Halvány, szinte nem is létező mosolyra húztam számat. Örültem, hogy így reagált, bár meg kell hagyni, nem szándékosan csináltam ennek kiprovokálását. Nessa jól döntött - bár ez sem az én dolgom, a többi sem, ahogy hamarosan minderre figyelmeztető hangsúllyal emlékeztet. Ellenkezés nélküli hallgatásom rá a bizonyíték, hogy igazat adok neki, s ehhez helyezkedek másképp ebben a beszélgetésben. Tiszteletben tartom a bétát, aki képes egy kóbort azonnali erőszak nélkül helyretenni. Egyedül arra emelkedik meg finoman szemöldököm, hogy nincs szüksége a sajnálatomra. A farkas megmoccant, ám ennél többet nem tett. Olyan egyszerű lenne ezen fennakadni, hogy már-már pont emiatt intézem el kósza vállrándítással. Hagytam, hogy a fenevad hűvös nyugalma szétáradjon bennem, s ehhez mérten tettem fel a következő kérdés, amire gyors, egyenes választ kaptam. - Ennek fényében ajánlom fel a következőt - és viszem vásárra a bőröm. - Add át nekem egy időre Lestert. - Csak így, ilyen egyszerűen, kertelés nélkül. - Érdekel, miért lehet ez segítség és lehetőség számotokra, vagy erre sincs szükség? - kérdeztem, mert bár a felvezetésem terjengős volt, a helyretétele pedig jogos, attól még én is meghúzok egy határt. Ehhez mérten tartok meg magamnak minden érvet és hasznot vagy hagyok nyerni mindenkit. Mondjuk nyilván ez is nézőpont kérdése. Nyugodtan, sürgetés nélkül várom válaszát, felkínálva a lehetőséget, hogy ha úgy ítélné meg, az előbb végtelenül messzire mentem, véget vessen eszmecserénknek. Ostoba volnék bármibe is belekényszeríteni, ugyanakkor ismertem kíváncsiságát. Volt válasz, amire tippeltem, számítottam, ám előfordult már, hogy tévedtem.
Nem tulajdonítok több és nagyobb jelentőséget az előbbi dolgoknak, mint az előbb, hallgatását úgy veszem, hogy megértette a szavaimat, amúgy sem ostoba hímről van szó, vállrándítása pedig végleg pontot tesz a dologra. Remélem így is marad és nem fogunk még egyszer ilyen köröket futni, mert akkor már lehet nem tűrném ennyire békésen a dolgokat. Egy röpke köhögős-nevetés a legelső reakcióm a szavaira, amikor ismét Lesternél lyukadunk ki. Szóval innen fújt szél! Éppen elég beszédes a rövidke reakció, nem igazán akarok hinni a fülemnek, hogy tényleg képes volt ilyet mondani, ezért idehívni. Nem mondom, minden bizonnyal egyszerűbb lenne Lester nélkül az élet, de nem abból a fából faragtak, aki kidobja a rossz részeket a gépezetből, anélkül, hogy megpróbálná megjavítani. És még a javítás folyamatánál járok, Lester is tudja, mi lesz a következménye egy esetleges következő húzásnak. Abból ítélve pedig, hogy milyen állapotban találtak rá az erdőben a Lakbéli események után, szerintem megértette a leckét. - Nem hiszem, hogy képes lennél meggyőzni, miért is érné meg ez nekünk, de ha szeretnéd megpróbálni, akkor hallgatlak - tártam szét a kezeimet egy pillanatra, mielőtt kabátom zsebébe vágtam volna őket. Nem jelentem ki egyből és határozottan, hogy semmi esély nincsen rá, mert azért szívesen meghallgatnám, mégis mit tud felhozni a kérése mellett. Ugyanakkora nem is fogom tévhitekbe ringatni, jobb, ha tudja előre, hogy nem sok esélye annak, hogy belemegyek egy ilyenbe. Milyen béta lennék akkor, ha a bajos tagokat inkább más kezére adnám, amint forróvá válik a talaj alattunk? Bár egészen érdekes a megfogalmazása, hogy csak egy időre adjam oda, ez pedig tényleg felkelti annyira a kíváncsiságom, hogy ne hagyjam egyből faképnél.
Ezúttal jól látható mosolyra görbült a szám, elégedettség vagy győzelem íze azonban nem akadt benne. A mosoly másnak szólt, rövid életű volt egyébként is. - A farkas ereje a falka. - Ősi bölcsesség, de ha valami az idők viharában változatlan maradt, akkor az ez. - A hierarchia minden fokán igaz ez, de ha sokáig béke van, hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről. Az, hogy egy túlvilági entitás olykor ámokfutást rendez, olyasmi, ami ellen minden farkas és falka tehetetlen. Nem kézzelfogható, inkább rémálom, ennél fogva azt a masszív összefogást sem tudja adni. - Nem állítom, hogy tudom, miképp állnak összetartás terén, az viszont biztos, hogy a megerősítés sosem ártalmas. De ezt nem fejtegetem, reakciót sem várok, ne erősítsen meg, ne cáfoljon, ha csak szándéka lenne ilyesmire, már fel is emelem a kezem, hogy ne mondjon semmit. Igaza van: jobb úgy, ha minél kevésbé folyok bele. - Nem azt mondom, hogy kiálts ki főellenségnek - húztam el a számat, mert ilyesmire tényleg nem lett volna kapacitásom. - Amit javasolok és ajánlok az a kézzelfogható veszélyforrás, ami ellen lehet tenni, ennél fogva nem reménytelen és majdhogynem érdektelen ellenfél. Valós. Az, hogy jön egy kóbor, és elragad vagy halálra sebez közületek valakit, valós lehetőség. - Minden fenyegetéstől mentes volt a hangom,Tupilek őrizz, hogy fenyegetőzzek! Ezek a puszta tények voltak. - Ti egy ilyennel ezt megmutathatjátok, ahogy azt is, hogy a falka senkit sem hagy magára, legyen az Béta, Tark vagy Omega. Megmutathatjátok, mit veszíthet az, aki eljátssza az utolsó lehetőséget is, mielőtt ez bekövetkezne. Biztonság és támogatás, ez az, amit elsősorban egy falka nyújt, cserébe a fegyelmet várja a folyton rendbontás helyett. Ez az én meglátásom volt, fogalmam sincs, mennyire osztja, vagy ő meglátja-e mindebben ugyanazt a lehetőséget, amit én. Valóban hiszem, hogy jól járhatnának ezzel. Velem. Mielőtt ne adja ég, valóban egy olyan kóbor jönne, aki nem kérdez, csak rombol. - Jó páran nem voltak még a falka tagjai, amikor itt őslakosok és chicagóiak voltak. - Ő sem abban az érában érkezett. - Egyeduralkodók vagytok a vidéken. Ez pedig amennyire áldás, annyira átok is, hidd el - fejeztem be csendesen. Láttam, mivé válik egy nagy múltú falka egymagában, hogy mennyire védtelen, mikor az ellenség hirtelen felbukkan. Vannak, akik már akkor is itt voltak, tudom, de nem szeretném, ha abba a hibába esnének, hogy azt higgyék, még egy olyan eset nem fordulhat elő. Önzés vezet, mint mindig: nem akarom, hogy elbukjanak, és már belülről nem erősítem őket, hát megteszem kívülről, ha alkalmam nyílik rá. Az üzlet Angellel ilyen alkalom.
Szeretnék újfent felhorkanni a szavain, vagy csak az arcába tolni, hogy milyen bölcs lett, netán megkérni, meséljen nekem arról a történetről, melynek tanulsága, hogy a farkas falkában él, egyedül meghal. Mégis visszafogom a gúnyos megjegyzéseket, mert nem fogok arra a szintre süllyedni. Enyhén megemelkedő szemöldököm szavak nélkül is odabiggyeszti az én mondandómat a szavai végére; „És?”. Nem vagyok holmi taknyos kölyök, aki nem tudja, miként mennek a dolgok, mi kell egy falka jó működéséhez és tény, hogy ő járatosabb az északon történő dolgokban, de itt vagyok már annyi ideje, hogy valamilyen szinten én is tisztában legyek, milyen veszélyt hordoz magában Alignak a falkára nézve. - Hohó, várjunk csak! - ráncoltam a homlokom és megráztam a fejemet is. - Javíts ki, ha rosszul értettem, de… Azt ajánlod, hogy te leszel ez a bizonyos veszélyforrás? Ami ellen védekezve és küzdve a falka egységgé kovácsolódik? - próbáltam összefoglalni, mit sikerült kihámoznom a mondandójából. Nem tudom eldönteni, mi a hihetetlenebb, hogy ezt sikerült leszűrnöm a szavaiból, vagy az, hogy egy ilyennel állít elém? - Ne haragudj, de ezt nem igazán tudom beemelni - mondvacsinált ellenségeskedés? Ha odaadjuk Lestert, akkor majd lesz kire fújnunk? Nem mondom, egy közös ellenségkép minden bizonnyal közös célt is adna a falkának és valóban nagyban megdobná az egységre törekvésünket, de ez így, ahogy most mondja, valahogy.. idegen és groteszk nekem. Aztán persze lehet fullra félreértettem, akkor meg felesleges ezen rugóznom. - Tudom - bólintottam aprót, én magam sem voltam még itt akkor. - Ebben élek, Darren - tártam szét a kezeimet, képemre röpke, keserű mosoly szaladt. Nem kell mondani, tudom jól, hogy amennyire áldás, úgy átok is. Nincs miért küzdeni, nincs ki ellen küzdeni, nincs hol védeni a másik hátát és megmutatni, hogy kiállunk a Bétáért, a Tarkért, de még az Omegáért is, ha úgy adódik. - Kiállok minden tagjáért a falkának, éppen ezért képtelen lennék rábólintani arra, hogy kiadjuk Lestert. És ha komolyan gondoltad mindazt, amit az előbb mondtál, akkor ezt meg kell értened - váltak komollyá arcvonásaim, ahogyan a hímre néztem. Lester, bármennyire is bajos, akkor is a falkánk tagja. Nem véletlenül nem küldtem el, nem véletlenül nem fogom akkor sem elküldeni, ha még egyszer kihúzza a gyufát. Közénk tartozik és ha kell, én fogok pontot tenni a dolog végére.
Mosolyom nyájas, ami ebben a helyzetben talán visszatetsző lehet így hamar vissza is fogom, nehogy félreértésre adjon okot. - Idáig azért nem szeretnék jutni - bár ha mérvadó létszámúra duzzad kis közösségem, akkor lehet más lesz a leányzó fekvése részükről -, inkább egyfajta általánosságra gondoltam a kóborokkal szemben. Nem feltétlen ellenséges hozzáállásra, de mindenképp óvatosra. Az még sose ártott meg. Ahogy Lesternek megvan a maga nemezise a jelek szerint, úgy a fene se tudhatja, kinek mi rejlik bugyrosabb múltjában. Paranoid hozzáállás talán, a jelen állapotok mellett mégis kifizetődőnek tartom. Elég szar lebeg a fejünk fölött, kollektíven. Nem hiányzik nekik sem több, úgy hiszem. - Ez is opció - mármint a magányosokkal szembeni erőteljesebb fellépés. Én legfeljebb alapot, nyomós érvet adtam volna, akkor mártír azonban nem vagyok, hogy vállaljam a kizárólagos rosszfiú szerepet. A helyzet pedig az, hogy igenis jót tenne nekik, ha magukat némileg agresszívabbá acéloznák az idegenekkel szemben. Nem drasztikusan, de a kép, ami kívülről látszik, nem biztató. Kedves, de sebezhető, ez pedig veszélyes párosítás rájuk nézve. Ha a szó leghagyományosabb értelmében véve lehetne engem Duxnak nevezni, az messze sokkal rosszabbat ígérne nekik, mint az, amit most vázoltam fel. - Ezért féltelek titeket - mondtam halkan, egyszerűen, további boncolgatás nélkül hagyva a témát. Látom rajta, hogy tisztában van a hátulütőkkel, ismerem a lelkiismeretességét is, de voltam már szemtanúja éles eszű és lelkiismeretes béta bukásának. Nem mondom, de szívből remélem, hogy a történelem nem fogja ismételgetni önmagát. Hallgatom válaszát, amely véglegesnek, megingathatatlannak tűnik, akár egy kőszikla. Gondolkodom azon, hogy beszélek neki Angelről, kettős vagy inkább hármas játékba kezdve, esetleg megosztom vele, miért lenne nekem szükségem a hímre. Ezek helyett viszont csak halványan elmosolyodom és teszek hátrafelé egy fél lépést, enyhe főhajtással. Tiszteletben tartom a döntését, és nem adok ki többet annál, mint ami színtisztán az ő érdekük lett volna. Ha ez nem volt elég, a többi kétségbeesett kapálózás volna, nekem pedig derogált, hogy ilyen képet fessek magamról, ezzel rabolva az ő idejét is. - Úgy látom, megingathatatlan vagy ebben - konstatáltam alig leplezett elégedettséggel, miközben enyhe görcs szorongatta gyomromat. A Szellemek lássanak minket, ha bármi miatt elfajulnának a dolgok, itt nem létezne olyan, hogy kegyelem. - Tedd erőssé őket. - nyújtottam felé jobbom immár én is halálosan komoly képpel. Nem akadt több, amiről beszéltem volna jelenleg, s nem akadt más, akire ezt róhattam volna. Nessa - bármennyire is tartsam nagyra - már a hanyatlás éveit éli, Rockynak így is lesz elég dolga még, falkán kívüli kötelezettségeivel. Mike előtt viszont minden lehetőség adott, minden kapu nyitva áll. A kérdés az, mikor ismeri fel ezt, mikor érik meg az elhatározás és szegi fel fejét a hím.
- Örömmel hallom - bólintok aprót, arcomat azonban a komoly vonások uralják. Nincs semmi fenyegető éle a szavaimnak, de tényleg örülnék, ha nem jutnánk odáig, hogy ellenségként tekintsünk egymásra. Abban igazat adok neki, hogy egy közös ellenségkép minden bizonnyal rendkívül sokat segítene a falkán, de ha rajtam múlik, akkor nem ők lesznek azok. Egyrészt azért, mert tisztelem annyira az előttem álló hímet, hogy ne kezdjek vele értelmetlen marakodásba, másrészről tudom jól, hogy a két fél tagjai között is nem egy egyszerű kapcsolati háló bújik meg. Aztán, hogy mit hoz a jövő, az már más kérdés, de ha lehet, mi azért ne pakoljunk önkényesen újabb és újabb lapáttal arra a bizonyos kupacra, ami a fejünk felett lebeg. Az egyszer biztos, hogy a magányos jelenlét az én csőrömet is bökdösi és ha Darren, vagy valaki közülük túl sokat hesszel a városban, akkor minden bizonnyal nem fogjuk túl jó szemmel nézni, baráti kapcsolat ide, vagy oda. Amíg azonban ez nem következik be, felesleges volna kardoskodni, amúgy sem hinném, hogy Darren direktbe nekiállni cibálni a farkas bajszát. - Nem olyan egyszerű elengedni, huh? - féloldalas mosoly kanyarodik a képemre a szavait hallva. Érzem és látom rajta, hogy a jószándék vezérli, teljes mértékben meg tudom érteni, hogy ragaszkodik mindahhoz, amihez ő is hozzáépített. Féltése jól esik, de ezen túl nem sok mindent tudok kezdeni vele. Már nem tartozik közénk, már nem fogadom úgy tőle a tanácsot, mint tettem azt a város határában ácsorogva nem is olyan régen. Változnak az idők, mi is változunk és ki tudja, mit hoz a holnap. Aprót bólintok csupán szavait követve. Nem díszként viselem a rangomat, nem azért küzdöttem magam a falka élére, hogy kihasználjam rangbéli előnyeimet. Hanem azért, hogy megvédjem őket és ezalól az utolsó sem kivétel. A vadon élő farkasfalkák sem hagyják hátra a gyengéket, én sem fogom csak azért, mert szúrja a szemem, hogy hibát hibára halmoz. Megkapta az utolsó esélyét és én magam fogok pontot tenni az ügy végére, ha ezzel sem tud élni. Ismét csak bólintani tudok, ahogyan elfogadom a felém nyújtott kezét. Tudom, milyen pozícióban vagyok, egyelőre azzal nem vagyok tisztában, képes volnék-e ennél többre, képes volnék-e olyan szinten a sarkamra állni. Azon leszek, egyelőre ezekkel a módszerekkel, ha pedig így nem működik, akkor taktikát változtatok. Feladni viszont egészen biztosan nem fogom, ebben Darren is biztos lehet, a határozott szorításom és az eltökélt tekintet pedig tökéletes ígéretként funkcionálnak. Csak az adják a Szellemek, hogy ne úgy végezzem, mint elődöm. Kézfogásom zárásaként másik kezemmel vállát paskolom, mintegy köszönésképpen és ha nincs több mondanivalója, úgy amerről jöttem, arrafelé távozom is.
Szeretem a talpam alatt ropogó avar hangját. Megnyugtató. Az erdei hangokkal társulva pedig egyenesen a nyugalom szigete. Néha nekem is szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Persze ez közel sem jelenti azt, hogy lógatom a lábam kikapcsolódás gyanánt. Ahogyan azt sem, hogy minden felbukkanó kóbornak magam szeretnék a körmére nézni. De ha komoly a csatlakozási szándéka, akkor az már engem is érdekel. Azok után pedig pláne, hogy az utóbbi idő már szinte eseménytelennek mondható az évekkel ezelőtti állapotokhoz képest. Tulajdonképpen azt nem tudom, melyik erdei vadászházban húzta meg magát, de az idő kellemes, így nem zavar, hogy már jó ideje baktatok az erdőben. Farkasalakban kényelmesebb és gyorsabb lenne, de nem szeretném egyből sokkolni a delikvenst, ráadásul most kifejezetten jólesik az erdei séta. Pajzsom leengedtem, farkasom az övét kutatja, és amint megérzem a jelenlétét a közelben, lassabb tempóra váltok. A pihenőhelyhez érve meg is állok, ennél közelebb nem megyek hozzá, ha annyira nagyon szeretne valamit, úgyis ide fog jönni. A hátam a kilátó egyik oszlopának vetem és komótosan cigarettára gyújtok. Nem hívom, nem rontok rá, egyszerűen csak tudatom vele, hogy a közelben vagyok. És várok rá.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
Megnyugvást nem lelő, kóbor lélekként bolyongtam a környéken, legtöbbször tiszteletben tartva a falka területének határait. Nem tartozott a céljaim közé a provokáció, és egyébként is kellemetlen lett volna a tegnapi... valószínűleg felemásra sikeredett bemutatkozásom után még pár rossz pontot összeszednem. A szívem mélyén nem érdekelt - az is ugyanolyan elaszott volt már, mint a kezem. De muszáj volt jól csinálnom, igazából csak ezért keltem fel reggelente. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar újból a körmömre fognak nézni. A pajzsomat, mint mindig teljesen felhúztam, karcolás se volt rajta, a tájékozódást, a környezetem felmérését teljes egészében az érzékszerveimre bíztam, azok is elég jók voltak. A léptek a későőszi, fagyos avaron ropogtak. A szél irányt váltott, a szab felém szállt. Hátranéztem összeszakadt vállam fölött. Aprót sóhajtottam, ami konstatáltam a hím fizikumát, pedig mostanra hozzászoktam, hogy csenevész gally vagyok... nos, mindenki máshoz képest. Ezzel nekem semmi gondom nem akadt, de gyanítottam, hogy - ahogy Lilianne jósolta - a hímnek és a falkának lesz. Megfordultam, közelebb mentem hozzá és a legközelebbi padra leültem, onnan néztem fel rá. - Gondolom, a falkától jöttél.
Titkol valamit. Ez az első benyomásom, amint meghallom a lépteit, a zörrenő avart, megérzem a szagát. Egyetlen apró morzsát sem szór elém, amiből esetleg kiindulhatnék, ez pedig nem csak engem, de a farkasomat is zavarja. Marad hát a régi öreg módszer, megpróbálom feltörni, mint egy vaskos héjú diót. A második benyomásom, hogy Lili nem túlzott, mikor azt mondta, elég ramaty állapotban van az illető. Ugyan rajta a kabát, de így is látszik, nincs túl jó bőrben, ez pedig újabb kérdéseket sorakoztat fel a gondolataim között. Szeretem a kérdőjeleket, de csak mértékkel, inkább kedvemre való, ha szép sorjában pontokká szelídülnek. - Így van - bólintok aprót. A cipőm talpán elnyomom a leégett cigarettát és elsétálok vele a legközelebbi szemetesig. Addig pedig hagyom, hogy a csend súlyos füstként ereszkedjen kettőnk közé. Nem tudja, nem érzi, ki vagyok, azzal, hogy ő nem csepegtet semmiféle információt a pajzsa mögül, befelé sem enged. Egyelőre nem tudom, jobb-e ez így. - Mike vagyok - tisztelem meg egy rövid és gyors bemutatkozással, legalább ennyit tudjon ő is rólam. - Mesélj magadról. Mit kell tudni rólad? - töröm meg végül a csendet, visszatérve korábbi pozíciómhoz, mellkasom előtt összefonva karjaimat. - Mit lehet tudni rólad? - javítom ki magam, mert nem is várom el, hogy egyből a legmélyebb rétegekhez ugorjunk. Mondtam, mint a dió, szépen lassan. Vagy inkább hagyma? Rétegről rétegre és majd kiderül, rohad-e belülről?
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
Követtem a tekintetemmel, de cseppet sem fenyegető vagy éber módon. Épp volt előttem egy mozgó "tárgy", amit figyelhettem, hát megtettem. Jobb, mint a semmibe meredni - ahogy órákon át tettem, mielőtt megérkezett volna. A cigarettafüst emlékeket csalogatna elő belőlem, de már megtanultam nem reagálni az ilyesmire. A török dohány viszont még mindig kihívás tudott lenni. Minden esetre némileg megkönnyebbülést jelentett, amikor elnyomta a cigarettát. A fél-bemutatkozásra kissé oldalra biccentettem a fejem. - Hívhatlak Michaelnek? Vagy azt nem kedved? Már nem tudtam visszagöngyölíteni az okát, de szerettem mindenkit a teljes nevén hívni. Nem azért, mert a becézést túl bensőségesnek tartottam, csupán... jól esett. Persze, amennyire emlékektől, úgy nevektől is szívesen megszabadulunk alkalom adtán. - Engem Donovannek hívnak. - Nem vagyok. Hívnak. Rég nem éreztem magaménak a neveimet. - De úgy sejtem, ezt már tudod - vontam meg kissé a vállam. Szolid mosoly árnyéka bújt meg szám sarkában, ahogy helyesbített kérésén, kérdésén. - Van valami, ami kifejezetten érdekel? - érdeklődtem udvariasan. Elszoktam a csevegéstől, minden szó erőfeszítés, így jobb szerettem konkrétumokra válaszolni. Emellett úgy gondoltam, hogy Lilianne már elmondta nekik, amit megtudott, ugyanazt a kört nem futottam volna meg kétszer.
- Persze - bólintok. Kevesen hívnak Michael-nek, de ha neki így kényelmesebb, nekem aztán tök mindegy. Valahogy a Mike gyorsabban jön a számra, mint a teljes nevem. - Örvendek - biccentek aprót, ami egyrészről a köszönés kiegészítése, másrészről helyeslés, valóban tudom már a nevét. Ezen kívül túl sokat viszont nem tudok róla, a vérvonalán és a korán kívül. - Persze, hogy van - szalad a kérdése után féloldalas mosoly a képemre, amiből ő is rájöhet, hogy bőven tudnék kérdéseket sorolni, amivel egyből a közepébe csapnék, de ennyire udvariatlan azért én sem vagyok. - Bizonyára tisztában vagy vele, hogy akárkit nem engedhetünk a soraink közé. Kicsit többet kell mutatnod magadból, minthogy egy meggyötört, közösséget kereső kóbor lélek vagy - summázom nagyjából mindazt, amit Lilitől megtudtam. - Meggyötört vagy? - kérdezek is végül, utalva ezzel megviselt külsejére. Mi történhetett vele? És ugyan mit titkol, hogy egy repedést sem hagy a pajzsán? - Mik a terveid errefelé? - dobom meg egy újabb kérdéssel, mielőtt megpróbálnék mélyebbre ásni, hátha kicsit magától is megered a nyelve és nem kell mindent harapófogóval kihúznom belőle.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
Inkább tükörképként, semmint őszinte gesztusként húztam vele együtt el a számat. Persze, hogy van. Nem is számítottam egyébre. Biccentettem arra, hogy tudom, nem fog a két szép, vagy inkább halott szememért a társai közé engedni, ne adj Isten, engem is annak nevezni. Nem is várnám. Kérdésére pillantásom önkéntelenül is bal, kesztyűbe rejtett kezemre siklott. Kissé szánalmas, hogy a történtek javára nem is emlékszem, mégis ilyen kihatásai lettek. - Inkább depressziós - közöltem a hervasztó diagnózist. - Olykor vannak jó napjaim, vagy akár heteim. Szükség esetén természetesen tudok... nem ilyen lenni. - De az rohadt sok erőmbe telik. Majdnem rávágtam, hogy meghalni. Majdnem. - Szeretném tudni, hol állsz a falkában, mielőtt erre válaszolok - mondtam lassan. Vannak dolgok, amiket nem híresztelnék széles körben. Most először viszont legalább a feneketlen ürességen kívül mást is láthatott inkább halott, mint élő tekintetemben - óvatosságot. Vannak dolgok, amiket a legmélyebb depresszió sem tudott kiölni belőlem, s ha más nem is, hát a roncsolt kezem mindig emlékeztetett.
Tekintetem rajta nyugtatom, így nem kerüli el a figyelmemet, hogy pillantása a kesztyűs kezére siklik. Ha a másikon is kesztyű volna, nem tulajdonítanék nagy jelentőséget neki, hiszen lehet valami fagyos szent is, de a másik kezén nincs kesztyű. Újabb kérdőjel a többi mellé. Feljebb szalad egyik szemöldököm, mikor diagnosztizálja magát, a folytatást hallva meg még egy kicsit kanyarodik az ív. - Mhm, szóval szükség esetén háttérbe szorítod a depressziódat? Tehát ha mosolyogni látnálak, az azt jelentené, hogy megjátszod magad? - sarkítom ki kicsit a mondandómat, csakhogy számára is világos legyen, miként csapódik ez le bennem a háttérinformációk hiányában. - Éppen elég magasan ahhoz, hogy ne kelljen amiatt aggódnod, mindenki megtudja majd - feltételezem az egyik kis titkát. Ennél többet viszont nem terveztem elárulni neki. Ha pozitív kimenetelő lesz a találkozásunk, akkor hamarosan úgyis megtudja. Addig pedig nem szeretném, hogy ez az információ bármiben is befolyásolja. - Ha lezúznám a pajzsodat, mit találnék mögötte? - fürkészem a tekintetét, ki akarom ugrasztani a nyulat a bokorból. Más kérdés, hogy nem feltétlenül lennék képes a dologra, de erről neki nem kell tudnia. És megint más kérdés, hogy nem is állna szándékomban ilyesmi, amíg nyomós indokot nem ad rá valaki.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
- Inkább azt, hogy tudom, hol-mikor nem ildomos hangulatgyilkosnak lenni - árnyaltam egy kicsit a képet. - És vannak helyzetek, amikben kifejezetten hátrány roncsnak mutatkozni - húztam el a számat. Ó, az irónia! Most sem épp bölcs dolog így megjelenni, de jó ideje semmi sem "kényszerített" másra. - Nem vagyok egészséges, de így se maradhatok. Biccentettem a rangját illető válaszra. Okos. Nem mondott semmit, csak jelzett. Bármennyire voltam lent, azt továbbra is tudtam értékelni, ha valakinek volt magához való esze. A következő mondatával viszont belém fojtotta a szót. A farkasom felszegte a fejét - neki tetszett az ötlet, túl régóta kushadt a pajzs mögött, még teliholdak idejével sem eresztettem el a gyeplőt. Még annyit se engedtem most sem, hogy ellenőrizzem, be tudná-e váltani fenyegetését. Pár másodpercig nem feleltem csupán farkasszemet néztem Michaellel. Le kellett volna sunynom a fejem, vagy elfordítanom a tekintetemet, de nem akartam. A hajdani alfa büszkesége, vagy a jelen Infamia óvatossága... A torkom kiszáradt, ahogy mélyre temetett emlékek kezdték a felszínt kapargatni, abból a korból, amikor még nem állig begombolt védelemmel jártam-keltem. Mintha valaki más élete lett volna - néha úgy hittem, az is. - Lehet, hogy van egy gyerekem - mondtam halkan, szinte suttogva. Azt hiszem, először mondtam ki ezt hangosan. - Ha van, akkor esélyesen ebben a városban. Semmit sem akarok tőle, csak megbizonyosodni a létéről vagy nem-létéről. Miatta jöttem Fairbanksbe. Kissé lejjebb csúsztam ültömben. - Ami a pajzsomat illeti... mögötte egy emlékjáró van, aki nem kérne többé mások emlékéből. - Hazudtam. Ahogy kimondtam, tudtam, hogy hazugság. - Nem akarom - pontosítottam.
//Update: 2022.12.16. - OOC megbeszélt csatlakozás, ki lett adva, hogy szedjem össze magam, további kikötés is elképzelhető.//
Már a Bessievel való beszélgetésem közepette eldöntöttem, hogy amint végzek vele, visszavágódom a kocsiba, és elmegyek a legközelebbihez, akit érzek. Nem volt olyan messze, és egyre jobban csalogatta az érzékeimet, mint minden alkalommal, amikor valakit közelebb éreztem a szokásosnál. Tudni akartam, ki az, vagy csak látni akartam végre valakit, akit már rég, évek óta nem. Nem azt mondom, hogy nem fújt össze a szél másokkal, de erre nem jártam öt éve legalább, szóval, aki errefelé maradt, azzal biztos nem találkozhattam. A járgányom sebesen szelte a kilómétereket, s végül úgy döntöttem, megállok a kilátónál, ha farkas alakban van, majd előbújik, ha emberként, akkor is élek a gyanúval, hogy a kíváncsiság benne ugyanúgy felütötte a fejét. Leparkolok, és csak a kulcsomat vágom a kabátom zsebébe miután becsuktam a járgányomat. Mivel majdnem az egész napot farkasként töltöttem, egyelőre maradok így, hogyha előbukkan az, akit érzek, nem lesz szükségem átváltozni. Ha nem, akkor majd újratervezek. Nem kell sokat az Alaska tábla előtti padon ücsörögnöm, és a távolba révednem, egyre közelebb érzem, és hamarosan már abban is biztos vagyok, kinek az energiái közelednek. Bárkinek örülnék közülük, hisz a sorsunk egy ponton akarva-akaratlanul összefonódott, de talán az övé az, ami nehezebb, mint a többieké, hisz félő, a vérvonalának nem lesz több tagja. - Szia Darren! Az ajkaimon szétterülő mosoly visszaköszön a hangomból, amikor megszólalok, s ha emberi alakban érkezett, hát fogtam magam, és megöleltem, mert ez esett jól, és kész. Ha farkasként, úgy ujjaim a bundájába simítottak, mert az érintés sokszor olyan volt, mint szomjazónak egyetlen csepp víz.
Volt korábban egy visszaugrásom, de az tényleg villámlátogatás volt. Senkivel sem találkoztam, senkivel sem beszéltem Denaali kivételével, így most sokkal inkább azt éreztem, hogy hazaérkeztem. Yetta persze egészen más véleményen volt, mondania se kellett, Payne több lelkesedést mutatott, nem csak a hely, hanem az újbóli falkatagság iránt is. Bolond lettem volna megállítani, bár az aggodalom felkúszott a gerincem mentén. Az utolsó kölyköm, az egyetlen gyerekem. Az átok miatt ezt tízszeres súllyal éreztem. A környékre érve hárman háromfelé rebbentünk. Yetta Anchorage-ben intézte a - reményei szerint - ideiglenes szállást, Payne a falka nyakába borult, én pedig engedtem az apró hívásnak. Olyan volt, mintha vékony cérnát rángattak volna a mellkasomban, hogy tudjam merre van az irány, és ki vagyok én, hogy ellenkezzek? Egy figura a sakktáblán, egy haldokló vérvonal feje, még csak Szabad sem. Próbáltam elhessegetni a borús gondolatokat, és folytattam a túrát. Emberi alakban, most épp ehhez szottyant kedvem, bár reméltem, hogy nem okozok nagy bosszúságot a rám várónak. Idővel talán azt is egyből meg tudom mondani, hogy ki van a "cérna" túlvégén, egyelőre az öt-hat éve egybegyúrt új massza egy szeletét észleltem. Ahogy kiértem a fák közül, Emmát pillantottam meg a padon ücsörögve, és ahogy köszönt, szám az övével együtt szaladt mosolyra. Egy pillanatig se lepleztem, hogy örültem a viszontlátásnak, ezt nyúzott ábrázatom se tudta beárnyékolni. - Szia! - öleltem magamhoz üdvözlőn. - Hogy megnőttél! - cukkoltam kicsit, majd kicsit savanyúbb lett a képem. - Kérdezném, hogy mi szél fújt erre, de gyanítom, ugyanaz, mint engem... Most is bizsergett a tetoválás. - Hogy bírod? - kérdeztem a jelenre, a várható közeljövő ígéretére, meg úgy egyáltalán az elmúlt öt évre és az áthagyományozott felelősségre értve.
- Tudom, tudom, pont olyan mély vagyok, mint eddig. A röpke kuncogásom persze eltörpült a gondterheltség mögött, ami a levegőben lógott, de attól még ott volt, és bár tudom, a helyzet nem volt fényes, nem voltam hajlandó az életigenlésemből Alignak számlájára adózni. Kapja be. Ami engem illet, Cassiet Anchorageban hagytam, és bár bevallom, érlelődött bennem, hogy addig kéne a kölykeim számát gyarapítanom, amíg még képes vagyok rá, de egyelőre elég volt ő. Inkább a vérvonalam tagjai útjába igyekeztem terelni azokat, akik szerintem tökéletesek lettek volna a vérvonalunkba, így azért sikerült növelnem a trollok számát, és ezzel egyelőre elégedett voltam. - Igen, bizsereg egy pár hete… Dugom be a kabátomba a kezem, hogy a bőrömön megfeszülő mintázatra simítsam a tenyeremet. Nem, bizonyos szempontból egyáltalán nem vagyok boldog, hogy újra életjelet mutatott, mert ez jót sajnos nem jelent. - Őszintén szólva néha úgy gondolom, hogy ez túl nagy feladat egy olyan kis farkasnak, mint én. Nem is tudom, Ems hogyan bírhatja. Máskor meg olyan jó… mármint, nem tudom megmagyarázni, de szinte a zsigereimben érzem őket, és a legtöbben annyira csodálatosak… és olyan büszke vagyok rájuk. Ábrándos mosoly kúszik a képemre, kicsit bizarr, hogy nálam jóval idősebb farkasok esetén is bekapcsol bennem ez az érzés, de így van, és nagyon remélem, hogy Sura odaát nem bánta meg, hogy engem választott. - De szerintem neked nehezebb. Nem igazán kérdés, mert elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki pozitívan tudja fogadni a vérvonalának haldoklását. S ami azt illeti, látszott is rajta, hogy nem élete csúcsformájában van.
A mosolyom minden szóval szélesebb lett, ahogy ecsetelte, miképp érzett a Trollok iránt. - Az a nő elpusztíthatatlan - nevettem fel, ahogy megjelent előttem a szófukar, gyilkos pillantású nőstény arca. - Őszintén örülök, hogy ő ilyen kicsin lett Vérvonalfő. És lehet, hogy neked is pont ez az előnyöd, erősséged - vontam könnyedén vállat. - Egy rakás, begyöpösödött vénség között, akik már azt is elfelejtették, milyen kölyöknek lenni jó, ha vannak, akik nem csak értékelik, hanem jobban meg is értik az újabb generációkat. Azok alapján pedig, amiket mesélsz, engedd meg, hogy azt mondjam: szerintem Sura jól döntött. Nem üres bók volt. Jó Mentor is leginkább azokból lett, akik képes voltak hallgatni, megérteni és mindenekelőtt olyan büszkeséget érezni az "övéi" láttán, mint Emma most, a többi Trollról beszélve. - Ja, hát, a "kinek a szarkupaca nagyobb" versenyben kiütéssel győznék - húztam el a számat, meg lehorgasztottam és megráztam a fejem. - Annyira kétségbe estek... - mondtam halkan. - Halott emberek, széttépett átharapási kísérletek... és nem hibáztathatom azt a Protektorátust, amelyik jobb esetben elzárja a Fakír farkasát, rosszabban levadássza. A padhoz sétáltam és leültem. Innen olyan békésnek tűnt minden, hogy egy pillanatra szinte elhittem, minden rendben ment az áldozásnál. - Beszéltem Denaalival - fordultam Emma felé, akár mellém telepedett, akár állva maradt. - Még ő sem tudja, mit lehetne tenni. - És hiába erősített meg valamelyest az a találkozás, nem éreztem, hogy igazán előrébb lennék. Egy düledező kártyavárat próbáltam összetartani.
- Az biztos. Szerettem Emst, ő már azelőtt is közel állt hozzám, és talán ő értette volna meg a legjobban azt, ami megfordult a fejemben már előtte, s azóta ugyanúgy, a többiek sokkal tapasztaltabbak voltak. - Köszönöm, ez jól esik. Sokat jelentettek a szavai, és talán igaza van, bizonyos szempontból jól jött, hogy másként látjuk a világot, és tudom jól, akkor sem lenne visszafordíthatatlan a helyzet, ha a nagy pofám miatt valaki kitépné a szívem és elásna… De azért nem kísértem a sorsomat, próbálok vigyázni magamra. - Tudom, hogy Sura nagy részben azért választott engem, amilyen az élethez való hozzáállásom, ezért nem vagyok hajlandó másként viselkedni, másmilyennek lenni, és aggódni. Nem mondom, hogy néha nem érzem a viharfelhők szelét, de… egyszerűen nem lehet, hogy ne legyen valamiféle megoldás. Mindig az optimistábbik oldalról próbáltam megfogni a dolgokat, de azért értelemszerűen nem voltam vak, láttam, hogy szar a helyzet. Amennyit én a fakírokért meg tudtam tenni, hogyha láttam közülük bajban bárkit, igyekeztem segíteni. - Borzasztó lehet. Már rég megszoktam az itteni hideget, most mégis megreszkettem, sokkal inkább a lelkemben megbúvó dolgok miatt. Leültem Darren mellé, és akár egy kishúg a nagytesója mellett, nekidöntöttem a vállának a fejem. Furcsa olyanokkal egy követ fújni, akikre régebben felnéztem, mármint, nyilván most is azt teszem, de aligha hittem, hogy egy ilyen kör tagja lehet valaki olyan, mint én. - És te ezeket még csak megakadályozni sem tudod. Sóhajtok fel, nem mintha szükséges lenne kimondani, de ez biztosan rettenetesen nyomasztó, én talán belebolondulnék a tehetetlenségbe. - De tudod, mit mondanak Darren… mindenkire csak annyi terhet raknak az égiek, amivel képes megbirkózni. Én hittem benne, hogy sikerülhet, akkor is hinni fogok, ha senki más nem lesz így vele közülünk. - Vagy csak még nincs itt az ideje, hogy elmondja. Én kizártnak tartom, hogy semmi sincs, amit tehetnénk. Ha egy olyan pusztító lélek, mint Alignak még mindig ténykedhet odaát, akkor nekünk is kell, hogy legyen egy út, amit végig járva megoldást találhatunk. Nevezhet idealistának bárki, de ebben muszáj hinnem, mert ha nem teszem, egyszerűen semminek sem marad értelme.
- Ne változz meg - mondtam könnyedén, mintha ez tényleg ilyen egyszerű lenne, de tényleg szerettem volna, ha száz-kétszáz év múlva is ilyen optimistán álla dolgokhoz és igyekszik meglátni, vagy megtalálni a dolgok pozitívabb felét. Egyetértőn biccentettem, borúm egy részét viszont sikerült elhessegetnie azzal, ahogy leült mellém és nekem dőlt. Önkéntelenül is Jennyt juttatta eszembe, és ettől, meg attól, hogy mellettem állt, átjárt valamiféle otthonos érzés, annak a bizonyossága, hogy nem voltam egyedül. Nem kellett egyedül végigcsinálnom, bárhova is vezessen ez az út. - Nem. Legfeljebb tompíthatom a károkat, és megőrzöm, amit-akit lehet. - Örömtelenül felnevettem. - Sose hittem volna, hogy ilyen nehéz félőrült Fakírokat életben tartani, nem csodálom, hogy Triának si a fasza kivolt velünk. - Mordultam egyet a végén. Továbbra is haragudtam rá. És szerettem. - Akkor te se kételkedj, hogy bírni fogod - fordítottam rá vissza kicsit a bölcsességet, de nem gúnyból. Próbáltam így látni, és elfogadni, de szívem szerintem felgyújtottam volna inkább a világot. Gyorsabb, egyszerűbb. Egy darabig némán farkasszemet néztem vele, ha rám nézett. Mérlegeltem, amit mondott a lehetőségeinkről, majd azt, hogy én miket mondtam Denaalinak. Kinyitottam a szám, majd becsuktam. Gondolni se szerettem rá, de túl nagy sansza volt. - Emma, én úgy jöttem ide vissza, hogy ha egy új alkuval megváltható a vérvonalam, akár a páromat és a kölykömet is feláldozom - mondtam síri hangon. - A csontjaimban érzem, hogy mire ennek vége, semmim nem marad. Mert őket ott fenn már egyikünk sem érdekli. Sem az elődeinket, sem a testvérpárt. Nem voltam kétségbeesett. Már nem. Csak egy kicsit elcsigázott és megtört. Azt hiszem, beletörődtem, hogy ebből csak veszteségekkel teli kiút létezik, de rohadjak meg, ha nem találom meg.
- Talán most pontosan ez a dolgod. Mented a menthetőd, amíg megkíséreljük befoltozni a léket. Nem kizárt, hogy az ő vérvonala után bármikor bármelyik másik elkezdjen haldokolni, én most már ezekből bármit kinézek. - Azért valljuk be, ti sosem voltatok épp egyszerűek, mégis miből gondoltad, hogy a vérvonalatok bármely része az lesz? Szelíd volt a mosolyom, de persze ezzel bizonyára tisztában volt, csak éppen remélhette, hogy egyszerűbb lesz. Nem lett. - Pont ez a kiszámíthatatlanság olyan értékes bennetek, hogy soha nem lehet tudni, mire számíthatnak tőletek, mert mindig meghúzzátok a váratlant. Csak éppen, most akkorát kell húznod, amivel meg tudod menteni az egész vérvonalat. Tudod, Darren, ha valaki képes erre, az te vagy. Vontam vállat, és tudom, hogy Tria volt, amilyen volt, de sosem akarta volna az övéi végét, így hinnie kellett abban, hogy Darren el fogja tudni lapátolni a szart, amit maga után hagyott. - Abban nem kételkedem, hogy bírni fogom, egyszerűen csak remélem, hogy legalább fele olyan jól csinálom majd, mint ő. Nem hinném, hogy valaha a nyomába érhetnék, de igazából ez nem célom, lehetetlen elvárásaim nincsenek magammal szemben. Viszont az elég jó nekem egyelőre megfelel, a felszínen és életben maradás egyelőre a lényeg, a többit majd az idő alakítja. Álltam a tekintetét, és vártam, éreztem, hogy nagy a súly, ami nyomasztja, de ugyan kié nem lett volna az a helyében? - Ha így kell lennie, így lesz. Nehéz erre mit mondani, feláldozni azokat, akiket a legjobban szeretünk… ezen a ponton mondhatnám, hogy hálistennek Castort például nem tudnám feláldozni, de éppenséggel Cassie elvesztése is rohadtul tudna fájni, vagy éppen Duncané, de összességében a kik fontosak nekem listán elég sokan ugyanúgy örököltek, mint én… - Ebben nem hiszek. Akkor miért jelez a tetoválás? Miért van még vörös hold? Miből gondolod, hogy nem érdekled Triát? Mert én biztos vagyok benne, hogy én érdeklem Surát… És de… Darren, marad egy vérvonalad. Ami nem semmi. Ha meg az sem, akkor viszont már úgyis rohadtul mindegy, mert ha te végleg elbuksz, utána megyünk majd mi is. S akkor a fajtánk úgy ahogy van, semmivé lesz. Ezúttal én néztem végig a szemébe, kissé talán elragadtak közben az indulatok, de pont a legrosszabb forgatókönyv miatt nem voltam képes ezt a verziót elfogadni. Ez egyszerűen nem lehet így. - Szerintem… a Szabadnak szabad hinni bármilyen elborult ötletben, Darren. Maximum pont az a félőrült leszel tőle, aki talán amúgy is mindig voltál.
- Reménykedtem, hogy alaszkai klíma teszi csak - mondtam nem igazán komolyan gondolva. Váratlanok, azok! A legősibb Fakír legváratlanabbja lett egyelőre a vesztünk. Komolyan, miért nem inkább bűvész vérvonal vagyunk? - Köszi a bizalmat - mosolyogtam vissza rá. - Vicces, hogy néhány éve még azt hittem, Atanerkként behódolni és átadni a falkát a legnehezebb dolog a világon. - Somolyogva ráztam meg a fejem. - Édes tudatlanság. Aztán kibukott belőlem mindaz, amit éreztem, vagy amitől a leginkább tartottam. Talán most először hangosan, és cseppet sem bántam. Nem hittem abban, hogy a problémákat egyedül lehet és kell megoldani. Ha így lenne, eleve nem társas lények lennénk, és nem tizenhárom utód lenne. Ahol az egyikünk gyenge, vagy megrogy a térde, ott a másik erős, és támasztja. Végtére is, mi másért tömörülne a fajunk java része falkákba? Végig álltam a pillantását, hagytam, hogy hűvös energiáim nyugodtan hullámozzanak körülöttünk, az arrogáns, északi fenevad pedig ebben a percben végre ugyanúgy partnerként tekintett a kis fekete nőstényre, ahogy én Emmára. Mert igaza volt. Most még csak az én vérvonalamat sújtotta átok, de semmi garanciánk nem volt arra, hogy mással nem teszik meg ugyanezt. Képesek rá. És ennyi elég ahhoz, hogy mindannyiunkat érintsen az átok. Felszegtem kissé az állam, összehúztam a szemem és úgy kutattam a vonásait. - Tényleg megnőttél - húztam féloldalas mosolyra a számat. - És igazad van: egyáltalán nem biztos, hogy ez meg fog állni az én küszöbömnél. - Ezek voltak a realitások. Utolsó szavaira jóízűen felnevettem, könnyebben, mint az utóbbi időben talán bármikor. - Hiányoztál, Emma - vigyorogtam rá. - Örülök, hogy téged éreztelek. Tényleg, a többiekről tudsz valamit? Visszajött már más is?
Elvigyorodtam, persze, akár lehetett volna az alaszkai klíma… de másutt a világon is van hasonló, persze, sejtem én, hogy inkább pusztán próbált valamibe kapaszkodni, legyen bármilyen vékonyka szalmaszál. - Igen, van némi irónia az egészben. Ha belegondolok, nekem azóta, hogy elkönyveltem, Todd vesztesége volt, hogy nem akart megismerni és felnevelni, mint a kölykét, a legnagyobb problémám az volt, hogy beleszerettem Castorba, holott pont rohadtul el akartam kerülni az ilyesmit. Most meg egy vérvonal sorsa múlik rajtam. Haha… valahol vicces. Éreztem, hogy benn a kis büszke fekete kihúzza magát, nem arról van szó, hogy elbizakodottá vált volna, sokkal inkább arról, hogy ő jobban bízott bennünk, mint én tettem, ő ösztönös utolsó csepp véréig, még az én emberi oldalam hoz a párosunkba némi bizonytalanságot, még úgy is, hogy kevés magabiztosabb lélek létezik nálam. Viszont nőként, farkasként más hinni önmagunkban, mint ebben az új szerepben nyeregben maradni. - Hát… volt ez az öröklés izé… tudod. Muszáj volt. Nagyjából pont úgy éreztem magam, mint egy még gyerekcipőben járó nagytesó érezheti a szülei halálakor, mert gondoskodnia kell a kistesókról, és rohadt gyorsan felnőni. Nem volt választásunk. Vagyis, valahol, valamikor biztosan nemet mondhattam volna Surának, de érdekes módon ez a verzió sosem jutott eszembe, s innentől fogva viselem, amit bevállaltam. - Te is nekem. - Lököm meg a vállammal, aztán a kérdésére bólintok. - Castorral szoktam találkozni. – Ez bizonyára sokkolóan meglepő információ lehet. - Szerintem hamarosan megérkezik ő is. Emssel néha beszélek, de személyesen nem találkoztunk, és Rocky egyszer-kétszer becserkészett. Érzek egyébként még másokat is, csak te voltál a legközelebb, azért jöttem ide. Te tudsz valakiről valamit?
Kezdőlap
//
