Mágiaszint 6. szint felkészülés I. lecke / Biisaiyowaq hangja
A Konkurencia első fairbanks-i napját nettó jófejségből meghagytam pajti-napnak. Fújja ki magát, csókolja össze a kedves és kedvtelen cimboráit, persze annyi kérésem volt, hogy lehetőség szerint ne nagyon rúgjon be, mert az határozottan hátráltatni fogja a közös munkánkat. Cserébe megígértem, hogy én sem fogok nagyon berúgni. Ember legyen a talpán egyébként az, aki a korai sötétedés, és a repkedő mínusznegyvenfokok ellenére képes egészen a Tananáig elkirándulni, és bevackolni magát a táborhelyre. Az ilyen meg is érdemli, hogy olyat lásson, ami nem lenne neki szabad, de komolyan. Nem is beszélve a vadállomány téli élelemszerzési nehézségeiről ugyebár. És nem, nem az állat a hülye, ha megkóstol valakit, aki csirkecombokon daruzva betipeg a vadon konyhájába. Persze rólunk merőben sértés lenne azt állítani, hogy kicsit is közünk van a normális fogalmához: éppen ezért hoztunk kis hátizsákocskát, rumostea, rumoskávé, tűzifa és minden, mi szem-szájnak ingere. De ha csak nem akartam kibérelni az egész egyetemet erre az estére, akkor kénytelen voltam meglépni ezt a kirándulást, tekintettel arra, hogy nem kakival fogunk gurigázni. Út közben persze faggattam, mi a helyzet odalent (mármint nem odalent, hanem Anchorage-ben odalent), meg úgy egyébként bármit szívesen hallgattam tőle, ha kérdezett, én is a magam megszokott bohókás előadásmódjával szórakoztattam (vagy épp untattam). Megérkezünk, tűzifa - ezúttal tökéletesen mágiamentesen begyújtva, mert nem pocsékolunk. Termoszok elő, pár perc, és érezhetően melegebb van. - Mondj nekem egy nevet! Bárki lehet az, de ha egy mód van rá, éljen és ismerd. Elteszem a termoszt, és miután leporoltam a havat az egyik farönkről, ráteszem a popsimat. Ha megkapom a nevet, bólintok, és tökéletesen nem veszek tudomást róla. - Nos, ha eddig azt gondoltad, hogy tudsz meditálni, akkor tévedésben vagy. Ahhoz képest, amit most fogsz tapasztalni, az könnyed, tv előtt bambulós sörözés. - kezdek bele a szónoklatba - Az elmélyülésnek olyan stabilnak kell lennie, hogy akkor se szakadjon meg, ha épp a karodat tépik le közben. És nem viccelek. A csavar azonban abban áll, hogy mindeközben meg kell tartanod a saját tudatodat is, tehát képesnek kell lenned felfogni a körülötted zajló eseményeket, tudnod kell irányítani a mágiát és a saját akaratodat is. A példánál maradva: igen, tudnod kell, hogy éppen tépik a karodat, de érzelmi választ nem adhatsz rá. Ez a transzállapot mindegyik rituáléhoz szükséges, és sokan természetüknél fogva alkalmatlanok arra, hogy elsajátítsák. - festem itt a szarvasistent a falra, tudom én, csúnya dolog, de senki sem várja el tőle, hogy elsőre sikerrel járjon. - A lényeg, mindig legyen valami kapaszkodó a világhoz. A kezedben tartott esszencia, a föld a talpad alatt. Bármi, amibe szó szerint kapaszkodhatsz. Na, adj nekem... öt percet, utána pedig próbálj meg magamhoz téríteni. Lecsukom a szemeimet, és elkezdem a meditációt. Néhány, jól begyakorolt lélegzetvétel, és már érzem is, hogy egyre mélyebben szív magába a tudatalattim, mint az iszapos mocsár: ugyanakkor nem nehéz, nem súlyos, sőt. Könnyű, és ha most kinyitnám a szemem, egészen biztosan mindent ragyogó fehérben látnék magam körül, kirajzolódnának előttem a kóbor lelkek alakjait, akik épp erre járnak. De ez még nem fáradtság. Ez még csak a forró teavíz a kancsóban, az energiák hömpölygő vízsugara, ahogy éppen felgyülemlenek elmém és akaratom gátján, hogy akaratom szerint bármelyik pillanatban áttörhessem, hatalmat szabadítva ezáltal a világra.
Pajtikörbecsókolás oké, berúgás ne legyen. Ezeket a kikötéseket hallva szentül meg voltam győződve róla, hogy itt ugyan részemről nem lesz probléma. Ahogyan azt Savácska elképzelte, simi az okos fejének. A totálisan szétesett, felforgatott és nagyjából romba döntött este után feladtam a reményt arra vonatkozóan, hogy pár órát elcsípve aludjak - ismertem magam, a mosott szarnál is rosszabb teljesítményt nyújtanék akkor. Így maradt a lassan egészségtelen mennyiségű kávé. Nem kellett nekem, hogy huszonnégy órán át talpon tartson, miközben maximális fordulatszámon pörgök, mint egy sztahanovista búgócsiga, megelégedtem azzal a pár órával, amit Dimitris fejtágítása jelentett. tán mindenhogyan ki fogok dőlni, már csak a telefonos előre vetítése miatt is biztos voltam ebben. A túrázás kellemesre sikerült, nem okozott gondot mindenféle semmiségről csacsognom, és már csak a stílusa miatt is élvezettel hallgattam, amikor ő mesélt, beszélt. A mozgás, a friss - hideg - levegő és az erdő kifejezetten jót tettek, segítettek felébredni, ébernek lenni, már csak ezért is örültem, hogy nem az egyetem fala között ejtettük meg az első leckét. Kicsit izgultam, egyfelől azért, mert viszonylag régen voltam utoljára "órán", másfelől pedig mert nem akartam leszerepelni. Amikor megérkeztünk, én is letettem a magam hátizsákját, nem sokkal később pedig élvezhettem kicsit a termosz és Dimi tűzcsiholó tudományának áldását. Remélem nincs sok rum sem a teában sem a kávéban, mert a fáradságommal párosítva most nagyon hamar nagyon csúnya véget érne a "randevú". - Kyle Prescott - mondom kapásból a nevet, amivel utána nem kezd semmit. Pislogok kettőt, de nem teszem szóvá, nem firtatom a dolgot, Mentor a főmágusi címe mellett, biztos tudja, mit csinál, én pedig ki tudok várni. Dimitris belekezd én meg csak állok, hallgatom és tökéletesen alkalmatlannak érzem magam az egészre az első percben. Utána feléled a bizonyítási vágyam, csak-azért-is habitussal megtámogatva, mindezek mellett viszont egyetlen szavát sem mulasztom el. Figyelek rá, nem csupán arra, amit mond, hanem egész lényére, a meditálás, transzállapot megkezdésére is. Bizsergető a beálló változás, megfoghatatlan, meghatározhatatlan, de tisztán érezhető, miközben csendben várok és lesek. Mintha a titkait akarnám kifürkészni, s ez valahol így is van, ezért vagyunk itt mindketten, hogy ő megmutassa, én kifigyeljem, gyakoroljam, eltanuljam. Kivárom az öt perc leteltét, rá is húzok kicsit, majd járkálni kezdek körülötte, méregetem, hogy vajon mivel kezdjem. Már most úgy érzem magam, mint egy szemtelen légy, a gondolat pedig pillanatnyi mosolyt csal az arcomra. Végül visszamegyek a táskámhoz, hogy némi matatást követően egy szemöldökcsipeszt túrjak elő az aljából. Nem kell egyből a legdurvább dolgokkal kezdeni, na. Leguggolok Dimi elé, egy darabig csak nézegetem az arcát, majd módszeresen nekilátok kiszedni a bajuszát - szépen szálanként, egyesével. Hogy is van az a mondás az oroszlán bajszával? Áh, mindegy! De ha nem tért magához, vagy nem méltóztatott figyelemre, akkor a felénél megálltam. Egyfelől mert ilyen csálé bajusszal fantasztikusan nézett ki, másfelől, mert egy ponton túl eluntam. Egy pillanat erejéig megfordult a fejemben, hogy lent - igen, pontosan ott lent - is fazont igazítok ugyanilyen módszerrel, de... mivel több alkalommal is találkoznunk kell, inkább nem. Tudnom kell azt is, ha közben a karomat tépik. Rápillantok a vállára. Nem. Inkább szereztem egy vékony kis gallyat és elkezdtem vele az orrát piszkálni - remélem kicsit se volt megfázva -, töfködtem, forgattam, orrliktágítási gyakorlatokat végeztem vele Dimin... Ha erre se reagált, akkor fogtam egy husángnyi faágat és... gőzöm nem volt, hova, hogyan üssek. Fejre? Meghülyül nekem és cseszhetem a továbbtanulásom. Gerincre? Megnyomorítom és megint szép lesz. Vállra? Hm, ez egész baráti megnézzük! Lendítettem rajta egy nagyot és amennyire erőmből telt vállon suhintottam vele a férfit. Őrzői brutalitás, verik a görögöket. Basszus, csak vissza ne adja!
Szerintem itt lenne az ideje annak, hogy adott esetben lottózzak. Mármint... Nagyjából a teljes vagyonkámat simán rátehettem volna arra, hogy Prescottot fogja majd mondani, kár is volt kérdeznem. De az ilyen pozitív visszacsatolások mindig jól jönnek ugyebár, szóval csak egy biccentéssel tudomásulvéve ugrok át a dolgon, hogy kiselőadást tartsak arról a transzállapotról, aminek az elérése minden körülmények közt törekedni kell, ha ezeket a mini-rituálékat végre kívánja hajtani. És nem is vagyok rest prezentálni neki a procedúrát. Ilyenkor mindig azt képzelem, hogy a testem és a tudatom két, egymástól elválasztható életforma. Mintha kívülről láthatnám magamat úgy, hogy közben az egész csupán a fejemben zajlik le, holott bizonyított tény, hogy a testelhagyásos élmények létező jelenségnek minősülnek. Tudom, hogy körülöttem járkál. Tudom, hogy visszamegy a táskájához és abban matat. Tudom, hogy borzasztóan vicces módon kívánja tesztelni a türelmemet azzal az istenek kovácsolta szemöldökcsipesszel. Tudom, hogy minden vágya kipiszkálni minden bafagyott fikát az orromból, ami fúj, de maradjunk annyiban, hogy ízlések és pofonok ugyebár. És azt is tudom, hogy istenesen vállba ver azzal a husánggal, mintha valami kiporolni való ágynemű volnék és azt is tudom, hogy a fizikai testem leborul a farökről, bele a hóba. És azt is tudom, hogy ez nagyon fog majd fájni. Ettől függetlenül nem érzek semmit. Nem engedem érezni sem a fájdalmat, sem a csiklandós érzetet, semmit. Egy hang sem szalad ki a torkomon, egyetlen vonásom sem rándul meg, bármit is tegyen velem és minél inkább úgy érzem, hogy nehéz megtartnom ezt az állapotot, annál mélyebbre süppedek a meditációban, ezzel hergelve fel mégjobban a körülöttem kavargó energiákat. De nézzük a jó oldalát: ez az energiahalmaz jelenleg az egyetlen olyan dolog, ami sejteni engedi, hogy élek. Ez Savannah számára lehet előny, mert a helyében én például összecsinálnám magam azután a borulás után, amit a közelmúltban produkált az élettelenné petyhüdt testecském. Ha akar, akkor még meg is rugdoshat, egy pillanatig sem bánom a dolgot. Egyetlen dolgot tudok, méghozzá azt, hogy a kabátom zsebében ott lapul valami, ami ezt az egész helyzetet még érdekesebbé fogja majd varázsolni. Rácsatlakozom az apró szőrcsomó energiáira, Biisayowaq utódjának erejére, ami finoman lendi körbe az esszenciát, és a legrövidebb úton, hirtelen, a semmiből vágok léket Savannah energiáin át egyenesen a nő elméjébe. A földön fekve találja magát, nem sokat lát, hiszen a körülötte trappoló száz és száz lábpár kellően nagy port kavart ahhoz, hogy legjobb esetben is csak köhögve legyen képes fuldoklani. Sikolyok, kiáltások, idegen nyelvű buzdító és figyelmeztető szavak töltik fel a teret, ami a futás zajában még üresen maradt. Aztán egyik pillanatról a másikra áldozatává válik ezeknek a lábaknak: pontosabban patáknak. A hátizmába és a fejére taposva csúszik le testéről a négyből két lába, hogy aztán tovább haladhasson, rvetve magát a még talpon leledző emberekre. Jobbra fordítva a tekintetét nem láthat mást, mint egy épp alakot váltó farkast a tömegben, aki mancsával kapva az emberseregbe, nemes egyszerűséggel kettétépi áldozatát. Semmi sem marad a lelkében, csak a fájdalom, a félelem és az a gondolat, hogy bassza meg, valamit mindenképpen csinálni kellene, de leginkább kurva gyorsan eltűnni innen. A képsorozatnak olyan hirtelen szakad vége, mint amilyen váratlanul elméjébe villant. Én pedig ezzel párhuzamosan úgy térek magamhoz, mint a fuldokló: felpattannak a szemhéjaim és egy hatalmas lélegzetvétellel kapok levegő után, keresem a helyem a testemben, és... - Mami.... fáj a vállam... Nyöszögöm, és nagynehezen feltolom magam a hóba, felvéve valamiféle ülőhelyzet-féleséget. A világ bizonytalan, minden mozog még, kicsit szédülök és borzasztó gyengének érzem magam, de majd elmúlik. Ez az ára annak, amit az előbb véghez vittem. - Na, hogy tetszett? - persze, miért is ne fényezné az egómat, ha már kiszedte a fél bajszomat - Jó hír: addig nem megyünk haza, amíg nem produkálsz valami hasonlót. Hoztál hálózsákot? - kérdezem nevetve, közben automatikusan dörzsölgetve azt a vállamat, amit megütött, meg vakargatom az orromat és a bajszomat is egyúttal. Most csapódik le minden fizikailag megkésett fájdalom és viszketés, amiről eddig nem vettem tudomást. - Ha készen vagy az első próbára, csücsülj le valahova és állj neki. Addig összeszedem magam.
- Basszuskulcs! - sikítottam fel, amikor Dimi az ütéstől csak úgy kidőlt... eldőlt oldalra. Úr Isten, ha megöltem, ha Will épp erre jár... Mi a fenét fog gondolni, hogy gyorsabb előmenetel reményében kicsináltam a Tetoválómestert? Pár másodpercig ahhoz is túl ijedt vagyok, hogy felfogjam: továbbra is érzékeltem az energiáit, meg egyébként is, egy vállon suhintásba még senki nem halt bele (kivéve, ha egy toronyépület tetejének szélén állt és úgy esett meg az eset). Körbefordultam, topogtam - William sehol, köszönöm Szellemek! -, aztán letérdeltem az alélt férfi mellé és paskolni kezdtem az arcát, ahogy leesett, hogy bizony ő még él! Nem tudom, mikor lélegeztem fel utoljára ennyire. Ja de, tudom. A paskolás rövid időn belül hangosan csattogó pofozásba ment át, hát térjen már magához, mert komolyan kezdtem megijedni, hogy nem is a meditáció miatt nem reagál, hanem mert leütöttem. Most meg vörösre pofozom lassan az arcát, egyre jobb. Minden esetre nem csinálhattam ezt az egészet túl sokáig, az egyik mozdulat, amivel pofonra lendítettem a kezem, a felénél elakadt. Egy pillanat alatt ragadott el a kép, fuldoklok, mintha én lennék ott, levegő kéne, de helyette csak taposó lábak száza jut. Érzem, hogy fáj a hátam, ahol rátaposnak, hogy hunyorogva próbálok minél több alakot kivenni, a zűrzavar okát, hogy a por szűnni nem akaró köhögésre késztet... A semmiből körém robbant káosz egyszerre bénít meg és akarok tőle minél előbb, minél messzebbre menekülni, legalább átlátni, felfogni, nem csak villanó részleteket kapni. Eltűnni, igen, minél előbb el kell tűnni innen! A másodperc tört része alatt találtam magam forró, poros talaj helyett hideg, fagyos, hóval borított földön. Ahogy ő lélegzetvétel után kapott, úgy én is, köhögtem, pedig tiszta volt a levegő - a tábortűz füstjét leszámítva - és a csontjaimig hatoló menekülési kényszertől, elhatározástól is hajtva kúsztam távolabb tőle. Mozognom kellett, mozdulnom, hogy tudjam, biztosan érezzem, a sajátom minden tagom, oda mehettem, ahova épp tetszett. Az utóhatástól majdnem elkezdtem keresni azt az alakot váltó farkast, amelyik épp ölt. Egy szót se bírtam kinyögni, csak járkáltam, mint akit erre ítéltek, közben pedig Dimitrist méregettem, mintha attól tartottam volna, mikor jön a következő "támadás". - Bocsi - reagáltam késve a váll fájdalomra, még mindig kicsit másutt járva. - Ha nem épp porba tiportak volna, lehet jobban értékelném. De kétségtelenül hatásos volt. - Még mindig nem voltam képes leülni, de legalább már meg bírtam maradni egy helyben állva. Amikor meghallottam, hogy tőlem is hasonlót várt kissé szkeptikusan felnevettem. Tényleg jobban tettem volna, ha hozok hálózsákot - valamiért kinéztem belőle, hogy képes valóban addig kint maradni velem egy huzamban, amíg nem hozom ezt össze. A készen állásra csak bólogattam, bár nem tudom, mire álltam jobban készen: az kint töltendő napokra vagy a meditálásra. Pardon: a sokkal elmélyültebb meditálásra, mint amit valaha szerencsém volt produkálni. (dobás) Erőlködtem, próbálkoztam, és habár valami mintha... nem. Ez ugyanaz a meditáció volt, mint mindig, talán ha egy nagyon kicsivel elmélyültebb, de érdemi változást nem sikerült felmutatnom. Ráadásul kezdtem olyan hülyeségeken agyalni, mint hogy mi lesz, ha nem sikerül, ha abszolút nem sikerül, ha elbukok, megbukok, megrekedek... Szerettem volna úgy kisöpörni a zagyva-zavaró gondolatokat a fejemből, ahogy a szél teszi a szagokkal szellőztetéskor. - Nagyon fáj a vállad? - kérdeztem több perces néma erőlködés után inkább, úgymond szünetet tartva. Ha már nem megy jelenleg, akár kérdezhettem is.
Minden évben eljön ez a nap, és már rég megszokhatták a falkatársaim, hogy ilyenkor bizony két napig használhatatlan vagyok. Ma konkrétan elhúzom a belem inni, holnap meg egész nap fetrengek majd a másnaposság okozta kómától. Igen, olyan sokat iszom, elvégre, nekem már igencsak szép mennyiség kell a cél eléréséhez. Igazából, hamar kimegy, csak jó egy kicsit egyedül lenni, elmerengeni a történteken, és egy ideje már az is mellettem van ilyenkor, aki miatt az egész elkezdődött. Castornak annak ellenére szóltam, hogy két napig nem osztottam be magam, hogy tudja nagyon jól, ez amolyan berögződött szokás már nálam, soha nem is volt belőle probléma, és mivel nekem nem szokásom inni, és mindig első szóra ugrom, még soha nem volt belőle probléma sem. Következésképp egyszer sem mondta, hogy nem. Amilyen munkamániás pöcs vagyok, szerintem még örül is, hogy legalább ilyenkor nem lát. Pár perce motoszkált valaki az ajtóm előtt, be is kopogtak, de úgy gondoltam, hogy ráérek felöltözés után kinyitni, amúgy sem vagyok az a típus, aki egy szál törülközőben a csípőjén ajtót nyitogatna. Amikor végül megteszem, egyből fintorba rántom az orrom, mert már megint ez az illat, akit azóta sem tudok hová tenni, ráadásul a kártyán szereplő szösszenettől sem leszek okosabb. Ki az az Amos? És honnan tudja, hogy ma van az a nap? Nem falkatársam, nekik mind ismerem a szagukat, következésképp határozottan nem kellene elmennem, ennek ellenére tudom magamról, hogy megteszem. Kiderítem, ki ez, és miért nem tudok szabadulni a szagától, aztán leiszom magam mint az albánszamár, és keresek valami szemrevaló némbert, aki két percre az eszembe vésheti, mi az, amit annyira megtagadok magamtól. Azt viszont be kell látnom, hogy a pia kérdést nem aprózta el, mondjuk azt, hogy a whisky kimaradt, némileg sérelmezem, de ajándék lónak ne nézzük a fogát ugyebár. Castor még gyorsan felhívom, hogy valami Amos nevű pasas be akar rúgni velem, de csak megnézem, ki az, benne van-e az adatbázisba, és elhúzok a vérbe a szokásos tevékenységemet folytatni. Azért a piát viszem magammal, jó lesz alapozni. A fehér hosszú ujjúm tökéletesen megfelelő a laza farmerral, ilyenkor nem veszem komolyan magam, mert csak szórakozni akarok, semmi mást. Ilyenkor nem vagyok igazán önmagam, vagy talán pont hogy igen, sosem vágytam ebben mélyebben elmerülni. A szagáról megismerem, bár semmi kedvem ki kicsodát játszani. A pajzsom fel van húzva, úgy indulok a földön fetrengő alak felé, akinek az alkatából egészen egyértelműnek tetszik, hogy vagy nagyon vézna pasi, az olyanra illik is az Amos név, vagy nő. Nos… - Kösz az ajándékot, de öregem, gőzöm sincs róla, ki vagy. Nyitok így, mert őszintén, semmi kedvem a sallangokkal tömött tiszteletkörökhöz, nem falkatag, nem is kellene foglalkoznom vele, csak épp bassza a csőrömet a dolog, hát eljöttem, az már más kérdés, hogy nem tervezem hosszúra a maradásomat.
Őrületesen szórakoztatna, ha tudnám, hogy utánam kérdezősködik, azon meg halálra sértődnék, hogy nem tudja ki is vagyok én. Hogy Amos ki vagyok. Mert hát akkoriban feledhetetlen bohém voltam, bár ha egy bizonyos szögből nézzük, akkor mégis amondónak kell lennem, hogy határozottan feledhető is. Hiszen annyi LSD és alkohol között ki emlékszik már mindenre pontosan? Erre jók a farkasaink, ők legalább vannak, s lenyomatot hagynak az időben. Éppen ezért van leeresztve a pajzsom annyira, hogy akkori, mutatott koromat éreztessem vele, se többet, se kevesebbet. Így is háromszáz fölé megy a mutató, legyen boldog vele akárki fia-farkasa. ~ Biztos vagy benne, tüzes barátom? ~ kérdezek vissza gondolatban, legalábbis megpróbálkozom vele. Ha teljesen bele van rezelve a pajzsa mögé, s kizár, akkor nem fogok turkálni, vagy lejjebb ereszti, vagy kedélyes némaság lesz a válaszom a kérdésére. Szavakba egyelőre nem akarom önteni mindezt, mert nőiségemtől messze gondolatban így ugyanazt a hangot tudom fejébe ültetni, amíg mindig is a farkaslétem sajátja volt. Ez nem változik úgy, mint a testek, s a hangszálak okozta hangi kivetülés. Továbbra sem mozdulok, a pajzsom ott van, ahol van, a farkasom nyugodtan heverész mögötte, mintha csak a nyitott ablak párkányáról lógatná le mellső mancsát, hogy megpiszkálja vele a befelé kukkoló orrát. Ha kölyökmacska lenne, akkor még illene is hozzá a mozdulat, így viszont van benne valami mélyen szemtelen, ami nem illenék a koromhoz, de pont leszarom. ~ Részeg voltál, talán józanul most sem fognak előjönni az emlékeid. ~ ragozom még egy picit, ha már tudom, ha pedig nem, hát csak vállamat vonogatom, miközben felülök, hadd lássa arcomat is a kalap karimája alól kikandikálni. Hátha ezen elejtett szösszenetek az útra vezetik. Hogy élvezem-e? Azt hittem nem fogom, de az igazság az, hogy baromira igen.
Örvendezek, hogy még idősebb is nálam, komolyan. Más sem kellett nekem, mint egy árnyék a múltból, akinek épp az jutott eszébe, hogy ma leporoljuk a kicsi Lucast, biztos rég szívtuk a vérét. Olykor nagyon tele van a tököm azokkal, akik szerint vicces szívatni, ráadásul pont ma. Azon a napon, ami a legfontosabb számomra az egész évben. Érzem, hogy pajzsomon kopogtat az ereje, és valahol mélységesen felháborít, hogy nem bírja kinyitni a száját, és élni a beszéd lehetőségével, ellenben mentálisan óhajt kommunikálni. Jó, essünk túl rajta, annyira leeresztem a pajzsom, hogy közölhesse, ami a szívét nyomja. - Abban teljesen biztos vagyok, hogy nem vagyunk barátok. Állapítom meg rögvest, higgadt hangon, már-már érdektelenség színezi, komolyan nincs kedvem ehhez, csak szeretném tenni, amit szoktam. Igazán találhatott volna más balekot ez az Amos. - Meg abban is, hogy többet tudsz rólam, mint én rólad. Ennek nem örülök, általában nagyon is jól értesült vagyok, és zavar, hogy most nincs így. Mintha kimaradtam volna pár körről, pedig nem jellemző rám az ilyesmi. A hangjából tán dereng valami kósza emlékfoszlány, de még így is kevés ahhoz, hogy tudjam, ki is akar ő lenni. A farkasom nem az a tipikus ugrok mindenre fajta, bár masszív, fennséges és domináns, de kell egy pont, amin átlépve hajlandó megmozdulni. Most még nem tartunk ott. Érzékeli ugyan a megmozdulást, felszalad az ínye valamelyest, de nem mozdul, nincs miért. - Ezek szerint részegen többet pofáztam, mint kellett volna. Általában nem teszem, bár relatíve ritkán közösködöm ilyenkor vérfarkasokkal, az emberek kellőképpen egyszerűek a lelki világomnak, bár egyszer besikerült egy csinos őrző is, na soha többet, mert más is besikerült, aminek aztán lélekölő vége lett. Ahogy annak is egészen sokkoló eredménye születik, ahogy felül, és legszívesebben kurvára földhöz basznék valamit. Már megint ez a pofátlan szuka szórakozik velem, ráadásul… legutóbb nem kétszázasnak tűnt? Most meg van pofája erősebbnek lenni nálam? - Még véletlenül sem költői kérdés, de szándékodban áll elgurítani a gyógyszeremet? Az halál biztos, hogy eszemben sincs piálni vele, egy korty levegőt nem akarok egy ilyen idegesítő boszorkánnyal eltölteni, csak az az egyetlen értelmes gondolatmorzsám jelenleg, hogy milyen jó, hogy nem estem neki legutóbb, nem alázott szénné. Fizikailag is, mert láthatóan olyan mértékben hülyére vesz, amit senkitől sem vagyok hajlandó elviselni. - Amos, mi? Nem vele piálok, de kikapok egy üveget a dobozból, lerántom a kupakját, és meghúzom tisztességesen, Michael sosem volt okosabb vagy higgadtabb, mint én, most mégis ő az, aki megpróbál megállítani. ~Lucas, ne csináld. Komolyan. Kurvára meg fogod bánni.~ - Inni akartál, ugye? Hát tessék. Az engem már végtelenül hidegen hagy, hogy milyen hirtelenséggel esik le neki, hogyha nem mozdul időben, lazán megöntözöm a hülye kalapját, és remélhetőleg az arrogáns kis képét is némi rummal, a cél ez lenne, de ősbunkó nem akarok lenni, hát kapott egy esélyt, hogy lereagálja, bár sokan nem vártam, az tény.
Elnevetem magam a kakaskodó megjegyzésére. Rendben van, barátok nem vagyunk, de a mi fajtánknak nem is sok akad belőle, s ha rendesen magába néz, akkor ezt neki is kell tudnia. Már legalábbis kellene, hogyha ismerné a fajtánkat általam. Ha nem hagytam volna ott, mint egy büdös paraszt, akkor meg is taníthattam volna rá. Szégyellhetném magam, de nem teszem. Nem jobban, mint amennyire ő tenné a helyemben, vagy bárki más ebből az elcseszettül kurvajó vérvonalból. - Valóban. Mások vagyunk, de muszáj már rögvest az elején ilyen kecskeszarnak lenned a deszkán? - fakadok ki tettetett hisztériával azon a ponton, amikor már megmutatom neki az arcomat is. Kinyújtom lábaimat, ültemben magam mögé támaszkodom, jobb bokámat keresztbe teszem a balon. Küllemem ugyanazé a lekoszlott hippié, aki Amosként voltam, már ha a ruhatáramat figyeljük. De mivel nem éppen flangáltam előtte talpig ruhaneműben sokáig - és akkor is be volt állva - így ez biztosan nem üti meg a szemét. Ahogy én sem vagyok biztos benne, hogy akkor is ilyesmiket aggattam-e magamra. Rég volt és én sem voltam akkoriban - sem - épp csontszáraz és tisztafejű. - Ez így igaz! - nevetek hátravetett fejjel, egy pillanatra torkomat mutatva neki, szabadjára téve azt. Nem gondolom, hogy neki fog ugrani, ez a nap nem az a nap, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy felkészületlen vagyok. Több az előnyöm, mint amennyinek hiszi, bár arra már így is lassan rájöhet, hogy valami tekintélyes mennyiségű fekália van a palacsintában. És ha tudná, hogy a Kínai Népköztársaság egész éves termésének a szintjét verjük.. nem, ne tudja meg. Nem az a célom, hogy rommá gyalázzam. Csak mellette akarok lenni, hogy egyen meg mindkettőnket a nehézség. Csodás törődő vagyok, nem igaz? - Nem kellett, lesírt rólad. Meg amúgy sem vagyok vak még akkor sem, amikor be vagyok állva, mint a gerely. - vonom meg a vállamat. Ha pontos személyleírást kérne magáról aról az estéről, kezdek rájönni, hogy én sem tudnék vele szolgálni neki. De azóta párszor már figyeltem.. rohadt messziről. Nem akartam apja lenni, ahogy most sem kívánom megtenni. De hogy mit akarok? Nem mindegy? Én sem tudom, de pont nem is érdekel. - Az. Az eleje mindig stimmelni szokott. - teszek úgy, mintha az A-betűs nevek hazudása lenne a fétisem. Ennél mélyebben ebbe nem is fogunk belemenni. Amogis visszautazhatunk, de Acacian át Alastair vagy Annakpok már nem fog elméjébe kúszni, legalábbis nincs tervben. Bár én és a terveim.. csak erre ne járjon senki, akinek nem kellene. - Le akarod nyalni? - kapja meg a reakcióm, miközben a kalapot lefittyentem fejemről. Igen, jutott arcomra is, kövér csepp ül ajkaimon is, mely a beszédtől államra folyik. Nem mondom, hogy nem bőszít, de nem azért vagyok itt, hogy megtépjem. Egyelőre szórakoztat a drága. És sajnálom is egy kicsit, hogy épp olyan elbaszottnak tűnik, mint amilyen én vagyok, de őszintén, mi a faszt csodálkozom ezen? - Van gyufám, ha kell, bár itt nem sok mindent tudnánk felperzselni, s a vadőr is megorrolna ránk. Csak piszkálom, élvezettel dagonyázok felspanolt idegállapotának esszenciáiban. Hogy hova vezet ez? A tököm se tudja, az a tuti. De szerintem ezzel nem én vagyok így egyedül kettőnk közül.
- Nem muszáj, de ha pattogni akarok, mint kecskeszar a deszkán, hát azt fogom tenni. Nyilván nem kell kifejezetten részleteznem, hogy miért, és mennyire szarom le, a szép szónál maradva, hogy az ő kis lelkét esetlegesen sérti nem épp simulékony hozzáállásom ehhez az egyébként nevetségesen érthetetlen helyzethez. - Mélységes örömmel tölt el, hogy ilyen jól szórakozol, de nem azért jöttem, hogy feldobjam a napodat. Mondjuk, megtehetnéd te az enyémmel, tán arra jó vagy. Ritkán vagyok büdös paraszt, komolyan, de jelen pillanatban agyérgörcsöt kapok ettől a némbertől, és a ténytől, hogy fogalmam sincs róla, kicsoda, a farkasom mégis érdeklődve figyel, és olyan nyugodt, mintha egy ménesre való ketamint kapott volna. Hát mi van a világgal? - Ez nálad valami perverz hobbi? Felforralni mások agyvizét, hogy aztán ott hagy őket a picsába, és ne tudjanak meg semmit? Nem vagyok kíváncsi a játékodra. Az igazság az, hogy voltam már ennél sokkal idegesebb és kétségbeesettebb, de valahogy nem tudok most mit kezdeni a személyével, zavar, hogy tudnom kéne, kicsoda, emlékeznem kellene rá, ha nem is rá, hát erre az Amosra, bármiféle dorbézolásra, amikor valami olyan történt, ami nem a szokásos. - Biztos már most többet ittam a kelleténél, de szerintem elég kevés férfias vonásod van, már ha nem vesszük a transzvesztitákat megszégyenítő mentális döngicsélésed, és a Bécsi kaput kiverő szádat. Miért nem húzok el innen? Nem értem, talán mert úgy érezném, hogy két perc alatt kiütött, mint egy légycsapóval a pofátlan legyet szokás. Abból nem eszik, ennél azért nagyobb marha vagyok, főleg azon a napon, amikor tényleg nem engedek semmiféle határoknak személyemmel kapcsolatban. - Mint ahogy a segged sem érdekelt, úgy erre sem vagyok vevő. Szűröm a fogaim között, jobban örülnék, ha egyszerűen felhúzná magát a dolgon, és elintéznénk mint… farkas a farkassal. Még akkor is, ha összelapít, ahogy egy bogarat szokás, csak kár, hogy szenvedélyes lelkesedésemben nem osztozik velem a farkasom. - A haj jól ég, csak kicsit több szesz kell rá. Van az a pont, amikor szíves örömest csinálnék belőle élő fáklyát, bár sajnálatos módon sajnos eddig nem jutnék el szerintem. Hátat fordítok neki, jelezve, hogy bevettem a leszarom tablettát, és inkább foglalkozom a rumommal, mintsem a szőkeséggel tegyem. - A folyó mellett egyébként sem poén, túl közel van a megoldás. Nézem a víztükröt, benne magam, a fejem felett a halovány derengést, megfakult szellemarcán valami olyat, amit értenem kellene, de nem tudom megfejteni. Csak próbál adni valamit a végtelen nyugalmából, elérni, hogy kevésbé legyek felspanolva, kevésbé legyek vad és elborult, olyan, amilyen akkor is voltam. Amikor meghalt. - Komolyan, akárhogy is hívd magad. Mit akarsz tőlem?
- Legalább ismered a mondást, dicséretes. - füttyentek elismerőn, mintha éppen az lett volna a célom, hogy kultúrbarbárnak neveljem. Őszintén, talán az a szerencséje, hogy nem neveltem semminek, bár nélkülem is elcseszetté tudott válni. De legalább karakán szarjankó, büszke vagyok rá a magam módján. Nem, mintha érdekelné. - Talán kipróbálhatjuk. - vágok vissza pimaszul, fel sem véve, hogy parasztkodik velem. Úgyis telve vagyok szexuális frusztrációval, Tipit sem tudtam horogra akasztani, vagyis tapintatosan ő nem akasztott engem a szegére, mert túl gyengének talált, aztán azóta meg a Biishafiaskó is befigyelt. Darrenen meg pláne nem élhetem ki magam, más pedig egyelőre nem akadt. A nagydarab vadállat a koncertről mondjuk egész jó lehetett volna, de azt is elszalasztottam, mert meg találtam halni mielőtt újra felkereshettük volna egymást. Szar ügy. - Nem úgy tűnsz, mint aki olyan állatira ideges. Az emberi szargőz az agyadon nem olyan lényeges, mint a farkasé. Nézz már magadba! Támadni akar? Erőszakos? Plüsskutya. Vajon miért? Nem sértegetni akarom, de nyilván veheti annak is, amilyen a lelkiállapota meg a jelleme, még ki is nézem belőle. Nem mondom, hogy nem irritál, de én csak ne emeljek szót a világ mocska ellen, ha én vagyok az egyik. Hagyom hát, hadd szívja vissza a numerára való igényét azzal, hogy nem izgatta a seggem sem legutóbb. Csak finom fricskaként öntök olajat a tüzére. - Az előbb még egészen másképp állt a verbális zászlód, de te tudod. - vállat vonok, nem lovagolom meg. Sem őt, sem a témát, bár előbbiben nem vagyok biztos, hogy egyáltalán nem fog megtörténni. Nem viszketek azért, s meg sem pókhálósodtam, de nem lettem apáca csak azért, mert sze.. pfujj, hagyjuk inkább! - Nem volt megfelelő sem a hely, sem az idő. - pöccintem le a vádat magamról, nem fogok érte elnézést kérni, teljesen felesleges. És nem is érzem úgy, hogy menne őszintén, őszintétlenül meg momentán semmi kedvem nincs hozzá. Hanyatt dőlök, lustán fordítom el látszólag minden figyelmemet Lucasról, hogy a csillagok vizsgálatába kezdjek. Persze ettől még az a vadállat maradok, aki eddig is voltam, nem érne felkészületlenül a támadása, de mintha.. nem is tudom.. akarnám, hogy nekem rontson. Mert idegesít, de leginkább azért, mert nem kezes. Mert olyan, mint én, s mert emiatt büszkének kell lennem rá és nem száll le tőle a hajam. - Amennyiben a mesterséges intelligencia a fejeden rendessé válik, majd rájössz magadtól, hogy miért nincsenek olyan vonásaim. Egyébként meg ebben a szaros államban nem marha mindegy? Itt a Riley is lehet nő is meg férfi is, akár a Jordan, a River, vagy Németországban a Maria. - világítok rá a lényegre mintegy mellékesen. Egyelőre nem kívánom megosztani vele az igazságot, s őszintén szólva egyre messzebb sodródunk attól, hogy valaha meg kívánjam tenni. - Pfujj! Sose akartam kopasz lenni, szóval hagyd békén a hajamat, mert forrófejű leszek. - közlöm vele játékosan, de benne van a fenyegetés hangomban. Mondjuk a gyufa az nálam van, de nála és a tüzes fejénél - hogy témánál maradjunk - sosem lehet tudni. A kérdését hallva el kell gondolkodjam egy kicsit. Nem, mintha ne tudnék csípőből mit mondani rá, egyszerűen csak most úgy vagyok vele, hogy ez az a rész, amit megfontolni érdekes. Végül hasra hengeredek, s úgy helyezkedek, hogy felkönyökölve rálássak alakjára. Ha elfordult tőlem, akkor is. - Veled lenni a születésnapodon, mert anélkül, hogy picsognánk rajta, ez számodra nem egyszerű nap, s én sem tettem könnyebbé soha. Ha agyának kulcsát nem akarja megtalálni, akkor nem fogja megérteni miért mondom. De inni jöttünk, nem dumálni, szóval annyira talán nem is kell fontos legyen. Ellököm magam a földtől, odalépdelek, ahol a szajrét hagyta, s ha nem akadályoz, úgy az egyik üveg nyakára rámarok, hogy lekapva a kupakját nagyot húzhassak a nedűből. Rajta áll a folytatás, én megcselekedtem a nagy büdös semmit - ahogy szoktam - azt hiszem.
Azt hiszem, ezt most jobb szó nélkül hagyni, mert félelmetes, mennyire nem érzem szükségét a dicséretének, akkor meg inkább hallgassak, mint a sír, nem? Lehet, jobban élvezném, ha mondjuk ő hallgatna, de erre szerintem ítéletidőkig várhatnék. - Szuper. Az nekem első körben nem adja magát, hogy a szórakoztatás alatt mit is értünk, mert bassza meg, nem vagyok egy szexuálisan beszűkült fasz, aki mindent nőt egy darab puncinak néz, és nincs más vágya, hogy minél többet bepótoljon. Engem egész más dolgok is képesek feldobni, sőt, a szex nincs is köztük. Ilyenkor megteszem, mert akkor már tényleg legyek más, mint amúgy vagyok, mindenben, de az eszembe sem jutott, hogy vele. Valamiért viszolygok a gondolattól. - Ne utasítgass, ha egy mód van rá, nem vagy az apám. Michael diszkréten felröhög mellettem, én annak tulajdonítom, hogy úgy gondolja, neki hízelegtem a dologgal, de ő valójában tovább lát az orránál, és odaát bizony több mindent lehet látni, hallani, mint ami hozzánk eljut. Nekem magamnak gőzöm sincs róla, mekkora bakot lőttem ezzel. Arra ugyan emlékszem, hogy Teremtő terén csak apám volt, de míg az egyik egy isten a szememben, a másikról semmit sem tudok, és az, hogy eltűnt, épp elég nekem ahhoz, hogy azt gondoljam, nem épp neki találták ki ezt a fajta köteléket. - Valóban? Miért veszed készpénznek, hogy a verbális zászlómat lengettem, és a legkedvesebb hobbim idegen szőkéket meghúzni a folyóparton? Érdeklődöm egyszerűen, ugyanakkor nem hiszem, hogy ebbe van értelme belemenni. Vannak parttalan viták, illetve olyan személyek, akikkel abszolút nem éri meg, mert lehet, hogy élvezetes, de frusztrálnak azok, akik mellett úgy érzi magát a vérfarkas, hogy soha nem lehet igaza. - Bűbájos némber vagy, annyi szent. Nem ülök fel neki, őszintén, most mit kellene kezdenem egy kóbor becsmérlésével? Hidegen hagy. Egyébként meg, nem gondolnám, hogy az Amos bármely nyelv bármilyen nyelvjárásában női név, de tök mindegy. Ha ő így akarja hívatni magát, tegye, maximum most sem fogok többet megtudni róla, mint a legutóbb, kész szerencse, hogy nem vagyok felderítő, pocsék lennék benne. - A forrófejűséggel szerintem jelenleg sincs semmi gond. Pedzegetem, a fenyegetése nem érdekel, ha úgy akarnám, felgyújtanám én, isten bizony, de jelenleg alig látom értelmét hasonlónak, így nem is próbálkozom vele. Az alkoholért is kár lenne, ma nem fellocsolni akarom vele a terepet, hanem magamba dönteni. Nem számítok tőle érdemleges válaszra, eddig sem kaptam tőle semmit, amivel igazán tudtam volna mit kezdeni, és ne csak holmi homályos utalás legyen arra, hogy egy idióta vagyok, mert fogalmam sincs valamiről, amit márpedig tudnom kellene. Megrándul az arcom, mikor meghallom a szavait. Túl sok mindent tud rólam, túl sok olyat, amiket csak azok, akik régóta ismernek, és tisztában vannak azzal, miért tűnök el ilyenkor. A falkában kevés ezen emberek száma, egyszerűen nem tartozik mindenkire sem a tragédiám, sem az átharapásom. - 1913. Nem kérdezek, nincs mit, nem ismerem, ilyen formájában nem, de a farkasom túlságosan nyugodt a közelében, a legutóbb is csak érdeklődés tombolt benne, semmi egyéb. Talán rokon, az, aki átharapott, férfi volt, nem lehetett hát ő, mégis ismeri a legnehezebb keresztet, mit cipelek. - Erre inni kell. Kétségtelen, hát iszom is, és hallom, ő is erre a következtetésre jutott, és mivel ő ajándékozta a piákat, ezen problémázni nem fogok, igyon csak. Ha elfogyna, bármelyik éjjelnappali megoldja a problémát. Nem tette könnyebbé soha. Baszki, ez akkor sem áll össze, de csak mereven állok, próbálom kisakkozni a dolgot, de ennek a mondatnak nincs sok értelme. Miért kellett volna bármit is tennie, ha csupán egy kósza vérvonaltestvér valahonnan? Akarok én ezen most gondolkodni? Határozottan nem. Tudom én, hogy a mi világunkban semmi sem lehet elég meglepő, de egy férfi, akiből nő lett vérfarkasként… Nos, az azért már olyan dolog, amivel nem tudok mit kezdeni. Sőt, inkább nem akarok.
Azon, amikor kikéri magának, hogy nem vagyok az apja, nem tehetek róla, de fel kell röhögjek. - Ööö.. hát persze, kisfiam! Jegyzem meg szemtelenül, amolyan „ha tudnád” felhanggal. Én jól szórakozom, mert bár részeg voltam és beszívott egyszerre azon az éjen, a farkas felismerte a kölykét még ennyi év után is. Na meg ezt a fizimiskát nehéz elfelejteni, a legtojáshéjasabb seggű leszármazottam az összes közül. Nem, mintha tudná, hogy mi a helyzet velem, de mivel ígéretet tettem magamnak, hát be is fogom tartani, ha a fene döglött fenét eszik, akkor is. - Mert az évnek az a napja van, amelyik. Adok erre nemesen és egyszerűen választ, nem belemenve abba, hogy mert az energiáin érzem a kielégületlenséget. Talán nem is érzem, csak képzelem, vagy még csak nem is képzelem, csak piszkosul élvezek szemtelenségeket gondolni másokról. Hót lényegtelen, a lényeg az, hogy amennyire szórakoztat a szájalása, annyira tud idegesíteni is vele. - Akkor már tudod, hogy kire ütöttél! Kacsintok rá a bűbájosnál. Egyértelműen nem a némberre gondolok, bár az is tény, hogy ő azt sem tudja, hogy mire mondom, ezért így ebben a formában megint csak felpaprikázottságának adok táptalajt. Nem baj, ha meg akar tépni, akkor az is egy módja az ismerkedésnek és a szórakozásnak, nem mondom, hogy nem élvezné az acsargó legalább annyira, mint emberi felem a szájalást. - Inni hát! És persze kapaszkodni. Várom ki, míg mindent elmond, s az acsargó is a lehető legközelebb támolyog a másik fehérhez. Vallok, ő pedig nem ért, de legalább vér nem folyik. Még. - Akkor éjjel elfelejtettem bemutatkozni. Amúgy nem furcsa, hogy a farkasod már tudja azt, amit te nem akarsz tudomásul venni? Nyalintok bele az egyik üvegbe, majd dobom el azt, amint kiürült. Én semmit nem akarok a szájába rágni, sokkal inkább túl akarok esni ezen az egészen, hát fogom a bestiát, s előrántom magamból, szétszaggatva viselt ruháimat, eltöretve az átváltozás játszi hevességével a csontjaimat. A fehér farkas formájában, tömött bundár önmagamként lépek közelebb hozzá, agyaraimat villantva, meg-megcsattintva azokat. Nem, nem gyilkos szándékkal, egyszerűen csak figyelemfelkeltés gyanánt. Mert nézzen magába! Nézzen rám. A híme vagyok és mégsem. A farkasát csak ismeri, s ha igen, jól láthatja milyen szinten is hasonlít az enyémre. ~ Szabadok vagyunk, nekünk sok minden adatott olyan, ami másoknak nem.~ Járom körbe, hadd bosszantsam azzal, hogy a háta mögé igyekszem kerülni. Biztos vagyok benne, hogy nem fogja hagyni, s forog majd, mint a ringlispíl. ~ Tudod, hogy nem hazudtam. Amos én vagyok. Már csak az a kérdés, hogy tudod-e ki volt Amos? A hippi. Hogy is mondtad? Nem a.. micsodád? ~ Ha emberemben lennék, akkor most csavargatnám tettetett ostobasággal mutatóujjamra egy szőke tincsemet. De az acsargó nem játszik butát. Az ő nyelve nem ez. ~ Apád! ~ Kapok a szó súlyával a bokája után, hogyha nem sikerült még átváltoznia, vagy nem akart egyáltalán. Nem szomjazom a vérére. De kíváncsi vagyok, hogy mennyiben ütött rám farkasilag is. Elég sajátos módját választottam annak, hogy kirángassam ennek a napnak a gyászából, de nem lehet egy szava se. Még egész jó arc vagyok, hogy így törődöm vele. Amíg harcol, addig se sír. Az is valami, nem igaz?
- Fájna mi? Nem kertelni? Biztos jó játék, én nem élvezem, de holt biztos, hogy nem is ez a célod. Inkább iszom a picsába is. Kurvára elegem van per pillanat ebből az egész trágyadombból, és üdvös volna, ha egyszer és mindenkorra elfelejthetném ezt a szőke némbert, mert pillanatok alatt cseszi fel az agyamat olyan szinten, amire még az életben senki sem volt képes, még Leah sem, pedig ő aztán igazán a mestere a témának. És még rám akarnak tukmálni állandóan valami bigét, hogy ne legyek olyan kis magányos, meg szerencsétlen, meg tudom is én még mi. Minek a nő? Csak a baj van az összessel. - Ha így haladunk, rád biztosan fogok. Értem, mit mond, és mégsem. Ott van mögötte valami fel-felderengő bajsejtelem, amiről egyértelműen nem akarok tudomást venni. Bűbájos ő is, én is, csodás. Lehet még ennél is szebb ez a nap? Nem, ezt inkább meg sem kérdeztem, biztosan nem szeretném rá tudni a választ. Fásultan kortyolok a szeszbe, tudom is én már melyikbe, és próbálok távol maradni tőle. - Kapaszkodni? Ez megfejthetetlen számomra, bár az egész nő az, nem is igazán akarok tudni róla semmit, érzéseim szerint jobb úgy nekem, sokkal, de sokkal jobb. - Vannak dolgok, amiket jobb nem tudomásul venni. Ezt hogyan is lehetne? Lehetetlen. Férfi volt. Ez itt meg nő. Nem lehet a füves hippi, aki elborultságában megfosztott Apám utolsó morzsájától, kitépve belőlem a farkasát, és ezt a dühös, agresszív dögöt hozzám vágni helyette. - Tudod, én ma csak be akartam rúgni, meghúzni egy könnyű, egyszerű kis nőcskét, és bedőlni valamelyik árokba. Kurvára nem jön be, hogy itt parádézol nekem, és elbaszod az egyetlen olyan napomat, ami más, mint a többi. Nem tudom, érti-e, úgy tűnt, tudja, milyen jelentősége van számomra ennek a napnak, de a jelek szerint magasról tesz rá. Nem igazán lep meg, azt kell mondjam. - Jah, remek, nagy pofa mindenképpen. Naná, hogy fordulok utána, bár le is szarhatnám, ha már tönkreteszi a napomat, hát akkor csináljon azt, amit akar, mert szabad, nemde? Nekem is szabad tenni arra, miféle sületlenségek peregnek ki a száján. Csak a farkas… érzem, ahogy a fehér kapar, ahogy ki akar jönni hozzá, körbeszaglászni, megismerni, nekifeszülni, próbálgatni a határait. Amikor kiejti az apád szót, a torkomból vad morgás tör fel, olyan harag, és elfojtott indulat, aminek nem sűrűn engedek teret, de ez a nő ne nevezze magát az apámnak, az apám halott, megöltem, én magam, mert kurvára elbasztam, de azért, mert belém vájta a fogait, ő nem avanzsált azzá a szememben, egy kibaszott szalmaszálat nem tett érte keresztbe. Lelépett, mintha minden rohadtul rendben lett volna. Mert szabad. Ugye? Kiordítom magamból a dühömet, és azzal egy szuszra robban ki belőlem a termetesen, fehér fenevad, azon nyomban acsarkodva az ő Teremtőjére. Az én dühöm épp annyira fűti, mint a sajátja, hiszen ő is haragszik, ott hagyták, sosem volt mellette, akinek az életet köszönhette volna. Most már nem akarja köszönni. Megfeszülnek izmos tagjaim, és már vetődöm is felé, nem érdekel, mennyivel erősebb, az sem, hogy ez az egész lehetetlen, de elég volt, nem akarok többet pofázni. Célom megfürdetni vérében az agyaraimat, mert most az esik jól. S ha nekünk sok minden olyan adatik, mi másoknak nem, hát én most ezt akarom, a vérét.
Lennék én egyértelműbb, hogyha éppen nem az volnék, aki. De ez a pólyában el lett már baszva, mint igény, ha lett volna akkor pólya, amikor születtem, akkor pláne. Mondjuk úgy, hogy szívesen játszottam másokkal mindig és így nagyon kényelmes, hogy éppen nem egy őszinteségi rohamos vérvonalalapító vagyok. Elmondom, amit el kell mondanom, de inkább megmutatom, mert őszintén? Fáraszt az, hogy nem ért. És az egomat is sérti, mert alapjáraton felejthetetlen személyiségnek tartom magam. De ugye aki részegekkel cimborál és tölti az idejét azzal, hogy tintásokat harapjon be, majd mintateremtő módjára lelépjen mellőlük, annak nem lehet egy szava se. Nos, de. Nekem van. Több, is mint kellene, legalábbis mintha a besokallás szelét fújná felénk a szél. ~ Még megteheted! - trillázom fejében a nő meghúzására, de mintegy mellékes felhanggal, nem is különösebben gondolva komolyan. Bár nekem nem esik nehezemre leszármazottakkal kefélni, az a jó ezekben a testcseréimben, hogy mindegyiken végig tudok szaladni. Beteg vagy sem, engem ez kielégít. Legalább legyen már valami élvezet is abban, hogy látogatom őket, mint egy idióta bébicsősz. Mámorít a dühe, olyan, mint valami kábítószer. Nem tompulok tőle, inkább jóllakom, energiáimat kieresztve, pajzsomat ledobva iszom magamba nagy kortyokban minden cseppjét annak, ami felőle árad. Nem török a pajzsa mögé, csak hagyom, hadd eresszen rám mindent, amit akar és közben a sértett gyermek dühében fürdök, mint más egy wellnessben tenné ezt. Nem akartam ártani neki, sosem akartam. A kifacsart logikámban úgy tűnt, jót teszek neki, mert nem marad benne írmagja sem annak, akit megölt, bár így utólag nem tudom, hogy ezzel akkor is tisztában voltam-e, vagy csak azóta képzeltem bele, s akkor csak a fű beszélt, vagyis cselekedtetett belőlem. Mindenesetre az acsargó odamordul a fehérre, szinte beleröhög a távolságba, amit a másik vetődéssel szel át és úgy igyekszik elugrani/kitérni - ha bekapott egy harapást, ha nem-, hogy aztán ő lehessen az, aki a másik oldalába kap. Már ha sikerül neki. Igazából tudom, hogy mi vagyunk az erősebbek, de ez nem jelent semmit. Nem akarom megölni, nem akarom tönkretenni, csak azt szeretném, hogy engedje el a dühét. Hogy jobb legyen. Mert ha a test fáj, nem a lélek, az már előny, nem igaz? És egyébként is ígéretet tettem Tuplieknek odafent. Látod, te szemét? Betartottam a szavam.
~Elbasztad a kedvem, kösz nem.~ Eszemben sincs, hogy ilyesmivel töltsem ezek után az időmet, az meg biztos nem opció, hogy vele tegyem, mert... Kösz nem. Annyira bassza a csőrömet, hogy eszemben sincs hozzáérni, inkább eltnnék, de nyilván eszébe sem lenne hagyni, ami azért igencsak frusztrál, valljuk be. Rohadtul nem vagyok ahhoz szokva, hogy nem azt csinálom, amit akarok. Én ezért vagyok olyan megbízható, mert mindezt akarom is csinálni, ha nem akarnám, nem így lenne, nem venne rá az öregisten sem, hogy csak úgy tűzoltóskodjak, meg ugorjak minden szarra. Bírom, ha számítok és szükség van rám. Ha tehetek valamit. De az, hogy az egyetlen napon, amit valóban csak magamnak akarok, felöltve vérem és farkasom önzőségét, megzavarnak, mélységesen felháborít. Hát még a tény, hogy az átharapómnak vallja magát. Értem én, csak nem akarom, hogy világos legyen, miről beszél, mert hagy idegesítsem már hegy kicsit én is, így fair véleményem szerint. ~Nem hiszem el, hogy te még ezt is élvezed.~ Morrantam az elméjébe, zöld utat kaptam rá, és éreztem is, hogy mennyire masszív energiamező övezi. Nem foglalkozom vele, hagyom, hogy a dühöm levezessem rajta, már amennyiben bármi esélyem is van rá. Tépem, marcangolom, ahogy érem, vagyis csak tenném, hisz kitér, csupán a karaim szántják fel kissé. Semmiség. Én is sérülök, de lassan rájövök, hogy mindez nem igazán az én dühöm, sokkal inkább a farkasomé, aki sokkal hamarabb összerakta a képet, mint én, és ennek "hála" felütötte a fejét a csalódottsága. Elégtételt akar venni, sértve érzi magát, amiért egyszerűen otthagyták. Boldogult ő magától, sosem pátyolgatásra vágyott, de a semminél egy hangyafasznyival többre. Nem áll le, visszafordulva ront neki megint, le akarja teperni a földre, belevonyítani a pofájába a haragját, s ha sikerül, meg is fogja tenni!
Megengedek magamnak egy pimasz fintort. ~ Ah, kár. Pedig a baszást máshogy is érthetted volna. Nem vagyok széyenlős, sem érzékeny a szavaimra. Egy Alapító nem beszéljen csúnyán, jah, ez így mind szép és jó, de ugye pont nem hitte senki, hogy pont én fogom majd követni ezt a maszlagot. Miért ne, egyébként is? Az, hogy öregek vagyunk csak egy dolog, de ezekkel a testekkel mindig némi jellem is átkúszik, hiába a tabula rasa, szóval teljes mértékben ráfoghatom az Őrző csajszira, akinek a dögös idomait viselem. Ráfoghatnám, akarom mondani. De én büszke vagyok arra, hogy magamtól mocskos a szám. Az elmémbe tolt szavaira csak újabb röhögés száll tova felé, de mivel alakom testi és hangszálbéli adottságai ezt nem teszik lehetővé, Lucas aligha hallhatja. Támad és én viszonzom, nem adom könnyen a bőrömet. Ahogy nekem ugrik az agresszív fehér, úgy támasztok be előtte, mellső lábaimat kinyújtva, hátranyomva testsúlyomat hátsó lábaimra. Meg kívánom várni a csapását, hogy a saját lendületével teremtsem földre, belekapva a nyaka oldalába, ha tudok. Nem akarom összezúzni a gégéjét, vagy átharapni a torkát, de nem óhajtom hagyni neki, hogy a nyúl vigye a vadászpuskát. Csak akkor nyugszom, s hagyom neki, hogy egy pillanatnyi időre nyeregben érezze magát rajtam, leteperve a földre, amikor már elég vérét vettem ahhoz, hogy lassuljon, fáradjon. Mit sem érdekel emellett, hogy mennyire sebez meg. Ennél többet is kibírtunk mi már, az acsargó meg én. ~ Engedd le a szart az agyadról és figyelj, mert csak egyszer mondom el. Morgom a képébe, kivillantva vérmocskos fogsorát a fenevadnak. ~ Elbasztam, de nem csak a kedvedet. De hidd el, jobban jártál, hogy egyedül nevelkedtél. Nem azért jöttem, hogy újra az életed része legyek, egyszerűen dolgom van itt. De ha akarsz, megkereshetsz olykor. Viszont javaslom, hogyha a saját lábaidon akarod megtenni mindezt, akkor takarodj le rólam, mielőtt olyat teszek, amit meg kell bánjak utóbb. Nem akarom végzetesen megsebezni, de az acsargó dominanciáját a vallomás erejére is nehezemre esett elnyomni. Jobb lenne, ha elhúzna a picsába.. vagy töltsük más módon hasznosan az időnk. Némi vér mellé egyéb testnedveket is el tudok képzelni, inkább úgy baszakodjon velem, mint emígy.
~Látom nem sikerül elszakadnod a témától.~ Ezt az egysíkúságot, eszem megáll. Nem érdekel továbbra a téma, ő se nagyon, ami azt illeti, vajmi kevés dolog van, ami miatt most képes lenne belém plántálni bármit, ami Teremtő és kölyke között létezhet. A lehetetlent hozta elém, és megfekszi a gyomromat, de Vezető Testőrként nem viselhetek szemellenzőt, el kell fogadnom, hogy ez valami sokkal hatalmasabb, mint amit valaha elképzelni tudtam volna. Marad hát az, hogy a test erejével igyekszem elintézni mindent, mert nem maradt más, nem hagyott mást. Folyamatosan provokál, a legutóbb nem ugrottam, most nem maradt más, rossz napot választott, még úgy is, hogy direkt tette. Nem nyelem le a keserű pirulát, nem bírom már megtenni. Újabbnál újabb sebek sorakoznak rajta, a saját vérem szaga keveredik az övével, mert én sem kímélem, mivel többnyire csak támad, nekem is lehetőségem van a vérét ontani, meg is teszem, csak egy pillanatra sem lesz jobb semmivel sem. Nem vagyok képes csillapodni, csak azt kezdem el érezni, hogy fogy az erőm, ezzel szemben neki rohadtul nem, mégis, valami csoda folytán felülkerekedem, és a farkasomat rohadtul zavarja, mert ő érzi, hogy hagyják. Torz vicsorral morog a nőstényre, és folyamatosan edzi a hangszálait, amíg az beszél. Nem szólok egy kurva szót sem. Minek? Ez a nő úgyis azt és akkor csinál, amikor akar, fölösleges volna megtennem a legkisebb erőfeszítést is. ~Nahát, őszinteségi roham? Ilyet is tudsz? Egészen üdítő. Csak azért nem baszakodom tovább veled, mert szükségem van a lábaimra.~ Ha nem volnék Vezető Testőr, leszarnám, mit művel még velem, tovább erőszakoskodnék, és venném el, amit csak tudok, akár az életem árán is, de jelenleg ezt nem engedhetem meg magamnak. Hagyom, hogy csillapodjak, nem, mindez nem elég, de most nem érdekel, nem azért van eme hagyományom, hogy csak úgy szétcsesszék nekem. Alkohol már volt, nem kevés, van még, amit be kell hajtanom, és jelenleg kurvára nincs kedvem felhajtani valaki mást, ő meg mondhatni kéznél van, és nem volt rest többször kiemelni, hogy az ő combjai közé nem nehéz bejutni. Visszaváltoztam, könnyedén vetve le a bundámat, energiáim perzselően cikáztak. Nem szálltam le róla. - Tartozol nekem. Szóval, változz szépen vissza, és add meg, aminek a lehetőségét elvetted, ha már olyan sokszor hangsúlyoztad, hogy kár, hogy nem máshogy értem. Ugyan nem parancsolok, de kérni sem fogok, azt ugyan én ki nem ejtem a számon. Na gyerünk… lássuk, hogy csak a szád nagy, vagy ott húzódik mögötte a tettrekészség is. Csalódnék, ha másként lenne.
Vállat vonnék, ha abban az alakban lennék, amiben ez lehetséges, így viszont csak magamba somolygom a tényt, melyet nem üzenek felé. Hiszen röhejes lenne azt mondani, hogy lám mily jól ismer, mert nem ismer egyálalán, épp csak annyira, amennyire magát. Hiszen benne vagyok, ahogy ő is lehetne bennem, ha már itt tartunk. És igen, témánál vagyok megint. Nem zavar, hogy gyengeségének vélem azt, hogy támad. A megadás sosem volt a mi asztalunk, hát örülök, hogy ő sem egy azok közül, akik fehér bárányként - vagy esetünkben inverz-fehér, hiszen fehérek vagyunk mind, így a gyászos és szégyellnivaló különbség nálunk is a fekete, akármennyire is keveredtem bele ebbe a gondolatmenetbe - kushadnak. Támadjon, tépjen, hadd szaggassam meg én is, kéjes örömemet nem a lepedőn, hanem vérbe fojtva élve ki. Hagyom őt felül kerekedni, de csak azért, hogy bosszantsam, meg hogy magamat is idegesítsem. Mert én sem viselem el, hogyha valaki tűri az ilyesmit, valamint az acsargó sem az, aki szereti ezt tenni, de most célja van, mégpedig az a rohadt április. Essünk túl hát rajta, hadd toljam elméjébe minden igazságomat. Érzem, hogy érit, visszavágása odakapásra sarkall, sértett önérzetemben sikolt egy kurva anyád, de nem nyilatkozom. A hatást elérem, csak egy utolsót tépek, mielőtt változni kezd, hogy aztán én is átadjam magam az érzésnek, melyet az kelt, ahogy a farkas kikúszik belőlem - vagy pont, hogy magamba evődik - s újra törnek csontjaim, hogy pillanatok alatt mezítelenül, vérmocskosan, de vigyorogva heverjek a földön, onnan pillantva fel a férfire. - Lófasszal se tartozom, a vallomást megkaptad, ennyi volt. Ami most jöhet, azt nem a vezeklés fogja szülni. Nyúlok fel keményen tarkójára, hogyha nem húzódott még el, s ha sikerül, akkor lerántom épp annyira, hogy egy alsó ajkaiból vért serkentő harapásból született csókba fullasszam kettőnk akaratát. Ha még mindig nem mászott le rólam, vagy időközben visszakeveredett rám, akkor combjaimmal igyekszem átkulcsolni testét, így préselve magamhoz, elvéve tőle a menekülés lehetőségét egy pillanatra. Csak a miheztartás kedvéért, hogy aztán leengedjem lábaim, szinte lustán nyúljak el megint a talajon. Nő leszek, látod? Mutasd meg mit tudsz, hadd legyek büszke és kielégített rád!
Idegesít, hogy érzem, nem lenne esélyem, ha ő úgy akarná, de másként rendeli. Bevállalja, hogy több helyütt megtépem, valami perverz játék lehet ez, mit fel nem foghatok. Őt ez tölti el elégedettséggel, szánom érte, de tennem nincs mit ellene. Nincs fegyverem, erősebb nálam, bármit is mutasson a külvilág felé. Megaláz a bizonyossággal, hogy mindezt ő akarja így, hogy csak azért vagyok képes eljutni a közelébe, bőrét sérteni, húst marni, mert így rendelkezett a helyzet felett. Nincs ebben semmi öröm, büszkeség, vagy elégedettség, keserű csalódottság annál inkább. Mikor újra pofázni kezd, már épp azon vagyok, hogy hagyom a picsába, ne alázzon meg így, nem szolgáltam rá hitem szerint. Szavak… jelenthetnének akár sokat is, de nem érdekel, jobb nekem nélküle, hát persze, soha nem is akartam, nem kértem sem új farkast, sem új Teremtőt. Ha már ennyire elkúrta nekem, lesz szíves nem egyre lejjebb lökni. Ha valamit nem tudunk jól csinálni, inkább sehogy se csináljuk. Visszaváltozom, visszaváltozik, vérmocsokban született „nász”. Ez kell neki? Megkapja, de nem másért, hogy ne kelljen fogadalmam megszegnem, hogy ma is úgy emlékezzek, ahogy minden évben, ahogyan ő élne, ha még dobogna a szíve. Szesszel, és női gyönyörűséggel. - Csak… hallgass… Sosem állatiasodtam le annyira hosszú életem során, hogy dühből dugjak meg egy nőt, mindig is tiszteltem őket, megóvtam őket magamtól, a saját szennyes lelkem minden darabjáról. Erre itt van ez a nőstény, apám helyett anyám, és bizonyára fel nem foghatóan sokkal több, és lesüllyedek erre a szintre. Mégsem érdekel, ha nem kapnék zöld lámpát, gondolkodás nélkül feszíteném szét a hosszú, formás combokat, semmi intim nincs benne, minden mozdulat vad, düh perzselte, elveszem, mert elvehetem, mert adja, ennyi. Más nem számít. Most nem. Ez a nap minden évben szent nekem, ő pedig elcseszte, mert ki tudja miért, de többet ért neki a saját kis lelkének sosem eljövő üdve, minthogy nekem mi a fontos. Büntetni esélytelen volna valakit, aki mindenen felül áll szerinte, igaz? Leszarom már az egészet, csak téphetném ki ezt a lángoló haragot a mellkasomból. A vad, vért serkentő csók közepette nyúlok lábai közé, hogy sietve hergeljem kéjenc, minden bizonnyal sok mindenki előtt feltárt ölét, mindez azonban aligha számít most, az értékes nők egyébként is maradjanak tőlem távol. Nem tart sokáig, ma nem a finomkodásé a főszerep, valósággal felnyársalom, ahogy végül megindul mindenféle finomság nélkül egyesülök vele, fájjon csak, fájjon mindenhogy, úgy az igazi. A lényem egy elnyomott része egyből az előtérbe nyomul, az, amelyiknek lételeme a fájdalomokozás, bár attól tartok, csalódnia kell. Erről minden lepereg. Tenyereim az apró hetyke melleket markolják, majd egy kósza gondolattól vezérelve harapom meg az egyiket, érezd, élvezd, ha ugyan tudod.
Lassan eldőlni látszik, hogy merre folytatjuk tovább az utunkat és nem gondolnám, hogy tudnia kell előre, hogy mit lépek majd. Csavargatom a helyzetet, magam malmára hajtva a bőrszaggatást, s kimondom mindazt, amitől úgy érzem, majd könnyebb lesz a lelkem. Nem az, visszaszívnám, de most már késő. Sok minden kell nekem, de nem vagyok annyira kétségbeesett, hogy magam miatt akarjam magamnak. Vagyis persze, egy kis élvezet mindig nagyon kellemes tud lenni, de ahogy a vallomásom is áprilismélyből született, úgy ez a kéretlen és erősen megkérdőjelezhető előjelű törődés is abban gyökeredzik, amiben talán nem kellene. Változom, hogy elvárjam tőle is a változást, s bár a helyzet nem ad okot arra, hogy bármit is kíváncsian fogadjak, mégis érdekel, hogy innen merre tovább. Sérti az önérzetemet, hogy leperegtem róla, s az sem segít, hogy őt is megsértettem azzal, hogy hagytam győzedelmeskedni, megcsúfolva ezzel mindent, amit magától elérhetett volna. Csendre int, én pedig felmorgok, mert nekem senki nem fogja megparancsolni, hogy mikor fogjam be a szám. Mégsem szólok, csak az acsargót morgatom, beszédesebben téve mindezt bármi másnál. Hallgatni akarok, de nem miatta, hanem azért, mert így is többet mondtam, mint kellett volna. Elhintem inkább a cédaságot, hagyom, hogy megpróbáljon combjaim közé mászni, s akkor és csak akkor szólok hozzá, hogyha már kellően belemelegedett a makacs, mérges, lealacsonyodott játékába. - Most jobb? Kérdezem szemérmetlenül, nem szakítva meg a játékot, melyről azt hiszi, hogy uralja. Nem érdekel, hogy erőszak-szagú-e az egész, hogy mennyire elcseszett, ez basszus az ajándékom, élvezze csak. És remélem, hogy amint ráébred, hogy mit követett el, mennyire is gyalázkodott meg férfinek lenni, majd elszégyelli magát. Nem kell a törődésem? Úgy is jó. Akkor kapsz koporsószegeket. Élvezd legalább annyira, mint ezt az aktust te, vagy én.
Morogj, én is azt teszem, mert elvettél tőlem valamit ma, többet is, amit azt illeti, és ezzel elvesztetted a jogot arra is, hogy a valósággal nézhess farkasszemet. A vak düh nem a részem, sosem bántottam senkit, aki nem szolgált rá, sosem ütöttem meg nőt, de istenemre, őt addig lennék képes gyepálni, amíg mozog. A haragom sosem lesz semmis az irányába, bármennyire is fájjon ez a tudat, bármennyire is akarná a dög, ő akarja, érzem. A figyelme kell, büszkévé vágyna tenni, de az én lelkemből ő tépett ki egy darabot, ő vette el az előzőt, aki igazán voltam, akit attól kaptam, aki szeretett és gondoskodott rólam. Akit megöltem. A farkasomnak már nem hiányzik, hisz nincs, de nekem… még úgy is, hogy nap mint nap itt van mellettem, és hallom a duruzsolását. Sosem múló bűntudat marja lelkem, elmondhatja mindennap, hogy megbocsátott, hogy nem haragszik. - Mitől lenne jobb? Mert épp annyira szar neked is, mint nekem? Nem jobb, basszameg, sosem jobb. Hát nem érted? Vakkantom oda, legalább annak jól kellene esnie, hogy fáj neki, de még ezt sem mondhatom el, nem ért, én sem őt, és talán nem is kell, de az ég szerelmére… Elbaszott egy pöcs vagyok, annyi szent. Nem kell. Nem ajándék, odavetett konc, kiprovokált borzalom. Nekem is vannak elképzeléseim arról, miként akarok viselkedni egy nővel, ha már oda kerülünk, és ez nem az. Mégsem szégyellem magam, mert ő akarta, ő tüzelte fel perzselő vadságúra a haragomat, ő lovagolt azon az úton, amerre nem akartam menni. Magára vessen. Legördülök, nem érdekel, hogy haragtól fűtött vágyam az éggel dacol, leszarom a kielégületlenséget is. Ha itt vagy, legyél egyszer az életben a Teremtőm, az, akire fel kellene néznem, az, aki úgy segít, hogy észre sem veszem, nem csak elbarmol mindent még jobban. - Én nem vagyok olyan… Nem tudom, hogy legyek olyan… Szánalmas, azt hiszem, hogy még majd egy évszázad után sem mondható el rólam, hogy olyan vad szabadságvágy tombolna bennem. Saját magam börtönöztem be, és kurvára nem találom a kulcsot, nem tudom, hogyan szakadhatnék el ettől a merev szabálykövetéstől, a szigorú, percre pontosan beosztott mindennapoktól, noha tudom, boldog nem vagyok, nem is tudom, voltam-e valaha.
- Neked szarabb, ebben ismeretség nélkül is biztos vagyok. – válaszolom a kérdésére, mely telve van lelkének szilánkjaival, ha direkt mutatja meg nekem, ha nem. Semeddig nem tart betörnöm a pajzsa mögé, bőre alá kúszom, ott vagyok kivakarhatatlanul, ahogyan ő vájkál bennem mélyen, úgy én egész más mélységeire török, de nem kevésbé agresszíven, mintsem ahogy ő tesz magáévá. Büszkeség is feszíthetné mellkasomat, hogy lám, még egy újabb elcseszett leszármazottam vala, de nincsen így. Csak hagyom, hadd élje ki magát, ez a napom erről szól, a meghunyászkodó „jó” teremtőről, arról, aki sose voltam. Mert megtéptem már, odasóztam szóval, tettel, nem akarok játszani tovább. És a test csak test. Nem az az érdekes. - Jobban értem, mint hinnéd! – karcolom érzékei közé a szavakat, hagyom moccanni, hagyom eltávolodni, de én közben csak lustán mozdulok. Utálom a befejezetlen dolgokat, de ezt el sem kellett volna kezdeni, így az acsargó sem merül alá a berzenkedés medreibe. Sokkal inkább azzal a fajta kínos türelmes-türelmetlenséggel vár, ami akkor jellemző rá, ha valami rosszat sejt, bajt, számára nem komfortos helyzetet szimatol. A szavai eljutnak hozzám, meg is értem őket, de hirtelen nem tudok rájuk mit mondani. Még egy kósza morgásra se futja, csak bámulok rá, oldalra gördülésemből felülve, mit sem törődve pőreségemmel, vagy vérmocskos bőrömmel. - Azt már elsőre sejtettem.. – marok először, mert ebben vagyok jó, de nem haragos, inkább keserű lesz a szám íze saját szavaimtól. - Szeretnél asszimilálódni, vagy örök másmilyenségedben leszel szabad? – kérdem tőle abszolút nem feltevésszerűen. Hiszen szabad ő, rebellis, éppen azért, mert nem az. De ezt nem ilyen könnyedén fogom a szájába rágni. Talán itt az ideje, hogy őt is megtanítsam valamire? Ha már olyan remekül sikerült Yettával és Darrennel is. - Azért vagyok itt, hogy segítsek. – hagyok lógni egy „de”-t a végén. Kezdjen vele így első körben, amit csak akar. Kíváncsian várom igazság szerint.
- Szuper. Közlöm egyszerűen, még csak irónia se nagyon fűszerezi, inkább valami csendes beletörődés. Azt hiszem, őt nehéz igazán bántani, nem is akartam, soha senkit nem akarok bántani, nem vagyok az a típus, mégis, olykor összejön, és ha szerencsém van, nem a visszavonhatatlanul halálos verziója. Érzem, hogy rág belülről, hogy képes volna mindent felfalni, ami én vagyok, nem szeretném hagyni neki, de a napnál is világosabb, hogy nincs választásom. Végül feladom, mert nem kell ez, nincs benne örömöm, sem nekem, sem neki, és jelen önző helyzetemben utóbbi ugyan nem érdekelne, de tudom, hogy letisztult, józan gondolataim közepette ez már másként volna. Így hát megfutamodok, talán gyáván, de nem érdekel, teszem, amit úgy hiszem, tennem kell. - Valóban? Sok mindent tud, amit én magam nem, és amit talán soha nem is lehetek majd annyi információ birtokában, mint ő, de ezt most pusztán nagy szavaknak értékelem, bár ki tudja, talán van olyan szeszélyesen kifacsart a sors, hogy pont ő legyen az, aki valóban képes megérteni, hogy mi zajlik most körülöttem, bennem. Érzem, hogy néz, talán olyat mondtam, ami megleptem, vagy amivel nem tud mit kezdeni, mindenesetre várok, és nem fordulok oldalra egyelőre, az eget kémlelem, mintha csak azt várnám, mikor szakad végre rám. Csak gunyoros felhorkanásra futja az első szavai hallatán. Marhat, nem érdekel, kaptam már eleget, nagy részüket önmagamnak okozva, ettől nem fogom kevesebbnek érezni magam, az egyszer biztos. - Tudnom kellene, hogy mit akarok, igaz? Csakhogy fogalmam sincs róla… jó nekem így, jó volt, most… nem tudom, mintha túl sokat áldoznék, és lófaszt se kapnék érte cserébe. Újra és újra ugyanazok a körök, megküzdeni a bizalomért, megerősíteni a helyem, tudatosítani, hogy a külsőm ellenére nem egy kölyök lakozik bennem. Értem, hogy bizonyos tekintetben pont attól vagyok szabad, hogy nem vagyok, ám olykor, ritkán ugyan, de elgondolkodom, hogy talán lehetne másként. Hogy évtizedekkel ezelőtt átléphettem volna egy határt valakivel, aki mind a mai napig mérhetetlenül értékes számomra. Hogy néha elmehetnék csak úgy elütni az időt, de basszameg, azt sem tudom, hogyan kell. Rohadt szánalmasnak érzem magam. - Létezik, hogy úgy segíts, hogy ne akarjak felrobbanni tőle? Nem költői a kérdés, mert ha olyan módon tenné, ahogy eddig próbálta, akkor nehezen jutnánk közös nevezőre, bármennyire is legyen gáz, ez a szomorú igazság. - De? Mit kérnél érte? Mit kellene tennem? A Teremtőm, minden szar ellenére az, érzem, hogy kell neki, az acsargómnak, mintha csak szakasztott mása lenne, és ő akar tőle tanulni, én nem kifejezetten, mert úgy érzem, túlságosan is sérti az igazságérzetemet és az egómat a személye, de mindezek mellett tudom, hogy van, ami felett nem léphetek át csak úgy, nem söpörhetem félre a lényem egy részét, hisz ha neki jó, nekem is jobb, erre kell koncentrálnom.
- A mi fajtánknál nem divat ez a tudás. - vonogatom a vállamat serényen. - Mármint persze, akaratosak vagyunk, te sem különben, ahogy érzem, de ettől még az élet egy kalap szar tud lenni. - állítok ki nem kis szegénységi bizonyítványt erről a vérvonalról. Nem tehetek róla, igazából sajnálom őket, egyre inkább. Az a véleményem, hogy gazdagabb lenne a világ, hogyha Alignak helyett akkoriban engem ütnek agyon. Na persze akar meghalni a ragya, de ettől még bennem van a gondolat azóta a tetves április óta. - Azt'szem, hogy nem. A legtöbbször felrobbanni igyekszenek tőlem, de tudod, ami nem öl meg, az megerősít. Akármit gondolsz rólam, nekem sem így a legkényelmesebb. Őszintén szólva nem hiszem, hogy gondolkozik rólam, lévén zabszem vagyok a seggében, de valakinek annak is kell lennie, nem? A kérdése nem lep meg, de talán a válaszreakcióm őt majd igen. Mert felnevetek, harsányan, szívből-lélekből. Abszurd az egész. - Mentességet a Falka szarságai alól. És valamit, amiről itt és most nem tudok még számot adni, de ahogy a dolgokat ismerem, hamarosan úgyis előállok majd vele. Cserébe te is kérhetsz. Minden hónapban egy kérés, váltjuk egymást. - dobom be, mint ötletet. Ilyet még soha, senkivel nem csináltam, hát talán ő lesz az, akivel bejöhet. Jean-Jacques tanítása cseng fülembe, az, amit sose fogadtam meg. Adj, hogy kaphass. Hát, nem tudom. Egyelőre még mindig marhaságnak tartom, de idővel úgyis kiderül, hogy mire megyünk vele. Innen el, külön-külön. Az legalább biztos, a többi meg elválik majd, idővel, talán.
//Engedelmeddel a jelenbe emelkednék ezen a ponton. Ha gondolod, írok egy kezdőt neked. Ezt meg itt és most nagyon köszönöm! Bocsánat, hogy így elhúztam. //
Kezdőlap
Ezt meg itt és most nagyon köszönöm! 
Bocsánat, hogy így elhúztam. 
//
