Mosolyogva figyelem, ahogy kivetkőzik magából, vagyis, inkább folytatja a már megkezdett műveletet. Engem nem igazán késztet pironkodásra a dolog, nem szoktam olyasmit kiejteni a számon, amit nem viselnék el szívesen. Elvégre, ugyan kinek célja, hogy önmagát hozza kellemetlen helyzetbe? Nekem ugyan nem. - Tökéletesen, köszi a kérdést. Hogy pofátlan vagyok-e? Abszolút, ám aligha zavarna a dolog, nyilván nem kevés szorult belőle Annakpokba is, máskülönben aligha vetkőzne gond nélkül az orrom előtt. Igazából, az elvárásokkal ellentétben nem vagyok meglepve azon, amit látok. Azon sokkal inkább meg voltam, hogy hajlandó rá, mert az, akit én ismerek, sosem tette volna ezt meg ilyen könnyen. Épp ebből kifolyólag sejtettem már a leleplezés előtt, hogy ezzel a testtel minden rendben van. Őszintén, elég nagy kicseszés lett volna a sorstól, ha csak hermafrodita Őrzők testébe bújhat… szerintem még mindig az elsőt kellene nyúznia ebben az esetben. - Nem szándékom élvezetet okozni semmilyen irodalmárnak, szóval hála a szellemeknek. Nem, még véletlenül sem tartom magam tuskónak, ha műveltségem óhajtom csillogtatni, megteszem, ám ez most nem az a helyzet, mikor is így kell tennem. Akkor lenne igazán gázos, ha nem tudnám magamról, hogy milyen hibákat vétek szavaim fűzésekor. - Én is pont így gondolom. Bólintottam, kérdezni fölösleges, ha mi magunk is megszerezhetjük a választ. Izgalmasabb és érdekesebb, meg aztán, most őszintén, egy magunkfajtának mi állna ilyen esetben az útjába? Semmi, maximum egymás életét keseríthetjük meg. Tulajdonképpen én magam is felettébb szórakoztatónak találtam, hogy ily módon tudakolom meg, jól érzem-e, amit, és meglehetősen passzol is szeles, olykor szélsőséges kis valómhoz, szóval igazán nem kell meglepődni rajta. Az már egészen más kérdés, hogy régen talán nem voltam ennyire könnyed, sok minden nyomott bélyeget fiatal lelkemre, kötött gúzsba és akadályozta a szárnyalásom. Az azonban biztos, hogy már akkor is imádtam rossz fát tenni a tűzre, és tökéletes partner tudtam lenni az egyes csínytevésekben. - Leginkább egy szöszi szónok. Egyéb ostobaságot sugalló kérdés? Adtam a lovat a helyzet alá, naná, és úgy vigyorogtam, mint aki lenyelt egy smileyt, vagy valami hasonló idiótaság, nincsenek erre jobb szavaim. Jól esett most megfeledkezni arról, hogy olykor illik komolynak lennem, mégiscsak egy Első lennék. Most azonban senki és semmi nem várhatta el tőlem, hogy gátat szabjak sziporkázni vágyó hangulatomnak. - Az édes ízlés kérdése, és a jeges folyóban minden bizonnyal igen. Tudom én, hogy nem így értette, de olyan jól esik kicsit szívni a vérét ezzel kapcsolatban is, mindenesetre még azelőtt megkapja a korrekt választ is, hogy nekiállhatna kioktatni, mennyire kis ostoba is vagyok, amiért még ezt sem értem. - Nem, nem csak. Unalaqról és Suráról biztosan tudok, és mivel nekik kettejüknek, s gondolom akkor neked is, ugyanakkor izzott fel a tetoválásuk, valószínűleg mindenkivel így esett meg közülünk. Hogy mi célból, ne is kérdezd, fölösleges volna a szócséplés, mert fogalmam sincs. Ám, ha tudomásod van valamiről, úgy ne habozz, regélj… A cirkalmas szavak elvonhatják annyira a figyelmét, hogy meg tudjam fürdetni tetőtől talpig, és meg is teszem, nem én volnék, ha nem akarnám megpróbálni. S amint elnyelik a habok, már ki is mászom a vízből, odakint pedig könnyedén szabadulok meg elviselhetetlenné váló ruháimtól, de nem hagyom, hogy a melengető sugarakat ilyenkor mellőző nap sokáig cirógassa meztelen valómat, egyetlen röpke szívdobbanás múlva karcsú alakom helyén a tökéletes farkasom áll, s farkamat csóválva várom, hogy Annakpok kiérkezzen a vízből, már ha nem óhajt jégkockává avanzsálni. ~Ahh, még egy kis sztriptíz, elkényeztetsz.~ Szúrom oda, s bár különösképpen nincs gondom a nőkkel, de jobb szeretem a férfiak társaságát ilyen téren, s ha ezt a műveletsort én teszem előttük. Ettől még nem vagyok rest végiggusztálni, az eddigiek alapján már úgysincs ezzel baja. Nem mintha az megállítana, de így legalább meg sem környékezhet a bűntudat mostoha árnya.
A helyzet elég röhejes, s a maga módján kellően groteszk ahhoz, hogy élvezzem is. A folyóban állni letölt gatyában, s magamat mutogatni egy másik nőnek.. mámor és boldogság lenne, főképp, hogyha valaha izgattak volna a nők. De sajnos az én keresztem az volt, hogy sosem érdekeltek, s bár vérbőségem támadt tőlük – amikor volt, amim vérrel teljen meg – de szerelembe nem estem velük. Egyszer.. majdnem. Ha enyém lett volna az a gyerek, akkor talán igazi férfivá válok. De mindegy, hagyjuk is. Most nem szeretnék erre gondolni, bár már nem fájnak azok az emlékek. Egyáltalán tud még valami fájdalmat okozni nekem? - Szöszi szónok? - vonom fel szemöldökömet. Hát ez még viccnek is rossz, de ez nem akadályoz abban, hogy hangosan fel ne nevessek rajta. Kezdem cseppet sem bánni, hogy összehozott a sors Eskával újra. Bármennyire is furcsa bevallanom magamnak, de hiányoztak a Többiek. Még azok is, akiket úgy istenigazából nem bírtam soha. Csak saját testem nem hiányzott, így azért ez belerondít némiképp a romantikus és nosztalgikus képbe. Még szerencse, hogy nem ránt vissza többé soha, semmi Annakpok testébe. Legalábbis valós értelemben bizonyosan nem. Nagy kicseszés lenne a szellemektől. Ennyi gonoszságot még belőlük sem nézek ki, az tuti. - És csak kívül szőke, vagy belül is? - szúrok oda pimasz vigyorral. Egyszerűen kihagyhatatlan a megjegyzés, s az sem érdekel, hogyha megsértődik rajta. Vagy ismer már annyira, hogy nálam a csípős szavak szinte rutinszerűek, vagy az évek kitöröltek belőle, s akkor nem fogja majd tudni hová tenni a megnyilvánulásomat. Mondjuk azután, hogy levetkőztem előtte, szerintem nem kell aggódnom annak okán, hogy nem veszi majd a lapot. A kérdésemre adott válasza visszavisz abba a gondolatbuborékba, mely azt feszegette bennem nem is olyan rég, hogy tud-e fájni még bármi az életben. Hát tud. Az, amit Eska mond, az tud. Ki is eresztem miatta a tüskéimet, mosolyom tovatűnik, s átveszi helyét a konok hallgatás. A csend egészen addig tart, amíg bírom magam szavak nélkül. Vagyis körülbelül kilencvenkilenc másodpercig. Százig sosem tudtam mérgemben elszámolni, mielőtt kimondtam volna valamit. - Óh, hát biztos mindenki nagyon boldog lesz, hogy újra találkozhat velem! - forgatom meg a szemeimet. Nem kezdek nagy drámába azt illetőn, hogy még mindig mennyire gyűlölöm önmagam. Sosem volt ez másképp, s soha nem is fog elmúlni, főleg a régiek társaságában. A magam fegyvere az őrület, melybe beleszabadultam már egészen korán, még Ekoni megfojtása előtt, de hiába mindez, azért néha még így is előtör belőlem a keserűség. Miért nem csinált inkább apám sámlit, s nem gyereket? Rettegek legbelül attól, hogy mindenki itt van, akit régen ismertem. Pajzsomat az egekbe emelem, hogy rejtsem Eska elől minden félelmemet, elvégre előle megtehetem. Lennének olyanok, akik gond nélkül belém látnának, s nem is szívesen találkoznék emiatt velük. Vannak dolgok, amiket régen is nehéz volt eltitkolni, s biztos vagyok benne, hogy most sem menne egyszerűbben. Újból megforgatom hát a szemeim, s igyekszem könnyedebb vizekre evezni. Ha már a folyóból evickélek kifelé, legalább legyek stílusos. - Amúgy fogalmam sincs, hogy minek koptatjuk megint ezt a talajt. S azt sem tudom, hogy mikor fogjuk megkapni a választ a kérdéseinkre. - jutok el idéig szóban, miközben a melltartóm kapcsának kicsatolásáig érek tettekben. A megjegyzés, mely elmeszálaim közé csavarodik, na az újra előcsalja a vigyort és a pikantériát belőlem. ~ Vágysz többre is? ~ simogatom meg Eska elméjét csintalan, csúfondáros megjegyzésemmel. Futok utána egy darabig még emberi alakban, majd egyszerűen hagyom, hogy a farkas átvegye az uralmat, s pár pillanaton belül már fekete-fehér bundámba mar az alaszkai szél. ~ Csiklandozzalak meg esetleg a szőrszálaimmal itt-ott? ~ pimaszkodom tovább, mert élvezem, hogy megtehetem. Úgy látszik, hogy nekem is jutott abból a smileyból, nem csak Eska nyelte le egyedül. ~ Mellesleg hogy is hívnak téged mostanában? ~ jut eszembe, ha már csevegünk, legalább valami pikantériától menteset is kérdezzek néha. Futni amúgy már nem futok, inkább lustán elheverek egy fa tövében a hóban, s a hátamra fordulok, mancsaimat az ég felé vetve hempergőzni kezdek. Szeretem a havat, hiányzott ez a francos Alaszka, akárhogy is tagadom.
- Szerinted kibeleztem már magam, hogy megtudjam? Vágom oda foghegyről, merthogy komolyan venni a kérdést nem szándékozom, az agyi kapacitásom csak hagyjuk békén kérem szépen, mert azért harapok. Volt időm művelődni, amellett, hogy ostoba sem voltam soha, természetesen. Szőke meg alig két hónapja vagyok, az meg igazán nem sok idő, még nem is szoktam meg igazán a dolgot, túl sokáig éltem sötét hajjal… mondhatni, hajmeresztő a változás. Megsértődni nem fogok, annál én intelligensebb lénynek tartom magam. Sokkal inkább rendezném le a vitás kérdéseket másként, de nyilván most nem áll fenn ez a helyzet. Mi történt? Nem nagyon vágom, hogy mitől húzódott vissza a csigaházába, tudtommal nem buzeráltam az érzékeny kis szemecskéit, már képletesen szólva. A legneccesebb megnyilvánulásom még mindig az volt, hogy elkezdtem letépni a gönceit. Már legalábbis szerintem, aztán tudja a bánat, hogy ő mit gondol annak. Mások lelkivilágának feltérképezése sosem tartozott épp a kedvenc elfoglaltságaim közé. Sőt… - És ez mégis ki a francot érdekel? Forgatom meg én is a szemeimet, ha már ma ez a divat, és őszintén, nem győzök csodálkozni a dolgon. Mégis mi a frászért foglalkozik ő ezzel? Én nagy ívben tojok rá, hogy miként is fogadnak majd a többiek, ha valakivel nem bírjuk egymás pofáját, akkor ez van, régen is elnéztünk ilyen esetekben egymás mellett. Nem kötelező mindenkit szeretni, s ha valakivel nem vagyunk jóban, hát a véleménye se nagyon számít. Normál esetben persze. - Nem tudom, mi bajod, de tudod mit? Le is tojom… ha ennyi idő alatt nem tanultad meg leszarni a világ véleményét, úgysem fogod soha. Lehet, hogy kemények a szavaim, de nem kifejezetten foglalkoztat a dolog. Ha úgy tetszik, nekem ugrik, ha nem, hát akkor sem lesz semmiféle probléma, egyszerűen csak talán elgondolkodik azon, hogy a felfogása alapvetően nem jó. Én mondjuk nem fogom megváltani a világát, csak úgy teszek, ahogy mindig is. Nem kezelem másként, mert a szememben nem más. Akkoriban sem volt az, s most sem. - Legalább neked nem kellett soha azt mondani, hogy akadályozd meg a túlnépesedést, legyél te is homokos… Azt hiszem, jobban jártam volna, ha megfogadom eme csodás tanácsot. Dobok rá egy olyan bombát, amit biztosan nem tud rólam, meg úgy amúgy senki sem közülünk. Ezzel mondjuk azt is kifejezni óhajtom, hogy sejtek én róla valamit, amit sejteni lehet, csak épp nem beszélek róla konkrétan, mert minek. Ez a szerelem dolog nálam úgysem pálya. Ő sem tud semmit, ami valamilyen szinten dühítő, bábnak érzem magam, és ezt utálom. Igazán közölhetnék már a szellemek, hogy mégis mi a frász miatt citáltak ide bennünket. ~Ohh igen… mindenre, mit adhatnál.~ Érkezik a riposzt, igaz, nem vetem meg a nőket, bár jobb a férfi a háznál, ám jelenleg utóbbi sincs, így nem érdemes az előbbibe invesztálni. Utána majd felfogadok egy kertészt, vagy valami ilyesmit, akinek bámulhatom csodás bicepszeit és tricepszeit a nyáron. Felszínes volnék? Olykor igen… ~Legutóbb, mikor tesztelték, nem bizonyultam csiklandósnak, de élek a gyanúval, hogy te az vagy, ha már feszegeted a kérdést. Komolyan, szerintem te még a szobabiciklit is fordítva ülöd meg és várod, hogy nyerítsen.~ Ez utóbbi annak szól, hogy a jelek szerint annyira visszaengedte a pajzsát, hogy tudjunk kommunikálni, hurrá. Már-már rapszodikusabb, mint én, az meg egy külön tudomány. Mindenesetre, nem érdekelnek az érzései, az előbb elég nyilvánvalóvá tette, hogy nem óhajtja őket a tudtomra adni. Legyen, tartsa csak meg magának. Nekem elég, ha nem pattannak le a szavaim a betonkerítéséről… ~Alethea E. Whelan, maradjunk a Theánál, és nem kérem mellé a kekszet, meg semmi hülye poént.~ Jegyeztem csak a miheztartás végett, mert annyira azért ismerhetett, hogyha szívózik, én is azt fogok, abban meg azért nem mindig van ám köszönet, nem csak jó fej és kegyetlenül őszinte tudtam lenni, hanem igazi gyökér is. ~Hát a te becses neved mi?~ Kérdezek vissza, majd nyugisan leülök két méterre tőle, figyelem, ahogy hempergőzik, és tök ellentmondásos számomra a dolog az előző magába roskadása után. Ehh. Nem értem én a nőket. Vagy… áhh, ezt a kérdést ne firtassuk. Igazából, nekem csak jobb, ha a hangulatát nem a béka segge alatt kell keresni, nem óhajtanék oda lemászni. ~ Az állatok közötti érdekellentétek valódi, biológiailag determinált érdekellentétek, az állatvilágban nem kell ideológiai indok ahhoz, hogy az egyik állat megegye a másikat. Szóval, ha tovább fetrengsz prédákat megszégyenítően, megeszlek.~ Nem fenyegetem én, ó dehogy, simán megrágcsálnám mondjuk, de azt kijelenthetem, hogy az agyamra megy ezzel a depi után legyünk olyan vidámak, mintha felfaltunk volna egy szivárványt szindrómával.
Igaza van a mások véleményével kapcsolatosan, de ezt azért nem esik jól bevallanom magamnak. Mindig szerettem abban a hitben tetszelegni, hogy csak nekem lehet az életben igazam, s ezt azért erősen agyonütöm azzal most, hogy Eskának adok hitelt, s nem a saját hozzáállásomnak. Mindegy, még szerencse, hogy ismerem a ne szólj szám, nem fáj fejem elvet, így csak egy vállvonással lépek túl a dolgon, mit sem foglalkozva azzal, hogy mit is gondolok. - Hát a francot biztos nem! - vigyorodom el, megeresztve egy újabb szavakon való lovagolást. Az mindig a kenyerem volt, már csillogtattam ebben a beszélgetésben is egy pár sziporkát, hát nem gondolom, hogy vissza kéne fogni magam. - Mindig az empátiádról voltál híres, hallod-e! - dicsérgetem meg nem kevés éllel a hangomban, mert azért na, vannak dolgok, amiket az én gyomrom is nehezen vesz be. Nem azt mondom, hogy elvárnám, hogy tutujgassa a lelkemet – na jó, van akitől elvárnám, de ő meg soha nem fogja, szóval nem kell félnem tőle, hogy reményeim valóra válnak – de azért mégis. Lehetne egy fokkal kevésbé.. Eska. Cö! Nem kissé megakadok azon, amit a homokosokkal kapcsolatosan mond. Őszintén, eddig azt sem tudtam erről a testemről, hogy képes elpirulni, de most kénytelen vagyok megtapasztalni, elvégre az arcélemet színező haragpírral egyetemben úgy érzem, hogy felgyullad a fejem. De neeem! Nem fogok itt kiakadni neki, úgyis magas ívben tojik rá, szóval nem szerzem meg megint azt az örömet, hogy köszörülhesse rajtam okoskodó és igazmondó nyelvét. Hagyom hát a fülemet füstölni, s bár érzem én, hogy van a mondandójában valami önirónia, némi keserűség saját maga iránt, de úgy vagyok vele, hogyha ő csinál a lelki nyomoromra, akkor én is teszek az övére. Ez egy hosszú, tartalmas barátság kezdete lesz, érzem én! - Mirajtunk az sem segítene. Esetünkben azt a módosítást eszközölném, hogy akadályozd meg a túlnépesedést, járj manikűröshöz a körmeidet letépetni és fogorvoshoz vagy bandaháborúba a fogaidat kiveretni. Komolyan mondom, hogy jutottunk a langyi vizekre? Teli van meglepetéssel ez a nap... Ki se néztem mondjuk Eskából, hogy ilyet mondana, s így, hogy már nem ég a fejem a méregtől – elvégre, ha azt vesszük, félig én is voltam már homokos, s hát amikor nem voltam, akkor is erősen akadályában álltam a túlnépesedésnek – még nevethetnékem is támad. Na jó, fel azért nem nevetek, de egy széles vigyorra futja még. ~ Én a tea mellé újságot szoktam olvasni, nem kekszet enni, de kinek mit! ~ szemtelenkedem azért, mert jólesik. Ahogyan az is kellemes érzéssel tölt el, ahogyan hempergés közben a bundámat borzolja a hó, s vizezi össze egyre inkább. Elég infantilis látvány lehetek, de na, én vagyok a legfiatalabb első – tudtommal – szóval nincs miért panaszkodniuk rám emiatt. A kérdésre kicsit abbahagyom az idétlenkedést, hasra fordulok, egyik mellső mancsomat keresztbe teszem a másikon, s kecsesen rájuk ejtem államat. Már csak az kéne, hogy csóváljam a farkamat, de azért na, arra nem vetemedem. ~ Autumn A. Autenberry. S ha már ott járunk, hogy minél maradjunk, az Annakpokot sürgősen felejtsd el. Vagy szólíts Tria-nak, vagy Autumnnek, vagy ha nagyon muszáj az inuitnál maradni, akkor Anna-nak. Ennyi év névvariálás után úgy gondolom, hogy megengedhetem magamnak, hogy felülbíráljam apám névadását. Mindig utáltam az Annakpok nevet. ~ Valójában a nevet soha nem utáltam, inkább azt, aki abban a testemben voltam, de ebbe most nem megyek mélyebbre bele. A Tria-t nagyon hangzatosnak tartom, az lenne a legkényelmesebb, ha úgy szólítana. De nem akarom nagyon a szájába rágni, mert ahogy ismerem, akkor tuti az ellenkezőjét művelné, s én kénytelen lennék beleharapni a csinos kis hátsójába, veszélyeztetve ezzel saját testi épségemet. Most pedig ahhoz nincsen kedvem, kicsit sem. ~ Lenyeltél egy tankönyvet, vagy mi van? ~ húzom fel a pofámat az egyik oldalon, kivillantva így szemfogamat. Nem fenyegető a tartás, inkább amolyan szájhúzásra emlékeztet, s ha emberbőrben lennék, még fel is vonnám a szemöldököm. ~ Gyere bébi, inkább heveredj mellém, s köpd ki a citromlevet, amit szopogattál az elmúlt fél percben. A savanyúság csak a kovászos uborkának áll jól, a teát édesen szeretem. ~ Tusé! Nem bírtam kihagyni, s rettentően élvezem a helyzetem. Ez a farkasból feltorő elégedett szusszanásból is keményen kitűnik.
- Ha empátiát remélsz, keress mást, az belőlem kimaradt. Vonok vállat, és fölösleges volna ecsetelnem, hogy vannak köztünk olyanok, akik erre sokkalta alkalmasabbak nálam, de mondjuk felkereshetne egy pszichológust is, attól biztos kapna egy jó adagot belőle, erős kamuszaggal, no de ne akarjunk egyszerre mindent. Az kifejezetten nem hat meg, hogy csípősnek szánta a megjegyzést, nem fogom szépíteni. Persze, ha akarnám, előadhatnám a nagy együtt érzőt, és el is hinné nekem, de a testvéreimnek nem fogok ekkorát hazudni. Kicsiket talán, de ez még tőlem is felettébb nagy túlzás volna. - Csini a pofid, jól áll a vörös. Csak azért nem röhögöm el magam, mert az talán még tőlem is felettébb eget rengető túlzás volna, de igazából remekül szórakozom a dolgon. Nem is értem, miért van kevés barátom. Mármint, olyan barátom, aki tényleg ismer, nem olyan, aki csak a cukormázas verziót kapja. - Ennyire nehezedre esik az önmegtartóztatás? Majdnem hetven éve nem köszörültem senkin sem fogam, sem körmöm. Rántom meg a vállam, bár ez nagy fájdalmam, de ebbe igazából nem fogok belemenni, mert rendkívüli módon irritálna, ha be kellene ismernem, hogy valami megvisel. A csalódottságom az emberi fajt tekintve napról-napra hatalmasabbra duzzad, s már nem is remélem, hogy lelhetek köztük kincset. ~Nem mondom, még a wc-n trónolás közepette való újságolvasást megértem, de tea mellé? Kihűl, mire a végére érsz, és én gyűlölöm hidegen a teát.~ Csóváltam meg a fejem, és éreztem ám a zsigereimben, hogy ez a nő még az agyamra fog menni a nevemet illetően, de szerencsére a viszonzásért nem kell majd a szomszédba mennem, maximum ténylegesen elfüstöl majd nekem köszönhetően. Milyen kis bájos vagyok ma is… ~Én is utálnám, a vége már majdnem pók, amik ugye rendkívül undorító kis lények, és különben is, fujj…~ Empátiából ismét kapa. Sejtem én ám, hogy miért utálja az inuit nevét, de tényleg nem akarom én ebbe még beleásni magam, majd talán egyszer, eskü, ha lelkizhetnékem támad, ő lesz az első, akit megkeresek. Bár, lehet Yeevel jobban járnék, ő tutira nem táncolna közben az idegrendszeremen. Még jó, hogy sosem volt az ilyesmi a hobbim, szóval ez a veszély amúgy sem fenyeget. ~Mindenesetre, megjegyeztem az alternatívákat.~ Teszem hozzá, bár az ilyen felvezetés után nagy a kísértés, de szerintem esetemben ez nem oly meglepő. ~Le én. Az évek során többet is. Imádom azt a poros, száraz bukét, ami van nekik. Ki kellene próbálnod.~ Nem, nem zabáltam még tankönyvet, de hát erre mit lehet mondani? S láááám, már itt is van. Szerintem rohadt gyorsan meg fogom utálni a teát, de az is biztos, hogy többet senkinek sem mondom, hogy a Thea néven való szólítást szívesen venném. ~Hümm, annak a póknak ott a hátadon kereszt van a hátán.~ Állapítom meg rögvest azután, hogy megálltam mellette, és mustrálgattam kicsit felülről, természetesen sehol sincs bók, de ugyebár a kölcsön meg a kenyér esete jelen helyzetben fennáll, én meg sosem maradok adós. Végül lehuppanok a hóba, az orrom hegyével érintve az egyik mellső lábát, csak mert jól esik, és pont. ~El kell keserítselek, de a citrom jobban illik a teához, mint a túlzott cukortartalom. A mézet pedig ne is említsük. Szólhattál volna, hogy ilyen reményeket fűzöl becses személyemhez, előre lelőhettem volna a poént…~ Nem szokásom sosem édesen viselkedni, és egyébként is, jobban szeretem az ilyen sziporkázó pillanatokat, mint a nyaljuk fényesre egymás valagát stílusú csacsogásokat. Annak mi értelme? Őszinteség semmi sem lenne bele, ez legalább igazi, pezsgő, olyan, ami engem speciel örömmel tölt el. Hát, amennyiben Tria nem így van vele, az bukta…
- Felhívnám rá a figyelmedet, hogy keresett téged a nehézség, de én bizonyosan nem! – húzom el a számat, s még nyelvet is öltök rá. Nem akarom én lekoptatni, sőt, kifejezetten üdítő számomra a társasága, de azért alap dolgokat kifejezetten nem ártalmas, hogyha tisztázunk. Főképpen azért, mert így én sem maradok adós a vérszívással, s jobb a kis lelkemnek is. Egyébként nem vagyok egy empátiafüggő, s kifejezetten egyik társam jóindulata sem mozgat meg. Persze nyilván van valaki, akinek a szeretetéért még ennyi év után is eladnám a lelkemet, de megtanultam már, hogy nekem ez ügyben nem osztottak lapot. Kifejezetten irigykedtem mindig is Unalaqra Sangilak miatt, Yeere Kilaun és Biisa miatt, Eskára Tipike miatt. Amijük nekik megvolt, azom nekem Ekoni megölése óta nem, sőt, hogyha jobban belegondolok: előtte sem. Nem mondhatom tehát, hogy ismerem azt az érzést, amikor valaki törődik a lelkemmel, de Eska azért csessze meg. Ő ismeri, szóval hadd ne örvendezzek azért fenékverve a földhöz amiatt, hogy itt köszörüli rajtam azt az éles nyelvét. A minimum, hogy visszavágjak tehát. - Látszik is rajtuk, hogy elpuhultak ennyi kihagyás miatt! – ingerkedem, cseppet sem zavartatva magam. Nem problémázom azon, hogy momentán éppen a penge élén táncolok, elvégre mi kárt tehetünk mi egymásban? Legfeljebb megtép, hogy aztán előtte/utána/közben én is megtépjem őt. Az élet természetes körforgása, nem igaz? ~ Aki szargőzben akar a napi hírekről egy újságból értesülni, az maga a sátán, nem vitás! ~ osztom meg vele a véleményemet az újságolvasás és a wc kapcsolatáról. Soha eszembe sem jutott az, hogy ilyesmire vetemedjek, még a gondolat is undorít, de ez nem gátol abban, hogy olyan hangot ne hallassak, mintha nevetnék. Nyilván ez a farkastorokból nem úgy tör elő, mint egy emberéből, de egy másik farkas azért fogja venni az adást, s nem könyveli el vinnyogásnak. Az szégyen lenne azért. ~ Ó! Hát hogy múlik el a világ dicsősége? A nagy Eska undorodik a pókoktól? Ki sem néztem volna belőled, szájkaraték anyja! ~ ingerlem tovább, szinte már beteges szenvedéllyel játszva a tűzzel. Azt hiszem rákaptam az ízére, meg kell hagyni, nagyon finom. Rettentően élvezem a helyzetemet, s nem hiszem, hogy ez elmúlik egyhamar. Végre találtam valakit, akivel érdemesnek tartom leállni egyáltalán szópárbajt vívni. Utoljára Jeannal szerettem ezt az évődést, s bár azok a mondatpárbajok mindig szeretkezéssel végződtek, majd pedig a szeretkezés után azzal, hogy jól megcakkoztam a bundáját, attól még nem voltak kevésbé élvezetesek. Egészen odaadón ápoltam az én sebzett kölykömet minden ilyen után. Sejtem én, hogy cseszhetem ezt a Tria-dolgot, főleg mivel olyan bőbeszédűn ecseteltem, hogy mennyire utálom az Annakpok nevemet. Mindegy, több is veszett már Mohácsnál – sajnos tudom is, hogy mennyivel több – úgyhogy nem parázom túl előre a dolgokat. Egyelőre nem szólít sehogy, szal jó ez így. Eszemben sincs felkelni a hóból, szinte lustán méregetem őt onnan, ahol heverek éppen. Mosoly gyanánt felhúzom kicsit pofámat, ezzel villantva ki fogaimat. ~ Ezek után elvárom, hogy meghívj egy könyvvacsorára. ~ eresztek meg egy viccet, még mielőtt a teásat is útjára engedném. A reakciója a pókkal kissé nem ül nekem, de nem kell minden poént értenem, elég a hangsúly, ahogyan az elmémbe kúsznak a szavak. Értem én a csíziót, nemtörődöm módon a hátamra is fordulok, kicsit megfürdetve a hóban a képzelt pókot a hátamon. Keresztestül, mindenesetül. Aztán megint a hasamra fordulok, kényelmesen elnyúlok előbbi helyzetemben, s megvárom, hogy ő is testhelyzetet váltson. A fizikai közelsége valamilyen meglepő okból kifolyólag jólesik. ~ Poént lőni nem olyan izgalmas, mint kölyköket! ~ tárom elé múltam egy szeletét csak úgy mellékesen. Nem, mintha kérkedni akarnék vele, de nem szégyenkezem miatta, s nagyon adta magát, hogy most ezt válaszoljam arra, amit mondott. Mi mást tehettem volna? Nem vágyom én a mézesmázosságra, jó ez a vérszívás nekem. De nem akarom azért ezt így közölni vele, a végén még elszemtelenedik. ~ Van már szállásod? ~ evezek könnyedebb vizekre. ~Gondolom a régi sátrainkat már jócskán megette a moly..
~Igen? Úgy érzed, hogy megkóstoltalak? Nem hinném, szerintem azt megéreznéd.~ Nem, határozottan nem a nyelvköszörülést értettem a szavaim alatt, hanem valójában úgy gondoltam, ahogy előadtam, fizikailag, következésképp nem haraptam vagy martam be senkit az elmúlt évtizedek során, s ez részemről így van jól. A szavait még véletlenül sem veszem magamra, mert hogy én bármily téren elpuhuljak, na olyan nincs… ~Ez esetben örvendek, angyalkám.~ Most mit tagadjam? Igen, előfordult már, hogy az említett helyen olvastam, de igazából nem érdekel, hogy másnak erről mi a véleménye. Szerintem az emberiség tetemes hányada él eme lehetőséggel. A kedvenc helyem mondjuk még mindig inkább a kád, de ott könyveket szoktam olvasni, mert tovább időzök benn, minthogy egy újság elég legyen. ~Köszi a bókot, szöszi. A pókokat meg jelölném a kiirtásra érdemes fajok közé, ha lenne ilyen. Egyszerűen undorítóak, és kész. Ez mondjuk nem akadályoz meg abban, hogy kinyomjam belőlük a belsőségeiket, de engem csak hagyjanak békén.~ Nem félelemről volt itt szó, mert haha, megeszem őket reggelire, mondjuk a fogam egytizedére sem elegek, nemhogy a felére, de attól még blööee… Mindenkinek lehet valami agymenése, nemde? Különben is, az, aki férfiből csak így nő lett, az hallgasson, mert ennél furább dolog a világon nincs. Jóóó, tudom, átoperálás meg minden, de az nem ugyanaz, mint a mi esetünkben. Tria nem ilyesmivel érte el eme pálfordulást. ~Még meggondolom, hogy érdemes vagy-e eme gasztronómiai különlegességre.~ Szegem fel a fejem színpadiasan, pillanatok alatt bukik elő belőlem a színésznő, nem meglepő, számtalanszor voltam már az hosszú életem során, így hát könnyen jön a dolog. Meg aztán, most másként nem is tudnám lereagálni az agymenésünk idáig fajulását. Kétségtelen, hogy idióták vagyunk, igen, mindketten. Sosem voltam rest beismerni a saját defektjeimet. Vannak ám bőven. A poén halála a magyarázat, úgyhogy nem kezdem el neki fejtegetni, hogy mi köze az annak a pók szóösszetételnek a születéskori nevéhez. Szerintem szellemesebb voltam, mint ő a teával, no de ez van, nem sziporkázhatok mindig, szóval temessük is a dolgot jó mélyre, és lépjünk tovább. A hempergőzése után visszahelyezem a buksim, őszintén, kicsit csodálom, hogy még nem estünk egymásnak, vagy ő nem nekem, mert kettőnk közül még mindig én vagyok az, aki tovább hajlamos tolerálni vérének szívását. Na igen, hagyjuk is… Nem szeretném azért, ha itt szétkapnánk egymást, aztán kopoghatnánk Suránál, hogy figyi, nekem nincs lábam, neki karja, kell némi gyors elsősegély. ~Na eme kijelentéseddel még ismeretek hiányában sem merek vitatkozni. Na de komolyan… ez valami hobbi nálad, vagy mi? Még jó, hogy nem vagyok a kölyköd.~ Én csak mindenféle műkincset szeretek ellopatni a kis drágáimmal, tény, hogy kevésbé ütős, mint a lelövésük, de nem is kifejezetten jellemzője a vérvonalamnak az ilyesmi, mert nyilván nekem sem az. Soha életemben nem volt szükségem fegyverekre, mert bárkit is akarok eltenni láb alól, már az enyéimen kívül, játszi könnyedséggel teszem meg úgy, hogy még az illető sem vegye észre, csak mikor a karmaim már alulról integetnek ki a mellkasából. ~Mit moly, már az idő vasfoga is kirágta volna őket mostanra. Egyébként, egyelőre a szállodában lakom, de keresnem kéne valami komfortosabb hajlékot, mert kivagyok a sok farkastól… Csak az a bibi, hogy rühellek egyedül döglődni.~ Felemeltem a fejem, és rásandítottam, majd játékosan megcibáltam a fülét, elvégre, olyan ötletem volt, amivel hosszútávon valószínűleg mindkettőnket sírba viszem, de na… ezek után bolond lennék nem bepróbálni, elvégre engem roppant mód szórakoztat ez az egész. ~Nem költözünk össze?~ Kíváncsi vagyok, milyen gyorsan kap röhögő görcsöt, kinézem ám belőle, hogy ily módon reagálja le, de az is lehet, hogy meglep, és nem fogja akkora baromságnak gondolni.
~Még sosem éreztem, úgyhogy bármilyen fájdalmas is ez számodra, mégsem tudok helyeselni arra, hogy deee, deee, mennyire megérezném! ~ jegyzem meg, továbbra sem hagyva fel a szemtelenkedéssel. A lelkem mélyén talán direkt provokálom, mintha kakaskodni akarnék vele. Valójában nem így van, lenne más, akin szívesebben vernék le nyolcszáz évnyi haragot. Ettől függetlenül lehet, hogy kielégítené az igényeimet, hogyha picit megmarcangolhatnám, s még az sem zavarna, ha ő is ezt tenné velem. Egymás vérének nem csak képletes ízlelése benne van a pakliban, s farkasom valamilyen szinten alig vár minden ilyen lehetőséget. Mondjuk most várnia kell, hát így járt. Egyelőre a józan ész előrébb való. ~ Pedig a maguk módján nagyon cukifejek! ~ húzom az agyát a pókokat illetően, s közben elhatározom magamban, hogy az első utam innen egy állatkereskedésbe fog vezetni. Kerül amibe kerül, eskü veszek Eskának egy madárpókot. Rozettát, ha kapható. Az nem csak, hogy szőrös, hogy undorító, de még rózsaszínes árnyalata is van. Szépen ki fogja emelni Eska hajszínét. Na meg a rózsaszínt én legalább annyira utálom, mint amenyire a szavai alapján ő a pókokat, szóval az ajándékom abszolút kedves lenne, elvégre nem érhetne az a vád, hogy olyat veszek neki, amit el fogok szeretni tőle. ~ Ne gondolkozz, fájni fog! ~ adom az örök klasszikust. Nem is tudom, hogy kitől hallottam először ezt, csak arra emlékszem, hogy átharaptam a torkát érte. A szónak a legeslegszorosabb értelmében. Szegénykém azóta is alulról szagolja az ibolyát. Valahogy akkor nem éreztem olyan viccesnek, mint most. Remélem, hogy Eska értékelni fogja. Vagy pont azt remélem, hogy nem? A fene tudja, még magamat sem sikerült megfejtenem soha, hogy is várhatnám el másoktól, hogy megfejtsenek? A színpadias viselkedés mulattat, szinte visszavisz évszázadokkal ezelőttre, abba az időbe, amikor még én is jártam színházba. Szépen kiöltözve Jean oldalán. Atyám, mennyire hiányzik a szeretete! De erre csak úgy merek gondolni, hogy tudom: Eska nem gondolatolvasó. Be is cseszne, ha ezzel szívná a véremet életünk végéig. Eléggé zabos lennék magamra, amiért nem tudtam visszafogni gondolataim vágtázó lovait. ~ Hogyhogy hobbi? ~ billenten értetlenül oldalra a fejemet. Egy pillanatra teljesen összezavarodok. Először azt hiszem, hogy ismerheti a múltamat, de aztán hamar rájövök, hogy csak egy valaki tud minden mocskot rólam, s annak az egynek soha nem hitt senki. Nem hiszem – hiába voltak bármennyire is összenőve Eskával – hogy Tipikém-édes sikerült elhitesse Eskával, hogy a gyöszös kis annakpok megfojtogatta a saját húgát. Napirendre is térek az ügy fölött. ~ Nem mondanám hobbinak, de az edzés része. Ne mondd, hogy te soha nem akartad fájdalomokozással fejleszteni a kölykeidet. A fájdalom az fájdalom, mindegy, hogy golyó okozza, vagy egy láb alól kicsúszó sziklatömeg. ~ miközben beszélek, gondolatban elnosztalgiázom a kölyöknevelési módszereimen. Hát igen, még mindig tudom, hogy szar apa vagyok. De pont nem érdekel. Ettől lettek a kölykeim életképesek. Vagy nem. Nem az én gondom, ha őszinte akarok lenni magamhoz. Sosem voltam önzetlen, pláne nem velük. Azt meghagytam Yeenek. A cipész maradjon a kaptafánál, ugyebár. ~ Ha lelünk egy jóképű, viktoriánus kúriát errefelé, akkor de! ~ adom be a derekam éppen olyan lazán és könnyedén, amilyen módon Eskából előtört ez a képtelen ötlet. Sose jutott volna eszembe ilyesmi, de a dolog a maga groteszkségében olyan vonzó, hogy fel sem merült bennem a nemet mondás lehetősége. Röhöghetünk hát együtt ezen a képtelen együttélésen, mely jótékony hatással lesz a nyelvünk élességére, az bizonyos. A fülcibálásra azért késleltetett válaszként egy nekiugrás következik, azzal a céllal, hogy meg tudjam hempergetni a hóban egy kicsit őt is. Nem akarok fölékerekedésből beléharapni, de azért igyekszem úgy fordítani, hogy alám keveredjen, s hogyha ez így esett, akkor szemtelenül belevicsorgok a képébe, majd egy gondolati nevetést követően hagyom is a fenébe az egészet, hacsak nem kap belém fogaival sértődésében. A játék az játék, ha neki szabad, hát nekem is.
~Akkor ideje orvosolnunk eme problémát.~ Nekem aztán nem okoz gondot, hogy egy kicsit megcsócsáljam, mondhatni, épp itt az ideje, egy ilyen örömteli, bájos viszontlátás pont ilyen befejezést érdemel. Nem? Hát persze, hogy de. Azt a marhaságot, hogy a pókok cukifejek a maguk módján, nem vagyok hajlandó meghallani, mert egyszerűen NEM azok. Fujj már. Ha a Harry Potterben lennék, tutira lepacsiznék Ronnal, és együtt sikítanánk, ha meglátunk egy undorító nyolclábút. Na Ron az tényleg kis cukifej. Majd alkalomadtán elmagyarázom Triának, hogy is működik ez a dolog, mert így nem lesz ám jó. Szegény bután fog eltávozni, ha egyszer oda jutunk… már e tekintetben. Természetesen amúgy nem nyilatkozhatok, na jó, nem tartom én ostobának, csak tök jól hangzott. ~Ja, te már csak tudod, ismerős érzés lehet.~ Oké, visszavonom, ha már ő így, hát én is, mint az oviban, pont jó lesz. Egyikünk sem volt épp idős, mikor beharapott minket a Teremtőnk, bár én legalább már rügyeztem, ő meg… hátizé, inkább nem akarom tudni. ~ A hobbi a korábbi „passzió” vagy a szabadidőben végzett, pihenést, kikapcsolódást szolgáló tevékenységek gyűjtőneve. Adom meg az egyetlen választ, amit adhatok, és vigyorgok közben, mint a tejbetök, mert basszus, ez a nő majdnem olyan hülye, mint én, vagy hülyébb. Már jó értelemben. Bírom a zakkant lelkeket, úgyhogy lehetséges, bár bevallani úgysem fogom, hogy szeretnék több időt eltölteni a társaságában majd a jövőben. ~Én soha nem akartam sehogy fejleszteni a kölykeimet. Mindet lepasszoltam pár héttel a beharapás után. A spártai nevelés híve vagyok, megvontam tőlük magam.~ És ez itt részemről le is van zárva, nem fogom taglalni, hogy milyen szar szemét szar alak vagyok ezért, nekem így volt jó, és biztosra veszem, hogy ők is sokkal jobban jártak nélkülem, miként velem tették volna. Azt mondjuk nem teszem hozzá, hogy majd minden kölykömmel több időt töltöttem emberként, hogy megismerjem őket, mint a beharapásuk után, de egyszerűen nem éreztem magam alkalmasnak az anya szerepre. ~Viktoriánus kúria, rettegj… támadnak a szőkék.~ Bólintok rá, mert nekem halál mindegy, a lényeg, hogy legyen szép nagy ágyam, meg csodás kádam, a többi részemről mellékes, ja igen, a lakótárs a legfontosabb, de az már immár megvan, úgyhogy csodás az élet, ma sem keltünk hiába. Utána pedig… nos, a játékból részemről hamar egy barátságos kis bundatépés kerekedik, mert rég volt már alkalmam olyannal összekapni, akinek az ereje hasonlatos az enyémhez, és nem érzem azt, hogy bármelyik pillanatban könnyedén pontot tehetnék az ügy végére. Utána meg mehetünk házat keresni…
~Epedve várom! ~ vetem oda, mert ahogy neki nem okoz gondot megcsócsálni valakit, úgy nekem meg nem okoz gondot várni, hogy valaki megpróbálja megtenni. Nem születtem Terézanyának, hogy csak úgy tálcán kínáljam fel a testemet – na jó, attól függ, hogy milyen formában – bárkinek fogára. Én tipikus iskolapéldája vagyok annak a viccnek, amely úgy szól, hogy „a kisfiú sírva megy haza, s közli anyjával: - Anya! Megharapott egy kutya! - majd felderülő arccal hozzáteszi: - De én haraptam először!”, éppen csak én nem sírok. Legalábbis nem ilyen esetekben. Persze nyilván nőből – női testben – vagyok, szóval nem akarok mindig keménynek látszani. Ha sírni kell, hát sírok, de ahhoz nagy dolognak kell történnie, hogy ne rejtsem el könnyeim. Vagy akarok valamit olyankor, vagy tényleg nem tudom megemészteni a helyzetet. ~ Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a kölykeimet szadizni. Kell nekik az edzés, teher alatt nő a pálma. Az én terhem meg az ezüst. De azért na, volt egy-kettő, amelyiket sajnáltam, mert picit túllőttem náluk a célon. Bele egyik sem halt, úgyhogy nem kell elkönyvelni szörnyetegnek! ~ teszem hozzá a végére. Na nem, mintha telesírnám éjjel a párnám attól, hogy mit gondol rólam Eska vagy bárki más. Ameddig a bárki más nem Ő, addig teszek a véleményére. Elég nekem egy kivétel ezalól. ~ És szerinted ezzel rosszat tettél velük? ~ kérdezek rá pimaszul, bár kérdésem mögött csak 60 százalék a szemtelenség a 40 százaléknyi komolyság mellett. Nincs nekem bajom a spártai neveléssel, hiszek benne, hogy sok esetben azzal tehetünk a legjobbat. Így amellett, hogy szívesen mászom ezen mondatommal Eska agyára, őszintén érdekel a véleménye az ügyet illetőn. Ha most nem magyarázza el nekem, egyszer majd úgyis kifaggatom. Azt hiszem, hogy nem fogunk elmenni innen egyhamar. Hogy ennek örülök-e? Jah. Legalább ennyira, mint üveges tót a hanyatt esésnek. De szerintem a többiek sem repesnek azért a végletekig. ~ Ismersz egyet is a környéken, vagy kénytelenek leszünk ma éjjel felfedezőútra indulni? ~ teszem fel a logikus kérdést. Mert az egy dolog, hogy én így feldobtam ezt a viktoriánus kúria-dolgot, de ettől még fingom sincs arról, van-e a környéken ilyesmi. Azért az kicsit sokáig tartana, ha nekünk kellene építtetni egyet. Persze időm, mint a tenger, de nem szeretem a hotelokat és az erdőben lakni sem olyan kényelmes. Néha meg kell szellőztessem az emberemet is. A bundatépésnek tényleg állok elébe, vidám csipkelődéssel cincálom meg Eskát, érezze csak, hogy azért nem vagyok én olyan hamvába holt, hiába vagyok fiatalabb nála. Ha elszemtelenedne, akkor úgyis nagyon a seggébe harapok. De nyilván erre nem kerül sot, szóval irány a város és annak környéke lassacskán. Házat akarok, de izibe'!
Nem mondhatnám, hogy két nap, jobban mondva inkább másfél elég volt, hogy alaposan átrágjam eme lehetőséget, de végül úgy döntöttem, hogy eljövök. Hogy miért? Egyszerűen nem volt mit vesztenem, s mivel úgysem érek senkinek sem egy büdös petákot sem, még csak nem is szóltam róla. Nem mondom, hogy nem tartottam attól, hogy megütöm a bokám miatta, csak épp abszolúte nem érdekelt a dolog. Felőlem aztán kibelezhetnek, vagy tudom is én, amit kedvük tartja, jelenleg úgyis ott tartok, hogy a földi létnél minden csak jobb lehet. A folyópart mondjuk elég tág fogalom, és több folyó is van ugyebár a környéken, de bízom benne, hogy attól még meg fogjuk találni egymást Hope-val, mert elég kellemetlen lenne, ha emiatt hiúsulna meg a dolog. Valahogy némileg kapatosan nem jutott eszembe pontosítani a helyszínről. Ettől függetlenül, ha így történik, tudni fogom, hogy nem ez volt megírva, még ha jól is jönne, ha valaki tényleg segíteni akarna, valaki olyan, aki nem ismert előtte. Imádom Hattiet, de ő azt a Bellst keresi bennem, akit megismert, és félek, őt már sosem kaphatja vissza. Végül kezdetnek a táborhelyet választottam, nem igazán öltöztem túl a dolgot, melegítő volt rajtam, mert nem akartam túl sokat emberi alakomban időzni, ha már itt vagyok. A természet közelében szerettem engedni vadabb felemnek. Mégis, legutoljára akkor engedtem ennek a csábításnak, mikor Hattievel téptük meg egymást az erdőben. Mivel itt nem leltem, így besétáltam az erdőbe, és mikor már elég mélyen jártam, hogy avatatlan szemeknek ne okozzak őrületesen nagy sokkot, fogtam magam, és ledobáltam a ruháimat, majd bedobtam egy bokorba, jól fognak még jönni. Ha valaki megtalálja, maximum azt fogja hinni, hogy valami őrültnek most támadt kedve fürdeni a Tananában. Amint minden ruhadarabom biztonságban volt, már változtam is, ismerős volt a hullámzó, hol erősebb, hol kicsit gyengébb, testemet feszítő fájdalom, ki tudja hányszor átéltem már. Egyszerűen megszoktam, bár nem mondom, hogy szerettem, jó volna, ha olyan simán menne, mint az erősebb farkasoknak, de ez nekem még jó pár évtizedembe, talán századomba fog kerülni, már ha megérem. Közel egy perc elteltével azonban már a bundámat cirógatta a hajnali szellő, és ilyen formámban indultam neki, hogy rohanjak a folyóparton, ahogy csak a lábaim bírják. Egyrészt az ismerős energiákat kerestem, másrészt pedig jól is esett kicsit kiadni magamból a felgyülemlett fölösleges energiákat.
Ha valaki megkérdezi a valódi okot, hogy miért is hívtam el Annebelle-t és egyáltalán miért is érdekel, hogy mi van vele.. hát valószínűleg nem tudnék teljes és korrekt választ adni. Úgy érzem, szüksége van valakire, aki segíthet neki, még ha ezzel nincs is teljesen tisztában és habár igencsak megkeseredettnek tűnt, akkor sem ítélném hamvában holtnak az esetet; mert véleményem szerint még nem az. Az is közrejátszik mindebben, hogy ő közénk tartozik, az Örökségünk része és habár nem az én gyermekem, ilyen téren soha nem tettem teljes mértékben különbséget. Ebben a térségben eddig amúgy sem igazán találkoztam olyan farkassal, aki az én utódom volna, szóval ha már őket nem tudom szemmel tartani, akkor segítek máson, akinek szüksége van rá. Ott van az is, hogy rengeteg közös vonásunk van, még ha elsőre talán nem is így tűnne. Én is szenvedtem, csak én megtanultam, hogyan meríthetek erőt mindabból a fájdalomból, amelyet nap, mint nap hordozok, vagy ha éppen túlságosan megkeserít, hogyan rejthetem el az egész világ elől. Ugyanakkor ott van az a belül ficánkoló érzés, amelyet minduntalan, minden ilyen esetben érzek.. egész egyszerűen nem hagy nyugodni a dolog, nem szeretnék csak úgy elsétálni a dolog felett, azt mondván, hogy beszéltem vele, megpróbáltam minden tőlem telhetőt, mert ez közel sem volna igaz. Talán nem véletlen, hogy az Önzetlen név társul nevem mellé… Négy lábon járom az erdőt, folyamatosan a folyó mellett grasszálva és habár valóban nem egyeztettünk teljesen pontos koordinátákat, bízom benne, hogy a Szellemek összeterelnek minket. Talán van köztünk valami.. kapocs, ami segíthet, reménykedni tudok csak, hogy megérzi, hol is várom pontosan. Már persze, ha egyáltalán eljön. Megértem, ha inkább nemet mond, elvégre hiába a kedves szavak és a segítőkészség, ezernyi másik dolog is állhatna a tetteim mögött és fogalmam sincsen, mennyire aggódó típus, mennyire lát rossz dolgot egy egyszerű, kedves gesztus mögé. Szinte hallható a megkönnyebbülésem, amikor megérzem az energiáit. Elöntött volna a keserűség, ha azt kell tapasztaljam, hogy a mai világban a leszármazottaink már a segítséget is elutasítják, a szerető jobbot is félretaszítják csak azért, hogy a saját sebeiket nyalogatva fetrengjenek a mocskukban. Talán kicsit erős így ez a kifejezés, de minden bizonnyal olyan durván nem lőttem mellé. Pontosan ezért esik jól a dolog és akárhogyan is nézem, mindenképpen pozitívum, hogy eljött, hiszen ha ő maga nincs is teljesen tisztában a dologgal, mégiscsak saját döntése volt.. Én felajánlottam valamit, ő elfogadta és ha picinyke ugyan, de számomra ez akkor is egy aprócska lépcsőfok. Nem húztam fel teljesen a pajzsom, továbbra is azt érezheti, hogy háromszáz körülire rúg éveimnek száma, energiám erősen, mégis lágyan tekergőzik körülöttem. Farkasom méltóságtejesen emeli fel a fejét, várom a nőstény érkezését, egy helyben állva és egészen addig nem üdvözlöm semmiféle szavakkal, amíg meg nem állapodik. ~ Megtiszteltetés, hogy eljöttél ~ buknak ki a mentális szavak és ő is érezheti, hogy valóban így gondolom, nem holmi illemkört futok elcsépelt frázisokkal. Valóban megtisztelő, hogy eljött, hogy egy morzsácskát kaphattam a bizalmából és nem az a szándékom, hogy itt és most örök barátokká váljunk, mert magam sem tudom, hogyan viszonyuljak ehhez az egészhez. ~ Hogy érzed magad? ~ teszem fel inkább a kérdésemet, érdekel az állapota, talán a legutóbbi találkozásunk után ez is egyértelmű lehet neki. Megvárom a válaszát, addig továbbra sem mozdulok, reagálok és csak utána lépek párat felé. ~ Gyere velem, mutatok valamit. ~ Emberi alakomban most mosolyodnék el, de talán a hangszín is kellőképpen utal arra, hogy nem csapdát állítottam fel. Lépteim lassú kocogássá, majd futássá erősödnek, míg végül már rohanok előre, bízva abban, hogy követ. Nem haladunk túl sokat előre, röpke pár perc csupán az egész, de kisebb emelkedő tetején állunk meg. A víz csobog, a hegyek mögött narancssárga az ég alja.. hajnalodik. ~ Csak.. csak nézd. ~ Pár percen belül megjelenik a sárgás napkorong, én pedig szótlanul állok és nézem a természet csodáját. Akármennyire is elcsépelt, sokszor néztem már végig a napfelkeltét és sokakkal ellentétben sokkal inkább preferálom ezen természeti jelenséget, mint a naplementét. A napfelkelte valami újnak a kezdete, valami egészen csodálatos dolog, megannyi új lehetőség. ~ Mire gondolsz most? ~ töröm meg végül a csendet, ha Annabelle eddig nem tette és könnyen lehet, hogy nem kapok választ, vagy teljes mértékben idiótának fog tekinteni, sőt, akár azt is megértem, ha kifakadna.. lehet másra számított, nem pedig arra, hogy valami vadidegen elhozza napfelkeltét nézni. Mégis kíváncsi vagyok, miféle gondolatok fordulnak meg a fejében és ha meg is osztja velem.. én is hasonlóképpen fogok majd tenni.
Ki tudja miért, de én is megkönnyebbültem, mikor megéreztem a közelben. Talán a múltkori kedvessége lehet az oka, fogalmam sincs, egyszerűen ritka mostanság az életemben az a fajta figyelem, amit tanúsított felém. Vagy csak nagyon elutasító vagyok újabban a környezetemmel, nem is tudom, de nem is jelen pillanatban fogom ezt a dolgot megfejteni. ~Kedves, hogy ezt mondod, de nem volt okom másként tenni.~ Ha nagyon akartam volna, találok mentséget, kibúvót, hogy miért nem kellene megtennem, de nem láttam értelmét keresni. Jöttem, mert tényleg segítségre van szükségem, és lehetséges, hogy jobban járok, ha ezt falkán kívül kapom meg. Nesze nekem falkaszellem. Azonban nekik ezzel semmiben sem ártottam, így különösképpen nem aggódtam, hogy bajom lesz belőle. Ha lesz, majd viselem a következményeit, de jelenleg csak az itt és mosttal szeretnék foglalkozni. Valahol nagyon jól esik, hogy tényleg megtiszteltetésnek tartja a jelenlétemet, erre nem igazán volt példa senki részéről az utóbbi időben, már-már én is elhittem, hogy haszontalan vagyok a falkám számára. Elég pocsék érzés. ~Határozottan józanabbul.~ Jelentem ki, de nem nagyon szeretném ezt ragozni, igazából nem vagyok jobban, majdhogynem semmivel, de nem szeretném annyira ezzel terhelni, eleget kapott a lelki zűrjeimből a legutóbb. Tudom én, hogy enélkül nehéz segíteni, de majdcsak lesz valahogy, csodákat nem várok tőle, nekem jelenleg a pozitív világszemlélete is elég, mondhatni, van mibe kapaszkodnom. ~Rendben.~ Indulok el akkor utána, nem kifejezetten állok le azon gondolkodni, hogy esetleg nem kellene, ezek szerint van még bennem abból egy jó adag, hogy hajlamos vagyok gondolkodás nélkül megbízni bárkiben. Mondjuk, ha nem beszéltünk volna annyit a buszmegállóban, szerintem nem állnék ilyen pozitívan hozzá, legalábbis, hiszem, hogy már nem vagyok olyan végtelenül naiv, mint a sok borzalom előtt. Tartom a tempóját, majd megállok mellette az emelkedő tetején. Leülök a fenekemre, mert valahogy úgy vagyok vele, hogy csak így lehet igazán kiélvezni a szép látványt. Még a farkamat is elkezdem csóválni, hiszen az ilyen pillanatokért érdemes élni. Tudom én ezt, még ha mostanában nem igazán látszik rajtam, hogy így gondolkodom. ~Arra, hogy a természet még akkor is gyönyörű, ha minket belülről a bánat emészt. Ugyanakkor, nem tudom, hogy azért mutatod nekem ezt, hogy emlékeztess, van még szép az életben, vagy csak úgy. Ha az előbbi, akkor semmi szükség rá, a természetben még sosem csalódtam, ellenben a földet járó emberekben, farkasokban már annál inkább. Utóbbi esetben viszont köszönöm, rég láttam a napfelkeltét, általában vagy alszom, vagy végigdolgozom.~ Adok talán kicsit kimerítőbb választ, mint amire számított, de ez van bennem, nincs okom mást mondani. Mindenesetre, a látványt lenyűgözve figyelem, és érteni vélem, miért pont a napfelkelte, de attól még nem hiszem, hogy számomra van új kezdet, egyszerűen túl nehéz most így szemlélnem a világra, a saját életemre.
Hallgatom azt, amit mond, csendben, szótlanul, ő leül mellém, én azonban továbbra is állok és egyszer sem pillantok rá, tekintetem a látóhatárt szemléli, azon belül is azt a természeti jelenséget, amiért idejöttünk, amit mutatni szerettem volna neki. ~ Talán egy kicsit mindkettő ~ felelem kurtán, nem adva tökéletes választ a kérdésére, elvégre ez a mai nap.. az invitálás, a találkozó felvetése.. Teljesen spontán ötlet volt, semmi konkrét tervvel nem készültem és habár kezd körvonalazódni bennem valami, még sok minden történhet. Hosszú percekig ismét nem szólok, hagyom, had rágódjon magában, már ha egyáltalán van min, csak tovább lesem a napfelkeltét. Mozdulatlanságom törik meg, aprót lépek hátrafelé, miközben fejem felé fordítom. ~ Tudod, amikor pár éve nevet változtattam, nem véletlenül esett a választásom a Hope-ra. Reménytelen és elveszett voltam, fogalmam sem volt arról, hogyan tovább, merre menjek, mit csináljak. Egyedül voltam, nem volt semmim, csupán a mérhetetlen fájdalmam. Semmiben sem hittem, képtelen voltam abban remélni, hogy valaha ez még lehet jobb.. ~ elfordítom egy pillanatra a tekintetem róla, de pár pillanat múlva ismét törekszem a szemkontaktusra. ~ Tudtam, hogy nem adhatom fel, szükségem volt valami kapaszkodóra, valami apró jelre, ami a reménytelenségben is tudatja velem, hogy hiába érzem úgy, hogy minden elveszett, nem adhatom fel. ~ Izmaim ellazulnak, mégis kecsesen fekszem le mellé a földre, továbbra is felé fordítva a fejem. Miért osztom meg vele mindezt? Miért árulok el neki olyan dolgokat, amikről Kilaunon kívül talán senki sem tud? Fogalmam sincsen.. nem azért, mert olyan személyes dolgokat mondott el nekem ott a buszmegállóban, egész egyszerűen szeretnék némi hitet önteni belé. Nem azt várom, hogy most itt, ebben a pillanatban felpattan és örömtáncot lejtve kijelenti, hogy vége a búskomor időszaknak. Nekem csupán egy szikra, egy aprócska jel is bőven elég volna. Szeretném, ha tudná, hogy nincsen egyedül, hogy én is hasonló fájdalmakat éltem át, mégis túlléptem. ~ Máig kísért minden egyes pillanat, hiába jelentettem ki önmagamnak, hogy túlléptem. Sokszor látom az arcukat, álmaimban hallom csupán a kacagásuk, de minden egyre halványodik. Fáj és nehéz, de muszáj túllépni. Tudod… ez a baj a fájdalommal. Megköveteli, hogy érezzék. ~ Elfordítom a tekintetemet, egy pillanatra még le is hunyom, mintha csak felelevenítenék egy rémi emlékképet. Egyedül voltam és leginkább arra lett volna szükségem, hogy legyen mellettem valaki, akire támaszkodhatok, aki mellettem áll, aki segít.. Talán ez az a pont, amikor az eddig mélyen motoszkáló gondolat a felszínre tör és teljes mértékben világossá válik, mit is szeretnék. Ez azonban nem rajtam múlik, a nőstény is szükséges hozzá. ~ Annabelle… ~ siklik rá a tekintetem ~ nem adhatok neked reményt és hitet, nem adhatok célt és nem vehetem el a fájdalmadat. De talán képes vagyok olyasmit nyújtani neked, amire senki más nem képes… ~
Talán kicsit mindkettő. Hm. Nem is tudom, erre mit mondhatnék, inkább csendre intem magam, kivárok, hátha folytatja. A múltkor már kiderült, hogy bizony ő is képes elég sokat, és hosszan beszélni, talán most is van a tarsolyában valami szívet melengető jó tanács, valami, aminek a hallatától úgy kezdi érezni az ember, hogy talán tényleg minden rendbe jöhet egyszer. Szeretném ezt hinni, komolyan, de annyira nehéz, és olyan mérhetetlenül hiányzik Malcolm, hogy azt el nem tudom mondani. Sajog a szívem, a farkasom ugyancsak gyötrődve vergődik nélküle. Ray nem, Ray hagyott el minket… Könnyebb, ha szétválasztom a kettőt. S nem csalódom, beszél is, értem szavainak mögöttes tartalmát, tudom, hogy mit jelent a Hope, és miként volt képes ezt kapaszkodónak használni, emlékeztetni magát újra és újra, hogy nem adhatja fel, mert akármi történik, a remény nem hal meg. ~Én… nem tudom, mi lehetne az én kapaszkodóm.~ Susogom csendben az elméjébe, szeretnék erős lenni, az, aki voltam, akihez bárki fordulhat, mert mindig képes a saját bajait háttérbe szorítani. Szeretném hinni, hogy hasznos, értékes tagja vagyok a falkának, de nem megy. Egyik sem. Most, és így nem. Vajon mi kellene hozzá? Pár hét, esetleg hónap mindentől távol? Nem vagyok képes belevetni magam a munkába sem, hisz minden egyes kis lélekről az jut eszembe, hogy egyszer talán miattam fognak meghalni. ~Néha azt gondolom, hogy jó volna egy kicsit nem érezni, talán csak egy napig, de mindig rájövök, hogy akkor nem lennék én. Üres lennék, nem csillogna fényesen a tekintetem, nem nyújtanék segítő jobbot, nem próbálnék tanácsot adni… Akkor feladnám. Még ha csak egy napra is. Reménykedtem benne, hogy visszajön, holott az eszemmel tudom, hogy nem fog, hisz csődöt mondott, mint testőr, nem tudott megvédeni engem sem. A szégyen követi minden lépését. Mégsem tudom érte igazán sajnálni, hisz ugyanúgy tapos a szívem szilánkjain is.~ Nyelek nagyot, miközben borostyán tükreim követi, ahogy a nap kapaszkodik fel az égre, lassan, komótosan véve át a hatalmat a hajnal sötétsége felett. ~Talán azért haragszom rá a legjobban, mert gyűlölöm… nem szoktam ilyesmit érezni, mocskosnak érzem magam tőle.~ Nem vagyok képes jobban elmagyarázni, ám talán érti, s elég világos, miként értem. A lelkem mindig is szép volt, tiszta, kedves, senkihez sem volt egy rossz szavam sem, ám az események hamuval szennyezték, és nem vagyok képes elfújni az apró szemcséket, úgy eszik bele magukat mindenbe, mint valami féreg, nem hagyva belőlem meg semmit, csak a fájó ürességet. ~Miről beszélsz? Mi az, amit te nyújthatsz nekem, és más nem? Elég ködösen fogalmazol.~ Kérdeztem rá, mert bizony az a helyzet, hogy fogalmam sincs, mi lehet az, amire más nem képes. S még csak találgatni sem szeretnék, bár, az igazság az, hogy ötletem sem lenne rá. Jobb nem agyalnom rajta, talán megtudom, s ha nem? Akkor talán még jó ideig fogom emészteni magam rajta értelmetlenül, hiszen tenni ellene aligha tudok majd.
~ Bármi lehet kapaszkodó, egy parányi dolog is.. ~ Ezen a téren tanácsot nem adhatok neki, ezt saját magának kell meglelnie. Nekem a nevem volt a kapaszkodó, ami tudatta velem, hogy nagyon is élek, hiába vagyok halovány árnyéka egykori önmagamnak. Aprócska dolog, négy betű, mégis minden nap ott lebegett a fejem felett, ott csengett a fülemben ezernyi hangon. Egyetértek minden egyes szavával, néha valóban jó lenne, ha nem éreznénk, ha megszűnne minden fájdalom, sokkal egyszerűbb lenne. No igen, lehet könnyebb lenne a dolgunk, de sokkal üresebb is, élettelenné válnánk, akkor is, ha csupán egy napról van szó. ~ Valóban egyszerűbb volna néha minden érzést eldobni, lehet könnyebb volna, ha nem éreznénk. De akkor ahogyan a fájdalom, úgy a jó érzések is eltűnnének. Lehet, most úgy érzed semmi jó nem történik veled, de akkor csak hunyd le a szemed és hallgasd azt, ami körülvesz. Hallgasd a fák zizegését, a szél suttogását, érezd, ahogyan a bundádat cirógatja. Aztán szemléld a napot, nézd a napfelkeltét, mely már önmagában egy hatalmas csoda.. ~ Ha emberi alakban lennénk, egészen biztosan mosolyognék. Szavaimból lágyság és gyengédség tükröződik, pár pillanatra állok csupán meg, majd egyből folytatom szavaimat. ~ Ha teljesen el voltam keseredve, én mindig a természetbe menekültem. Órákon keresztül ültem egy helyben, vagy éppen rohantam a fák között. Mindig megnyugodtam, mindig ráébresztett arra, hogy a világban vannak még szép és jó dolgok, hiába nehéz őket észrevenni. ~ Elcsendesülök, hagyom, had beszéljen ő tovább. Nem akarom és szerintem nem is tudnék itt és most erőt önteni belé, de próbálkozom. Aprócska lépések, parányi morzsák, talán a végén felépül belőlük a csodálatos építmény. ~ Ha nem érezhetünk szeretetet, gyűlöletet érzünk. Ne érezd magad tőle mocskosnak, inkább meríts belőle erőt. ~ A szavai némiképp megnyugtatnak, elvégre ha mocskosnak érzi magát tőle, még mindig maradt belőle a jóból, a szépből és talán nem olyan elveszett a helyzet, mint ahogyan azt elsőre, ott a buszmegállóban gondoltam. Nem változtathatom meg, de segíthetek neki. ~ Adhatok neked egy kapaszkodót. Lehetek a társad, a tanítód, a mestered. ~ A szavaimmal párhuzamosan engedem kissé le a pajzsom, hogy a mögötte bujkáló hatalmas energiamennyiségből egy keveset rázúdíthassak. Addig nem fogom felfedni valódi kilétemet, amíg nem szükséges, de így is érezheti az erőmet. ~ Adhatok neked egy új Teremtőt, megannyi lehetőséget és törődést; ha elfogadod. ~
Ezt tudom, legalábbis, mindig bíztam benne, hogy az életem során meglelem az újabb kapaszkodókat, de most valahogy nem akar sikerülni. Talán csak idő kérdése, de vajh mennyi még? Nem is akarom tudni, jobb nem látni előre, vajon mennyi szenvedésen megyek még keresztül, mire megemésztem ezt az egészet, hogy végül elengedhessem. Gyakorlatilag az egész életem. Szeretném, tényleg szeretném megint csak a jót látni a világban, de egyelőre beletörik a bicskám. A napfelkelte számomra, minden szépsége ellenére, jelenleg csak azt jelenti, hogy egy újabb nap érkezett el, amit valahogy túl kell élnem. Ezt azonban nem mondom, eleget panaszkodtam már az elmúlt alkalommal, mindent tud, vélhetőleg sokkal többet, mint amit szeretett volna. Kicsit szégyellem is magam a múltkori miatt, de nem akarom felhánytorgatni, mert láthatólag nincs velem baja, szóval fölösleges volna. Egyébként sem vagyok az a fajta, aki gyakran sajnáltatja magát, az az egy alkalom bőven elég volt. Az a lágyság, és gyengédség, amit érzek felőle, az, ami hiányzik saját magamból, szeretném, ha visszatérne a régi oldalam, de nem tudom, ki vagyok Ray nélkül, talán sosem tudtam igazán, mindig ott lógott a levegőben a lehetőség, hogy egyszer majd újra látom, és akkor elrendezzük a dolgainkat. Az sosem fordult meg a fejemben, hogy nem leszünk együtt életünk végéig. ~Én is nagyon sokat vagyok a természetben, és azt sosem felejtem el, hogy vannak szép és jó dolgok a világban, ettől nem kell félni. Sőt, azt is tudom, hogy fiatal vagyok még, sok minden történhet még velem, akár rosszabbak is, de persze sokkal jobbak is, csak most kicsit nehéz kimozdulnom ebből a levertségből.~ Azért, lehetőség szerint rosszabbak ne történjenek, mert így is épp eléggé meg vagyok zuhanva. Mondjuk kétlem, hogy eme csodás hármas együttálláshoz akár csak hasonlatos szörnyűséget képes volna reprodukálni az életem. Ha mégis, hát az őrangyalom legyen szíves felmondani, mert pokolian rosszul végzi a munkáját. ~A gyűlöletből erőt? Ne értsd félre, elhiszem, hogy lehet, de nem biztos, hogy akarok. Egyáltalán nem szeretném ezt érezni, elengedném, hogy megnyugodhassak, és ne kelljen minden nap azzal ébrednem, hogy vajon mivel érdemeltem mindezt ki. Talán magamra haragszom a legjobban.~ Naiv, ostoba léleknek vélem magam mostanra, igen, és bár eddig remekül megvoltam így is, mostanra bizonyossá vált, hogy ez így nem mehet tovább. Kíváncsian, csodálkozva hallgatom. Tényleg megtenné? Értem? Miért? Nem akarom megkérdezni, de valahogy minden idegszálam egyszerre rebegne igen, hogyne szeretném. Alig ismerem, mégis, valami ismeretlen okból kifolyólag bízom benne, tudom, eddig boldog-boldogtalanban bíztam, újabban azonban nem osztogatom felelőtlenül ezt a kegyet. ~Tényleg megtennéd?~ Fölösleges kérdés talán, mégis úgy vagyok vele, hogy kell a bizonyosság. Valami jó… talán ez pont az, amit keresek. Remélhetőleg nem ugrom bele valami ostobaságba megint, szeretnék bízni, jó volna, ha nem kellene megint pofára esnem. ~Új Teremtőt? Komolyan? Az enyém… már halott, jó ideje. Ray ölte meg. ~ Az energiamennyiségből elég könnyű arra következtetni, hogy magára gondol, a pajzsomon könnyen furakodik át, mintha ott sem lenne, bár azt már eddig is tudtam, hogy sokkal erősebb nálam. Ettől függetlenül valami nyugtalanul fészkelődik bennem, nekem még nem esett le, de a farkasom tudja, hogy ez mit jelent, s végül ő az, aki vadul elkezd morogni, képtelen vagyok megállítani. Párharcot vív a bundás testben a két fél, hol az egyikünk, hol pedig a másikunk nyilvánul meg. ~Én elfogadnám, de nem örül mindenki a hírnek.~ Jegyzem meg, de a következő pillanatban már hátrálok is, a farkasom fél a közelében maradni, fél attól, hogy elűzi erről a világról, hogy elvesz tőle engem, a kis játékát, akit olyan szépen magához édesgetett, hogy úgy táncoljon, ahogy ő fütyül.
~ Ezt örömmel hallom, túlságosan unalmas lett volna, ha erre én próbálom meg felhívni a figyelmed ~ hangomból is érezheti, hogy mosolyognék, gyenge poén, vagy valami olyasféle, mindenesetre próbálkozom. Nem árt egy-egy komolyabb helyzetben kicsit oldani a feszültséget, szerintem minden esetben csak pozitív lehet. ~ Eleinte nekem sem sikerült jól használnom, de idővel ebbe is bele jöhet az ember. Bár ilyet nem kívánok neked, nem szeretném, ha túl sok alkalmad lenne megtapasztalni, milyen a gyűlöletből erőt meríteni ~ Nem mondom, hogy nekem túl sok alkalma lett volna ilyesmire, de valószínűleg jóval több, mint Annabelle-nek. Meg is próbálom valamiképpen elterelni a témát, jobban mondva a kis felvezető után jöhet végre az, ami jelen pillanatban talán a legfontosabb lehet. A döntés bennem is véglegesen megszületett, nem is tagadom, hogy akkor, ott a buszmegállóban legfeljebb csak a halovány gondolata volt meg ennek az egésznek és akkor még magam sem tudtam, hogy ez a találkozónk talán végződhet ilyen formában is. ~ Igen, tényleg megtenném ~ erősítem meg a szavaimat, bár nem hinném, hogy szüksége lenne rá, hiszen elsőre is elég érthető voltam, de gondolom nem kap naponta ilyen ajánlatokat, először magam sem igazán hinnék annak, amit hallok. ~ Igen, komolyan ~ ismételten bizonyosságot adok afelől, hogy valóban jól hallotta a szavaimat. Nem tudok mit válaszolni neki arra, hogy az ő teremtője már régen hallott. Ha meg kellett ölni, minden bizonnyal nem lehetett túl kedves illető, de ez most egyáltalán nem számít. Csak az a lényeg, amit kínálok, egyszeri alkalom, hiszen nem ajánlgatom csak úgy minden jött ment személynek. Érzem a farkasból áradó félelmet, nyugodt energiáim egyből kapnak utána; nincsen mitől tartania. Való igaz, ha Annabelle elfogadja az ajánlatomat, akkor neki itt többé nem lesz keresnivalója. Teljes alakommal fordulok a másik felé, határozott fellépésem, energiáim, az az Elsőkknek járó erő és hatalom, mely bennem lakozik megállásra készteti a nőstényt; ne meneküljön tovább, hiszen nincsen értelme. Előlem nem bújhat el, tudja ő is nagyon jól, mégsem ezt az oldalamat igyekszem mutatni. Gyengéd és nyugodt kavalkádként tekereg körülöttem az energiagörgeteg, körülöleli a nőstényt is. ~ Annabelle.. Nem adatik meg sok embernek az a lehetőség, amit most te kaptál tőlem ~ egyre lejjebb engedem a pajzsomat, energiám egyre nehezebbé és súlyosabbá válik a számára, az eddig magamra húzott álca repedezni látszik ~ Jól fontold meg a döntésed és had halljam. Egyértelmű választ szeretnék ~ nem engedek, egyetlen igent, vagy egy nemet szeretnék hallani. Hogy mire véli a növekvő energiámat, az majd a jövő zenéje. Megrettenhet tőle, teljesen megérteném ilyen helyzetben, de döntenie kell. Ha elfogadja az ajánlatomat, cselekszem, ha pedig nem, akkor végérvényesen eltűnök az életéből.
Talán mosolyognék, ha emberi alakomban tobzódnék jelenleg, ám így képtelen vagyok rá. Nem, erre nem kell felhívni a figyelmemet, tudom még, mi a szép, s a jó, körülöttem. Az emberekben és farkasokban? Ez már egy olyan kérdés, amit szerintem nincs értelme boncolgatnom. ~Én azt hiszem, inkább megpróbálom majd elkerülni, s inkább a maradékból építek várat.~ Nem tudom, az milyen lesz, de egyelőre emiatt nem aggódom, csak kis lépésekben kéne haladnom, másképp nem is tudnék. Az is csoda, hogy már nem fakadok sírva, ha a tavalyi évem végére gondolok. Ám jó sok megrágni valót ad a számba nagy hirtelen, nekem meg fogalmam sincs róla, hogy miként kellene ezt fogadnom. Azt tudom, hogyan kell adni, hogy az milyen érzés, de azt már közel sem ismerem olyan jól, milyen kapni. Sosem hiányzott, tökéletesen elvoltam a saját önzetlen kis világomban, és nem volt szükségem másokra ahhoz, hogy jól érezzem magam a saját bőrömben. Ám a történtek, ha szabad ilyet mondanom, elrontottak, és szemernyit sem értékelem azt, akivé váltam. Talán épp ezért nehéz elhinnem, hogy valaki ezúttal rajtam akar segíteni, hisz saját magam szerint sem érdemlem meg. Neki valahogy nincsenek efelől kétségei, ami bevallom, melengeti a lelkemet, de az okát nem értem. Kell-e vajon? Vagy fogadjam el? Hátha ez az én kapaszkodóm? Ő? Még ha nem is fizikai valójában, de képletesen? Aztán az átharapás kerül szóba, amire a válasz egyszerre egyértelmű és magától értetődő, valamint képtelenség. Ember és farkas, farka és ember. Egy test, két lélek, mik eddig, ha csalfa okból is, de ugyanúgy vertek, most pedig homlokegyenest másra vágynak. A farkasom mégis megnyugszik az erejének hála, noha tudja, hogyha erre rábólintok, neki vége, mégis, valami láthatatlan erő körbefonja, s nem képes rettegéssel felelni a pillanatra. ~Én… sejtem.~ Biztos keveseket harapott még be, ez sokakkal előfordul, én még senkit, nem is biztos, hogy fogok valaha, talán igen, ám nem a közeljövőben, előbb rendbe kell jönnöm. Van azonban valami furcsa ebben az egészben, mármint, oké, fiatal vagyok, de nem sok farkastól érzem magam ennyire… semminek. Egyszerűen sajogni kezd mindenem, legszívesebben leheverednék, mágnesként vonz a föld, túlságosan erős. ~Ki… vagy te?~ Kérdezem halkan, már-már elfúló hangon, és bár megpróbálok felnézni rá, ám mégis van valami, amiért nehezemre esik állni a pillantását, addig viszont muszáj lesz, míg ki nem mondom, legalább addig. Így hát belenézek a szemeibe, megpróbálom tartani magam a hömpölygő energia fergeteggel szemben, több-kevesebb sikerrel. ~Igen… szeretném.~ Hajtottam le végül a fejem, beleegyezésem jeléül, de szavaimtól eltérően szűköl fel a farkas, ő nem akarja, fél még mindig, érzi a vesztét, ám nem hibáztatható érte. Érzem, hogy úgy gondolja, becsaptam, hogy ő mindig, mindent megtett értem, én azonban rosszul bántam vele. Lehetséges, hogy igaza van, de mégsem tudok én most ezzel az egésszel már mit kezdeni. Nem vagyunk egyformák, tudtam mindig, túlságosan egetverő különbségek vertek mély árkot közénk, sosem csiszolódtunk volna igazán össze…
Fogalmam sincsen, hogy mi lesz ebből a jövőre tekintve. Annabelle nem olyan fiatal már, így valószínűleg gyorsan fog tanulni, de fogalmam sincsen, a Testvéreim hogyan fognak viszonyulni mindehhez, főként Eska. Azonban ez jelen pillanatban nem igazán sorolható a döntő tényezők közé, mert nekem most csak az számít, hogy a mellettem álló nősténynek jobb legyen, hogy egy kicsit segíthessek rajta és ha ahhoz ez kell, akkor legyen. A kérdését hallva lágyan mosolyodnék el, azonban a kedves gesztus csak az energiáimban észlelhető. Egy pillanatig elgondolkodom, mit is mondjak, de az igazságnál hatásosabb módszer úgysem létezik, amúgy is jobb, ha tisztában van vele, mit is vállal. Nem csak azért, mert túl idős vagyok, vagy nagy lesz a kihívás, ez a beharapás felelősség és nem csak az én részemről. Egy Első Kölykének lenni nem kiváltság, hanem ajándék és ha nem jól használja, akkor annak rendkívül súlyos következményei lesznek, bár szerintem ezzel ő maga is tisztában van. ~ A valódi nevem Eeyeekalduk ~ határozott a hangom, hagyok pár pillanatot, hogy összeillessze a kockákat, hogy minden a helyére álljon. Bizonyára nem lesz túl egyszerű, az azonban teljesen bizonyos lehet a számára is, hogy nem viccelek. A megjelenés, a hangszín, az egyre növekvő energia mind-mind egyértelmű jelei az őszinteségemnek. Ha ezután is igent mond, úgy pajzsom szépen lassan eresztem szinte teljesen le, hogy az őt körülölelő energiák szépen lassan szoruljanak köré, az utolsó pillanatban válva kellemetlenné. Visszatuszkolom a farkasát, egyáltalán nem durván, mégis határozottan, hogy az ezt követő pillanatban máris ott teremjek mellette. A szemeibe nézek, utolsó megerősítést várva, hogy biztosan szeretné-e ezt. Amint megkaptam a válaszom, úgy állkapcsom fonódik a felkar köré, fogaim mélyednek a puha húsba. Farkasom gyorsan cserkészi be a fiatal nőstényt, nem teketóriázok sokat, véleményem szerint jobb túlesni ezen hamarabb, mint húzni, vonni a dolgokat. Kíméletlenül nyúlok Annebelle farkasa után, a procedúra könnyen megy, elvégre hozzám képest fiatal farkasról van szó, egyetlen határozott mozdulattal marok rá mentális síkon a nőstény torkára, hogy a következő pillanatban elroppantsam a csigolyáit. Fogalmam sincsen, Annebelle-nek ez mekkora fájdalommal jár, igyekszem minél gyorsabban cselekedni, habár tudom, hogy nem lehet túl kellemes. Az előző bestia meghal. Pillanatnyi csend és nyugalom telepedik elménkre, ám sok idő nincsen, mert bundásom fürgén veszi át a helyet, lényének egy rész szakad ki és telepedik meg Annebelle testében és lelkében egyaránt. Elengedem a felkarját, lassan lépek hátra pár lépést, de túl messzire nem távolodom. Várok. Türelmesen várok, állok felette és testtartásom jelzi, akár órákat is képes volnék itt állni felette és várni, hogy némiképpen megszokja ezt az egészet, az új bundást odabent. Kíváncsiságom azonban éledezik, várom a Kölyköm, kíváncsi vagyok, milyen lesz és egyáltalán azt is, hogy Annebelle hogyan fog ehhez az egészhez viszonyulni . Elfogadja, megszereti, vagy visszasírja majd a régi ordast? Fogalmam sincsen, de bizonyára hamarosan kiderül. Nem szólok, nem kérdezek, nem is mozdulok mellőle, a megannyi csendes perc most mind az övé.
Amikor meghallom a nevét, egy pillanatra még a levegő is bennakad. Az nem lehet, vagy igen? Itt állna előttem az egyik vérvonal alapítója? Emberi alakomban bizonyosan lesápadnék, így csupán lábaim közé csapom a farkam, jelezve, hogy én aztán nem fogok ugrálni, eddig sem tettem, nem szokásom, és még csak az sem fordul meg a fejemben, hogy kételkedjek a szavaiban. Csak csodálkozom, de nem hitetlenkedem, bár ezen a ponton azért az is felötlik bennem, hogy te jó isten, maga az Önzetlenek anyja akar rajtam segíteni, átharapni… Rászolgáltam én erre? Nem hiszem, de mégsem jut eszembe azt mondani, hogy nem, nem akarok a kölyke lenni, talán kívánni sem tudnék ennél nagyobb megtiszteltetést. ~Köszönöm!~ Említem meg csendesen, szinte alig hallhatóan kúszik elméjébe a szó, de mögöttes tartalma annál több van. Hogy mit? Hát mindent, a segítséget, ezeket a pillanatokat, és ha minden igaz, a jövőmet. Érzem, miként kezd egyre nagyobbra duzzadni körülöttem az energiaözön, első gondolatom az, hogy eltűnjek, és megpróbáljak menekülni, nem, ezt a farkasom szeretné, ő élni akar, tovább kormányozva csendesen abba az irányba, ahová szeretné, hogy eljussunk. Aztán mikor már terhessé válik az egész, a földre lapulok a fájdalomtól, képtelen vagyok ép ésszel felérni ezt a fajta erőmennyiséget, elképesztő. A fájdalom nyomása alatt nem is érzem, mikor űzi vissza belém a bundásomat, és térdelek meztelenül a fűben, ujjaimmal a földet markolva. Tekintetem tükrözi testem gyötrődését, mikor nagy nehezen rá emelem, vörös tincseim izzadságtól elnehezülve omlanak arcom elé, farkasom rettegése bűzlik, egyértelmű lehet a másik számára, még nekem is az. Mikor meglátom az arcom előtt a bájos, szép vonásokat, csak bólintok, szavak nem jönnek az ajkaimra, elképzelésem sincs róla, hogy mi vár rám, de az biztos, hogy akarom, minden józan, emberi porcikámmal szomjazom a változás szelét. Egy olyan farkast, aki sokkal inkább hasonlít rám, aki a felszín alatt nem ellenem dolgozik, hanem velem, vállvetve, míg világ a világ. Hamarabb látom a tettét, minthogy az agyammal felfoghassam a testem fájdalmát, de nincs is időm sokat agonizálni ezen, mert egész más az, ami eztán lefoglalja az idegszálaimat. Semmihez sem fogható az a testi-lelki fájdalom, ami akkor ér, amikor roppan a bundásom csigolyája. Hosszú, végtelennek ható pillanatokon keresztül nem vagyok képes lélegezni, várom a halált, holott tudom, nem az jön, mégis… nélküle, a farkas nélkül én semmi vagyok, egy két lábon járó hulla. Könnyeim pillanatok alatt lepik el arcomat, végigfolyva a kipirult dombocskákon, átszánkázva ajkaimon, hogy aztán államon csorogjanak alá a semmibe. Hol vagy? Istenem, mit tettem? Káosz, tanácstalanság, gyötrelem, rettegés, a tudat, hogy nincs odabenn senki, rosszabb bármi másnál, amit eddig valaha volt szerencsétlenségem átélni. Olyan gyors volt… én mégis csak arra tudok gondolni, hogy mennyire, mérhetetlenül üressé váltam egy pillanat alatt. A bennem dúló kavalkád odakinn testem heves remegésével nyilvánul meg, mit remegés, reszketek, mint a nyárfalevél, levegő után kapok, holott tudom, képes lennék beszívni az életet jelentő oxigént, mégsem sikerül. A csend és a nyugalom mintha felfalna mindent bennem, de nem tart sokáig, érkezik testem újabb lakója, belesimul minden porcikámba, egy szívdobbanásnyi idő sem kell ahhoz, hogy otthon érezze magát, már nyugodtan, kényelmesen terül el bennem, mintha mindig is ide tartozott volna, hozzám, mintha egynek kellett volna lennünk a kezdetektől. Csak figyelem, a bundáját, mely alapjaiban olyan, mint a Teremőjéé, mégis, mintha az én szelídségem öntötte volna bele a kicsit több világosbarnát, a háta viszont már teljesen fekete, elállsz tőle a szavaim, gyönyörűnek látom, a karmazsin lélektükreit, melyek kicsit talán ijesztőek, mégis, már most tudom, hogy hozzám tartoznak, a kényelmes, magabiztos, mégis valahol kellően alázatos mozdulatait. Vajon mennyi idő alatt fogunk kibékülni egymással? Vajon mennyire hasonlítunk? Már ha egyáltalán van bennünk közös… Elterülök a fűben, most még a meztelenségem sem zavar, pedig szokott, túlságosan viráglelkű vagyok én ehhez, korábban sokszor éreztem úgy, hogy isten engem nem farkasnak szánt, mostanra azonban már nem lennék képes másképp elképzelni az életem. Nem vagyok másra képes jelenleg, minthogy befelé figyelve csodáljam lelkem új másik felét. Felemeli a fejét, majd heves farok csóválásba kezd, végül nekiiramodik, lelkesen, pont, mint egy kölyök, holott tudom, nem az, csak most, mellette. Rég nem éreztem a lelkemben ilyen mértékű elégedettséget, és békét, hálám ragyogja be az utolsó könnycseppet, amit ma hullajtok, de ez már az örömé. A következő pillanatokban azonban már hagyom, hogy megújulva érkezzek a világra, elég gördülékeny az átváltozásom folyamata, kicsit mintha könnyebb lenne, talán csak én hiszem ezt, mindenesetre valamivel kevesebb, mint egy perc elteltével, már fejemet ugyan lesunyva, de mindeközben lelkesen nyargalok oda a Teremtőmhöz, és próbálok hozzásimulni, hogy közel érezhessem magamhoz, hisz van, ami többet mond ezer szónál.
Lustán zakatolnak a másodpercek, ragacsos kulimászként tekereg az idő, végeláthatatlannak tűnik az a rövidke idő, amíg az egész végbemegy, pedig pár pillanatnál nem tart tovább az egész. Türelmes vagyok és nyugodtan várok, amíg kicsit hozzászokik ehhez az egészhez. Hagyom, hogy megbékéljen azzal a gondolattal, hogy az előbbi farkasának vége, ha akarnám, sem tudnám hogyan kényelmesebbé tenni a dolgokat, puha köntösbe burkolva a tényt, mely egyértelműen tudósít arról, hogy lénye egy darabja az én mancsaim által halt. Ugyanakkor az is nekem köszönhető, ami ott éledezik, ami olyan könnyen és gyorsan fészkelte be magát Annabelle minden porcikájába, mintha oda tartozna, mintha eddig is ott lett volna. Nem siettetek semmit, tudom, hogy valószínűleg nem ez lesz a legkönnyebb dolog, amit átélt és be kell ismerjem, nekem is idő kell majd, amíg hozzászokom. Rengeteg Kölyköt teremtettem, ez nyilvánvaló, de mindegyik más és más, így ez a helyzet is különleges. Az odabent éledező farkas a sajátom, a lényem része, hozzám tartozik és már most érzem ennek a kapocsnak a hatalmas erejét. Az érzés akkor teljesedik ki bennem, amikor átváltozik és láthatom a bundást. A legjobb az egészben észrevenni a hasonlóságot kettőnk között, a karmazsin tekintet, mely az enyémnek a párja, a szürkés bunda, melybe barna is keveredik. Gyönyörű. Ilyenkor mindig eltölt a büszkeség, hogy igen, őt én alkottam, ő hozzám tartozik. Enyhén oldalra billentett fejjel szemlélem továbbra is, amikor pedig elindul felém és hozzám simul, készségesen próbálom valamilyen módon ráhelyezni a fejem, átölelni a nyakammal. Ide most nem kellenek szavak, teljes mértékben egyetértek azzal, hogy néha a tettek sokkal többet érnek bármiféle szavaknál és nekem ez a pillanat most eszméletlen sokat jelent. Ha Annabelle nem mozdul, akkor én töröm meg a pillanatot, hogy pofán nyalintsam, majd megdöfködjem kicsit az orrommal, ezzel is igyekezve elérni, hogy nézzen rám. ~ Emeld fel a fejed, Annabelle ~ szavakkal is bíztatom és ha ez megtörtént, akkor folytatom ~ Elvárom tőled a tiszteletet, de nem szeretném, hogy feszélyezve érezd magad amiatt, aki vagyok. A Teremtőd lettem, te pedig a Kölyköm. ~ Nem lenne túl jó dolog, ha ilyesmi bekövetkezne és habár nem tartok tőle, jobb előre tisztázni a dolgokat. Nem szeretném, ha a jelenlétemben úgy érezné, szükséges megalázkodnia, lesunyni a fejét, vagy akármi ehhez hasonló. Járjon emelt fővel, de tudja, hol a határ. Mondjuk eszembe sem jut olyasmit feltételezni a nőstényről, hogy bárki előtt is hencegne azzal, hogy egy vérvonal feje harapta át. ~ Hogy érzed magad? ~ teszem fel a kérdést, hiszen kíváncsi vagyok, milyen érzés, hogy érzi magát a bőrében, kellemes-e egyáltalán, vagy vágyik az előző farkasa után. Ismét megdöfködöm kicsit az orrommal, fejét az övéhez simítom, majd ha megkaptam a válasz, játékosan kezdek el kocogni körülötte. Vannak olyan pillanatok, amikor jólesik nekem is ismét gyereknek lenni, amikor letehetem kicsit azokat a terheket, amik a származásomból kifolyólag nap mint nap a vállam nyomják. Ez is egy ilyen pillanat. Amikor önfeledten játszhatok, vadászhatok a Kölykömmel. ~ Gyere. ~ intek a fejemmel is, de nem azt akarom, hogy kövessen, hanem hogy egymás mellett rohanjunk, hogy együtt vessük bele magunkat az erdőbe, hogy együtt vadásszunk, törjünk előre. Elindulva bízom benne, hogy mellém nyargal, ha pedig ez bekövetkezett, akkor csak rohanok. Cél nélkül, hol kisebb időre megállva és játékosan megcibálva kicsit a fülét, hempergőzni az avarban. Vele. A Kölykömmel. Ezután jön csak a java, az első közös vadászat. ~ Üdvözöllek a családban, Annabelle.. ~
// Nagyon szépen köszönöm a játékot! <33 Jöhet a folytatás? //
Amikor nem utasítja el a közeledésemet, lelkesen csóválom tovább a farkam, a farkasom, az új bestiám számára csakis ez az érzés létezik, ám emberi felem tudja, milyen, mikor nem vágynak a közelségére. Balesetből váltam először farkassá, hogy megmentsék az életem, jobban mondva, inkább csak azért, hogy vér szerinti apám ne vegye el az egykori teremtőm életét, mert meg merészeltem halni a felügyelete alatt. Ez azonban felettébb más érzés, fantasztikus, imádom, egyszerűen elmerülök benne, hagyom, hogy körbefonjon, megfürdessen, és biztos vagyok benne, hogy jól döntöttem. A szív, még ha olykor olyan tettekre is sarkall, amik miatt sérülhetünk, tudja, mi a jó neki. Az enyém emellé kellőképpen nyitott, és bizakodó volt mindig is, az elmúlt hónapok kivételével. A lelkesedésem csak tovább duzzad, amikor pofán nyal, annyira furcsa, s egyben csodálatos érzés, hogy tartozom valakihez, úgy igazán, valaki olyanhoz, aki nem fél ezt kimutatni, már a szavai előtt felpillantok rá, karmazsinjaim lehetnének akár ördögiek is, de csupán friss életerő lobog bennük, ifjonti hév, határozottság, egy szeletnyi merészség. Érzem, tudom, hogy nincs a lelkében semmi, ami beszennyezhetné a lényünket, nem számító, nem játékos, nem galád, amilyen Booth ajándéka volt, tiszta, érthető, őszinte. Emberi alakomban könnyek ragyognának hálával telt lélektükreim mélyén, ám jelenleg erről nincs szó, farkasomba eme érzésem nem költözik át, hisz miért is tenné? Ő csodálatosan van, elődjének írmagja sem maradt bennem, így nem tudhatja, hogy valaki már lakott itt előtte. ~Értem!~ Meresztem szemeimet az övébe, s megjegyzem, nem feltétlenül muszáj a földet túrnom az orrommal, ha közelítek felé. Mit is hittem, ha kicsit olyan mint én, akkor aligha várja el bárkitől, hogy a lába nyomát csókolgassa. A Teremtőm, istene, még ha nem is maga Eeyeekalduk lenne az, akkor is imádnám az érzést, hogy valaki jót akar nekem, és azért harapott át, hogy segíthessen. Fura, mintha pillanatok alatt vett volna 180 fokos fordulatot az élethez való hozzáállásom, vagy csak visszatért az eredeti állapotba, fogalmam sincs. ~Csodálatosan, a fű zöldebb, az ég kékebb, az illatok sokkal intenzívebbek…~ Jó, tudom én, hogy nem lehetséges, hogy még jobban kiélesedjenek az érzékszerveim, inkább csak arról van szó, hogy lefoszlott a hályog a szememről, hogy jól vagyok. Magamhoz képest legalábbis óriási a változás, könnyedén kapaszkodom meg a farkasom friss energiaörvényében, talán ő az én mankóm, sőt, biztosan, már most sokkal szebbnek tűnik a világ. ~Azt hittem, hiányozni fog, de… nem…~ Vallom be, és bár némi bűntudat szennyezi szavaimat, de összességében nem érzem kifejezetten rosszul magam miatta. Elég volt nekünk ennyi együtt, vagy inkább egymás mellett, hisz sosem voltunk igazán egyek. Remélem, most másként lesz, ezzel az új farkassal. Mikor hív, szaladok mellette, ha módom van rá, körülugrálom, mint egy kölyök, mert most újra annak érzem magam, s mivel nem tudom, meddig fog tartani, kihasználom a lehetőséget, kiélvezem minden pillanatát, mert most így jó, kicsit feledni mindent, csak az itt és mostra koncentrálni, nem aggódni az égvilágon semmiért. Ezekben a percekben nincs is szükség rá… ~Köszönöm, Hope… ööö, Eeyeekalduk… magunk közt hogy hívjalak inkább?~ Kérdezek rá, mert nyilván, ha bárhol is találkozunk eztán, hol hallhat minket valaki, ott nem fogom az eredeti nevén szólítani, de azt hiszem, magunk közt inkább úgy hívnám. A vadászat közben kérdésekkel bombázom, mert sok van, például, hogy a képességemet miként használjam, szeretnék tanácsokat kérni, s nála tökéletesebbet erre a célra aligha találhatnék. Ezenkívül még ott van a falka kérdés, ami nagyon is fontos tényező, mert én nem igazán tudok hazudni, még az igazságot nem elmondani sem, épp ezért némileg bajban vagyok, de talán együtt megleljük a megoldást…
//Én is nagyon-nagyon szépen köszönöm! <33 És nanáááá! ^^//
Kezdőlap
//
Élmény volt! 
//
