Észre sem vettem, hogy Paul csendben maradt egy időre. Az ilyesfajta felesleges időket mindig kitöltik a gondolataim, amik egyfolytában pörögnek. Azt meg már felesleges is lenne említeni, hogy amennyire szórakozott vagyok, bizonyos dolgokat szokásom figyelmen kívül hagyni. Szerintem ez mindenkivel előfordul, csak éppen velem az átlagosnál jóval többször. Biztos nem én vagyok az egyetlen ilyen pancser ezen a bolygón, ugye? Ugye?! Egyetlen szavamba került csupán, és a mellettem sétáló férfi máris közelebb húzott magához, hogy ne fázzak. Hát nem ő a legcsodálatosabb az egész világon? Túláradtak bennem az érzelmek, a boldogság, így hatalmas mosoly telepedett az arcomra, miközben odafúrtam a fejemet Paul oldalához. Szerettem nagyon, ha ennyire közel van hozzám, mert az mindig megnyugtat, és lecsillapít egy időre. Különben már rég felpörögtem volna, még ha nincs is hozzá kellő energiám sajnos. - Szerintem maradjunk együtt! – jelentettem ki, miközben felnéztem rá csillogó szemekkel. Nem mintha féltem volna egyedül, inkább csak szerettem volna minden egyes percet vele tölteni. Oké, talán fent állhat annak a veszélye is egy ilyen helyen, hogy eltévedek, és valószínűleg telefon sincs nálam, de a kiáltozásomat csak meghallaná, nem? Annyira messze még én sem tudnék elkóborolni, bár szerencsére ez amúgy sem fog bekövetkezni. Szorosabbra is fontam az ujjaimat az övéi körül, és kicsit gyorsabb tempóra váltottam, aminek köszönhetően magam után húztam. - Vajon nem túl nedves a fa? – tettem fel a költőinek szánt kérdést. Összeszűkült szemekkel méregettem a körülöttünk lévő fákat, hogy vajon mekkora esély van minderre. Aztán úgy ítéltem meg, hogy valószínűleg száraz állapotban lehetnek, úgyhogy találomra leszedtem egy kisebb fáról néhány gallyat, és a hónom alá csaptam. – Lehet, hogyha legközelebb is csinálunk ilyen kirándulást, akkor nekünk kéne magunkkal hozni a fát is, nem? – tűnődtem el félhangosan, néhány méterre eltávolodva Paultól. Csak azért engedtem el magamtól, mert egyébként is felfelé nyújtózkodtam, hogy elérjem a magasabban lévő, vékonyabb ágacskákat is. Igazából halványlilám sem volt, hogy mennyi kell ebből, de mertem remélni, hogy már nála is van egy egész kupacnyi, csakhogy többet ne kelljen eljönnünk a táborhelytől. Amúgy sem volt sok kedvem a sötétben itt bóklászni, bármi rejtőzhet az árnyak között, ami veszélyes ránk nézve. Miközben őt figyeltem, ahogyan ügyeskedett, a hátam mögött nem sokkal furcsa, reccsenő hang hallatszott. Nem tudtam, hogy milyen messze volt tőlem, de ijedtemben egyből ugrottam egyet, és közelebb araszoltam Paulhoz, hogy megvédhessen, ha valami gond lenne. Végül a zaj elült, én meg inkább nem is tettem szóvá, hogy mi ütött belém. - Menjünk vissza, be akarok pakolni a sátorba – motyogtam, miközben fázósan összerázkódtam. Tényleg kezdett hűlni a levegő, ahogyan ment le a nap, és félhomállyá kezdett sötétedni. Egyelőre még nem éreztem a meghittséget, amire vágytam, csak az izgalmat, vagy valami nagyon hasonlót ahhoz. Elragadó mosolyt küldtem a férfi felé, akit annyira szeretek, és félig hátrafelé menve hívtam magam után, míg a csizmám sarka neki nem ütközött a tűzrakó hely szélét jelölő kőnek, én pedig fenékre nem ültem a havon.
Igazából örülök, amikor az együtt maradást javasolja. Nem akarok elválni tőle még egy kis időre sem. Miért is akartam volna? Ha egyszer ő jelenti a mindenséget, akkor milyen életem lehetne nekem nélküle? Ugye, hogy semmilyen? Nem akarom magára hagyni még tíz percre sem, nemhogy annyira időre amíg rőzséket gyűjtögetünk. Még mindig félek, hogy egyszer csak felébredek otthon, egyedül és rá kell döbbennem, hogy valójában nincs is Alaszkában, és csak az elmém játszott velem kegyetlenül. Képes lennék elviselni? Nem hiszem. Azt már nem. – Szerintem épp elég szárazok – mondom, miután kettétörök egyet. Könnyedén megy, nem hajlik, így elég száraznak tűnnek. – Jó ötlet. Ha itt nem tudunk valahol venni, akkor megeszem a kalapom. Legrosszabb esetben meg átruccanunk Kanadába, az északi rész híres erről. Bár lehet, hogy csak a mi szemünkben és a végén kiderül, hogy egész kulturált népek. Időközben hajolgattam lefelé és lassan összegyűjtöttem egy csomó közepes nagyságú gallyat. Inkább vastagságra mentem, hátha tovább égnek, mint a kis botocskák. Időnként oldalra sandítok, hogy megnézzem, jól van-e. Igazából csak ezt mondom magamnak. A valóság ezzel ellentétben az, hogy szeretem nézni, és imádom, hogy itt van velem. Minden pillanat egy kincs, amit vele tölthetek. Én is hallom az apró reccsenést, megperdülök és nyúlnék is az övemhez a pisztolyért, de aztán rádöbbenek, hogy a táborhelyen hagytam, jól becsomagolva, meg kibiztosítva sincsen. Átkozom magamat egy kicsit, amiért nem hoztam magammal, de nem hittem, hogy kelleni fog. Elég csak Lil riadt arára néznem, és még egy fokkal jobban utáltam magam. Egy percig még kerestem a zaj forrását, aztán biccentettem, és elindultunk visszafelé. Már előre sejtettem, hogy baj lesz abból, hogy hátrafelé araszol, de azt azért nem vártam, hogy el is esik. Utánakaptam, elvétettem, megbotlottam a saját lábamban és mellette landoltam. Én már teljesen elterültem, arccal a hóban, fél testem kicsit megcsavarodott. Felemeltem a fejem és ránéztem. Szerettem volna valami értelmeset mondani, de csak kitört belőlem a nevetés, és nem tudtam abbahagyni. Átkaroltam a derekát, magamhoz húztam, és közben nevettem az egészen. Nem rajta, inkább csak magamon.
A hirtelen egyensúlyvesztés miatt, automatikusan sikítottam fel. Nem túl hangosan, de a meglepettség így is érezhető volt belőle, ami velem nem túl gyakran esik meg. A kezemben tartott gallyak szanaszét repültek körülöttem, míg én próbáltam magamra találni. Igazából nem is lett volna olyan vészes az esés, amennyi réteg védte a formás kis fenekemet, de amikor Paul utánam kapott, és már nem sikerült megtartania, hirtelen kétségbeestem. Persze csak addig tartott, amíg nem voltam ismét szilárd talajon, vele együtt. Azt eddig is tudtam, hogy egy kicsit béna vagyok, de hogy ő is elesett, erre igazán nem készültem fel. Először ijedten fordítottam felé a fejemet, hogy ellenőrizhessem, minden rendben van-e vele, aztán én is nevetésben törtem ki. Kesztyűs kezemmel óvatosan sepertem le a havat az arcáról, miután odahúzott magához. Lábamat átvetettem az egyik lábán, így pont a kettő közé ékelődött, térdem belevájt a friss hóba. Így fél testemmel ráfeküdtem, úgy néztem lefelé rá, még mindig nevetve. Azt sem éreztem meg, hogy hideg lenne, pedig a földön feküdtünk mind a ketten, és cseppet sem lehetett volna azt állítani, hogy kimelegedtem, pedig valahol belül tényleg forróságot éreztem a testemben. - Nem is tudtam, hogy képes vagy egy ilyen mutatványt utánam csinálni! – kuncogva fúrtam oda az arcomat a nyakához, és mélyen beszívtam az illatát. Otthonos, ismerős illat volt, amit annyira szerettem, úgyhogy még az orromat is a hideg bőréhez dörzsöltem. – Szerinted mennyire fáznánk meg, ha továbbra is itt feküdnénk? – kérdeztem tőle szórakozottan. Odahajoltam hozzá, két kezem közé vettem az arcát és megcsókoltam. Ha már ilyen közel volt, kár lett volna kihagyni a kínálkozó lehetőséget, és amúgy is szerettem megtenni, mert ettől úgy éreztem, hogy tényleg az enyém ez a férfi. - Szeretlek! – suttogtam, leheletem valószínűleg cirógatta az ajkait, hiszen olyan közel voltam hozzá. Végül elég erőt gyűjtöttem magamba ahhoz, hogy egy utolsó csók után összeszedjem magam és eltávolodjak tőle. Térdemre támaszkodva egyenesedtem fel, majd amint újra talajt éreztem a lábaim alatt, készségesen nyújtottam is felé a kezemet. – Gyere, nem akarom, hogy megfázz, mert akkor engem is meg kell fertőznöd, hogy együtt feküdhessünk az ágyban! – nevettem el magam, várva, hogy felhúzhassam őt a földről. Gondoltam, hogy nem fogja nagyon kéretni magát, és hamar talpra áll ő is, de azért jól esett, hogy végre én nyújthattam neki segítséget, és nem fordítva. Én elfogadom magam teljesen, de azért időnként rossz, hogy rá vagyok utalva, mert egy kicsit béna vagyok.
Ahogy fölém kerül a nadrágom kezd kényelmetlenül szűkössé válni. Igen, tudom, nem éppen illendő ezt csak így megjegyezni, de hát egy gyönyörű nő a barátnőm. Mikor a nevetőgörcs elmúlik csupán mosoly marad az arcomon, de ez talán még jobb érzés. Sosem hittem volna, hogy egy napon itt fetrengünk majd a hóban és esélyt kapok arra gondolni, mennyire jó is, hogy Lily az enyém. Nem szeretem a birtoklást használni, főleg nem egy nő esetében, de… Annyira jól esik már csak gondolni is erre. Annyi év után, amikor csak álmodozhattam róla, már az enyém. Végleg. – Néha őrültebb vagyok, mint hinnéd, Liliomszál – vigyorogtam rá. A csiklandós érzéstől, amit az orra keltett a bőrömnél ismét el kellett nevetnem magam. Mennyire szerettem volna magamhoz szorítani, aztán az idők végezetéig úgy maradni. A probléma az, hogy ha megteszem tényleg lesz rá némi lehetőségünk, ugyanis lazán idefagynánk. Aztán pár évszázad múlva ásnának elő bennünket, és kiállítanának egy múzeumban. Na jó, most nem szabad arra gondolnom, hogy ez mégis mennyire király lenne… – Valószínűleg nagyon. És én nem hagyhatom, hogy lebetegedj. Majd hordhatnám neked a meleg levest meg a teát, nem is szólva a zsebkendőkről – vigyorgok rá pimaszul. Tudom, hogy ez ki fogja verni nála a biztosítékot. De hát imádom, amikor mérges. Meg úgy alapjáraton is. – Én is szeretlek – felelem. Jobban, mint ahogy azt ki tudnám fejezni. Jobban szeretem, mint az életemet, jobban, mint bármit ezen a nyomorult világon. Belefeledkezem a csókba, próbálom belevinni minden kis érzésemet, de nem tudom, mennyire sikerült. Nem megy ez nekem… Hagyom, hogy felhúzzon, de segítek közben. Inkább én viszem a testsúlyomat, mint hogy hagyjam őt bajlódni magammal. Ekkor hallom meg az ágak reccsenését. Először csak egy oldalról, aztán egy másikról is. Elkomorodom és csöndben megállok a tábor közepén. A pisztoly nincs messze, de ki kell halásznom és ki kell biztosítanom, ha akarok kezdeni vele valamit, ami lehet, hogy túl nagy távolság lenne. – Lil, lehet meg kellene fontolnunk ezt – mondom. Ha a vadak ennyire barátságtalanok nappal, akkor nem akarom tudni, milyenek lehetnek éjjel. Semmi kedvem arra, hogy egy farkas figyeljen be a sátor ajtaján az éjszaka kellős közepén. Bár ne akarnék annyira erősnek tűnni előtte. Ha így lenne, akkor már régen karon ragadtam volna, és mennénk a kocsi felé. De persze lovagias vagyok, meg szeretem, meg nekem kell a nagy és erős férfinak tűnnöm, szóval én nem fújhatok visszavonulót.
Imádtam hallgatni a nevetését, egyszerűen jó és megnyugtató érzés kerített olyankor a hatalmába. Úgy éreztem, hogy otthon vagyok, és ezt senki és semmi nem veheti el tőlem. Legalábbis szerettem erről győzködni magamat, mert kétségtelenül létezett egy nagyobb hatalom, ami bármikor elvehetett tőlem mindent egy pillanat alatt, ha éppen ahhoz szottyant kedve. Oké, talán még akkor is igyekeznék kidumálni a helyzetet, hogy jobb nekem itt Paul mellett, de szerintem ez már igazán feladná a leckét nekem is. - Ne szemtelenkedj! – játékosan bokszoltam bele a vállába, de tudtam, hogy a sok réteg miatt valószínűleg meg sem érzi, és különben sem volt erő a mozdulatomban. A megjátszott sértődésemnek persze egyből véget vetett az az egyetlen szó, amit minden nő szeretne hallani egy hozzá hasonló férfitól. El is mosolyodtam, mielőtt felkászálódtam volna, hogy mind a ketten talpon legyünk végre. Tényleg nem volt jó ötlet feküdni a hóban, mert pont ilyenkor fázhat meg az ember leginkább, amikor nem is érzi, hogy hideg lenne. Vagy csak a szerelem fűtött belülről, még az sem elképzelhetetlen, van, akinek ehhez az alkoholra van szüksége. - Gondolod? – kérdeztem egy kissé riadtan, miután én is hallottam a közelben ólálkodó állatok neszezését. Nem sok kedvem volt ahhoz, hogy elmenjek innen pont most, amikor már majdnem készen voltam, és kettesben lehetettem volna vele, viszont arra sem vágytam, hogy vacsora váljon ma belőlünk. Nagy felelőtlenség lett volna a részemről, ha mindezt nem veszem számításba, de tény, hogy én amúgy is kissé szeleburdi vagyok. – Ha úgy véled, hogy nem elég biztonságos itt, akkor akár vissza is mehetünk, és csinálhatunk valami mást is – vontam meg a vállaimat, mert sejtettem, hogy ez lesz a vége. Annyit már most is tudtam, hogy együtt akarok vele lenni este, ahogyan azt is, hogy jobb lesz, ha rá hallgatok. Kettőnk közül szerintem ő a megfontoltabb, és amúgy is jobban meg tudja véleményem szerint ítélni, hogy mi számít biztonságosnak, és mi az, ami nem. Az én hülyeségem miatt igazán nem volt fontos kitennünk magunkat bármiféle veszélynek. Jó lesz nekem a kaland helyett a pihe-puha ágyban is feküdni, ha ő közben mellettem van, és magához húz, hadd érezzem magam biztonságban. Valahogy ettől a gondolattól máris szimpatikusabb lett a távozás ötlete, de én sem akartam félénknek tűnni előtte. Lehajoltam a cuccomért, és a vállamra kaptam, attól függetlenül, hogy ő mit mond. Én magamban már eldöntöttem, hogy jobban járunk, ha visszamegyünk, pedig még nem is válaszolt nekem. Ez itt az igazi vadon volt, nem pedig valami direkt ilyesmire kijelölt hely, ahol a hozzám hasonló városiak kikapcsolódhatnak, és ismerkedhetnek a természettel. Arra New York körül is meglettek volna a lehetőségeim, kevesebb veszéllyel, de ez itt más volt, és ezt nem szabadott elfelejtenem egy pillanatra sem. Már nem keleten voltam!
Felnevetek, amikor a vállamba üt. Imádom, amikor ezt csinálja. Mármint nem azt, hogy szadiz, de tudom, hogy amúgy sem akar igazából ártani nekem. Imádom, hogy újra csinálja. Gyerekkorunkban is szokásának számított, és az elmúlt időszakban nagyon-nagyon hiányzott. Persze a seregben a kiképzők is verik eleget az ember, de ők nem szeretetből, mint ahogy Lil csinálta. Hiányzott már a gyengéd ütlegelés, na! – Eszembe sem jutna! – mondom, és immár nem nevetek. Még mindig idegesen fürkészem a fákat, mintha arra számítanék, hogy egyből kiugrik valami és megtámad bennünket. Ezerszer hallottam már, hogy a farkas nem támad emberre, meg amúgy is jobban fél tőlünk, mint mi tőle, de ez nem igazán tud megnyugtatni. Nem hagyom, hogy Lilynek bármi baja essen, és ha ehhez áldozatokat kell majd hoznom, akkor legyen. De lehet inkább jobb lenne, ha eltakarodnánk innen amíg még barátságosan tekintenek ránk a föld urai. Bólintok felé. Utáltam a távozás gondolatát, de inkább a biztonság. Egyébként is, jobb nekünk a fűtött házban. Itt hamar mínusz negyven fok alá csökken majd a hőmérséklet és nem akartam a farkasokkal körülvéve megfagyni. Remélem nem fog túlságosan haragudni rám, de ha igen, akkor ennyit bevállalok. Szeretem őt, mindennél jobban, és nem akarom, hogy valami baja essen. Ha emiatt pár napig nem szól hozzám, ám legyen. Legalább azért nem szól majd hozzám, mert ő döntött így, nem azért, mert külön állat gyomrában rohadunk. – Sajnálom, Liliomszál. Tudom, hogy nem így tervezted – mondom, aztán szétszedem a sátrat. Könnyebben megy, mint gondoltam, csak keveset kell feszegetnem a cövekeket. A pakolással már nem finomkodok, megoldok mindent ömlesztve. Nem a legtakarosabb megoldás, de majd kibogozom otthon, mi hová való. Egyelőre tényleg csak azzal törődök, hogy mielőtt elmehessünk innen. – Mit szólnál, ha átmennénk hozzád és innánk valamit a nagy ijedelemre? Aztán megpróbálnánk ugyanezt tavasszal? Talán tényleg jobb lenne. Utálom, hogy csalódást okoztam neki ezzel. Remélem igent mond, és később sem néz gyávának emiatt. Hiszen én csak vele törődök, csak Ő a fontos nekem.
Észrevettem rajta, hogy mennyire feszültté teszik a körülöttünk lévő hangok, amelyek valószínűleg erdei állatoktól származhattak. Hiába akarta álcázni a dolgot, engem nehezen tudna átverni, és ezen még akkor sem változtathat, ha a feje tetejére áll. Túl jól ismerem hozzá, és nem szoktam csak úgy bedőlni neki. Ha jobban fogja érezni magát úgy, hogy mind a ketten teljesen biztonságos helyen vagyunk, akkor nem rajtam fog múlni, hogy magunk mögött hagyjuk-e az erdőt, vagy ne! - Hát tényleg nem… - vontam meg a vállaimat, egy kicsit csalódottan. Tudtam én, hogy merész vállalkozás ez az egész a részünkről, főleg úgy, hogy egyikünk sem tapasztalt a táborozás terén, de mégis olyan izgalmasnak tűnt. Azt azonban én sem szerettem volna megkockáztatni, hogy esetleg megfagyjunk, vagy netán az éjszaka közepén ránk vesse magát valami vadállat. Csúnya halál lett volna mind a kettő. Lehetne mondani, hogy nekem aztán már nem mindegy? De a válaszom az, hogy nagyon nem mindegy… Míg Paul a sátrat szedte szét, én elmélyülten bámultam őt. Olyan könnyedén csinálta az egészet, hogy mosolyt csalt az arcomra, miközben felkaptam a hátizsákomat, amit idefelé is én hoztam. Nem akartam, hogy mindent ő cipeljen, pedig tudtam, hogy kitelne tőle. Én is szerettem volna hasznossá tenni magamat, mert túl sokszor van az az érzésem, hogy mindenki más jobban tud nálam mindent. Oké, kicsit béna és ügyetlen vagyok olykor – nem is annyira ritkán -, de attól még képes vagyok megtenni bizonyos alapvető dolgokat. Bár a főzéssel tény, hogy hadilábon állok, és annak is alapvető dolognak kéne lennie egy nő számára. - Azt szólnám, hogy nagyon tetszik az ötlet! – a mosolyom még szélesebb lett, és tettem felé pár lépést, hogy aztán lábujjhegyen ácsingózva, adhassak egy futó csókot a szájára. – De tudod, hogy még mindig kész bolondokháza van nálam, de legalább a fűtést megcsinálták tegnap előtt, és a kandallót is kipróbálhatjuk, mert a nappali nincs még szétverve – ajánlottam immár arra koncentrálva, hogy az este így is jól fog sikerülni. – Vehetnénk egy üveg bort a boltban, szerintem még bőven nyitva lesz, aztán csinálunk belőle forralt bort. Mit szólsz? – kérdeztem lelkesedve. Azt hiszem, az határozottan a pozitív tulajdonságaim közé sorolható, hogy nem bánkódok sokáig, hanem elfogadom az élet adta dolgokat, és próbálom egyből a pozitív oldalát megtalálni mindennek. Attól függetlenül, hogy mit mond, én már meg is indulok abban az irányban, amerről jöttünk. Kezemet hátrafelé nyújtom, hogy megfoghassa, és úgy távozhassunk, ahogyan érkeztünk nem sokkal korábban. Legalább tiszteletünket tettük a természetben, és mire jobb lesz az idő, már ismerősként térhetünk vissza erre a környékre.
Kellett egy kis nyugi, távol a város nyüzsgésétől, nem akart most emberek között lenni, csak egy unalmas, egyszerű hétvége a szabad ég alatt. Igen, ez segíteni fog helyrerázni a gondolatait. Nem szeretett egyedül lenni, de most szüksége volt rá, vagy csupán ahhoz, hogy távolabb érezze magától Rayt, és ne várja azt minden pillanatban, hogy bármikor felbukkanjon. Jót tesz egy kis túrázás, s bár van nála felszerelés, az éjszaka már valószínűleg farkasalakban fogja érni, hiányzott az erdő, a rozsdabarna bundás már most belevetette volna magát, de még egy darabig nem akarta kiadni a kezéből az irányítást. Csak míg kitisztul a feje egy hangyányit, és képes lesz annak érezni magát, aki volt, egy vidám energiabombának, akit érhet bármi, nem képes negatívan állni az élethez. Azt azonban ő sem gondolta volna, hogy ennyire ramatyul fogja érezni magát az első találkozás után. Teljesen össze volt zavarodva. A fene vigye el a hímeket, ott ahol vannak. Épp tüzet rakott, nem volt számára idegen a művelet, számtalanszor csinálta már, mint ahogy akkor sem esne kétségbe, ha neki kellene felhasogatnia a fákat hozzá, noha baltát nem hozott magával. Ő nem az a fajta, aki kétségbeesne attól, hogy be kell koszolnia a kezeit. Hamar elkezdett pislákolni a tűz, s hosszú percekig csak némán szemlélte, miként terjed egyre inkább szét, kóstolgatja a hasábokat, mielőtt végleg felfalná őket. Szerette a lángokat, egyszerre volt erőteljes és sebezhető, ugyanakkor narancsos fényét varázsosan ontotta szét, újabb színárnyalattal ruházva fel a késő délután palettáját. Lehet, hogy szokatlan volt, már egy vérfarkashoz képest, amikor elkezdte előszedni a szalonnasütéshez szükséges kellékeket, de neki most ehhez volt kedve, és hát, jelenleg az égvilágon senki nem volt, aki beleszólhatott volna, mit is kezdjen magával. Ebből a szempontból jó volt a magányos farkas lét, bár amúgy nem értékelte különösebben. Ő közösségi lélek volt, de addig nem akart semmibe belefolyni, míg nem dönti el, mi is legyen Rayt illetően. Igazság szerint, csak a hímen múlt minden… A pajzsa a biztonság kedvéért fel volt húzva, ezen a környéken véleménye szerint kószálhattak farkasok, úgyhogy jobban érezte magát így. Valahogy nem akarta, hogy bárki megtudja, milyen nyomorultul érzi magát jelenleg. Ez annyira nem ő volt… nem szeretet magába zuhanni. Épp ezért menekült ide, ahol még a folyó csobogása is nyugtatólag hat rá. Jó lenne úszni egyet, de biztosan nagyon hideg még, inkább nem erőlteti, csak van egy uszoda a városban, majd megkeresi. Csupán annyi rés volt a pajzsán, hogy érezze, ha egy vérfarkas jár a környéken, mert a meglepetéseket azért nem szerette. Ismeretlen terepen járt, nem ártott némi óvatosság. Ha már Ray nem vágta el a torkát, de ugorjon neki valami domináns vadállat sem. Épp az első csepp szalonnazsír ért rá a kenyérre, amikor megérezte, hogy van valaki a közelben. Egyelőre nem zavartatta magát miatta, ki tudja, tán a közelébe sem jön. Nem mindenki teremt könnyen kontaktust…
Amíg a távol-keleten éltem sok szokást felvettem és sok olyan gondolatot magamévá tettem, amiket csak kevesen értenek, de a szellemi síkra mindig is sokkal fogékonyabb voltam, így igazán nagy meglepetést nem okoztam. Az ott eltöltött időnek köszönhetem, hogy szoktam jógázni, hogy ha időm engedi tai chi-zek, vagy éppen kocogok az "ép testben ép lélek" jegyében. Így nem különösebben nagy meglepetés, hogy a szabadnapomat is ezen utóbbi tevékenységgel töltöm. Nem öltöztem ki különösebben, meg persze azzal is számolni kell, hogy Alaszkában vagyok, szóval nem árt a meleg öltözet. Így jobb híján egy melegítő felsőt és a hozzá illő melegítőnadrágot húztam. Majdnem teljesen fekete, csak a két oldalán van fehér csík, sztenderd, kínai üzletben is kapható cucc. És igazából ennyi, mondtam, hogy nem öltöztem ki. Hajam szokás szerint úgy áll, ahogy reggel kikeltem az ágyból... na jó, bele van túrva, hogy ne lógjon mindenfelé a képembe. Füleimből pedig fülesek lógnak ki, a kábel egészen a zsebemig vezet, ahol a telefonom leledzik. Utálok csendben futni. Épp ezt az új keleti masszázs-válogatást hallgatom, hogy ugyan mennyire pusztulnak bele a páciensek, ha benyomom nekik meló közben. Neten találtam, nem nagy szám igazából, de bőven hallgatható. Futás közben hajlamos vagyok teljesen kikapcsolni. Ütemes futás, nyugtató zene, teljesen leszedálom magam. Viszont az olyan dolgok, mint egy másik farkas szaga, ezért megfújják a fejemben a vészkürtöt, hiszen mégis csak egy lehetséges falkaháborúban futkorászok, még ha nagyon nem is történt eddig semmi. Azért mégis csak béta vagyok, kicsit több veszélyességi pótlékra szorulnék. Majd felvetem Castornak is. A kocogás miatt kissé zihálva torpanok meg és egyik fülemből kiveszem a fülest, úgy nézek körbe az erdei ösvényen. A közelben van a folyó, nem csak a szagát érzem, de valamennyire rá is lehet látni. Ha meg van is itt farkas - márpedig a szimatom nem csal -, akkor nincs látótávolságban. Végül visszadugom a fülembe a zenét és kocogok tovább, de a gondolat nem enged, hogy van itt még valaki rajtam kívül, így alig tíz lépést követően nemes egyszerűséggel lekanyarodok az ösvényről és arra veszem az irányt, amerre az idegent sejtem. Amikor meglátom a tábortűz füstjét, lassítok, a zenét kinyomom, kiveszem a füleseket, így már csak halk zihálásom töri meg a csendet, halántékomon izzadtságcsepp gördül végig a hajak közül. A fák között ki is szúrok egy vörös üstököt és a szalonna illata is megcsapja az orrom. Közelebb sétálok hát, a háta mögül közeledek, de nem jövök elő a fák közül egyelőre. ~ Egyedül vagy? ~ Hallhatja a gondolatai között a hangomat. A gondolati úton való kommunikációban mindig penge voltam, lehet akármilyen pajzsa, ezt az üzenetet áttuszkolom rajta azért is. Egyébként pedig lehet, hogy paranoiás vagyok, de nem ez lenne az első alkalom a történelemben, hogy az ellenséget csapdába csalják, szóval inkább óvatos vagyok. Biztos, ami biztos.
Úgy tűnik, nem maradhatok egyedül a gondolataimmal. Sebaj, lesz még rá alkalom, a társaság is jól jött, nem ártott minél több farkast megismerni. Jó, arra nem vágytam, hogy az őslakosok közül találkozzak bárkivel is, de jelenleg még abból se nagyon származhatott volna bajom. Eltűnhettem volna, ahogy megszoktam, de most nem éreztem úgy, hogy bujkálnom kellene, arról pedig egyenesen meg voltam győződve, hogy tudnám, ha az apám közelítene felém. Nem akartam lentebb ereszteni a pajzsom, úgyhogy nem a gondolati síkon feleltem neki. Amíg nem tudom ki, addig nem volna okos dolog csak úgy tálcán kínálni önmagam. Egyébként sem olyan szórakoztatóak most a bennem zajló dolgok. Fura, hogy Rayyel kapcsolatban mindig ennyire bizonytalan vagyok… a fene se érti. - Igen, egyedül. Megpróbálhatnék ugyan kamuzni, de mi értelme lenne? Hamar rájönne, hogy hazudtam, az pedig sosem vezet jóra. Egyébként sem vallott volna rám a dolog, ahogy másoktól is őszinteséget reméltem, én is azt adtam, nekem persze ez sosem esett nehezemre. A kérdés számomra azt sugallta, hogy az idegen sem szeretne feltétlenül balhéba keveredni, bár az is lehet, hogy csak én voltam túlságosan optimista. Szokás szerint. Igazából, bárki is volt, én egyelőre örömmel láttam, aztán majd kiderül, ő miként is viszonyul hozzám. Nem mindenki szereti kerülni a bajt és a konfliktusokat. - Egy kis sült szalonnát? Ajánlom fel amolyan békeajánlat címén, jelezve, hogy én nem szándékozom nekiesnie, noha azért felállok a helyemről, mert a nyílt terep közepén terpeszkedő préda szerepe nem nagyon jön be. Azt azért érzem a szagokból, hogy merre lehet, így nem lephetne meg, de nem tudhatom, milyen erős, és mennyire könnyen gyűrhetne le. Az áldozat szerepe sem nyerő nálam egy ideje… Támadó magatartást azonban nem tanúsítottam, csak figyeltem, inkább arra készülvén, hogy bármikor megpattanhassak, használva vérvonalam adottságát. Bántani senkit sem fogok, majd akkor, ha tartozom egy falkához, és parancsba kapom. Szívem szerint persze abban az esetben sem tenném meg, nem ilyesmire születtem. Vannak, akik örömmel ontanak vért és vesznek el életeket, én csak azért, mert muszáj, hisz nem akarok gyenge és védtelen lenni. Türelmesen vártam, hogy mi lesz, vajon előbukkan-e, vagy úgy dönt, nem fecsérli rám az idejét. Akármelyik is valósul meg, ajkaimon ott trónol legtökéletesebb fegyverem, örök mosolyom, mi még jó pár lapáttal rádob amúgy is bizalomgerjesztő ábrázatomra. Na igen, tipikus légynek se tudna ártani külsőm van, és tulajdonképpen így is lenne, ha nem lennék vérfarkas. De hát ugye, az vagyok. Ennek ellenére én nem csak beetetésnek használom, hanem tényleg meghúzom magam, és igyekszem a helyzetemhez képes a legkevesebb kárt okozni másokban.
A fák között megtorpanok és úgy figyelem tovább a nőt, amennyit ugyebár látok belőle. Látom a vörös hajzatotot, meg hogy igazából elég jó alakja is lehet, bár az arcát egyelőre nem látom. Úgy fest egyébként nem nagyon vágja a földhöz, hogy valaki megszólította gondolatban, mondjuk nyilván én is ugyanúgy szaglok, mint ahogy én megéreztem őt. Zseniális logikai készségekkel vagyok megáldva. Mindenesetre fiatalabbnak saccolom magamnál... meg ugye nő is. Bár találkoztam már kemény csajokkal, de azért mégis, egy nőstény valahol mégis csak más tészta, nem mintha előítéleteim lennének. Ahogy érkezik a válasz, némileg összehúzom a szemöldökeimet. Éppenséggel nem érzem, hogy hazudna és más farkas szaga sincs a közelben. Valami azonban lehugyozta azt a fát, aminél állok és az némiképp csípi az orrom, de hát nem lehet az élet fenékig tejfel. Némileg odébb is somfordálok, de ott sem igazán érzek különösebben aggodalomra okot adó szagot. Nagyjából ekkor ér a kérdés. Némileg megütközve nézek magam elé és igyekszem is megkeresni ismét tekintetemmel a nőt, hogy vessek rá egy újabb pillantást. Most már szemben áll... és még mosolyog is. Igazából... minden abszurditást félretéve ez a helyzet, ahogy egy hót idegen farkast szalonnázásra invitál, igazán bájos. - Nem az őslakosokkal vagy, mi? - Kérdem immár, miközben elősétálok a fák közül. Hangom most már valamivel fesztelenebb, de tekintetemben még mindig van némi gyanakvás, ahogy végignézek rajta. Valahogy van egy sanda gyanúm, hogy nem őslakos, nyilván akkor nem próbálna meg ennyire szívélyes lenni, vagy sütögetné itt egyedül a szalonnáját. Franc se tudja, hogy miféle, de most már kíváncsi vagyok. - Mi a neved? - Teszek fel egy újabb kérdést, hisz mégse nevezhetem 'nősténynek', az nem lenne elég egyértelmű Nem tudom, hogy szándékosan akar-e ennyire ártatlannak tűnni, vagy alapjáraton ilyen, de el kell ismerni, hogy nagyon jól csinálja. Igazából ezzel még túl is lehet élni, ha az ember farkasa, aki szembejön, nem egy vérengző idióta.
//Bocsánat, amiért így megvárakoztattalak, remélem nem ment el teljesen a kedved a játéktól O.O//
Kemény csaj az sosem voltam, igazából, sajnos, nem sajnos, inkább vagyok a kenyérre kenhető kategória, ami néha felér a saját magamra kimondott halálos ítélettel, de ha úgy adódik, meglógni még mindig akadhat esélyem. Nem szerettem egyből ellenséges hangot megütni senkivel sem, legyen bármennyire is durva esetlegesen külsőleg. Én a magam módján elég egyedi eset voltam, még ha nem is volt túlontúl szerencsés ez sem, de hát, én vagy így állok az élet dolgaihoz, vagy sehogy. Inkább megőriztem magamban azt a gyermeket, aki egykor felhőtlenül boldog volt, csak hogy tudjam, az anyám nem halt meg hiába, engem pedig nem tettek tönkre azzal, hogy elvették tőlem. Talán nem ment volna másként. Én így dolgoztam fel a dolgokat, és az sem érdekelt, ha néha idiótának néztek miatta, egyébként is könnyebb volt eltűnni, ha hülyének és ártalmatlannak tartanak. Nevezhetjük ezt a védelmi vonalamnak is akár. - Nem, nem vagyok senkivel. Talán leszek, de ezt neki nem biztos, hogy tudnia kellett. Ray-en múlt a dolog, meg persze azon, hogy az alfája befogad-e, egyelőre még csupán arról voltam meggyőződve, hogy nem megyek sehová, amíg a legkisebb esélyem is akad arra, hogy amellett maradhatok, aki mellett az első farkasként megélt éveim töltöttem. Azért, alaposan felmérem magamnak, mert bár közvetlen voltam és roppant mód kedves, de attól még közel sem bíztam meg bárkiben, csupán a látszat sugallt mást. Biztos voltam benne, hogy erősebb nálam, de nem féltem tőle, a félelem sokszor egyelő a halálos ítélettel, a farkasok valósággal zabálják. Még én is hajlamos voltam átadni magam olykor annak az érzésnek, ami ilyen esetekben felütötte a fejét. Látszik a szemében, hogy nem feltétlenül hisz a látszatnak, nem hibáztatom, talán én sem tenném a helyében, de tőlem semmi olyat nem fog tapasztalni, ami kellemetlen eredményekkel járna. Azért, arra felkészülök magamban, hogy esetlegesen mielőbb eltűnjek. - Annabelle vagyok. Felelem gondolkodás nélkül, nem volt szokásom titkolni, hisz egyébként sem jelentett túl sokat számunkra a név, legalábbis azoknak biztos nem, akik már jó párszor estek át annak cseréjén. - És te elárulod a tied? Kérdeztem könnyedén vissza, mintha mi sem lenne természetesebb, s hajlamos voltam belehajszolni magam abba a feltételezésbe is, hogy a Betolakodók közé tartozik, máskülönben tudná, hogy nincs közöm az őslakosokhoz. Legalábbis, nem úgy, ahogy bárki gondolná, másképp sajnos van, de azt a köteléket szívem szerint bármikor gondolkodás nélkül adnám az enyészetnek, hogy többé ne kelljen a nyomasztó súlyát viselnem. - Ismered Rayt? Kérdeztem meg végül röpke mérlegelés után, sokat úgy vélem, nem kockáztatok vele semmit, ha esetleg nem tartozna a Betolakodók közé, akkor úgysem fog tudni róla jó eséllyel semmit, így meg merem kérdezni. A tévedés jogát persze fenntartom, mint ahogy azt is, hogy én tök szívesen veszem a társaságát sütögetés közben, már amíg nem próbál beledöngölni a földbe…
//Nem, nem ment el, bár most nekem nem jött össze jó ideig a reagolás. //
Alkonyodik, egészen késő lehet már így nyár idején. Ez a párocska is tábortüzes romantikához készült, míg meg nem leptem őket, így mára már csak egy piknikes hátizsák maradt belőlük. - Legnagyobb örömömre. A maradékaikat - csontokat, ruhacafatokat és egyebeket - megfelelő módon tüntettem el: elégettem a mellettem békésen lobogó tábortűzben. Nem kísértenek ezek ketten már szellemként sem, az tuti! Szóval ott ülök a folyó partján - a mólón - és igyekszem lemosni magamról a vért egy szál boxerban. Nem jár erre senki, csak a tűz lobog vidáman és hozzám hasonlóan jóllakottan nem messze a parttól. Mellette ott a teli táska és az időközben előkotort ruháim is, melyeket még az átváltozás előtt egy közeli fa tövénél rejtettem el, mielőtt a párost átsegítettem volna a túlvilágra. Nem fognak ezek a hippik senkinek sem hiányozni. Csak turisták voltak errefelé.
Ismét szabad nap, azaz pár szabad óra, és naná, hogy kihasználja a lehetőséget, azaz megkérte Annt, hogy sétáljanak már egyet, amolyan túra szerűen. A lövés okozta sérülése még mindig nem teljesen gyógyult, így van amit nem csinálhat. Oké, nem sprintel, de helyette kocog és sétál. Még a mankóit is húzza maga után, hogy meg legyen a látszat, bár sokkal jobb támaszkodni rá mászás közben, ez igaz. A folyópart felé jönnek, itt lehet piknikezni is, bár ő maga aztán semmit sem hozott, amit sütni lehet, de majd megoldják a kérdést, ha minden igaz. Már épp magyarázna valamit Ann felé, amikor ropogó tűz hangja csapja meg a fülét, így arrafelé oson... legalábbis pórbál, mert az a két nyamvadt bot ebben akadályozó tényező. Akit pedig kiszúr a víz mellett... vele már találkozott egyszer, ő az az állat, aki mégsem hugyozta körbe a területet, mert ott volt, de van szotyija... többnyire, azaz a múltkor volt, és még kapott is belőle. -Szia! Megközelíti a férfit, de nem teljesen, mert ki tudja, ma mennyire van morgós hangulatában, meg különben is, egy szál alsógatyában ücsörög, mosakszik. Az, hogy vadászott, az rendben van, na de még meg is sütötte a húst? Az durva.
Mondhatni, örömmel kísértem el Norit, mert hát, nem tesz jót a lelkemnek, hogy benn szobrozok a szobámban, vagy a rendelőmben, és kesergek Ray miatt. Még mindig nagyon aggódtam, de nem járhatott egész nap ezen az eszem, az senkin nem segített, főleg nem rajtam. Nem mondom, jól esett volna valakinek kiönteni a szívem, de az biztosan nem Nori lesz, amennyire már megismertem, kicsit tartok tőle, hogy a végén még kioktat a cserfes kis szájával. Megmosolyogtató volt a gondolat, de ettől még nem vágytam kifejezetten a szituációra. Egyébként is kellett valaki a kölyök mellé, nem mintha én épp életbiztosítás lennék, de azt hiszem, elég ösztönző erő, hogy Bradley keresztre feszítene, ha bármi baja esne a kölykének mellettem. Nem mellesleg, így legalább figyelhettem, hogyan is gyógyul. Úgy gondoltam, egy kis túra nem fog ártani, az nem baj, ha a használatnak köszönhetően hamarabb rendbe jön. Már épp ráfognék a kacsójára, mikor rájövök, hogy ez a hely most nem a legalkalmasabb, de ő gondolkodás nélkül indul meg az idegen felé. Basszus. Jobb híján megyek utána, bár a balsejtelem csak úgy zsizseg a bőrömön, legszívesebben már hívnám is segítségül Eskát, hogy elhúzzak innen, de Nori miatt aligha tehetném ezt meg. Csontok és vár, bőr, hús szaga kúszik az orromba, a hideg is kiráz, én nem azok közé a farkasok közé tartozom, akik előszeretettel ölnek embereket, de ha a parton ülő ilyen, akkor el kéne húznunk innen minél gyorsabban. Ezt mégsem mondhatom Norinak, meghallaná az illető, viszont a pajzsomat sem vagyok hajlandó leengedni, hogy gondolatban tegyem megy. Eskának hála addig erősebbnek tűnök valamivel, míg fenn van a pajzsom, de amint lekerül, ez az illúzió biztosan eloszlik. Most mégis mi a búbánatos istent csináljak? Olyan, mintha Nori ismerné, legalábbis, a gesztusaiban azt vélem felfedezni, hogy nem idegen számára a férfi. Ám ettől még sem őt, sem magam nem érzem biztonságban.
Ha hallanám a kölyök gondolatait a hússütögetéssel kapcsolatban, talán még fel is röhögnék, így azonban csak befejezem a mosdást, hogy mégse agyig véresen álljak a kis hölgy... pardon, hölgyek elé. Ezzel együtt pajzsom is a helyére kerül, így teljesen vakká és érdektelenné válok Annabelle félelmére - hogy ez neki jó vagy sem, azt majd eldönti magának, minden esetre egy szál boxerben, magamat nem zavartatva tartom pacsira tenyeremet Norina felé. - Zdravo kölyök! Megint szűk a ketrec, vagy mi van? - Érdeklődöm, a pillantásom meg persze közben a vele érkezőn vándorol végig szemtelenül. Ohlala... - Látom, most nem sikerült leráznod a kísérődet. - Jegyzem meg egy biccentő köszöntéssel nyugtázva a másikat. Ejj, ezt a fene nagy óvatos pillantást, hát nem eszek én embert! Hja, hogy mégis? Ezt rója csak rám a teremtő a többi bűnöm helyett és farokcsóválva megyek a Menyországba. De most komolyan! A nővel persze nem fogok lepacsizni - sokkal szívesebben művelnék mást, ahogy így elnézem.
Érdeklődve figyeli a férfit, nincs benne veszélyérzet, bár farkasa még mindig óvatos, és az ő jelzéseire igenis figyel. Ha ennyire bizalmatlan a másikkal szemben, akkor azt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ann-re néz, rajta is látja, hogy tart a férfitől, de amit még ő is érez, az az a nyers erő, ami benne van, és azt, hogy nem fiatal, sőőőt. Egyszer ő is ilyen lesz, már ha addig nem nyiffan ki. Megvárja, míg a másik megmosakszik, a boxer nem érdekli, legalább nem vérezte össze a ruháját, ez is egy jó pont lehet. Simán belecsap a tenyerébe, mert miért is ne? -Nincsen ketrecem, még egyik sem tetszett igazán, így kimaradt. Megvonja a vállát mosolyogva és a tüzet kémleli, a levegőt szaglássza. Emberi hús, emberi maradványok... azta, na olyat még nem evett, de ha mindenki ennyire rá van kattanva, hát akkor neki is meg kell kóstolnia már, mert na. Még kimarad az életéből. Jó, akit Ems szétszedett, ott megkóstolta a májat, az meg ízlett neki, el is harapdálta, na de az más volt. -Kellett volna? Ez nem magánterület, kivételesen nem oda tévedt be, és még nem is egy mentorral jött, így nem volt oka lelécelnie tőle. Figyel minden rezdülésre, ami gyanús lehet, nem mintha sokat érne el vele, mert a férfi sokkal erősebb, ő meg csak egy kölyök. Ann-t meg nem akarja bajba sodorni, de végeredményben lehet, már meg is tette.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy beleborzongok a szemtelen pillantásba, és bármennyire is igyekszem nem tudomást venni róla, halovány bőrömön hamar felüti a fejét az enyhe pír. Sosem tudtam mit kezdeni az ilyesmivel, ehhez én túl szelíd vagyok, ha rakott szoknyát és térdzoknit viselnék, simán beillenék ártatlan iskoláslánynak. A biccentés azonban nem haladja meg a képességeimet, és sanda oldalpillantást vetek Norira a lerázott kísérő említésére. Egy büdös besúgó leszek, de erről kénytelen leszek szólni Bradleynek, mert az nem járja, hogy egy kölyök csak úgy szabadon kószálgasson, tudom, nem fogja értékelni Nori, de ez sokkal kevésbé érdekelt, mint a biztonsága. - Nem mintha téged megállítanának a ketrecek. Mosolygok Norira, elvégre, meglehetősen nehéz őt egy épületen belül tartani, még ha olyan nagyról is van szó, mint a Holiday. Igyekeztem a kölyök nyughatatlan jellemébe kapaszkodni, és előrángatni magamból az előítéletektől mentes, közvetlen énemet, mert kezdtem úgy érezni, hogy azzal többre megyek, mint a túlzott óvatossággal. - Úgy látom, már találkoztatok. Jegyzem meg Norinak, majd tekintetem az idegenre vándorol, azt meg csak remélni merem, hogy megelégszik az egyszeri végiggusztálásommal, nekem pedig nem kell karácsonyi égőket megszégyenítő módon vörösödnöm.
Amikor Norina a tenyerembe csap, nemes egyszerűséggel szorítok rá vékonyka csuklójára, nem eresztve a lányt és közelebb húzom kissé, hogy derekára fogva kapjam fel a vállamra. Majdnem tarkón is csap a könyökével a hirtelenségben. Na az kellene még! A pillanat szülte reakció ez, valahol a játékos és az erőszakos, határozott között, bár inkább az első felé hajlik a dolog. Na de a hölgyek felől az imént még - mikor pajzsom nem volt teljesen felhúzva - áradó betojiság, félelem ki tudja, minek könyveli el kívülről az egészet. Ezzel együtt felkacagok a másik kettő válaszát hallva. - Ezért a póráz akkor! És most magácska sétáltatja? - tekintek Annabelle felé, kissé igazítva a kölykön a vállamon, hogy ne csúszkorásszon semerre, mert még meg találja ütni "véletlenül" magát a sziklás parton. Pont leszartam, hogy megsérül e, csak a ficánkolása idegesített. Tudhatná, hogy felesleges. Ha akarom, úgyis elengedem. - Nekem aztán kurvára mindegy, hogy mit kell neked, meg mit nem kölyök. - paskolom meg az oldalát szórakozottan. - Tudsz úszni? - Dörmögöm érces, elcigarettázott hangomon felé a kérdést éles váltásként. Ha nem, akkor az most csak még viccesebb lesz, ugyanis két lépéssel gázolok a vízbe, hogy egy lendületes mozdulattal vessem a habok közé Norinát a vállamról - lehetőleg kissé beljebb, hogy tovább tartson kikecmeregnie ennek a duracellnyúlnak. - A kiscsaj beugrott a területünkre jómúltkor, nem nagy dolog. - Csak épp ha nem egy kölyök lett volna, az életképesebb fajtából, akkor lehet, el se jött volna onnét élve. De tényleg semmiség, a többes szám és a birtokos jelző elejtése pedig tudatos. Kifelé sétálok ezzel együtt a vízből, Annabelle-hez intézve a szavakat. - Odaadná azt a kupac ruhát? - Vetem közbe halál lazán a piknikes táskán pihenő farmer és szürke póló felé bökve, ami épp a nő mellett leledzik.
-Ez igaz. Nincs is pórázom, héééé. Ann kijelentésére bólint, mert hát na, tényleg mindig megtalálja a kiskapukat, ha kell és szüksége van rá, vagy akár brahiból is, mert ez is azt mutatja, nem elég egyértelműek a szabályok. Az meg már nem az ő problémája, hogy erre nem figyelnek oda. Milyen póráz? Nem kutya ő, hogy nyakörve legyen meg lánca, na ne mááár. Ugyan csak egyszer látta ezt a férfit, de vicces figurának tartja. Belecsap a kezébe, erre ő magához húzza és a vállára kapja. Nevetni kezd, most halál jól tudná ütni a hátát, de nem teszi meg, csak felkönyököl. Egyszer majd leteszik, vagy nem. -Jó, nekem is. Aha, tudok. Már ha nem akarsz belefojtani a vízbe, mert akkor nem. Logikus felelet, és nem is ficánkol, még akkor sem, amikor oldalba csapják. Na de akkor már igen, amikor a vízbe hajítják. Erről nem volt szó. Belehalni azért nem fog, vigyorogva bukkan fel, és kezd el kifelé úszni, hogy utána leüljön a víz szélén, és azért se menjen ki a partra. Még nem, most jó itt. -Igen, ahogy ő mondja. De rendes volt, eldumáltunk. Feleli Ann-nek, és mosolyogva ücsörög tovább. Minek a ruha? Még meg sem száradt a férfi, akkor meg? Neki meg nem kell, még élvezi a víz adta lehetőségeket, ha már ott kötött ki, hála ennek az állatnak.
Ami a kellemetlen érzéseimet illeti a hímmel kapcsolatban, biztosan nem szivárgott ki szilárd pajzsom mögül, talán csak a testbeszédem árulhatta el, hogy nem feltétlenül érzem épp remekül ebben a felállásban. - Én inkább amolyan csajos kikapcsolódásnak nevezném. Figyeltem, mit művel Norival, és nem mondhatnám, hogy különösképpen díjaztam a dolgot. Én sosem szerettem kölyöknek lenni, de legalább senki nem barbizott velem annak idején. Nori azonban nevet a dologra, amit némileg meglepetten fogadok, de ahhoz elég, hogy ne próbáljak hősködni, és lekapni onnan. Az biztos, hogy jobban ismeri nálam a hímet, így vélhetőleg van oka kicsit sem aggódni. Bár, ha jobban belegondolok, Norináról beszélünk… Remélem, tud úszni a kölyök, no, nem azért, mert én ne tudnék, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem feltétlenül engedné a hím, hogy csak úgy utána menjek. Nem mintha nem esne jól egy kis víz, de semmiképpen sem olyan formában, hogy belevágjanak. - Akkor lehet, hogy még vissza is fogta magát. Vonom fel a szemöldököm, tekintve, hogy Nori stílusa néha… nos, hagy maga után kívánnivalót, épp ezért hajlamos vagyok azt hinni, hogy mégsem akkora szörnyeteg na másik, mint amit sejteni vélek, de akkor meg eszembe jut a hús és csontok szaga, tehát az emberevő jelző mindenképpen illik rá. - Remélem, nem okozott túl nagy felfordulást. Mosolyodom el, mi meglehet, szokatlan annak fényében, hogy némileg tartok tőle, de hát, én így küzdök le mindent, lehet, hogy még meghalni is mosolyogva fogok egyszer. Más fegyverem aligha volt, mint a bájos mivoltom, ha égett a talaj a lábam alatt, előbb tűntem el, minthogy felvegyem a kesztyűt. Mindenesetre, az aggodalmam kezd elszállni, hisz Nori láthatólag könnyedén megbirkózik a habokkal. - Persze. Bólintok, és gond nélkül kaptam fel a farmert és a pólót, bár azért még ott nem tartottam, hogy közelebb is akarjak menni hozzá, de ennek ellenére megindultam, és mikor kartávolságba értem, felé nyújtottam a ruháit. Sajnos nem az a típus voltam, aki halál lazán hozzávágta volna, ez lehet most pech, de reméltem, engem nem óhajt megfürdetni. Nori pedig jól volt, nekem most csak ez számított…
Nem kell ahhoz agysebésznek lenni, hogy gesztusokból olvasson az ember, főleg, ha világ életében azokat tanulmányozta, utánozta... Na meg ott van az is, hogy a nőstény nem igazán rohan a karjaim közé, sőt! Némileg nevetősen, fejcsóválva nézem el, ahogy a vízbe mártott kikecmereg a szélére. Ha előbb jött volna, most benn lennék még vele. No azt nem mondom, hogy a prédámon is osztoztunk volna, mert senki ő nekem, hogy ilyesmit kiérdemeljen, de a lepacsizásból még nem született nagy probléma. Félsódéros vigyor szalad a képemre azon kijelentésére, hogy rendes voltam szerinte. Meg azon is, hogy ezt így közli a másikkal. Tessék kérem, hallhatta a kis vörös. Én egy rendes ember vagyok. Aha, az ég meg zöld. - Vissza? - kapom a fejemet az idősebb nőstény felé. - Hát mihez képest...? - Engem nem zavart a kiscsaj egyáltalán és ami azt illeti, visszafogottnak se volt épp nevezhető a viselkedése egy átlagosan jól nevelt farkaséhoz képest. Na de nem egy átlagosan jól nevelt farkas társaságában volt, csak az enyémben. A nő szabadkozására már csak legyintek és inkább elkérem tőle a ruháimat, ha már úgyis ott ácsorog mellette. Ahogy felém nyújtja a ruhákat, érzem továbbra is a tisztes távolságtartást részéről. - Na ne fosson már úgy, mintha embert ettem volna! - morranok és ráfogva a ruháimmal együtt a csuklójára is, határozottan húzom közelebb. Alig egy lépésnyi a távolság közöttünk. A megszólalásom meg mellé... Nobel-díj járna érte, komolyan. Sejtem, hogy a nő orra kiszúrta magának a dolgot - a kölyöknek talán még nem volt dolga hasonlóval, ezért nem tulajdonít neki különösebb jelentőséget. - Ha meg valami problémája van, addig mondja, míg itt vagyok... hátha segíthetek benne. - Aha, persze. Én, mint az önzetlenség szobra! Jó vicc. Azért közben elengedem Bells-t és elébb a farmeremet, majd a pólót is magamra öltöm. Megköszönni luxus.
// Bocsánat, hogy csak most írok és ilyen nyomit! És bocsánat Noritól, de hát kari... ilyen. //
Azért sem jön ki a vízből, azért is makacsul ül a szélénél és most már kavicsokat keres, hogy kacsázhasson velük. Amíg ott van, addig jó, vizesnek amúgy is vizes, de legalább nem hajigálják. A férfi megjegyzésére viszont felháborodik, mi ez már? Mi az, hogy mihez képest? -Héééééééé, tök rendesen ültem, nem? Mert azt tette, és nem is volt pofátlan, tehát tényleg visszafogta magát, ezt tessék értékelni. Naná, hiszen az élete múlott rajta, a hím megölhette volna lazán, pláne, hogy a mentorát elhagyta valahol a kanyarban... direkt. -Nem csináltam semmit, ültem, ő meg jött. És szotyizott, aztán én is, mert kaptam belőle. A héjakat meg nem köpködte szét, ha ez számít valamit, de nem teszi hozzá, csak vigyorog Ann-re. Tényleg nem adott okot arra, hogy megtámadják vagy elkalapálják, ha jobban tetszik, jó kislány volt. Ami ritkán mondható el róla, tehát az ott ünnepnap volt. -Miért? Nem azt? Olyan a szaga, de tök fincsi, megértem, hogy kapós vacsora. Lényegében őt nem zavarja, ha a férfinek ez kellett, hát ez kellett, de hogy megsütötte volna? Na az már erős. Azért titkon reméli, ha már sült husira vágyott, legalább egy kicsit véres volt, egy nagyon kicsit. Rendes gyerek, megvárja, míg a hím felöltözik, és akkor fröcsköli le, nehogy már csak ő legyen vizes. Ha van táska, abban meg biztos talál másik ruhát, de nincs is hideg. Most már kikászálódik a vízből, lemossa a sarat magáról és készen is van. A többi meg majd megszárad.
Kezdőlap
//
