- Ha nem mondod, sose jövök rá! - morogtam dühösen és legszívesebben lekevertem volna neki egy tarkón vágást, csupa baráti szeretettől indíttatva. A helyzet nem rózsás, épphogy inkább siralmas, és ha valamit még pluszba be is nézünk, akkor temetős-koporsós is lesz, de mi leszünk a gödör-töltelékek. Nem tudom... Százötvennégy évesen még mindig fiatalnak érzem magam a halálhoz, arról nem is beszélve, hogy ha én feldobom a talpam, aligha húzza sokáig Anne. - Én is a tiédet, ne aggódj - mormoltam vissza ugyanolyan morcosan, utána viszont az instrukcióra figyeltem, magyarázás közben pedig a kis csapatot figyeltem. Idősebbek Taránál, ami gáz, mert így nálam is - micsoda logika! -, szóval ha viszonylag ép bőrrel meg akarom úszni, nem bocsátkozhatok közelharcba, pláne nem farkas alakban. Ha odáig jutok, végem. Ilyen egyszerűen. - Jól van, jól van - motyogtam, de ismerhetett... ja, nem, pont nem ismert... Szóval, ha ismert volna, tudja, hogy ezt aztán magyarázhatta. Leköpném magam, ha gyáván odébbállnék, ez sem az én, sem a farkasom egójának nem tenne jót. Itt vagyok, akkor meg már nem végzek fél munkát, vagy mindketten kijutunk egy darabban, vagy... nincs több alternatíva, amennyiben én megmaradok, ő is, ennyi. - Ügyesen! - mondtam én is búcsúzóul, és megeresztettem még egy mosolyt a filmes utalásra. Amennyire csak tudtam, leárnyékoltam a jelenlétem, és feszülten figyeltem a fedezékemből. A szélirány még mindig nekem kedvezett, de ha ez változik, akkor baj lesz. Tara megy, Quentin a testőreivel vág fel, tiszta Hollywood. Aztán leesik, mit esik? Zuhan! az állam.Pár másodpercig csak bámulok, mint egy birka, épp csak nem bégetek, aztán magamhoz tértem. Kikívánkozott egy jóízű "bazdmeg!", de inkább visszanyeltem. Koncentráljunk a feladatra! Q plusz három testőr. Egyszerűbb lett volna egy géppisztoly és szitává lőni őket, mert ahogy láttam, a tűzerejük is nagyobb, mint az enyém. Csessze. Meg! De most már tényleg! Öröm az ürömben, nem tiszta a célpont, szóval szedhettem a sátorfámat keresni jobb helyet. A szelet és a sötétséget kihasználva indultam el nesztelenül lopakodva a telepet körülölelő erdő első fasorai felé. Ha a telepen maradok, esélytelen az egész, máshonnan - vagyis messzebbről - kell kilőnöm őt. Pontosabban őket, amikor a szélirány ellenem fordult és feléjük lendítette a szagom. Erre mondják, hogy pech, méghozzá a nagyobb fajtából. Hallottam az utasítást, s láttam, ahogy Tarát bevitte a házba. Ó, te bolond! A szám sarka torz mosolyra rándult, ahogy a tag megindult a korábbi búvóhelyem felé, ott lehetett a legerősebben érezni a szagom. Húsz-harminc méterre volt tőlem. Csendben elővettem az egyik tőröm - azt hiszem pont azt, amivel pár napja Anne elvágta az ujját -, majd egy pillanattal később már süvítve szelte át a levegőt, hogy a farkas fejébe álljon. A tag úgy csuklott össze, ahogy a nagykönyvben meg van írva, tompa puffanását a két társa is hallotta, akik az épület előtt őrködtek. Az egyik elindult megnézni, hogy mi történt, én pedig lopakodhattam tovább. Az egyetlen probléma az volt, hogy feltűnésmentesen baromi nagy kerülőt kellett tennem. Nem frontálisan vágtam neki, naná, hogy nem! Már így is kettővel több hullánk volt, mint terveztük - amit egyébként Quentin csak magának köszönhetett... jó, egy kis részem nekem is volt ebben -, így nem kívántam további fölösleges öldöklést. Mindjárt átmegyek pacifistába! Csak egy hátsó ablak, vagy nyitva felejtett ajtó kellett nekem, semmi több, amin át csendben, észrevétlenül bejuthattam... Az utóbbinak lőttek, az ajtónál maradt fickó úgy döntött, körülnéz ő is. Hát nem összefutottunk? Egyből pisztoly után kaptam, szartam le a csendességet innentől, ő meg szarta le, hogy jóval nagyobb fegyver van nála, élből átváltozott és a pisztolyt tartó kezemnek ugrott. Lőttem, de nem találtam el, gyorsabb volt nálam, a fölre küldött és marcangolni kezdte a karom. A szabad kezemmel a másik stukkerem után nyúltam volna, csakhogy nem volt sehol. Ja, hogy Tarának adtam! Bassza meg!
A franc se tudja mi az a helység amiben vagyunk. Az első dolog amit feltűnik ezzel kapcsolatban az annyi, hogy vak sötétség van idebent. A másik meg az, hogy én ezt magasról leszarom. Amint becsapódik mögöttünk az ajtó, a farkas pedig újabb fogást váltana rajtam, én erővel feszítem hátamat a mellkasához. Titkon abban bízok, hogy van egy fogas akasztva belülről az ajtóra, amire sikerül felnyársalnom idős, és nagyon erős ellenfelemet... Még mit nem. Széles teste tompa hangon pukkan oda az ajtóhoz, de még annyit se ért a mozdulat, hogy kissé megszédítse Q-t, vagy hogy mellkasáról visszarugózva nyerjek annyi teret magamnak, hogy a fegyveremért nyúljak. De Quentin még csak meg sem lepődött a húzásomon, így miként én ellököm magam tőle, úgy ő is rugózik el az ajtótól. A fegyver egyszer elsül a mozdulat közben ahogy újra megragad, és szégyen vagy nem az: nekem kell egy zsibbadt, páni másodperc mire rájövök, hogy mellélőtt, vélhetően azért, mert ebben a kínos pillanatban mindketten elveszítettük az egyensúlyunkat, és a padlóra pukkantunk. Az emberi felem rácsapott a pánik gombra, hívja a vadállatot, hogy szabadítsa meg, tépje ki a másik szörnyeteg szívét a mellkasából, vágja ki a nyelvét, harapja le az ujjait, és nyomja le a torkán. Saját vérében fulljon meg a rohadék. Nem azért, mert megérdemli, hiszen a mi világunkban nincsen csak fekete vagy fehér. Azért kell pusztulnia, mert én akarom így. Senki nem szórakozhat velünk, nem emelhet ránk kezet, de legfőképpen nem akarhat lelőni, mint egy kutyát. A farkas alakomat elnyomom, de a tompa, hasztalan emberi ösztöneimet és érzékeimet teljesen átadom neki. Csak annyit engedek, hogy kieressze hosszú karmait, agyarai megnyúlva várják az alkalmat, hogy ellenem húsába mélyedjenek. Sírva fogom majd felfalni, mert rossz íze van, de dögöljek meg, akkor is megteszem... Csak előbb még... Quentin sem szarozik az átalakulással. Emberi alakban markol bele a hajamba és veri a fejemet a padlóba. Az orrom betörik. Érzem az égő, zsibbadásszerű fájdalmat ahogy a vér lassacskán megtölti az arcüregemet, az ütközéstől még felreped az egyik szemöldököm és az ajkaim, de a padló "puha" linóleummal fedett, így ennél komolyabb károkat nem szenvedek. Csak nyögök, mert fáj. Az egyik kezemmel elvetélt kísérletet teszek valamiféleképpen feltámaszkodni a padlóról, míg a másikkal Quentim, hajamba markoló kezéért nyúlok. Hosszúra nyúlt karmaimat olyan mélyen vájom bele a csuklójába, amennyire lehetséges. Hallom hogy felszakad a bőre, porcok és ízületek reccsennek el, egy főbb eret is felhasítottam. Quentin vére a tarkómnál itatja át a hajamat, a mellényemet, , a szorítás pedig enyhül az immár fogásra képtelen kéz alatt. A hajam újra leomlik a fejem mellett két oldalt, amitől a legszívesebben elsírnám magam, annyira megkönnyebbültem... A farkas nem hagy örülni a pillanatnyi sikernek. Quentin ugyan nem adja meg nekem azt az örömet, hogy üvölteni halljam őt, de a szörnyetegem tudja, és érzi, hogy most összeszorított fogakkal, visszafojtott lélegzettel ül fel, és markol a sérült kezére kínjában. Ki is használja az alkalmat. A testemet valami lehetetlen ívben tekeri ki a szörnyetegem, a fegyveremért nyúl, majd tétovázás nélkül ereszt két golyót ellenfelem mellkasába. Végül Quentin eszméletlenül borul vissza rám. Most én szorítok fegyvert a halántékhoz ebben a kényelmetlen pozícióban. A farkasom már visszavonulót fújt, mert bízik magában, de én kivárok még egy keveset arra, az esetre, hogy ha meg merne moccanni a rohadék. Nem mozdul. A szíve egyre lassabban ver, a levegőt is nyugodt ritmusban veszi. Nem találtam hát el egyetlen létfontosságú szervét sem... Tökéletes, mert még nem végeztem vele. Amikor idejöttem, csak az számított, hogy megöljem. De ezek után nem lesz gyors halála a rohadéknak. Hosszasan elfogok játszadozni vele, amint szabad a pálya odakint. Hosszú még az éjszaka, és ha ránkvirrad, hát az se baj. Majd hazaviszem a pincébe... Egy farkas fájdalmas vonyítása kúszik be egyre sötétedő tudatomba. ~Duncan~ Nem tudhatom, hogy ő az, vagy valaki más, csak reménykedek az utóbbiban. Úgy rúgom le magamról Quentint, akár egy rongybabát, és ugyanilyen semmibe véve őt hagyom hátra a farkast, hogy megkeressem a partneremet. Odakint azonban, tanácstalanul szimatolok az egyre erősödő szélbe. Találomra nem indulok el, kell egy rohadt nyom, hogy megkereshessem.
//Én "megharcoltam" a magamét. Te jössz Nagyjából 5 perc telt el az óta, hogy bekeveredtem az épületbe. Ha kapok jelet, ugrok *-* //
Lövés dördült odabent, amikor a földre kerültem, a jobb karom pedig tulajdonképpen használhatatlanná vált. Az az érzésem támadt egy pillanatra, hogy most elevenen fognak felfalni, ám már a puszta gondolat is haraggal töltött el: nem leszek vacsora senkinek sem! Elővettem bal kezemmel egy másik tőrt és habozás nélkül a bestia nyakába vágtam, de a mozdulat itt nem maradt abba, a lendületet és a farkasom adta plusz erőt felhasználva hasítottam fel vízszintesen a torkát. Vér ömlött rám, a farkas szenvelgőn szűkölt, a vágásból vér bugyogott. Eleresztett, hátrált tőlem, de nem hagytam, hogy messzire jusson. Felültem, a szemem sárgán villant, a tőrt pedig beledöftem az agyába. Élettelenül terült el, megkönnyebbülni viszont nem volt időm. Indulatos aura csapta meg a hátam. Az utolsó, életben maradt fogdmeg valamiért nem nézte jó szemmel, hogy sorra ölöm a társait, szeme gyűlölettől és vérszomjtól izzott, de a többiekkel ellentétben nem csak erő, hanem ész is szorult belé, önfegyelemmel megfűszerezve. Feltápászkodtam, kezemben a vértől mocskos fegyverrel és kimerülten ziháltam. Jobb karom egy darab, cafatokra szedett hús módjára lógott, pokolian fájt, a kíntól csillagokat láttam, a látásom el-elhomályosult. Eszem ágába se volt Taráért kiáltani, nyüszíteni - ne már, az annyira ciki -, emellett azt se tudhattam, hogy az a lövés tőle származott-e, és ha igen, vajon sikerrel járt? Vagy már halott? A tőr kiesett a kezemből, én pedig térdre rogytam. A másik farkas elindult felém, elővette a pisztolyát, sütött róla, hogy itt és most kinyír. - Te pudvás korcs! - morogta, mikor elém ért, a fegyver csövét a homlokomhoz nyomva. - Megdöglesz! - Hülye buzi... - köptem a szavakat megvetően, holott egyáltalán nem az enyém volt a helyzeti fölény, de amit akartam, elértem, sikerült felhúznom, még jobban, és már nem elégedett volna meg azzal, hogy egyszerűen lelő. Az energiája mindent elárult, már bosszúvágy fűtötte, hogy minél több szenvedést okozzon. Kaptam egy tisztességes ütést a halántékomra, amitől a világ egy pillanatra elsötétült előttem, aztán újabb lövést hallottam. A hang messzire szállt, kár, hogy totál kihalt helyen vagyunk, mert igen, most már nem bántam volna némi segítséget, legyen bármekkora is a büszkeségem. Megéreztem a combomban a fájdalmat. Szóval oda szállt a golyó a pisztolyából! Jó tudni. Erős volt a gyanúm, hogy a töltény bennem maradt. Egyre jobb ez az este... Nagyon remélem, hogy Tara még él, Q meg már nem nagyon, különben ezer százalék, hogy én is itt hagyom a fogam.
//Bocsi, hogy ennyit kellett várni! És némi segítség jól jönne. XD//
A fejem mocskosul lüktet, az arcüregemet feszíti belülről a vér, ami egyre jobban eltelíti, a szemöldökömön felszakadt sebéből a szemembe folyt a vér, és úgy be van dugulva az orrom, hogy csak a számon át tudok lélegezni. Szóval félvakon és szaglásképtelenül próbálom megtalálni Duncant. - Hülye buzi... - hallom, bókol éppen... Én meg örülök neki, mint kutya a farkának, mert ha káromkodni tud, az azt jelenti, hogy még él... és hogy elemében van. Mindenesetre óvatosabb, és a fejfájás miatt darabosabb mozdulatokkal kerülöm meg az épületeket, és megyek a hang irányába. A lövés valamilyen szinten megnyugtató is lehetne, mégis az a baljós feszültség kúszik fel a gerincem mentén, amitől az egész testemen felborsózik a bőr, és ami arra ösztönöz, hogy tegyem vissza az ujjamat a kibaszott ravaszra, mert szükségem lesz arra még... Valahol azért mégis arra számítok, hogy megint Duncan két szeme közé szegezem a fegyvert ha befordulok a sarkon és beérek az épületek mögé, e helyett azonban egy tök idegen tarkóra célzok mikor odaérek, a tömény vérszagot pedig Duncannek tulajdonítom, meg egy pucér hullának amik ott fekszenek. Az idegen pasas újabb lövésre emeli a fegyvert, így én sem agyalok tovább. Két puszit küldök felé a levegőben közvetlenül mögötte állva, a hangos, cuppanásszerű hangok pedig meglepik annyira a hímet, hogy perdüljön 180 fokot a tengelye körül. Amint megteszi, és felém fordul, bármily nemű habozás nélkül eresztek golyót a farkas homlokába. Mire ráborul a két földön fekvőre, már a szíve is megszűnt dobogni, én pedig túltettem magam ezen. Elnézve ezt pucér-félpucér kupacot, szórakozottan (vagy inkább elgyötörten és a hisztéria szélén táncoló idegekkel) megjegyzem magamnak, hogy oké, kicsi a rakás, de melyikük Corvin? Próbálok tippelgetni miközben lebontom a húskupacot, és valahol azért imádkozok, hogy ne a pucér legyen, mert az már halott... Aztán végül meglátom így félvakon, gyér világításban is azt a hímet amelyiket kerestem... - El van a gyerek, ha játszik, háh? - a nevetésem inkább hisztérikus mint vidám, az orrhangot pedig amin beszélek, én egyenesen ki nem állom. - Ezt közel volt baszdmeg... - sóhajtok fel, és erővel fojtom vissza a megkönnyebbült őrületet, ami most a hatalmába kerített, és amitől vagy sírni akarok vagy nevetni, de ezek az ingerek másodpercenként váltogatják egymást, és már önmagukban kikészítenek. Miközben az érzelmeimmel (és érzékeimmel) viaskodok, odébb vonszolom a két hullát Duncantől. - Na mutasd magad. Fel tudsz kelni? - ha nem figyel, vagy nem adja jelét annak hogy képes értelmes kommunikációra is, én benyúlok az elvont látóterébe és csettintek vagy kettőt, hátha azzal bebizonyítom, hogy akad itt még értelmes létforma amihez csatlakoznia kéne. - Föld hívja Corviiiiiiint. - húzom el kicsit azt az "i" betűt a nevében, mert most éppen a röhögőgörcsömmel küszködök. Amúgy tényleg vicc az egész. Öt farkas ellen jöttünk mi ketten... és megcsináltuk!
Meg mertem kockáztatni, hogy még soha nem örültem ennyire Tarának. Igaz, csak tompán érzékeltem a jelenlétét, de aztán hallottam egy újabb lövést, ami már nem nekem szólt, és még egy hullával gyarapodtunk. Mindent summázva: szép az élet! Már csak össze kéne kaparnia, mert férfiasan megvallva elég ramatyul vagyok. Rá se mertem nézni a jobb karomra, mert félő volt, hogy akkor még jobban fájna. Hálás voltam a segítségért, főleg, hogy kihalászott a többi majom alól, közül, máris jobban éreztem magam, de a szökdécseléstől messze voltam. Örültem, hogy élek és önerőből tudok ülni. Tara arca hol elmosódott, hol élesebb lett kicsit, ám mindez a lényegen nem változtatott: mindketten éltünk, a többiek nem. Jók vagyunk! - Megvagyok... - emeltem fel erőtlenül ép kezem, kicsit türelemre intve, hogy hagyjon egy szusszanásnyi időt, mindjárt összeszedem magam. - Közel? - néztem rá kissé kótyagos fejjel, majd a vértől bűzlő holt-kupacra. - Finoman fogalmazol... ej de szép vagy! - tettem hozzá, mikor végre azt is felfogtam, hogy mit látok. Egy ideig egyikünk se lesz címlapsztár, az biztos. Megpróbáltam feltápászkodni, ez félig-meddig sikerült is, de hogy ne dőljek el, segítségre volt szükségem. Pontosan az ilyenek miatt utáltam megsérülni. Intettem Tarának, hogy ha ráér, nyújtson már segítő kezet, gyorsabb volt, mint szóban, egót roncsolón kérlelni. - Tényleg barmok voltak - mondtam a hullákat nézve, miután megkaptam a szükséges támogatást. - Ha több eszük lett volna, esélyünk sincs - ráztam meg a fejem, s próbáltam minél kevésbé terhelni a bal lábam, amibe a golyót kaptam. - Jól vagy? - néztem rá kissé felé fordítva a fejem. Oké, fizikálisan láttam, mi volt a helyzet, úgy egyébként érdekelt. Nem lett volna szerencsés, ha összeroppan vagy kiakad, bár az utólagos stresszt éreztem rajta. Nekem ez inkább egy kicsit felturbózott, de valamilyen szinten átlagos, chicagói nap volt - hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzott -, de akárhonnan is nézzem, bármennyire is legyen erős Tara, nem ebben a közegben mozgott. Bár... azt hiszem mostanában jobban is belesüppedt, mint az egészséges. - Quentin? Nagyon reméltem, hogy az, hogy ő itt volt, annyit tett, hogy az a korcs halott. A magam részéről nem vetettem volna meg némi ellátást és egy leheletnyi pihenést. - Jó lenne menni, a te orrodat is helyre kell tenni, mielőtt ilyen avantgárdosan forr össze. - És én se akarom, hogy a lyuk a lábamon azelőtt begyógyuljon, hogy a lövedéket eltávolítják. Nem örülnék egy golyókereső fúrásnak.
Egy kézzel nyúlok Duncanért, mikor szavak nélkül kéri azt a segítő kezet, és ha nem ellenkezik, akkor átkaroltatom magamat az ép kezével, hogy rám támaszkodjon miközben lassan, de megindulunk vissza az épületek közötti térre. Hogy a hímen, vagy magamon kezdek el rohadt harsányan röhögni, (meg fulladozni, mert közben vissza is akarom fojtani a nevetést), szóval azt nem tudom, de egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni. Hiába látom, hogy cafatokban van Corvin egyik karja, és a bal lábába kapta a lövés, és az se érdekli a röhögőgörcsömet, hogy ettől nekem is mégjobban lüktet és hasogat a fejem, mégis nevetek. Hát én nem vagyok normális. - Nem halt meg. El akartam vinni játszani... Node meggondoltam magam. Ekkor azért némi komolyságot már sikerült magamra erőltetni (végre), és közbe n kiértünk az épület elé is. - Támaszkodj meg itt egy kicsit. Elintézem. Te addig telefonálj haza, hogy 10 percen belül ott vagy, készüljenek fel meg ilyenek. Mit tudom én hogy szoktátok... - Ha még mindig nem ellenkezik, és megkapaszkodik az egyik falban és ablakpárkányban, akkor most elengedem, és visszamegyek az épülethez, ahol Quentint hagytam ki tudja milyen durva sérülésekkel. Most azt tervezem, hogy lövök egyet a fejébe is, hogy biztos ne menjen már sehová, míg vissza nem érek. Habár egyre kevesebb a kedvem még takarítani is. Megvertek, fáradt vagyok, azt hiszem, hogy hisztéria rohamot fogok kapni nemsoká, sérült árut kell hazavinnem, és még takarítsak is? Olyan jó lenne, ha egy csettintéssel eltüntethetnék mindent... Még éppen csak 20 lépésnyire közelítettem meg az épületet, mikor a távolból egy böhöm nagy motor hangja ordít fel, és távolodik egyre inkább. Sejtem már, hogy hiába nézek be az épületbe, a rohadt kóbornak nyoma sem lesz, de mégis megteszem... Quentinnek már csak a vére szaga van odabent, a teste pedig valószínűleg éppen most nyúlta le Duncan motorját. Úgy egy percen át szórom a különbféle szitkokat, átkokat és szentségeléseket magam elé a sötétbe, mire újra elő merem dugni törött, eldeformálódott orromat az épületből. - Ne izgasd fel magad... de az a te motorod hangja volt, igaz?- libbenek vissza mellé (ó, már semmi kedvem nevetni!) és ajánlom újra azt a segítő támaszt. - Meglépett... Visszaszerzem a motorodat, eskü! - most meg mentegetőzök mint egy óvodás. Jesszus! Hát mi jön még?! -De nézd... ha bosszút akarsz állni. mert nem öltem meg amikor alkalmam lett volna rá, akkor gyere, rántsd helyre az orromat.. az most elég fájdalmas volna, ha ez nyugtat.
Tara nevetésére csak felvontam a szemöldököm, aztán rájöttem, hogy ez inkább a feszültség egyfajta levezetése volt. Sokkal jobb, mintha zokogni kezdett volna, azzal nem tudnék mit kezdeni. A síró nők nem erősségem, sose voltam vigasz-bajnok. - Még él? - néztem rá nagy szemekkel, félig döbbenten, félig mérgesen. Basszus, azért jöttünk, hogy kinyírjuk, nem azért, hogy játszunk vele! Lennék kicsit jobb bőrben, mondanám még a magamét, így viszont csak kap egy nem épp elégedett pillantást. Amikor letámasztott a fal mellé, mint egy biciklit, hát mi mást tehettem volna, mint maradtam, ahol hagyott. Jó, kínlódások árán elmásztam volna erre-arra csigamód, de ha már van mankóm, minek hősködjek? Az már megvolt. - Ha kell hozzá segítség csak sikíts, fél éven belül odaérek - mondtam "búcsúzóul", fanyar humorral, és intenzíven a falba kapaszkodva vártam. Közben összehoztam nagy nehezen egy SMS-t Emsnek: "Hamarosan foltozni kéne, bocsesz!" Pár perces masszív semmittevés után Tara előkerült, és egy pillanattal előtte motorzúgás sértette fel az éjszaka csendjét. Ebből, valamint a nő arcából már nem épp kellemes következtetéseket tudtam levonni, de eszembe se volt megkönnyíteni a dolgát, mesélje csak el szépen, hogy mi a szar történt. - Igen - morogtam, ám ebben nem volt ott a farkasom, az legfeljebb a sérülések miatt volt bosszús, én a helyzetre haragudtam. - Mi az, hogy ne izgassam fel magam? Mintha egy 8. hónapban járó kismama lennék... Egyébként meg: szerezzük! - emeltem volna fel a kezem, ha nem támaszkodtam volna. - Az kéne még csak, hogy megint belefuss egy ilyen meglepetésbe egy rohadt motor miatt. Ne hülyéskedj már! Zsémbes voltam? Lássuk csak: Tara megpróbált átverni, Quentin marhára nem egyedül jött a találkozóra, baromira nem úgy alakult ez az egész, ahogy elterveztük, és darált hús lett az egyik karomból, ennek a tetejében, akit ki kellett volna nyiffantani, él - bár nem virul remélem -, és az ÉN motoromon flangál. Jah, zabos vagyok. - Mennyire okoztál a "pasidban" maradandó élményt? - kérdeztem, miközben megint belé karoltam. - Leköteleznél, ha a kocsidhoz navigálnál. Ja, és közben arról is mesélhetnél, hogy mi a tököm volt az a smaci? Igen, afölött azért még mindig nem sikerült teljes mértékben napirendi pontra térnem.
Duncan morgása hallatán én egyelőre még meg tartottam azt az öt lépés távolságot, hogy ne érjen el. Innen volt nekem olyan nagy pofám, hogy egylábbal jöjjön ide és rakja helyre az orromat. Így könnyű ugatni, tudom én, de a fickónak most lopták el a motorját, és van valami abban a kismama dologban is, csak nem az ösztrogén, hanem a tesztoszteron teng túl benne. Amúgy most nem a hisztériám miatt akarok röhögni, hanem azért mert tényleg vicces amilyen pattogósan kioszt. Rá is harapok a mosolyra görbülő számra, mert valahol azért átérzem én az ő veszteségét is, és nem akarom kiröhögni. Mégjobban. - Jólvan, jólvan akkor szerezzük. Már ha nem lincselnek meg ezért otthon téged. Kell fedősztori? Én kóbor vagyok, tarthatom a hátamat helyetted. - helyeselek, bólogatok, persze hazudok is, de közelebb lépek és megint vállalom a vállfa szerepét. És ha már a meglepetéseket emlegeti, ez felvet egy fontos kérdést. Nem mellesleg elterelhetem vele Corvin figyelmét is a magánügyeimről, mert annál most minden fontosabb. - Rosszul gondolom, hogy ez inkább egy falka volt? Mármint annak egy töredéke... - ha megcáfol a hím, ha nem, én akkor is sürgetőbb tempót veszek fel a kocsihoz történő igyekvésben, mert nem akarom megkockáztatni a lehetőséget, hogy igazam van. Quentin azt gondolhatta, hogy túlerőben vagyok, és mivel ő egyedül maradt, jobbnak látta, ha lelécel. Ez világos, de... - Nem látom értelmét annak, hogy elvitte a motorodat... Mert valahogy ide kellett jönniük, nem? Én egy kocsit se láttam sehol, Quentin meg gyalog indult neki az útnak méghozzá lassan a mert mellbe lőttem kétszer is. Na jó, egyszer biztosan.... A lényeg, hogy szerintem idehozták őket. Mert ez csak így kerek, nem? Mármint hogy nem a farkas pofájukban cühölték a ruháikat, hanem sofőrrel jöttek... és ha így volt, akkor már lehet, hogy úton van vissza az erősítéssel... Szóval még mindig a magánéletemről akarsz csevegni? - sandítok rá oldalt, de nem fordítom felé az egész fejemet. Amúgy nem értem én ezt a "számonkérést" se. Hacsak... - Ajjjjjj ne már! - a hangszínem kábé olyan, mintha egy bukás szélén álló kisdiák megkapta volna a kegyelemdöfést is. Kicsit kétségbeesett-kicsit kétkedő- de mocskosul csalódott. - Fapina voltam?!!! Tudtam, baszdmeg! Úúúúúgy tudtam!!! Aki az én koromban nem kel el, az már selejt... Öregem... Áhhh! - csóválom meg a fejemet. Ahhoz képest, hogy nem akartam a magánügyeimről csevegni, elég szépen kiadtam magam, de nekem egyelőre nem tűnik fel a kontraszt, az majd csak később koppan le. - De rohand messze parkolok...
Láttam én, hogy harapja a száját! Basszus, ez nem vicces! De már nem szóltam ezért is, mert lassan tényleg úgy fogok kinézni, mint pattogó pukkancs, akitől elvették a nyalókáját. Így legalább tarthattam még a morcos Testőr imázst, akitől a motorját nyúlták le. - Lószart fedősztori! - horkantam fel méltatlankodva. Azt hiszem, a korábbi "kiütöttek-menjünk-haza-mert-pihi-kell" az a Yamahám hátán elsuttyant a messzeségbe. Egy egészén picit bepörögtem. - Nem te kaptad szét a karom és eresztettél belém golyót, szóval hagyjuk már végleg ezt a dolgot. Ha az a ciki, hogy én segítettem, azt mond, ha meg nem, akkor erről többet hallani sem akarok. Sem arról, hogy kihagysz, okéééé? - kérdeztem és néztem rá, mint egy értetlen gyerekre. Nem kell ennek ekkora fenék. Szóval kifejezetten hálás voltam és örültem, amikor másra terelődött a téma, történetesen a kis csapat ide jutására. Igen, ez nem volt egy utolsó gondolat. - Ha másik falka, akkor sem itteniek, arról tudnánk. Vagy egy átutazó csapat, vagy itt verbuválódtak, de nem lehetnek ennél sokkal többen. Maximum két fő Q-n kívül. Ha túl nagy brancsban nyomták volna, az mindkét falka és az őrzők figyelmét is felkeltette volna. - Vagyis ezek szerint még mindig nem vagyunk célközelben. - Hogy tudtál így beletenyerelni? - néztem rá, bár választ nem vártam, inkább költői kérdés volt. - És igen, most már csak azért is ki fogjuk ezt tárgyalni egy "csajos este" keretein belül, csak később, még plusz pár hullával mögöttünk. Haaj, mint a régi szép időkben, nemde? A felkiáltására meglepetten néztem rá, nem értettem, hogy most mégis mi jöhet még, aztán pár másodperccel később kiderült. Én pedig akármilyen ratyin is néztem ki, éreztem magam, felnevettem. Egyrészt, mert most tényleg ez a legnagyobb traumája? Másrészt mert hát... na... tudtam, amit tudtam. - Ne aggódj, azért smirgli még nem kellett hozzád tudtommal - nevettem, mert szerencsére az arc- és rekeszizmaim jól szuperáltak. - Most viszont el kéne dönteni egy egyszerű dolgot: utána megyünk így leharcoltan, amíg ő is leharcolt, vagy rendbe szedjük magunkat kicsit, esélyt adva arra, hogy talán ő is összekapja magát? Nekem tulajdonképpen mindegy volt, bár így nem sok hasznomat veszi, ez is tény. Bal kézzel még tudtam lőni, aztán nagyjából kifújt. A kocsihoz érve nyekkenve huppantam az anyósülésre, és örültem, hogy velem ellentétben ő négy keréken járt általában mindenhová. Motorozni így kicsit bajos lett volna. - Ja, a takarítást el ne felejtsük! Kicsit bajos lenne, nem tudom, hogy te így teljesen tiszta lappal kezdtél-e, meg igaz, hogy ezek nem emberek voltak, de rosszul alszom, ha ilyen k*rvásan széthagyok mindent. Na, persze nem vártam, hogy most itt kezdjen el összetakarítani, de mindenképp vissza kell jönnünk még időben. Úgy huszonnégy órán belül.
Azért ketten már szépen össze tudtuk rakni a nagy, kerek elméletet egy kisebb falkáról. Egyelőre csak a helyzet esetleges komikuma miatt nem kapom fel a hátamra és kezdek szaladni vele, nehogy meglepjenek itt az erősítéssel... No meg azért se, mert azzal beismerném, hogy be vagyok szarva egy egészen kicsit... Na jó, NAGYON! Igen, ebbe alaposan beletenyereltem. Érzem Duncan szavaiban, hogy voltaképpen nem kérdezett ő, hanem kijelentett valamit amit ki se mondott (nem ismerem a szavajárását, de minimum a "balfasz vagy!" kifejezést tartom most ide és rám illőnek). Szóval amolyan "ez van" tekintettel sandítok rá. Ehhez nem lehet mit hozzáfűzni. A csajos estéhez viszont már annál inkább: - Hehe! Te mindig ilyen hülye voltál? és én meg ilyen vizuális típus? Mert kajak megjelenik előttem minden amit mondasz... - A csajos estét például parókával képzelem (rajta, mert nekem nem kell), no és persze haj fonogatással. - Asszem bírtalak... Vagy franc se tudja. Én már látom a hangokat! - nevetek fel magamon, és lohad le a vigyorom megint csak egyetlen másodperc alatt. ez viszont nem a stressz vagy a történtek miatt van, hanem inkább a felismeréstől, hogy teljesen más ember voltam. Ez sok mindent megmagyaráz nekem, de Corvin röhögését azért nem... - Azért neked is feltűnt, hogy milyen jót röhögünk egymáson, mih?! Kis béna... - szúrok oda (avagy csak próbálkozom vele) a smirglis dolog után, és lökök egy óvatosat rajta oldal irányba, hogy értse: csak heccelek. Aztán vagy veszi a lapot, vagy nem. Nem ismerem. Az autóhoz közeledve előveszem zsebemből a slusszkulcsot, távirányítóval oldom a központi zárat (és egy úttal a riasztót is), majd odaérve úgy segítem be Corvint a pöttöm WV bogárba, ahogy tudom. Jobbára sehogy, csak nézem ahogy ő küszködik, és vigyázok, hogy ne boruljon, ha borulni akar. - Van GPS jeladó a motoron? Mert a nélkül kizárt, hogy nyomra bukkanjunk most, így éjjel. Amúgy meg... ha Quentinnek van egy kicsi életösztöne, akkor örökre elkorcolt a városból. Tudja, hogy tudunk róla, és a meglepetés előnyére se számíthat többé... de ha mégis megpróbálná, akkor lehet hogy kölcsönkérek még néhány töltényt. És a pisztolyt is megtartanám. - Őszintén szólva: az elhangzottak logikáját csak a pisztollyal meg a lőszerekkel kapcsolatban látom, a többiben nincs., De Corvin igazán lehetne annyira leharcolt, hogy ne akarjon most belekötni ebbe. Is. - Majd ha összeforrtak a sebeid, utána nézünk a motornak meg neki is. A takarítást meg intézem én, relax. Most magaddal foglalkozzál. - utasítom rendre a farkast csak úgy "mamásan", miközben megkerülöm az autót és beülök a volán mögé. Ráadom a gyújtást (pár másodpercet izzítok, mert diesel autó) aztán a motor halkan feldorombol. - Nincs olyan széééép nagy hangja, mint a Yamahánaaaaak. - cukkolom Corvint amolyan éneklős hangon, miközben teszek egy ipszilon fordulót a verdával és a város felé gurulunk egyelőre még csak a bekötőúton. - Te! hallottad már azt a viccet amikor a motoros száguldozik az országúton?... - egyelőre csak szívatom, meg trollkodok a farkassal, de ha érdekli a vicc, akkor végigmondom. - Száguldozik egy motoros az országúton, amikor nekicsapódik a bukósisakjának egy veréb. A veréb elájul, a motoros megsajnálja és hazaviszi. Otthon beteszi egy kalitkába, ad neki egy kis kenyeret, vizet, és elmegy munkába. Kis idő múltán a veréb magához tér és körbepillant: "Atya ég! Rács, kenyér, víz... Csak nem halt meg a motoros?" - én bírom a favicceket, szóval kábé a kormányt verve röhögök.
A mai napom jelentős részét az erődben töltöttem, és már tényleg az egyetlen vágyam volt hazamenni, és elvinni Bellst valahova. Ő erről persze nem tudott, de ma adják azt a színdarabot, amelyre még kölyökkorunkban először elvittem őt. Nem vagyok nagy romantikus alkat, de gondoltam, Ő örülne neki. Mostanában úgyis igyekszem több időt tölteni vele, és hiányzik, amikor nincs mellettem. Fene gondolta, hogy valaha ilyen szentimentális leszek. Pedig azt hittem, a nagy szerelem a kölyköknek való… Mindenesetre sikerült jegyet szereznem, és gondoltam, meglepem vele. Ezt azonban áthúzza az SMS, amit kapok, amikor már indulnék hazafelé. Szám széles, állatias vigyorra húzódik. Martinez… A jegyekre nézek, aztán belerakom őket a zsákomba. Van több mint három óránk a kezdésig. Az alatt lefutom a kötelező köröket, rábírom a nőt, hogy jöjjön el velem, aztán még át is öltözök. Legfeljebb lekéssük a legelső felvonás elejét. Nem baj. Így is úgy ismerem, mint a tenyeremet. Valószínűleg csak elaludtam volna rajta. Káromkodok hát egyet, aztán felülök a motorra, és a megengedett sebesség jócskán többszörösével száguldok a nem túl forgalmas utakon. Az érzékeim és a reflexeim segítenek abban, hogy ne üssek el semmit. Ennél a sebességnél még egy rohadt mókus is kilökhetne a fenébe. Az agyam azonban kavarog, mint egy üst tartalma. Oly sok hónap, oly sok kínszenvedés után… Végre. Végre! Nem tudom, ki lehet az, aki írt, és hajlandó kiadni a saját falkájának vénjét, de nem is érdekel. Az eredmény szentesíti a kurva eszközt, márpedig most nekem eredmények kellenek. Szinte látom magam előtt az öreg meglepett pofáját, amikor térdre lököm a saját lánya előtt. A végső ítéletet meghagyom majd Bellsnek. Neki többet ártott az az utolsó, undorító féreg, mint nekem, mégis én gyűlölöm jobban. Furcsa belegondolni. A hely, ahová érkezem elhagyatott és sötét. Oldalfegyverem azért leakasztom, és úgy indulok el befelé. Nem lehetek eléggé óvatos… Hiába tűnik minden már-már tökéletesnek, a legtöbben azzal szokták elrontani, hogy a célszalagnál már érzik a diadal ízét. Én erre egyszerűen nem vagyok hajlandó. Martinez túl sokat ártott már nekünk az elmúlt másfél évszázadban. Ez itt ér véget. És most.
Felbolydulás van. Mondjuk ez így azért erős túlzás, de mocorogni kezdett mindenki, mert állítólag Ashley eltűnt. Azaz egyértelmű a dolog, mert marhára nem tért vissza sem ő, sem a mentor, így kutatóexpedícióra indultunk, hátha megtaláljuk. Megtaláltuk... a láncát, és a nyomok arra engedtek következtetni, amihez nem kellett kurva nagy Derrick koponya, hogy a kiscsajt elrabolták, és a mentort likvidálták, homokkal lefedve a nyomokat. Baszki, építhetünk jomokvárat is belőle, és játszhatunk Kőmíves Kelement, csak a test hiányzik, de vér az van. Mi baj lehet? Oké, a poénkodást félretettem, mert a főnök enyhén szólva is morcos volt, és kb. úgy nézett ki, hogy ha mellette gyújtok rá, akkor robban. Ezt meg nem kockáztattam meg, egyrészt sajnáltam volna az öngyújtómat,másrészt összekeni a kedvenc pólómat. Azt azért mégsem, pedig stílusosan Casperesben mentem keresni is, hátha belefutunk egy bolhásba. Hát nem, de nem baj, majd összejön az. Valamikor reggel értünk vissza, aztán jött a pihenés, mert ma akció van. Pár napja Windslone képét nézegetem, amit kitűztem a falra, és azon dartsozom. Ha akarnám sem tudnám elvéteni őt, mert a pofája a retinámba égett. Kora délután kedves voltam, küldtem egy SMS-t a fickónak ismeretlen telefonszámról, miszerint Martinezt ismerem, és a kezére adom, ha annyira akarja. Célnak a fatelepet adtam meg, ott nyugodtan megvívhatjuk a harcot, rendesen, ahogyan illik. Ha erre nem jön el, akkor bebuktam csúnyán, de elméletben minden farkas kíváncsi a teremtőjére, akármilyen viszonyban váljanak is el egymástól. Remélhetőleg a tervem működik, és ott lesz, ha mégsem, akkor építek egy szép nagy tábortüzet, és a képét kiszögezem a falra a szállodájuknál. Már készülődök a randira, a fegyvereimet is magamhoz veszem, szépen elhelyezem, a késeket is az alkalomra, lábszárra, és ahova kell, elegánsan kiöltöztem az eseményhez, nehogy itt azt mondják, hogy mekkora bunkó vagyok, nem adom meg a módját. Ha meghalok, akkor meg legalább máris rajtam van a temetési ruhám. Csak ezt tessék értékelni a másik oldalon, bár nyakkendőt nem veszek, azt utálom. Ja, hogy a csuklyás kabát nem illik temetésre? Ki mondta? Az én temetésemen hadd öltözzek már abba, amibe nekem jól esik, nahát. Indulni készülök a találkára, amikor jön egy üzenet. Öcsécském, pont most, pont ilyenkor, hát jó, és olyan rendes csávó vagyok, hogy nem hagyom figyelmen kívül, hanem el is olvasom. Tömör és rövid... velős és epés... lényegretörő és baszki.
"Élve akarom."
-Se puszi, se pá? Ennyi az egész. Élve akarja a főnök. Ezért csináltam tűpárnát a képből? Ezért készültem fel, hogy akkor azt mondja, élve kell? Hm... ez felülír mindent, azaz fegyverek le, kettő marad nálam, de az egyik egy kábítólövedékes cucc, melyet még tegnap készítettem el, de nem erre az alkalomra. Ebből sem lesz bunyó, kár... de ha ezt kell tennem, akkor ezt kell tennem, értem a csíziót. Kedves Atanerkem gyanakszik, ha Ashley nincs meg, akkor egy helyen lehet, lévén nem folyékony halmazállapotú legjobb tudomásom szerint, azaz nem szívódhatott fel csak úgy. Bólintok, de hogy még egy nyamvadt csókkal sem hajigált meg, azért az fáj. Majd jól szóvá is teszem, ha még visszajövök, ez tuti. Viszont most megyek, azaz kilépek a lakásból, és nyakamba veszem a várost. Isának majd üzenek, ha végeztem. Ha nem üzenek, akkor is végeztem, csak nem úgy, ahogy kellett volna, de nem mindegy? Vagy engem szednek össze, vagy ezt a Rayt. Egy test mindenképpen lesz, de azt nem tudom, hány darabban.
Közeledek a fatelephez, de nem őrült módjára, hanem kommandózva a szó legszorosabb értelmében véve, pajzsom fent, kábítófegyver a kezemben. Hogy mennyire vagyok idióta? Nagyon, mert rátapadok a farakásra, és úgy haladok végig, majdhogynem Tom módjára, amikor az oson. Hülyén néz ki? Aha, nagyon, de azért szeretek szórakozni is. Aztán félreteszem a tréfát, amikor megközelítem a fickót annyira, amennyire szükséges. Kilesek a farakás mögül, tudom, hová tart, és azt is, fegyver van nála, ő sem hülye. Darren figyelmeztetett, de mivel még háttal áll, és nem fogok nekiállni csicseregni, az előny talán nálam. Hacsak nem mátrixos a fickó, és egyszerre tud megfordulni, lőni, és kitérni az én lövedékem elől. Végül hirtelen mozdulattal lépek ki, a fegyver már célra tartva, és lövök, kábító lövedékkel, mert nem szórakozom, nem lehet harc, megmondta a főnök, élve kell, és akkor nem sérülhet sem ő, sem én. Kár érte. -Az Atanerk üdvözletét küldi. Hogy hallotta-e, találtam-e, kiderül. Gyorsaságom van, ezt kaptam, de neki mije? Jó vérvonala, Martineztől örökölvén, ezt is tudom. Azt azért nem várom meg, hogy visszalőjön, beugrok a fedezékem mögé, és várok pár másodpercet. Ha puffan, akkor elértem a célomat, ha nem, akkor újabb menet jön, és az azt jelenti, marhára kijöttem a matematikai műveletekből, és nem elefántnak elegendő cuccot pakoltam be, hanem egérnek valót. Az gáz lenne? Vagy vicces? Lazán álldogálok a farakás mögött, legalábbis így látszik, de erről szó sincs, ugrásra készen várok, hogy harcolnom kell kőkeményen, vagy elég volt az egy lövés, és leterítette. Pillanatokon belül kiderül.
Próbálok csendesen haladni, de még így is hallom, ahogy a kövek elcsúsznak a lábam alatt. Fegyverem a kezemben, szemem pedig sebesen cikázik. Orrom eközben folyamatosan szaglássza a levegőt… Nem érzem annak az öreg senkiházinak a szagát. és ez baj. Hiszem, hogy ezer közül is képes lennék felismerni őt, kiszúrni, ha itt van. Már csak azért is, mert olyan zavarba ejtően hasonlít a gyűlölt szag, és Bells hajának illata… De itt nem érzem. Mégis megyek tovább, mert a beígért jutalom, a lehetőség, hogy szemtől szembe állhatok azzal az utolsó kis szardarabbal, megéri a kockázatot. Akkor jövök rá, mekkora hibát vétettem, amikor meghallom a kavics csikordulását a földön. Oldalra vetném magam, de érzem, ahogy a kis fullánk a nyakamba mar. A kurva életbe! Megpördülök, és két lövést adok le a támadó irányába. Őt azonban éppen látom eltűnni egy fedezékben. Én magam is eliszkolok a legközelebbi felé, közben pedig érzem, ahogy hatni kezd a méreg a testemben. Mozdulataim lassulnak, látásom homályosodik, testem nehezebben reagál. Felemelem a pisztolyt, és két újabb lövést engedek el a fedezék irányába, hogy fedezzem a „visszavonulásom”. Menekülni nem tudok, elvágott a motortól. Hogy rohadna meg. – Az Atanerk bekaphatja! – közlöm vele emelt hangon. Közben gyors fejszámolást végzek. Négy golyót lőttem ki, tizenkettő volt a tárban. Akkor maradt még nyolc. Csak ne tűnne ilyen kurva nehéznek a Beretta a kezemben. Valamit ki kell találnom, vagy végem van… Pajzsom leengedem, gondolataim kinyúlnak. Olyan ez most, mintha valami szirupban turkálnék, de még így is be tudom mérni, hol van a másik, amikor visszapattanok a pajzsáról. Elvigyorodok, és előkotrom a legfájdalmasabb, érzelmekkel leginkább teli emléket – azt, amikor rájöttem pár hete, hogy Martinez kijátszotta ellenem, Bells – úgy vágom a pajzsának, mintha ágyúból lőttem volna ki. Felkészülök egy újabb rohamra, de érzem, már nincs erőm hozzá. Mentálisan ez az egy is túlságosan igénybe vett, egy újabb kiütne. Jobb, ha éber maradok. Úgy van némi esélyem túlélni ezt az egészet. Még egy ilyen dózis után meg valószínűleg két napig döglenék olyan mély álomban, mint a kibaszott Csipkerózsika. Jó kilátások…
Nem vagyok hülye, csak szimplán idióta, tehát tudom, hogy fegyvere van, és igen jól tudom, mert lehet, beugrok a fedezékbe, viszont már jön is a válasz. Hallotta, hogy jövök? Igen, tudom, de nem akartam paraszt módon úgy puffantani, hogy teljesen lesből, mert az nem én vagyok. Amit tudok, ő nem gyors, más képessége van, és arra is figyelnem kell. Vicces kedvemben vagyok, de csak azért, mert nem tudom miért, de abban, azaz kilesek, mert látnom kell, mekkorát talált, viszont a mozdulatait hallom, lassul, vagyis van időm még visszaugrani, míg ismét lő. Tehát eltaláltam, de frissítenem kell a készletemet, mert még mindig áll. Remélem, úgy nem, akkor nem vagyok hajlandó hozzá nyúlni. Lebecsülném? Á-á, akkor nem vonultam volna fedezékbe, a főnök megmondta, óvatosan, tehát tudja a tutit. Persze ha megkapom a puszit vagy a pát, azért más lett volna a helyzet. Most viszont nincs szórakozás, nincs móka, mert meló van, és a fene tudja, mit hoz ki belőle a lövedék? Remélem, nem a reggelijét, nincs kedvem analizálni, hogy hány adag sült krumplit nyomott le a torkán. Viszont ha vált, én is kénytelen vagyok, és akkor márpedig harc lesz, nekem pedig muszáj úgy támadnom, hogy ne sebezzem meg nagyon, hiszen egyben kell odavinnem. -Meglepődnél, ha megtenné. Újra töltök, mert újratöltve jó, anélkül meg nem, ha már van rá időm. Hogy mekkora szemét vagyok, te jó ég, beszólok neki, mert be kell. Látnom kellene az arcát, annyira megnézném a válaszom után, de annyira. Csak nehogy rókázzon, nincs nálam kis zacskó. Na de most itt fogok állni és várni, hogy kiüsse egy lövedékem? Nem. Tudom, hogy tényleg fiatalabb és tényleg gyengébb, de ettől nem fogok elszállni, mert okozhat meglepetést, nagyon csúnya meglepetést, és ezt sokan hajlamosak elfelejteni. Lepattan rólam, azaz a pajzsomról, de meg kell hagyni, ügyes húzás volt tőle, ha ép lenne, azért nem lenne gyenge, viszont nem várom meg az újabb lövést, kifelé araszolok. Újabb mentális támadás, cseles fickó, igen cseles, így most a másik irányba mozdulok, hogy megkerülve a farakást, annak fedezékét használva kerülhessek szinte elé, kihasználva a gyorsaságomat. Szó szerint ismét kiugrok a fedezék mögül, velem szemben áll, könnyű célpontnak tűnhetek neki, de zsibbad, így kieresztek még egy tüskét a nyaka felé, és ott sem vagyok. Irány a farakás, mert az jó barátom lett az elmúlt percekben. Meg is simogatom ugrás közben, érezze, mennyire szeretem, és visszakerülök oda, ahonnan indultam. Onnan szemmel tudom tartani, ha esetleg elindulna felém. Na de mit lelek a zsebemben? Még jó, hogy nem nyársaltam fel magam, ott, igen pont ott. Darts nyilakat halászok ki... de miért vágtam zsebre őket? Oké, az is fegyver, még ha nem is lehet játszani most. Na jó, nyilak vissza, ha a tökömbe szúrtam, akkor így jártam, de ha ide keveredik a Ray gyerek, hát nem félek használni azt sem. Az idő nekem dolgozik elméletileg, tehát ismét előhalászom a kis nyilacskákat, mert célozni azt tudok. A méreg hatni fog, és ha esetleg megindul, akkor bizony mégis a nyilakkal állítom meg. Ezt még úgy sem gyakoroltam be éles helyzetben. Maximum mellé szúrok, és akkor ciki van, de egy akkora táblát nem eltalálni? Olyan bullt dobok öcsém, olyat, hogy azt ha lenne zsűri, megemlegetné. Vagy nem, de én igen. Aztán meg ismét azt kockáztatom, hogy a tökömet tűzöm fel, és visszahelyezem őket a zsebembe, inkább maradok a fegyveremnél, újratöltök... mert nem sérthetem meg, komolyabban nem. A neszekre figyelek, már nem tud osonni, ez tiszta sor, de ettől lehet veszélyes, és nem fogok esőtáncot lejteni előtte, mert ki tudja, hogy mikor esik össze? Az is lehet, egy ősbivaly, aki nem hajlandó akkor sem, ha beleeresztek egy patikányi szert sem. Akkor meg változtatnom kell a taktikán, belekalkulálom.
Tudom, hogy a támadásom nem érte el a célját. Fene az egészbe, azon csodálkoznék igazán, ha sikerült volna neki. A másik valószínűleg idősebb nálam, erősebb is, és nem lassítja le a kurva nyugtatólövedék, ami engem belesüppesztett ebbe a nyamvadt iszapszerű akármibe. Nem, a harc kimenetelével kapcsolatban sincsen semmiféle kétségem sem. Éppen ezért elhatároztam, hogy egyetlen, utolsó golyót megtartok magamnak. Jobb ez így, mint fogságba kerülni, és megélni, bármit is akarnak csinálni velem. Próbálok valami szellemes válasszal előállni a szavaira, de csak elhúzom a számat, és felkészülök a következő támadására. Ami jön is. És hiába gyors, nekem van időm célra tartani és lőni. Nem tudom, eltaláltam-e, az ő lövedéke viszont ismét betalált. Ez nem nehéz elvégre álló célpont vagyok, pontosabban ülő. De hogy rohadna meg, hogy még csak meg sem próbál valami tisztességes harcot játszani. Csak ugrál, táncol, meg lövöldöz itt ezekkel a tetű nyilakkal… Érzem, ahogy a méreg szétárad a testemben. Megpróbálom fölemelni a pisztolyt. Ha már így tőrbe csaltak, hát nem kapnak el élve, és egyikük sem, főleg az a szarházi Martinez, nem fog felhasználni az Alfám vagy Bells ellen. Nem, abból nem esznek ezek a senkiházi kis férgek. Ha pedig nem akarnak tisztességes harcot biztosítani, akkor marad az egyetlen mód, hogy ellenálljak nekik. Viszlát, te szar világ, sosem voltál jó hozzám… De nem emelkedik a karom. Az izmaim már nem hajlandóak engedelmeskedni. A karom nem mozdul, de ahogy erőlködök, még a fegyver is kifordul ernyedt tenyeremből. Hátravetem a fejem, és csalódottságom, dühöm és haragom egyetlen, inkább állati, mintsem emberi üvöltéssel adom a világ tudtára. – Remélem örülsz, te szarkupac – nevetek fel halkan. – Hátulról, az árnyakból… Még csak harcolni sem akarsz! Akkor gyere! Itt vagyok! Ölj meg, ha van hozzá bátorságod, és van egy szikrányi becsület abban a nyomorult, hegyi pucádban! Hangomon nem érezheti, de szinte már könyörgök neki. Bármi jobb annál, minthogy élve fogjanak el. Inkább haljak meg becsületesen, emberhez méltatlanul, minthogy szembe kelljen néznem a Falkámmal, miután ilyen becstelenség esett rajtam. Bells vajon képes lesz rám nézni még egyszer? Ó, Édes Istenem, irgalmazz nekem… – Annabelle... – suttogom halkan a nő nevét, aztán magával ránt a sötétség, ahogy a nyugtató végre megteszi a hatását.
//Köszönöm a játékot, és azt is, hogy hagytok élni!//
Macska-egér játék, nem örülök neki, bár Tomot is gyakoroltam az elmúlt percekben, de nem vagyok lelkes, mert harcra készültem, és az utolsó pillanatban nem le lett fújva? De. Az ilyesmit nem szeretem, mert legyek inkább ágyelő, akár Vincent, mint az, hogy cserkésszem be sértetlenül a bolhást, ahogyan most teszem. Csak egy kis harapást, egy icipici, ilyen pici harapást had vigyek már be, vagy csapást, vagy bármit, akármit, de á-á, nem lehet. Örülhetek annak, ha ez a Windslone gyerek végre a két elefántnyi nyugtató után végre kidől, és nem álldogál ott nekem. Akkor kénytelen leszek azt hinni, szívatnak, és vagy fából, vagy fémből van, ami nem engedi összecsuklani. Ez az én formám. Négy golyót elkerültem, az utolsót is, hát na, nem volt nagy teljesítmény, erre nem leszek büszke. Látom, hogy mire készül, ahogy emelni akarja a karját, na azt már nem öcsécském, te nem pufantod itt le magad, Alex bácsi azt nem fogja hagyni. Azaz lendülök és hatalmas hasassal ugrok felé, egyenesen rá, legalább egy kicsit pankrátorkodjunk már, ha mást nem szabad. Örülök, hogyne a pofámra van írva, le sem lehet törölni azt a vigyort, ami láthatatlan, úgy felcsigázott ez a pár perc, de úgy, hogy azt sem tudom, most magasba emeljem őt, akár egy trófeát, vagy csak verjem a mellem, mint a king kong, na persze. -Az Atanerk élve akar. Mert ez volt az utasítás, és ha Darren azt mondta élve, akkor élve, elkerülve minden felesleges konfrontálódást, vagyis a harcot, hogy ne sérüljön meg lehetőleg. Az lehet, hogy az ugrásom kiterítette, hiszen rajta hasalok jelenleg, de ez a legkevesebb. Valami belém állt, de ezen már csak vigyorgok, a nyilaim nem akartak szépen elfeküdni a zsebemben, és most bennem tanyáznak. Szuper. Tudom, hogy a szavaim még eljutottak hozzá, és kivételesen fülelek, hátha még kinyög valamit, de nem. Annabelle... oké, majd elválik, ki ő, de a nevet megjegyzem, ha mást nem mond, akkor felsóhajtok, hát jó, akkor magammal társalgok. Kiterült, ennyi volt, Darren nem szólhat egy szót sem, nincs rajta egy karcolás sem, él és virul, azaz alszik, de az most más kérdés. A pisztolyát elveszem, bebiztosítom és zsebre vágom, majd üzenek Isának, jöhet összeszedni a zsákmányt. Miért kellett élve, csak tippelem, illetve tudom is, csak megemészteni nehéz. Egy Tark küzdjön úgy, hogy nem harcol... igen, néha ez is hozzátartozik, tudom, de ha lehet, azért had ne vigyorogjak felhőtlenül. Kiszedem a nyilakat magamból és a zsebemből, azzal játszadozom, míg leülök Ray mellé, hogy megvárjam Isabellt. Meg fog lepődni? Naná, hiszen senki nem tudott arról, hogy lesz egy túlélő is. Én sem, egészen addig, amíg nem kaptam meg az üzenetet. A feladatot teljesítettem, ha úgy veszem, hibátlanul hajtottam végre, a többi nem érdekel.
Az akció előtt mindenkitől begyűjtöttem az összes szükséges adatokat. Nem lenne szerencsés, ha az utolsó pillanatban tévednék el. Minél tovább van kint az utcán egy hulla annál nagyobb az esélye annak, hogy valaki meglátja és rendőrt hív, így jóval a vadászat előtt megnéztem, hogy hogyan jutok el a megadott címekre. Szerencsére sokat ismertem közülük, így nem okoztak nagy fejtörést. Mivel a saját autómmal veszélyes lenne részt venni a küldetésben és még a sok betolakodótól véressé is válna a szép huzatom, így inkább egy hamis személyi igazolvánnyal bérlek egyet. Egy jó tágasat és nem túl feltűnőt. A megadott napra sikert megszereznem egy régi fagyasztott árukat szállító autót, aminek a hátsó terében még mindig be lehet kapcsolni a hűtést. Ám ez nem elég az álcához. Ha a kocsit nem is, de az arcomat is felismerhetik, ami szintén nem lenne túl előnyös dolog, így felveszek egy parókát, napszemüveget, sapkát, sálat, hogy felismerhetetlenné válhassak. Miközben a többiek elindultak vadászatukra én a városban járkálok fel alá a furgonnal. Megpróbálok a helyszínektől nem túl messze menni, hogy azonnal mehessek, amit kapok hírt. Talán maximum fél órája kocsikázhattam, mikor Alex felhív. Felveszem a telefont és már indulok is a fatelepre. Ez gyors volt, túl gyors. Remélem nem történt semmi gáz, bár ahhoz túl nyugodt volt a hangja. Nem kell rám sokat várni, gyorsan hamar odaérek a megadott helyszínre, ahol meg is pillantom Alexet és az áldozatát. Ahogy jobban megfigyelem a szemüvegem mögül észre veszem, hogy a mellkasa még mindig mozog, de nincs észnél. Miért nem ölte meg? Hiszen ez volt a feladat. Kipattanok a kormány mögül, majd odasétálok Alexhez. -Hát ez meg mi? Nem kéne holtnak lennie?-Teszem fel rögtön a kérdéseket. Tudom, hogy nem kell segítség a cipekedésben, így ha elindul Alex én csak az ajtót nyitom ki neki.
Elücsörgök én a Windslone gyerek mellett, de még mindig zavar, hogy nem lehetett egy tisztességes harcot lenyomni, hanem így kellett véget vetni ennek az egésznek. Ha nem Tark lennék, akkor azt mondom, ilyen is kell, ki jár túl az ellenfél eszén harc és egyéb konfrontálódás nélkül, és most erre volt szükség, ezt is tudom, megértem. Már csak Isa kell ide, hogy eltűnjünk a telepről, de előtte még összeszedem az árulkodó nyomokat, ne hagyjuk már itt. Csak a fából kell kibányásznom néhány lőszert, az meg nem okoz problémát, a fegyverét is zsebre vágom, erről is le van a gond. Na de ki az a betűs, akit motyogott a kölyök, mielőtt elájult? Majd kiderül, majd utánajárok, de nem most. Amint Isa ideér, odasétálok az autóhoz, aztán vissza Isához, mivel ő meg mellém indult el, és így olyan szépen elsétáltunk egymás mellett, ahogyan kell. Na de miért rontottam volna el a játékot? Ő megnézte Rayt én meg a kocsit, nyugtáztuk rendben van, és félúton találkozunk. Hogy értetlen képet vág? Vigyorgok. Én is azt vágnék a helyében, ezért vállon veregetem, a kérdésére pedig megrázom a fejem. Legalább így veszítsek már energiát, ha az előbb másként nem sikerült. -Nem, élve kell. A többit kérdezze Darrentől, nekem van tippem,mégsem osztom meg vele, mert az az enyém. A testet felemelem, és ha a lány nyitja az ajtót, akkor be is vágom a kocsiba, gondosan bezárva az ajtót, nehogy elhagyjuk félúton valamerre, mert azért nem kapunk dicséretet. Még én is beszállok, nehogy gyalog kelljen már visszamennem, aztán indulhatunk. Egy szót sem szólok visszafelé, hiába kérdez, nem válaszolok. A feladat végrehajtva, a csomag leszállítva, azaz folyamatban. A többit már az Atanerk rendezi.
*Mielőtt elindultam ígéretemhez híven szóltam, hogy hova megyek. Igazából untam a dolgot, hogy minden egyes lepésemről be kellett számolnom. De hát istenem, van ez így és csak az uticélt kell elárulnom. Az üzenet a következő volt; "Kimentem az erdőbe. Sietek haza. Vigyázz magadra." S ez is volt az igazság, hisz az erdőbe mentem de mivel képes vagyok órákat is eltölteni a szabadban, így tudtam, hogy nem fog aggódni ha nem ér el, hisz az erdőben lássuk be, nincsen térerő. Ugyan akkor azt is, hogy ez nem fogja megnyugtatni. Szóval igyekeztem minél kevesebb időt tölteni az erdőben. Lábaim mégis mintha mi sem volna természetes nyugodtan haladt. Egészen addig, míg meg nem éreztem azt a furcsa érzést mely mintha csak drótra lennék függesztve rántott magával. A gerincemben ott volt az érzés, amitől más már ezer éve elhagyta volna a területet, hisz a veszélyt jelezték. Tenyeremben azaz ismerős-idegen bizsergetés, mely vonzott az állat felé. Egy farkas. S nem is voltam rest engedni az ösztöneimnek s sietősre véve a mozdulataimat követtem. Nem volt nehéz, tanulva a hibámból egy lapos csizma volt rajtam, Balázs által beszerzett ezüst, hosszú pengéjű tőrből egy a csizmámban és két rövidebb a csuklómra szíjazva. Mind a három alkalmas volt dobásra is. De már csak megszokásból hordtam magammal. Mint már mondtam Fairbanksben sosem találtam meg azt ami kellett alkalmanként. Mióta Balázs van, csak Dun provokál olykor de neki meg csípem a buráját. Bár ettől függetlenül kapásból leverem ha pofátlan és még hagyja is, de Ő inkább szórakoztató. Azonban az érzés egyszer csak megszűnt és tudtam, hogy elvesztettem a farkast akinek a nyomát követtem. Senki ne kérdezze, hogy miért egyszerűen muszáj volt. De nem is néztem, hogy merre járok csak most tekintettem körbe, egy fakitermelő izé... hát ez csodás. Mégis hol van? Telefonon elővéve láttam, hogy itt már van térerő, de csak egy üzenetet dobtam. " Élek még Kedvesem, nem kell aggódni." Aztán ahogy ez meg volt a farmerem zsebébe csúsztattam a telefont és belerúgtam egy elhagyatott farönkbe. Tudtam, hogy most van megint pár órám a következő életjelig. Addig nem fog aggódni. Néha utáltam, hogy ennyire félt még akkor is, ha valahol megértettem. De a kompromisszum az kompromisszum. Én néha adok egy kis életjelet, megmondom, hogy hova megyek cserébe Ő nem hívogat fél óránként, hogy hallja, hogy egyben vagyok és sokkal jobban tud figyelni, ha nem kell még miattam is aggódnia. Különben meg dolga volt, legalábbis mikor elment otthonról azt mondta.* - Az istenbe is... mi a frászt keresek itt? * Szitkozódtam egy kicsit, de csak aztán leültem mit sem foglalkozva azzal, hogy piszkos volt. Térdeimre könyökölve vártam a semmire, vagy inkább arra, hogy lenyugodjak egy kicsit. Egyik kezem azonban a hasamra csúszott, ahol bent dobogott a kicsi szíve. Balázs már mondta párszor, hogy neki nem kell ahhoz ultrahang, hogy hallja. Mivel az ami, hallja az nélkül is így tudja, ha ne adj isten baj lenne odabent. Fenekemig érő hajam pedig össze volt kötve a tarkómon, ahogy a sötétben ott üldögéltem, mint akinek semmi dolga. Pedig aztán nem ártott volna haza keveredni. Vagyis vissza a kocsimig.*
Új szabályok érvénybe lépésének hála beadtam a törülközőt. Megmondtam a hegyi mentőknek, hogy márpedig én most elhúzok délre. Első körben betegszabiról van szó, valamint arról a jól megérdemelt szabadságról, amit már egy ideje halogatok. Igyekeztem minél több és több munkát vállalni csak, hogy ne kelljen egész nap a falka valamint a saját gondjaimon rágódni, de úgy néz ki, most kénytelen leszek ismét a nulláról indulni. Egész nap bent rohadni a hotelban, kézen fogva járkálni Norinával, mivel a jelen heti beosztásom ez. Ami csak azért baj, mert egy tizenöt éves kölyökről van szó, én pedig jobban elhíresült vagyok a feléjük irányuló agressziómról, mint jólelkűségemről. Addig nincs velük baj, amíg bent ücsörögnek a sarokban és bájosan vigyorognak. De miután kinyitják a szájukat... édesanyám. Akkor aztán tényleg áttudnám kaparni a ház falát puszta körömmel. De csodálatos módon Norinával nincs semmi baj. Elfogadhatóan viselkedik, nem érzi úgy, hogy felsőbbrendű lenne a többi tagnál. Bizonyítani, fejlődni és erősödni. Ilyennek kellene lennie minden ideális farkas jelölt kölyöknek, és akkor biztos, hogy megélik még a kétszáz éves kort is. Lévén, hogy Chrystallal kénytelenek voltunk beköltözni visszavonásig a falka "fészkébe", el vagyunk zárva attól a háztól, ami az otthonunkat jelenti. Ruhát rengeteget nem cipeltünk magunkkal a hotelba, mivel felesleges. Helyette ha elfogy, vagy esetleg ha másra lenne szükségünk fogom magam és kocsival elugrok az adott dolgokért. Most viszont voltam olyan bátor, hogy a fekete Camaro nélkül induljak utamnak. Ha ez valaki fülébe jut a társaim közül, tuti, hogy lelkes kis fejmosásban fogok részesülni. Csak az a gond, hogy nem lehet odaláncolni sehova. Teszem én a dolgomat ahogy kell, szolgálatot teljesítek és a többi és a többi. De azt nem tudom és senki nem is tudja elvenni tőlem, hogy naponta ha mást nem is, de egy fél órás sétát megtegyek. Nem tudok huszonnégy kicseszett órán keresztül a seggemen ülni, miközben élvezem az édes semmit tevést. Oké, lehet, hogy másnak jól esik az, hogy csak meresztenie kell a valagát, de én nem tartozok a körükbe. Nekem folyamatos mozgástérre van szükségem, levegőre és egy helyre, ahol rajtam kívül nincs senki, és ha felteszek egy kérdést - magamnak - akkor nem pofáznak vissza. Ahogy caplatok az országút melletti erdős terület sűrűjében - így talán még az autósok se szúrnak ki maguknak - furcsa, ismerős de egyben idegen szagokat fúj felém a szél. Egy pillanatra megtorpanok, hogy felmérjem a környéket és nincs is más hátra, mint a túlbuzgóságtól és kíváncsiságtól fűtött kettősöm, már lépkedek is a fakitermelő telep felé, hogy megtudjam ki tartózkodik itt ilyenkor úgy, hogy annak az illetőnek valamilyen formában ismerős az illata. Amint elérem a telepet és egy nőt vélek felfedezni. Rajta kívül még egy farkas szaga is körbe lengi a környéket, de ő már messze jár. Tekintetemet le se veszem a nő alakjáról, s megszaporázva a lépteimet, egy felbőszült bika módjára közelítem meg, bár valamelyest alább hagy az indulatom, mire a távolság két méterre csökken. Szó szerint bűzlik BB-től. - Ugye Ő tudja, hogy erre kószálsz és farkasokat követsz? - intézem hozzá inkább kíváncsian, mint követelően.
*Élek még, meg vagyok, jövök, elmegyek... a francba is. Miért bosszant ez ennyire? Értem én, hogy miért akar tudni minden mozzanatomról, mert hát ahogy mondta, hogy csak egy gyenge pont vagyok számára és ember. Egy kibaszott ember a farkasok között, aki sebezhető és rajtam keresztül Ő is. Sosem gondoltam volna, hogy egy férfinek ennyi nyűg egy kapcsolat. NAh de azt sem, hogy nekem. Jah, az első kapcsolatok átka amiből íme, gyereket hordok. De a nagy mérgelődésemből az rántott ki, hogy megéreztem valamit és ültem egyenesedett ki a gerincem miközben csak figyeltem. A sötétben, én. Aligha láttam valamit, de a tenyerem a kezemen dörzsöltem meg. Ez más volt... egy farkas, akkor is megtudtam volna mondani, hogy emberi alakban van, ha nem verne a cipője zajt. Azonnal felé kapom a tekintetem de a kezem nem veszem el a combomtól amit továbbra is dörzsölgetek. Annyira utáltam, hogy ha egy farkas emberként jön akkor birizgál és kedvem lenne megütni annyira erős a késztetés, de bezzeg ha bundában jelenik meg megakarom simogatni. Jah, csoda, hogy még van karom és élek. Tekintetem nem ereszti az érkezőt és minden mozdulatára figyelek. Nem ellene van, ilyen vagyok. Jesset is folyton felmértem, pedig aztán ha valaki Ő nem akarna ártani nekem. De az ördög nem alszik, igaz? Mikor megáll előttem tekintetem felemelem rá, de a kérdésére máris összeszalad a szemöldököm. * - Hát neked meg mi közöd van ahhoz, hogy mit csinálok? Különben meg, ki azaz "Ő" és mégis miért tartoznék beszámolóval bárkinek is? * Nem hazudtam, de nem is válaszoltam a kérdésére. Egyrészt, nem tudhatom, hogy kire gondol, nem vagyok gondolat olvasó. Másrészt, nem elutasítottam a kérdését hanem kérdéssel feleltem. Így még csak nem is tagadtam, hogy nem tettem de meg sem erősítettem. Cukik a szavak, melyekkel lehet játszadozni. Én pedig szeretem ezt csinálni. Bár lássuk be, ez bosszantó egyedül Corvin értékeli a maga módján. Még Balázs is képes olykor falra mászni, ha kitérek a kérdései elől mert nem akarok elmondani valamit. De azonban én, sosem hazudok. Hangom kedves, ajkaimon ott van a mosoly, de a vonásaimban nincs benne. Ám ügye a kérdés megfogalmazása elárulja ám, hogy közel sem vagyok olyan barátságos. Más körülmények között sem kezdek el puszilkodni, többek között azért sem, mert ha valaki hozzám ér elborít a vörös köd és ütök. Ösztön. Emberi ugyan, de védelmi ösztön. DE üzletvezető lévén, nem árt ha tudok barátságos lenni és a magam módján még közvetlen is vagyok. De ez nem azaz este és ha itt tartunk, nem is az a nap.*
Valamiért nem tartom meglepőnek, hogy nincs jó kedvem. Azok után amik az elmúlt napban értek, csoda, hogy még nem húztam fel a nyúlcipőt és vettem ki pár nap szabit immáron nem csak a hegyi mentő szolgálataim alól. Életem a falka, odafigyelek rájuk és követem a parancsokat. De olykor még az én hócipőm is betelik, és akkor jobb félrevonulnom. Úgy, mint most... Viszont tartok tőle, hogy ez a bizonyos félrevonulással túlfűtött lelkesedés, ami lángolt bennem mikor kiléptem a hotel ajtaján, mostanra teljesen elillant, és nincs helyette más, csak a tátongó űr, valami zavar szerűség és a kegyetlenek haragja. Valami van a levegőben, ami az előszöri megállást követően gyorsabb tempóra ösztönöz és már ott is állok a nő mellett, kit egy-két pillanat alatt fel is mérem és igen, megbizonyosodok róla, hogy BB "párjáról" van szó. Nem folytam bele a témába, elvégre semmi közöm hozzá. Ezt nekik kell lemeccsezniük. Viszont ha már egy falkatársamról van szó és a hozzárendelte tettről, nem szeretném, ha itt valami baja esne... bakker! Én most arról hadoválok, hogy biztonságban akarom tudni a nőt? Hát nem tudom. Inkább tartom felelőtlennek és bolondnak, hogy kint rohangál éjjelek évadján úgy, hogy farkasok portyáznak a környéken. Nem tudom, hogy Balázs tisztában van-e vele, hogy mit csinál a nője, mikor ő nincs vele, de nem is érdekel. Mint említettem nem rám tartozik, de ha már itt vagyok, nem vagyok rest megkérdezni, mire rögtön csípős választ kapok. - De felvágták a nyelved - jegyzem meg inkább komoran, mint komolyan. Tekintettel arra, hogy kifejezetten emberi hangnemet ütöttem meg a kérdés feltételekor, én magam is elvárom, hogy úgy vagy legalább hasonló hangfekvésben válaszoljanak. De ha nem, hát nem, nem fogok könyörögni érte. - Balázs lenne az az Ő. És valóban semmi közöm hozzá, de ha már ilyen szépen összefutottunk, gondolom megkérdezem. Valamint nem akarom, hogy egy társam nőjének baja essék itt a farkasok között. Csupán ennyi lenne a gondom, nem több - vonok vállat lemondóan. Lehet, hogy most még jó szándék vezérel, de ha a nő sokáig ugrál a tűrőképességem amúgy is vékonyka és igen szegényes húrjain, akkor bajok is lehetnek belőle. - Szóval ha nem is lelkesen, de megszeretnélek kérni rá, hogy válaszolj legalább erre: Tudja, hogy itt vagy kint? Vagy ilyenekről nem is számolsz be neki? Félreértés ne essék! Nem számonkérésnek szántam, csupán nem venném jó néven, ha BB gyászos hangulatban jelenne meg az egyik nap.
*Bár a kérdés kíváncsi amit kapok, de annyit jelentek naponta a helyzetemről és mi egyébről, hogy valahogy kicsit sem vagyok képes ennek örülni, pláne nem tolerálni a dolgot. Mért kell nekem mindenkinek beszámolnom? Hajm... inkább azt is kérdezhetném, hogy miért van ilyen szar napom, hogy még értékelni sem tudom. Lássuk csak... ja már tudom, kaját akartam csinálni Balázsnak és majdnem felgyújtottam a lakást mikor lángra kapott a konyha ruha. Hát most na, a konyha nem az én terepem. Megesik az ilyesmi. A válaszára azonban egy vigyor jelenik meg az arcomon.* - Felvágták jobban is, de szar napom van.... * Vontam meg a vállaim. Mert bizony ha jobb napom van, akkor sokkal szebb fogadtatásban lett volna része. Mármint ha a szavakat vesszük figyelembe, hisz a hangom még így is kedves volt. Nah de a következő szavaira csak kikerekednek a szemeim. Meglepett az, hogy tud rólam. Mi az isten nyila történik abban a Hotelben? Bár ha lehet hinni Corvinnak, akkor állandóan megtudják mondani, hogy kivel voltam. Lévén, hogy érezni az illatát rajtam és Jesse is szimatolt mikor Balázzsal töltöttem az éjszakát és úgy mentem melózni. De azt meg honnan veszi, hogy tudok a farkasokról mikor Balázs szigorúan megkért, hogy ne áruljam el senkinek és nem is tettem. De a meglepettségem hamar csapott át dühbe, miközben a másik tovább beszélt. Most ez komoly? Egy bébicsőszt kaptam a nyakamba? Hitetlenségem, meglepettségem és dühöm bőven elég arra, hogy a másik végig mondja amit mond, de már pattanok is fel ültömből és teszek egy lépést a másik felé.* - Nah ide figyelj Aranyom... gőzöm sincs, hogy ki a fene vagy és ha már itt tartunk, nem is érdekel. De ne kezdj el nekem bébi csőszködni. Gyereket várok - ami így felállva jól látható-, és nem én magam vagyok az. Ha kell, megvédem magam. De nincs akkora kurva mázlim ebben a rohadt városban, hogy alkalmam is legyen rá. Már unom, hogy tesztoszterontól túlfűtött, vak barmokkal vagyok körül véve akik istennek hiszik magukat. Szóval tégy egy szívességet és hagyj békén! *Meleg barna íriszeim melyek általában mindig vidáman csillogtak már megint feketék voltak. Ezt az állapotot elég sűrűn értem el mostanában és minden apróságra. Leoról nincs hír és tényleg nincs akkora mázlim, hogy valaki belém kössön és letudjam vezetni a feszültségem. Azt, mely már hetek óta bennem lappang és csak gyűl, gyűl és már ott tartok, hogy szétfeszít, ha nem adom ki, akkor fel is robbanok és ez már a felszínen volt egy idelye. Dühödten, idegesen túrtam a hajamba, miközben lemondóan sóhajtottam. Balázsnak fontos a falkája. Én ugyan teszek rájuk magasról, de nem csak rólam van szó. Sőőt... sosem rólam van szó.* - Tudja, hogy kijárok az erdőbe, tudja, hogy kint vagyok. * Azt nem, hogy itt. Lévén, hogy én sem tudom, hogy hol vagyok vagy épp milyen messze kerültem a kocsimtól. Hangom fáradt, keserű, lemondó. Valahol mélyen zokog bennem valami... valami aki a szabadságát siratja. A város tele van farkasokkal. Nem tudom, hogy mennyien vannak Balázsék, ahogy azt sem, hogy kik tartoznak oda. De ha lépten nyomon ebbe fogok belefutni, már most megigénylem a beutalóm a zárt osztályra. Ettől én megfogok bolondulni, kattanni és nem tudom. Gőzöm sincs, hogy mi lesz és ettől sírni volna kedvem, ütni, törni, zúzni és vigyorogva ülni a romokon. Vigyorogva és boldogan. *
Kezdőlap
Nagyjából 5 perc telt el az óta, hogy bekeveredtem az épületbe. Ha kapok jelet, ugrok *-* 
//
És némi segítség jól jönne. XD//
