Gondolom aligha megy dolgozni a következő egy-másfél hónapban. Az csak egy kis bordatörés, talán nem tart tovább a lábadozás. Amíg viszont tart, úgy éreztem, nem árt meglátogatnom - feltámadt a lelkiismeretem, meg a bűntudatom, mondhatnánk, de kurva nagy hazugság lenne. Nem kóbort mentem felkutatni, így nagy dobra se vertem, hogy a papírrendezgetés után merre motoroztam. Egyébként érezze a megtiszteltetést - úgyse fogja -, hogy képes vagyok kutatni utána. Azt nem mondom, hogy unalmamban, mert akkor egyből jönnének, hogy valamivel ellássanak a falkában, de érdekelt. Szerettem volna, ha nem így van, de fájdalom, a zűrösnek tűnő alakokkal túl könnyen szimpatizáltam, bár a szimpátia erős kifejezés. Próbáltam a bánya munkásai között fellelni, de a név-név-adat-adat halom közepette nem igazán találtam semmit, ami alapján elindulhatnék. Vagy kamu személyiséggel dolgozott, vagy valójában sokkal visszafogottabb életet él, mint amire a tetoválásai következtetni engednek. Mondjuk én Haskell helyében biztos felvéstem volna a neve mellé egy horogkeresztet, de az én vagyok. Mindezek után maradt az orromra való hagyatkozás. Valahogy kételkedtem benne, hogy normális lakást fenn tudna tartani, a hotelben nem láttam, szóval fixre nem ott van a szállása. Először a motelhez néztem el, a portást faggattam, hogy lakik-e náluk tetovált Hitler-fanatikus, de zsákutcába futottam. Igazat mondott, tényleg nem, éreztem a szagán. A másik célpontom a lakókocsitelep volt. Éltem én már az utcán, Bostonban, árvaház és beharapás közötti időszakban, de ez valahogy még annál is lehangolóbbnak tűnt. Mázli, hogy én se vagyok éppenséggel egy felemelő jelenség, így nem vágott tacsra és ki se lógtam. Leállítottam a motort a park szélén és a bukósisakkal a kezemben indultam el, hogy körbeszaglásszak itt is. Öcsém, ez tényleg lehangoló. Úgy tűnik túlságosan hozzászoktam a jó környezethez és magasabb életszínvonalhoz, ugyanakkor isten bizony tetszene, ha itt csípném el a szagát... Teljesülhetne így minden kívánságom. A bestia is felkapta a fejét, nekem pedig valamiféle mosolyszerűségre húzódott a szám. A kiszemelt lakókocsihoz ballagtam, afelől éreztem a legerősebben a náci szagát. Bennem volt, hogy szimplán berúgom az ajtót és beinvitálom magam, ám egyelőre megmaradtam a kulturáltabb megoldásnál és kopogtattam. - Meghoztam a pizzát! - tettem hozzá némileg elváltoztatott, nyegle hangon. Hello, pajtás!
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
A rozzant elektromos fűtőberendezés monoton kattogására egészen megnyugtató ritmusban vagyok képes belemerülni Robin Cook történeteibe. Csak néha nyúlok ki oldalra a sörért, olyankor, amikor nem egy félbevágott mondatnál vagyok kénytelen lapozni. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy az időtlenséget önmagáért vagy csupán megszokásból szeretem-e, de kényelmes a tény, hogy nem kell rohannom sehová. Egyedül akkor kelek fel, amikor a kötésem annyira begyűrődött, hogy jobbnak látom teljesen leszedni, és újra magam köré tekerni az alkarszéles fáslit. Amikor már biztos volt, hogy Alaszkában fogok letelepedni, elhatároztam, hogy a körülményeimhez képest amennyire csak lehet, megpróbálok adni magamra. Talán a húgom az oka, valami messzi remény, hogyha rendbe tudom szedni magam, akkor egyszer még szívesen lát majd. Ebben a tudatban törlök le a kopott tükörről egy maszatot, és miközben lebontom a testemről a fáslit, tökéletesen egyszerűen bámulok át a saját tükörképemen. Ha tehetem, akkor elkerülöm, de ehhez a procedúrához egyszerűen muszáj vagyok néha odapillantani. A kötéscserét hirtelen kopogtatás zavarja meg. Lassan emelem fel a fejem, ekkor kapom csak el a saját szemeimet a tükörben. A komor csendben nyugodtan veszem tudomásul, hogy a lakbért a múlt héten befizettem erre a hónapra, az pedig teljességgel elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki a telepről - látván az állapotomat - segítségadás gesztusával kívánna üdvözölni. A helyzet az, hogy én nem rendeltem semmiféle pizzát, mindazonáltal nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a lakóparkban egy újdonsült futár máshova kopogtasson be. Elég egysíkú minden errefelé. Ki tudja: talán az ösztönök, talán a sebesült helyzet teszi, hogy miközben némán, puha léptekkel indulok meg az ajtó felé, a kanapé mellé támasztott baseball ütőre fonom az ujjaim. Paranoia? Meglehet. Mégis csak apám fia vagyok.
A fáslit a kanapéra ejtettem, így csupán egy sötétkék melegítőnadrágban nyitok ajtót, kihasználva, hogy bárki is kopogtasson tévesen, ne akarja többet megtenni. Nem, nem a félelem szalad rajtam keresztül áramütésként, amikor meglátom a férfi arcát. Pupillát és orrlikakat tágító az adrenalin, azonban az egyetlen látható gesztusom az alkarom és a csuklóm feszülése, ahogy erőből szorítok rá az ütő nyelére. Ez a forgatókönyv egyáltalán nincs ínyemre, onnantól kezdve, hogy most már egészen biztos, hogy követnek, nyomoztak utánam. És megőrjít a tudat, hogy nem tudom ki és miért teszi mindezt - a tudatom mélyén még mindig elképzelhetetlennek tartom hogy ez az alak bármilyen módon is, de a Testvériséghez tartozzon. Otthon vagyok. Ez az én területem, és borzasztó gyengeséget engedne feltételezni, ha nem lennék biztos a hazai terep adta biztonságban. - Takarodj innen. Megzabolázott dühvel és kimértséggel próbálom meg kiadni az útját, ha van rá lehetőségem, miután éveknek tűnő pillanatokig álltam előtte teljesen némán, egy darab jegesen izzó hús látszatát keltve. Kissé megbillentem a fejem, és finoman megmozgatom a kezemben lévő ütőt jelezve, hogy többször nem kérem szépen. Az már persze teljesen más kérdés, hogy a múltkoriakból okulva nem biztos, hogy sikerülne felülkerekednem rajta, főleg nem ilyen állapotban, de nem fogom megadni neki azt a szívességet, hogy megadom magam.
Beteg ez az egész, én mondom, és annyira rám vall, hogy ennél jobban lehetetlen lenne. Egyszerűen feltüzel, akár a vesztes helyzetek, a bőrömet, farkasomat maró energiák, pedig az nem szokott így doppingolni, amikor nálam a totális helyzeti előny, mert az unalmas. Kiszámítható. Nincs benne igazi kihívás, vagy adrenalin, mégis van valami ebben a tetovált pofában, ami zsigerileg vonz. Ha költői akarnék lenni, mondhatnám, hogy jelenleg olyasmi, mint a tiltott gyümölcs, költőiség nélkül: kibaszottul az a fajta, akit Testőrként már azon az estén beharaptam volna. Tartok tőle, hogy az önuralmam tényleg csak ideiglenes, mert egyre kevésbé érzem azt, hogy az Omega lét gát lenne ilyen téren. Pedig nem akarom elbaszni. Ezt tényleg nem, a bestia első kölyke nem juthat ugyanarra a sorsra, mint Anne. Na ez már fék.
Ajtót nyit, nekem pedig már-már sikerül kellemes mosolyt csalnom arcomra a viszontlátás öröme felett. Valahol tényleg örülök. Egyetlen pillantással mérem fel a felsőtestén húzódó tetoválásokat és épphogy megrázom a fejem, alig észlelhető a mozdulat, rosszallás vagy helytelenítés viszont nincs benne, legfeljebb egy kínlódó "francba". Mélyen magamba lélegzem a beálló változást, észlelem a megfeszülő alkart, hogy támadásra kész, most sem, így sem lenne hajlandó csak úgy megadni magát. Helyes, küzd csak, ember, amíg tudsz. Egyelőre viszont nincs oka feljebb emelni vagy meglendíteni az ütőt. Nem feltételezem, hogy a testébe varrt minták miatt tartanom kéne akár tőle, akár a közegtől, amiben mozog, de ha így is volna, az - sajna az én szememben - csak plusz pont lenne. Nem várom, hogy a nyakamba örüljön, vagy egyből szófosást kapjon és mindennel megfenyegessen, hallgatásban pedig vagyok olyan jó, mint ő, így képes vagyok kivárni azt a két szót. Egyrészt ezért, másrészt mert komolyan érdekel, mire miképp reagál, ha épp hagyok neki időt. - Nem - mondtam pofátlan kedélyességgel. - Sőt, inkább be fogok menni - közöltem eldöntött tényként -, az pedig rajtad áll, mennyire lesz ez fájdalmas és zajos. Tekintetemben halvány, eszelős fény gyúlt, ránézésre szinte már jókedvűnek voltam mondható, ami ebben a helyzetben és az első találkozónk tükrében nem lehetett túl biztató számára. Az a "baj", hogy nem félt. Se akkor, se most. Akkor le tudtam volna köpni és semmi érdeklődést nem tanúsítanék felé, de így... Kíváncsi vagyok, mi az a pont, ahol feladja, ahol megtörik, ahonnan nem képes felállni, már ha van ilyen. A Corvinok túlélnek mindent. Hát... az utódaik se legyenek másmilyenek, bár ezen egészen a bányás esetig egyszer sem gondolkodtam el - soha. Még Anne-nél sem.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Nem kimondottan idegen számomra a helyzet, és ha valamit, akkor azt már megtanultam, hogy hasonló helyzetekben semmi értelme sincs a fenyegetőzésnek és a kivagyiságnak. Amikor a bejöveteli szándékát hányja a lábaim elé, finoman feszül meg az állkapcsom, súlyos levegővétellel fecskendezek szúró fájdalmat az oldalamba - megint. Elpillantok a feje mellett, megpróbálom felmérni, hogy egyedül van-e, vagy számítanom kell még bármiféle társaságra. Kelletlen fintorral lépek odébb lassú és erős mozdulatokat öltve magamra. Így talán kényelmesebb is, kevésbé megterhelő ólomsúllyal lépkedni, mint fürgén és kapkodva. Ha beljebb lépett, még kinézek az ajtón, mielőtt becsuknám mögötte. Utána azonban csendes magamba fordulással követem a lépteit, minden mozdulatát. Ugrásra készen. Súlyos dolgok ezek. Amikor nem tehetsz mást, csak tűrsz és arra vársz, hogy az egésznek mielőbb vége lehessen. Nem a leghősiesebb taktika belátom, de egyrészt én sosem voltam hős, másrészt igazából még mindig a túlélés számít, nem több. Ha a fizikai erőm ehhez kevés, kénytelen vagyok máshogy állni a sarat és erre a (remélhetőleg) néhány percre átengedni a vezetést valaki másnak. Nem foglalok helyet, sőt. Ha ő megállt valahol, olyan helyzetbe próbáltam kerülni, hogy mozdulatlanul állva, de jól rálássak. Ez egyébként egyáltalán nem nehéz, mivel a beltér elég kicsi. A kocsi falához épített konyhaszekrényeken, egy kis asztalon és egy kanapén kívül itt nem sok minden akad, egyedül a kocsi hátuljában van leválasztva valami fürdőnek gúnyolt tákolmány. Ha sikerül elkapnom a tekintetét, rendületlenül állom. Távozni egyáltalán nem akart, joggal feltételezhetem hát, hogy célja van a látogatásának, ezért arra várok, hogy elő is álljon vele. Lehetőleg minél hamarabb. - Mit akarsz tőlem? Pórázt teszek az akaratosságra, helyette megpróbálok tökéletesen rideg és tárgyilagos maradni. Nem áll szándékomban megtörni, bármi is húzódjon emögött. Eszembe jut Robert, és az a bizonyos időszak, amikor még nehéz volt nem rettegve lépkedni a rácsok közt csak azért, mert a csendes terror mindenhol körülvett. Nem kellett ütés, nem kellettek szavak. Tekintetek. Arcok, amik mind azt suttogták, hogy tudják mit tettem. Az több mint egy évtizede volt. A módszerek talán azóta sem változtak, de nem a létra legaljáról jöttem ki, és azt hiszem, hogy éppen ezért ragaszkodnak hozzám ennyire makacsul.
Kivételesen türelemmel várom ki, hogy miképp dönt, ez is sok mindent elárul, bár nem ténylegesen vizsgáztatni jöttem. Vizsgáztatás... mint az erdőben, amikor sikerült kisiklanom a bukás alól - teljesen olyan volt az egész, azóta pedig, bár senkinek se mondta, számoltam a napokat, mert újra lett értelme ennek a cselekedetnek. Vártam, hogy leteljen a beígért két hét, mert akkor értem is ugyanúgy eljön valaki (illetve én megyek hozzá), ahogy most én toppantam be ide. Ilyen apró intervallumokká készült válni az életem, ami nem zavart, mert ettől gyorsabbnak tűnt, mintha egy nagy egészet tartottam volna szem előtt. Lassan, megfontoltan állt félre és eresztett be, bár ennek a mozdulatnak a súlyán kívül nyilván kényelmi szempontjai is voltak az állapotából kiindulva, amire nem voltam hajlandó megjegyzést tenni. Hogy ez a továbbiakban is így marad-e, azt még kurvára nem tudtam. - Nem szorulok kíséretre - mondtam, mert észrevettem, hogy elnézett mellettem és az is óvatosságról árulkodott, ahogy kipillantott zárkózás előtt. Az más kérdés, hogy én magam szoktam lenni a kíséret, ha épp olyanja van valakinek. Vagy menekül, vagy bujkál, vagy valamit kinéz belőlem, vár tőlem, ami azt feltételezi, hogy többed magammal vagyok... Lehet, hogy összetéveszt valakivel, valakikkel, főleg abból ítélve, hogy a múltkor emlegetett valakit. - Megmondtam, jó prototípus vagy. Nekem. - Körbenéztem, felmérve ezt a lyukat, amit az otthonának nevezett. - Másnak is megfelelő alapanyag lehetnél mondjuk - tettem hozzá váll vonva, bár ebből szerintem nem sok mindent értett, legfeljebb valami szektás beszervezőnek nézhetett. Harcosok Klubjába toborzok, hello. Levettem a dzsekim és kényelembe helyeztem magam a kanapén úgyis, hogy nem kínált hellyel. Nem szorultam effajta formaságokra vele szemben, ebben a közegben. Egyébként sem az volt ennek a lényege, hogy teret követeljek itt magamnak. A vállam szép ütemben gyógyult, emberként hetek kellenének ahhoz, hogy itt tartsak és lám, pusztán pár nap elég volt a látványos javuláshoz. - Nem tettél feljelentést. Miért? - Érdekel is meg nem is, úgyhogy inkább kérdeztem, legfeljebb nem felel, vagy a válasz felénél rájövök, hogy mégsem vagyok rá kíváncsi. Ennek ellenére figyeltem, minden idegszálammal és csak rá. Megfelelő alapanyag lehetne másnak is. Nem akarom, hogy bárkinek az legyen. Egyszerűen meg akarom fertőzni a saját mocskommal is, hogy másnak ne legyen rá gusztusa és marja el előlem. Mégis megvan az esélye, ahogy mindennek ebben a tetves városban.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Nem tudom, hogy hirtelen mi zavar jobban. Az a stílus, ami annyira ellenszenvessé teszi, már-már nevetségesen vakmerővé - vagy az, amilyen egyszerűséggel és kényelemmel mozog a kocsimban. De nem szájalok továbbra sem, csak felmordulok a megjegyzésére. Mondanám, hogy azt látom, mennyire nem szorul kíséretre, de semmi szükség arra, hogy tudja, esetleg érdekel, hogy mégis mitől viselte olyan jól a múltkorit, és hogy volt képes egész egyszerűen elhajítani a levegőben azzal a vállal, meg úgy egyáltalán. Egy szívverésnyi pillanatra átfut az agyamon, hogyha még egyszer kiejti a prototípus szót, arcon vágom az ütővel. - Senkinek nem vagyok semmije, ezt jobb, ha már most tisztázzuk. Bármi is jár a fejedben, abban én már nem vagyok benne. Ha nem tűnne képmutatónak, akkor elkezdhetnék dobálózni azokkal a fránya előítéletekkel, de... Nem teszem meg. A lényeg, hogy tudja, hogy bármivel is üzletel, engem jobb, ha elfelejt. Nincs több fekete piac, nincs több tettlegesség, nincs több kakaskodás a Führer szemétdombján. Azt az életet már magam mögött hagytam, sőt, sosem volt igazán a sajátom. A kérdésére megcsóválom a fejem. Lassan lépek néhányat közelebb felé, egész egyszerűen azért, mert a kanapé előtti asztalon maradt a bontott söröm, és mivel szeretném megtartani a ház urának illúzióját, teljes nyugalommal nyúlok érte, hogy ihassak belőle. Szemmel láthatóan kölcsönösen nem tudunk szart se egymásról. Kivéve persze, ha arra megy ki a játék, hogy valamilyen módon, de teszteljen. Csak ez az opció marad vagy a tudatlanság, máskülönben hülye lett volna feltenni a kérdést. - Szarsz te rá, hogy tettem-e feljelentést vagy sem. - közlöm vele egyszerűen. Gondoljuk csak végig, mennyire rettegett bármiféle hatósági következménytől, vagy úgy egyáltalán... bármitől aznap este. És ha esetleg utólag mégis elgondolkodott volna a lehetőségen, akkor nem jött volna ide, nem keresett volna meg, hanem reménykedik abban, hogy ezt az egészet szép csendben mindenki elfelejti. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy egyáltalán honnan tudja, hogy tettem-e vagy sem... De mivel nem akartam valami olyasmit megkapni, hogy "vannak kapcsolatai", ezért nem untattam egyikünket sem magával a kérdéssel. Ez a helyzet már minden normán túlmegy, ez a részlet egyelőre nem oszt, nem szoroz. - Ez a mi dolgunk. Olyan egyszerűen jelentem ki, mintha teljesen egyértelműnek kellene lennie. Valahol azért el is várnám, hogyha valaki rám néz, az azt gondolja hogy én igenis el tudom intézni az ügyeimet anélkül, hogy rendőrért kiáltanék. - Hogy csináltad? Bökök felé a sörösüveggel a kezemben, ha azóta még nem tett semmit azért, hogy az ne lehessen ott. Az arca, a mozgása... gyakorlatilag semmi sem utal arra, hogy mi valaha találkoztunk, azt leszámítva, hogy az én arcom és bizonyos foltok a testemen még mindig elég szépen őrzik annak az estének minden pillanatát.
Felnevettem, morgósan, örömtelenül. Száraz gesztus volt, sivár, amilyen sose volt az életem, pedig nem ártott volna, ha legalább néhány ilyen szegmense akad. Ez sem egy nyugis rész lesz, tökéletesen tisztában vagyok benne, és hát: - Az a helyzet, hogy egyre jobban benne vagy - néztem a szemébe vesébe maró pillantással, amilyet vadászat közben produkálunk, mielőtt rávetjük magunkat a prédára és torkát szegjük. Ha még száz évig várnék és keresnék, se lenne jobb és ez bosszant. Várakozás esetén meg az bosszantana, hogy így döntöttem. Szeretem, amikor biztosra tudok menni a dolgomban, jelenleg viszont kívánom, hogy legyen valami, ami megingat, mégsem találok olyasmit, vagy ha igen, hát a kiskapu is jönne mellé egyből. Egyetlen apróság van csak, ami esetén nem keresnék kiutat, de attól még baszottul messze vagyunk. A legkisebb módon se akadályozom meg abban, hogy a sörért nyúljon és igyon, nem valami látványosan, de azért elismerem, hogy ez az ő otthona. Állom a tekintetét, vagy az ő az enyémet, teljesen mindegy, szavaira pedig csak megránduló szám a felelet. Valójában annyiból nem tehettem meg, hogy szarok rá, hogy az megint balhét és a rendőrségen dolgozó tagoknak fejfájást jelent. Ami az én helyzeteben nem valami fasza. Már az sem volt az, hogy Haskell-lel végeztettem a piszkos munkát - kölcsönös takarítgatás. Pörögtem, mind energiáimat tekintve, mint gondolataimat, mintha kezdő lökést kaptam volna, nekem pedig eszemben sincs megállni, bármibe is rohanjak. Rosszabb aligha lehet, legalábbis nem sokkal, vagy ha mégis... majd akkor gondolkodom ezen, amikor eljön értem, most viszont én jöttem a válaszaimért. Mindezzel együtt mélyül el figyelmem, hagyom el a pöffeszkedést, mert érzem, hogy tényleg van benne potenciál, innentől pedig nem poén és játék ez a látogatás. - Én is így gondolom - bólintottam lassan, egyetértően. Bár inkább valami faszsággal érvelt volna! Kérdésére elhúztam a számat, előredőltem, térdemre könyököltem, úgy fürkésztem az arcát. Eddig csak a lányomat kellett beavatnom, aki a környezetemben ember volt és tudomást szerzett rólunk, rólam, az mind mástól értesült, Anne pedig kicsi volt még, szinte magától értetődőnek vette, hogy léteznek a mesék szörnyéi. Túl sokszor jutott eszembe és ez zavart. - Nem vagyunk egy súlycsoportban - mondtam egyelőre csak ennyit. Baszki, milyen ütemben kell információt adagolni, hogy az működjön, felfogja és ne tűnjön élből baromságnak? Mert ha valamit, hát magyarázni, magyarázkodni nagyon nem tudtam és nem nála szerettem volna elkezdeni. - De lehetünk, ha ez megnyugtat - húztam féloldalas mosolyra a szám, ami megint csak nem feltételezett repeső boldogságot. Megnyugtatja, naná... Engem ez fixre felbaszna, de belé azért több önfegyelem szorult az eddigiek alapján, ami sosem rossz, de nekem jobban tetszett, amikor elvesztette a fejét. Az élőbb volt, elevenebb, s most is érzem, hogy valahol ott lapul a felszín alatt, mintha az éjfeketéhez hasonló szörnyeteg lenne, ami átveszi felette az irányítást és elborítja, amikor a helyzet olyan. - Érdekel? Szinte szuggerálom, farkasom éberen lesi, mintha ezen az egy válaszon múlna minden.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
- Kizárt. Ennél határozottabb megszólalást aligha hallhatott tőlem rövid, ám annál kitekertebb ismeretségünk ideje alatt. Azt hiszem, hogy már tettem le annyit a magunkfajta asztalára, hogy joggal dönthessek a saját sorsom felől. Én döntöttem akkor is, amikor fejest ugrottam a Testvériségbe, én döntöttem akkor is, amikor lemondtam róla, és ebből az igényből vele sem vagyok hajlandó lejjebb adni. Vége van már azoknak az időknek, amikor mások rángathatnak. Én már nem vagyok benne semmiben. Pont. Ha tudnám, hogy milyen jó orral és mekkora örömmel észleli a rideg felszín alatti vulkánt, egészen biztosan megpróbáltam volna csírájában elfojtani. Ki tudja, talán sosem lennék képes rá, de biztosan megpróbáltam volna. Nem tetszett a magabiztossága és az az értetlen tudatlanság, ami nekem jutott osztályrészül. Biccentek és iszom a sörből. Egyáltalán nem nyugtat meg, hogy végre valamiben találtunk közös nevezőt. Azt ugyanis még mindig nem tudom, hogy ez a dolog pontosan micsoda és hova tart a megoldásnak kikiáltott ösvény. - Én is így gondolom. Vetem oda neki foghegyről, ismételve a saját szavajárását amikor kijelenti, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Ennél azért egy kicsit többet akarok. Ez nekem kevés. A folytatás pedig csak olaj a tűzre, jobbom pedig egyre-másra szorul rá újra az ütő nyelére. Elevenen mar a húsomba az életem kisiklását eredményező néhány percnyi képsorozat, dühít, hogy arra kell gondolnom, mennyire közel vagyok ahhoz, hogy újra megtegyem. Minden adott hozzá. Még az a féloldalas mosoly is, amit az uzsorás annyira szeretett magán viselni. Le kellett vezetnem a feszültséget, és hely hiányában csupán annyira futotta, hogy elsétáljak a három lépéssel odébb lévő konyhabútorhoz, rátegyem a sört és az ütőt, aztán a tenyereim élével rátámaszkodjak. Ahogy kissé előre dőltem, és a hajam az arcomba kezdett lógni, már ez is idegesebbé tett, így amilyen hirtelen csak tudtam, felegyenesedtem és az ujjaimmal fésültem ki a szemem elé hulló tincseket. Még hogy érdekel-e. Nem tettem fel a gőgös kérdést, csak újra felé fordítottam, és ha értett bármennyire a gesztusokból való olvasáshoz, egyenesen, ám szótlanul ordítottam az arcába. - Mit nem értesz azon, hogy én már semmiben sem vagyok benne? - sziszegtem a kérdést halkan, ám annál indulatosabban, olyan alattomosan megbúvó nyomással, mint ahogy a vulkán köpködi fel a gőzt kitörés előtt. Látszólag ártalmatlan, mégis egyértelmű, milyen pusztulást hoz majd magával. - Nem tisztellek, és nem is tartok tőled annyira, hogy bármire szükségem legyen, ami tőled van. És te? Te mégis mi a szart akarsz tőlem? A hatalom mindig csak addig a pontig érdekelt, amíg megvédett a totális védtelenségtől. Nem törtem vezetői babérokra a Testvériségben sem, és ha csak nem akar itt és most megölni ez a névtelen valaki, akkor még mindig megtehetem azt, hogy szedem a sátorfámat. Megpróbálhatnám Kanadában. Bárhol. De nem fogok soha többet senki lenéző jóindulatára rászorulni.
Minden grimasz, ami jó esetben dühítene, felbosszantana, támadásra ingerelne, az itt csak megerősít, egyre nagyobb késztetést érzek mind többet és többet megmutatni, elárulni. Ismétel, ujjai feszülnek, az egész ember egyetlen feszültséggóc, robbanásra kész bomba, kitörni vágyó vulkán. Várok. Csak az lehet jó vadász,a kibe szorul némi türelem, nem? Körültekintés. De a vadat nem szokás megkérdezni, hogy akar-e vacsora lenni, több éhes szájat jól lakatni, vagy élné-e eddigi életét, tovább, viszonylagos békességen. Amíg elfordul, ökölbe szorítom, majd kiengedem mindkét kezem. Halvány a nyomás, épphogy érzékelhető, de ott van és nem akarom, hogy megbánássá, újabb hibává nője ki magát. Tőlem nem lenne szokatlan, de elegem van mindenből, mi megszokottá vált az utóbbi pár évben velem kapcsolatban. Visszafordul és megint üvölt. Nem úgy, mint a bányánál, messze nem, erre viszont a farkas válaszol: felkel. Arcom megfeszül, vonásaim szeretnének eltorzulni, ahogy energiáim erősebben, tömörebben örvénylenek körülöttem. Egészen az utolsó kérdésig bírom ülve, akkor pattanok fel és indulok meg felé, ökölbe szorított kezekkel. Ha ezt látva megint előkerül az a kurva baseball ütő és még felém is lendíti, fél karral védem ki az ütése, másik kezemmel pedig öklöm élével a mellkasa közepére ütök egyet. Indulatosan, de nem úgy, hogy lyukat üssek rajta vagy csontot repesszek. Az én arcom ott az indulat, ami benne szunnyad, vagy esetleg már ki is ült a képére. - Ezt! - mordulok arcába, erővel és határozottsággal hangomban. - Azt, ami ott van benned és amitől olyan kurvára elcseszettnek tűnsz! Ami nem hagyja, hogy csak úgy baszakodjanak veled és ami miatt gondolom eddig egyáltalán túléltél. - Nem éltél, hanem túléltél. Kurva nagy különbség. - Leszarom a firkáidat, hogy miben hiszel, miben nem és minek mennyire vagy esetleg voltál a megszállottja, de ami benned van, az kell. Árnyékként suhan át tekintetemen a farkas, vörösen villan a szemem és titkolni sem próbálom. Dühít, feszít, kell. Mert ha más teszi meg, biz Isten megölöm, nem a Teremtőt, hanem őt magát, hogy takarodjon a picsába a kísértés.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Tényleg nem sok tart vissza attól, hogyha másban nem is, de a berendezési tárgyak valamelyikében kárt tegyek. A jól bevett légzőgyakorlatokkal sem megyek sokra, hiszen mindegy egyes mélyebb belégzés késdöfésként hergel tovább. És mindennek okozója itt van tőlem, alig messzebb, mint egy karnyújtás, és látszólag mégsem tehetek ellene semmit. Talán pontosan ez a belátás az oka, talán a totális kontrollvesztés, nem tudom. De ahogy megindul felém, mintha csak magam is elébe mennék, úgy fordulok felé, keménynek és megingathatatlannak hazudva magam. Jöjjön csak, a fájdalom ígéretével egyáltalán nem tud hatást gyakorolni rám. Elképzelem, ahogy lepattan rólam, akár egy zavaró poloska, bár tudom, hogy ez nem fog megtörténni. Az állatvilág legártalmatlanabb tagjai is a puszta kiállásukkal próbálják elodázni a fizikai harcot. A galambok felfújják magukat, az apró halak óriási cápa alakjává állnak össze, de mind tudják, ha a ragadozó átlát a szitán, akkor egyszer és mindenkorra végük van. Kicsi a tér, rövidek a távolságok, voltaképpen semmi esélyem sincs a menekülésre, bár meg sem fordul a fejemben, hogy ilyesmire vetemedjek. Nincs okom rá, ennyi az egész. Hiszen az teljesen egyértelmű, hogy senkinek sem hiányoznék, ha bármi történne velem, még akkor sem, ha elhatároztam, hogy a szabad évek alatt ezen változtatni fogok. Mellkason lök, én megpróbálom elkapni a csuklóját, miközben hátratántorodok az ütés erejétől és attól, hogy nem tudom magam annyira stabilan kitámasztani, mintha teljesen egészségesen állnék meg előtte. Megadóan csörög és zörög mögöttem a szekrény, a benne lévő néhány kósza pohár, tányér és evőeszköz. A vesztes helyzet, és a felém köpködött szavai egyre erőteljesebben forralják a már párolgó gőzt. Már sikolt a föld vájataiból feltörő párlat. - Mégis ki a faszomnak hiszed magad?! - nekirontok, rontanék, viszonozva a korábbi gesztust, megpróbálva dulakodást kezdeményezve lökni rajta úgy, ahogyan ő tette korábban. - Mekkora nyomorultnak kell lenni ahhoz, hogy tényleg én érdekeljelek? Nincs neked életed vagy mi bajod van? Ki van zárva. Senkinek sem fogom kiteregetni azokat a szennyeseket, amiket még saját magam előtt is letagadok. Amikkel még én sem vagyok hajlandó szembenézni, és amiért leszoktam arról, hogy egyáltalán tükörbe nézzek. Vörös fényben villannak a szemei, de egyszerűen képtelen vagyok elgondolkozni azon, hogy valóban ezt láttam. Egyre kilátástalanabbnak érzem a helyzetemet, képtelen vagyok ép ésszel felmérni, hogy egyáltalán hogy lehetséges mindez. Hogy mégis miért nem vagyunk mi egy súlycsoportban, hogy lehet ennyire jó állapotban, hogy mégis ki küldte el hozzám és miért érzem magam egyre inkább egy kétségbeesetten kapálózó fenevadnak, valami elcseszett fehértigris-trófeának, akit perceken belül agyon fognak lőni, hogy aztán megnyúzzák és kitűzzék előszobaszőnyegnek. - Nem kapsz belőlem lószart se! Fűzöm hozzá makacsul ellenállva, legyek azóta bármilyen állapotban vagy éppen testhelyzetben. Fogalmam sincs, hogy mit ért azon, hogy ez neki márpedig kell, ehhez mérten a saját válaszomban sem találom az értelmet, de nem is keresem. Azt akarom, hogy így vagy úgy, de vége legyen, túl kicsi ez a kocsi kettőnknek, néha még a saját társaságomat sem tudom elviselni benne, úgyhogy bármit megteszek azért, hogy ezt minél hamarabb befejezzük egyszer és mindenkorra. És ha valahogy el is tűnik ma estére az életemből, egy darabig biztos, hogy mindenhol őt fogom látni, és már ez a puszta gondolat is rásegít arra, hogy a testhelyzetektől függően minden erőmet beleadva próbáljak kárt tenni benne.
Még mindig próbálkozik, még mindig dacol, még mindig remél. Helyes. Szívd fel magad és akkor se szarj be, amikor kezd kicsúszni a kezedből az irányítás, miközben én remélem, hogy az enyémben még ott van, mert ha egyikünk sem irányít, na akkor kibaszott nagy baj van. Mellkasán éri öklöm, megtántorodik és a szekrénynek esik, a fortyogás, a kitörés előjele mintha a sajátom lenne, csak lassabb, kimértebb tempójú az övé. A képébe üvölteném az egészet, hogy értse, ami bennem elindult, lássa és érezze, mert csakis saját magának köszönheti, és hülyeség, hogy nem fogja fel. Hogy nem látja a farkast, amelyik ádázul lesi immár minden rezdülését, mozdulatát, kutat a tekintetében, keres és talán én vagyok az oka, az eleve elcseszettségem, amibe ő is csöppent, hogy kedvére való, amit lát. Hogy ugyanazt keresi a másikban, amit bennem is megtalált és ami közös. Nekem jön, erőlködik, próbálkozik. Legjobb védekezés a támadás, mondják, hát ő is eszerint cselekszik, de csak az a baj, hogy ezt már baszottul semmi nem fogja eltüntetni - egyikünkből sem. Legfeljebb egy kiadó emléktörlés, amiről ő nem tud, nekem pedig eszemben sincs kérni se rá, se magamra. Emlékezzen csak. - Pontosan akkorának - ragadtam meg ahol és ahogy értem, minden finomkodás nélkül, hogy aztán kivágjam az ajtón -, amekkora te is vagy - fejezem be, utána lépve. Az ajtó valószínűleg teljesen megadta magát, elég testes alak, ezt a kis repülés-esést pedig a sérült bordája hétszentség, hogy nem köszönte meg. Ott állok az ajtókeretben onnan nézve rá, kissé felszegett állal, enyhén oldalra biccentett fejjel. Légy átkozott velem együtt. Nem megyek oda hozzá sem azért, hogy felsegítsem, sem azért, hogy újabb találatot vigyek be, de egy valamit megteszek, miután kiszagolom, hogy senki sincs a környékünkön. Ó, leskelődhetnek, legfeljebb valami kis balhénak hiszik, a lényeget viszont nem fogják látni, hiába több most már puszta villanásnál. Szemem színe változik, kavarog és örvénylik a kék és a vörös, tekintetem bestiális, szinte minden emberség eltűnik belőle. - Annak hiszem magam, aki vagyok - jaj már megint ez a költés. - Te pedig ennél sokkal több is lehetnél. - Íriszem most már folyamatosan vörös, ahogy kezemet zsebre téve állok a küszöbön. - Láttad a vállam, nem? Meg a képem - amit elvileg ugye többször is megütött két napja. - Én majdnem teljesen felépültem, te meg alig állsz a lábadon még így is. - Leléptem a küszöbről és két lépésnyire tőle megálltam. - Ha tudni akarod, hogy miért, megmutatom, de nem itt.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Szeretnék odafigyelni a válaszára, de már csak távoli zubogás minden, amit mondd. Másodpercekkel később ér csak el a jelentésük, és az, hogy voltaképpen megakasztotta a mondatot. Fájdalmasan, hihetetlenül könnyedén ragad meg és emeli fel a teljes testsúlyomat - megint. Úgy hajít el, akár egy összepréselt sörös dobozt - megint. És én - megint - nem tehetek mást, csak üvöltök, amikor lendít. Mindenem egyetlen gyulladt gócként temetkezik bele a fájdalomba, ahogy átszakítom a lakókocsi ajtaját, és úgy érek földet a földön, hogy a fülemben pattan el a saját csontom megint. Kiáltani, bármiféle módon fájdalmat kifejezni azonban semmi esélyem sincs, ahogy igazából már semmi másra sem. Bennreked a levegő, kétségbeesetten kapnék az éltető oxigénért, de csak tátogásra futja: hosszú másodpercekig csak a fekete eget látom magam felett, és vészesen hadarom gyors egymásutánban a gondolataim közt, hogy nem kapok levegőt. Szédülni kezdek, a torkom gyakorlatilag képletesen felszakad, ahogy a testem reagál: a gát megszűnik és én képes vagyok újra levegőhöz juttatni magam. A kapkodó élni akarás köhögésbe fordul át: vér íze nyomja el az alkoholét, és most már tényleg nem vagyok képes még az oldalamra sem fordulni. (dobás) Szeretnék magamba zuhanni és kiadni magamból mindazt, amit odabent nem lehetett. Amire a saját testvérem is süket volt. De ahogyan ott sem szabadott, most sem omolhatok össze, és különben is, a testem állapota fontosabb kell maradjon, mint a rég elpusztult lelkem karcolásai. Hallgatom a szónoklatát, nem tudom, hogy miért vörösek a szemei, talán felfogom, hogy ez egyszerűen nem lehetséges, ahogyan az sem, hogy tényleg semmi baja sincs annak ellenére, ahogyan kinézett. Azt hiszem, hogy egyre erőteljesebben sodródom a már minden mindegy állapotába. Ha elkezdenék azon gondolkodni, hogy itt valami nagyon durváról van szó, szerintem annyira bepánikolnék, hogy saját magamat ölném meg vele. Erőtlenül emelem meg kissé a felé eső alkaromat úgy, hogy a könyököm még a földet támassza, és egy precíz, jól irányzott mozdulattal ökölbe szorítom a kezem. Csak a középső ujjamat hagyom nyújtva. Kimerülten ejtem végül a földre a kezem, elveszem róla a tekintetem. Szeretnék felröhögni, de képtelen vagyok rá. Csak simán kapja be, amiért ilyen helyzeti előnyben van, meg azért is, mert most esélyesen kicsinált - mert hogy mentőt nem fog értem hívni, az is biztos. Visszanyelem a korábban felköhögött vért, aztán bólintok. De hogy én innen egyedül nem megyek sehova, az pont annyira biztos, mint az, hogy ez a pasas egyáltalán nem hétköznapi. És még csak a nevét sem tudom, bassza meg.
Érzem, hogy ez nem feltétlen volt életem legjobb ötletei közül az egyik. Nem akkor, amikor megragadom, hanem utána, maikor viszi az ajtót és artikulálatlan nyögés-hörgésen túl nem sok mindent képes produkálni. Csak egy beintés, amitől vigyorra szalad a szám - elégedettre, mint aki teljesen biztos a dolgában - egészen addigra pontig, amíg pillanatokon belül leesik, hogy kurva gyorsan tennem kell valamit, különben nem hogy én vagy más, de senki sem fogja beharapni, mert itt patkol el. A jó kurva életbe, hát nem is dobtam akkorát! Meg erőset. Ez csak egy kis taszítás volt, még oda se sóztam rendesen! Remek, azelőtt basszuk el, hogy el tudnánk baszni, ez még tőlem is rekord teljesítmény lenne... Nem az ajtóban állva szónoklok neki, hanem odamegyek hozzá beszéd közben és leguggolok feje mellé, onnan nézve le rá a farkas vérvörös szemével. Mint aki tényleg tudja, hogy mit csinál, pedig most aztán... Agyam vadul zakatol, farkas és ember fut versenyt, miközben nincs sok időm, hogy utat válasszak, ugyanis szinte egyáltalán nem tudom felmérni, hogy a kiköhögött vér, a szótlanság, a levegő után kapkodás mennyire súlyos roncsolódást jelez. Csak azt látom, hogy kurvára nincs rendben, én nem kocsival vagyok és nem akarom, hogy ennyi, megmurdel. Pedig az lenne az ésszerű. Hagyni, még kettőt-hármat erőből belerúgni. Ésszerű. - Ej bazmeg! - mordulok fel farkasommal hangomban, ahogy előkapom a mobilom és mentőt hívok, nem lévén rest belefűzni sietős mondandómba, hogy rohadtul siessenek, mert itt döglik meg. - Emberek, mindig csak a baj van veletek - morogtam, a hívás után, majd visszacsörtettem a kocsiba, felkaptam az első plédet, pokrócot, vagy kabátot, amit épp értem és az övé volt, aztán a saját dzsekimet is és visszarongyoltam hozzá. Tényleg csak a baj van velük. Anne, Evelyn, most ez a náci. Egyre elfajzottabb tendenciát mutat amúgy az ember-ismerőseim mutatója, már ha lehet ismerősnek nevezni azt, akivel ilyesmit művelek és még csak a nevét sem tudom. Egyelőre nem is érdekel. Ráterítettem, amit találtam, legalább meg ne fagyjon! És ez volt tőlem a gondoskodás csúcsa, főleg ebben a helyzetben, mert többet nem igen tudtam tenni a közös várakozáson túl. - Ha ennyibe beledöglesz, kicsinállak megint - morogtam ingerülten, az egytelen kapaszkodóm pedig az volt, hogy ez a tetves hely nincs olyan messze az egyetemtől, sem a kórháztól. Azt már nem mondtam, hogy mi lesz, ha megmarad, elég volt, ha én tudom. A farkasom szinte őrködött, türelmetlensége túlmutatott az enyémen, bár ő korán sem a mentőt várta ekkora feszült figyelemmel. Ott vibrált a bőröm alatt, energiáimban, szinte üvöltött bennem, s nekem nagyobb kihívás volt lecsillapítani, mint valaha. Értettem, hallottam, tudom...
Tényleg beszartam azért, addig nem moccantam mellőle, amíg ki nem ért a mentő. A hazugság úgy szökött a számra, mintha évek óta erre a sztorira készültem volna. Átjöttem baráti látogatásra, a hangulat megszaladt és két megtermett férfiembernél előfordul az ilyesmi. Az aggódó havert is sikerült hitelesen alakítanom, talán túlságosan is, mert felajánlották, hogy vele maradhatok. Semmi pénzért nem hagytam volna ki!
A Nap könnyű sugarai átragyognak az eget elszürkésítő felhők között. Mintha át is akarnák engedni, meg nem is. Annyi ilyen ember is van, aki nem tudja, mit szeretne. Nekem is sok mindennel kell foglalkoznom, de nem esem kétségbe. A városomban már kicsit megposhadt az élet. Azzal a pár farkassal nem csoda. Jó arcok, meg minden, csak kevesen vannak. Aztán benéztem a nagy ősök földjére megint és mit találtam? Egy gyereket. Az enyémet. Ha minden igaz. A rohadt egészségügyben nem lehet egy hétnél hamarabb valamit találni, szóval papírom még nincs, de már úgy vagyok vele, hogy tuti. Érzem. A sztorik és a kövek, a megszentelt medálok, amik árasztják azt a tiszta mágiát, mint a ribancnál is. Érteni akarom, de ahhoz még idő kell. Madison pedig nehéz eset, gatyába kell ráznom, mert nekem nem lesz olyan gyerekem, akit szégyellek! Büszke apa leszek és ha véreverejtékes az út, akkor is végigmegyünk rajta. Ketten együtt. Most nincs itt, mert elfoglalt és nem is kell mindig velem lógnia. Megbeszéltük, hogy találom meg és addig pedig a napoknak hasznosan kell telniük. Például egy kurva jó taco-ra van szükségem! Azt hallottam, itt a világ végén, az út mentén van valami park. Hogy bírnak kocsikban lakni az emberek, én nem értem. A faháznál ridegebb házakat is nehezen szoktam meg, de itt döbbent, hogy mi van. Hosszú kocsik és konyhákat, fürdőket, szobákat kell beléjük képzelni. Gépekben lakni. Kerekük van, de állnak. Baromi fura ez, de leszarom. Nem beköltözni jöttem, hanem egy jóféle mexikói kajáért. Itt sertésből csinálják és ha lapockából, az baszott finom lesz! Odavagyok érte, ezért is jöttem ki ilyen messzire. - Jó legyél, pajti! - szólok a lónak, miután teleette magát. Hoztam neki útravalót, mert olyan nagybélű, mindig csak enne. Jó partner, hűségesen és lelkesen elkísért engem Anchorage-ból a nagy utamra. Megdöngetem az oldalát és a homlokára rásimítok egyet-kettőt. Megrázza a fejét és nyerít egy nagyot. Nem szeret kikötve lenni, főleg idegen helyen, de már szokja. Muszáj, a villanyoszlop lesz a barátja, míg én zabálni indulok. Én meg a tatyót a vállamra dobom és egyszerű bőrdzsekimben, alatta fekete, V-nyakú pulóverben dzsasztázom a kifőzdéig. Hú, ezek az illatok! A paradicsom, a fűszerek! Nyami. Király lesz. Oda is járulok a pulthoz, rákönyökölök és benézek. Egy fiatal srác tökig verejtékben nyomja hátul, egy másik pedig odajön a kis fehér sapijával: - Jónapot! Mit adhatok? Megnézem az étlapot. Itt rendesen kiírtak mindent. Van csirkés, sertéses, marhás. Tudom, miért jöttem, úgyhogy benevezek arra. - Helló! Lapockából csináljátok a disznósat? A srác vigyorogva válaszol: - Igen, abból. Friss paradicsommal. Mit tehetek még bele? Az illatok közül egy akad, amire most nem vágyom. - Köményt ne! Minden más jöhet. Itt fogyasztom. A rác bólint és hátraszól: - Johnny! Egy sertéstaco mindennel, kömény nélkül. Pár perc, uram. Szólni fogok! Bólintok és aztán már nem is foglalkozom velük tovább. Hadd melózzanak, hogy jó legyen a kaja. Körbenézek, hogy mégis milyen arcok élnek itt. Lehet, eldumálok valamelyikkel, ha találok normális fazont. Szeretek új embereket megismerni. A kaja készül, én meg hátat fordítok a srácnak és úgy könyökölök, kényelmes pozícióban. Csak nem törik le ez a léc...
Enni, nos azt kell. Nem én lennék, hogyha ebédidőben ne indulnék meg valami étel után járulni. Kivételesen nagyon siettem reggel és otthon hagytam az összekészített ebédemet, marad hát az, hogy megegyem, ami a felhozatal. Nem szeretem a mexikóit különösebben, valahogy tradicionális házikoszt-hívő vagyok, de ettől még nem fogok itt éhen pusztulni. Útba ejtem hát azt a híres-nevesnek nem mondható helyet. Éppen akkor sikerül odaérjek, amikor a férfi befejezi a rendelését. Hirtelen ugyan nem fordul meg, de nekem mégis annak tűnik a mozdulata, így hátrébb lépek egyet, nehogy a személyes terébe sikerüljön álljak. Fülem mögé tűrök egy hajtincset - most nem rendeztem kontyba a fürtjeimet, néha szeretem akkor is, ha kiengedve hagyom őket, fiatalosabb, s mostanában igazán hajhászom a nem ízléstelen módszereket arra, hogy pár évet letagadhassak, a családom miatt - egyszer, majd másodszor is megismétlem a mozdulatot. Nem sietek sehová, amíg a férfi étele készül, addig megszemlélem magamnak a kiírt étlapot. A szárnyasételeket sokkal jobban szeretem, mint azt, ami négylábúból készül, így arra esik a választásom, de amíg a lécen támaszkodó az utamban van, nem fogok közelebb furakodni a kiadónyíláshoz. Inkább biccentek felé, mert még nem tudom, kik laknak erre, illendőnek tartom, ha minden lakónak hitt valakivel normális kapcsolatot ápolok. A közös képviselet nem hálás munka, ha valakit nem bírnak elviselni azok, akiknek talpig kosztümben és lapos talpú csizmában a nyakukra jár.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Ahogy ott döglök a pulton, háttal terpeszkedve, figyelem ezt a nőt. Már az 50-es éveiben járhat, de iszonyat jól néz ki. Az a típus, akinek jól áll a kor. Lehet, hogy még tutibb volt fiatalon, de így egy érett bombázó. Nem mozdulok innen, amíg nem muszáj. Tudom, hogy milyen vagyok, de csak idejött. Sokszor megkapom az emberektől, hogy a rekedt baritonomat nem szeretnék hallani egy sikátorban a hátuk mögül. A pofámat meg fényes nappal se látják szívesen. Ez a bige nem rettent el, ide jön. Nyaktól lefelé is végighordozom rajta a tekintetemet, egész bokáig, azzal a csinos kis vádlival, amit a kosztüm jól kiemel. A csizma ellenére is látszik, nem hanyagolja el magát vagy kurva jó öröksége van az anyjától. Mint Madisonnak, aki a ribanc kiköpött mása. Állítólag nem volt ribi az anyja , de ezt még semmi nem bizonyítja. Ez a nő itt puccos üzletasszonynak néz ki, de ha kijön egy ilyen kifőzdébe, nem lehet olyan gáz. Aztán már csak az arcát nézem és az érzéseibe lesek bele. Mintha valamit nagyon el akarna rejteni. Szégyen? És udvariasság. De nem szól, hogy álljak arrébb. Én meg bunkó vagyok, tudom, nagyon is, de most minek legyek az? Semmi értelme elhajtani a vevőket, ráadásul ez egy normális nő is lehet akár. Félreállok és nyitott tenyérrel mutatok a hely felé hirtelen mozdulattal, mintha békanyálat ráznék le magamról egy kiadós úszás után. - Tessék csak! Láttam, hogy a csirkésnél időzött el a szeme az étlapon. Az könnyebb, én most nehéz ételre vágyom. - Maga itt lakik? - kérdezem egyszerű érdeklődéssel. Nem akarom megijeszteni jobban, mint ahogy teszem általában a kinézetemmel és a megszólalásommal. Mosolyogni nem fogok, mert nem bunyó ez, de szerintem tök normálisan tudtam hozzá szólni. Rendelhet, ha akar és közben dumálhatunk, meg utána is. Van itt álló asztal kis tetővel, én tuti ott fogom megenni a taco-mat.
Ha szemmel vetkőztetni lehetne, akkor előfordulhat, hogy már rég anyaszült meztelenül állnék a férfi lelki szemei előtt. Nekem viszont nem tűnik fel, hogy úgy néz rám, mint nőre, nem szoktam hozzá egyébként sem ahhoz, hogy ilyesféle pillantásokkal illessenek, de ha hozzá is lennék edződve, akkor sem érdekelne. Van, amit nem kell se férjezett, se hajadon nőnek észrevenni, s ez szerintem tipikusan olyan. - Köszönöm! Billentem meg a fejemet udvarias mosollyal a bizarr küllemű úriember felé. Nem vagyok előítéletes, hogyan is lehetnék? Nem minden a külső, de ha még az is lenne, amíg udvarias(nak tűnik) velem szemben valaki, addig bizonyos dolgokon isten bizony fenn nem akadok. A rendelés leadása után - igen, csirkés, nekem teljesen megfelel - ér a kérdése, mellyel több soron sikerül meglepnie. Egyrészt, mert magáz. Másrészt, mert beszélgetést kezdeményezett és harmadrészt azért, mert kinézi belőlem, hogy errefelé lakom, ami azt jelenti, hogy fogalma sincs közös képviselői mivoltomról. Vagyis vagy nem itt lakik, vagy behunyt szemmel jár. Mosollyal rázom meg a fejem. - Nem, uram. Én csak a hellyel dolgozom. Nem véletlenül nem mondom azt, hogy itt. A végén még lokálisan elhelyezne valami munkakörben, ami területileg ide van kötve, s őszintén szólva nem akarom elképzelni mit is tudna kitalálni nekem, mint foglalkozást. - Hát ön, Mr..? Kérdezek vissza és tudakolom meg egyszerre a nevét. Nem zavar, hogy megszólított, nem vagyok antiszociális személyiség, sosem voltam az.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Túl sok mindent nem akarnék tőle, nem azért jöttem. Ami szép, azt meg kell nézni, ennyi. Az ilyen kimért udvariasság nekem sose volt a műfajom és másnál is kétségekkel nézek rá. Nem is viszonzom. Ugyanolyan morcos ábrázatom van, mint bármikor máskor. A sokéves, sokévszázados küzdelmek rámírták a soraikat és amikor laza vagyok, akkor is rettenetes az arckifejezésem. Ezt mondják. A kór, ami pedig összeaszta az arcomat, örök életre velem marad. Egyszerűen így nőtt, ezért is érezheti a nő, hogy valami nem stimmel. Annyira nem parázott be, csak valamit észrevett. Most pedig már csak várni kell a kajánkra. Az illatok alapjáűn én király ebédre számítok, remélem, puha is lesz, meg úgy egyáltalán, nézzen ki faszán! Egy jóféle taco mindent felülmúl. Hogy mi a szarért lepődik meg a csaj, azt nem vágom. Olyan befordult arcok laknak itt, hogy nem szoktak hozzászólni? Vagy csak tőlem nem várta ilyen pofával. - A hellyel? Az mit jelent? Valami főnök lehet ilyen rucival. Alantasabbat nem tudnék elképzelni róla. Érdeklődik, rögtön a nevemet akarja. Ha már egyszer szóba elegyedtünk. Még valami felügyelő is lehet, térfigyelő, ilyesmi. Hát aztán? Engem figyelhet, nem készültem egymásra hajigálni a kocsikat, csak egy jó zabálásra ugrottam be. - Achilles Kilpatrick vagyok. De szólíthat Taco-nak. Rámragadt, mert amióta felfedeztem (hű, de rég volt), azóta megszállottja vagyok. Szóval Taco. Nem Taco bácsi, mert azért harapok. Mondjuk ez a nő nem is egy gátlásos tini, aki bácsizna. - És maga ki? - kérdezem, ahogy vaskos alkarjaimmal letámaszkodom az állóasztalra. Mmm, mindjárt kész lesz a kaja. Már érzem, hogy úgy szaglik, ahogy ereje teljében kell, fogyasztásra készen.
A foglalkozásomból adódóan fogyatékkal élőkkel is dolgoztam már, a rossz ábrázata meg se kottyanna. Igazából valami egészen más zavar benne, elmémben kaparászik, de nem tudom még csak értelmes gondolatokba se önteni, nem hogy szavakba. September óta mindig ott motoszkál bennem ez a kínos, rossz tapasztalatból születő paranoia, ha olyanokkal találkozom, akiket - még - nem ismerek. - Néhány napja már az itteniek érdekeit képviselem, leváltva az elődömet, Mr. Readet. Nem tudom, talán őt ismerhette, esetleg. Fogalmazom meg nagyon egyszerűen azt, hogy mit is csinálok. Persze nem csak erről van szó, mert a bérleti díjat is nekem kell beszedni, felém tartoznak elszámolással, nekem kell jelenteniük, hogyha valami tönkrement, s javításra szorul.. szóval kicsit olyan, mintha a park anyja lennék, amire így rádöbbenni elég humoros. - Magdalena Hagen-Prescott. Az egyszerűség kedvéért lehet Lena, ha gondolja. Vagy Mrs. Hagen, hogyha nagyon ragaszkodna a formaságokhoz. Az asszonynevem kihangsúlyozása bizonyos szituációkban nem véletlen és jócskán afölött áll, hogy büszke vagyok arra, férjnél vagyok. Most inkább csak megszokásból szaladt ki a számon, nem azért, mert az erkölcseimet kellene őrizzem az érdes férfi mellett. A magázódás udvariatlanabbik formáján szintén nem lamentálok. Kezd körvonalazódni bennem, hogy mit vállaltam ezzel a hellyel. azt hiszem ide nem efféle ruházatban fogok járni. A nadrágkosztüm is bőven elég. - Itt lakik, Taco? Kérdezem, használva a kért-kedvelt becenevét. Nekem ugyan furcsa, de nem vagyok egy karót nyelt nőszemély, akárminek is látszom, tehát működőképes ez így nekem.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Próbálkozik, adja a jófejet, de mégis tart közben valamitől. Csak a szokásos. Beszaratós fejem van akkor is, ha jó a kedvem. Nem lepődöm meg. Amíg tudunk normálisan dumálni, addig nincs gáz. Közben integet a srác, hogy kész a kajám. - Pillanat! - emelem fel a mutatóujjamat és odamegyek a pulthoz. Őt még nem hívták, de szerintem mindjárt meglesz a csirkés is. Kipengetem a zsét, kabátzsebemből húzom elő és amikor kézbe veszem a gőzölgő taco-t, egy darabig csak nézem. Mint apa az újszülött gyermekét. Húúú, de fasza lesz ez! Visszacaplatok az asztalhoz, ahol szalvétát kell venni. Ezüstpapírba csomagolt taco-t lehetetlen úgy enni, hogy sehova ne csöppenjen. Ennyi kultúrám nekem is van, hogy a végén letörlöm a pofám. - Biztos mindjárt adják a magáét is! Szóval képviselő. Ez azt hiszi, itt lakom. Lóval. Hát nem sok hasonlót láttam, fura lenne, ha nem ismerne. De hát vannak sztorik, hetekre eltűnő lakók, akik visszatérnek. Láttam én is karon varjút. Harapok egy jó nagyot és a csípős ízek már betöltik a pofámat. Elvigyorodom, ahogy nyammogok a bajszom alatt. Rákenődött a szósz, de ott hagyom. Kap még úgyis, ráérek a végén lepiszkálni. - Oké, Lena! Minek bonyolítsuk? Mrs. Hagen, mi? Vágom én, becsapta az ajtót. Azt hiszi, fel akarom szedni. Férjes asszonnyal is érdemes néha próbálkozni, de mikor ennyire megmondják, akkor nem. Amúgy se ez az életem. Nő néha kell, de bebaszna, ha attól függnék. A kezére nézek. Eddig nem láttam a gyűrűt. Amúgy meg lemegy a Nap, mire kimondom a teljes nevét, úgyhogy jó lesz a Lena. Alaposan kiélvezem az ízeket, nem kapkodom el a zabálást. Jól megrágom, ahogy szeretem. Tényleg jó. Nem egetverő, de megérte. A kérdésre csak intek a lovam felé, aki ki van kötve a villanyoszlophoz. Elvan ott, lóbálja a farkát, amúgy csendben álldogál. Már jóllakott. - Dehogyis... Vele jöttem Anchorage-ból - mondom nyersen és hidegen. Bejön, hogy laza a csaj és vevő a becenévre. Ettől még így közlöm, amit akarok. - Üzleti ügy, de lehet, hogy hosszúra nyúlik. Ja. Közben lett egy lányom is, csak úgy mellékesen. Amúgy meg a boltra simán ráfogok mindent és még igazság is lehet benne. De valójában a város fogott meg még régen és megérett a meggy, hogy leszedjem. - Fasza a város amúgy. Király hely, amennyit láttam belőle. De hogy itt hogy tudnak élni? Ez mind utazik, jön és megy, aki ilyen kocsilakó? Értetlenkedem, de annyira merev és idegen az egész. Egy lóval járni a világot, zsákkal a fejem alatt aludni, pokrócban, tűz mellett éjszakázni egész más. Egy fémkasztniba beköltözni, aztán jönni-menni fura, de a legfurább, ha el se mennek. Mikor van rendes faház, kőház, kinek kell ez? Ehh... Még egy harapás, még egy folt a bajszomra. Faszán fogok kinézni a végére. Tökig taco-ban... - És maga honnan jött ide? - kérdezem két rágás között érdeklődve és a szemeit fixírozva. A főzőkocsi oldalához szegezem a tekintetemmel. A szokásos könyörtelenség játszik bennük, pedig csak érdeklődöm.
Bólintok, jelezve ezzel, hogy várok én, amúgy sem sietek sehová és még rendes is volt azzal a pillanatozással, nekem teljesen jól megfelel. - Hogyne, csak nyugodtan! Hagyom rá, s míg ő fizet, addig én nem a pult felé pillantok, hanem a hátam mögé, meg úgy egyáltalán magunk körül. Sose lehet tudni. Nem vagyok paranoiás, de tudom, hogy miért kaptam a munkámat - éppen ezt, vagy akár a polgármesterit - s nem kicsit frusztrál, amiért süket vagyok erre az egészre megérzésileg. Bár talán jobb így. De az biztos, hogy Walternek lesz minek utánanéznie. - Igen, az. Kelek fel én is az asztaltól, hogy a biztosnak biztosságával kifizessem, amit ebédre rendeltem. Visszaülök vele Achillesszel szembe az asztalhoz. A lovat nem figyeltem és megmondom őszintén, hogy semmin sem szokásom meglepődni. Mondjuk egyébként sem szériatartozéka egy akárkinek a városban a ló, szóval nem gondolok vele. Mivel pedig nem kérdez rá, vagy nem ad hangot felháborodásának, ennyiben hagyom. - Vakóban, Taco. Minek is? Mosolygok rá, hiszen nem vagyok én olyan savanyú, sőt, egyáltalán nem vagyok az. A mosoly a fegyverem, az, amelyiket használni igyekszem és szeretem. És cseppet sem zavar, hogy lelenáz, hiszen én ajánlottam fel. A közlendőm lényege így is úgyis átment, azt hiszem. A gyűrűm ott van, ahol eddig volt, az ujjamon, világosan jelezve, hogy férjnél vagyok. Egyszerű karika, semmi felesleges flanc. - Ah! - veszem észre a lovat és többek között azért sem csapok a homlokomra, mert tele van a kezem, meg egyébként sem szokásom ilyesmire ragadtatni magam. - Érdekes közlekedési eszköz, hogyha azt vesszük milyen helyen és korban élünk. Teszek finom, nem piszkálódásból, csupán őszinteségből születő megjegyzést neki. A nyerssége nem zavar, nem ijeszt, semleges nekem. - Gondolom akkor minden üzleti partnere tudja, hogy merre tartózkodik. Próbálkozom nyulat ugrasztani a bokorból, vagy nem is tudom. Fogalmam sincs róla egyébként, hogy farkas, de aki nem mágiaérzékeny, de őrzőkkel dolgozik, abban kialakul egyfajta paranoia. - Igen, nagyon kellemes. Reflektálok a várossal kapcsolatosan. Azt nem mondom, hogy nem olyan régen élek itt, hiszen nem sok köze van hozzá és egyébként is mindig jól - igyekszem - őrizni a személyes teremet ilyen módon. - Nem feltétlenül. Sokan az anyagi helyzetük miatt nem engedhetnek meg maguknak másféle szállást. Teszem hozzá, gondolva a siket kisfiúra és fiatal szüleire, akikkel itt lakik. Nos, ők tényleg elég szegények. - A városból. Mosolygok rá. Nem említem New Yorkot, bár ha rákérdez, akkor majd mérlegelem mit tegyek hozzá. Közben egy időre hallgatásba burkolózom, míg elfogyasztok pár falatot az ételemből. Teli szájjal nem illik beszélni, nem is teszem. - És a lova hogy bírja ezt az éghajlatot?
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Nyugis hely ez. Unalmas. Ha nincs semmi balhé, megáll az élet. Nem csipázom a normál kerékvágást. Egy taco-ra jó, de amúgy nem nyűgöz le. Lassan már mindketten zabálhatunk, Lena csirkése is elkészül. Hát lehet, hogy majd egyszer eljövök egy olyanra, mert faszán szaglik. Bólintok Jó étvágyat helyett és falunk. Erre a mosolyra én is megeresztek valami hasonlót. Vészjóslót, mivel az én fizimiskámon máshogy mutat ez. A szemöldökeim, a kórzabálta pofám, a kemény élet belevéste magát a vonásaimba és nálam a kedves mosoly se úgy sikerül. Eddig elsiklottam a gyűrűje felett, csak most tűnik fel. Szép darab, nem hivalkodó. Jolly Joker nem nagyon érdekli. Ránéz, beszól, hogy ez fura és ennyi. Sose ült még lovon, max a férjén lovagolhatott. - Nem eszköz, társ. Ez a lényeg. A beszólás ettől a nőtől nem úgy hangzik, hogy leoltsam a gecibe. Ha tényleg bunkó lenne, megkapná, talán a szószt is a pofájába. Ő már nem így nőtt fel, vágom én. Madi is csodálkozott, hogy valaki lóval jár, pedig neki volt is pacija. - Akikhez jöttem, azok már tudják. Nyersen és hidegen nézek rá. Kiolvashatja, hogy jobb, ha erről nem kérdez. A Falka tuti látott már, szerintem nincs messze egy megkeresés. Amit egyébként meg akarok előzni. Oda akartam vágtatni, csak közbejött egy gyerek! Faszom se gondolta volna... - Panelos? Vagy háza van? Nekem egy jókora fakunyhóm van Anchorage-ban. Nem titok ez, ha már dumálunk, akkor dumáljunk. A nőn viszont azt érzem, hogy félti az élete részleteit. Hogy tőlem vagy mindenkitől, nem vágom, de ha egy képviselő ilyen merev, akkor kiutálják innen is. Az emberek nem csípik a fantomokat. Tudom, mert néha el kell játszanom és olyankor nem vagyok népszerű. - Szóval csórótelep. Fizetni is basznak? Megnézném, hogy adja elő a behajtót. Azért el tudom képzelni, hogy a sarkára áll. Nem egy lehengerlő alak, de szerintem fel tud lépni határozottan. Nyilván nem úgy, ahogy én tenném, hogy asztalost meg kőművest kéne hívni utána az orvos mellé. - A városból... Ne féljen, taco-t zabálok, nem magára vágyom. Szóval honnan jött? Tök finoman közöltem, hogy jó lenne, ha nem fosna be. Tényleg nem akarom megvárni otthon és erőszakkal felcsinálni vagy kirabolni, esetleg kinyírni az egész családjával együtt. Már ez a hallgatás is kínos, nem csak a szűkszavúság. Én elmondtam, akkor legyen képes ő is kiköhögni! - Óh, ezeknek nem számít - legyintek egyet két falat között laza fejrázással megdobva a hajamat. Most már csiklandoz valami a bajszom szélén, úgyhogy le kell törölnöm. Lassan rágok, élvezem az ízeket, van is mit. - Keményebbek, mint mi. Sose ült még lovon? Az autókkal annyit szopnak a tulajok télen. Nem indul, ráfagy a hó, ilyen szarságok. Egy ló szinte mindent kibír. Ha nem kap be valami bacit, még a sarkvidékre is elmehetek vele. És egyszerűen társ, egy személy, egy érző valaki. Nem csak úgy becsapom az ajtót és kész, el van felejtve. Közben eloldalog egy házaspár mellettünk. Egyszerű ballonkabát, kopott farmer és sísapka abból a fajtából, amit a legcsóróbbak hordanak. Hm, vágom már, mi ez a hely.
Lehet, hogy félnem kellene tőle, de mivel semmit nem tudok róla, így csak egészséges bizalmatlanság van bennem irányába, de ez nem ül ki a vonásaimra. Ha tudnám, hogy miket gondol, akkor ez lenne az a pont, amikor faképnél hagynám, de mivel szerencsére nem jutnak el hozzám a lovat és a lovaglást illető agybajai, így csak kedélyes nyugalommal mosolygok rá, mint bármelyik idegenre szokás. - Nem állítottam, hogy eszköz volna, már nem a maga lényében, csak a közlekedési formájában. Szófordulat volt. - jelentem ki kategorikusan, mert ez valóban így volt. Az állat is ugyanolyan élőlény, mint az ember, nekem is volt gyerekszobám és tudom, hogy megy ez. A lovakkal ugyan nem vagyok jóban, de lenyűgöznek. Épp csak nem mindenkinek társ a társ. Kicsit furcsálkodva szalad össze szemöldököm. - És mi a neve? Már a lóé, s nem a férfié, utóbbit már tudom, többszörösen és hathatósan is. - A maga dolga! - lépek ki a hideg tekintete elől egy ennyivel. Nem akarok összeszólalkozni ezen. De ettől függetlenül adott néhány kérdésem, amit fel szeretnék tenni. Ez a baj a nem mágiaérzékenységgel. Túl gyanakvó vagyok és ott is azt látok, amit nem látok, ahol nincs róla szó. - És miféle üzlet? Csak úgy kíváncsiságból. - teszem fel a kérdést neki. Közben kifizetem a tacom és a kérdéseit hallgatva étkezésbe merülök, így legalább van időm a válaszadás előtt rágni is. - Házas vagyok. - kínálom meg egy szóviccel. A méretekbe nem megyünk bele, de érzem, hogy nyit, hát én is nyitok. - Szeretem a kertrendezést, nem tudnám elképzelni a panelos létet, ahogy mondja. Igaz, hogyha rá lennék szorulva, biztos menne, de ezt nem teszem hozzá. - Már ne is haragudjon, de úriember így nem beszél. Nem mondanám rájuk azt, amit ön. És fizetnek, ha nem tennék, akkor nem lehetnének itt. Nem vagyok behajtó, de azért kézben igyekszem tartani a dolgokat a tervek szerint. A fülemet a stílusa sérti, nem bírtam ki, hogy finom szigorúsággal ne utasítsam rendre. - Nem feltételeztem, hogy rám vágyna. New Yorki voltam ezelőtt. Dijont kihagyom a szórásból, mosollyal nyelem el az életem felét, mint pár újabb adag tacot. - Ami azt illeti de, egyszer, még gimnazista koromban. Nem volt egy kellemes találkozás, elment a kedvem tőlük. Ön régóta rajongója a lovaknak?
Kezdőlap
