jól megválasztani, és akár mindketten nyerhetünk a végén. Ami a veszélyességét illeti, ebben egy pillanatig sem kételkedem, de hát egy farkas milyen is lehetne, ha nem veszélyes? - A két kifejezés jelentése között számomra nincs akkora különbség, mint gondolná. Izgalmasnak találom a veszélyes embereket, farkasokat és helyzeteket, igaz adrenalin függőnek távolról sem nevezném magam. Persze, hogy megnézem magamnak, hiszen gyönyörű, és mert ez minden nőnek jól esik. Ettől még nem nézem piaci árunak. Annál sokkal érdekesebb jelenség. Az energiái, amit érezni enged, kellemesen libabőröztetik a karomat. Szeretem, mikor valakiben ég, szikrázik az energia. A visszautasítása sem billent ki a jókedvemből, ahogy a bizalmatlansága sem ejt sebet a lelkemen. - Akkor hát sok szerencsét kívánok mihamarabbra, Jezebell! Ami pedig a bizalmát illeti… nem is kértem, hogy bízzon bennem… Ha egy ideje ismer már, majd rájön, hogy ritkán vannak hátsó szándékaim, és bár néha játszom a rendelkezésre álló információkkal sosem üzletelek velük. Jobban szeretek jólinformált lenni, mintsem ebből pénzt csinálni. Mosolyogva csóválom meg a fejem a kijelentésére. - Most már túl gyanakvó, Jezebell! Bóknak szántam. Már éppen válaszolnék neki, de egyelőre nincs lehetőségem, mert folytatja. Az, hogy gyávasággal gyanúsít, nem lobbant fel semmiféle indulatot, csak újra kiszélesíti a mosolyomat, és visszalopja a jókedvű derűt a pillantásomba. Milyen kár, hogy megszólalni még így sincs időm! Kivárom, míg a végére ér, figyelem az elpöckölt fadarab útját, pár pillanatig a fitymálón lebiggyedő szája vonalát is tanulmányozom. - Azt hiszem, ha már nem hagyott eddig szóhoz jutnom, visszafelé felelek. Nekem csak biztos alapokra van szükségem, azzal pedig ez a rozoga telep is rendelkezik… Sétálok pár lépést balra, de nem próbálok kikerülni a nő látóteréből, csak egyszerűen jólesik a mozgás. Így is tudok figyelni rá. - Félni kevés dologtól félek, és leleplezni a vállalkozásom… nos, ez közel sem szerepel a listán. A kiszélesedő mosolyom megvillantja a fogaimat, de még mindig nem fenyegetek. - Miért akarnám elpusztítani a világot, mikor élvezem az életet? Annál sokkal jobbat tudok adni az embereknek, és a farkasoknak is. Valamit, amire mindig volt, és mindig is lesz kereslet. Többezer éve nem felejtették el, soha nem is fogják, csak a keretek újulnak meg újra és újra… Látványosság, izgalom, küzdelem, vér… Cirkusz, csak kicsit másképp. Érdeklődve figyelem minden rezzenését, a reakcióit…
Ahhoz képest miket hallottam az Alaszkai télről, egészen jó idő van. Legalábbis elviselhető. A friss, vastag hótakaró hívogatóan ropog a mancsaim alatt, szügyig gázolok benne, ez a maradék vért is lesúrolja a bundámról. Jóllakott vagyok és elégedett. Sokat várok a falkák vezetőivel hamarosan esedékes találkozómtól, szóval minden okom megvan, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Az erdőnek ezen a részén közel, s távol senki nincs, csak a madarak és a szél neszeznek az ágak között. Egy szökkenéssel belehemperedek a hóba, addig tekergetem a testem, míg a bundám minden részét bele nem dörzsöltem a friss, télillatú hóba. Akkor hasra fordulok, aztán ráérősen négy lábra állok, és megrázom magam, kisebb hófelhőt csapva vele a levegőbe. Kinyújtóztatom magam, a mellső lábaimat hosszan előrenyújtva, a mellkasomat kis híján egészen a földig engedve, aztán elégedetten megnyalom a pofámat. A fogaim között fehér párafelhőcskékben bodorodik elő a leheletem. Még nem is szürkül igazán, így aztán úgy döntök, szemügyre veszem még egyszer a fakitermelő telepet. Nincs is messze, a mozgás pedig jólesik, arról nem is beszélve, hogy elfoglalom magam valamivel. Jó lenne nem belekeveredni semmi zűrbe, míg nem beszéltem a Chicago-i alfával és a helyi Atanerkkel. Kényelmes ügetésben közelítem meg a telepet, aminek már csak alá kell írni a papírjait, hogy az enyém legyen. Kerítés egyáltalán nincs az épület körül, de soha nem is volt rá szükség. Bár nem tartok tőle, hogy bárki is lesne rám, azért odafigyelek a környezetemre, miközben megközelítem az egyik betört oldalsó ablakot. Egyetlen könnyed ugrással veszem az akadályt, a mancsaim tompa visszhanggal fognak talajt a poros padlón. Megrázom a fejem, és pár lépéssel odébb ügetek a felvert portól, mert zavarja a szaglásomat. Kedvelem ezt a helyet... És hamarosan mennyivel lenyűgözőbben fog festeni! Elégedett mordulással indulok el a régi iroda felé.
A Ford éppen az egyik megfigyelt egyéntől tart visszafelé, amikoris elhalad a kitermelő szomszédságában, s Chris számára furcsa folt jelenik meg a periférián. Hőlátás varázslata még aktív, a megfigyelés során idézte magára, s nem igazán látta értelmét a megszüntetésnek, vezetés közben sokszor hasznosabb is mint a normál kép, az út hőmérséklete, és a vadon árnyainak mozgása jól kivehetőek… Így veszi észre a távolból a farkas alakját. ~Ezt a helyet egyetlen jelentés sem említi…~ Nyugtázza magában, s nem is gondolkodik sokat. A kocsival tovább hajt, feltűnés mentesen, közben pedig már lehetőségei pörögnek elméjében. ~Meg kell bizonyosodnom róla, hogy mi ez a hely…~ A járművel az út szélén áll le, aztán még körbe kémleli a környező erdőt, nem lát hő jeleket, így nem marad más, mint a lehajolás, majd testének letakarása egy pléddel, amit a hátsó ülésről húz elő. Az ajtókat lezárja, maga pedig, mintha csak valamiféle utazó lenne, ki jobb helyet nem talált kényelmesen elhelyezkedik, ám a következő pillanatban már lazítja is idegszálait, hogy a varázslat megfoganjon. Fel kell derítenie a helyet és erre a legalkalmasabb az asztrális kémlelés… Kiüríti gondolatait, s elméjében a rég tanult összpontosítási rítus zajlik le, jó pár percbe telik, mire a kapcsolat tökéletessé válik, s ez főként azért fontos számára, hogy esetlegesen egy felfedezett veszély esetén a visszatérés gondtalanabb és gyorsabb legyen. Asztrális, elmosódott alakja szinte suhanva kel át az erdőn, ez a közel 50-100 métert a fateleptől nem túl nagy távolság. Azonban egyenlőre nem is sejti mi vár rá odabent, a feltételezett farkas behatolási pontját követi, egyenlőre nincs tisztában vele, milyen lénnyel hozta össze az éjszaka…
Otthon érzem magam ezen a lerobbant helyen, ennek pedig annyi a magyarázata, hogy én már nem a korhadt deszkákat, rozsdás fűrészlapokat és megroggyant állványokat látom a több helyen beszakadt tetőszerkezet alatt, hanem azt, milyen lesz a hely, mire elkészül. Be sem kell csuknom a szemem, anélkül is látom a küzdőteret, a közönséget, szinte hallom a morajlást, és érzem a verítéktől fülledt levegőbe keveredő alkohol és vér szagát. A várakozás feszültsége végigfut a gerincemen. Lustán legyezek egyet a farkammal, az orrommal lököm meg az iroda ajtaját, és már éppen belépnék, mikor megérzem... Pontosan magam sem tudom mit, de a szőr felborzolódik tőle a nyakamon. Felkapom a fejem, mozdulatlanná dermedek, és minden érzékemmel egyszerre keresem a nyugtalanító érzés forrását. Hiába fülelek és szimatolok, nem segít. A por, a korhadt fa és a rozsda szaga mellett csak néhány patkány szagát érzem a hodály méretű épületben. Lassan, feszült figyelemmel fordulok vissza a telep középső folyosója felé, és elégedetlen kis morgással próbálom megtalálni a probléma forrását. Fogalmam sincsen ki és miért járna erre, pláne, hogy a hely már enyém, csak a formalitások vannak hátra. Ez az én felségterületem, itt senki másnak nincs keresnivalója! Persze ha tudnám, miért borzolódik a bundám, akkor kevésbé lennék harapós kedvemben... Nincs más hátra, lassan, fokozatosan eresztem lefelé a pajzsomat, hogyha másképp nem megy, akkor így azonosítsam be a helyzetet. Nem kell sokáig tapogatóznom, hogy rájöjjek, nem farkas van a közelemben, de zavart csak halványan érzékelem, éppen abból az irányból, amerre bejöttem. Nem gondolom át igazán, hogy mit csinálok, nekilendülök, és fürgén osonok vissza az ablakhoz, hogy egy lendülettel újra a szabadban legyek. Könnyedén tompítom az érkezést, és ahogy kiegyenesedem, azonnal megpróbálom újra megtalálni azt a vibráló kis zavart. Nem nagyon kell keresnem. Innen az ablak mellől rálátok az útra, és most már a szaglásom is a segítségemre van. Ahogy kiszúrom az út szélén álló autót, különösebb gondolkodás nélkül indulok el felé. Könnyű, laza ügetésben haladok egyenes vonalban az első ajtó irányába.
Az asztráltest előnye, hogy felfedezése inkább mentális spirituális eszközöket igényel, egy beszédes őrzőszellemet, mágiaérzékenységet, kimért figyelmet, ami nem korlátozódik le az ösztönös berögzülésekre. Egy farkas alapvetően szaglására és hallására hagyatkozik, ezt jól megtanulta, s ezért is kedveli a felderítés ezen formáját. Látja a kivágódó farkast, kétségei sincsenek, még vár pár pillanatot, hogy láthassa a megcélzott irányt. Aztán elvágja az asztrális fonalat. Hagyja, hogy a testben megelevenedjen újra a lélek, ehhez kell pár pillanat a gondos előkészítés ellenére is. ~Első ajtó felől… ~ Idézem fel az irányt, aztán a lehető leggyorsabban felülök, s hátra tekintek, kinyújtott kézzel a közeledő árny felé, kiről nekem már van fogalmam, miként néz ki, hogyan mozog. Kezeim egyszerre írják le a farkas sziluettjét,s a hátsó lábaknál zárulnak be, ekkor hangzik el a parancs. -Torpanj meg! Markaim összezárulnak, s mintha csak a velem szemben lévő hátsó végtagjait ragadnám meg, s béklyóznám le pár másodperc erejéig. Ez után sálat tekerek arcom köré, s kiszállok a gépjárműből. Ideje mutatkozni. -Estét! Nem szándékoztam megzavarni semmit, azonban nincs tudomásunk róla, hogy ezen létesítményre lenne engedélye bármely Falkának… Egyenlőre nem mond többet, s tartja is a körülbelül 15-20 méteres távolságot, tudja jól varázslata hamarosan talán egy percig majd ha kitart, nem volt sok ideje a formázásra, így csak az alapvető megkötésre volt ideje, s a farkas képes maradék végtagjait. Nem ellenséges, ám elővigyázatos, s tán ezt a farkas is felfogja, ha nem akkor pedig további védelmi lépéseket próbál majd érvényesíteni. Nem célja a támadás, s talán ez az alkalmazott módszereiből is feltűnhet, ha értelmes a szembenálló fél. Használhatott volna sebzésre alkalmas igét is, ám szándékosan nem tette…
Onnantól, hogy sikerült a finom kis vibrálást felfedeznem, már hagyom, hogy az ösztöneim, a leengedett pajzsom seítségével felfedezett tűnékeny kis fonál vezessen. Mikor már újra a szabadban vagyok, hagyom, hogy az érzékeim nagyjából visszavegyék az irányítást az ösztöneim és az energiáim helyett. Egyelőre nincsen tervem, és egyáltalán nem lépek fel támadó jelleggel. Már nem vagyok kifejezetten messze, a kocsiban ülő szagát érzem a sok fémen és műanyagon keresztül is, ő pedig láthatja, hogy könnyű, kényelmes ügetéssel közeledem, enyhén lehajtott fejjel, elnyílt pofával, előre hegyezett fülekkel, de lazán lógatott farokkal. Sem támadó, sem domináns nincsen a viselkedésemben. Csak érdeklődő vagyok. Enyhén meglepődöm, mikor a hátsó lábaim felmondják a szolgálatot, és elvesztve az erőkart elnyúlok a hóban. Vad morgással ösztönösen nekifeszülök, hogy lerázzam magamról a béklyót, de ez csak az első pillanat döbbenete, míg úrrá nem leszek magamon. Akkor abbahagyom a küzdelmet, még éppen időben. Egy pillanatnyi sunyi villanás csak a sárgán izzó szememben, aztán feltámaszkodom a mellső mancsomra, és felülök. Hagyom, hogy kiszálljon, az orrcimpáim megremegnek, ahogy mélyen belélegzem a levegőt, és örökre az emlékezetembe vésem a szagát. Ha a farkaspofa alkalmas lenne rá, most minden bizonnyal egy széles vigyorral találná szemben magát, így azonban csak felkelek, és alaposan megrázom a bundámat, miközben rávillantom a fogaim egy pillanatra. Egyáltalán nem félek tőle, ez egyértelmű a mozdulataimból. Kihúzom magam, a füleim egyenesen felé fordulnak. ~ Engedély kell hozzá, hogy kinyújtóztassam az izmaimat? Vigyázzon, nem kezdte túl okosan a beszélgetést...~ A gondolataim akadály nélkül elérnek hozzá, ebben biztos vagyok. Neki beszélnie kell, de ez eddig sem esett nehezére. Megnyalom a pofámat, újra elindulok a kocsi felé. Nyugodtan sétálok, de jobban teszi, ha nem próbálkozik velem újra. Fegyverolaj szagát nem érzem körülötte, de ez még semmit nem jelent. ~ Ha kérdezni akar, megdobhatna egy takaróval. ~ Ruhát nem is említek, mert a fickót elnézve, tuti nem venném fel őket, ha fizetne sem. Nem illenek a stílusomhoz.
Hátra lép a kocsi felé, és ki veszi a takaróját, amibe előtte bebugyolálta védtelen testét. A béklyó ekkora már szertefoszlott, és ez jól jelzi Chris számára, hogy nem egy fiatal példánnyal van dolga. Azonban a pontos korát még kár lenne beazonosítani, túl kevés az információ. Azonban ezen pár mozdulat arra is tökéletes, hogy aktiválja saját belső szaglását, a Falkaszagot, bár jelenleg még nincs tapasztalata a környező falkák pontos mivoltát illetően, nem árt elkezdeni mielőbb az ismerkedést, főleg mivel maga is nagyon jól tudja, ez az egyed örökre megjegyezte szagmintáját. A takaró ez után a farkas előtt landol a havon, ha gyors az átalakulás nem fog átfagyni, az ideiglenes ruhanemű. -Én nem maga ellen vagyok, de figyelnem kell, s ha bármi furcsát látok, részletesen fel kell mérnem. Tehát melyik Falka tagja? S mi dolga volt abban az épületben? Nincs sok kedvem itt fagyoskodni, s szerintem magának sem fűlik a foga egy Őrző túlontúl hosszú jelenlétéhez. Tehát intézzük el gyorsan, formaság csupán. Diplomatikus azonban a sál továbbra sem kerül le arca elől, a szagokat el lehet fedni, azonban az arc már túl sokat ad, olyan tökéletes maszk nem létezik ami képes a vonásokat és az illat és emlékekben élő beszédhangot is eltorzítani kellőképpen. A farkasok intelligensek, s nem szabad őket lebecsülni, ezt igen jól megtanulta New Yorkban…
Figyelem a mozdulatait, közben a pajzsom biztonságosan a helyére gördül, és mozdíthatatlanul feszül körülöttem. Ahogy kiveszi a takarót, és mozdul a karja, felmordulok. ~ Az ég szerelmére! Ne dobja már le a hóba...~ Elégedetlen morgással legyintek egyet a farkammal. ~ Most majd csorog a hólé a hátamon, kössz szépen. ~ A többit már csak magamban dohogom, miszerint csupasz seggel is jobban járnék lassan. Egy pillanatig még az is felmerül, hogy hagyom a frászba az átalakulást, beszélgessen velem így. De aztán ezt elvetem, mert jobban szeretem, ha emberi gesztusaim vannak egy beszélgetéshez. Nem tart sokáig, a csontjaim megnyúlnak, hajlanak, átalakulnak, én pedig a legkisebb zavar nélkül egyenesedem fel a fickóval szemben, és alaposan kirázom a havat a takaróból, le is ütögetem róla, mielőtt laza mozdulattal a vállamra teríteném. Míg odasétálok a Ford első kerekéhez, jót nevetek a felvezetésen. - Miért is lenne ellenem? Semmit nem tud rólam... Könnyed természetességgel teszem le a seggem a kocsi motorháztetejére, csak arra ügyelek, hogy köztem és az átmelegedett fém között legyen a takaróból. Szemmel láthatóan nekem nincs kifogásom a fagyoskodás, vagy a beszélgetés ellen. - Ó, én imádom a figyelmet, nem kell aggódnia miattam. Laza, színpadias kézmozdulattal jelzem, hogy semmi gond. Ami viszont a kérdésözönt illeti, félmosolyra rándul a szám. - Ez egy rendhagyó kihallgatás? Nem hiszem, hogy joga lenne hozzá... Inkább csináljuk másképp. Valamit valamiért? És hogy biztosítsam róla, komolyan gondolom, teszek neki egy gesztust. - Nem vagyok egyik falka tagja sem. Maga kicsoda?
-Jogot mindig lehet találni, a kérdés inkább mindig az, vajon olyan lénnyel beszélünk-e, aki képes magának efféle lehetőséget, hatalmat, kapcsolati tőkét teremteni… nevezzük bárhogyan is a részletek mindig ugyanoda vezetnek… Azonban hangja jól jelzi, hogy a férfi ajánlata felkeltette érdeklődését, mindig is szeretett a fél szavak világában rejtőzni, a legjobban azt kedvelte, amikor képes volt szavai által bebiztosítani pozíciója legutolsó lépéseit is. -Legyen… Nevezzen Vándorsólyomnak, a legtöbb Farkas így ismer… Szóval akkor csupán átutazóban, vagy hosszú távú célokkal felvértezve Érkezett kicsiny városunkba? A legtöbb kóbor, menekül vagy kitaszított, esetleg szégyent visel. Maga túl büszkének tűnik ehhez… Tehát kétségtelen van célja a városban. Azonban itt jön az igazi kérdés, vajon mindez ütözik a helyi renddel avagy sem? Láthatóan imádja elemezni a pillanat adta támpontokat, így született meg most is a pontosított kérdés. -Ha fázna szóljon, beindítom kicsit a motort… Ajánlja, de talán ez természetes is, egy kóbor farkasban sok potenciál van, nem kell a Falkák kötöttségei által megbéklyózniuk magukat, s az efféle rugalmasságot az Őrzök általában jól honorálják, persze csakis akkor, ha megbízhatóság is társul az egyén jelleméhez… -"Az igazi ellenség sosem szemtől szemben tekint be egy hadvezér életébe..."
- A jog nem elég, azt érvényesíteni is kell valahogy. Vonom meg a vállam. És ha az erőviszonyokat nézzük, akkor bizony még ha lenne joga, akkor is a jóindulatomra lenne bízva ebben a helyzetben válaszok kapcsán. - Kapcsolati tőkére pályázik? A pillantásom érdeklődő, tényleg kíváncsi vagyok, mit akar kihozni ebből a beszélgetésből. Rengeteg farkast ismerek, nem kevés őrzőt, és nagyon sok embert, de mindig szeretem tovább bővíteni a kört. Az ismeretségek valóban hasznosak. A bemutatkozásra biccentek. Szemmel láthatóan nem zavar, hogy könnyen felismerhető, és megjegyezhető vagyok. Ez tulajdonképpen a védjegyem is. - Ez megint több kérdés egyszerre, még ha a felét nem is kérdésként fogalmazta meg. Egy darabig maradok, ha minden jól megy, és még zűrös sem leszek. Hát maga? Szintén idegen, ha jól sejtem... Még egyszer alaposan végigmérem, a felajánlásra pedig csak legyintek. - Nem érdekes, ennyi is megteszi. Bár pontosan érzem, hogy a fagy hol csíp keményen a bőrömbe, azt is nagyon jól tudom, hogy ezt a beszélgetést simán végig tudom csinálni komolyabb gondok nélkül. Ahogy igazán kell, ott melegít a takaró. - Errefelé mindig ilyen szoros megfigyelés alatt vannak a farkasok, vagy csak maga ennyire lelkes? Úgy sejtem, önös érdekből ennyire buzgó, bár meg kell hagyni, hajlamos vagyok a rosszabbat feltételezni a fajtájáról. Végülis közeleg egy háború, aminek én annyira azért nem örülök.
-Mondjuk úgy, szeretek nyitott szemmel járni, ha valami furcsát látok, akkor utána járok. Ami pedig a megfigyelést illeti. Ahogy látom, maga sem helybéli, s abból ítélve, milyen gyorsan oldott maga körül a mágikus béklyó, kétség kívül pár századot már biztosan megélt, s ez jelzi számomra, hogy van esze. Kezét zsebre vágja, ám egyenlőre semmiféle rejtett mágiával nem próbálkozik, nem tudhatja, érzékeny-e a lény, s ebből fakadóan a jelenleg kialakuló semleges bizalmi szférát sem akarja megtörni, egy elhibázott igével. -A Falkák mozgása általában jól kivehető, tudjuk hol, mikor és miért tevékenykednek. Lehet nem ismerünk minden részletet, de ettől függetlenül viszonylag könnyen tudunk reagálni. Azonban a magányos farkasok már sokkal szélesebb látókört igényelnek, főleg az idősebbek. Ők képesek alkalmazkodni, szerény véleményem szerint sok esetben intelligensebbek legtöbb fajtársuknál, s ami talán a legfontosabb, általában két vonalra oszthatók: akik az Őrzők halálát kívánják, valamilyen múltbéli sérelemért, avagy kooperatívak, mivel tisztában vannak azzal, hogy sok esetben a velünk kialakuló – titkos – jó viszony, rengeteg pozitívumot hordozhat, mindkét fél számára. Tekintetével biztos ami biztos végig tekint a fák sűrűjén, hő jeleket keres, ám szerencséjére sehol semmi. Így tekintetét visszavezeti a farkas előtte vöröslő sziluettje felé. -A kérdés csak az, vajon Ön melyik típus, s a tervei milyen kapcsolatot igényelnek, avagy igényelhetnek…
A válaszával távolról sem vagyok elégedett. Erősen kétlem, hogy egy vérfarkas felbukkanásában bármi furcsa lenne, főleg ebben a városban, ahol eddigi tapasztalataim alapján minden második civilre juthatna egy farkas vagy egy őrző... A következtetéseire biccentek, de hogy melyiket is nyugtázom tulajdonképpen, az nem derül ki. Akár arra is bólinthattam, hogy nem vagyok idevalósi, de akár arra is, hogy több száz éves vagyok. A kis rájátszás miatt amúgy is nagy valószínűséggel több évtizeddel félretippeli a koromat. De azt mindenesetre jól méri fel, hogy a türelmem nem feltétlenül terjed ki további támadó, vagy a privát szférámat piszkáló mágiákra. A magányos farkasokkal kapcsolatos fejtegetésében érezni vélek némi hízelgést, ezért a nagy részét hagyom leperegni magamról. - Szerintem kicsit kevés ez a két csoport a farkasokra. Nem gondolja, hogy akad, akit nem igazán érdekelnek az őrzők? Nekem például fikarcnyi érdekem sem fűződik a velük ápolt bármilyen viszonyhoz. Mondhatni tőlük teljesen függetlenül is remekül tudok működni. Most ásítok is egyet, természetesen udvariasan eltakarom a tenyeremmel a számat. - Az én terveim - Önnek nagy valószínűséggel sajnálatos módon - mindössze a terület alfáinak beleegyezését igénylik. Így a kérdés inkább az, mit várna tőlem, és hogyan akarja megfizetni...
Az a kislányos zavar, amit még a benzinkutas dolog miatt éreztem, az autópályán már annyira felidegesít, hogy remegni kezdenek tőle a kezeim, a fejem meg lüktetni, mintha valaki mindig egy-egy vödör forróvizet locsolna rám. Mert az teljesen normális, ha a csajokkal a pult mögött, egymásközt viccet csinálunk a bajainkból, jót röhögünk és továbblépünk. De nem kezdünk idegeneket traktálni balfaszságokkal, és pláne nem vágunk a szavába ha az éppen beszél... ~Marha!Marha!Marha!Hülyepicsa!~ mondom én ezt hangosan is, de most éppen csak gondolok rá. Különben meg nekem most egyáltalán nem ezen kellene rágódnom, hanem valami... valami máson. AC/AD! Az kell ide! Elő is halászom az egyik lemezüket a kesztyűtartóból. A műszerfal európai mérője 225 km/h-t mutat, de nem érzem nagyon cinkesnek áthajolni a kocsin, és matatni nagy sokáig mire meglelem a lemezt, mert bár havas az út, az autópálya, de már egy lélek sincs az utakon. Nagy kárt nem okozok, mert annyira nem remegnek a kezeim, hogy elrántsam a kormányt is. Két percen belül tele torokból üvöltöm a You shook Me All Night Long című számot, és a kormányon dobolom le minden ritmusát miközben már lekanyarodtam a bekötőútra, és mikor leparkolok valamivel a telep előtt, azt hiszem, hogy már jól vagyok. Már ha a "jól" azt jelenti, hogy üres. A fejem is, meg úgy minden. Készen állok, nah. Ennyit erről. Gyengén havazni kezd amint kiszállok a kocsiból. Ezt jó omennek tartom, még akkor is ha sokan "anyázni" kezdenek ha kinéznek az ablakon. A hó elfedi a nyomokat. Nem a lábnyomaimra gondolok, hanem arra, amit majd a fegyverrel fogok hagyni. Valahol a kocsiban van kézfertőtlenítőm, gondolatban lejegyzetelem, hogy ne felejtsem el majd használni is, mert a kezemen maradhatnak még apróbb lőporrészecskék, amiket aztán szétkenhetek mindenhol, a helyszínelős sorozatokból ötletelő rendőrök meg levadásznak nagy lelkesen. Fenéket... A fegyvert éppen csak elsüllyesztem a nadrágom korcában, és letakarom a mellényem aljával mire feltűnik, hogy nem vagyok egyedül. Sőt, legalább még négyen vannak a közelben. Quentin az ötödik. Két méter vastagon húzom fel a falakat magam körül, és azonnal letérek a bekötőútról. Nem, Quentin nem a határidő miatt jött ide. Pontosan tudta, hogy egy centet se fogok fizetni neki. Legalábbis erre enged következtetni, hogy eleve erősítéssel érkezett. De nem tudhatom még biztosan. Megkerülöm a telepet az azt övező erdőn át, aztán ha látom a csapatot, majd én is okosabb leszek. Ha csak egy esélyem is adódik majd lesből lőni a rohadékra, hát nem fogok habozni. Legyen akármilyen alávaló tett a fajtánkban így levadászni valakit. A kocsim szar helyen van az út szélén, de már nincsen időm visszafordulni és betolni az erdőbe. Lehet, hogy eleve csak vaklármára riasztottak az ösztöneim, és akkor ez az óvatosság is gyanúd kelthet. Figyelve a széljárásra is, úgy osonok be a telephelyre, mint egy kibaszott szellem. Egy nagyobb farakás mögül kukucskálok ki a telephely közepén elterülő üres kis térre. Az első amit kiszúrok, az a baszott nagy gép puska a "testőröknél", akik egyébként most még körbeállják Quentint, beszélgetnek. Cssak gondolati síkon ugyan, de a jellegzetes testbeszéd elárulja őket. Kicsit zavarban vagok, amiért én csak egy 22-es félautomatával vagyok. Ezen még túl is tenném magamat, ha legalább a cél tiszta volna... és ha egyedül lennék itt a farakás mögött. Van valami Lara Croft-os fíling abban a mozdulatban ahogy kirántom a nadrágom korcából a fegyvert, és nyílt egyenest Duncan szemei közé tartom. Abban is, ahogy felismerve őt leeresztem a stukkert, de ez alkalommal már nem teszem el. - Nabaszdmeg... - sziszegem rá rohadt hallkan.
Milyen meglepő, igazam lett! Tarának esze ágába se volt visszamenni a városba, helyette kijött a telephez. Véletlenül se tudjon neki segíteni senki, ha balul ütnének ki a dolgok! Ezen túl leszünk, minimum megfejelem! A motoromat jó pár méterre a fakitermelőtől állítottam le, éreztem, hogy bizony nem csak Quentin van itt, hanem még négy jómadár pluszban, és Tara ezek ellen akart menni egymaga, megőrült? Fújtam egyet inkább, a haragnak nem most volt itt az ideje, a lopakodásnak annál inkább. Felhúztam a pajzsom és reméltem, hogy egyikük sem olyan vérvonalú, vagy annyira idős, hogy kiszúrjon... mindenesetre az egyik igen ostoba módon arrébb csámborgott a többiektől, mondván, figyeli az utat, jön-e valaki. Hát nem aranyos! Kár, hogy ezt percekkel korábban kellett volna megtennie, de így legalább csendben leszedhettem: mögé lopakodtam és egy egyszerű, határozott mozdulattal eltörtem a nyakát. Mondtam már, hogy szeretem a munkám? Mármint a főállásomat, nem azt a lötyögést, amit az Orfeumban művelek tulaj címen. És most mehettünk Taráért! Eléggé be volt sózva már, annyi szent, ha ennél egy picit is jobban be lett volna, élből lepuffant, de szerencsémre időben felfogta, hogy mégis kinek a szeme közé célzott. Nem épp kedves és mosolygó arccal adtam tudtára, mennyire örülök, hogy ilyen körülmények között "futottunk össze". - Jah, én is erre gondoltam, amikor erre indultál a benzinkúttól - morogtam fancsali ábrázattal, gúnyos félmosollyal. - Idióta! - fűztem még hozzá egy mérges pillantással karöltve, majd erre jelenleg többet nem is vesztegetve óvatosan kilestem a fedezékünkből. Három kísérő, plusz Quentin. Fedezék elég sok, a helyből adódóan, ahhoz viszont távol voltak egymástól, hogy csak úgy minden gond nélkül el lehessen jutni egyiktől a másikig. És ha egyet kinyírunk a kis csapatból, akkor a többi egyből ugrik. Csodás kilátások. - Bízol bennem? - fordultam a nőstény felé, alig hallhatóan suttogva, s a kezemet nyújtottam felé a neki adott pisztolyért. - Add fel nekik magad, én lövök, aztán pucolunk. Technikailag több esélyem volt egy fejlövésre, mint neki, az viszont az ő kockázata, hogy ezzel vásárra viszi a bőrét, megkockáztatva, hogy élből nekiugranak.
Látom, Duncan nem boldog. Hát ezzel már ketten vagyunk. - Ki akartalak hagyni ebből, te farok! - kiabálni akarok vele, ordítani amilért utánam jött, de most csak dühösen sziszegek. A legszívesebben kiosztanék neki egy tockost, vagy rátaposnék a lábára, de még az is felmerül bennem, hogy leüssem a fegyver markolatával, csak maradjon ki ebből, másfelől meg most lettem szembesítve a hazugságommal... az ilyen senkinek nincs ínyére, és persze, hogy még én vagyok felháborodva elvégre nőből vagyok, vagy mi. Fújtatok egyet halkan... most muszáj leszek túltenni magam az összes gyerekes hülyeségen, ami idáig megfordult a fejemben. Elfordulok tőle, a fegyvert már rég leeresztettem, de most fogást váltok rajta, és átveszem a bal kezembe, mert azzal ügyesebben boldogulok. - Nem erről volt szó. - biccentek a kis társulat felé. - Azt mondta, hogy édeskettesben leszünk. - összegzem nagy körvonalakban a felállást. Azt nem teszem hozzá, hogy nekem kivégzőosztagnak tűnik ez a vidám kis közösség, mert azt Duncan is láthatja, azt meg pláne nem, hogy miattam gyűltek itt össze, mert az is egyértelmű. A lényeg az, hogy eddig eszem ágában se volt besétálni közéjük, most mégis meg kell tennem. Ha megfordul a szél, és ezek kiszagolnak minket, akkor itt döglünk meg Duncannel. Nálam jóval erősebb, edzettebb farkasok társasága ez, érzem. Ráadásul túlerőben vannak... nekünk kettőnknek esélyünk sincs ellenük. - Ha ezt túléljük, szét fogom rúgni a segged! - sziszegem, miközben újra becsúsztatom a fegyvert a nadrágkorcába, és elfedem a mellényemmel. A nadrágomat elsimítom, a sapkát is megigazítom a fejemen. Szóval nekikészülök meg ilyenek. - Először Őt. - súgom oda. - Ha elcseszed, futsz! Világos?! Nem tudja meg senki, hogy te is itt voltál... és ezt arra az eshetőségre mondom, ha netán megérzik rajtam a szagodat, és hülyére vernek... Ha így lesz, akkor a saját bőrödet mented! Egyedül esélyed sincs. Fogadd el. - A filmekben most az jönne, hogy megölellek és elbúgom, hogy szeretlek, de szerintem ugorjunk. Sok sikert! - és már ott se vagyok. Elindulok, hogy megkerüljem a telepet, és a bejárat felől menjek oda, mint aki semmit nem tud semmiről. Egyébként jah, csak ironizáltam Duncannek a filmes klisékkel kapcsolatban, de ezt tökéletesen kiérezhette a hanglejtésemből még így suttogva is. Hogy bízok-e benne... Most fél úton a bejárat felé, azt szeretném gondolni, hogy igen. Úgy értem, hogy nincs is más választásom, nem igaz? Bíznom kell benne, és a képességeiben. Egy perc sem telik el, mire a telephelyet megkerülve, megjelenek a "bejárat" környékén. Az óvatosságot mellőzöm immár, mert minek is az? Elvégre én csak most érkezek egy előre megbeszélt találkozóra... gyanútlanul. Mintúgy pedig magamra erőltetek egy széles mosolyt is, ahogy lassú, látszólag nyugodt lépésekkel közeledek Quentinhez. Amint a hím meglát, hasonló bájvigyoros higgadtsággal indul el felém. A testőrök szorosan mögötte. Ha Duncan ott maradt, ahol hagytam, akkor nem tiszta előtte a cél. Így pedig Quentin egészen közel jön hozzám, és szájon csókol ahogy szokta. Oké, lebuktam. A zsarolóm a fickó, ÉS a szeretőm is. Magányos voltam, nah... de egyikünk részéről se volt komoly a dolog. Már ha számít ez valamit a mindent lemozizó Duncannek. Csak legyen még alkalmam elmagyarázni neki ezt. Nem azért, mert azt hinném: számít neki a magyarázatom egy kicsit, hanem azért mert ha lesz alkalmam elmondani neki, az azt jelenti, hogy mindketten túléltük. Megállítom Quentin derekamra sikló kezekit, különben észre venné a fegyvert is. Abbahagyom a csókot, és hátrálok kettőt, hátha Duncan pozíciót váltott e közben egy olyan helyre ahonnan tökéletesen ránklát. Ha ő nem lőtt még, akkor pofázni kezdek, mert mást még nem nagyon tehetek. A "testőrök" éberen figyelik minden lélegzetvételemet, és a testbeszédük megint arról árulkodik, hogy gondolatban beszélgetnek. - Kik ezek? Arról volt szó, hogy ketten leszünk...- - Hogy ők? Ne foglalkozz velük. - bájvigyor - A negyedik cimborájukkal már biztos találkoztál. Megvárattál. Kiküldtem hát eléd. Hogy? Mi? Én nem tudom, hogy Duncan eltörte valaki nyakát, és hogy ezért én fogok majd szorulni ha kiderül. - Persze. Még dob egy sárgát. Azt mondta, hogy jöjjek előre. - hazudom, mert nincs jobb ötletem. - Menjünk be. Rendezzük az anyagiakat. Aztán ha még belefér... - a szám szélébe harapok sokat sejtetően. Quentin válaszul megint csal vigyorog. Ez alkalommal viszont nem a bájvigyorával. Ez inkább a ragadozó mosolya, mintha azt mondaná játékosan: megvagy. Mintegy végszóra: a szél hirtelen irány vált, és felénk kavarta Duncan illatát is. Az gorillák ráfognak a fegyvereikre, Quentin a halántékomhoz szorítja az övét, nekem meg persze esélyem sincs előrántani az enyémet... Jobbára csak feltartott kezekkel állok ott egy helyben, míg Q kiadja parancsba, hogy az egyikük keresse meg a partneremet, rajtam pedig fogást vált, hogy háttal a mellkasához szorítson, miközben a fegyver csöve majd átüti a koponyámat úgy halánték magasságban, és jobbra-balra nézelődve, szemmel kutatva az idegen veszélyforrást, behátrál velem egy épületbe.
//Szólj ha túlzásba vittem. Zokszó nélkül törlök, vagy átírom, csak tessék szólni //
Kezdőlap
//
