Az egész helyzet egy oltári nagy klisének hat. Aki nem hiszi, annak most bebizonyítom... Adott egy sötét, kietlen hely, nevezetesen a város melletti főúttól nem messze egy kilátó. Odafelé tartok. Egyedül... Az öltözködést nem vittem túlzásba: farmer, magassarkú csizma, pulcsi, mert éjjel azért még érezni a minuszokat, hiába olvad már a hó napközben. De azért lássuk be, igaz, ami tény: csinos, fiatal, jól szituált és nem utolsó sorban "fontosemberlánya" típusú karakter vagyok a történetben, szerény véleményem szerint kissé több ésszel megáldva, mint bármelyik szereplő a horrorokban, akik hasonló szerepkörben mozognak. Nem is beszélve a farkasságról, melyet terveim szerint ezúttal előnyömre fogom fordítani, bebizonyítva ezzel Jezének és a többieknek - igen, főleg annak a tenyérbemászó képű ficsúrnak, Dominicnak - hogy képes vagyok megbirkózni a farkasommal. Következő klisés pont: a szituáció. A pasas valahonnét kiszagolta, hogy apám lánya vagyok és pénzt követel, ha pedig nem fizetek, mindent elmond. Úgy értem, ami Bostonban volt, a farkasságról nem hiszem, hogy tudna. Honnét tudná? Csak egy közönséges ember, ha tudna a farkasokról, akkor az őrzők levadásznák - képletesen szólva - és törölnék a fejéből mindezt. Ugye? És akkor, ahogy a kilátó lábánál levő pihenőt elérem, el is érkezek a felsorolásomban a pasashoz magához. Harmincas, nem is nézne ki rosszul, ha nem lenne alkoholista. Ez már évekkel ez előtt is jellemző volt rá, mint az Armani ingek. A csóróság azonban nem. (Hogyan máshogy engedhetett volna meg magának méregdrága escort csajokat, nem igaz?) - Ennek fényében a lehető leg- khm, kedvesebb mondattal indítottam, amivel csak tudtam. - Nem megmondtam, hogy aki nem bírja az alkoholt, az ne igyon? - bájos mosolyom olyan őszinte volt, mint az óvodásé, aki épp most közölte a nevelővel, hogy nem ő törte be az ablakot. A hangom hallatán felém fordult, elsőre kissé meglepettnek tűnt én meg nem bírtam a véremmel és szóhoz sem hagytam jutni, már kapta a következő áldást. - Barna hajjal már meg sem ismersz?... Bébi. - szaladt negédes él az ajkaimon leledző mosolyba grátiszként. - Nálad van a pénz? - hörgi felém elcigarettázott hangján, én pedig a lehető legnyugodtabban - pajzsom biztos fedezékében - felelek: - Nálam. Itt van a táskámban. - Emelem meg a karomon fityegő válltáskát. - Hazudsz! - dörrent rám és ekkor egy kopott szürke farkas ront rá az enyémre, minek hatására az menekülne, bennem pedig az ütő is megáll. Elkerekedett, riadt tekintettel és megfeszülő állkapoccsal meredek a velem szemközt állóra. - Na mi van kislány? Elvitte a cica a nyelvedet? - Nagyot nyeltem és inkább nem feleltem azzal, ami eszembe jutott. Nagyon nem lesz ez így jó... miért nem a közelben parkoltam, miért kellett az út mentén megállnom?
A legtöbben gyűlölnek kétkedni. Nos, ily tekintetben nem lógok ki a nagy átlagból, bármily kiábrándítón hasson. Így szemernyi kétség nélkül állíthatom, hogy biztosra veszem: a signorina nem boldogulna szorult helyzetben a farkasával, képtelen volna megzabolázni. Pontosan ezt tartottam szem előtt, mikor a kijelölt találkozó helyszínére mentem, a beszélt randevú előtt egy órával. Már a helyszínből három fontos dolgot leszűrtem: a zsarolónak se stílusa, se mersze, se esze. Minden bizonnyal nem gondolta, hogy guardia del corpoja akadt közben szíve donnájának... vagy inkább pénztárcája donnájának. Okos választásnak semmiképp nem hívnám e helyet, ezzel nekem kedvezett, előnyömet pedig leszek oly gaz, s ki is fogom használni. Városban nehezebb dolgom lett volna, nagyobb eséllyel zavar meg civil, ember, őrző, itt azonban... A signorina biztos aggódott, s szinte fájt, hogy ki kell ábrándítanom majd. A pajzsom teljesen beburkolt, farkaslényem lefedtem, elrejtettem, s ajkamat szórakozottan simítva mértem fel újból a helyet, ezúttal viszont a taktika végett. Úgy döntöttem, cavaliero leszek, megadom a lehetőséget egy igazi - klisékkel teli - dráma kibontakozására, ha már a díszletet ekkora gonddal választották meg hozzá. Alattomos mosolyra húztam a szám, majd elsétáltam az előadás helyszínéről.
Majd' egy órán át várakoztam a Három Medvében, ezt követően visszamentem, s np lám! A súlyos bársonyfüggöny felgördült, az előadás elkezdődött, a főszereplők máris a színpadon. Rejtve maradtam, isten ments, hogy belerondítsak a játékba. A signorina meglepően határozottnak tűnt, nem számítottam ily karakánságra, ez azonban hamarosan elillant, amint a férfi előhúzta a nyulat a kalapból. Drámai fordulat, ezt nevezem! ~ Ne reagáljon! Buonasera, signorina! ~ búgtam dallamos olaszsággal a fejébe, ahogy apró rést nyitottam a pajzsomon, hogy gondolataim elérjék. ~ Tudom, hogy a helyzet magaslatán áll, ha tévednék, javítson ki. ~ Hangom némi gúnnyal volt átitatva, majd megtoldottam előbbi szavaimat. ~ Oh, majd elfelejtettem: kifejezetten előnyösen fest hátulról ebben a nadrágban. Nem én lettem volna, ha ezt elhallgatom.
Ha az eszemre hallgatok, futok. Ha a farkasomra, nem törődve a kor/tapasztalat/erő beli különbségekkel, neki rontok a torkának. S ha... a vállamon hirtelen megjelenő, Dominic-nak öltözött kis ördögre, akkor nem moccanok. Egy pillanatig meglepettség keveredett a riadt arckifejezésembe, amit a néhai vendég betudott annak, hogy fogalmam sem volt róla, hogy ő bizony farkas. Még jó, hogy nem volt, hogy a fenébe lett volna, mikor el sem tudtam volna képzelni, hogy ilyesmi létezhet?! Éppen azt ecseteli bosszantóan perverz részletességgel, hogy milyen könnyen összetörhetett volna egy-egy pásztoróra alkalmával, mennyire kívánta a vérem és... hátfuj, sosem akartam a vendégek fejébe látni, de ezek után visszagondolni sem rájuk, azt hiszem. A helyzet pedig egyetlen okból volt bosszantó: hogy mindezt Dominic premier plánban nézheti, hallgathatja végig. Bár az üzenetem remélhetőleg eltereli kissé a figyelmét egyik-másik részletről. ~ Már megijedtem, hogy nem jön el. ~ Csendül hasonlóan iróniával hangom. Nem azért mondtam el a címet és az időpontot, hogy bábáskodjon mellettem, hanem hogy leszálljon rólam végre. Erre tessék! Először azt hittem a múltkori után gondolkozva az eseten - és még véletlenül sem a pasason, mert akármennyire nem rossz bőr, a száját tépőzáron kéne tartani, hogy ne szólalhasson meg, elrontva az összképet - hogy Castor és Jezebell küldték a nyakamra a Masako-s incidens miatt, de aztán be kellett látnom, hogy ha még így is van, ettől több lehet a háttérben, hiszen jóval előbb futottunk össze az étteremben, minthogy az Alfa közölte volna, mit is beszélt meg a Beharapómmal. Vajon kinek dolgozik? ~ Természetesen ott, akár le is léphet... Biztosan van jobb dolga is, mint másokéba ütni az orrát. ~ Hülye lettem volna nem rákontrázni szavaira, s közben azon agyaltam, hogy farkasként a meglepetés erejével mennyire gyorsan tudnék minél előbb elhúzni, be a sűrűbe. Mondjuk ha már Dom itt van és vélhetően nem lép le, akkor szerencsés lenne arrafelé csalni ezt a tulkot, amerre ő van, hátha rá tudom taksálni őket egymásra. Ééés igen, amikor a hátsómat említi, akaratlanul is elmosolyodom. ~ Sajnos ragaszkodik hozzám és nem szívesen cserélné el a helyét magával. ~ Felelek, ezzel együtt az emberem hülyének néz, hogy mit mosolygok itt. Lendül is a karja, én meg későn kapcsolok, szóval a földön kötök ki felképelve, épp csak tompítva az esést tenyereimmel. Miért van olyan érzésem, hogy nem csak a pénz hiányát sérelmezi ez a görény? Mindegy is, ne blokkolj le kisanyám, mert szarul jársz... fuss, ahogy az előbb kitaláltad... Meg ha az olyan könnyen menne. Az átalakulás is beletelik némi időbe - bár jelentősen gyorsabban megy, mint eleinte - így a pasas realizálhatja, mire készülök, ugyanis alig vetem be magam a sűrűbe arrafelé, amerre Dominicot elsőre tippelném, már vetődik is hangos, vérfagyasztó üvöltéssel, farkasként, utánam.
Esti séta, adjunk az egészséges életmódnak, aha, jól hangzik, na de nem én teszem meg, kurvára nem azért indultam el, mert úgy tartotta kedvem, csupán feltérképeztem a falka kölykeit, és elég érdekes következtetéseket vontam le. Az egyik része antiszociális mint az állat, a másik része képzetlen és el van maradva a korához képest, a harmadik része elég biztató alapanyag, a negyedik része meg frusztrált. Az én fontossági sorrendemben a frusztrált nyert, érdekel, mégis mi váltja ki belőle ezt az egészet? Dana Carpenter-Berger, Jezebell lánya, követni kezdtem, paraszt dolog, ahelyett, hogy kérdeznék, na de nem ma másztam le a falvédőről apukám, tudom, hogy a pofámba hazudna, tehát marad az aljas módszer, azaz megfigyelem. Hát ezért vagyok most itt, azaz a nyomában, igaz, amíg ő az erdő felé tart, én onnan érkezem, kihasználva a terep adta előnyöket a rejtőzésre. Pajzsom fent, egyelőre ez bőven elég. Egy darabig úgy tűnik, minden rendben, de aztán megjelenik egy alak, aki zaklatni kezdi a kölyök nőstényt, és ez már egy cseppet sem tetszik. Láthatóan fél tőle, tart a hímtől, nem csoda, hiszen agresszív, fenyegető a fellépése, de addig nem mozdulok, amíg nem történik semmi komolyabb, csak az alakot jegyzem meg magamnak, hogy majd elbeszélgessek vele egy kicsit a későbbiekben. A falka kölykeit senki nem bánthatja büntetlenül, legalábbis az én nézőpontom szerint, de az sem árt, ha a kölyök éles helyzetben próbálja megállni a helyét, ezért is várok, de látom, hogy ebből baj lesz, a hím egyre agresszívebbé válik. Még mindig nem lépek semmit, de amikor kezet emel a kölyökre, akkor szakad a cérna. Látom a nőstényt, hogy vált, de a hím is, és egy percet sem késlekedhetek. A ruháim most le vannak szarva magasról, engedek a farkasomnak, és ezerrel indulok el arra, amerről a kölyök jön, egyenesen átugorva, be a hím elé, hatalmas morgással és azonnal rárontva. Nem, nem akarom életben hagyni, nem is fogom. Tudja minden kívülálló dög, a mieinkkel nem szórakozhat. ~Anyádra emelj kezet te féreg, és kezdj imádkozni, hogy csak két darabba tépjelek. Nem érdekel a válasza, ahogy most azt sem nézem, a rettegő kölyök hol van, egyedül és kizárólag a hímet tartom szemmel. Nem fiatal, gondolkodnom kell, bár gyengébb tőlem, ám ez nem azt jelenti, hogy lebecsülöm. Viszont mocskos módon használom ki az erő adta fölényemet, és megyek neki oldalról, hogy feldöntsem, kihasználva hogy ugrik, és nem tud kitérni előlem. Mit ugat felém, leszarom, kitépek egy darabot belőle, de nem teszek többet, élvezzük ki a vérengzést. Játszom, geci módon játszom vele, hiszen sérült, ettől pedig még agresszívebbé válik, és jön. Hibázik, én pedig élek vele, újabb darab marad a pofámban belőle, bár a lábamat elkapta, amivel engem is felhergel, hatalmas morgást kiszakítva belőlem. ~Gyere, velem keménykedj hapsikám. A harapásnyomom biztosan szép, érzem is, de nem érek rá vele foglalkozni, ezt a hímet ki akarom végezni, és ki is fogom. Még mindig jön, teljesen elborult, ez nekem kedvez, hiszen nem gondolkodik, de hibát hibára halmoz, és amint rám ront, egy ugrással térek ki előle, hogy oldalról döntsem földre, és marjak a nyakába. Marok... mit marok, tépek, cincálok, egészen addig, amíg az utolsó cafat is meg nem adja magát, és le nem választom a fejét a testéről. Itt a vége. Morogva hajítom odébb, és állok meg zihálva, a kölyökre pillantva. Sérültem, leszarom, majd begyógyul, de az érdekel, ő épségben van e? Odasántikálok hozzá, körbeszaglászom, érzésre rendben van... megnyugszom, és engedek az emberi tudatomnak teljesen, azaz visszaváltozok. -Minden oké pöttöm? Többet nem fog sem fenyegetni, sem bántani. Ja, hogy nincs rajtam ruha? Nem értem rá levetkőzni, van ilyen. A tetemet eltüntetem , de a fejet nem, azt magammal viszem, így begyűjtöm a szakadt ruháimmal együtt, aztán ismét Danára pillantok. -Gyere, húzzunk vissza a hotelbe, mielőtt a fogdában kötünk ki. A kocsim nincs messze, ruha van. Morbid látvány lehetek egy fejjel a kezemben anyaszült meztelenül, de ha lehet, nem álcáznám magam egy vértől csöpögő kobakkal. Elindulok visszafelé, minél előbb a szállodába kell érnem, hogy leadhassam az áldozatot, azaz ami maradt belőle. Nem várom meg a kölyök válaszát, én megyek, aztán ha jön velem, akkor jön, ha nem, az már nem az én dolgom.
Nem igazán jutok messzire a fák között, s szinte érzem, hogy menten rám vetődik üldözőm, amikor is mögülem egy jól megtermett farkas bukkan fel, átvetődve felettem, mintegy falként emelkedve közém és a másik hím közé. Ez lenne Dominic farkas-alakja? Nem... Ezek teljesen más energiák, melyeket nem rejt véka alá, s melyektől ösztönösen húzódok hátrább és hátrább, minél távolabb a tűzvonaltól. Ha nem lenne nyilvánvaló, hogy valami - számomra - megmagyarázhatatlan oknál fogva az én pártomon áll, bizony, alaposan be lennék most tojva. Így is épp eléggé elborzadva nézem végig a kettejük harcát. Egyszerűen képtelen vagyok elfordítani a tekintetemet, az agyam is kikapcsol. Van valami veszélyesen vonzó az egészben, mint egy tömegszerencsétlenségben. Nem szép, de érdekel és megállsz mellette, hogy megnézd. A szívem vadul zakatol, még akkor is, amikor hozzám szól. Felpillantok rá, nem kissé meglepetten és megérzem: a falkánkhoz tartozik. Vajon ki lehet? ~ Nem vagyok pöttöm. ~ Vetem oda, mert a saját önérzetem ápolása még ebben a nyomorult helyzetemben is fontosabb, mint egy odavetett köszönöm, hogy megmentettél. Hanem ahogy takarítani kezd maga után és az időközben visszaváltott fejet látom, meglepő módon, hirtelen tisztul ki a fejem. Beletelik pár másodpercbe, mire visszaváltok és nem törődve azzal, hogy semmi ruha nincs rajtam, fordulok a férfi felé. - Én is kocsival vagyok. És... köszönöm. - Szusszanok, aztán megindulok az ellentétes irányba, kissé még az erdőt kémlelve, hogy a másik jómadár hova tűnhetett... Egyébiránt pedig sietek a hotelhez, hogy még a parkolóban elérhessem Dantét, ugyanis nem nagyon reklámoznám a történteket senkinek - Mr. de Lucának meg főleg nem.
Alig pár perce érkeztünk meg, és még nem igazán döntöttük el, merre is induljunk, úgyhogy gondoltam felugorhatunk ide, és közben Hazelnek hátha támad valami ötlete. Igazság szerint én annyira még nem voltam járatos a környéken, bár párszor elkísértem, de azért arról fogalmam sem volt, pontosan mi-merre, ahhoz még elég sokszor kéne szegénynek a nyakába akaszkodnom. Nem is tettem túl sokszor, időm se nagyon lenne rá, de azért megragadtam az alkalmat, ha éppen sikerült ilyen időtöltést is beiktatnom. - Azt hiszem, mindent bepakoltam, amit mondtál… Említettem meg, noha kicsit aggódtam, mert bár nem először járok a természetben, de most először vettem rá magam, hogy ha úgy alakul, egy sátorban kinn is töltsük az éjszakát. Úgyhogy az is volt nálunk, az tuti, hogy ekkora hátizsákkal még sosem mentem sehová. Még szerencse, hogy a sok sportnak köszönhetően kondiban voltam, ezért nem okozott gondot cipelni. Bár majd belesültem a túragatyámba, de nem mertem rövidet felvenni, tuti, hogy az első szembejövő csípős akármi megmarna, megtámadna egy pár kullancs, meg minden ilyesmi. A pólóm mondjuk már rövid volt, mert hát, tényleg nem akartam besülni. - Tényleg, egyszer tök szívesen másznék hegyet is. Fogalmam sincs róla, hogy kell, de tök izgi lehet. Hazel már ismert annyira, hogy tudja, minden őrültségben benne vagyok, épp ezért szívesen próbáltam volna ki a vadvízi evezést és a bungee-jumpingot is. Egyszer úgyis sor fog kerülni rájuk, de mindent a maga idejében. Most csak felmásztam a kilátóba, hogy körülnézzek, szerencsére sosem volt tériszonyom, úgyhogy nem okozott gondot a dolog. A látványt meg imádtam, és alig vártam, hogy bevessük magunkat a rengetegbe. - Te egyébként sosem félsz, ha egyedül mászkálsz a vadonban? Lehet, hogy ezt már kérdeztem tőle párszor, fene tudja, de sosem bírom felfogni, hogy bírja. Meglehet, még nálam is őrültebb egy kicsit. Mosolyogva hajoltam a korlátra, és vettem szemügyre a kanyargó folyókkal tarkított tájat. - Na, sikíts, ha eldöntötted, mi legyen ma a cél, teljesen rád bízom magam. Kacsintottam, elvégre, amihez nem értek, abba általában nem kotnyeleskedek bele, és hajlandó vagyok meghallgatni a nálamnál tapasztaltabbak véleményét is.
Amikor ma az eszembe jutott, hogy ideje lenne már egy rendhagyó kis túrázgatásnak a természetben, azonnal tudtam, hogy kihez kell fordulnom, hogy biztosan útitársra leljek. Persze, Ems is megfordult a fejemben, mint lehetőség, de mióta gimiben volt az a bizonyos farkasos esetünk az erdőben egy esti túra alkalmával, azóta minden ehhez hasonló lehetőséget megtagad. Valamilyen szinten érthető az aggodalma -úgy, hogy epilepsziás úgy meg aztán főleg-, de ha örökre az a balul elsült este fog a fejében járni, és hagyja, hogy kísértse, soha nem fog tudni normális életet élni. Nekem muszáj volt leküzdenem a rettegésemet -már csak a munkám miatt is-, és megtanultam az elmúlt évek alatt, hogy ne úgy induljak el, hogy azon rettegek, hogy mikor fog valami rám ugrani az egyik bokorból. Úgy nem is lehet élvezni egy kikapcsolódásra szolgáló túrázást! A repertoárban persze ott szerepelt még Kevin is, de neki elég kötött a munkája ahhoz, hogy ráérjen csak úgy túrázgatni, na és persze nem is kísérelném meg vele az egy sátorban alvást. Képes lenne rám mozdulni! Tehát, lényeg a lényeg, maradt Naomi, aki kicsattanó örömmel fogadta a meghívásomat. -Az a lényeg, hogy a sátor, és te itt legyél! A többi nem számít.- Jelentem ki lelkesedő mosollyal, ahogy belekapaszkodom a hátamon fityegő termetes táskának a két-két fülébe, hogy így megállva egy mélyet szippanthassak a friss levegőből. -Csak aztán el ne tévedj majd, és ne is kerülj bajba! Nem rég találkoztam egy igen csak modortalan hegyimentővel. Nem lenne szerencsés, ha Te is kifognál egy olyat, vagy akár pont azt az alakot.- Forgatom meg a szemeimet és még egy bosszankodó sóhajra is futja, ahogy megjelennek előttem Dylan markáns vonásai, és az az idegesítő vigyor is, amivel az őrületbe tud kergetni. De ez a nap most nem a bosszankodásé, szóval, jobb is ha elfelejtem. A súlyos táskát megkönnyebbülten leengedem a hátamról, és az oldalamra erősített távcsővel már loholok is oda a kilátó korlátjához, hogy szemügyre vehessem vele a tájat. -Nincs mitől félnem. Egyébként is imádom, és még soha semmi extrém dolog nem történt, ami miatt félnem kellene. A farkasok sajnos nem olyan megfontolatlan állatok, hogy csak úgy előugorjanak az egyik bokorból, és pózoljanak egyet annak, aki utánuk kutat.- Abban persze azért van némi hazugság, hogy nem történt még velem olyan extrém dolog, ami miatt félni valóm lenne az erdőben. -Azt hiszem már tudom is!- Virul fel újra a mosolyom, ahogy a távcső visszakerül a helyére, és én újra belecsimpaszkodom a hátizsákomba. -A farkasok különösebben kedvelik a bozótosabb, erdősebb területeket, amik jó menedékként szolgálhatnak nekik. Mi lenne, ha egy olyan részen vernénk sátrat?- Intézem felé szavaimat totál fellelkesülve, és már csak arra várok Naomi is rábólintson és elindulhassunk lefelé, ha már kinézelődte magát. Remélem, hogy minél hamarabb folytathatjuk az utat! Az etológus énem -akit nem mellesleg ma be kellett volna börtönöznöm-, kezd előtörni belőlem, és már alig várja, hogy farkast találjon. -Remélem, hogy nem fogunk ismeretlen terepre tévedni, ahogy múltkor is tettem teljesen véletlenül! -
- Akkor a lényeg megvan! Hirdettem vigyorogva, noha természetesen mókából, annyira egoista sosem voltam, hogy magamat emeljem ki, mint a lényeget. Mondhatni, pont jókor jött Hazel meghívása, mert nem nagyon tudtam volna mit kezdeni magammal a hétvégén, annak meg rendszerint tragikomédiába bele illő következményei szoktak lenni. Jobb engem nem egyedül hagyni egy egész hétvégére, most meg még a nagyiék sem voltak otthon, bizony, elmentek egy hajóútra nyaralás címén. Kérdezték, hogy velük megyek-e, de eszemben nem volt zavarni, hagy legyenek tényleg csak kettesben, meg így legalább néha hozzájuk is el kell másznom, hogy megetessem az ő kutyájukat, annyival kevesebb üres perc az életemben. Nagyon utáltam ugyanis a semmittevést. - Hm. Miért kellett neked hegyimentő? Valami rosszul sült el? Amúgy meg, ismersz, előbb megyek az agyára, mint ő az enyémre. Szóval nekem aztán jöhet bármilyen bunkó pasas, megoldom. Kacsintottam jókedvűen, hajlamos voltam annyit pofázni, hogy mások a pokolba kívánjanak, és még véletlenül sem veszem észre, hogy mennyire nem díjazza az illető a dolgot. - Ami meg az eltévedést illeti… hát csak sikerül elkerülni, ha már a sarkadban loholok. A bajba kerülésnek a mestere voltam, azért igazán nem vállalhattam a felelősséget, de úgy gondoltam, hogy Hazel mellett úgyis biztonságban leszek, úgyhogy nem aggódtam most ilyesmi miatt. - Na de mesélj csak erről a hegyimentőről? Úgy látom, elég mély benyomást tett rád… máskülönben nem pörögnél még most is a dolgon. Nem okoz gondot számomra, hogy ilyesmire rákérdezzek, úgyhogy gond nélkül meg is teszem, s közben élvezem a látványt. - Vicces elképzelés mondjuk. Mármint… hogy csak úgy elénk grasszál egy farkas, hogy lefotózzuk. Gondolom, hogy ennél óvatosabbak, elvégre, fegyverrel is leshetnek rájuk. De… mondjuk mi lenne, ha egy kis kölyökfarkas elkószálna, és belefutnánk? Hú, na biztos, hogy nem akarnám megvárni, míg előkerül az anyja. Tényleg, simogattál már farkast? Vonom fel a szemöldököm, mert azt feltételezem, hogy élőben már látott, még ha nem is túl közelről, de azért biztos sokkal nagyobb élmény, ha megérintheti őket. Gyönyörű állatok voltak, az biztos, de tényleg jobb, ha távol maradnak tőlünk. - Hazel, javíts ki, ha tévednék, de a telefonban még esküdöztél, hogy tényleg seeemmmmiiii munka… Most akkor hogy is van ez? Kérdeztem vigyorogva, hisz biztos voltam benne, hogy úgyis ide fogunk kilyukadni, és ezért egyáltalán nem is nehezteltem rá. Úgyhogy végül csak bólintottam, elvégre, bármennyire is veszélyes lehet a dolog, azért kellőképpen érdekesnek is ígérkezik. - Rendben, de ha felzabál egy farkas, te fizeted a temetésem. Voltam kissé morbid, bár egyáltalán nem számoltam ezzel a lehetőséggel, lévén nekem a farkasok csak farkasok voltak, akik elől vagy felmászom egy fára, vagy távol tartom magamtól némi tűzzel. - Ez rendkívül biztató… hogy lehet az, hogy te eltévedtél? Biztos a hegyimentő után loholtál. Nyújtok nyelvet, szívom kicsit a vérét, persze, nyilván nem gondolom véresen komolyan, és kíváncsi vagyok, mi történt valójában. Visszakanyarintom a hátamra a zsákomat, ideje lesz indulni, ha még alkalmas táborhelyet is akarunk találni. - Jól van, akkor induljunk, te vezetsz. Mutattam magunk elé, átadva neki a lehetőséget, elvégre, én nem tudom, pontosan melyik részt nézte ki, és jobb biztosra menni.
Kijelentésére egy, az eddiginél is szélesebb vigyor kerül az arcomra. Azt hiszem, hogy tényleg kifogástalanul jó döntést hoztam ma, amikor Emily és Kevin után Naomit hívtam fel egy kis túrázás céljából. Jó tudni, hogy ennyire hasonlítunk. Mind a ketten ítélet napig képesek vagyunk fecserészni, és ha nagyon belelendülünk, és ha mulyább természettel van megáldva a partnerünk, szóhoz sem szoktuk hagyni jutni általában, a lelkesedésünkről pedig inkább ne is beszéljünk! Gyakorlatilag már annyitól képesek vagyunk bepisilni -csak képletesen-, örömünkben, ha süt a nap! -Neeeem tévedtem el, csaaak éppen letértem a helyes útról, és mire felnéztem, addigra gyakorlatilag már azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Valami lápos, mocsaras, totál idegen helyre verődtem el, ami igazából még nem is lett volna baj, mert valahogy mindenhonnan ki lehet találni, de tudod, hogy milyen a Mama. Azt csodálom igazából, hogy a hegyimentők helyett nem az FBI-t riadóztatta máris.- Tudom, hogy roppant csúnya dolog így beszélni a saját anyámról, de amikor már közel vagy a harminchoz, és egyedülálló, önálló nő vagy, aki tud magától is döntéseket hozni, idegesítő lehet, ha az anyád még mindig úgy kezel, mint egy lázadó tinédzsert. Tudom, egyszer még hálás leszek neki érte az odafigyeléséért és aggodalmáért, de per pillanat még mindig soknak találom, hogy két óra elteltével értesítette a hegyimentőket. Nem tetszésemet egy mélyről jövő sóhajjal fejezem ki, de aztán csak fejcsóválva újra széles vigyorgásba kezdek, ahogy Naomi azt ecseteli, hogy ő maximum csak az idegeire ment volna Dylannek. Nos, én is pont ugyanezt tettem! -Ne legyél te csak abban olyan biztos! - Nevetek fel jóízűen. Igen, tény hogy azóta a múltkori eset óta még figyelmesebb vagyok, mint amilyen eddig is voltam, akárhányszor csak nekivágtam a vadonnak. -Mit meséljek róla? Igazából alig ismerem.- Intézem el az egészet ennyivel, na meg egy laza, elmaradhatatlan vállvonással, aztán csak élvezem, hogy a friss szellő az arcomba fújjon. Egyáltalán nem tudom, hogy közelebbről és jobban is meg akarom-e ismerni Dlyant. Annyira elbizonytalanító tud lenni néha... -Hát, ameddig nem bántod azt a kölyök farkast, addig az anyuci sem fog támadni ok nélkül. Többnyire csak akkor támadnak, ha vadásznak, vagy fenyegetve érzik magukat. Éééés igen, naná! Legutóbb az egyik logikai teszten, amihez kölcsön kaptuk az állatkert egyik ordasát.- Csillannak fel a szemeim, és szinte megelevenedik előttem a kép a kétségbeesett állatról, aki csak nagysokára volt képes megszokni idegen emberek közelségét. Csak azután volt lehetőségem hozzáérni, miután elnyertem a bizalmát. Egy életre szóló élmény volt egy olyan gyönyörű és ritka példány testközelből! -Óóóó a francccc...! De igazad van! Lakat a számon innentől kezdve!- Ígérem meg neki kissé bűnbánóan, ahogy behúzom a képzeletbeli cipzárt a számon és elhajítom a kulcsát valahova jó messzire. Erre még akkor szoktam rá, amikor általánosba kerültem. -Nem zabál fel, maximum... ééés a fenébe! Már megint kezdem, ugye?- Eszmélek fel váratlanul, hogy újra képes lettem volna külön órát tartani neki a farkasok evési szokásairól. Szám egy bűnbánó vonallá préselődik össze, és már veszem is fel a táskámat, hogy folytathassuk az utunkat. Jobb lesz ez így! -Mi? Naomi, ne akard, hogy egy éhes farkas lábai elé vesselek, ha véletlenül szembe találnánk magunkat egyel! Nem loholtam utána. Inkább fordítva mondanám... Ő talált meg engem.- Persze, egy hegyimentőnek az a dolga, hogy megmentse a bajba jutottakat, de ettől még jó egy kicsit kukacoskodni. A szám szélén megbúvó csalfa és egyben sanda mosoly mindent elárul. -Rendicsek! Egyébként, hogy képzelted te ezt az egész hegymászósdit?- Térek vissza erre a nem rég említett tervére, ahogy lassan leérünk, és még mielőtt tovább mehetnénk, újra szemem elé emelem a távcsövem. Rövid ideig tartó nézelődés után végül döntök, és balra, azaz az erdősebb területek felé veszem az irányt.
- Jah értem, szóval te ezt hívod nem eltévedésnek. Kuncogok fel, és pofátlanul kiöltöm rá a nyelvem, ma már ki tudja, hányadszor. Nyilvánvalóan csak szívatom, ezt már úgyis megszokhatta tőlem, szeretem ugratni azokat, akikkel szemben tudom, hogy nem fogják véresen komolyan venni, mert ismernek már annyira, hogy ne sértődjenek meg az ilyesmin. Egyébként is, tudtam, hogy csak idő kérdése, és ő is lecsap majd valamilyen elszólásomra, nem volt ritka dolog ez köztünk, nem véletlenül voltunk jóban. -Az mondjuk nem tiszta, hogy mit keresett a hegyimentő ezen a lápos, mocsaras területen. Lehet, hogy nem vagyok olyan jó földrajzból, mint hittem, de valahogy úgy gondolom, hogy az említett flóra nem fér meg egy hegyen, persze, tévedni emberi dolog, úgyhogy fenntartom magamnak a jogot rá. Az anya témára nem reagálok, azt ő is tudja, hogy én sosem beszélek az enyémről, annyit mondtam neki róla még a kezdetek-kezdetén, hogy egy büdös banya, és utálom. Nyilván nem érti, de nem is akarom, hogy megértse, mert akkor el kellene mesélnem azt is, hogy van egy hét éves kislányom, akit örökbe kellett adnom. Szóval, inkább makacsul elzárkózom az anya téma elől, mert bármennyire is legyek jóba valakiről, a gyermekemről nem vagyok hajlandó szót ejteni. Szóval, én aztán senki részéről nem fogom sérelmezni, miként is beszél az anyjáról. - Miért, tán olyan súlyos eset volt? Kérdezem kissé talán döbbenten, elvégre, akiről ilyen véleményt alkot Hazel, az jó eséllyel tényleg borzalmasan nehéz eset. Ettől mondjuk még úgyis megpróbálnék az agyára menni, vannak, akik kifejezetten viccesek olyanok, amikor látni rajtuk, hogy már nem kell sok, és elpattan a cérna. Jó, tudom, kereshetnék más hobbit is, de na, szeretem feszegetni a határaimat. Ha meg nem akar többet beszélni róla, hát ez van, nem fogok tovább erőszakoskodni, ha lesz valami egyéb, majd úgyis elmondja idővel. - De jó lehetett! Nem is tudom, hogy én meg merném-e simogatni őket. Ha lenne ott valami gondozó, akkor talán, de gondolom ők is megérzik a félelmet, mint a kutyák... Aztán csak mosolyogva csóváltam meg a fejem, tekintettel arra, hogy már megint oda jutottunk, ahová rendszerint szoktunk. Nem zavart egyébként, szerettem a farkasokról hallani, meg mások lelkesedését is öröm volt nézni, szóval nem volt ezzel baj, majd ha az agyamra megy, úgyis lecsapom. Képletesen persze. A száján a cipzár meg úgyis két percen belül elpattan, valahogy nem ő lenne, ha nem így történne, lévén, mégiscsak túrázni készülünk, egyértelmű, hogy elő fog még kerülni a téma. - Add fel, Hazel, lehetetlen küldetés ez neked. Vigyorogtam rá, egyúttal engedélyt is adva arra, hogy beszéljen csak a szenvedélyéről, bennem figyelmes fülekre talál. - Nagyon kedves vagy, igazán. Bár, a felháborodásod egészen meglepő. Lököm meg a vállammal, de csak hogy cukkoljam, vicces volt látni, hogy ez cseppet felhúzta magát a feltételezésem miatt. Ha meg már így reagál, akkor tán tényleg van itt valami, amire érdemes lenne szavakat pazarolni, mindenesetre, nem firtatom a témát, még a végén tényleg megetet egy farkassal. - Hát hogy? Van ott az a szép nagy hegy, tudod… biztos akad olyan, aki hegymászást oktat nem? Gondolom vannak hobbi hegymászók is, nem ilyen hegyimentő félék. Hát majd keresek egyet, és megtanítják nekem.. Legalábbis, csodálkoznék, ha nem lenne ilyesmire lehetőség a hegyekben, mára azonban mindenképpen marad a túrázás, és a remény, hogy nem botlunk éhes farkasba. Mentem hát Hazel után, elvégre ő tudta, merre az arra, azt meg ezerrel reméltem, hogy most nem fog eltévedni, mert az valahogy nem hiányzott volna, de maximum megint találkozunk valamiféle életmentő egyeddel. - Nyugtass meg, hogy erre jártál már… Szólaltam meg még mindig széles mosollyal az ajkaimon a háta mögött, és vártam, hogy alkalomadtán nekem csapjon egy elhajló faágat, ami épp útban volt neki.
Mostanában egy kissé meglazult az a szoros baráti és bizalmas kapocs Ems és közöttem, ami nem kicsit aggaszt. Tudom, hogy ez részben azért van, mert Kevin észre se veszi a próbálkozásait és mert úgy teper utánam a srác már évek óta totál reménytelenül, mint egy kóbor kiskutya, aki szerető gazdit szeretne magának, de Emilynek be kellene látnia, hogy soha semmi komolyabbat nem akarok Kevin és köztem puszta barátságon kívül. Azt hiszem rosszul esik, hogy ennyire bizalmatlanná vált velem szemben a csaj, de igazából ameddig itt van nekem Naomi, addig nincs mitől félnem. Emsel meg majd úgyis elsimítjuk a dolgokat. -Tudod, hogy mit fogok eltévedésnek nevezni? Azt, ha továbbra sem fogjuk az utat figyelni és olyan helyre keveredünk ahova talán még én sem akarnék. - Mondom egy szemöldök vonogatás közepette, tulajdonképpen ezzel vágva vissza az ő piszkálódó megjegyzéseire és arra a gyerekes nyelvnyújtogatására is, ami egyébként -sok felnőttel ellentétben-, Naominak kifejezetten jól áll. Hiszen, ha figyelembe veszem a korát, jóformán még ő is csak egy gyerek, aki kitartóan próbálgatja a szárnyait a Nagy Betűs életben. -Tudod mit? Ezt én sem értem, és igazából... eddig még el se gondolkoztam rajta. - Nem mondom, bohókás viselkedése ellenére nagyon is okos gondolatai szoktak lenni. Mint például ez az előző is. Egy hegyimentő mit keresett egy mocsaras, lápos területen? Egyáltalán, kereső kutya és minden segédeszköz nélkül hogy a fenébe talált meg olyan gyorsan? Micsoda rejtélyek ezek! -Nem is tudod mennyire! Állandóan mindenbe belekötött, amit én mondtam. És képzeld! Tök olyan volt, mintha bogarat akart volna ültetni a fülembe és el akarta volna hitetni velem, hogy rosszul végzem a munkámat. Akármit mondtam a tanulmányaimmal és kutatásaimmal kapcsolatban, mindig talált benne valami kis hibát, amivel furkálódhatott! Bahh... - Észre se veszem, hogy megint felhúztam magamon azon a pacákon, és hogy újfent bosszús szemforgatásba kezdtem. Ha így folytatom tovább, tuti agyvérzést kapok, és ráadásként még a szemeim is ki fognak esni a helyükről. Hajjj... bárcsak ne érdekelne ennyire, hogy milyen bosszantóan is viselkedett a múltkor Dylan. A farkasosdi azonban hamar eltereli minden figyelmemet a férfiról, és máris teljes beleéléssel mesélek Naominak, észre se véve, hogy mikor kanyarodtam el a tudományosabb tényekhez, amik mind mind a munkám alappillérei. Pedig tényleg megígértem neki, hogy nem lesz semmi meló! -Ha gondolod, és ha újra farkast hoznának be, hogy kísérletet végezzünk vele, szólok neked és bejöhetnél. - Ajánlom fel neki a dolgot puszta kedveskedő és baráti gesztusból. Látom, hogy mennyire vágyik arra, hogy ő is megérinthesse azokat a csodálatra méltó állatokat, én pedig nem vagyok olyan önző dög, hogy megfosszam ettől az élménytől. -Ajj... ne már! Ez olyan kínos. - Motyogom fülig vörösödve. Igaza van, tényleg felkaptam a vizet azon az egész kis semmiségen, amit már rég el kellett volna felejtenem Dylannel együtt. A hegymászós kis kaland jó ürügy volt téma elterelésnek. Gondolatban vállon is veregetem magam, amiért felhoztam a dolgot. Közben persze szemem az utat figyeli és a néha néha előbukkanó iránytűmet. -Csak remélni tudom, hogy nem fogsz véletlenül te is eltévedni, hogy aztán egy hegyimentőnek kelljen a segítségedre sietnie! - Ezennel én vagyok az, aki puszta játékos gúnyból nyelvet ölt rá, miközben az én vezetésemmel lassan beljebb érünk a rengetegbe. Az aljnövényzet itt már sokkal dúsabb, mint ahogy a fák is egyre sűrűbbek. -Akarsz látni kölyköket? - Kérdezem egy óvatosabb hangerővel, mint ahogy eddig is beszéltünk, miközben leguggolok az előttem sorakozó mancs nyomokhoz. Szemeim izgatottan felcsillannak, szám széle pedig egy izgatott mosolyba görbül. -Gyere, erre vezetnek a nyomok és még frissek! - Mondom lelkesen, teljesen kivirulva, ahogy felállok és tovább indulok, hogy rátérhessünk egy szűkebb kis ösvényre.
Nem, nem, nem és nem és nem! Ayeshával lebeszéltem amit kellett, a gyűlésnek már a gondolatától is zsongott a fejem, arról nem is beszélve, hogy farkasomat kezdte komolyan piszkálni a többiek energiája. Azt hiszem lassan de biztosan minden kijött rajtam, amit a gyűlés alatt sikerült uralnom, határozottan feszült voltam és olthatatlan vágyat éreztem, hogy a lehető leggyorsabban eltűnjek a Farkaslak közeléből is. De még a hegyről is. Lehetett menekülésnek is nevezni, de szerintem most mindenki jobban járt, ha nem maradok itt. Ashleyt "lepasszoltam" Ryannek és gyűlöltem magam érte, most viszont neki is jobb, ha nincs a közelemben. Nem, ez a magamhoz láncolósdi nagyon nem működik... Felkaptam a dzsekimet, magamhoz vettem az Audim kulcsát és már csörgettem is végig a folyosón, hogy minél előbb a garázshoz érjek. Egyedül a lépcsőnél torpantam volna meg, ahol épp Nathalie jött fölfelé, de még csak nem is lassítottam. Egyszerűen elkaptam a közelebb eső kezét, s húztam magam után. Egy szót se szóltam, a kezét se morzsoltam, de azt se hagytam, hogy kihúzza a markomból, ez az egész pedig most nagyjából olyan akaratos volt, mint mikor kijelentettem, hogy velem teliholdazik. Azt se figyeltem, hogy mi van nála, van-e nála valami, vagy cipő egyáltalán van-e rajta, csak mentem és vittem magammal. A garázsban engedtem csak el, míg kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót és betessékeltem, aztán én is behuppantam, indítottam és mehettünk is. Ha olyanok lennénk, mondhatnám, hogy "romi lányka szöktetés", de ez rohadt messze állt attól. - Éhes vagy? - kérdeztem, mikor leértünk a hegyről és a város esti forgalmában lavíroztunk. Fogalmam sincs, hogy evett-e ma már, és hogy mennyit vagy mit, szóval ha valami kulturált helyre és főtt/sült ételre vágyott, akkor megálltam az első helyen, amire rábólintott, de nekem meg annyi kérésem volt, hogy elvitelre kérje, bármit is enne. Ha nem volt éhes és semmi se kellett neki, akkor átvezettem a városon - már határozottan ki mertem jelenteni, hogy tudok vezetni -, és megindultunk a kifelé vezető főúton. Fura, de a vezetés kicsit megnyugtatott, valamint az, hogy Nat ott ült mellettem.
Ahogy Ed véget vetett a gyűlésnek, visszamentem a lakásomba. A fürdőben kezdtem, ledobtam a ruháimat és beálltam a forró víz alá, közben pedig a hallottakon járt az agyam. Még nem tudom, hogy mit is gondoljak a dologgal kapcsolatban, ez nem olyasmi amit öt perc alatt át tudok rágni és ami azt illeti, végighallgatva a többiek vitatkozását és észosztását, nem lettem egy cseppet sem okosabb. Csak annyiban voltam egyelőre biztos, hogy egy felé szeretném húzni a szekeret nem annyi irányba, ahányan vagyunk. Ezért egyszerű számomra, hogy arra megyek, amerre Ed, lévén, ha másfele mennék, nem tudnám védeni a hátsóját és egyelőre még mindig tark vagyok, akinek ez a dolga. Miután kilépek a víz alól megtörölközöm és a szekrényhez lépek, hogy válasszak magamnak valami ruhát. Még nem akarok és nem is tudok kidőlni az ágyba, ezért magamhoz ölelek két üveg bort, terveim szerint kimegyek valahová a szabadba és amíg átgondolom a dolgokat, addig kellemesen elkortyolom mindkét vörös nedűt. Már majdnem az autómnál vagyok, amikor rájövök, hogy a telefonomat fent hagytam és éppen azért indulok vissza, amikor Ed, mint valami gyorsvonat száguld lefelé a lépcsőn és erőteljes szándékában áll - ahogy elnézem - magával sodorni. Ahogy elkapja a kezem és húz magával, kérdő tekintettel nézek rá, de nem szólalok meg, majdcsak kiböki, hogy mégis mi a fészkes fenét művel és ehhez miért is kellek én?! Csakhogy. A magyarázat elmarad, egyszerűen az autójához húz és betessékel. Én pedig készséggel ülök be, még mindig azon agyalva, hogy vajon most az esze ment el, vagy valami értelme is annak, hogy elrabol... na jó haha, nem elrabol, de magával hurcol... valahová. Ahogy elindultunk, felé fordultam, nem kérdeztem semmit, csak őt figyeltem. Farkasom is hasonlóan hozzám, az övét figyelte. Egyelőre várakozó állásponton voltunk mind a ketten. - Nem igazán. Valójában inni indultam. - meglengettem előtte az egyik üveg bort, hogy mutassam is, valóban piálni indultam. Nem vagyok éhes, szóval a kajálástól én eltekintenék, de ha ő enni akar, felőlem mehetünk oda is. - Érdekes egy módját választottad annak, hogy vacsorázni vigyél. Kissé állatias, ahogy szó nélkül csak elkaptál és magaddal cipelsz, de mivel farkas vagy, elnézem neked. - cukkolom kicsit, ugyanolyan rideg hangon, ahogyan mindig is beszélni szoktam. - Egyébiránt elárulod hová is megyünk, vagy csakúgy bele az éjszakába? - kérdezem meg, amikor rákanyarodunk a városból kivezető útra. Fogalmam sincs, hogy hová és miért visz, és bár érdekelt a dolog, azért nem haltam volna meg a kíváncsiságtól. - Imponál ez a lány szöktetés, szó se róla, de most szólok - ha eddig még nem tűnt volna fel -, hogy még mindig nem vagyok az a romantikus regény hősnő típus... - most már megeresztek egy kis vigyort is. Senki sem mondta, hogy jó a humorom - nem az -, de attól még szórakoztat a gondolat, hogy Ed épp "megszöktet". Legalábbis szerettem ezt hinni most, tetszett a dolog na.
Tudom, hogy nem érti, mi ütött belém, ami jó, mert így legalább már ketten vagyunk! Rendben, nekem még mindig több fogalmam van róla egy kicsivel, de nem hiszem, hogy kimerítő és pláne nem értelmes magyarázattal tudnék szolgálni, Szóval csak menjünk, lehetőleg most minél messzebb ettől a felbolydult méhkastól, amit én magam piszkáltam meg, de azt már senki ne várja el, hogy majd hagyom is, hogy szétcsipkedik az agyam. Meg annak a helyét. Csak akkor fogtam fel a két üveg bor jelenlétét, mikor úgymond meglengette őket előttem. Nos, nem terveztem keresztbe húzni a számításait, legfeljebb annyit módosítani rajta, hogy nem egymagában fog inni. Nekem viszont szükségem volt valami ehetőre, bár az étvágyam nem csapdosott plafont. Az első gyorsétteremnél bespájzoltam sült krumplival és csirkével, mindez legfeljebb nasinak jó, de tényleg nem vágytam többre. A hátsó ülésre szórtam a szerzeményeimet, majd mentünk tovább. Annyit vettem, hogy ha Nat esetleg meggondolja magát, ő se maradjon éhen, egyébiránt meg farkasok voltunk, ha éhen halunk az erdő közelében, az rettentő kínos. - Még mindig jobb, mint az ősember módi, a hajnál fogva ráncigálva - ingattam a fejem, de még nem tudtam az egésznek a szórakoztató oldalát nézni. - Keresünk egy eldugott helyet, ahol leüthetlek és jó pénzért eladhatom a szerveidet. - Bár tudnám, honnan ez a morbid humor... - Csak megyünk - mondtam végül színtelen hangon, az utat figyelve. - Nem akarok most a lak közelében lenni, reggelre otthon leszek, de most... ki kell szellőztetnem a fejem. - Úgyhogy le is engedtem félig az ablakot. Arra már halvány mosoly kúszott az arcomra, hogy nem romantikus hősnő, szemem sarkából pedig vetettem rá egy pillantást. - De azért élvezed, nem? - Egy árnyalatnyival szélesebb lett az amúgy sem arcrepesztő mosolyom. - Ne aggódj, gyertyafény és élő zene nem lesz. Nem mintha lenne okom ilyesmit összeszervezni magunknak. Mert az már kimerítené a randevú fogalmát, ami aztán elég hajmeresztő elképzelés lett volna, főleg, hogy rólunk beszélünk! - Egyébként feltűnt, már csak abból is, hogy egyszer sem sikerült a karomba alélnod. - Amikor ott volt, akkor sem alélás útján került oda, bár jobban belegondolva nem is szeretném, ha ilyen lenne, ezt pedig a hanghordozásomból is kiérezhette. Negyed órás eseménytelen kocsikázás után megpillantottam a kilátót, s úgy döntöttem, elég messze vagyunk már, de mégse olyan pofátlanul távol, szóval pont ideális a hely ahhoz, hogy leparkoljak végre és megállítsam az Audit. Így is tettem. - Tisztára, mint a középsulisok. - Azok szoktak ide kijönni általában, hogy letudják az első kocsis légyottjukat vagy elveszítsék a szüzességüket, ehhez képest most - hozzájuk mérten - két vénség lopja itt az... éjszakát. Hátranyúltam az esti nassolni valómért, majd kiszálltam a kocsiból, de nem zártam be, ha itt valaki elköti, annak becsókolok. - Nem jössz? - néztem vissza, ha Nathalie az anyósülésen marat volna, míg én már nagyban baktattam a kilátóhoz.
Megállunk egy gyorsétteremnél. - Reméltem, hogy ennél azért puccosabb helyre rángatsz, bár igazad van, két üveg borral a kezemben, nem engednének be egy normális étterembe... De ha már a tisztességes étterem részt átugorjuk, akkor még mit? Mert ha most épp egy randi szarságra cipelsz, van amiből nem engedek és nem hagyom, hogy időt spórolj... - egészen kezdek belejönni abba, hogy cukkoljam, Nyilván nem randira rabolt el - milyen kár... - hanem valami más oka lesz annak, hogy megállunk egy ilyen helyen, majd nyargalunk tovább. - Vagy most azt játsszuk, hogy felpiszkáltad a falkát és jól meglépünk, hogy kb. semmit se értsenek? Cseles-cseles... - ha egyszer lendületbe jövök... Na igen. Még mindig nem tudom, hogy mit akar. Persze csak nem bírom ki, hogy ne folytassam, de aztán megszólal ő is. - Bizonyos helyzetekben kifejezetten odáig vagyok a hajhúzásért. - vigyorgok Edre és azt hiszem pontosan tudni fogja, hogy mit is takarnak azok a "bizonyos esetek" lévén, hogy egy alkalommal ő is megtapasztalta. És bár azóta történt közöttünk épp elég szarság, kezdve azzal, hogy még mindig fáj, hogy nem bízott meg bennem eléggé ahhoz, hogy az Ikkumájának akarjon, azért kellemes volt visszagondolnom arra, ami a patak parton történt közöttünk. Hogyne lett volna kellemes emlék, amikor nagyon is élveztem a dolgot?! - Aztán majd újakat növesztek, de részesedést kérek! - fűzöm tovább a hülyeségét. - Egyébiránt pedig, ha már elhurcolsz és leütsz, lehetnél fantáziadúsabb is. - kifejezetten kezdtem jól mulatni, fogalmam sincs, hogy miért. A morbid humor pedig nem áll tőlem távol, lehet, hogy pont amiatt élvezem ennyire a helyzetet, vagyis egyre jobbal kezdem élvezni, hogy pontos legyek. Megyünk az éjszakába, lassan magunk mögött hagyjuk a várost. Még mindig rejtély számomra, hogy Ed mit akar, de tulajdonképpen nem is lényeges. Előbb-utóbb majd kiderül. Gondolom. - Mocskosul élvezem. Bár ha nem romboltad volna szét az illúziót azzal, hogy közlöd, csak a lak közelében nem akarsz lenni, akkor még mindig azt hinném, hogy épp elrabolsz. Ünneprontó vagy... - nyilván egyetlen szavam sem gondolom komolyan, és még mindig rideg a hangom, de ez nálam a megszokott. Mindig ilyen, szóval ebben nincs semmi különös. - Hmm... pedig már kezdtem volna elalélni, hogy az is lesz. Hangulatos gyertyafény meg minden más szarság is... Hát nem baj... akkor majd legközelebb ájulok... - és mindezek után megkapom, hogy még nem ájultam a karjaiba. Megforgatom a szemeimet és szusszanok egyet, mielőtt válaszolnék neki. - Figyi Drága, amint hős Rómeó leszel és szerenádozol az ablakom alatt, itt és most esküszöm neked, hogy a karodba alélok és tehetsz velem, amit csak akarsz. - nem hiszem, hogy ebbe valaha is belemenne, szóval könnyedén teszek ilyen kijelentéseket, de ha mégis vernyákolni kezd az ablakom alatt, hát tényleg megteszem. Egy elalélásba még nem fogok belehalni, vagy nem nagyon... Mikor leállítja a motort, felé fordulok. - Csak idáig jöttünk? Reméltem azért messzebbre szöktetsz... - megjegyzésére elvigyorodom újfent. - Csak azt ne mondd, hogy egy titkos kis légyott miatt autóztunk ennyit?! - mert ugyebár a középsulisok emiatt jönnek ide, hogy aztán állatok módjára üzekedjen, úgy öt percig, mert még halvány fogalmuk sincs arról, hogy tovább is lehet azt csinálni... - Azért zárójelben megjegyezném, hogy az ártatlanságunkat már mindketten elhagytuk. - jó, rendben, tudom, hogy ez nem újdonság neki sem, de ha már nem mondta meg, hogy minek is jöttünk, és ez az egész este kezdett abszurdba átfordulni, akkor miért is ne jegyezhettem volna meg neki?! - Persze, megyek, de nehogy megvárj ám! - kiszállok az autóból, majd becsukom annak az ajtaját és elindulok Ed után. Kezemben a két üveg bor, amit még mindig szándékomban áll benyakalni, immáron Eddel, ha már volt oly szíves és iderángatott. Szépen a nyomában menetelek, majd végül beérem. - Ha eluntad az éjszakai kirándulást, akkor esetleg meg is állhatnánk. - vetem fel neki a dolgot, de persze, ha még sétafikálni akar a korom sötétben - amiben azt hiszem mindketten kiválóan látunk - akkor mentem utána és követtem, ha viszont elég volt a kirándulásból, akkor meg is állhattunk és akár el is kezdhettünk enni és piálni, kinek mire volt ingerenciája, ugyebár...
Nathalie csak cukkol tovább vérlázítóan rezzenéstelen arccal, de a randinál már nem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjak legalább. - Miből nem engedsz? - kérdeztem, mikor visszaültem, látszólag puszta kíváncsiságból, és tényleg nem volt hátsó szándékom, de ez nem jelenti azt, hogy később esetleg a kapott infót nem használom fel. Már ha egyáltalán képes most komolyan is beszélni, de ha nem, az se zavart, legalább jól éreztem magam, s ezek szerint azért ő is. Azon már kuncogtam és a fejemet ráztam, hogy felpiszkálom a többieket aztán cselesen lelépek. - Mondd, szívtál valamit? Én is kérnék belőle. - A hajhúzásnál sokat sejtető mosolyra húztam a szám, jelezve, hogy pontosan tudom, mire célzott, s előttem is felderengtek annak az estének a képei, amitől... nos, feldúltság ide, ingerültség oda, megugrott a libidóm, de hála a jó égnek még nem "látványosan". Részesedést kér... és akkor Jenny nem érti, hogy mit szeretek benne, komolyan, csak én vagyok erre fogékony, vagy most azon a szinten állok, hogy már minden mindegy és minden tetszik? Aligha. Renée Zellweger még mindig nem jött volna be. - Bocsesz, majd valahogy kiengesztellek, utálnám, ha úgy mennél el a közelemből, hogy kielégületlen vagy. - Aham, oké, ez most jól megmondtam. - Értheted mindenre. - Ennyi volt a mentésem, szépítésem is, mert hát na, annak se örültem, ha úgy marad kielégületlen, bár most nem azért "raboltam el", hogy megejtsünk egy légyottot, ahhoz nem kellett volna ilyen messzire se vinnem, egyszerűen annyi, hogy érezze kielégítőnek a társaságom. Vagyis jól magát mellettem. De jó, hogy ezt csak magamban és magamnak magyaráztam, még lúzernek hinne. Aztán jött az alélás körbejárása, nekem meg naná, hogy élből felcsillant a szemem az ajánlatra, s egyből rá is néztem, hogy biztos lehessen, ezzel élni fogok, de még hogy! - Megdumáltuk - bólintottam határozottan. - Van daligény, vagy rám bízod? - Nem mondom, hogy bármit el tudtam volna dalolni, de nem voltam reménytelen eset, az operába nem vennének fel, ám azért nem vagyok elveszett kiscsikó éneklés terén sem. - Ej, a fenébe, lebuktam - csettintettem egyet a nyelvemmel is, majd kikapcsoltam az övet és felé fordultam az ülésben. - Légyottra átszöknék hozzád - mondtam, szememben pajkos fény gyúlt egy pillanatra, ami ki is hunyt, mikor a kajáért nyúltam és kiszálltam. Jobb kedvem volt már egy kicsit, de még mindig nem az igazi. - Pedig azt hittem, én voltam neked az első - biggyesztettem le a szám, mintha komolyan ezt hinném és ennyire sajnálnám. - Tudtam, hogy valami sántít, túl ügyes voltál... Nem álltam meg, csak kicsit lassítottam, mikor utánam szólt, hogy hamarabb beérjen. - Nyugi, nem szökök el - somolyogtam, bár tudom, hogy ettől nem tartott. - Csak a lépcsőhöz megyünk - intettem fejemmel a kilátó, s ezzel együtt az úti cél felé is. Nem akartam a kocsiban enni-inni és nem azért, mert esetleg utána takarítanom kell, de ha már itt a szabad tér, akkor minek kuksoljunk odabent? - Hogyan lehetne amúgy elunni egy éjszakai kirándulást? - kérdeztem, mikor leültem, s úgy pakoltam azért a kaját, hogy ha mégis kért, vehessen ő is. - Éjjel semmi sem unalmas, a zajok, az illatok, az érzések... minden sokkal elevenebb, erősebb. A szemébe néztem, miközben beszéltem, s habár nem (egészen) szándékosan, egy kicsit közelebb húzódtam. Igazából nem terveztem semmit sem, mert azt se láttam előre, hogy fogom és hozom magammal, de cseppet se bántam.
Megjelenik egy mosoly az arcán. Akkor csak van értelme annak, hogy "bohóckodom", mint egy elbaszott tréfamester. - Semmiből, ami egy randi után történhet normál esetben, két kifejlett, felnőtt farkas esetében. Használd a fantáziád! - vigyorgok rá újfent, aztán lásson ebbe bele bármit, amit csak akar. Nem hiszem, hogy most randin vagyunk, szóval ez az opció eleve kiesik. És ha mér itt tartunk, elég perverz érzés belegondolni, ahogy elvinne egy tényleges vacsi plusz mozi - vagy valami ehhez hasonló - nyalifali, majd entyempentyem és végül vadul szexelős randira. Oké a vége határozottan tetszene és a vacsi ellen sem lenne túl nagy kifogásom, de a filmet tuti, hogy végig pofáznám, mert ha valami nem tetszik, annak hangot adok, a nyalifali meg valahogy nem az én műfajom... Na, de nagyon elkalandoztam, vissza a valóságba. - Persze. Egy levegőt a falka okoskodó tagjaival. Ilyen hatással van rám, ha összezárnak velük és hallgatnom kell őket. - vonom meg a vállam, de azért valahol van bennem némi büszkeség, hogy mulattatom - főleg én! - akinek nulla a humora. Sokat sejtető mosolyára én is mosolygom és akkor most együtt merengünk és mosolygunk, ahelyett, hogy megismételnénk a dolgot. Valahogy azonban azt hiszem, egyikünk sem az a fajta, hogy a másik elé álljon azzal, hogy folytatást akarok még! Baromi régen kerülgettük egymást, ennyi ideig tartott, hogy összejöjjön a dolog. Azért, ha lesz második alkalom, arra remélem nem várunk megint ennyit... Szavaira rákapom a tekintetem és végigmérem magamnak, cseppet sem visszafogottan, vagy szűziesen. - Oké, ezennel mindenre értem. Én sem szeretnék kielégületlenül távozni a közeledből... - olyasfajta csillogás jelenik meg a tekintetemben, ami sok mindenről árulkodik, leginkább olyasmiről, mint ami azon a bizonyos patak parton történt. Azonban ahogy megjelent, úgy el is tűnik a csillogás, elvégre nem akarok jelen pillanatban kikezdeni Eddel, lévén, hogy azt se tudom hová és miért is megyünk. Na jó, el akar húzni a falka közeléből. Na, de bővebben?? Kissé megemelem az egyik szemöldököm, amikor közli, hogy megdumáltuk a szerenád dolgot. Mikor megkérdezi van-e daligényem, kicsit elgondolkozom. - Igen van. The Beatles All you need is love. Ezt énekeld nekem. Éjjel, egy szál rózsával a kezedben. Csak így állom a szavam. Akkor alélok és tehetsz, amit akarsz. - bólintok. Ha megteszi, betartom a szavam, abban nem lesz hiba. Nem tudom miért ezt a számot választottam. Olyan nagyon nem vagyok oda a Beatles számokért. Szerintem csak ez volt az első szám, ami eszembe jutott és kész. - Arra nem vágyhatsz túl gyakran, vagy nem velem, mert sosem szöktél még át... - jegyzem meg némi sértettséget is csempészve a hangomba a játék kedvéért. Ha már komolytalankodunk, akkor csináljuk rendesen. Amúgy meg... nem tudom mit tennék, ha átsurranna hozzám. Bár... nyilván nem dobnám ki... sem a lakásból, sem pedig az ágyamból, de neki ezt nem kell tudnia. És a játékba beszáll, amikor afelett sajnálkozik, hogy nem ő volt nekem az első. - Jobban élvezted volna, ha tiéd tudat, hogy te vagy nekem az első? - kérdezek vissza zsigerből. - A bókot pedig köszönöm, te sem voltál... ügyetlen. - ha már azzal jön nekem, hogy túl ügyes voltam - mégis miféle bók ez?!? - akkor azt hiszem megengedhetem magamnak, hogy megjegyezzem, nem volt épp ügyetlen. De hülye ez a szó! Követtem őt, mint valami elbaszott pincsikutya - te jó ég! - és ha már volt oly szíves és megállt, hát beértem őt, most már egymás mellett haladhattunk tovább. - Ódát nem akarsz költeni az éjjeli természethez? - sandítok rá, immáron a lépcsőn ücsörögve, és ahogy közelebb helyezkedik hozzám, hát fogom magam és én is hozzá, de én nem aprózom el a dolgot, hanem pofátlanul szorosan mellé ülök, hogy összeérjünk, de előtte azért a kezembe fogom a kajáját, abba azért nem trónolok bele. Most pedig a kajája a kezemben van, a borokat korábban letettem magam mellé. - Szóval miért rángattál ki ide? Ugye nem kavartál össze valamelyik másik szőkeséggel? Nem velem szoktál lelkizni. Azt nehéz olyannal, akinek elvileg nincs lelke. - sóhajtottam. Tudom, hogy Jennyvel szokott nyafogni - az ő dolguk - és, hogy a legtöbben egy rideg, érzéketlen szukának tartanak. Mondjuk az is vagyok az esetek többségében, nem is tagadom. A kaját a kezébe adom és az egyik borosüveget veszem a kezembe. Nem jelent különösebb nehézséget betolnom a dugót az üvegbe, lévén dugóhúzót épp nem tartok a farzsebemben, szóval ezt a megoldást választom. Beleiszom az üvegbe - én vagyok a nőstény, szóval ezt megengedem magamnak - aztán Ed felé kínálom az üveget. - Nem mérgeztem meg. Nyugodtan beleihatsz. Kivéve, ha félsz attól, hogy velem igyál... - cukkolom és gonosz mosoly húzódik az ajkaimon. - Gondolom ma már eleget tépted a szád az egyesítésről, úgyhogy nem foglak ezzel nyaggatni. Ellenben a három kívánságomból egyet nem teljesítettél, holott azt mondtad, hogy bármit kérhetek. Eggyel még lógsz nekem. - sandítok felé és egy kis vigyor ül meg a szám sarkában.
Ó, hát ehhez nem kellett sok fantázia! Az igazat megvallva nem is értem, miért nem húzódtam félre és nyomtunk le egy gyors menetet... Mert nem ezt terveztem erre az estére? Aha, mintha meg tudna gátolni az ilyesmi. De csak vezettem és vezettem és nem parkoltam le, egyrészt a város közepén azért most nem volt kedvem, másrészt kijjebb meg már a következő szavai kötöttek le. Amik ugyanabban a témakörben mozogtak, ezt nem hiszem el! Jó, én is adtam alá a lovat mert már bénán fejezem ki magam, szóval nem is kéne meglepődnöm - ahogy nem is lepődtem -, csak egy szusszantással könyveltem el, hogy kívánom. Milyen meglepő, ugye? Azzal, hogy végigmért, nem segített rajtam ilyen téren, épp ellenkezőleg. Köszi, Nat, én is szeretlek! A dalkívánságra kissé összeráncoltam a szemöldököm. - The Beatles? - Valahogy nem ezt néztem volna ki belőle. - Vokálosokat ugye hívhatok? - pillantottam rá vigyorogva. - Tehetek, amit akarok? - A vigyorom, ha ez lehetséges volt ugyan, még szélesebb lett, szememben kaján fény gyúlt. - Kíváncsi lennék, mit csinálnál, ha másnap Mrs. Northlake-ként ébrednél. - Hangom nevetős volt és inkább nem néztem rá, még a végén ledöfne a puszta tekintetével. A sértettségén jót mosolyogtam, egész sokat görbül ezen az estén fölfelé a szám mellette, ami azért nem volt egészen megszokott, de kicsit se bántam, jó volt elengedni magam és magunk mögött hagyni szó szerint meg átvitt értelemben is a falkás dolgokat a gyűléssel együtt. - Ezek után, ha megteszem, minimum az euforikus öröm a részedről - mondtam nagy komolyan. A visszakérdezésre töprengő fejet vágtam, majd megráztam a fejem. - Tiszta ideg lettem volna - nevettem kurtán, majd nyitottam a szám, hogy kérdezzek és beszéljek, vagy fordított sorrendben, ám végül inkább becsuktam. Nem muszáj folyton jártatni a bagólesőm, nemde? Kevesebb esély az ön-leégetésre, emellett okos mondás, hogy az se hülye, aki hallgat. Hát hallgattam most inkább. - Jobban örülnél, ha rólad költenék? - kérdeztem felvonva az egyik szemöldököm, szám szegletében az elmaradhatatlan mosollyal, s figyeltem, ahogy közvetlenül mellém ült, hogy vállban-oldalban-karban-combban-lábszárban összeérjünk. Örültem, hogy a nagy helyezkedésben nem ült a vacsimba, ezt kihasználva el is oroztam tőle és lepakoltam a másik oldalamra. - Szerintem meg van lelked - közöltem a szemem sarkából rá sandítva. - Egyedül jöttem volna eredetileg, szóval tervem az nagyon nincs, csak megláttalak és hoztalak téged is. - Natre néztem, már nem csak a szemem sarkából, s átveszem a felém nyújtott üveget. - Jól esett "elrabolni" - vontam vállam és ittam egy nagyobb kortyot, közben emlékeztettem magam, hogy a borral vigyáznom kell! - Mondtam én, hogy van lelked! - húztam finom, hálás mosolyra a szám arra, hogy békén hagy az egyesítéssel. Nem, most valóban nem vágytam arra. - Ez igaz - bólintottam, mialatt visszaadtam az üveget, s már féloldalasan felé fordultam, kényelmesebb volt így nézni és figyelni őt. A távolságot nem növeltem közöttünk, így az is automatikusan jött, hogy egyik kezemet a combjára tettem. Középre, az még nem túl direkt, de bármi lehet belőle, ugyan nem volt akaratlagos, ám cseppet se bántam. - Mit szeretnél? - kérdeztem a tekintetét fürkészve, s reméltem, hogy a korábbiakból levonta a következtetést, miszerint falkás dolgot játékban nem kérünk. Mondjuk nem ostoba, szóval minden okom megvolt rá, hogy ebben bízzak. - Mit tehetek érted? - hajoltam egy kicsit közelebb, bár ezt először észre se vettem. Tényleg vonz.
- Hívjál csak. Sőt a vokálosoknál is csak egy rózsa legyen, mint nálad. - sandítok Edre vigyorogva. Már látom magam előtt a jelenetet, hogy mint valami béna Júlia, kihajolok az ablakon, vagy kimegyek az erélyre és nézem, ahogy dalra fakad Ed, meg a többiek. De vajon milyen többiek? Gondolom, majd kiderül, kikkel akar dalolászni nekem... Aztán majdnem dobok egy hátast és nem titkoltan megdöbbenve és nagyra nyílt tekintettel nézek Edre. - Meg. Ne! Próbáld. - szinte nyögöm a szavakat, mert sajnos átfutott az elmémen, hogy valóban Mrs. Northlake vagyok és ez a gondolat több, mint durva... - Valószínűleg megfojtanálak és játszanám a víg özvegyet utána. - fűzöm még hozzá, amikor már megtalálom újra a saját hangomat. Ez egy rettentő perverz gondolat, még Edtől is. Általában nem vagyok ellene annak, ami perverz, de ez még nálam is betenné a kiskaput, nem vagyok és Mrs-nek való... Nem gyakran akadok ki - szinte soha - de most azt hiszem kissé sikerült. Azonban gyorsan visszaszerzem hűvös mivoltom és a továbbiakban tartózkodom az ilyen megdöbbenésektől, már ha Ed nem tartogat még ilyeneket nekem. Gyorsan túllendülök ezen a témán, hogy visszatérhessünk abba a mederbe, ahol én szórakoztatom őt és nem ő akaszt ki engem. - Na ezt valahogy kétlem. Hogy ideges lettél volna... - bár ez csak az én véleményem, de nem értem miért is lett volna tiszta ideg, ahogyan ő fogalmazott abban az esetben, ha ő lett volna az első, amiről baromira rég lecsúszott. Szóval ez a téma totál nem aktuális és nem is tudom minek is forszírozzuk. Azonban azt hiszem ez egy ilyen este, ma valahogy minden más egy kicsit, mint a megszokott. Most komolyan, mikor szoktam én poénkodni és szerenádot kérni Edtől? Kb soha... - Persze. Melyik lány ne lenne oda, ha ódát költenének róla?! - hangomba némi gúny is vegyült az érdektelenségen túl. Csakis az minden vágyam, hogy valaki verseljen nekem... bár lehet, ha megtenné, a költeményt a hátsójába dugnám fel saját kezűleg. Na azt már élvezném. Én a kis mocsok perverz dög... - Szentimentális vagy. - ennyivel tudom le, hogy szerinte van lelkem. Szerintem meg nincs és kész. - Akciós felirat villogott a homlokomon, hogy megláttál és magaddal hoztál? Vagy mi? - engem nem szoktak csakúgy magukkal rángatni, gondolom azért, mert "tündéri" a személyiségem. Átveszi az üveget tőlem, én pedig rá függesztem az íriszeimet. - Egész életemben kétszer "raboltak" el. Mindkét alkalommal te. - mutatom az ujjaimmal a macskakarmokat amikor azt mondom, hogy raboltak. Na jó, Alekszej is a megkérdezésem nélkül vitt magával, de az most, hogy nézne ki, ha őt is felemlegetném? Azt hiszem jobban simogatja az egóját a tudat, hogy eddig csak ő volt az elrablóm... Először amikor elhozott magával, miután betört a szeretőm házába, másodjára pedig most. - Úgy tűnik a kedvedért elcseszett, elrabolható szuka lettem... - nevetek fel, majd visszaszerzem tőle az üveget és újra belekortyolok. - Na baszki, akkor lebuktam. Valójában tüncibünci vagyok, egy igazi cicamica lány, rózsaszín lélekkel és vágyakkal. Most aztán jól kiderült a kis titkom. - mindezt gúnyos hangsúllyal mondom és közben Edre nézek, miután közli velem, hogy mégiscsak van lelkem. Szemeim a kezére vándorolnak, amit a combomra tett. Kissé felvonom a szemöldököm, de nem teszem szóvá a dolgot. Hallgatom, ahogy kérdez, észreveszem, ahogy közelebb hajol hozzám. Erre pedig - természetesen - én is hasonlóképpen reagálok, közelebb hajolok hozzá, az orrunk pedig szinte összeér. - Lássuk csak... korábban arról volt szó, hogy utálnád, ha úgy mennék el a közeledből, hogy kielégületlen vagyok... - kezdek bele és a szemeiről az ajkaira vándorol a tekintetem, ahol el is időzők néhány pillanatig, majd újra a szemeit nézem. - ... lehet azt kellene kérnem, hogy elégíts ki... - szinte csak suttogom a szavakat, majd elhajolok tőle egy széles vigyorral az arcomon. Vonzódom hozzá és a szavaimat aligha lehetne máshogy értelmezni, de nem én lennék, ha nem játszanék vele. Nem vagyok az a karba omló típus és nem is szándékozom azt eljátszani. Főleg nem vele...
Na ácsi! Ha a "csak rózsa van nálam" dolgot úgy veszem, hogy tényleg csak az, és ruha se, meg semmi, akkor hülye lennék vokálosokat is ívni! Ne bámulhasson már mást is, amikor én leszek a fő atrakció, engem kukkoljon, akár van ruha, akár nincs! Önző vagyok? Természetesen, mint mindig... Ó, a kiakadása minden pénzt megért, olyan széles vigyor terpeszkedett el az arcomon, hogy majdnem szétrepedt tőle a képem, csúcs volt, én mondom! Arra, hogy mi lenne azután, ha megtenném, felnevettem, pedig nem hittem volna, hogy ma még fogok, főleg, hogy Nathalie éri el ezt, de az ilyen váratlan dolgokkal jól elvoltam. - A víg Fekete Özvegyet - pontosítottam szórakozottan. - Tényleg képes lennél megölni? - kérdeztem félig viccből, félig komolyan, hogy melyik volt túlsúlyban, azt ne kérdezze senki, én se tudnám megmondani. A kételkedésére a fejemet ingattam tétova rábólintás gyanánt. Nem, valahogy én se tudtam elképzelni, hogy ilyenen görcsöltem volna, de az is tény, hogy ezzel már nem is kell foglalkoznunk, mindenesetre jól esett kicsit eljátszani a gondolattal. - Olyan illúzióromboló tudsz lenni - mondtam az ódás megjegyzésére, de még mindig mosolyogva, mert magamról meg tudtam, hogy mazochista hajlamaim vannak. És még szentimentális is vagyok. - Ezt úgy mondod, mintha baj lenne. Kuncogtam az "akciós felirat"-on, miközben letáboroztunk a kilátó lépcsőjén. Igazából tényleg nem tudom, mi ütött belém abban a pillanatban, csak azt, hogy eddig cseppet se bántam meg, lehet, hogy ha tudatosan választok, akkor mellé trafálok. Magamat ismerve nagyon nem mindegy ilyenkor, hogy kit találok be, vagy engem ki. - Azért remélem egyiket se traumaként élted meg - néztem rá ártatlanul. Még jó, hogy hízelgő volt, hogy én voltam a rabló mindkétszer! (Ha Kirillről tudtam volna, még akkor is én vezetek kettő-egyre, probléma egy szél se.) - Ha mégis, akkor majd megtaláljuk a módját, hogyan tehetném jóvá. A gúnyos szavakra csak a fejem ráztam, féloldalas mosoly kíséretében. Ejj már, de őrzik a lelketlenek a lelketlenségüket, bár arra a képre meg fintorogtam kicsit, hogy tünci-bünci... neeeem, Nat ne legyen olyan, az nem ő, köszönöm szépen, olyan Nathalie-ből nem kérek. Nem kerülte el a figyelmem, hogy nem kerülte el a figyelmét, hogy a kezem a combján kötött ki, de mivel nem húzódott el, hát tegyünk úgy, mintha lekerülte volna a figyelmem, hogy nem kerülte el a figyelmét. Ahogy közelebb hajolt, ajkaim önkéntelenül váltak el kissé egymástól, apró rést képezve, a hűvös, esti levegő melegebbnek tűnt és az a pár korty bor is ütősebbnek, mint eredetileg lennie kellett volna. Elvigyorodtam a szavai hallatán, de amikor elhúzódott, csak elvigyorodtam és hátradőltem, egy följebb lévő fokra könyökölve, és csak annyit kérdeztem, vígan szemlélve a csillagokat, hogy: - Kézzel vagy szájjal? Már ha tényleg ezt akarod - biccentettem oldalra a fejem és néztem rá, az arcát tanulmányozva. Elégítsem ki, te jó ég, ezt külön kérés nélkül is megtenném.
Legelőször is azt mondtam, hogy egy szál rózsa legyen nála, és semmi más. Szóval, ha ezt szó szerint veszi, akkor annak örülök és ha még hoz pár hímet, akik szintén a tüskés gazban nyomják a dalolászást, akkor üsse kavics, ki mondta, hogy elrontója ennék a jó dolgoknak? Pláne az ilyen szintű dolgoknak! - Pontosan. A fekete víg özvegyet. De legalább dögös özvegy lennék... - sóhajtok egyet színpadiasan, mintha érdekelne, hogy mások milyennek is tartanak, vagy tartanának. Nem vagyok ennyire hiú, sőt, azt hiszem csak minimális hiúság szorult belém, ami azt hiszem annak köszönhető, hogy tényleg alig van valami, ami egy kicsit is érdekelne, és ezen kevés dolgok közé nem éppen az tartozik, hogy ki, mit gondol rólam. Felőlem, akár fel is fordulhat az egész világ... Kérdésére felé fordulom és a szemeibe fúrom a saját tekintetem. Ha sikerült, akkor nem eresztem a pillantását. Kivárok pár pillanatot, és csak azután válaszolok. - Ennyi idő után, már tudnod kellene erre a kérdésre a választ magadtól is. De nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, nem tudod. Viszont... hallani akarod tőlem. - nem, nem kérdezek, kijelentem, amit mondok. Egyszerűen azért, mert biztos vagyok benne, hogy ennyire már ismer. Talán jobban is, mint azt szeretném, vagy szerettem volna valaha is. Szóval ez egy olyan kérdés, amit azt hiszem feleslegesen tett fel, ha csak abból a szemszögből nézem, hogy a válasz igen, vagy nem. - Legyen neked gyereknap. Nem lennék képes rá. És ezt most nyilván nem arra értem, hogy fiatalabb és nőstény vagyok. - nem esik nehezemre a szavakat kiejteni, az viszont egy kissé igen, hogy most lemondtam a macskaegér játékunkról. Normál esetben erre a kérdésre biztosan nem adtam volna egyértelmű választ. De most... nem tudom, hogy most mi az ami más, de kétségtelenül más valami, elég ha csak abból indulunk ki, hogy a családban nem én vagyok a humorzsák. - Illúziók Réme a második nevem. - egy kis félmosoly költözött az ajkaim szélébe, ha már megbélyegzett az illúzióromboló jelzéssel. Hát ez van Ed, ha ezen meglepődtél, az a te egyéni szociális problémád, vagy mid. Lényeg, hogy nem titok, mennyire nem vagyok tüncimünci. - Nem tisztem megítélni, hogy baj-e, ha szentimentális vagy. Csupán megállapítottam. Ha neked így jó, akkor nekem is tökéletesen megteszi. - villantok rá egy nagyon is elbűvölő mosolyt, kerek egy pillanatig, mert után el is tűnik az arcomról ez a hozzám cseppet sem közel álló mimikai megnyilvánulás. - Minden éjjelem álmatlan lesz eztán... - gonoszul vigyorgok rá. Ennyit arról, hogy mekkora trauma volt, hogy elrabolt. Kétszer is! - ... amúgy meg... Te elrabolhatsz akárhányszor. Még akkor is, ha most rohadt csábító volt, hogy azt mondjam, mekkora törést okoztál a lelkemben - ami nincs - és most kérem azt a jóvátételt... - hajjaj, azt hiszem kezdek ellágyulni... Szusszanok egyet, hogy összeszedjem magam és minden genyóságomat, ami csak van... Keze a combomon, tudom, nem teszem szóvá, tudja, hogy tudom, de úgy tesz, mint aki nem tudja. Jó játék, bonyolult végiggondolás. Ezért inkább most nem is ezzel foglalkoznék tovább, hanem azzal a bizonyos kívánsággal, amivel még lóg nekem, vagyis annak a teljesítésével. Beszélek, elmondom, amit gondolok, de nem kérek. Elhajolok, ő is és így hallgatom tovább. - Kombinálva, mindkettővel. - válaszolok a kérdésére, és közben úgy döntök, nem világosítom fel arról, hogy nem kértem az, hogy tegye meg. Csupán annyit mondtam, hogy lehet erre kellene kérnem. De nem kértem meg. Ha pedig megteszi... nos mint az már korábban is előkerült, semmi jónak nem vagyok én elrontója, és utólag is elmondhatom, hogy kívánság az bizony nem hangzott el.... Bár ha jobban meggondolom, azt hiszem oktondi dolog a kívánsághoz annyira ragaszkodnom. Valahogy nem tudom feltételezni, hogy ne tenné meg, ha megkérném valamire. Akármire, amit szeretnék és nem ütközik olyasmibe, ami minden körülmények között ilyen szempontból tabu. Mármint nem óhajok és sóhajok alapján hozna döntést. Hiába közös a teremtőnk és a múltunk egy része, mégsem tett meg ikkumának, hiába kértem. De azt hiszem, ha a kérésem nem ilyen horderejű lenne, akkor valahogy nem gondolom, hogy akadékoskodna. Mégis, ez a kívánságosdi olyan dolog... olyan játék, amit minden szempontból szeretnék kiélvezni és igen, lovagolni a szavakon és az értelmükön. Mert ez egy játék. Egy olyan játék kettőnk között, amit úgy hiszem mindketten élvezünk... Újra a borba kortyolok, majd megint felé kínálom és odanyújtom az üveget. - Még mindig nem mérgezett. - villantok rá egy biztatónak inkább nem nevezhető mosolyt. Ha elvette az üveget, akkor megvárom, míg iszik belőle, mielőtt újra megszólalnék. - Szólj, ha vetkőzzek. - játékos a hangom. Lévén, hogy farmer van rajtam - most kivételesen - attól azért nem árt, ha előtte megszabadulok. A többitől pedig... majd elválik. Olyannyira ne rohanjunk előre...
- Az biztos - helyeseltem, mielőtt észbe kaphattam volna, de nem baj, egyébként is tudja már szerintem, hogy mennyire tartom dögösnek és kívánatosnak, azzal, hogy ezt ki is mondtam, érzésem szerint semmin se változtattam. A válaszigényem fejtegetését türelmesen hallgattam, ha már így levezette, ami a fejemben járt, akkor bízvást remélhettem, hogy tényleg kimondja. Míg beszélt, az arcát fürkésztem, de csak módjával, mivel ekkor még vezettem, és hiába volt kihalt az út, nem akartam megkockáztatni, hogy pont akkor kerüljön elő a semmiből egy szarvas, medve, vagy másik jármű, amikor épp veszettül bámulom Nathalie-t. Nem akartam és nem is igazán tudtam volna mit mondani a beismerésére, csak örültem, hogy végre megérkeztünk, s kikapcsolva az övem, odahajoltam hozzá, egyik kezem a nyaka oldalára csúsztattam, felém fordítottam a fejét, ha esetleg más merre nézett és megcsókoltam. Rövid csók volt, de harapós, a kezdődő hév zamatával benne. Aztán elhúzódtam tőle és szinte menekülésszerűen szálltam ki a kocsimból. Míg nem hallottam, hogy ő is becsukta az ajtót, csak álltam a járműnek háttal, kezemet a számra téve, mintha attól félnék, hogy valami meggondolatlan dolgot mondok, pedig egy hang nem sok, annyi se jött ki belőlem még egy-két másodpercig, azalatt pedig bőven rendeztem a gondolataim, legalábbis megpróbáltam. Oké, hogy egyszer, lefeküdtünk, de... Illúziók Réme. Az biztos. Hátra néztem rá a vállam fölött, s így még elkaptam a szentimentalitásomra tett megjegyzése közben ejtett mosolyt. Miért csinálja ezt velem? Vagy legalább miért nem mellékel magához valami ellenszert is, kockázati útmutatót, adagolási szabályzatot, vagy akármit, ami mondjuk engem is navigálna kicsit, és nem érezném magam úgy ilyen pillanatokban, mint egy nyomorult kamasz, aki életében másodszor... Elindultam a kilátó fel, majd annak a lépcsőjén letelepedtünk, utána pedig a magam részéről teljesen megfeledkeztem a sült csirkéről és a hasábkrumpliról. - Hát így első elgondolásra nem a "traumának" tudtam be hirtelen az álmatlan estéidet - néztem rá teljesen ártatlanul. - De azoknak is szívesen lennék az okozója - szememben pajkos fény gyúlt, szám csalfa, féloldalas mosolyra húzódott, és a korábbi kis kétségem, ami a kocsiból kiszállva megkapott, sehol sem volt. Természetesen kellemes álmatlan estékre gondoltam. Kezem lekerült a combjáról, s úgy hallgattam a válaszát. Azért arról a feltételes módról nem feledkeztem meg, csakhogy úgy tűnt, hogy ez lassan olyan dolog lesz, amit különleges kívánság nélkül is megtennék, megteszek neki, mert én se élvezem kevésbé, mint ő. Megnyaltam a szám és sóhajtottam egy halkat, aztán átvettem tőle az üveget és ezúttal jobban, bátrabban meghúztam. Éreztem, hogy kezdett hatni, somolyogtam, a testemet is melegebbnek éreztem - bár éltem a gyanúval, hogy ez nem pusztán a bor hatása volt -, mindemellett pedig sokkal kevésbé érdekeltek a dolgok, a meglévő kis korlátjaim, gátjaim. Mert nekem olyanjaim is voltak, még ha nem is lehetett az erkölcscsősz kategóriába suvasztani. Nevettem a vetkőzési ajánlatra - pedig igazából nem volt vicces. - Ne félts, nagy fiú vagyok, meg tudom oldani, de örülök, hogy ilyen kis segítőkész vagy. - És ez volt az a pont, ahol inkább visszaadtam azt az üveget Natnek. Hogy ebből nem lesz visszavezetés a részemről még legalább pár óráig, az a minimum. - Miért csinálod ezt velem? - kérdeztem évődve, s megint odahajoltam hozzá, hogy közvetlenül a fülcimpája alá leheljek forró csókot. - Mit akarsz ezzel az egésszel? - faggattam tovább mintegy öntudatlanul is, míg egyik kezemmel ültömben támaszkodtam, a másikkal pedig megint a combjára találtam és egy erélyes, követelőző mozdulattal simítottam fel a combtövéhez. Csak tudnám, miért kell nekem az ilyen kínálkozó alkalmakra lecsapni! nem lehetek ekkora kéjenc, vagy csak hirtelen nagyon megugrott a városban azoknak a száma, akik így kiforgatnak? Annyira mindegy! Élveztem, akartam, nem bántam, kicsit se. Nyakát finom harapdálásokkal kényeztettem, míg fél kézzel kigomboltam a farmerét és benyúltam, egyelőre a fehérnemű finom anyagán át simogatva őt, ha hagyta és tetszett neki, de nem akrtam sokáig ezzel időzni, amit mi sem támasztott alá jobban, minthogy ha eddig eljutottam, akkor utána felkeltem és elé térdeltem. - Csak aztán meg ne bánd - dörmögtem, s elkezdtem lehúzni róla a nadrágot. - Bugyi még marad - tekintettem fel az arcába, sokat sejtető pillantással, s arcomról sem hiányzott a buja mosoly.
Kezdőlap
