Szinte pillanatok alatt válik fullasztóvá a levegő idebent, mégis úgy kapok olykor utána, mint éhező a morzsáért. Szükségem van rá, éppen úgy, ahogyan Kyle-ra is, fürdök a mindent átjáró érzésben, a kettőnk közötti feszültségben, akarom őt, szükségem van rá, szinte már-már követelő, birtokló jelentősége van a mozdulatnak, amivel a tincseibe markolok. Bizsereg a bőröm, ahogyan végigsimít rajta, örömmel szabadulok meg a nadrágomtól, nem kell, arra nincs szükségem, hát a csípőm is megemelem, könnyebb legyen a mozdulat, szinte vele együtt nyelek egy nagyot én is, amikor testem az övének simul. Ezúttal más, mint az uszodában, sokkal erősebb, sokkal mélyebb töltete van a dologban, nincs a víz, mi elménk, vágyaink hűtené, izzik a levegő, izzik a bőröm, én pedig minden egyes cseppjét élvezem. Minden egyes érintést, csókot, sóhajt, nyögést. Sóhajtásba torkolló morranás szökik ajkaimról, ahogyan az oldalamba mar, egyetlen pillanatra szorulnak erősebbre a még mindig a tincsekbe markoló ujjak, aztán egyből eleresztem, tarkójára siklanak ujjaim, ismét a tincsekkel játszadozom kicsit. Körmeim szántanak végig hátán, amikor elérkezik a várva várt pillanat, nyögéssé erősödik a vágy, mit eddig csak sóhajok formájában adtam a tudtára. Egyből simítom tenyerem az általam okozott pirosodó csíkokra, másik kezem játszadozó ujjai ráfognak a tarkójára, mintha valami kapaszkodóra volna szükségem, de mégsem görcsösen feszülnek rá az ujjaim. Hamar sikerül felvennem a ritmusát, ezen a ponton teljesen átengedem neki az irányítást, magamat. Elszáll a józan ész, kiteljesedik a vágy, a szenvedély, mintha valóban kiegészülnénk egymással, ismerős és mégis teljesen új az élmény, más a mozdulat, más a sóhaj, máshogy simul egymásnak arcunk. Halk nyögéseim kiegészítik az övét, olykor sikerül az arcára fókuszálnom, amikor felemeli a fejét, bőröm újfent bizseregni kezd, ahogyan ajkait arcom bőréhez érinti. Kiteljesedik a pillanat, hátravetett fejjel szökik a rövid sikkantás, ujjaim a bőrébe marnak vállánál-tarkójánál és a lapockájánál, talán kissé erősebben, mint az egészséges volna, de ebben a pillanatban ember/farkas legyen a talpán, aki képes ilyesmire figyelni, vagy éppen észrevenni azt. Szinte felrobban a világ, megszűnik az én, megszűnik az ő, végleg elolvadnak a határok és nincs más, csak a pillanat, csak ő és én. Nem eresztem, nem engedem, hátán, nyakán fonva át a karjaimat húzom magamhoz közelebb, magamra őt, arcom simul az övének, mellkasom szapora emelkedése párosul zihálásom mellé, szívem olyan vadul ver a bordáim alatt, mintha menten szeretne kiszakadni onnan. Fújtatásom halk pihegéssé szelídül idővel, ahogyan a légvétel is valamelyest kezd közelíteni a megszokott ritmusához. Mégsem akaródzik elengedni őt, mert túl jó, túl kellemes, szeretnék minél többet belőle, szeretném az utolsó cseppeket is, kiélvezni mindezt addig, amíg csak lehet.
A verejtékben úszó pillanatok szinte egyként követelik az utolsó taktust. A zihálás egyre hevesebb, az érintések egyre követelőbbek, keményebbek. Fülemben dübörög szívverésünk őrült ritmusa, majd egyetlen pattanásig feszülő pillanatban kiteljesednek mind idáig űzött vágyaink. Izmaim görcsösen rándulnak össze, tenyeremmel gerincén simítva fel hátán szorítom magamhoz a nőt, miközben arcomat nyakához fúrva adózom tompa nyögéssel a gyönyör oltárán. Joana sikoltása most rendkívül távolinak hangzik, de talán érthető, hogy mindezek után eltompulnak kissé az érzékek...
Saját zihálásomra leszek először figyelmes. Vajon végig ilyen hangosan nyeltem a levegőt? Fejemet kiemelem Jo nyakából, csillogó a tekintet, amivel lepillantok rá, még mindig sűrűn kapkodva a levegőt. Mindez eltörpül az érzések kavalkádja mellett, a hátamat díszítő, néhol mélyebb karmolásnyomokat sem igazán érzékelem addig, míg egy óvatos mozdulattal felé nem nyúlok, hogy kisöpörjek pár kócos tincset arcából. Felszisszenek a hirtelen belém nyilalló, váratlan fájdalomtól. Izmaim összerezzennek, ám ezúttal nem a vágy őrjítő voltától. Épp csak annyira távolodok el tőle, hogy kicsusszanjak belőle, máris újfent közel húz magához. - Talán el sem engedett igazán. Verejtékes nyakába csókolok, s nem én lennék, ha nem dörmögném fülébe jóllakott óvodás fáradt-elégedett hangon, hogy: - Lógsz még egy masszázzsal... - Persze, komolyabban vehető lenne, ha nem rázkódna finoman nevetéstől vállam. Persze húzódik és fáj is kissé, de kit érdekel ez jelen pillanatban?
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Zihálásom talán túlszárnyalja az övét, fogalmam sincsen, melyikünk kapkod hangosabban levegő után, nem is számít, ez az, ami a legkevésbé érdekel ebben a helyzetben. A túlcsorduló érzések a verejtékemmel együtt tapadnak bőrömre, mélyen issza magát csontomba a bizsergés, a kellemes fajtából, amit a nap minden egyes percében képes volnék elviselni. Csillogó pillantása találkozik ragyogó tekintetemmel, hasonló érzések ülnek meg a barnáimban, ajkaimra halovány mosoly húzódik, az összképbe pedig a sűrű pihegés sem rondít bele. Az arcomba lógó kócos tincsek sem zavarnak addig, amíg ki nem simítja őket onnan, ám abban a pillanatban máris valami más válik fontosabbá. Felszisszenése átfurakszik az elmémre telepedett mámoros ködön, aggódó pillantásomban néma a kérdés, képtelen vagyok megszólalni, megtörni a pillanatot, mégsem tudom annyiban hagyni azt, amit hallottam. Nem eresztem, éppen csak annyira engedem el magamtól, amíg kicsusszan belőlem, egyből húzom is vissza, mosoly szökik ajkaimra a csókot követően, a kérdése pedig néhány pillanatra távolabb fújja az előbbi szisszenés okozta aggodalmam. Halk nevetésem rázza a vállaim és a mellkasomat. - Milyen telhetetlen itt valaki - kissé rekedt hangon, halkan sikerül megszólalnom, de a jókedv és az elégedettség színtisztán érezhető benne. Azt gondolnám, hogy egy ilyen után egy időre nem is szeretne többet, erre tessék, néhány pillanat elég neki, hogy máris többet akarjon; képtelen volnék hibáztatni őt érte. - De ne aggódj, nem felejtettem ám el! - erősebb kissé a hang, a játékos él ott bújik a szavak mögött. Nyakán pihenő kezem azonban mégis mozdul, bármennyire is szeretném hosszabbra nyújtani a pillanatot, arcára simítok rá, mintegy próbálva jelezni neki, örülnék, ha felemelné a fejét, mindössze annyira, hogy a szemeibe tudjak nézni. Ha ez megtörténik, másik kezem is közelebb vonom, ezáltal két tenyeremmel fogva közre arcát. - Minden rendben? - ráncolódik kissé a verejtéktől csillogó homlok és hiába játszik halvány mosoly ajkimon, tekintetemben némi aggodalom tör ismét a felszínre. Nem feledtem az előbbi szisszenést és habár sejtem, hogy én okoztam, emellett szimplán az is mozgatórugó, hogy igenis érdekel, mit érez.
Kiszúrom, hogyne szúrnám ki az az óvatossá váló, aggódó élű pillantást, amit felém küld, mégis elütöm egy (félig) komolytalan poénnal. Szeretem, mikor jókedvű és mosolyog, önkéntelenül mosolyra húzódik a körötte levők szája is tőle és ez most sincsen másként. Mint törékeny kincset, úgy őrzőm karjaim közt, testemmel takarva el a kocsi immáron hűvös levegőjétől, amennyire csak tudom. Telhetetlen, nagyétkű... mindegy, hogy minek nevez, nem lő nagyon mellé az igazat megvallva. Ez is olyan dolog, amit nem írok ki a homlokomra értelemszerűen. - Nagyon helyes! - Tekintetem le rá könnyed mosollyal, s hajoltam könnyed, lágy csókért ajkaihoz, elhajolva tőle, mikor mozdulataival erre "kér". Világos pillantásom kérdő fénnyel fürkészi bájos vonásait, ahogy tenyereivel fogja közre borostás képemet. - Mi? - Ráncolódik kissé homlokom a kérdés hallatán, de gyorsan kapcsolok ismerősként köszöntve tekintetében az aggódó csillanást. - Ja, hogy az a pár karcolás...! Meg se kottyan, komolyan! - Legyintenék, ha más lenne a felállás, így csak mosoly költözik képemre Joana megnyugtatásául. Na meg a kéretlen hozzáfűzni való: - Már el is felejtettem, ti nőstények mennyire vérmesek tudtok lenni... - Hogy ez most rasszista vagy inkább szexista megjegyzés, arról lehetne vitát nyitni, de egy biztos: abszolúte komolytalan, poénnak szánom csupán. Tupilek látja lelkem, hogy semmi bajom a bundásokkal! Akkor nagy eséllyel nem tartanánk mi sem itt, szóval bízok benne, Jo sem éli meg sértésként a dolgot. Tenyerem combján simít fel csípőjére, derekára cirógatón, mintha ezzel is bizonyosságot szeretnék arról adni neki, minden a legnagyobb rendben.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Szélesebbé vált a mosolyom a helyeslésre, mely a könnyed csók közben sem olvadt le a képemről. Mindössze akkor szelídült némileg, amikor két tenyerem közé vontam az arcát, hogy a tekintetébe tudjak nézni. Ajkaim nyíltak, hogy válaszoljak az első kérdést hallva, de megelőz, hamarabb leesik neki, mire is céloztam a kérdésemmel, minthogy pontosítani tudtam volna rajta. - Egészen biztosan? - hunyorítottam egy kissé, de tagadni sem tudtam volna, hogy azért megkönnyebbültem kissé. - Nekem nyugodtan elmondhatod, nem foglak puhánynak tartani! - kunkorodott feljebb szám széle, így, hogy már nem aggódtam érte, könnyebben ment a szurkálódás és képtelen lettem volna egy ilyesmit kihagyni. - Aucs - szisszenek fel ezúttal én, ám semmi fájdalom nem színezi sem a vonásaim, sem a hangszínem, mindössze a szavaira adott reakció része csupán; komolytalan, poénos, pont mi maga a kijelentés. - Viszont most szólok, jobb, ha hozzászoksz - vigyorodtam el aztán, szemeimben huncut fény csillant, ahogyan nyaka köré fonódó karjaim segítségével húztam közelebb, hogy ezúttal én legyek az, aki csókot kér tőle. És, hogy nehogy véletlenül rácáfoljak az előbbi megállapítására, búcsúzóul finoman haraptam ajkába, hogy aztán kuncogva keressem a tekintetét. - Szeretnéd akkor azt a masszázst? - kérdezem, mintegy utalva ezzel arra, hogy bármennyire is jó itt heverészni, ha a masszázs mellett dönt, akkor kénytelenek leszünk tovább haladni. Mindazonáltal semmi kifogásom nem volt a további heverészés ellen, de hát valamit valamiért, ugyebár, a döntés pedig immár az ő kezében pihent.
- Komolyan. - Bólintottam, csupán csak gondolatban téve hozzá, hogy nekem igazán elhiheti, kevés alacsonyabb fájdalomküszöbbel bíró pasast ismerek a protektorátusban magamnál, még a Wilburn gyerek is jobban bírja a dolgot, pedig csak nemrégiben kezdte az egészet! De ezt azért így mégsem öltöm formába, megteszi ő kicsit másként, még ha csak játékosan is, mire oldalába csípek finom figyelmeztetéssel, hasonlóan komolytalan céllal, mint amilyenek szavai. - Na megállj! - Nevetek fel kissé, éltelen visszaszólásomra adott reakciójára meg úgy fest, állandósul képemen a mosoly, mely valami fura, nyertesen idült kis görbületté avanzsálódik azon megjegyzése kapcsán, hogy szokjak hozzá a dologhoz. Szerintem a szívem ki is hagy egy ütemet pár pillanatra, de nem a riadtság végett. - Igyekszem. - Súgom felé, ezúttal nem kapkodva el azt a csókot, amiért lehajolok hozzá, magához húz. Harapdálós kedvét apró fejcsóválással honorálom, tekintetem is azt üzeni felé: Hihetetlen vagy... - És valahol tényleg az, meg az egész helyzet is, mégis olyan természetes, mintha világ életemben farkasnőstényekkel időztem volna, pedig Tupilek látja lelkemet, dehogy! - Hülye lennék kihagyni! - Húzódott mosoly képemre csibészes fénnyel kérdésére. Mondjuk teleportálni is szeretnék jelen helyzetben, olyannyira kényelmes az egész felállás, de sajnos ez nem jár egyikőnk fajtájával sem, ekképpen szépen ráérősen lekászálódunk egymásról idővel, hogy gyűrött, megtépázott ruháinkat összevadászva immáron tényleg elérjük a lakot.
// Nem tudom, hogy vagy vele, vigyük tovább ezt a szálat vagy kezdjünk újat, de szerintem bőven megérettünk egy témaváltásra. //
Kezdőlap
//
