Túl régóta vártam már arra, hogy érezhessem az érintéseit, hogy újra megízlelhessen az ajkait, hogy testét bebarangolhassam, azt, amelyiket oly jól ismertem, de ennyi évtized után mégis olyan volt kicsit talán, mint egy ismeretlen terep. De ehelyett én kerültem előtérbe és eléggé hamar nyilvánvalóvá vált azt, hogy mekkora hatással van még mindig rám. Nem csak nekem hiányzott, mondhatni a testem kiéhezett már rá, s arra vágyott, hogy minél inkább érezhesse őt, még akkor is, ha a percek elteltével a testem egyre érzékenyebb lett és még inkább perzseltek az érintései, vagy éppen egyre inkább kezdtem elveszíteni a kontrollt a játékainak köszönhetően. Hiába telt el ennyi idő, attól még pontosan emlékezett arra, hogy mivel tudja még inkább lángokba borítani a testemet, hogy mivel tudja azt elérni, hogy már a puszta érintéseitől is darabokra hulljak és a kéjes fátyol totálisan beterítsen. Talán az se volt meglepő, hogy az elsőt annyira hamar át is éltem, hiszen azért mégis csak 21 évet kellett arra várnom, hogy a mester újra hangszerén játsszon és őrületbe kergesse a játékával a jelenlévőket, vagyis engem. Vélhetően rá is hatással voltak a sóhajaim, vagy a testem apró rezdülései, esetleg reakciói. Sokak számára talán meglepő lenne vagy fura, hogy a természet lágy ölén estünk egymásnak, még ha csak így, de számomra nem volt az. A természet jobban az otthonom volt, mint egy kényelmes ház, hiszen nem tagadhatom le azon évtizedeket, amiket indiánként töltöttem el a szabadban, vagy éppen ott volt még a hippi korszak, meg a többi dolog. S ha ez nem lett volna elég, akkor farkasok is vagyunk, így a természet igazán közel áll hozzánk. A ruhahalmok alattam hevertek úgyis, másrészt meg az erdő egyik eldugott szegletében voltunk, így nem hiszem, hogy bárki is betoppanhatna eme mámoros percekbe. Amikor pedig másodjára is darabokra hullottam, akkor nem csak a testem hevült túl, de még az arcomon. Sietve túrtam bele hajamba, hámoztam le orcámról az odatapadt hajszállakat, miközben a pillantásommal végül sikerült megtalálnom őt. Nem amiatt, mert ne tudtam volna, hogy merre van, hanem sokkal inkább amiatt, mert túlzottan is hatása alá kerültem annak, amit művelt. A mosolyát viszonoztam, majd pedig az ujjammal mutattam, hogy jöjjön közelebb, ha kellett, akkor a lábammal is besegítettem, hogy közelebb húzzam magamhoz. Ha esetleg fölöttem támaszkodott volna meg, akkor ajkait könnyedén ízleltem meg, s az se érdekelt, ha a korábbi tette miatt esetleg kicsit magamat is megízlelem az ajkairól. A csókom heves volt, szenvedéllyel átitatott, miközben a lábaimat dereka köré fontom, ujjaimmal pedig hátán, gerince vonalán simítottam végig, amikor pedig sikerült kicsit visszanyernem már a normális légzésemet, akkor fordítottam a helyzeten, hogy ő kerüljön alulra, a csípőm ágyékához simult, - kár hogy a farmert ott volt, de hát majd megszabadul tőle-, miközben ujjaimmal játékosan simítottam végig arcának a vonalán. Majd játékosan egyre lejjebb haladtam, mintha csak egy pók futna végig rajta, miközben néha a csípőm kicsit megmozdult. Kár lenne tagadni, hogy a testem ne lett volna érzékeny, de nem érdekelt. Túlzottan a hatása alatt volna, s fűtött a vágy, hogy neki is örömet okozzam. A pillantásommal nem eresztettem őt, miközben a hajam könnyedén omlott előre, ahogyan előredőltem, majd végül kicsit megemelkedtem, hogy egyik kezemmel a nadrágja alá vándoroljak és ott kalandozzak el. Míg végül ajkaira le nem csaptam úgy, mint egy túl régóta erre éhező teremtés, de a kezemmel a játékot továbbra se hagytam abba, mintha csak kínozni akartam volna azzal, hogy nem egyből szabadítottam meg a nadrágjától…
+18 Ha jobban belegondolok, a szabad ég alatt nem is egyszer csináltuk már ezt. Mi több, elég sokszor, még Haight-Ashburyben. Mondjuk ott azért talán az is közre tudott játszani, hogy húsz méterrel a fellegek felett voltunk, és buta ösztönlényekké redukálódtunk le. Azért az sem volt kizárt, mikor tudjuk, mit csinálunk, és akkor történt meg ugyanez. A nézőközönséget nem szerettem mondjuk, ezért olyan esetekben történt ez, mikor már vagy mindenki kiütötte magát, esetleg már nyugovóra tértek. Vagy mi vonultunk el Corinával. A végeredmény ugyanaz volt. Mondjuk, ha mi is éreztük már a fű hatását, és köztünk is ki voltak néhányan már dőlve, aztán valaki megzavart… azt nem nagyon tudtam értékelni. Akárhogy is, most ilyen nem lesz. Ha igen, akkor biztos nem állnék jót magamért. Kezemmel továbbra is simogattam a lábát, miközben néztem, mikor tudja kicsit összébb szedni magát. Odaizzadt haját próbálja eligazgatni, majd végül ő is rám néz. Azért látom még mindig rajta, hogy nem sikerült teljesen magához térni az iménti hullám után. Mosolyába pedig majd elolvadok. Annyira hiányzott már… el sem tudja képzelni, mennyire. Minden egyes porcikája, minden egyes rezdülése, a hangja, minden. Örülök, hogy újra visszakaptam őt. És az is biztos, hogy többet nem fogom elengedni. Elég volt ez a néhány év, hogy rájöjjek, nem akarok Corinán kívül mást. Persze, voltak futókalandjaim, Symara is ott volt, de hát én is férfiból vagyok, nekem is vannak igényeim, amiket szeretek kielégíteni. Valamint próbáltam is túllépni ezen a nőstényen, de csak most tudatosul bennem, mennyire nem sikerült. Számomra egyszerűen nem léteznek tökéletesebb lények, mint a lányaim, és Corina. Mikor azt mutatja, jöjjek közelebb, sokat nem is habozok, és máris közelebb mászok hozzá, fölötte támaszkodva meg, ajkait keresve, hogy csókmintát vételezzek róla. Látszólag őt sem zavarja, hogy még mindig érezheti a saját ízét az ajkaimon, én pedig aztán tényleg nem fogok finnyáskodni. Mikor lábait derekam köré fonja, lesiklik az egyik kezem a fenekére, és combjára, hogy bőrébe markolhassak bele, nem tagadom, eléggé mohón. Fordulásunkkor is jól esik, hogy odafigyel arra, ne csinálja túl gyorsan, és görcsöljön be a vállam is tőle. Ahogy csípője hozzám simul, valószínűleg érezheti, hogy túl sokat már neki sem kell dolgoznia rajtam, eléggé sikerült felizgulnom az ő kényeztetése alatt. És eszem ágában sincs ezt rejtegetni. Egy kisebb sóhaj szalad ki ajkaim közül, mikor ujjaival már-már csiklandozósan fut végig a mellkasam és hasam vonalán, egészen lefelé. Ahogy csípőjét mozdítja, úgy megint csak egy élvezettel teli sóhaj hagyja el a számat, hisz teljesen megőrjít. Kezével végül a nadrágom alá nyúl, és mikor férfiasságomhoz hozzáér, egy röpke, halk nyögést hallatok én is, ezzel jelezvén, mennyire megőrjít már csak az érintésével is. Hagyom, hogy azt csinálja velem, amit csak akar. Csókjait viszonzom, ugyanolyan szenvedéllyel, amilyennel kapom, miközben testem is megmozdul egyszer-kétszer, ahogy egyre inkább fokozza az élvezetemet. Közben az épebb kezem egyik mellére siklik, amibe finoman markolok bele, miközben sóhajaim, felgyorsult légzésem, tökéletesen jelezhetik neki, mennyire megőrjít.
Sose tagadnám, hogy a rabságom után és az ideérkezésem között ne lett volna kalandom, de egyik se ért fel ahhoz, amit tőle kaphattam minden egyes alkalommal, amikor engedtünk a vágyaknak, az ősi ösztönöknek. Eme kísértések végig kísérték az ember útját és pont mostanra halt volna ki? Volt olyan, amikor nagyobb pompában ragyogott a testiség, míg máskor szinte csak falak között tették meg az emberek, s akkor se volt mindegy, hogy kivel. Láttam azt, ahogyan ez is változott a világgal, vagy azt, ahogyan a különféle vidékeken milyen szokások uralkodnak, de már nem akartam se látni, se megtapasztalni azt, hogy másokkal milyen, mert csak rá vágytam, s arra, hogy újra és újra elmerülhessek ennyi év után az általa újra előcsalogatott érzésekben, amik mind elmémet, szívemet vagy éppen testemet uralták. Néha talán kicsit olyan lettem, mint egy „báb”, hiszen a testem automatikusan rezdült, s ha akartam volna, akkor se tudtam volna elrejteni azt, hogy még mindig milyen hatással van rám ennyi év után. Talán még az évek is jót tettek, s a felgyülemlett vágyak pedig most törnek szép lassan elő, ahogyan újra ismét egymásra találunk ilyen téren is. Megőrjít, bekebelezz és még sorolhatnám azt, hogy mit is tesz, de az is biztos, hogy semmilyen értelemben nem akarom már a hiányát érezni. Mellette akarok lenni, szeretnék lenni. Csókunk egyre hevesebb lesz, mintha hirtelen most akarnánk bepótolni az elmúlt két évtizedet,azt a két évtizedet, amiben csak sóvároghattunk, vagy álmodozhattunk a másikról, de megérinteni nem tudtuk. De most már itt voltam, ő pedig velem, miközben a tűz ütemesen ropogott mellettünk, a csillagok pedig a lehető legszebb fényükben tündököltek volna, mintha még varázslatosabbá akarnák tenni eme éjszakát. Amikor keze combomra siklik, vagy éppen fenekemre, s abba markol bele birtoklóan, akkor egy kisebb sóhaj szökik ki ajkaim között, a csókunk közepette. Amikor fordítok a helyzeten, akkor figyelek arra, hogy vállát ne érje még több sérülés, hogy ne fájjon neki, hiszen attól még, hogy elvette az eszemet a közelségével tudok óvatos is lenni. Talán sokan zavarban lennének, amiért a természet lágy ölében ilyet tesznek, vagy amiért meztelenül virítanak, de engem nem zavart. Számomra az ilyen dolgok nem voltak zavaróak, hiszen sokáig hasonló közegben éltem, abban pedig csak reménykedni tudtam, hogy most nem fog senki se betoppanni, vagy megzavarni, mint akkoriban, amikor kissé más szereknek köszönhetően veszítettük el a fejünket és elég bátrak voltunk ahhoz, hogy a kiütött társaink között leljük meg a hasonló örömöket, amik a természetünkből fakadóak. Amikor csípőm csípőjéhez ér, akkor érzem azt, hogy milyen hatással is voltak rá az elmúlt percek eseményei, s hogy zavarna-e? Nem, sokkal inkább görcsbe rándulok ismét, ahogyan ott lent hozzám ér a nadrágján keresztül, de türtőztetem magam, hiszen most neki akarok örömet okozni. Ahogyan mozdulok, úgy ő hangokkal fejezi ki azt, hogy mennyire is őrjítem meg, s ennek köszönhetően mosoly kúszik arcomra, s mélyen legbelül a férfias sóhajának köszönhetően még inkább görcsbe rándulok és még inkább vágyom rá, de most nem lehet… Ahogyan kezem lejjebb vándorol, amelyikkel nem támasztom magamat, úgy az ő keze halmaimra téved, aminek köszönhetően még nehezebb megállni azt, hogy ne veszítsem el totálisan a fejemet, s vélhetően a testem és a pillantásom tökéletesen elárulja ezt. Aztán végül bármennyire jó érzés volt, a kezem játéka egyre inkább lassul, mintha csak kínozni akarnám őt, ahogyan ajkaimmal egyre lejjebb haladok, majd amikor nadrágjához elérek, akkor vélhetően megemelkedik, én pedig megszabadítom a nadrágjától, hogy az ujjaim játékát felváltsa nyelvem csalafinta játéka. Körözök körülötte, kényeztetem, ingerlem a férfiasságát, majd pedig ajkaim játékéval ajándékozom meg őt, miközben tudom, hogy bármikor elérheti azt a pontot, de még ez se érdekel. Örömet akarok neki okozni, s kicsit ujjaimmal is besegítek, hogy még inkább fokozzam a vágyát és még jobban magával rántsa majd az a pont, amikor eléri.
+18 Nehezen tudom még mindig elhinni, hogy megint itt tartunk. Mikor megjött ide, még próbáltam tettetni a sértődöttet, és az elhidegülőt, de hamar megtört a jég, és bújt elő mindaz, amit magamba fojtottam. A nézeteink ugyan eltértek egy s más dolgot illetően, hogy miként kellett volna cselekednie, mégis sikerült megtalálnunk végül a közös hangot. Ha nem is feltétlenül beszédről van szó. Ez is egy olyan lépés, ami segíti a kapcsolatunkon esett sebet befoltozni. Nem gondolnám, hogy ennyi lenne, mert még hosszú az út a teljes elfelejtésig, de nagy löket lesz. Én legalábbis úgy érzem. Hisz elég csak abba belegondolnunk, arra figyelnünk, hogyan reagál a másik az érintéseinkre. Irányítani alig tudjuk magunkat, miközben a másik simogat, vagy kényeztet. Csak azt sajnálom, hogy nem bírom túlzottan a másik karomat mozgatni. Akkor lenne csak igazi élmény, akkor tudnék csak igazán felejthetetlen élményt okozni mind neki, mind magamnak. De még így is elboldogulok. Finoman markolok bele mellébe, miközben próbálom minél inkább visszafogni magamat, hogy ne menjek el túlzottan korán. Sosem voltak ezzel problémáim, de húsz év az mégiscsak húsz év, és nála jobban nem hinném, hogy bárki is ismeri a testemet, hogy mit, hogyan, miként szeretek. A csókra is egyre nehezebben tudok figyelni, ahogy egyre messzebbre juttat, és elszakít a józan eszem határától. Mikor lassul, az pedig olyan édesen kínzó, hogy muszáj vagyok megint hangot adni neki. Pláne, mivel vannak sejtéseim, miért is lassított az ujjai játékán. Elszakad ajkaimtól, és ekkor már biztossá is válik a sejtésem, hogy mégis mit akar. Ahol megcsókol, egy jóleső bizsergető érzés kerít hatalmába, mikor pedig elér a nadrágomig, akkor nem gondolkozva sokat emelem meg a csípőmet, hogy leszedje rólam a ruhadarabot. És nem is túlzottan húzza az időt, hanem egyből megajándékoz ajkának, nyelvének játékával. Fejemet hátravetem, mikor megérzem férfiasságomon a nyelvét, és testem is megfeszül egy kicsit ennek köszönhetően. Rendkívül érzékeny vagyok most az érintésére, és ez látszik is. Kezem a tarkójára siklik először, hogy így segítsek be, már amennyire tudok. Majd álla alá nyúlok, hogy felém forduljon, és belenézhessek gyönyörű smaragdszínű szemeibe. Mikor pedig ujjaival is besegít, akkorra már ismét hátravetem a fejem, és tarkójára siklanak vissza ujjaim is, beletúrva a hajzuhatagába, és érzem, hogy nagyon közel már a vég. Halk morranások, vágytól ittas sóhajok törik meg a tűz ropogásának változatosságát. - Corina… Nyögöm a nevét, jelezvén, hogy már nem bírom sokkal tovább. Nem sokkal később pedig ujjaim erősebben szorítanak rá a hajára, levegőt visszafojtva ér el az orgazmus, az izmaim erőteljesen feszülnek meg a testemmel együtt, és teljesen elengedem magamat, megkönnyebbülve Corina szájában.
Talán egyesek azt hihetnék, hogy az elmúlt évek alatt felgyülemlett „gondokat” mi ilyen módszerrel akarjuk a szőnyeg alá söpörni, de szó se volt erről. Mind a ketten eléggé idősek voltunk ahhoz, hogy tudjuk ezzel még nem oldottunk meg semmit se, vagyis inkább csak elindultunk azon az ösvényen, hogy helyre hozzuk azt, ami elromlott egy ballépésem miatt. Szavak helyett pedig tettek vették át az irányítást, azzal próbáltuk meg kommunikálni és kifejezni azt, hogy mennyire is hiányzott a másik, mennyire is vágytunk egymás érintéseire, s mennyire szükségünk van másikkal. Sok mindent meg kell majd még beszélni, s sok mindent még helyre kell billenteni, de szerintem egyikünk se számított arra, hogy olyan indítás után, ami volt a megjelenésemkor esetleg itt köthetünk ki és ilyen módon, de az élet tele van kellemes meglepetésekkel is. Érzem azt, ahogyan egyre inkább kezd elveszni, ahogyan a szíve egyre hevesebb tempót jár, hiszen hallom a fülemben szívének ritmusát, ahogyan a testének a rezdülései is tökéletesen elárulják azt, hogy mennyire is élvezi az én kis kínzásomat, kényeztetésemet. Pontosan tudom, hogy mire miként reagál, vagyis egykoron tudtam, de ahogyan én se változtam ilyen téren, úgy ő se, hiszen szemmel láthatóan még mindig tudom, hogy miként is fokozzam az élvezetét, hogy miként hevítsem őt még jobban. Nyelvem játékosan, kacéran szórakozik férfiassága körül, a férfiasságával, mintha csak incselkedni akarna vele, hogy még inkább izgalomba hozza őt, de ugyanakkor talán gyötrő is, hiszen figyelek arra, hogy véletlenül se menjen el idejekorán. Azt szeretném, ha igazán ki tudná élvezni eme játékot a természet lágy ölén, ahol maximum csak a csillagok leshetnek meg most. Egy pillanatra a pillantásuk egymásba fonódik, miközben a „kóstolgatás” nem marad abba. Miért is tenném, hiszen több jelét is észlelem annak, hogy nagyon is kedvére van. Aztán a teljes figyelmemet az ő kényes pontjának szentelem, miközben keze, az ujjai szőke fürtjeimben vándorolnak, amik az évek alatt inkább csak hosszabbak lettek, mintsem rövidebbek. Amikor meghallom a morranását, illetve a nevemmel megbolondítva, akkor még inkább ingerelni kezdem őt, hiszen pontosan tudom, hogy közel már a vég. Amikor pedig sokak számára életet jelentő nedűvel ajándékoz meg, akkor habozás nélkül fogadom. Nem ez volt az első alkalom, hogy ez történt volna, illetve ez volt a célom is, hogy darabokra hulljon alattam és szemmel láthatóan nagyon is jól sikerült. Amikor pedig vége szakadt eme mámornak, akkor könnyedén törlöm meg az ajkaimat és mosolyogva pillantok le rá, miközben kíváncsi tekintettel fürkészem őt, de a pillantásomban benne van minden iránta érzett érzés. Szőke fürtjeim pedig könnyedén omlanak a kissé megizzadt mellkasomra, testemre.
+18 Nem hittem volna, hogy ennyire intenzív lesz az első viszontlátásunk. És az első viszontlátást követő együttlétünkről sem gondoltam volna. Mert erre jobb szót nem tudok találni. Nem hinném, hogy volt valaha is ilyen személy, aki már csak a közelségével képes ilyen reakciókat kiváltani belőlem. A legszívesebben itt maradnék vele napokon, heteken keresztül is, kiélvezve azt, hogy újra itt van. Nem érdekel, hogy mit csinálnánk, csak maradjon itt, velem. Úgy kényeztet, mintha ez az egész neki is örömet okozna. És talán így is van. Ugyan vágytam rá én is, az érintéseire ezen pontomon ugyanúgy, mint bárhol máshol, de túléltem volna anélkül is, ha ő nem akarta volna viszonozni az én kínzásomat. Csak látva őt, hogy teljesen szétesett a játékomnak köszönhetően, hogy alig bírta összekapni magát… már az a látvány is bőven elég lett volna. Testem nem is egyszer mozdul meg ingerlésének köszönhetően, jelezve ezzel, mennyire megőrjít. Ellenbe próbálom, ameddig csak bírom, tartóztatni magamat, viszont az hamar világossá válik, hogy ő így akarja befejezni a dolgokat. Ahogy találkozik tekintetünk, már abból ki tudom ezt olvasni. Megőrjít a látvány is, eszméletlenül. Tudja, hogyan okozzon nekem örömöt, és ezt még úgy is képes csinálni, hogy közben a látvánnyal is tovább ingerel. Nem tart sokáig a szemkontaktus, mert ő is figyelmét visszafordítja rám, én pedig fejemet hátrahajtva élvezem a helyzetet továbbra is. De tovább már én sem bírom visszatartani magamat. Egyszerűen lehetetlenség lenne, hisz Corina is minél inkább próbált afelé a pont felé lökni. Sikerült is neki. Olyan hullám járja át az egész testemet, amelyet régen érezhettem már, és ezért is kell egy néhány másodpercnyi pihenő, mire kitisztul úgy az egész látásom is. Mellkasom még mindig hevesen emelkedik, de kicsit feljebb tornázom magam, tekintetem pedig átvándorol Corinára, aki épp az ajkait törölgeti. Beletúrok a hajamba, miközben mély lélegzeteket véve fújom ki a levegőt számon, és dőlök vissza a hátamra, kezemet mellkasomon pihentetve. Így is telik el egy olyan fél-egy perc, míg sikerül kicsit összébb szednem magamat, de aztán végül felülök. - Mit nézel annyira? Kérdezem tőle mosolyogva, és aztán már nyúlok is érte balosommal, hogy közelebb húzhassam őt magamhoz, és ismételten megcsókolhassam, miközben ismét magamra húzom őt, és a hátamra visszadőlök, vele együtt. - Annyira hiányoztál… Vallom be azt a dolgot, amit már valószínűleg sejthetett egy ideje. Ugyan még ki nem mondtam, de a testem, és úgy összességében a tetteim ezt bőven megtették helyettem is.
Nem sejtettem azt, hogy az első viszontlátásunk esetleg ebbe fog torkollani, de kellemes meglepetés volt és csöppet se volt ellenem, hiszen olyan könnyedén képes volt hatással lenni a testemre már egy-egy érintésével is, mint senki se vagy talán túl régen egyetlen személy, aki szintén azt akarná, hogy boldog legyek. Ryder sose kérdezte, hogy kinek a gyermekét hordtam a szívem alatt, amikor is farkassá változtam. Talán sejtette a történetemből, vagy csak nem akart fájdalmas dolgot felidézni, én pedig sose firtattam ezt. Én elveszítettem az enyémet, de azt a mai napig nem értettem, hogy egy olyan tündérről, mint amilyen Kristin volt és vélhetően most is az miként volt képes lemondani az édesanyja. Mosolyogva figyelem azt, ahogyan próbálja összeszedni magát. Nem mozdulok meg, inkább csak hagyom, hogy a szellő körbeöleljen, miközben csöppet se szégyellősen a szemeimet rajta felejtem. A mosolyt pedig szinte el se lehetne tűntetni, ahogyan az energiáim is arról árulkodnak, hogy boldog vagyok és kicsit talán alig akarom elhinni, hogy ez tényleg megtörtént, de legfőképpen azt, hogy nem küldött el messzire, hogy képes volt megenyhülni valamennyire már irányomba. Aggódtam, én ne tettem volna? Egyik legrosszabb tulajdonságom talán ez volt, hogy sok mindent sokszor túl tudtam aggódni. - Egy magas, kissé pilledt, de igazán magával ragadó hímet. – szólaltam meg játékosan, majd amikor közelebb húzott, akkor könnyedén mozdultam meg, hogy csókkal ajándékozzam meg. Túlzottan hiányzott, majd pedig befészkeltem magam a karjai közé. A szellő volt a „takarónk”, miközben a természet pedig az „őrzőnk”. A tűzropogása pedig ütemesen dalolt az éjjeli állatok kíséretében. - Te is nekem... – mondom őszintén, majd rövid ideig a csillagokat bámulom. - Ha tehetném, akkor megállítanám az időt. – túl jó volt a karjai között lenni, s ha tehetném, akkor sose szakadnék ki onnan. A csend pedig nem zavart, hiszen a szívünk kissé heves dobbanásai, vagy éppen az energiáink meséltek helyettünk is. – Örülök annak, hogy nem tűntél el erről a vidékről és még itt találhattalak meg. – fontos volt számomra ez a hely, ahogyan vélhetően neki is. Nem csak jó emlékek kötöttek ide minket, talán rosszak is, búcsúk, társak elvesztése, vagy az én lelépésem, de csak rajtunk múlik az, hogy későbbiekben milyen emlékek fognak ehhez a helyhez kötni minket. Az ujjaim pedig mellkasán vándoroltak…
- Jó válasz. Mondom mosolyogva, mielőtt ismételten odahúznám magamhoz, hogy újra kiélvezhessem ajkai puhaságát, és teste melegségét. Meglehet, hogy nincs alapjáraton valami meleg most este, idekint a szabadban, de a tűz, és az előbbi dolgok bőven felhevítették a testünket, és a bensőnket. Nekem legalábbis biztosan. - Örülök neki. Simítok végig ezzel együtt az arcán, majd át a tarkójára, beletúrva szőke fürtjeibe. Tudom, hogy mikor elment, még barna volt, de a haja színe sosem érdekelt. Most sem fog. Felőlem befestheti rózsaszínre is, vagy feketére, engem nem fog elriasztani magától. Mondjuk a hajfestést magát sem értem, mi értelme van pontosan. Azoknál még talán, akik nagyon fiatalnak akarnak látszani még… most emberi korokban beszélek, ötven-hatvan évesen, és azokat az ősz tincseket átfestik… mondjuk a fiatalok meg azért, hogy kifejezzék lázadó énjüket, és/vagy új dolgokat akarnak kipróbálni. Corinát ellenben sosem kérdeztem, és igazából nem is annyira érdekel. Azt tesz magával, amit akar, azt tudja, hogy nekem túlzottan nem számít. Másrészt neki amúgy sincs szüksége arra, hogy festesse a haját. Durván jó géneket örökölt, és nem hinném, hogy sokan kinéznék belőle a korát, még tapasztaltabb farkasok sem. - Nem nagyon tudtam volna hova menni. És nem is akartam. Hamar megismerkedtem sok mindenkivel, régi ismerősökkel is találkoztam… Értelmetlen lett volna elmenjek. Na meg az is hozzátartozik a történethez, hogy vártam rá is, hogy hazajöjjön. Persze eleinte még nem gondoltam azt, hogy ez több, mint húsz évébe fog telni. Nálunk farkasoknál ilyen kevés évtized olyan lehetne az életünk folyamán, mint embereknél egy-két év. Ellenben, ami Corinát illeti, ez a húsz év… kegyetlenül hosszú volt. - Két dolgot elmondhatunk ezzel az estével kapcsolatban szerintem… Hogy nagyon nem erre számított egyikünk sem, és hogy… nagyon élvezetes volt. Igaz? Ha esetleg mellkasomon pihentette volna fejét, akkor álla alá nyúlok, hogy szemeibe nézhessek, úgy várva meg a válaszát. Na jó, ez azért túlzás, mert újra lecsapok egy csók erejéig, nyelveink hadd járjanak érzéki táncot, ameddig csak lehet.
Még szép, hogy jó válasz. Tudom jól, hogy mit kell mondani, de komolyan is gondoltam azt, amit mondtam. Nem szokásom olyat mondani, amit nem gondolok komolyan. Főleg nem ilyenkor akarnék pont elkezdeni kamuzni vagy valami hasonló. Hideg volt, de még se fáztam. Eléggé fűtöttek az iránta érzett vágyaim, illetve a tűzből is elegendő melegség áradt felénk. - Akkor jó. – mosolyodtam el, s amikor arcomon simít végig, akkor egy pillanatra még a szemeimet is lehunyom, hogy még inkább magával ragadjon a pillanat. Jó érzés volt a közelemben tudni őt, érezni az érintéseit, vagy csak hallani a szavait. Nagyon hiányzott már. Tudom, hogy amikor elmentem, akkor még barna tincsek keretezték az arcomat, ahogyan találkozásunkkor is, de mostanra már hagytam, hogy az eredeti fürtjeim keretezzék az arcomat, mint életem során legtöbbször. Egykoron a törzstagjai festették a hajamat barnára, hogy jobban el tudjak veszni az erdőben és közöttük. Bár akkoriban azért nem voltak olyan festékek, mint most. Akkor a természetsegítségével tették, ahogyan most is inkább azzal festeném, mintsem ezzel a sok mű vacakkal, amiket lehet kapni. Megtanultam azt, hogy melyik növényt mire tudom használni. Kíváncsian hallgatom azt, amit mond, miközben az eget kémlelem. Egy apró mosoly kúszik arcomra, hiszen sok régi emlék jut eszembe. Sok időt töltöttem vele is a szabadégbolt alatt, ahogyan az egykori családommal is. Nem sokan maradtunk már belőlük, s a megmenekültek közül is már alig akadtak élők. - Azért valamilyen szinten örülök annak, hogy ezen a vidéken maradtál. Szerettem egykoron ezt a helyet, s így még könnyebb volt megtalálnom téged. – persze, ha nem itt lett volna, hanem a világ másikpontján, akkor is megkerestem volna, mert túlzottan hiányzott nekem. S itt volt az ideje annak, hogy hazatérjek és jelenleg ott volt az otthonom ahol ő és Kristin voltak. Lehet, hogy 20 év farkasoknál mondhatni 2 évnek felel meg, de attól még nekem is hosszú időnek tűnt. S neki vélhetően még hosszabb időnek, hiszen ő keresett meg most is. Vajon, ha nem üzen, akkor is itt lennék? Vagy talán még évek teltek volna el, mire ráveszem magam, hogy visszajöjjek? Magam sem tudom és kár is ezen agyalni, hiszen most itt vagyok és csak ez számít. Amikor államnál fogva feljebb emeli a fejemet, akkor kíváncsian pillantok le rá. Kicsit talán még feljebb is tornázom magam, hogy úgy pillantsak le rá, miközben szőke tincseim mellkasomra omlik. Mielőtt viszont válaszolhatnék, csókjával ajándékoz meg ismét. Boldogan viszonozom, illetve szenvedéllyel, miközben egyik kezem arcára siklik. - Igen, ebben nagyon is igazad van, így mondhatjuk azt, hogy kellemes meglepetés volt, még mennyire… - kuncogtam el magam a végén alig hallhatóan. Gyengéden simítottam végig az arcán, majd az égre pillantottam fel rá. - S mi a terved a későbbiekre? Tovább henyélni és bámulni a csillagokat, ha csak egy szőke hajkorona ki nem takarja előled? – kérdeztem meg játékosan, majd egy újabb csókot loptam tőle.
- Van egy sajátos bája ennek a helynek. Már csak abból kiindulva, hogy az ősök is innen származnak. Na meg lehet, hogy nem a legmelegebb hely Amerikában, de én szeretem. Meg úgy tűnik, túlzottan nem tudott minket ez sem visszafogni. Nem mintha bánnám. Mosolyodok el lágyan. Belegondolni sem tudok, mi lesz, miután ő is falkataggá válik ismételten. Hogy maradunk-e a Lakban, esetleg beköltözünk a városba. Bár, mit ne mondjak én jobban szeretném, ha inkább maradnánk a helyükön. Ott laknak többen is barátaim, szeretteim közül, és örülök is, hogy ilyen közel tudok lenni hozzájuk. Azért merek előre tervezni Corina ügyében, mert a kötelékünk is azért van olyan mértékű, hogy ne kelljen túlzottan aggódnom amiatt, hogyha ez az egész felvetődne, ő ellenkezésbe kezdene. A most történt dolgokra való tekintettel pedig pláne. A dolgokat ugyan nem beszéltük át teljesen, de nem is akarom. Nem fogok a múltban élni, és inkább próbálok a jelen és a jövő felé tekinteni. - Megtettem minden tőlem telhetőt. De te sem panaszkodhatsz. Mondjuk nincs is nehéz dolgod velem. Egyszerűen megőrjítesz. Szerintem ezt mondanom sem kellene, mert a tetteim, és a testbeszédem tökéletesen elárulta. És Corina még nálam is jóval idősebb, szóval jobban tud olvasni az emberekből is. Pláne belőlem, akit már kívülről-belülről ismer. Tudja, mi az, amit szeretek, tudja, mi az, amit ki nem állhatok. - Az a kis fürdés a vízben most nem tűnik annyira rossz ötletnek. Mondom miután csókját viszonoztam. Akkor sem tűnt annak igazából, mikor ő belerohant, akkor egyszerűen csak ki akartam élvezni a látványt, amennyire csak lehetett ilyen sötétben. Farkasaimat elküldeni, fát pakolni a tűzre. Most hoztam egy csomót ide mellé, szóval nagyon mászkálni sem kell már érte. És azért lássuk be… Valószínűleg nem így alakulnak a dolgok, ha én is bemegyek vele együtt. Abban viszont nem kételkedem, hogy ugyanennyire élveztük volna azt is. - De érdekel a te véleményed… és az ötleteid. Azzal együtt ülök is fel, miközben nem engedem neki továbbra sem, hogy kimásszon az ölemből, az ölelésemből. Nyakára csókolok rá, miközben várom, hogy mondjon, vagy tegyen valamit.
Szavaira eleinte csak egy aprót bólintottam és éreztem, hogy a szívem azért kicsit összeszorul, hiszen talán tényleg így van. Az ősöknek köszönhetően még inkább vonzza ez a hely a farkasokat. Vajon ő is itt van? Vagy netán itt volt? Ryder találkozott vele. Megannyi kérdés cikázott át az elmémen. – Igen, de talán annyira nem meglepő, hiszen azért hosszú ideje nem láttuk a másikat. – szólaltam meg végül egy mosoly kíséretében, mielőtt esetleg olyat kérdeznék, amit lehet, hogy nem most kellene, de mégis túl kíváncsi voltam. Szerettem volna megtalálni a Teremtőmet is. Abban pedig csak reménykedni tudtam, hogy egy hazatérőnek esetleg mások is örülnek és könnyedén visszafogadnak, hiszen eléggé vén vagyok, bajt keverni meg nem áll szándékomban. Sose tettem, inkább próbáltam elkerülni a bajt… - Ennek azért nagyon örülök, hogy még mindig ekkora hatással vagyok rád. Azt hiszem eléggé bajban lennék, ha nem így lenne. – s a végére picit el is kuncogtam magam. Tény, hogy akkor nem lett volna ennyire kellemes a viszontlátás, de azért hízelgő is, hogy még ennyi évtized után is képes vagyok rá ekkora hatást gyakorolni és nem csak a tetteimmel, hanem a közelségemmel is. - Valóban? – kérdeztem tőle egy féloldalas mosoly kíséretében, miközben a fejemet kicsit oldalra billentettem. Amikor felült, de továbbra is közel tartott magához, - mondhatni az ölében ültem-, akkor könnyedén fontam a nyaka köré a kezemet, miközben ujjaimmal játékosan végig simítottam a tarkója vonalán. Mielőtt mondhatnék valamit megérzem ajkainak az érintését a nyakamnál. - Mégis miként várod el, hogy használjam az eszemet, ha minden egyes tetteddel azon fáradozol, hogy inkább veszítsem el? – kérdeztem meg tőle játékosan, majd először az égre, míg végül a folyóra nem pillantottam. - A fürdés ötlete határozottan tetszik. Verseny, vagy el se engedsz? Esetleg velem együtt akarsz belecsobbanni? – kérdeztem tőle fürkésző pillantással, s ha elengedett, akkor könnyedén álltam fel, hogy utána játékosan elkezdjek futni a folyó irányába, mintha csak verseny lenne, ha pedig csak a karjaiba kapott, akkor próbáltam játékosan kiszabadulni onnan, mielőtt esetleg a vízbe dobna vagy magával rántana, hogy együtt süllyedjünk el.
- Szerintem feltalálnád magad. Mégiscsak van mögötted több, mint négy évszázad. És ugyan nem kérdezgettem erről, hogy hány személlyel feküdt össze, mert igazság szerint én sem tudnám megszámolni se egy, se két, de még húsz kezemen sem. De nekem is azért erre volt bő 300 évem, Corinának még több. De tök mindegy is ez az egész… Nem akarom tudni úgy igazából, mert nincs jelentősége. - Valóban. Kicsit lehűtenünk magunkat. Bár, ahhoz valószínűleg elég lenne csak tíz méterrel arrébb ülni a tűztől. Ellenben igazából nekem egyáltalán nem számít, hogy mit csinálunk, vagy hogyan csináljuk, vagy miért. Legfőképpen engem az érdekel csak, hogy a közelemben legyen. Elég időt voltunk távol, és már a szimpla közelsége is olyan megnyugtató hatású, mint amilyen ez az egész tőrös, és tollas dolog következtében telepedett rám hirtelen. Az érzés jelenleg hasonló. És semmiért sem cserélném el. - Nos... szerintem mi, farkasok, jobban tudjuk bárkinél, hogy néha az ösztöneinkre, nem az eszünkre kell hagyatkozni. Mit súgnak az ösztöneid? Mindeközben nem hagyom abba a nyakának csókolgatását. Nem sietek viszont sehova, teljesen ráérősen teszem ezt, lassan haladva a nyakáról át a vállára. Kérdésére elmosolyodok, és fejemet visszahúzom. - Nem foglak többé elengedni. Természetesen ezt most átvitt értelemben értem, hisz ha konkrétan gondolnám, az… eléggé kellemetlen lenne, lássuk be. De jelenleg a szó szoros értelmét is vehetjük. Kezeim lecsúsznak fenekére, hogy ott fogva őt álljak fel, és tartsam meg egyben őt is a magasságomban. Kell is ez egyébként, mert van köztük vagy 30 centi… De mikor legutoljára kíváncsiságból lemértük, szerintem pontosan ez a kerek szám volt. Érdekesen tudunk festeni így hát egymás mellett, mert vállamig alig ér fel a feje búbja. Nekem kéne felnéznem rá, mint fiatalabb az idősebbre, mégis ő teszi ezt. Végül el is indulok a folyó felé, egy pillanatra sem eresztve őt el. - Ne… ficánkolj már annyit. Tudom, hogy élvezed. Mondom neki mosollyal az arcomon, és mikor odaérünk a vízhez, akkor már újra a lábaira eresztem. Nem akarok belehasalni a vízbe sem, pláne nem úgy, hogy ő közben meg az ölemben… azt nem tudom mondani, hogy pihen. Utána viszont csak belemegyek a vízbe, és ha nem jött volna magától, kezét megfogva húzom be mellém. - Ugyan azt mondtam, terveim nincsenek… De azzal tisztában vagyok, hogy mit akarok. És hogy kit.
Szavaira pedig már nem felelek, hiszen persze feltalálnám magam, de most nem akarok a múltra gondolni, vagy akár azokra, akikkel összefeküdtem. Természetesen voltak páran, de kevesen érték el azt, amit Ryder elért. Kevés olyan férfi volt, aki fontossá vált számomra, viszont sose kezdeném el összehasonlítani őket, hiszen mindenki másabb és mindenki talán kicsit másabb ok miatt volt képes megfogni és miért gondoznék a múlton, ha most itt vagyunk, ha most vele vagyok, azzal a személlyel, aki oly kedves a szívemnek. - Mert tényleg vélhetően a tűznek köszönhetjük azt, hogy ennyire felhevültünk… - pillantottam rá egy hamiskás mosoly keretében, vagy inkább huncut volt az, hiszen rá lehetne fogni a tűzre, hogy amiatt van melegünk, de nem erről volt szó. Sokkal inkább másról volt valójában szó, s ezt ő is és én is jól tudta. Nem kellett ezt kimondani, majd játékosan megérintettem a szakállát, vagy legalábbis a bozontot az arcán. - Milyen bölcs lett valaki. – s egy apró sóhaj is kiszökött az ajkaim között, ahogyan egyre inkább perzselte a bőrömet egyre több helyen ajkának gyengéd, ugyanakkor őrjítő játékával. – Talán túl sok mindent is, de ha hallgatnék rá, akkor lehet nem keverednél ki ebből az erdőből egyhamar. – mondtam neki alig hallhatóan, hiszen a „játéka” könnyedén magával ragadott. Nem hiszem, hogy csak amiatt, mert ennyi éven át kellett nélkülöznöm, hiszen korábban is mindig elég nagy hatással volt rám. - Ezt örömmel hallom, mert nem állt szándékomban többé elmenni. – pillantottam rá boldogan, miközben gyengéden simítottam végig az arcán, hogy utána bolondozva adjak egy apró puszit az orrára. Közben pedig őt figyeltem, s hagytam, hogy a jelen és a múlt boldog percei a lelki szemeim előtt könnyedén összeolvadjanak és még inkább beszippantson a mámor. - Milyen maga biztos valaki, de ha leejtesz, akkor jobb, ha menekülsz. – s még a nyelvemet is kinyújtottam a csöppet se komolynak szánt szavaim mellé, miközben egyre közelebb sétáltunk a parthoz, vagyis inkább vitt. Amikor pedig lerakott és egymással szemben álltunk pár pillanatig… Nos, az talán kissé furán festhetett, hiszen azért az a 30 cm különbség annyira nem picike, de valahogy sose jelentett gondot, mert ha kellett, akkor könnyedén bújtam magassarkúba is, hogy közelebb legyek hozzá. Pár pillanat erejéig figyelem azt, hogyan egyre beljebb sétál, majd amikor a kezét nyújtja, akkor elfogadom és elindulok befelé, de nem is én lennék, ha az elmerülés előtt nem locsolnám le kicsit őt a lábammal megzavarva a vizet. Elkuncogom magam, és ha megpróbált volna elkapni, akkor én pedig úgy tettem, mint aki menekülni akarna. Természetesen játék volt az egész. Közelebb úsztam hozzá, miközben újra megszólalt. - S beavatsz engem is, hogy kit és mit akarsz? – kérdeztem tőle bolondozva, hiszen tudtam jól a választ rá, de attól még szívesen hallottam volna bővebben is ezt… Közben pedig egészen közel úsztam, a karomat a nyaka köré fontam, majd szenvedélyes csókkal jutalmaztam meg őt.
- Nem feltétlenül csak annak, elismerem. De volt benne szerepe. De igen, az okot, amire mindketten gondolunk, azt jobban élveztem. Egek, még mindig nehezen tudom elhinni, hogy újra itt van. Sokszor álmodtam már erről, már-már tényleg túl sokszor, mindig valami más történt. De egy sem volt ilyen eleven, mint ez, most. Vagyis… de, mikor Mallory megjelent az álmomban, hogy kicsit felvilágosítson, hogy állnak a helyzetek. Akárhogy is… Elég baj lenne, ha nem tudnám az álmot megkülönböztetni a valóságtól. Mindnél tudtam, hogy valami nincs rendjén. Hát így is volt. - Nem érdekel, meddig kell itt maradjak. Tudni szeretném. Bár vannak sejtéseim, hogy mit is súghatnak az ösztönei, a szíve. De igazán meghallgatnám, ha úgy szándékozik, elmondja. Tudja jól, hogy időnk az van, mint a tenger. És lesz is. Az meg, hogy ma este elmaradna az alvás… nos, járulékos veszteség, de nem olyan, amit ne tudnék túlélni. Pláne így nem, hogy itt van Corina. Amit mond, melengeti a szívemet igazán, de csak egy mosolyt kap válaszként. Mikor viszont kapok tőle egy puszit, azt viszonzom, csak én az ajkára adok egy röpkét. - Azért van még bennem bőven erő, attól ne félj. Szerintem ő is tökéletesen tudja, hogy nem tudnám leejteni, csak ha tényleg folytatná ezt a ficánkolást, csak kicsit nagyobb fokozaton. Akkor lehet nem bírnám megtartani. Mégiscsak ő az idősebb, ha nagyon akarna, ki tudna mászni a karjaimból. De nem szokott ezzel velem szemben előnyt kovácsolni. Mikor viszont mégis, akkor pedig szívesen engedek, hisz hülye lennék ellenkezni. Úgy fogalmazok akkor, hogy az ágyon túl nem szokott belőle. Csókját ugyanolyan szenvedéllyel viszonzom, amilyennel kapom. Azt követően a karjára adok egy csókot, mielőtt megkaphatná a válaszomat is. - Téged… és minden egyes porcikádat. Azt, hogy minden este az oldalamon aludj el, és azt, hogy minden reggel a közvetlen közelemben ébredj. És azt is tudom, mit nem akarok. Újra elengedni a karjaim közül.
Kijelentésére csak egy hamiskás mosollyal feleltem, de nem mondtam már semmit se. Felesleges lett volna, hiszen a pillantásunk és a testünk aprórezdülései jobban elárultak minket egymásnak, mint azt talán sejtettük. Pontosan tudtuk az igazi okát, ahogyan azt is, hogy a tűznek egészen csekély szerepe volt most. - Nem mondták még, hogy aki kíváncsi az hamar megöregszik? – kérdeztem meg játékosan, miközben arcán pihent továbbra is a kezem. – Látom ettől még nem sikerült azóta se megszabadulnod. Még a lányod se tudott rávenni? – kérdeztem meg kíváncsian, majd őt fürkésztem a pillantásommal, mintha csak egy kis időt szeretnék nyerni ahhoz, hogy választ adjak arra, amibe belekezdtem. – Röviden és tömören…. A szívem régóta hozzád húz és Kristinhez. Nem akarok többé elmenni, vagy arra gondolni, hogy egyik reggel nélkületek kell felébrednem valahol a világban. Ahogyan azt is pontosan tudom, hogy bármi is fog jönni, sose fogom hagyni, hogy bajotok essen. S többé nem fordítok hátat a családomnak.– szólaltam meg komolyan és őszintén, majd egy pillanatra le is sütöttem a szemeimet, hiszen talán ennyire nyíltan sose mondtuk ki korábban azt, hogy mit érez a szívünk. - Szép is lenne, ha nem így lenne. – pillantottam rá bolondozva és kicsit játékosan, de közben kihívóan, mert mind a ketten tudtuk azt, ha igazán szabadulni akarnék, akkor könnyedén megtenném, mert ahhoz már eléggé vén fejem, hogy a legtöbb farkasnál azért erősebb vagyok. Legalábbis én nem sok ilyen vénséggel találkoztam mostanság, mint amilyen én vagyok. Amikor a karomat hinti csókkal, akkor mosolyogva pillantok rá, miközben a kíváncsiság ott lappang továbbra is az íriszeimben, mert nagyon is érdekel a válasza. Ki tudja, lehet, hogy ennyi év után most kiderül, hogy egy költő veszett el benne. Amikor pedig szavakba önti a nyilvánvalót, akkor széles mosoly jelenik meg az arcomon, majd egyik kezemmel végig simítok az arcán. - Hmm, az első dolog szerintem kivitelezhető, ha csak el nem kóborolsz valamerre, a második… Nos, az attól függ, hogy mennyire szeretsz sokáig aludni. – kuncogtam el a dolgot végül, mert egész komolyan kezdtem bele, mintha valakinek az élete múlna rajta. – Az utolsó dologtól meg nem kell tartanod, mert többé nem megyek el. – pillantottam rá őszintén, majd mielőtt elúsztam volna mélyebb részéhez a víznek még egy csókot leheltem ismét az ajkára. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje lehettünk már a vízbe, de már hosszú percek teltek el bolondozva és játékosan... – Talán lassan nem ártana inkább a tűz melegét élvezni és kicsit elveszni a múlt boldog perceiben, vagy ha van kérdésed, akkor szívesen válaszolok rá.– pillantottam rá kíváncsian, s boldogan, majd ha nem volt ellenére, akkor sietve szaladtam ki a partra, hogy utána a tűz melegében kicsit megszáradjak, majd újra ruhát magamra öltsem és hagyjam, hogy az este magával ragadjon minket...
Hogy jól vagyok-e? Nem. Ugyanakkor azzal elég hamar dűlőre jutottam magammal kapcsolatban, hogy nem adhatom fel, mert ha valamiben, hát abban biztos lehettem, hogy egyik lányom sem szeretné. Ha eljön az ideje, majd ismét együtt leszünk, de most… nekem még dolgom van. Sok év veszett kárba, és vettem semmibe a fogadalmam, amit testvérem halálakor tettem. Élek helyette. Most már nem csak helyette teszem. Noëlle és Rosalie okán is meg kell tennem. Remélem, vigyázol rájuk odafenn, drága Ada. Volt abban valami végtelenül szívszorító, hogy másodszülött lányom szinte hajszál pontosan tizenhat évvel követte nővérét a túlvilágra. Megélni… elmondani nem tudom, nem is beszéltem róla azóta sem, Nigellel sem. Ez csak az enyém, az én fájdalmam, évek óta készültem rá, nem lett volna szabad, hogy hetekre bezárkózzak, és ne vegyek tudomást a világról. Már több mint két hónap eltelt, semmivel sem jobb, de azt tudom, hogy így nem mehet tovább. Arról sem szóltam senkinek, hogy felkerestem William-et. Azt hiszem, az csupán kettőnkre tartozik, hogy mit teszek azzal, amit útravalóul tőle kaptam. Megrágtam, többször is, és kész vagyok belevetni magam a világunkba ismét, részben, hogy könnyebb legyen, de főként azért, mert egyszer régen erre az útra léptem, s már így is túl sokat jártam mellette. Nem tudom még, hogy valaha megfelelhetek-e neki, de azon leszek, ezért is vagyok most itt. Öt óra húszperc, hajnal. Hűvös van, de a sötétszürke melegítő ölelésében mindez nem számít. Hogy nekem ez a kényelmes? Nos, most kifejezetten, a máskor megszokott farmer, csinos póló és lapostalpú csodák sehol sincsenek. Csak ez meg az edzőcipők. Társaságba úgysem vágyom menni, ha kénytelen leszek, majd megoldom, igazán elveszett lélek sosem voltam, akkor sem, ha megfeledkeztem magamról. Az, hogy hazamenjek Spanyolországba, nem is jutott eszembe, Nigel az oka. Nem vagyok benne biztos, hogy akarnám-e bárhol nélküle folytatni. Akárhonnan nézem, már csak ő maradt nekem úgy igazán, és ő az, aki a legjobban ismer, minden sóhajom gazdára talál tudata valamely szegletében. Most semmiképpen nem szeretném itt hagyni. Talán pár év múlva, ha már nem kell tehernek lennem a vállán, hanem képes leszek egyedül is megállni a saját lábaimon, meghagyom neki a teret, ami megilletné. Most kellene, tudom én, de ehhez szörnyen gyenge vagyok. Azt meg nem fogom kérni, hogy jöjjön vissza velem, többé nem teszek ilyet. A hatodik érzéket magamra olvasom, nem ismerem olyannyira jól Williamet, hogy kisakkozzam, miként szokta az ilyesmit intézni. Azt sem tudom, elérte-e már bárki nála, hogy gyakorlatilag ő legyen a Fekete Péter, és mindenki rosszul járjon, aki a közelébe kerül. Bízom benne, hogy ez még visszafordítható, és lehetek teljes értékű tagja a Protektorátusnak. Lépteim halkak, igyekszem minden neszre figyelni, egyelőre csöndesnek tűnik az erdő, ám végső soron mindketten emberek vagyunk, nem olyan egyszerű nesztelennek maradnunk a fák közt. Nem folyamodon a minden vadak lelkéhez, lévén nem végtelenek az erőforrásaim, és hiába töltöttem fel tegnap éjjel a raktáramat meditációval, fogalmam sincs, mennyire lesz szükségem, hogy sikerrel járhassak ma…
A rossz hírek szélvész sebességével tudnak terjedni, különösen, ha a megfelelő emberekhez fordulsz azok kapcsán, míg a pozitív tartalmúak csupán lomhán sunnyognak a nyomukban. Számítottam Eliana hívására, ugyanakkor arra nem, hogy miképpen is dönt majd. Nevezzenek pesszimistának - bár szerintem ez inkább reális gondolkozásmód - én Cartagenára fogadtam volna. Igaz, értesüléseim szerint oda sem köti több, mint eme fagyos északi területekhez immáron... Őszintén nem tudom, miként értékeljem az egész helyzetet. Megvan a jó oldala, persze, na de milyen áron? - Egyszerűbbnek láttam hát találkozót beszélni meg vele, az meg már csupán gyerekes úri szeszély, hirtelen jött ötlet volt, hogy hajnalban, az őrző harcosok edzését megelőzően találkozzak vele.
Ilyentájt még talán a vadak se ébrednek meg, csupán pár madár reppen fel legszebb álmából riadtan lépteinkre. Csend ül mindenen, ez teszi még félelmetesebbé az erdőt a rossz lelkiismeretűekben. Nekem a megnyugvás szigete, meditálásaim helyszíne a közeg - de jobb tanácsadót és döntőbírót is alig találnék jobbat nála. Talán tudat alatt ezért is invitáltam ide Elianát. Kényelmes edzőnadrágot, kapucnis vékonyabb kabát alatt egyszínű szürke pólót viselek, lábamon szinténtalajzathoz és edzéshez passzoló lábbeli. Egyedül a koporsószeg, mi nem passzol a sportos képbe, de úgy vagyok vele, mint más a kávéval: nem indul nélküle nap. Ráérősen várok a táborhely egyik elfektetett fatörzsből kialakított ülőalkalmatosságán, intve a közeledő nőnek, mikor kiszúrom. Lassan emelkedem fel, ráérősen, s még a csikket is elnyomom egy hajnali párától nedves kövön, míg a másik beér. - 'reggelt! Mikor indultál? - fogalmam sincs, Anchorageból jött-e avagy tegnap este már valakinél megszállt a városban. Ennyire még én sem vagyok időmilliomos, hogy mindenki életét nyomon kövessem. Jó kedélyűnek és a korai időpont ellenére sokkalta gondtalanabbnak tűnhetek, mint alapjáraton szokásom. Kicsit a régi énemet idézi hangulatom, mikor még nem nyomta vállamat, csak a Harcosok Vezetőjének címe. - Alighanem eső lesz délután. Ha megnézed a felhőket arrafelé a hegyeknél... ki kell élvezzük a jó időt, amíg még lehet, mert igencsak vége lesz nemsokára. - Nem, rohadtul nem vagyok jó a töltelék fecserészésben és ez meg is látszik. Aprót szusszanva engedem hát lejjebb vállaimat, ahogy rá emelem pillantásomat. - Szóval. Eliana... kitaláltad már, mihez szeretnél kezdeni? - Teszem fel legutóbbi személyes beszélgetésünk - mintha évekkel ez előtt lett volna már - kulcskérdését indításul.
Félelmetesnek én magam sem találom a helyet, még a szürkület sem zavar, miért is tenné. Az életem most… azt hiszem, egy egyszerű, üres fehér lap, semmi egyéb. Én döntöm el, milyen ívet rajzolok fel rá először, s hogy utána merre haladjon tovább az utam. Azt hiszem, jobban járok, ha nem gondolkodom túlságosan előre, nem agyalok folyamatosan, mert visszacsinálni már régen nem lehet semmit sem. Számomra pusztán annyi maradt belőlük, hogy tudom, most már legalább megint együtt lehetnek. S talán odaátról együtt szorítanak nekem, hogy felálljak a földről. Ezt csak amolyan halovány remény, semmi egyéb, de jól esik a gondolat, és sosem kellett ennyire minden apró szalmaszál, amibe kapaszkodhatok. Amikor érzékelem végre Willt, - nem kellene meglepjen, hogy hamarabb érkezett – felé veszem az irányt. - Jó reggelt! Éjfélkor. – S hogy ebből több minden is kikövetkeztethető? Példának okáért az, hogy Anchorageből indultam, hovatovább azt is, hogy vélhetőleg jobban nyomtam a gázt, mint megengedett volna, hisz még ide is elhoztak gyalog a lábaim. Mindez azonban számomra jelenleg irreleváns, tekintettel arra, hogy másért vagyok itt. Vele ellentétben az én hangulatom abszolút nem nevezhető derűsnek, de mindent nem lehet. Az őszinte mosoly egyelőre várat magára, egyelőre a veszteség még mindenre árnyékot vet, de előbb-utóbb már csak a sajátom lesz a fájdalmam, s nem fogja látni rajtam senki más. Semmis sosem lesz, olyan napom sem volt soha az életben, hogy ne jutott volna eszembe Noëlle. Az vígasztal némileg, hogy helyzetem valódi fájdalma nem ül ki a vonásaimra, elgyötört és mosolytalan bárki, bármilyen okból lehet. - Bizonyára, bár azt hiszem, egyikünk sem az idő milyensége miatt jött ide ma reggel. – Célzok ezzel finoman arra, hogy nem szükséges a kényelmetlen csacsogást belevennünk ebbe az egészbe. Nem azért vagyunk itt, hogy lényegtelen tényekkel üssük el az időt. Legutóbbi találkozásunk ugyan nem volt pozitív, de vannak, akik azért részesei az életünknek, hogy bármilyen fájdalmas módon is, de előrébb vigyenek. Hitem szerint William is ilyen az esetemben. - Szeretnék újra a hivatásomnak élni. Az utóbbi években a lányom betegsége mindent felemésztett körülöttem, mi tagadás, részben engem is. Igaz, hogy még keresem önmagam, de azt tudom, hogy visszafordulni nem szeretnék. Mindkét lányom Anchorageban van eltemetve, nem szeretnék Fairbanksnél messzebb szolgálni tőlük. A te tiszted eldönteni, hogy megadod nekem ezt a lehetőséget, vagy elküldesz. Tisztában vagyok vele, hogy hálátlan szerep tud lenni a tiéd, úgyhogy elmondom még mellé azt is, hogy világ életemben megbízható és jó informátor voltam, tudtam a dolgom, és soha nem volt rám panasz, vagy véstek az aktáimba sorokat túlkapásról. Idővel még a tanoncok körüli teendőkbe is szívesen besegítenék, de nyilván ez a bizalom egy magasabbik lépcsősfoka, nem is szaladok ennyire előre. Nekem már tényleg nem maradt másom, mint az, hogy Őrző vagyok, és szeretnék ismét valóban az lenni, nem csak emlékezni arra, milyen is volt a történtek előtt. – Egy kurta sóhajjal zárom mondandómat, fogalmam sincs, mit kellene tennem, mondanom, hogy ne maradjon benne rengeteg kérdőjel, és ne érezze hazardírozásnak, hogy esetleg bizalmat fektet belém, ugyanakkor másom nekem sincs, mint a reményem, hogy sikerülni fog.
Ismerem a veszteség fogalmát, egy őrző kilencvenen túl már jócskán megtapasztalja az idő múlásának keservét. Hogy mások haja őszbe fordul, míg az ő arcán csupán elmélyül pár ránc. Hogy a saját leszármazottjának kell kiadja magát, ha felismerni véli valamely hajlott hátú ismerős. Ám mindez egy pillanatig sem hasonlítható Eliana veszteségéhez, tudom jól. Az ő fájdalmát nem ismerem, apaként is legfeljebb sejthetem csupán, hogy a gyermekét elveszíteni - különösen egy anya számára - maga lehet a legsötétebb pokol. Minden lépés kín, felkelni vétek és teher lehet már a puszta létezés is, ő mégis felkelt, felöltözött és felkeresett engem - telefonon, majd most személyesen is. Már ezzel önmagában mérhetetlen belső erőről tesz tanulságot előttem, s nekem mégis az az első gondolatom, mikor megpillantom, hogy jól néz ki. Már úgy a körülményekhez képest. Igen, nyúzott a képe és ott ül tekintetében a világ összes fájdalma, mégis mindezzel együtt valami elemi erejű belső tűz is megcsillan a fakó tekintetben, a halkan odavetett köszönésben. Mindig is csodálattal adóztam az erős nők ezen szikrája felé, mely erősebbé teszi őket a legzordabb vidékeknél is. Ezt a pillantást keresem minden egyes újonnan ide érkező tapasztalt őrző tekintetében immáron, mert a reménykedés, a hit és a jóhiszeműség idejét jócskán túlhaladtuk az elmúlt két év áprilisainak nyomán. Nem. Ide olyanok kellenek, akik látják az előttük zajló események terhét... és mégis szembenéznek vele, végsőkig kitartva. A suta mosoly futó kaland szám szegletében, mikor lebukom előtte a pocsék körítéssel, s gyorsan leolvad képemről azt követően, hogy a lényegre térünk kérdésemmel. - Ezt örömmel hallom. - Biccentek aprót az első mondatát követően. Nem érdemel kevesebbet, minthogy teljes figyelmem övé, testemmel is felé fordulva hallgatom hát, arcát fürkészve mindeközben nyugodt, komoly tekintetemmel. - Az aktád tartalmával tisztában vagyok, Eliana - talán nála is jobban -, de azok csak papírra vetett szavak. Hagyjuk meg őket a könyvmolyoknak. - fűzöm hozzá szelíden. Sem ő, sem én nem a négy fal közé zárva éljük őrzői mindennapjainkat, a terep az, ahol igazán otthonosan mozgunk mindketten. - Vagy legalábbis mozgott egykoron ő maga is. Lassú mozdulattal válok meg zsebeim terheitől, mi a mobiltelefonomat, egy öngyújtót és a cigit jelenti. Egyedül az ezüsttőr marad tokjában övemen. Megszokás talán, fel se tűnik. - Először arra gondoltam, csatlakozhatnál hozzánk a reggeli edzésen, miközben beszélünk, de az talán még korai volna. Azért remélem nincs ellenedre megmutatni, mennyire szükséged van erre az egészre, úgy, hogy azt egy konok fejű harcos is megértse... - Alapállást veszek fel, kezemmel invitáló mozdulatot téve felé. Ugyan, ne csak álljon ott!
Tennem kell valamit, mert ha egyedül maradok a gondolataimmal, a múltammal, a fájdalmammal, akkor megőrülök, arra rámegyek, az úgy nem működik. Márpedig én nem szeretném, hogy elemésszen a bánat, mert én még élek, akármennyire is legyen ez jelenleg átok a szememben, de túléltem már egy ikertestvér, és egy leánygyermek halálát. Most is túl fogom, csak kell a kapaszkodó. Kell a biztos pont, amire koncentrálhatok. Kell az erő, hogy rájöjjek, ki vagyok, ha édesanya már nem. Feladni sosem volt kenyerem, nem fogom most sem, ha itt nem kapok új esélyt, keresek máshol, ténylegesen tiszta lappal. Egyelőre csak annyit tudok, hogy nem szeretnék menni, ám ha kell, akkor megteszem, ez is része a hivatásunknak. Oda megyünk, ahol szükség van ránk. Kolonc senki nyakán nem leszek, ahhoz már egészen vénnek tartom magam. Nyilatkozom, egy perc, de talán egy élet is kevés lenne, hogy szavakkal meggyőzzem, William nem ilyen, de ne is legyen. Mondani bármit lehet, ha a szavak mögött nincs ott a kőkemény elhatározás, a fáradhatatlan tenni akarás, esetemben egy gyermekeit elvesztett anya fájdalmára épülő újra kivirágozni vágyása, akkor fölösleges az egész. Én nem csak jártatom a számat, átgondoltam. Már előtte is sokat rágtam magam azon, mi lesz velem, ha Alaia elveszíti a küzdelmet, és tudtam, hogy csak az őrző mivoltom maradt számomra, amihez fordulhatok. Sosem volt kérdés. Talán kellene még gyászolnom, a fájdalmamon megtelepednem, de nem megy, nem akarom a józan eszem is elveszíteni, mert beszippant a saját valóságom. - Fogadnom kellett volna rá, hogy valami hasonló lesz a válaszod. – Futott át arcomon egy mosoly alig pislákoló árnya, és a következő mozdulatommal a hátitáskám a földön landolt, az csak hátráltatna, ha bármit bizonyítani szeretnék. Könnyed, ruganyos mozdulatokkal körözök párat a vállaimmal, a testem még közel sincs olyan állapotban, mint az elmém, amire az emlékeim tömeges eltávolítása nyomhatta rá a bélyegét, szörnyen nehezen tanulok már sajnos, de most nem is arra van szükségem. Ami engem illet, mindig igyekeztem egyensúlyban tartani a mágiát és a harci képzéseimet, sikerült is, bár utóbbiban mindig jobban haladtam, harcos talán csak azért nem lettem, mert fiatal leányzóként nem tudtam elképzelni. - Egyáltalán nincs ellenemre. – A testmozgás, feszültség levezetés még jól is jön részemről is, noha tudom, Will sokkal jobb nálam ebben a műfajban, nem hiába a harcosok vezetője is egyben, de ez nem jelenti azt, hogy ne mennék bele a dologba. A hozzám közelebbi kezét igyekszem elsodorni az azon az oldalon leledző sajátommal, hogy ezáltal egyrészt nyíljon rajta egy kis támadási felület, másrészt, ezzel együtt lendületet is szerezzek, hogy jól irányzott ütést indíthassak az arca felé, illúziókat nem táplálok a felülkerekedésemet illetően, egyelőre még önmagamat is ismét meg kell tapasztalnom, de attól még minden mozdulatom komoly, erőteljes, határozott, és igazság szerint megfontolt is. Meglátjuk, mire jutok vele.
Sokféle gyász létezik, s a gyásznak különféle fázisai. Ezt nem én mondom, kitalálták már előttem nálam sokkalta okosabb emberek. Amennyire múltbéli emlékeimre és a jelen csekély ismeretanyagára támaszkodni tudok, magam is belátom: azzal nem teszek jót a velem szemközt állónak, ha igyekszem távol tartani mindentől. Igen, talán labilis lehet az elszántsága mögött még, amit most felém mutat. Igen, előfordulhat majd, hogy nem egészen úgy és akképpen reagál egy helyzetre, mint kellene. - A célom annyi hát, hogy ezeket megelőzzem. Hogy ne fordulhasson elő még egy hasonló, mint ami a Vörös Hold éjszakáján történt. Látom rajta, hogy tanult belőle, s talán naiv tőlem, de megszavazom neki újra bizalmamat, hogy nem lesz még egyszer olyan eset, mint áprilisban. Sőt, hasonló se. - Vissza ne fogd magad! - Kaccanok válaszát hallva, egyúttal közelebb intem, s nem számolok vele, hogy rögtön támadásba lendül. Ennek fényében könnyedén sodorja félre "útjában levő" karomat - szép húzás, el kell ismerjem - de innentől már résen vagyok, s hárítom én is arcom felé érkező öklét szabad karommal. - Remélem nincs kifogásod az ellen, hogy... Fairbanksbe költözz. - Miközben beszélek, többnyire a védekezésre helyezem a hangsúlyt, támadásaim nem fajsúlyosak, inkább "riogatásnak", figyelme tesztelésének és kizökkentésének illenek be. Legalábbis afféle próbálkozásoknak. - Természetesen... akkor jársz át Anchoragebe, amikor csak akarsz, amennyiben... szólsz róla valamely vezetőbb beosztással bírónak. Épp, mint mindenki más. - Véd, hárít, véd. Ennyi a taktus, szinte szélmalomharcnak tetszőn, ha Eliana újra és újra nekilendül. - Lenne itt ugyanakkor egy személyesebb megbízás is, de... nem tudom, mennyire összeférhetetlen a ténnyel, hogy a férjed a szomszéd városban az issumatar. - Meg úgy egyáltalán, mennyire bízhatok meg benne. Én szeretnék, de kettőnk viszonya mégsem évtizedek biztos talapzatán nyugszik, hogy nyugodt szívvel ki merjem ezt jelenteni, remélem, ő is belátja. Szavaim végén hirtelen váltok taktikát és vetek gáncsot lábainak, hogy fenekére essen. Már, ha nem elég szemfüles, persze.
- A világért sem, úgyis rég élhettem ki magam. – Mondhatnám, hogy buzog bennem a bizonyítási vágy, de nem pusztán erről van szó. Nagyon soknak tűnik az utóbbi év a varázslatok, a harcok nélkül, hogy nem vagyok hasznos életem fő területén, holott kétségkívül erre születtem. Ötven év sok idő, hiába voltam fiatal, sokáig tökéletesen elkötelezett voltam, de Alaia betegsége eltávolított ettől. Most úgy érzem, szükségem van erre, hogy visszanyerjem önmagam, az életbe, a világba vetett hitemet, hogy visszakapaszkodjak a víz alól, máskülönben megfulladok. Hárít, közel sem lep meg, tudom, hogy jobb nálam, és kétségkívül edzésben is van, míg én magam nem igazán, azonban ez nem hátráltat abban, hogy a rég berögzült mozdulatokat leporoljam, és igyekezzek helyt állni. - Nincs, számítottam erre az eshetőségre. – Bólintottam, nem visel meg, mondhatnám úgyis, semmilyen szempontból nem lényeges, hol lakom, nem kifejezetten maradt semmi az előző életemből, Nigellel azóta nem beszéltem, de holt biztos, hogy pofán vágom, ha legközelebb látom. Ennyi azt hiszem, jár, ez azonban a kettőnk ügye. A látszattámadásait elég könnyen reszelem, az nem okoz gondot, hogy közben beszélek is, egyrészt nőből vagyok, másrészt különösképpen nem okoznak nagy problémát a támadásai. Én valamivel erőteljesebben, és célzatosabban igyekszem visszatámadni, keresve, hogy hol nyílhat rés a védelmén, próbálkozom, ami azt illeti, egészen módszeresen, sebezhetetlen emberek nincsenek, de attól még közel sem biztos, hogy lesz elég időm meglelni, ha úgy dönt, elég a játszadozásból, legalábbis neki talán annak tűnhet. - Amennyiben lehetőségem lesz hozzátok tartozni, mindenről be fogok számolni. – Tettem volna akkor is, hogyha… ámde nem tartoztam sehová, így nem éreztem kötelező jelleggel érvényesnek magamra a szabályok ezen részét, nyilván tévedtem, de már tök mindegy, most azon vagyok, hogy visszaállítsam a renomémat, nem érdekel, mennyi időbe, és mennyi erőfeszítésembe kerül. Ugyanakkor érezheti, nem vagyok elbizakodott, nem veszem készpénznek, hogy zöld lámpát kaptam, tudom, hogy ott még nem tartunk, ott sem, hogy bizalmat érdemeljek, de rengeteg idő áll még rendelkezésemre, hogy erről gondoskodjak. - Eliana Nayara Belmonte hajadon. – Szögezem le, mert nem, Solomon nem a férjem, akkor sem, ha esetleg akkoriban az emléktörlés sűrűjében nem volt módunk beadni a válókeresetet. Én már nem az a nő vagyok, megfosztottam önmagamat egy részemtől, ahová visszatáncolni egyszerűen lehetetlen, kiváltképp annak fényében, hogy nem akarom tudni azóta sem, mi történt. Mire végigmondom, kirúgja alólam a lábam, de nem kell aggódni, szíves örömest viszonzom a gesztust, akár a lábammal, akár a kezemmel tudok rántani rajta egyet, megteszem, a földhöz közelebb úgyis sokkal nyugisabb, nemde? Akárhogyan is, kissé lihegve ejtem ki a következő szavakat. - Mi lenne a megbízás? – Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, de nem fogok világgá szaladni attól, hogy köze van az Issumatarhoz.
Jobb vagy egyszerűen csak mindennapos edzésben levő, de semmiképp sem felvágós. Miként neki sem kell bizonyítani semmit nekem, legfeljebb saját maga számára. Mások fotóznak, rajzolnak vagy zenét hallgatnak terápiás céllal, számunkra ez az, ami segít kikapcsolni. Felismerem azokat, akiknek életforma az őrző lét és nem csupán önként vállalt kötelesség. - Vagy legalábbis szeretem ezt gondolni magamról és Eliana határozottan ebbe a csoportba tartozik. Ami pedig a mágussal való dolgaikat illeti, valóban a kettejük ügye - legalábbis amíg nincs kihatással egyikőjük munkájára sem a protektorátuson belül, sem másokéra. Nem gyerekek már, hogy ne tudják megoldani, meg amúgy se érzem úgy, hogy bármi közöm lenne hozzá és megvallom, nem is szeretném, ha lenne. A magánügyek befolyása a protektorátus életére igencsak megcsappant mostanság, részemről üdvözlöm eme trendet és szeretném megőrizni jó szokásként. Támadásaink és védekezéseink közepette, ha figyel, feltűnhet neki, hogy a bal karom kissé mintha "húzna", arról érkező ütéseim kevéssé lendületesek, megfontoltabbnak tetszők. Nem tett jót neki két-három év áprilisa, ami azt illeti, valahogy mindenki azt kapta szét tropára... - Úgy legyen. - Szusszantam, elengedve a múltat és ezzel mintegy "áment" mondva szavainak feltételes módjára. Hagyja el... vegye csak készpénznek nyugodtan, hogy csomagolhat egy hat órás útra. Egy régi-új életre. Mintha csak megunnám, hogy nem bírunk egymással, oly könnyedséggel vetek gáncsot neki, nevetős hangot hallatva kijelentése kapcsán. Oké, ha ő mondja! - Ezt a farkas is tudja? Tudod mit mondanak... a bundások egy életre vá - Összeakad lábunk, meginogva táncolok arrébb, majd megadóan rogyok le a földre, vele szemközt, egyúttal mondatom is megkapja végét - lasztanak párt. - Húzom kicsit, mert azért tisztában vagyok vele, nem feltétlenül a farkas volt, aki Eliana mellett kötött ki, bár a fene se tudja... Sosem voltam (és nem is leszek már) farkas, hogy tudjam, pontosan miként működik ez. Szerintem ők maguk sem vágják igazán, csak úgy megtörténik. Kialakul, mint a kötődés, eltéphetetlenül. Hangosabb szusszanással fújom ki a tüdőmben rekedt levegőt, majd komolyan tekintek a nő arcára, tekintetébe, ahogy elhangzik a kérdése. - Szükségem lenne egy belső ellenőrre. Olyanra, akiről még a felsőbb beosztásúak sem tudnak. Nem azért, mert nem bízok meg bennük, az életemet tenném fel bármelyikükre, Eliana. Egyszerűen csak olyan időket élünk, amikor nem engedhetjük meg magunknak a váratlan meglepetéseket. Okoznak a szellemek épp eleget, szóval jobb szeretnék minden kis apróságról időben értesülni.
Miért is zavarna Fairbanks. Ablakon kidobott pénz hónapok óta motelszobában élni, odaát meg tudomásom szerint lehet egy lyukam odalenn a pincében. Nekem az pont elég, egyedül vagyok, mint az ujjam, nincsenek már nagy igényeim, mindenem megvolt, amire egy nő vágyhat az életben, s mindenemet el is vesztettem. Már pusztán magamnak vagyok, csak a saját kedvemért teszem azt, amit, magam miatt megyek előre. Ez az, aminek most már élnem kell. Éltem is nagyon sokáig, az utóbbi három évemben fordultam csupán el ettől a világtól, mert kellett minden perc, amit a lányommal tölthettem. Ő már nincs, üres percek azonban bőven maradtak utána. A bal karját kiszúrom, ez is a dolgom informátorként, de nem hozza úgy a helyzet, hogy kihasználjam, és ami azt illeti, nem is szeretném, tekintettel arra, hogy nem kellene súlyosbítani az állapotát, úgy tűnik, épp eléggé leharcolta már az élet. Nem szóltam semmit, de úgy tűnik, nem kell vért izzadnom szó szerint azért, hogy hasznosat tehessek ismét, amiért őszintén hálás vagyok, mert bevallom, az elmúlt időszak túlságosan leterhelt lelkileg ahhoz, hogy megint hosszú kimenetelű harcokba bonyolódjak. Megtettem volna, ha szükséges, ám kétséges, mi maradt volna belőlem. Már a földről fújok egyet, miközben igyekszem kirúgni alóla is a lábát. Ez a téma őszintén szólva még megfejtésre vár, noha közel sem biztos, hogy szeretném rá tudni a választ. - Nem tudom. Néha olyan zavaros ez az egész, távol álljon tőlem, hogy erről csacsogjak veled, nem akarlak fárasztani, de mindig körül leng valami megfoghatatlan érzés a közelében. Az, hogy mi volt az előző életemben, nem tudom, most pedig tartjuk a távolságot, és tekintettel Solomon személyiségére, betöltött pozíciójára, nem válna előnyére, ha képtelen volna leplezni az érzéseit. – Különben sem számítana semmit, ha én lennék a farkasának az egyetlen párja, úgy sejtem, az vagyok, különben lenne valaki mellette már azóta, ámde nincsen. Ugyanakkor, a mi közös utunk véget ért akkor, amikor kitöröltettem az emlékeimet róla, az újak már csak fájdalmat köhögnek, nincs értelme gyötörnünk egymást. Soha nem is lesz. A múltat akkor is el kell engedni, ha már az emlékeinkben sem létezik, pusztán tudjuk, hogy volt, és piszkálja az idegrendszerünket, ámde sosem jutunk közelebb a valósághoz. - Konkrétan van valami, amit tudni szeretnél, vagy mondhatni minden olyasmiről jelentenem kell, amit furcsának, szokatlannak találok valakivel kapcsolatban? – Nem kérdés, hogy elvállalom, noha meg kell hagyni, határozottan csodálkozom a dolgon, hogy ilyen bizalmi feladattal lát el, noha az is lehetséges, hogy így szeretne tesztelni, de bármelyik eset áll fenn, megteszem, lévén nem azért akarok visszatérni, hogy máris beadjam a kulcsot, nem lenne rám jellemző. Ugyanakkor azzal szintén tisztában vagyok, hogyha ezzel megbukok, a világon egyetlen másik társam sem fog bízni bennem, ami csúnya lenne. - Megteszem, de azt gondolom mondanom sem, kell, hogy mindenképpen diszkréten kell kezelnünk, mert nem szeretnék közellenséggé avanzsálni. – Ez tiszta sor, hiszem, hogy megoldható, és William tudja majd kezelni a kapott információkat, és akkor elővenni a tarsolyából, ha nagyon indokolt. Igaz, ehhez nagyon is nyitnom kell mások felé, ami jelen állapotomban még nem lesz egyszerű, de meg fogom oldani. Épp olyan feladat, mint a többi. Azokkal megbirkózom.
Kezdőlap
