Éreztem a farkasa magabiztosságát, azt a megingathatatlanságot, ami az enyémnek is a sajátja volt. Ők valószínűleg sokkal előbb elfogadták és megértették az új helyzetet, mint mi. Az ösztön az ész előtt járt, és rosszabb, bizonytalanabb napokon ezért tudunk a másik felünkbe kapaszkodni. Elvigyorodtam, amikor az öröklést hozta fel indokként, bár igaz, más valószínűleg nem tudott volna egyikünkből sem drasztikus változást, vagy hirtelen felnövést kicsikarni. Minek? A százhetvenes évek nem a gyámkodásról kell, hogy szóljanak. Sokszor még a háromszázasok sem. De innen már egyikünknek sem volt visszaút. - Ó, igen, valami dereng - legyeztem félig elütve az akkor volt magasztosságát és traumáját. Érdekes volt itt ülni és ilyen fesztelenül beszélgetni vele. Sose voltunk rosszban, de valahogy mindkettőnknek megvolt a saját társasága a falkán belül. Most mégis teljesen természetes volt kétségeket és reményeket cserélni. Végülis... még mindig egy falkába tartoztunk bizonyos tekintetben. Csak épp egyenlők lettünk. - Wow! Nem hittem volna - kaptam a szívemhez, amikor Castort említi, de közben örültem is nekik. Jó volt hallani, hogy egyes dolgokon az öröklés sem változtatott. - Sarah-val szoktunk néha beszélni, Mishának küldtem karácsonyi ajándékot, ne is kérdezd, valami elkapott. Meghívtam piálni, de azzal már nem élt. Ha engem kérdezel, az utóbbi öt évben mindenkiről mindent is kiderített. - A kis házi CIA ügynökünk. Ems mellett ő is elég félelmetes. Sarah is. Csupa ijesztő nőstény, még szerencse, hogy itt van Emma! - Én is éreztem zsizsegni másokat, de meg nem mondom még, hogy esetleg két napja is téged éreztelek, vagy esetleg Misha volt, vagy más. Egyébként meg bújócskázok a falkával - húztam el a számat. Igaz, most Payne visszatért közéjük, de próbálom tartani a távolságot. - Rólad tudják, hogy mi lett veled valójában? Vicces, a kör megkapása után olyan gyorsan kellett tűzoltásba és katasztrófa elhárításba kezdeni, hogy ilyen egyszerű dolgokról szerintem egyszer sem esett szó. Válság üzemmódba kapcsoltunk, majd szétszéledtünk.
Vigyorogva megcsóváltam a fejem. Igyekeztem nem temetni magunkat, mert valakinek kellett ezt az oldalt is képviselnie, de részemről ezek nem pusztán szavak voltak. Tényleg hittem benne, hogy járhatunk sikerrel, mert kellett, hogy legyen lehetőségünk. Ha egy vérvonalat tudtak átokkal súlytani, bármelyiket tudnák, és mondhatni kiirthatnák az egész fajtánkat viszonylag gyorsan… mégsem teszik, és mivel az Elsők már meghaltak, mi meg Alignaknak igazából semmit sem kellene, hogy jelentsünk, nem hinném, hogy a hosszú kivéreztetésünk akkora örömet okozna. Meg aztán, én tényleg mindig pozitívan szemléltem a dolgokat, van elég borúlátó a világban, kell a kivétel. Tulajdonképpen hálás vagyok neki, hogy nem kell mellette azt éreznem, hogy a fiatalságom okán kevesebb lennék, ez olyasmi, amit talán csak magamban kell helyre raknom végre, és utána elengedhetem a kérdéskört. Felnevettem a reakciójára, miképpen nem volt nehéz kiérezni felőle sem rég érzett ismerős illatokat, nyilvánvalóan vannak dolgok az életünkbe, amiknek nem kell változnia attól még, hogy azok lettünk, amik. Igaz, az én kölyköm nem tudja, milyen terhet kaptam a nyakamba, de az ő esetük más, Payne áldozat volt… - Elvégre, az a dolga. Jó hallani róluk, bármily kevés legyen is az, de talán hamarosan másként lesz, bár lehet, akkor azt kívánjuk majd, bár ne sodort volna minket egymás útjába az élet. Valószínűleg így lesz, de ettől még hiszem, hogy van mód rá, hogy jobbra forduljanak a dolgok. - Én felhajtottam egy kölyköt a falkából és mondtam, hogy jelezze, itt leszek egy darabig. Túl nagy felhajtást nem akartam csapni azért. Vonom meg a vállam, noha némi kósza hiányérzet zsizseg az energiáimban. Szerettem a falkát. Életemben először velük éreztem azt, hogy van otthonom, hogy tartozom valahová. Hiányzik, de már más a fontos. Nem mondom, hogy ne volna rá esély, hogy pár évet olykor itt töltsek, de senkitől nem várom el, hogy információ hiányában hagyja, hogy átjáróháznak használjam a falkát. - Nem. Én már az öröklés előtt elmentem Surával vándorolni egy hosszabb időre, akkor szóltam, hogy ott hagyom őket. Az igazságot azonban nem tudják. Aztán mikor nagyjából elrendeztem Connor dolgait, újra útra keltem, és nem jártam Alaszkában. Nálad mi a helyzet? Hallottam valami kóbor falka dologról pár éve…
Örültem ennek a könnyedségnek köztünk. Egyikünknek sem voltak tévképzetei a jelennel kapcsolatban, de igaza volt, a kesergéstől nem lesz jobb, és amíg lehetőségünk, addig jobb így beszélni az egész szarkupacról, mint közelebb menni hozzá és önként pluszban a nyakunkba borítani. Jól tette, hogy így állt a dolgokhoz, akkor is, ha nála ez nem szándék kérdése volt, hanem természetesen jött. Sokat tud ezzel még adni a következő évszázadokban. Megértően bólintottam, hogy nem akart nagy felhajtást. Mondjuk ennyiből szerencse - nem hiszem el, hogy annak tituláltam -, hogy ennyi zűr volt főleg azokban az években a környéken. Könnyebb volt így felszívódni, távozást magyarázni, bár biztosan mindannyiunk hiányát megérezte a falka. Egyikünk sem sarokban gubbasztó alak volt. Az meg kifejezetten ciki lett volna, ha mondjuk az Alfa távozását nem veszik észre... A hiányérzete visszhangra talál energiáimban. Évtizedeket adtam a falkának magamból, a vidék és ők is az otthont jelentették, az őslakosok egyértelműen, de később a betolakodók is. Jó volt velük lenni, így nekem is hiányoztak - féktelen éjszakkal, közös vadászatokkal, ünnepekkel, mindennel. - Ha tudnád, hogy irigyellek az előkésíztőért! - ráztam meg mosolyogva a fejem, most már különösebb neheztelés vagy mérgelődés nélkül Tria felé emiatt. A kóbor falka dologra csak legyintettem. - Eltévelyedett ötlet volt. Az átok után azt hittem, itt kell maradnom, hogy találok választ vagy megoldást... bármit. És elengedni se akartam ezt a vidéket - vallottam be a kissé gyerekes okot mindenféle szégyenkezés nélkül. - Azt hittem, lehet egyszerre Atanerk és Vérvonalfő, de Yettának igaza volt - húztam el a számat. - A problémás fakírok miatt időről-időre hosszabb-rövidebb eltávokat kellett volna tartanom, így pedig nem lehet egy falkát vezetni. Amúgy őrzőket is bevontam volna, de hát - vállat vontam - más lapokat osztott az élet, és őszintén szólva, nem is bánom. Bármennyire is legyen nehéz a helyzet, be kellett látnom, hogy a jelenlegi szerepem illet hozzám a legjobban. Fél Annakpokot, félig Victort akartam büszkévé tenni, mindenekelőtt viszont a sajátjaimat egyben tartani. - Egyébként rólam is csak azok tudják, hogy mi lett velem, akik az utódláson és az áldozáson részt vettek, ennyi pedig bőven elég. Mike-nál se fogok ezzel bejelentkezni, nem szeretném olyan állapotba kergetni, mint amilyenbe Castor került az Elsők miatt. Jó szándék ide vagy oda. Mondjuk, ha engem kérdeznek, szerintem valahol leszarták, hogy mit műveltek vele pusztán azzal, hogy hazugságra ítélték és ide-oda rángatták a farkasait. Mert vérvonal ide, vérvonal oda, mi elsősorban ahhoz közösséghez és hozzá tartoztunk akkor. Persze utólag, mindezzel a hátunk mögött könnyű okosnak lenni. - Will-re még mindenképp rá akarok nézni, és lehet, hogy Huntert felkeresem. Annyiból legalább jobb helyzetben vagyunk, hogy ide tartoztunk és nem furcsa, ha régi arcokkal akarunk találkozni. Neked kik vannak tervben?
- Mások voltak nagyon… szerintem Triához nem illett volna egy előkészítő, és ami azt illeti, hozzád sem. A mosoly úgy tűnik, megtelepedett a vonásaimon, nem tudtam elképzelni, ahogy Tria körbecipeli ország vagy világszerte és tanítgatja. Szerintem egyiküknek sem lett volna hozzá türelme, már pusztán vérvonalukból adódóan sem. Én sem mondom, hogy a türelem szobra voltam, de mindig mindent jól, közel tökéletesen akartam csinálni az életben, és tudtam, hogy nagyon sokat kell tanulnom, hogy legalább minimum a többiek nyomába érjek, nem mellesleg minden Surával töltött perc aranyat ért nekem. Amíg ő nem került az életembe, elhagyott, szárnyaszegett madárkának éreztem magam a vérvonalamat érintően. Ha ez nem így történik, bizonyosan nem tudtam volna úgy állni a leszármazottakhoz, miként most teszem. Sura bizonyára tudta, hogy nekem erre van szükségem, miként Tria is hiszem, hogy tudta, Darrennek meg nincs. - Igen, két olyan feladatot nem lehet egy seggel megülni, ami egyenként is egészet követel. Nyílván próbálkozni szabad, de Castor sem véletlenül hagyta el a falkát, ami addig az élete volt. Mi már mondhatni ezt a játékot nem játszhatjuk. Időről-időre van értelme egy falkához csapódni, ha ott látjuk nagyobb szükségét, de a Fairbanksinek már nélkülünk kell megállni a lábán, és hiszem, hogy teszi is, ha nem pont most, majd kialakul. - Az senkinek sem hiányzik. Őszintén szólva, nagy szerencséje volt, hogy én is tudtam a dologról. Vigyorodtam el, de tudtam jól, hogy Castor ép eszének megőrzésében bőven volt részem, mert legalább velem meg tudta beszélni a kezdetektől. Azért ez sokat jelentett akkor. - Nála én is tervezek bejelentkezni, jobb, ha tudják, hogy valami szar már megint készülődik. Egyébként Anchorageban már futottam egy kört, ott kicsit többen vannak az enyéim közül. Fairbanksben azt hiszem, csak Balthazar az, ha még itt van. Nyilván a falka jelenlegi névsorát nem tudom, elmúlt az az idő, amikor én voltam Castor legfőbb szeme és füle a falkát illetően, már máshol kamatoztatom ezt a tehetségemet, és a vérvonalam javára fordítom. Egész jó játék kinézni azokat az embereket, akik szerintem tökéletesek lennének trollnak, és afelé terelni, akivel szerintem stimmelnek az energiák, habitusuk. Mint egy óriás sakktábla. Egyébként ezt a részét élvezem. - Szerintem Cassiet is haza küldöm majd, úgyis mindig sír, hogy a cukrászdája hiányzik, meg ez, meg az… Elég időt töltöttem vele, most már boldogulni fog, kell neki egy falka, ahol otthonra lelhet, mellettem ez most képtelenség.- Ezen már gondolkodom egy ideje, de nem tagadom, az, hogy Darren hazahozta Paynet, megadta az utolsó lökést. - Csak derüljön ki, miért bizsereg a tetoválás. Nem tagadnám, hogy egy esetleges újabb Vörös Borzalom esetén nem akartam, hogy a közelben legyen. Akkor sem, ha esetleg meghalok. Mert ha megteszem, akkor már ő többet nem fog látni. Nem fogom előtte felfedni magam akkor sem, ha feltámasztanak. Ezért akire bíztam, annak meghagytam, hogy ha nem jelentkezem fél éven belül, utána küldje ide, itt várni fogják. Ezzel kapcsolatban még futnom kell majd pár kört, muszáj volt gondoskodnom a biztonságáról.
A fejemet ingattam az előkészítő kapcsán, mert igen, én se tudtam elképzelni a tanítva pátyolgató Triát, de azért basszus megkímélt volna attól, hogy tudatlanságból fakadóan majdnem elvegyem Payne farkasát! Oké, ott az a "majdnem", de na! Frászt kaptam, a kölykömről nem is beszélve... Aztán rátértünk egy másik... kudarcomra? Nem igazán tudtam annak tekinteni, mivel csúfos pofára esés helyett inkább beláttam, hogy mit nem szabad erőltetni. Emmának is igaza volt, mindkét feladat teljes farkast kívánt, így jelenleg azt se tudtam elképzelni, hogy egyáltalán falkatagként újra csatlakozzak. Nem ide. Az itteni ilyetén kötődést lezártam. Máshol, ha a szükség úgy kívánja... nem tudom. A fenevad eléggé megmakacsolta magát a ránk köszöntött függetlenségben, már a behódolás puszta gondolatától fintoroghatnékunk támadt. - Az biztos! És még vagy a falka negyede, csak egymásról nem tudott senki jószerével. Pedig milyen szép kis privát klubot lehetett volna nyitni. Szombat esténként anonim Tudók gyűlését tartottunk volna sok-sok piával és zsebkendővel - merengtem el hangosan és szórakozottan az elmulasztott lehetőségen. - Akkora ziccereket hagytunk ki, egek! - sóhajtottam lemondóan. Biccentettem a bejelentkezési szándékára. Ebben a helyzetben talán az volt a legokosabb, ha William is mindenről tudott velünk kapcsolatban: kik vagyunk itt, kikre számíthat, mik a sejtéseink. Szövetségesek voltunk, de még ha nem is így lett volna, ugyanabban a lélekvesztőben himbálóztunk a véget vagy a megváltás lehetőségét várva. - Igen, azt én is hallottam, hogy ott elég szép Troll-tanya van - mosolyogtam rá. - Milyen érzés volt? - kíváncsiskodtam, és elhessegettem annak az emlékét, hogy hajdan Fairbanks mekkora Fakír-lerakat volt. Azt ugyan nem tudtam, hogy Payne visszatérése nála is eldöntötte a Cassie-kérdést, de csak helyeselni tudtam vele. Payne ugyan maga mögött hagyta a kölyökéveket, de épphogy, és még rettenetesen fiatal volt. Némi stabilitás, ismerős, otthonos környezet és főleg a közösség jót tett nekik. És hova máshova vihettük volna őket, mert oda, ahol tudtuk, hogy jó kezekben lesznek? - Hamarosan április - mondtam némileg komoran a tetoválást illetően. - Öt évig viszonylagos nyugi volt, legalábbis ahogy mi tudjuk. Félek, hogy most valami nagy dobásra készül - utaltam Alignakra. - De legalább még van pár hónapunk körülnézni és infót gyűjteni - nyugtattam némileg magunkat ezzel. - Biztos megint Vörös Holdazni akar... - aztán szöget ütött a fejemben valami és Emmára kaptam a pillantásomat, sőt, felé is fordultam ültömben. - Denaali tudhatja!
- Az egyetlen, akiről még sejtettem, az Rocky volt, de csak a forró kását kerülgettük évekig… Egyikünk sem volt annyira biztos, hogy egyszerűen ki merje mondani. Sokat segíthetett volna mindannyiunknak, ha tudjuk, kik osztoznak a ránk rótt felelősségben, ebben biztos vagyok. Noha, én annak is örültem, hogy legalább Castorral tudtuk egymásról, még így is könnyebb volt, mint egyedül megbirkózni a tényekkel. Emlékszem mennyire durva volt rádöbbenni, hogy szinte mindenkit ismertem az Utódok közül. - Tudod… nagyon jól. Már, félre ne érts, nem akarok benned rossz érzéseket kelteni. De azért is akarom a legtöbbjüket legalább valamennyire megismerni, hogy tudjam, miért küzdök. Hogy amikor beüt a krach, ott legyenek előttem az arcok, és képes legyek erőt meríteni belőle. Mosolyodtam el. Nyilván ő nehéz helyzetben van az övéi kétségbeesése miatt, az nem lehet ugyanolyan, de ez is vastagon benne volt, hogy tudni akartam milyenek, mielőtt esetleg velünk megtörténik ugyanez. Nem kevés troll született az utóbbi években, és nagyon sokban szerepem volt, de saját kölyköt egyelőre nem akartam többet, addig nem, amíg Cassie még az. Utána majd meglátom… már, ha még lesz rá lehetőségem. - Nem tudom, Darren. Sura elmeséléséből én úgy emlékeztem, hogy amikor nekik jelzett a tetoválás, az elég durva volt, és konkrétan nem lehetett neki ellent mondani. Én szinte észre sem veszem… csak nem akartam figyelmen kívül hagyni. Amennyi fájdalmat én már okoztam magamnak, hogy jobb és jobb legyek regenerációban, ez a finomnak mondható pulzálás a bőrömön egészen mellékesnek tűnt. Szinte simogatás. - Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy szerintem ez egy kicsit furcsa. Aztán Denaali nevének említésére bólintottam, igaza van, talán tudja, és azt mondta, beszélt vele korábban, tehát valahol biztosan el lehet érni. - Akkor valószínűleg hasznos lehetne, ha megkeresnénk. Mit gondolsz? Mármint nyilván nem ebben a szent percben, de hamar… mert vannak olyan kérdések, amire a válaszokat jobb mielőbb elkezdeni keresni, mert a végén még késő lesz.
- Nem is csoda. Mind szépen meg lettünk fenyegetve - húztam el a számat. Köszöntük a bizalmat, aztán egyből megkaptuk a vele járó felelősséget és hallgatást. Ha innen nézem, eleve mind jó felkészítőt kaptunk. - Ugyan már, Emma - mosolyogtam rá -, örülök, hogy ilyenek a tapasztalataid. Attól, hogy nálam fos van, nektek nem akarok hasonlót se. Így legalább jobban tudok rátok számítani - mondtam kicsit viccelve úgy, mintha leosztanám a feladataimat, de ez nyilván nem így lesz. - És maximálisan értelek, szerintem jól csinálod. Elnéztem a város és a hegyek felé. - Szeretném nekik visszaadni a választás szabadságát. Hogy ők dönthessenek, hagynak-e hátra valakit, egy darabot magukból, vagy sem. - Megfeszült az állkapcsom. - Az öcsém utód nélkül halt meg, semmi sem maradt utána, egyszerűen... eltűnt. Azt hiszem, a temetésén értettem meg igazán, hogy mit vett el tőlünk Alignak. - A szellem, nem pedig Annakpok. Ő provokálta, de a fenevad lehetett volna nemesebb ennél. - Sokasítsd őket, hogy ők is ott lehessenek egymásnak, bár ezt mondanom se kell - néztem rá újra, és bár nyomta a vállam a helyzet, se megrogyni se feladni nem terveztem. - És remélem, ez is egyértelmű, de ha valamiben segítség kéne, itt vagyok. Nem csak most, földrajzilag egy helyen vele, hanem egyébként is. Ha valami, hát a közösségvállalás, osztozkodás és a többi sose esett nehezemre. Igazából az erősségem volt. A tetoválás analízisét félrebiccentette fejjel, kíváncsian hallgattam. Köszi, Dédi, ezt se mondtad! De ne is törődj vele, látod, megoldom, te ribancok legnagyobbika, egyem a szellemzúzád, most már tényleg... - Szóval szerinted lehetséges, hogy ezúttal nem lesz akkora földindulás? - Hangomból kiérezhette a reménykedést, ami esélyesen mindannyiunkban munkált. Persze, naivak nem lettünk, csak jó lett volna a legkisebb károkat elszenvedni. - Ez a bizonytalanság a legrosszabb az egészben. Ha legalább lenne biztos fogódzkodónk, már kevésbé érezném, hogy úgy rángathatnak bennünket, ahogy kedvük szottyan. - Vajon az Elsők is így érezték? Mások kénye-kedve szerint élők voltak, akiknek az egészet szépen magasztos kötelességtudatba csomagolták? Milyen sokat nem tudtunk róluk... Beugrott Denaali és nem voltam rest megosztani a hirtelen jött gondolatot Emmával. - Egyetértek - biccentettem komolyan. - Egy darabig még úgyis a környéken leszünk mindketten, ha gondolod, mehetnénk majd együtt. Úgyis beszéltük a Magas Heggyel anno, hogy következőnek talán társaságot is viszek, bár nem hittem, hogy így, ilyen indokkal. Persze a lehetőséget se akartam elvenni Emmától, hogy négyszemközt beszéljen vele akár erről, akár egyéb dolgokról, amik érdekelhették, vagy gyötörhették. Érezhette a felajánlásomon, hogy nyugodtan dönthetett másképp. Leköpném magam, ha pont én korlátoznám őt vagy mást ilyen ügyekben. Alkonyodott lassan, s ahogy ez feltűnt, eszembe jutott, hogy William talán épp most indul az etetőkhöz. Az északi fenevad erre megmoccant bennem, finoman, de határozottan adva tudtomra, hogy ő is hiányolta a hosszú sétákat az erdőben a Protektorral. - Minden esetre ideje meglepnem egy régi barátot - keltem fel és kinyújtóztattam kissé elgémberedett tagjaimat. - A számom megvan, ugye? - fordultam felé szemöldökráncolva, mert ebben hirtelen nem voltam biztos.
Erre elmosolyodtam, én mondjuk Sura részéről kevésbé éreztem fenyegetve magam, mint mondjuk Tipvigut által, de arra azért élénken emlékszem, hogy még Castor is diszkréten kiröhögött, amikor először megemlítettem neki Annakpok nevét, lévén egy Vörös Hold alkalmával rögtön elém dobta a kilétét… Akkor még valószínűleg szinte senki sem tudott semmit. Én sem hittem volna magamnak, ha nem a saját bőrömön tapasztalom… - Persze, nyilván nem, csak nem szándékom rossz érzéseket kelteni benned, gondolom, hogy így is elég pocsék. Azt mondjuk nem tudom, hogy ez az együttérzés mikor lett ilyen szinten a részem, mert előtte ennyire nem volt jellemző. Valószínűleg ez a vérvonalfőségemmel jár valamelyest, hiszen sokkal közelebb kerültem a trollokhoz, mint valaha voltam. Igazából előtte mindig kerültem őket, mert nem akartam tudni, hogy kit mennyire becsült meg a teremtője, és érezte úgy, hogy megbecsülik. Azóta, hogy kötelességemé vált, ez azért már megfordult bennem. - Egyértelmű, ez mindenkinek járna… Bár még nagyon távoli, de bele se gondolok, mit éreznék, ha tudnám, Cassienek nem lesz majd egyszer kölyke. Vagy hogy nekem nem lesz több majd a későbbiekben, ha már erősebb vagyok. Tényleg ez az egyetlen, ami utánunk marad, és hordozzuk az őseinket évszázadokon át. Számomra ennek akkor lett jelentősége, amikor megtudtam, hogy a Teremtőm Teremtője nem más, mint Sura. Addig kevésbé érdekelt, és talán eszemben sem lett volna Todd átkos vérét tovább vinni, de Suráé az már más. Egészen más. - Ez részemről is így van. Tudom, hogy másban vagyok jó, vagy lehetek a többiek segítségére, az erő farkasa sosem én leszek közöttük, de azért van tehetségem ebben-abban, ha másban nem, hát egy kis lelket önteni megfáradt, reményvesztett fakírokba. Sokszor ez többet számít, mint hinnénk. - Ohh nem, nem ezt mondtam. Szerintem inkább az lehetséges, hogy nem feltétlenül akarják, hogy itt legyünk annál a földindulásnál. Alignak nagy köcsög, minket nincs feltétlenül oka szadizni, viszont a vérvonalaknak így, vagy úgy, de árthat, és ha nem vagyunk itt, még az a kis esélyünk sincs meg. Lehet, hogy óriási tévedésben voltam, de sokkal nagyobb valószínűségét láttam ennek annyi év csönd után, mint egy kis idegborzolásnak. Félelem nem volt bennem, de nem szívesen vagyok itt, mert tudom, hogy amikor az Elsők ide lettek hívva, gyakorlatilag minden összeomlott, s mi ott csücsülünk a romok tetején, még csak azt sem tudva, melyik törmelék legyen az alap. - Szerintem ez az, amivel sosem fogunk rendelkezni. Sóhajtottam fel, annyira képlékenynek tűnt minden, és a magam részéről az viszont nem töltött el túl sok bizakodással, hogy nem éreztem mindenkit a közelben… De legalább mind életben voltunk. - Az jó lenne. Én… nem tudom, kicsit tartok tőle. Mármint alapvetően nem volt vele gondom sosem, de fiatalabbként azért olyan körökben jobb meghúzni magam. Eszembe sem jutott egyedül menni, és egyébként meg, több fül többet hall… Akármit mondjon, én kihallhatok belőle olyat, amit ő nem, és fordítva. - Hajrá. Kacsintottam rá, hogy ki az, nem tartozott rám, de nekem is volt még dolgom, sőt, tulajdonképpen csak az volt. - Persze, majd beszélünk. Jó nosztalgiázást. Örültem neked, Darren! S még búcsúzóul megöleltem, aztán egy darabig figyeltem, miként távolodik az alakja, majd beültem a kocsimba, és Fairbanks felé vettem az irányt, nem is sejtve, hogy ugyanaz a célszemélyem, aki neki.
//Nagyon szépen köszönöm a játékot, imádtam! Ha már nem írnál, akkor kérsz rá zárót? ^^//
Meglehet, már a születésnapján el kellett volna kapjam a torkát, de úgy voltam vele, legyen egy jó estéje. Persze, mindez nem jelentette azt, hogy ne lettem volna a szokásosnál is óvatosabb az elejtett félmondatok, de még a szótlanság közepette is irányába. Azóta ugyanakkor eltelt némi idő… és még mindig nem tudott érdemi eredményt felmutatni. Pedig nem kértem olyan nagy dolgot, nem igaz? Korábban is szerzett már meg telefonszámokat, ennek nem kellene oly nehézkesnek lennie, igazán. A városhatáron kívül, ott, ahol már közvilágítás sincs, egy erdőszéli pihenő parkolójánál várakozom, a kocsi mellett gyújtva rá a cigire, kabátom nyaki részét feljebb hajtva a szeles-hűvös időjárás közepette. Csak a cigaretta vége parázslik, utat mutatva, az autó lámpái vakon merednek a lemenő nap irányába. Nincsen szükségem lámpafényre, sárgán villanó tekintetem pontosan adaptálódott a szürkülethez. Amúgy sem kívánom felhívni magamra annak a pár elhaladó autósnak figyelmét, akiket munkából hazafelé erre hoz az útjuk. Az az egy pedig, akiét igen, pontosan tudja, hova is tartson, hol kell megállnia. Csendes biccentéssel köszöntöm, mikor megérkezik, kiszállva az autóból csupán várakozó pillantásom, mi a “jutalma”, energiáimat - egyelőre? - jótékonyan rejti pajzsunk a Fenevaddal.
Mondhatnám, hogy szörnyen elfoglalt voltam az utóbbi időben, de ez hazugság, s bármily hihetetlen: kifejezetten hazudni nem szoktam, még embereknek sem. A rész igazságok természetesen más lapra tartoztak, így mondjuk úgy: elfoglaltam magam az elmúlt hónapokban. Semmi feltűnés keltés, vagy szokatlan szokás felvétele - csak néha egy-egy hosszabb este esetleg, vagy kitérő az erdőszéli házhoz… Egyszer. Ilyenkor örültem volna, ha a falka több tagot számol, nagyobb szénakazalban könnyebben eltűnik a tű, még a ranggal rendelkező is. Habár azzal is tisztában voltam, hogy lehettünk volna akár ezren is, egy tekintet elől sose leszek képes rejtve maradni. Szükségtelen volt bármin rajta kapnom, elég volt ismernem - amennyire hagyta. A születésnapomon meglepett, és bevallom, nem számítottam rá, hogy olyan… figyelmes lesz. Hamis biztonságérzetben akart ringatni, vagy elhitetlni, hogy különleges lehetek a szemében? Mindkét lehetőségre rosszallóan ráncoltam a szemöldökömet a volán mögött, miközben az újabb találkahely felé tartottam. Ha valóban ilyen szándékai lennének, egyszerűen le is köphetne. Ki tudja, ismeretségünk óta először talán ez is megesik ezen a rideg éjjelen. A várakozó alaktól nem messze parkoltam le, magamhoz vettem az anyósülésről a fekete bunda kabátot, levettem a gyújtás, minden fény megszűnt és kiszálltam. Magamra kanyarítva a felöltőt rejtettem újabb réteg alá vékony selyem blúzba és drága nadrágba bújtatott testem nagyját. Bokacsizmám sarka határozottan kopogott, ahogy a fő Kangunarhoz sétáltam, szinte teljesen felvont pajzzsal. Kibontott, sötét tincseimmel hideg szellő játszott. - Hívtál már meghittebb helyekre is - mondtam üdvözlés gyanánt a biccentésére, majd megálltam vele szemben, pár lépésnyi távolságban. Nem kérdeztem, ő hívott, hát vártam, mi megbeszélnivalónk lehetett szerinte ezen a félreeső helyen.
Ahogy kiszáll a kocsiból a nőstény, még elcsípheti a lustán ráérős mozdulatot, mivel telefonomat a kabátom zsebébe süllyesztem, ezzel megszüntetve a kijelző képernyőjének vonásaimra vetülő, lélektelen fényét. A Mishától kapott információk nem igazán javítottak amúgy sem rózsás kedvemen, hát kényszer szülte pótcselekvés a mozdulat, mivel rágyújtok, miközben Daniella felém haladt, úgy illegetve magát, mint valami kibaszott dáma. A kabát tavalyi, a nadrág viszont új. A rúzsát nem igazította meg kiszállás előtt, talán csak induláskor, miután beszállt a járműbe. Siet talán? Ideges? - Közeledtét figyelve mélyebbet szívok a cigiből, ráérősen eregetve ki a füstöt tüdőmből a csípősen hűvös estébe. - Hívhatnálak meghittebb helyre, de kissé egyoldalú mostanság a dolog, nem gondolod? - Firtatom már-már könnyed szórakozottsággal hangomban, ugyanakkor tekintetemben sötét fény ül, ahogy megtalálják a nőstény pillantását lélektükreim. - Kértem tőled valamit, hónapokkal ezelőtt. - Finoman érdeklődő, lassú mozdulattal tárom szét kezeimet, néma kérdésként intézve felé érdeklődésemet a témát illetően. Lássa, kivel van dolga, most még van egyetlen egy lehetősége szépíteni.
Egy árnyalatnyit ráncoltam csupán az orrom a cigaretta füstjére, miközben megálltam vele szemben, tőle kényelmes távolságra. Nem a félelem pozicionált, nemes egyszerűséggel szükségtelennek tartottam belemászni egymás privát terébe. Az egyoldalúság felemlegetésére finoman felvontam a szemöldököm. - Szeretnéd, ha hálaadáskor elvinnélek Fijire? - érdeklődtem színtelen hangon, miközben tudtam, hogy ez nem szerepel a kívánságlistáján, legalábbis nem tőlem. - Nem felejtettem el - biccentettem aprót az emlékeztetőre. - Azt viszont nem feltételeztem, hogy a sikertelenségemet is hónapról hónapra jelentenem kéne. Ha hiányzom, tudod hol találsz - tettem hozzá hideg mosollyal, miközben tökéletesen tisztában voltam vele, hogy semmi ilyesmiről nem volt szó. Elfogyhatott a türelme, esetleg valami változott, és most emiatt tartottunk itt. Ha utóbbi, az rám nézve kellemetlenebb, már csak az információ hiánya miatt is. Gondolatban sebesen végigvettem, hogy tettem-e olyasmit az utóbbi időben, ami feltűnést kelthetett vagy szemet szúrhatott. A többségnek biztosan nem. Neki… nos, ez fogós kérdés ugyebár. Emiatt úgy döntöttem, amíg nem látom tisztán a helyzetemet itt és most, a szükséges szószámra szorítkozok.
Mosolytalan fapofával meredtem vissza rá az invitálás hallatán, szemfülesebbek még azt is hallani vélhették a beálló, fagyos csendben, ahogy aláhullik a cigi végéről a hamu mindeközben. Nem is húztam az időt, röviden és tömören tértem a lényegre, érdeklődő éllel hangomban, de nem igazán tetszik a válasz, amit kapok. Kedvemre való annak ténye, hogy hatalmamban állna kiugrasztani itt és most azt a bizonyos nyulat a bokorból, ám keserűvé teszi az egészet annak lehetősége, hogy pont ő… Kellemetlen. Igazán kár lenne elveszíteni a sajátjaim köréből, éppen ezért jól kell kijátsszam a lapjaimat. Megfelelő helyen, megfelelő időben, hasznot húzva abból is, ha esetleg kiesik a pikszisből végleg ez által. - Hét hónap telt el, Daniela. Egy olyan dolog kapcsán, amit máskor két óra alatt röhögve lehozol, most meg egy középszerű informátor többet tud felmutatni nálad. - Morrantam a végére, tekintetem felé villant, de nem közelítettem a térben (még) irányába. - Ideig-óráig visszatarthatod az információt, de mindketten jól tudjuk, hogy mi lesz a vége… - Én megszerzem máshonnét, ő pedig értéktelenné válik a szememben. Feláldozhatóvá. Nehéz megmondani, hogy blöffölök-e csupán vagy van bármi konkrétum a birtokomban, amire a kijelentést alapozom azon túl, hogy túlságosan is jól ismerem a fajtáját.
- Valóban? Nos, akkor micsoda szerencse, hogy vannak középszerű informátorok. Ezek szerint már több mint nevet és telefonszámot is tudsz. Nem kerültem el a figyelmemet a megnevezés, és bár ennyiből az együttműködés szorosságára és mélységére nem derült fény, ahogy arról sem, hogy hányadkézből van az információ, az irányt legalább meg tudtam határozni. Természetesen az önérzetemet sértette, hogy nem én voltam a hírhozó, de a jelenlegi helyzetemben döntenem kellett, hogy hova, hol teljesítek igazán. Ez mindig is egyértelmű volt számomra: az erősebbnek jár a szolgáltatásom. Nem félem a halált, azt azonban szeretném biztosra venni, hogy a legjobbért halok, ha úgy adódik a helyzet. Néhány pillanatig farkasszemet néztem a hímmel, mintha bármit hagyna kiolvasni abból a rideg tekintetből. Nem mondom, olykor megnehezítette a dolgaimat, hogy ennyire elsáncolt mindent - közben pedig értelemszerűen csodáltam érte. - Bizonyosságot akarsz. Én is - néztem rá merőn, majd kissé összehúztam a szemem. - De persze, te épp megszerzed azt. Mint mindig, lépésekkel előttem. És másoknál? Hol helyezkedsz másokhoz képest, Dario? - Csalódott vagy?
Apró mosoly fut át képemen a megjegyzése nyomán. Azt pont nem, bármennyire kellemetlen magamnak beismerni mindezt. Bár, ha abból indulok ki, amit nem is olyan rég megtudtam… nos, lehet Misha előbb borítja rám az egész kócerájt, minthogy nevén tudjam nevezni az illetőt. Nem túl jó kilátás ez sem, az a nő egy kamikaze pilóta. - Ha nem lenne szükségem az információra tőled továbbra is, nem hívtalak volna ma ide, mija. Az egyetlen dolog, ami kérdést vet fel, hogy miért nem szolgáltattad még ki őket. - Ééés visszatértünk az elejére! De néha körbe kell nyalni az egóját hozzá úgy fest, hogy átmenjen a lényeg és rövidre zárjuk azt, mi lényegtelen. Itt például az egyéb illetőket a téma kapcsán. Nem róluk jöttem csevegni. A kettősünket körülölelő néma csendben állom pillantását, s csupán akkor rándul meg szám sarka, fura, elégedett görbületté válva a tünékeny pillanatban, mikor közli, én már megszereztem, amit akartam. Pontosan ezen mondatával árulja el magát. Igazán kellemetlen. - Nehéz úgy bizonyosságot nyújtani, ha csupán másodkézből vannak információid. - Vonok vállat végül, s eldobom a félig elszívott cigarettát, elnyomva cipőmnek talpával a kérdése közepette. - A csalódott nem jó szó rá. Ingerült, leginkább, mert nem jövök rá, mivel tudott rávenni, hogy neki dolgozz. - A mikortól nem is kérdés, élénken él még bennem látogatása a lakrészemben a vörösbe fordult éjszaka után. Az óvatos szavak, egymás kerülgetése… ugyanazt a sakkjátszmát játsszuk most is, sokadjára, csak épp a tétek emelkedtek időközben.
Van, amikor kénytelenek vagyunk egy lépést hátrálni, hogy kettőt előre juthassunk, és bár nem szerettem, amikor erre kényszerültem, a hozzá kapcsolódó, immár több hónapos kérdőjelet sokkal kevésbé kedveltem, mint ezt a… beismerést. Mind abból főzünk, ami a rendelkezésünkre áll, ugyebár. Minden jel szerint azóta, hogy utoljára ezekről a dolgokról csevegtünk, az ő készlete jócskán megnőtt. Nyelvem hegyét végighúzta fogaim belső oldalán. - Tudod te, hogy miért. Okosabb vagy annál, semmithogy ne tudd. Képes voltam megvédeni magam, és korábban, amikor egyedül voltam se esett nehezemre boldogulni. Éppen ezért csak azt segítem, akiről úgy gondolom, hogy a tápláléklánc csúcsán áll. Neki pedig komoly kihívója akadt - igen, “csak” kihívó. Ennyi viszont épp elég volt ahhoz, hogy ne szaladjak ezüsttálcán felkínálni a vágyott információkat, hanem inkább mélyen rejtve tartsam őket. Nincs ebben semmi kicsinyes helyzeti előny élvezés, a bosszantása se célom, de nagyobb falu bikája tűnt fel, akinek lengessem a vörös posztót. - Van, amihez nem kell információ, csak őszinteség. Kis híja volt, hogy nem nevettem el magam saját szavaimtól, hiszen… mi és az őszinteség… Minden esetre löktem még egyet jelenlegi helyzetünkön a kérdésemmel, ő pedig rásegített a válaszával, mire elsőre egy biccentés lett a reakcióm. Lágyan oldalra billentett fejjel fürkésztem zárkózott vonásait. - Hatalom - feleltem egyszerűen, majd röviden, elegánsan vállat vontam. - De az igazi horgot azzal akasztotta be, hogy miután felvett a soraiba, közölte: a Hódító is az övé már. - Most először libbent félre a közöny fátyla és villant igazi kíváncsiság a szememben, némi mohósággal vegyítve, mert… mert. - Nem volt oka hazudni azon a ponton, mégis… azóta ezen tűnődöm: behódolt-e neki a Konkvisztádor? Ha igaz, azzal bebetonozódott a helyem. Ha nem… nos, az felvet pár újabb kérdést, de egy sem olyan, ami a Nagy Szellem felé terelne, lássuk be. A lehetőség régen érzett bizsergésként cirógatott meg.
Egy ideje játsszuk ezt a játékot hozzá, hogy ne okozzon csalódást szavaival, még ha bosszant is ez a körbe-körbe járkálás verbálisan egymás körül. Úgy mond valamit, hogy közben semmit se szól igazán. - Mégis tőled szeretném hallani. Tedd igazzá. Vállald fel és nem rabolom tovább az idődet. - Peregnek le kegyetlen könnyedséggel a szavak rólam. Vajon tényleg képes lennék ennyiben hagyni? Elengedni innét egyáltalán bármerre is? - Megjegyzésére az őszinteség kapcsán vele ellentétben én felnevetek, tekintve, hogy mindez, főleg az iméntiek tükrében eléggé visszásan cseng nekem felé, no de annyi baj legyen. Felciccenek röviden. Hatalom! Egy részem torkon ragadta volna a nőstényt, míg a másik felem nem tehetett mást, csupán elismerte az idegen farkas eredményét, elvégre… valóban ilyen bot-egyszerűen működik az előttem álló nőstény. Afelé húz, aki többet, szebbet, jobbat tud kínálni, s ezért egy pillanatig sem hibáztattam. Ugyanakkor megült bennem némi sértettség is az elhangzottak kapcsán. Eltekintek róla a következő szavait hallgatva, állkapcsom megfeszül némileg, ahogy emésztem a hallottakat. Nem is felelek azonnal, lassú a mozdulat, mivel ismételten felé fordítom arcomat. Tekintetem sötéten villan, ahogy megindulok felé. Olybá tűnik, el is haladnék mellette, ám vállához érve megtorpanok, s letekintek rá. Orromba tódul parfümjének jellegzetes, erős illata. Csendesen szólalok meg, mély tónusom határozott az óvatossága ellenére is: - Nincs rá felhatalmazásom, hogy megosszam ezt bárkivel is. - Rohadtul nem tartozok elszámolással felé. - Sétáljunk egyet. - Nyújtottam felé a karomat egyúttal, invitálóan.
Nem rabolja tovább az időmet. Annyiféleképp tehette ezt, vagy épp intézhette el, hogy én se raboljam tovább az övét - vagy bárki másét, ami azt illeti. Félelem vagy aggály azonban továbbra sem lopakodott energiáim közé, mert ha valamit, hát ezt az egyet már rég teljes bizonyossággal tudtam, az egyetlen, igazán nyílt lap volt közöttünk: ha a helyzet úgy adódik, a következő lépés megkívánja, így érheti el a legtöbbet, hát feláldoz. Nem voltak illúzióim. Ez volt a mi őszinteségünk, talán az egyetlen, nem pedig az, amire én utaltam. Dario felnevetett hideg örömtelenséggel, és még én is megengedtem egy halvány mosolyt, mert igaz, visszás jelenleg tőlem ilyesmire hivatkozni. A következőkben viszont véget ért a játék, egy része mindenképp, és a kitett lapra a magaméval feleltem végre. A módszereim tudtak körmönfontak lenni, a szavaim kétértelműek, a lényeget ügyesen rejtettem sorok közé, amikor a helyzet úgy kívánta, a személyes ambícióim és motivációim viszont ennél jóval egyszerűbbek voltak. Annyira, hogy pont pőreségük miatt sokan talán el se hitték volna, hogy csupán ennyi. Hatalom. Erő. Mutasd, bizonyítsd, add és követlek, élesre fent penge leszek a kezedben, de ha ostobán forgatsz, megváglak. Ha épp úgy alakul, akár az előttem álló hímet. Úgy, mintha nem rohantam volna az erdőbe a Vörös Hold éjjelén vérének szagát követve. Közben pedig nem tagadhattam, hogy végső soron nem egyedül a szép ígéretek és kilátások tartották ennyi időn át csomóra kötve a nyelvemet. Továbbra is a magamat érintő részeket fedtem fel előtte, nem tévesztve el megfeszülő állkapcsát, vagy a sötét villanást, amikor felém indult. Megállt mellettem, s ahogy ő lenézett rám, én úgy szegtem fel az államat, nem menekülve a pillantása elől. Végigfutott rajtam a számtalan alkalom halvány emléke, amikor hasonlóképp álltunk, máskor, más helyeken, más okból, számtalan okból. Ritkán mértem fel rosszul az erőviszonyokat - most sem tettem. Eddigi hűvös nyugalmamat aztán könnyedén fújta odébb a válasza, ami érthető volt, mégis a szememet forgattam a semmitmondó, diplomatikus kitérésre. Hagytam, hogy emellé a tőlem megszokott, türelmetlen bosszúság finom vibrálása érződjön, mert bármi történjen, képtelen voltam megtagadni önmagam. - Olykor tehetnél kivételt - húztam el kissé szépívű ajkaimat, miközben elfogadtam a felkínált karját. - Vagy nem bízol a befolyásodban? Az fel se merült bennem kérdésként, hogy bennem bízik-e. Senkiben sem bízik, legfeljebb önmagában, bár lehet ezen a téren is paranoid.
Feszített húrként ül meg közöttünk a pillanat, ahogy letekintek rá, ő pedig állja pillantásom fénytelen sötétjét. - Egy tökéletes világban - az övében, nyilvánvalóan - minden rólad szólna, de sajnos ez nem az a világ. - Hagytam, hogy karját az enyém köré fonja. Bennem megül ugyan kérdésének éle, éket verve, de nem hagyom elhatalmasodni az érzést bennem. Lerázom, mint a frissen esett havat a fenevad a bundájáról zúzmarás reggeleken eme vidéket járva. - Ebben a világban még mindig az diktál, aki a több információval rendelkezik adott helyzetben. - De ezt te nagyon is jól tudod, mija. Nem szokásod rosszul felmérni az erőviszonyokat… Csendes hangom nyugodt tónusán túl mintha némi rezdülést is érezhetne felőlem. Falatnyi rés a pajzson, ki nem mondott bizalom; az általa vágyott őszinteségem. Vagy épp annak látszata, ki tudja… ami egészen biztos, hogy érdeklődésem nyílt és valós irányába, s miképp következő szavaim, az energiák is előremutatóan tettre késznek hatottak felőlem. - Ki tudja még a falkán belül? - Nem árulom el, mi céllal teszem, de az egyértelmű lehet igen gyorsan számára, hogy még egy oldalra sorolom magunkat jelen helyzetben. Meglehet, nem akartam még egy kangut elveszíteni, legalábbis nem úgy, hogy ne én adjam meg a kezdőlöketet ahhoz a hullámhoz, mi elérheti, ha nem vigyáz. Mert a hullám hamarosan eléri a falkát az kétségtelen… de nem vagyok oly botor, hogy bejelentsem mindezt felé.
Elhúzott szám grimaszból mosolyba simult a szavai hallatán. - Egy tökéletes világban nem a semmi közepén csevegnénk egymással. És ha nem is minden, de több minden foroghatna körülöttem. Az abszolútra nem vágytam. Talán a bennem élő nőstény miatt - is? - alakult így, de jobb szerettem követni mint vezetni. Bár… azt is könnyedén el tudtam képzelni, hogy ehhez valójában vajmi kevés köze van a nőstényemnek, ám annál több a hímnek, akibe belekaroltam, akinek az oldalán lépkedtem. - Meg akinek van esze és ereje kihasználni az előnyét - toldottam hozzá. - Valamit tettem, majd valahova mentem, hogy valakit értesítsek. Tett, hely vagy név? Melyik érdekel és mit adnál cserébe? Távolról sem ez volt az én vélt vagy valós előnyöm meg annak kihasználása - puszta üzlet. Mellette pedig talán némi zavaró megszokás, amit olyan patikamérlegen kimért precizitással cirógatott meg a sorok közé rejtett üzenettel. - Nem tudok másról a jelenlegi falkán belül. Ami nem jelenti, hogy nincs más, csak azt, hogy nem egyszerre ért minket a… megtiszteltetés. Bosszankodó, halvány ránc jelent meg a szám sarkában egy pillanatra. Sajnáltam, hogy nem voltak valamiféle klub-találkáink, és egyáltalán nem azért, mert szerettem szabadidőmben bájologni. Ennél azonban ez a társaság jóval “szemérmesebb” volt.
Halkan fel kell nevessek a replikája hallatán, fejemet lassú mozdulattal ingatva meg. Egy tökéletes világban… valószínűleg golyót repítettem volna már a fejembe az unalomtól háromszáz év alatt és nem beszélgetnénk sehol. Ám mindezen gondolatokat megtartottam magamnak, ahogy ráérősen haladtunk a túraösvényen. - Oda mégy és azt teszel, mija, amit csak szeretnél, jól tudod. A falkában betöltött pozíciómmal számos okot tudnék szolgáltatni a kis… kirándulásaidhoz - mert lesz még több is, nem igaz? - A kérdés inkább az, megéri e mindez egyetlen névért? - Valóban előny lenne az, mi birtokodban van, drága, vagy csupán annak hiszed? Mosolyom szelíd, már-már atyai némasággal vetül felé a kérdés elültét követően, hogy aztán engedjek némi rést pajzsomon, mintegy biztosítva támogatásomról a falkát illetően. Válaszával mondjuk ismételten olyasmit árul el, mit minden bizonnyal nem tervezett, vagy ha mégis, hát mocskosul jó tanítója volt, az kétségtelen. Halovány félmosoly villan szavait követően képemen. - Ó, én azokra gondoltam, akiknek esetleg gyanút foghatott ez a kis újdonsült belső kör. Csak, hogy tudjam, mekkora lesz a láng, meg a füstje, ha lebuksz… - Meglehet, nem azért jöttem, hogy kikapartassam a szememet, de még elérem nála ma ezt is, ha így folytatom. S teszem mindezt oly higgadt nyugalommal, mint akit az se zökkentene ki az idillből, ha kitörne körötte egy atomháború.
Aprón sóhajtottam, némi szikra hamvába hullt, de ennél többel nem adóztam neki. - Ezt neked kell tudnod - mondtam, majd kabátom zsebéből elővettem karcsú e-cigarettámat és szívtam egyet a mentolos hevítésből. Tudom, volt, aki megvetette, vagy túl modernek tartotta. Nos, annak üzentem, hogy sokkal kellemesebb az orrnak - kiváltképp egy Fürkészének - a mentolos aroma, mint az égetett dohány torokkaparó marása. - Számodra kérdés. Nem boncoltam tovább az ajánlatomat, a múltba, vagy a lehetséges, de - még - el nem ért jövőbe való menekülés pedig sose volt hosszabb távon a szórakozásomra. Annál inkább lecövekeltem a résnél, ami a pajzsán nyílt, és mindannál, amit éreztetett. Olykor… három szökőévente talán egyszer azt kívántam, bár képesek lennének egyenesebbek lenni legalább egymással. Ez a kósza gondolat viszont mindig hamar tovaillant, mert hát… mi szórakozásunk maradna máskülönben? Válaszomból vagy sikerült kikaparnia valami számára értékeset, vagy nem, ezt végképp nem az én tisztem volt lekövetni, esetleg biztosra menni, Kissé talán a magam számára is kérdéses volt, hogy mit ejtek ki szándékkal és mit botlásból. Megszokásból? Ha nem lett volna túl árulkodó, talán még fel is mordulok, hogy vagy így, vagy úgy, de valóban jó munkát végzett velem. Amikor szemlátomást pontosított, szórakozottan kifújtam egy adag füstöt. Szám sarkában már-már könnyed, szórakozott mosoly satnya árnyéka ült meg. - Teszem azt a teljes vezetőség? Kikérdeztek minket a Vörös Hold után, Dario, mostanra pedig talán megvan a maguk teóriája, ha csak nem fordítottak több figyelmet jakuzziban ázásra, széptevésre és szellemekkel suttogásra, mint a valós veszélyre. Nem feltétlen az ő kvalitásaik, mind inkább a magam elővigyázatosságának számlájára írtam, hogy úgy számoltam: gyanús lehettem én is. - Az igazat megvallva, nem tudom, melyiknek örülnék jobban. - Már ha képes vagyok vagy lennék őszinte örömre.
Bólintottam a megjegyzése nyomán. Valóban számomra kérdés mindez csupán, s olybá fest, eszében sincs befolyásolni vagy éppenséggel meggyőzni a maga igazáról. Ennek ténye leginkább az, ami óvatosságra int személyével kapcsolatban. Egy nevet ezerféleképp meg lehet tudni, egy elérhetőséget kellő kitartással ki lehet nyomozni… de az elveszített érdeklődést visszanyerni, azt rettentő nehéz. Bepillantást engedek pajzsomon át, ritka kegyként számára, s lent is marad a védvonal olyannyira, hogy érdeklődésemet érezhesse, miközben hallgatom szórakozott mosolya közepette. Egyszerre ül meg a trikolor bundás energiáiban a többlettudás hatalma és a hiányzó információ utáni éhség vágya. Ami pedig a falkát illeti… - Nos, amit biztosan tudok, az az, hogy vihar közeleg. - Olyan vihar, amit egyszerre vágyik az ember távolról figyelni és a közepében állni. Én magam is képtelen vagyok eldönteni, melyik felé hajlok. Nem, amíg nem ismerem a másik oldalát is a történetnek, ám úgy fest, mindezt nem bízhatom már másra. Sem Mishára, sem Danielára. - Minden eszközöd és tudásod megvan hozzá, hogy átvészeld. Rajtad áll, mit kezdesz vele. - Szinte már törődő a mozdulat, mivel félretolom a cigit tartó kezét, arcélére simítok, mégis kellően határozott, ahogy álla alá nyúlva megemelem azt, tekintetét a magaméra irányítva. - Daniela, téged megvezettek. - Fűzöm hozzá csendesebben. Széles tenyerem tarkójára simít ezzel együtt, ott lelve fogást rajta rántom közelebb. Mivel pajzsom továbbra sincs teljesen felvonva, érezheti a bennem megülő sértettséget.
Beszéltem. Talán nem pont azt és úgy, ahogy ő elvárta volna, de megmondtam: a megfelelő kérdés és a megfelelő ellenszolgáltatás esetén kész vagyok többet megosztani. Még úgy is tartani készültem magam ehhez, hogy jelen helyzetemben roppant vékony jégen jártam. De hát egyébként is erről szólt az életem nem? Ekkor éreztem magam leginkább elevennek, élőnek. Tétek, kockázatok, az ismert és ismeretlen ütközése. Ezek vagyunk mi. - Roppant költői - szúrtam közbe, mialatt energiáim megrezzentek. Vajon sejtette, hogy de Luca is ott volt a sziklán? Ez a probléma a vérvonalakkal, elnevezéseikkel és alapítóikkal: könnyedén lehet őket hétköznapi mondatba szőni, s talán sose derül ki, hogy mi volt mögötte a valódi szándék. Egy Dariónél ostobább esetén könnyedén feltételezhettem volna közönséges szófordulatot. Róla lévén szó viszont ebben koránt sem lehettem ennyire biztos. Minden kiejtett szónak jelentősége volt - mindig. Árnyalatnyit megfeszültem a kezemet félre toló mozdulatára, ám amikor érintése már arcélemen, államon járt, a feszültség elillant. Másba biztos csak ekkor költözött volna igazán. Álltam a pillantását, pontosan úgy, ahogy korábban annyi alkalommal. - Megvezettek… - ismételtem hűvösen a szót, miközben ő tarkómra fogva közelebb rántott. Egyetlen pont lehetett, amire ez illett jelen helyzetben, mégsem teljesen pontosan, s ettől némileg ingerültté váltam. - Dario… engem legfeljebb bebiztosítani igyekeztek, de ha elvétették a lépést, nos, mindketten tudjuk, hogy az a szememben megbocsáthatatlan. Ahogy az a gyerekesség is, amivel azt kívánom, hogy így legyen. Mert gyengeség volt, nagyon jól tudtam, pontosan úgy, mint a rohanás a Vörös Hold éjjelén az erdőbe.
Kezdőlap
Ha már nem írnál, akkor kérsz rá zárót? ^^//
