Eden a kocsiban is folyamatosan azt éreztem, hogy ha nem húzom ki belőle a szelepet, akkor vagy felrobban, vagy túl fog sülni, kisül, így már azon gondolkodtam, hogy lehúzott ablakokkal jövök végig, legalább onnan kapja a hűtést, míg megérkezünk. Túléltük az utat, de Ed azért is hallgat, átment Néma Leventébe, és áll az alapvonalon, rám mered, és így ennyi. Oké, akkor kezdem én, hátha így nem kell hozzá harapófogó, és készülök arra, hogy ha most sem nyikkan meg, akkor addig lövöm, amíg mozog. De megtörik a csend, és amit bejelent, hát arra apuskám én úgy ledermedek, hogy én vagyok a der medve. Aztán meg a kilőtt medve, mert erre most mozdulni sem tudok, és akkorát kapok a sisakomra, hogy öröm nézni. A baj az, hogy elfelejtek összeesni, amit a kedves játékvezető jelezni akar, én meg nem értem, mit hisztizik, ez csak festék. -Kuss! Ennyit arról, hogy én most meghaltam, erre nem érek rá, most az érdekel, amit Ed mondott, így visszameredek rá, azaz oda, ahol az előbb állt. És most előtérbe kerül a viking vérem, azaz ezerrel indulok meg a fedezék felé, és magasról leszarom, hogy nekem el kéne bújnom. Egyenesen bevágódok Ed mellé a fedezékhez, és úgy ülök le ott, mintha a játékvezető lenne az ellenfél, kár, hogy bátyussal szemben, és őt kezdem püfölni a puskával. ~Neked teljesen elment az eszed? Térj má magadhoz, könyörgöm. Megőrültél tesó, érted? Megőrültél teljesen. Ki lesz a következő? Itt fogod látni a láger tisztjeit is vigyorogva, vagy mi? Komolyan azt hiszem, Ed most bekattant, és szívatni akar, csak akkor fogom fel, mit magyaráz, amikor elhadarja, hogy van egy kölyke, és kedves bátyám bocsánatot akar kérni. A kezem a levegőben és nem akarom elhinni amit hallok. ~Ezt mikor álmodtad? Mondd, hogy lázas vagy, túlhajszoltad magad... Kirill itt? Ennyit a paintballról, majd lövök azért néhányat, úgy tűnjön, meccselünk is, de első a bagó, mert hogy én erre már előszedem a zsebemből, ez tuti. Kirill... akit ki akarok nyírni, idejött, közénk, simán, egy fiatal kölyökkel? Ezt nem akarom elhinni, tényleg nem.
Baszki, nem elég, hogy nem esik össze a tökéletes találatomtól, de utána még be is rongyol mellém, hát ez kész, bár jó tudni, hogy nem csak rám volt drámai hatással a felbukkanása. - Na már! - Elkaptam a puskáját, hogy ne ütögessen és félretoltam az útból, de nem szedtem el tőle, csak szorongattam, s egyenesen az öcskös szemébe néztem. Hiába volt az arcomon ülő félvigyor kínos, zavart, a tekintetemben megjelent az, amit a Kirillek előtt nem mutattam: vérszomj. ~ Nem őrültem meg, az O'Connorsban vártam Jamesre ők meg megjelentek, elhiheted, én is azt hittem elsőre, hogy valamit kevertek a sörömbe, de ott voltak, tényleg, annyira, mint most te tőlem. Itt van, Ryan. Kirill itt van. A kölyök említése úgy tűnik meggyőzte, aminek örültem, mert nem volt kedvem tovább bizonygatni, inkább azt lestem, mit vált ki a tesóból a dolog. Vajon az én arcom is ilyen volt, ilyen változások mutatkoztak rajta, vagy még durvábbat produkáltam? Nekem a Teremtőm, neki a vérvonal bátyja, s ebbe így belegondolva volt valami furcsa, de nem tudtam volna szavakba önteni. Azt hiszem, nem is kellett. ~ Nem álmodtam ~ ráztam meg a fejem és kilőttem párat Ryanhez hasonlóan, hogy tényleg tartsuk a látszatot. ~ A város szélén laknak. ~ Nem, nem ment. Mindenki más elől el tudtam rejteni, titkolni, de az öcsi láthatta azt a semmivel sem összetéveszthető vágyat a tekintetemben. Sóvárogtam azután, hogy megölhessem Kirillt, szinte üvöltve sajgott érte minden porcikám, ez van, gyenge vagyok, papolok Ash-nek a megbocsátásról és kegyelemről, de én képtelen vagyok ezt megadni Kirillnek. Mutatóban igen, őszintén soha. És ezt talán csak Ryan tudja, meg Victor, hogy mennyit ér nálam, ha valakit a lelkem mélyéről gyűlölök, mennyire eltűnik minden kedvesség, megértés és türelem. Alig egy-két ilyen alkalom volt egész életemben és egy sem olyan elemi, mint a mostani. Jó vagyok, segítőkész, kevés olyan dolog van, ami szinte a mániám, de ez közéjük tartozik.
Ütöm Ed lökött fejét, hátha végre magához tér, de amikor elkapja a puskát, akkor látom a szemében, hogy nem viccel, tényleg nem, most olyan komolyan beszél, mint még soha. Ugyanarra gondolunk, holtan akarjuk látni mindketten, ez nem kérdés. Lerogyok mellé, és a bagó amit előszedtem, azt most Ed felé nyújtom, aztán eresztek egyet a levegőbe, hogy azért az a marha szerencsétlen ott valahol kint lássa, mi komolyan vesszük ezt az egészet. Gondolkodni kezdek, mi nem stimmel ezzel az egésszel? Vajon mi? Hol a kutyaszar? ~Mit akar? Komolyan elhiszed, hogy bocsánatot akar kérni? Ő? Hallottad, Victor is miket mondott róla, na meg Jennyék... akkor te beveszed ezt a maszlagot? Valahol ez hibádzik, és nem, nem akarom elhinni, hogy Kirill csak úgy megtért, és bocsánatot akar kérni. Még akkor sem, ha nem is ismerem, láttam pár alkalommal és ennyi. Megrázom a fejem, rágom a bagót és végül meggyújtom, nem törődve semmivel. ~Van egy kölyke... fiatal. Idehozta csak úgy? Tudja, hogy megölhetjük vele együtt. Ő öreg, a kölyke túl kölyök. Nem értem én ezt Ed, kizárt, hogy kockára tegye az életét... tényleg nem vágom. Bundásom a név hallatán izgatottá vált, de ez nem csoda, lemorgom és csókolom. Nekem ne örüljön annak az állítólagos bátyámnak, aki kurvára nem az, mert soha nem élt velem egy percet sem. Nekem Ed a bátyám és kész. Hallom én amit mond, a város szélén laknak, oké, jegyzem én ezt, nincs ezzel gond, de akkor sem fér a fejembe, hogy miért akar hirtelen békülni? Eddig miért nem volt fontos ez az egész? Aztán valami hirtelen megvilágosodik, bátyusra nézek, és meg is osztom vele. Most már értheti a reakciómat bizonyos dolgokra, amikre eddig másként reagáltam, vagy logikusan még mindig így reagálnék, ha... ~Mi lenne, ha meglepnénk, vaaagy... azt a Nikolajt követnénk egy kicsit? Kurvára érdekel, kivel kerül kapcsolatba. Tényleg meglephetnénk őket csak úgy a házban is. Gyűlölet van bennem, ugyanaz a gyűlölet mint Edben, és semmi mást nem akarok, mint Kirillt kifilézni, ízekre szedni, holtan látni. Már van is egy tervem, így vigyorogni kezdek, és halál lazán pöfékelek tovább.
Bagót nem kértem, mást rágtam volna helyette a legszívesebben, de azt még nem lehetett, pech. ~ Ryan, ne érdekel, hogy komolyan gondolja-e, vagy sem, hogy tényleg szeretne-e családi idillt, vagy ez egy csapda, az egyetlen, ami érdekel, hogy saját kezűleg tépjem ki a szívét a bordái közül, már ha van neki. ~ Szemem csokoládébarnája megfakult, kezdett okkersárgába hajlani. ~ Felőlem fejre is állhat és a lábam elé borulva, zokogva rimánkodhatna bocsánatért, leszarnám. Lehet elvakult vagyok és szemellenzős ebben az ügyben, de nem tudok emiatt bűntudatot érezni. Évek óta arra vágyom, hogy megölhessem, erre vártam, egy lehetőségre. A lágernél elcsesztem, mert türelmetlen és forrófejű, még egyszer ugyanazt a hibát nem követem el, és még egyszer nem fog élve eltűnni a közelemből Kirill. A kölyök ittlétének boncolgatására kissé összehúztam a szemem és megdörzsöltem az állam, majd lőttem egyet, mert miért ne. ~ Vagy bünteti és azt reméli, hogy meghal, vagy ha ez a békülősdi tényleg színjáték, akkor partner benne a kölyök. Azt mondta, Kirill szereti őt, meg odafigyel rá... szóval hogy minta apa. ~ Még gondolati úton is érezhető volt némi irónia. ~ Egyébként meg, Kirillről beszélünk, nem hiszem, hogy sokba fájna neki egy újabb kölyke élete. Vagy bárkié. Kinéztem belőle, hogy kockáztatja Nikolaj életét, méghozzá szemrebbenés nélkül, én belőle tulajdonképpen mindent ki tudtam nézni, ami rossz és aljas, zsigerből gyűlöltem. Amit viszont utána mondott... na az már szöget ütött a fejembe, méghozzá egész szépet, s így már értettem, miért morgott korábban, ennek így már több értelme és alapja volt és jóval sötétebb képet festett le, mint amilyet eddig én magamnak vázoltam. A balsejtelem gyomorforgató kígyóként mart belém, s tartottam attól a lehetőségtől, ami kimondatlanul is ott lappangott a szavai mögött. Kénytelen voltam ennek türkében hasonlóan komor és kurta fejtegetésbe bocsátkozni, majd jöhetett a házas-meglepetéses dolog. ~ Beígértem neki egy nagy családi vacsit, ott majd jól megnézhetjük egymást. Meg hogy ki mit reagál és kire. ~ Lőttem, aztán lustán elhúztam a szám. ~ Raboljuk el Nikolajt! Alex biztos elküldene a pokolba, ha még egy elrablást a nyakába sóznék, de hát olyan kis ügyes volt a múltkor is. Nyilván nem mi, minket még felismerne, és ha a gyanúnkat is jól lehetne így igazolni vagy cáfolni, ha lépnek.
~Ezt értem és megértem, de tudod mi a vicces? te bizonygatod itt Ashnek, hogy megbocsátás, a gyűlölet nem vezet jóra, és mit teszel? Az ellenkezőjét. Ha lehet, erről ne számoljunk be neki. No de... nem tudom, Ed, nem tudom. Akkora elmebeteg állat lenne, hogy vénségére idejön, felkínálva magát tálcán, ha szórakozik? Ennek mi értelme van? Idejött meghalni? Látni akarom, akkor többet tudok mondani, így... nem. A szeme, a mozdulatai... valami csak elárulja, ha hazudik, mutasd, mi volt ott. Most verem a fejemet a falba, és nem azért, mert bátyus éppen kifejtette, hogy kinyírná Kirillt, mert én is azt tenném, de az, hogy nem ismerem, Victor mondott róla valamit, de 40 évet sem éltek együtt. Tulajdonképpen senki nem ismeri közülünk, ha azt nézem. Ed 14 évet volt vele, Nat se hú de sokat, Jenny sem... ez gáz. Ha Ed megmutatja, alaposan megfigyelek mindent, és hatalmasat sóhajtok, meg lövök a levegőbe, mert paintball van. ~A kölyök igazat beszélt, az nem kérdés, de kamikaze lenne? Belemenne abba, hogy ő itt marad csak azért, hogy Kirill esetlegesen sikeresen csapdába csaljon? Ennyire nem lehet elvakult Ed, de... Kirill meg... semmi nem utal arra, hogy hazudna. Komolyan nem. Mégsem tudom elhinni, Victor talán többet tudna mondani, passz. Nincs mit szépítenem, elakadtam. Amit láttam, abból semmi olyasmi nem jött le, hogy a "bátyám" valóban mást tervez, mint amit mond, sőt... minden egyes mozdulata azt támasztotta alá, igazat beszél. De hol a csavar? Bocsánatot kért... amiket mondott, teljesen logikusak, és ha mi elcsesztük a lágerest, akkor bizony a mi hibánk, hogy May ott maradt. Az viszont meglepett, hogy szeretője volt a lány, az a lány, akit Ed szeretett, de mégis mi mondana ellent neki? Végül is bátyus félreérthetetlen szituációban kapta rajta őket... nem értem, az egészet nem értem. Bólintok a fejtegetésre, ez az, amit magyaráztam eddig, és ezért zavart ez az egész, most már tudom, mert így értelmet nyert minden. Elfogadni nem egyszerű, de logikus, és adja magát a dolog, nincs miről beszélni.Valami dereng, és ez a valami már nem is tűnik el onnan. ~Tiszta sor apuskám, annyi gyűlölettől tüzes tekintetet te még nem láttál, mint ott fogsz. Viszont... ha eljön, és lazán megteszi úgy, hogy hazudik, akkor őrült, mert tudja, hogy onnan élve nem teszi ki a lábát. Raboljuk el? Te állat, te. Nem rossz ötlet, kíváncsi vagyok a... kölyök reakcióira. Annyira hihetetlen, hogy ez a Nikolaj teljesen őszintén szereti Kirillt, még akkor is, ha evidens, tényleg mindenki változhat, de mit lehet szeretni a "bátyámon"? A rablás gondolatára vigyorgok, és egy lövéssel pecsételem meg a megbeszélést ezen a téren.
Hogy mit bizonygatok Ash-nek és én magam közben mit teszek, hát erre csak ingattam a fejem. ~ Nem kell mindet rosszat átvennie tőlem. Megmutattam neki mindent, ami azokban a percekben történt, a felbukkanásától a távozásáig, egyetlen részletet sem hagyva ki, igyekeztem mindent minél élethűbben visszaadni, mert pontosan tudtam, hogy ez most létfontosságú. Konkrétan a mi létünk függhetett tőle. ~ A kölyök... nem tudom, nem ismerem, így azt se tudom, hogy neki mit fed pontosan az, hogy szereti őt Kirill, lehet az a mi olvasatunkban szadista kínzás, ami neki a szeretet megnyilvánulása, fogalmam sincs. Azt viszont tegyük hozzá, hogy Kirill a Teremtőm, idősebb és mentális képességeket tekintve erősebb is nálam, indirekt módon félre is vezethetett. Kicsit se tudtam benne bízni, nem ment, illetve... mindent kétkedve fogadtam. Nagy gyerek tudtam lenni, de azért nem ennyire hiszékeny, különösen, ha róla volt szó. A gyanakodás és bizalmatlankodás tetőfokát produkáltam, a paranoiáról már nem is beszélve. ~ Szeressük a mi kis családi idillünket ~ ingattam a fejem és lőttem. ~ Victornak nem fog tudni hazudni, vagy úgy hazudik, hogy nem hazudik, de mégis. ~ Na, ezt rakja össze magában, de talán értette, mire gondoltam. ~ Dettó. Nem tudom, öcsi, legszívesebben belemásznék a fejébe, hogy lássam biztosra, mit forgat benne, mert ez az egész túl szép és békés ahhoz, hogy igaz legyen. ~ Megeszem Ryan vikingsisakját, ha az. Asszem, zabszem került a sejhajomba. Ha meglesz a vacsi, talán többet fogunk tudni, vagy épphogy még bizonytalanabbak leszünk, ejj de imádom ezt. Nem ért volna rá mondjuk... fél év múlva felbukkanni? Nem, úgyhogy most kell vele valamit kezdeni. ~ Akárhogy is, legyünk résen, és a többieknek is szólok, hogy itt van az öreg, jó, ha tudják.
~Ez igaz, de akkor nem várhatod tőle, hogy ő megbocsásson bárkinek is, ha te pusztán gyűlöletből ölsz... mondom ezt pont én. Ugyanazt tenném, pedig nem is ismerem a vén farkast, de akkor is. Bántotta a többieket, nem? Ez már elég erős indok ahhoz, hogy holtan akarjam látni, és minél előbb. Minden részletre figyelek, hátha, hátha rajtakapom azon, hogy nem mond igazat, akár ő, akár ez a Nikolaj. És nem, így hatalmas sóhajjal veszem tudomásul, nincs semmi bizonyítékom. ~Egyetlen szemvillanás sem árulkodik arról, hogy hazudna, a testtartása sem, egy pillanatig sem zökken ki abból, amit mutat, amit mond. Ez furcsa. Amiket tudunk róla, illetve pont, hogy szinte semmit, deeee... létezik? Valóban igazat mondana, és elege van a harcból? Nem értem, a kölyök egyértelműen odavan az apjáért, igazat beszél, látszik rajta, és sajnálatos módon egyelőre úgy tűnik, Kirill is. Victort majd meg kell kérdezni, kizárt, hogy őt át tudja verni. Nem fér a fejembe, megdöbbent amit látok, semmivel nem tudom megfogni az oroszt, nincs egy árulkodó jel sem, pedig nem két percet beszélgettek. Egyszerűen hihetetlennek tartom, próbálom kívűlállóként elemezni, és nem, nem tudok olyan pontot, amire azt mondhatnám, hoppácska, apuskám, hazudik az öreg. ~Á, bátyus, Victor azt le fogja vágni, ebben biztos vagyok, tehát vagy hiába hihetetlen, de tényleg azért jött Kirill, hogy békülés legyen, vagy hazudik, és mást forgat a fejében, de akkor azt meg a fater tudni fogja rögtön és majd mondja. Kirill kitérjen a válaszok elől, és úgymond felelek is meg nem is játékot játsszon? Nem akarom elhinni, és ugyan lehet, minket megtéveszt, de a saját apját képtelen lesz. Olyat én még nem láttam, hogy valaki át tudja verni a Teremtőjét, hiszem, hogy ha ezt a kedves "bátyám" megpróbálja, Victor lebuktatja. ~Én is, mert ez annyira egyszerű. Itt van egy öregedő farkas, aki megjelenik egy marha fiatal kölyökkel, és azt állítja, hogy bocsánatot akar kérni, és kibékülni. Belátja a hibáit, elismeri őket... te megtennéd? Képes lennél ilyesmire? Monjuk ezt a kölyköt nem passzolta le, az igaz. Láthatóan szereti Kirillt, ő elengedte simán lazán veled, nem féltette, eleve bemutatta... most komolyan apuskám, változott volna? Logikus lépésnek tartom amit Kirill tett, ha azt veszem alapul, hogy közeledik az 500-hoz, már nincs ereje teljében, bármikor nekimehet egy fiatalabb, aki kinyírja. Ez a Nikolaj meg nagyon fiatal, nincs 100 sem, tehát ugyanaz az ábra, mint Kirillnél. Mégis annyira adja magát az egész, annyira kézenfekvő, hogy emiatt meg gyanús. Ennyit ki lenne képes kockáztatni? Most nem csak az új kölyök életével játszik, hanem a sajátjával is. Nem értem. Bólintok, résen kell lenni, nincs mese, ezt pedig ismét egy lövéssel toldom meg.
Elmosolyodtam. Tök egyformák vagyunk, kár ezt szépíteni, ha olyan a helyzet, egyikünknek sem kell ennél több ok az ölésre. Reméltem, hogy talál valamit, akármit, egy icipici árulkodó jelet, de amikor közli, hogy ilyen egyelőre nincs... Nagyot és már-már lemondóan sóhajtottam. Így semmink nincs a meggyőződésen kívül, hogy Kirill nem mehetett át békés együttélő nagypapiba/apukába. Nem, az én fejemben ez összeférhetetlen volt, s makacsul ragaszkodtam hozzá, akármennyire is tűnjek ettől szűk látókörűnek. ~ Úgy legyen, jelenleg ő az egyetlen ezek szerint, aki meg tudja mondani, ha hazudik. Lőttem és a homlokom dörzsöltem. Ő túl öreg, Nikolaj túl fiatal, még hatvan évvel ezelőtt is elég szívós volt, de az évek neki se lesznek könnyebbek, erre idejön, ahol négy kifejlett farkas is van, plusz Victor meg Ashley. ~ Azt nem tudom róla elhinni, hogy puszta szeretetből és hiányérzetből akarjon békülni, sem azt, hogy családi összeborulásra és idillre vágyik. Azt viszont igen, hogy némi életbiztosítást és védelmet remél, akar elérni. Ha pedig ez így lenne, akkor... abból még kurva jól is kijöhetünk! Nem vagyok akkora taktikus, mint Ryan vagy Victor, de elveszett bárányka se. Ki mondta, hogy érdek nem tud hasznos lenni? De csak ésszel, odafigyelve minden apró árnyékra, a legkisebb rezdülésre, minden szóra. ~ Türelem játék lesz, de meg fogjuk tudni, mit akarnak valójában. Te kövesd a gyanúd, és én is megteszek minden tőlem telhetőt, csak arra kérlek, tűnjön akármilyen őrültségnek egyik-másik tettem, bízz bennem, ahogy eddig ~ tettem a vállára a kezem, s kicsit megszorítottam.
Mindent végigpörgetek újra és újra, Edet is nyúzom, hogy ismételjen, hátha feltűnik valami, csak egy apró icipici dolog, amire rácsaphatok, de feladom, és hatalmasat sóhajtok. Teljes a kudarc, nem tudom megfogni Kirillt semmivel, pedig tényleg mindent megpróbáltam. Victor az egyetlen remény, hogy ő észreveszi, ő rájön, ha turpisság van a dologban, más nincs. Ő a Teremtő, nem hinném, hogy az öreget meg tudná vezetni, de ezt Kirillnek is tudnia kell. Érthetetlen, hogy miért kockáztat? Vagy tud valamit, amit mi nem? Nekidőlök a falnak, kilövök a levegőbe és újabb bagóért nyúlok, miközben Edre pillantok, hogy ismét megrázzam a fejemet, aztán bólintsak. Ezzel az erővel most Keljfeljancsit is játszhattam volna, ahogy ezt összehozom. ~Apuskám, bármennyire is sajnálom, de igen. Annyira hihetetlen az egész, hogy azt már magyarázni sem kell tovább. Pontosan azt nem értem ebben az akcióban, amit Ed. Ekkora barom nem lehet egy Teremtő, hogy idejön, és egy kurva fiatal kölyökkel beáll pár kurva erős farkas elé, csak úgy. Ennyire elvetemült gyilkos ő sem lehet, a saját életét is kockáztatja. Bátyus szavaira hirtelen megmerevedek, de nem azért, mert beütött a jégkorszak. Feltérdelek, és ismét megragadom a vállát, hogy aztán megrázzam, mert valami beugrott. ~Azt mondod, érdek. Imádlak öregem, imádlak. Ha kiderül, az öreg már vén barom és hátvédeket akar a seggébe, akkor használjuk ki az alkalmat. Valamit valamiért. Érted? Na mert bátyus ebből érti ám, mi ugrott be, főleg, hogy úgy vigyorgok, mint akit kefélni visznek, hát tutira normális vagyok, de majd mindjárt rájön, mit forgatok a buksimban, főleg, hogy most már ki is fejtem. ~Ha... ismétlem ha, az áll fenn, amit mondasz, akkor társuljunk öregem. Tőlünk megkapja a védelmet, ő pedig cserébe tárgyal, beszervez, és besegít odaát... namitteszósz? Vigyorogva nézem Edet, így, fölé hajolva őrült vigyorral a pofámon lehet, nem vagyok valami bizalomgerjesztő, de nem, nem akarom megenni, sem a puskát lenyomni a torkán, csak gondolkodok. Mielőtt bátyus teljese elmebetegnek néz, azért kifejtem hosszabban is, mi ugrott be a kicsi búrámba, nehogy itt információ híján éhen haljon nekem. ~Az az első, aztán jöhet a többi, én addig a gyanúmat üldözöm. Most mé? Melyik őrültségednél nem álltam melletted? Amit viszont én kérek... bármi történjék is, sose felejtsd el, hogy melletted vagyok, mindenben. Mondjon bárki bármit, ez mindig jusson az eszedbe. Én mindenre felkészülök, a csatákra, az összeesküvésekre és minden egyébre, ami csak szóba jöhet. Edben bízom, róla tudom, sosem verne át, sosem fordítana hátat, vagy döfne belém orvul, és nagyon remélem, hogy ezt ő is vágja rólam.
Élből vette a lapot, és pontosan abba az irányba vitte tovább a dolgot, amire én is gondoltam, esküszöm, nekünk szavak se kellek, hogy ugyanoda lyukadjunk ki. Ő eszelősen vigyorgott, én se vágtam épp fapofát, izgatottság futott végig rajtam, az a fajta, mint mikor olyan helyre törtünk be, amiről pontosan tudtuk, hogy rohadtul meg fogjuk szedni magunkat attól, amit odabent találunk! Aki egyszer tolvaj lett, az az is marad élete végéig, legfeljebb nem mindig csak anyagi javakat zsákmányol, hanem mindazt, amihez az érdeke fűzi. ~ Értem hát, hogyne érteném ~ szélesedik ki egyre jobban a vigyorom, Ryan pedig folytatja, közben pedig lőttem is egyet azért. ~ Azt, hogy imádom, amikor egyre gondolunk ~ ingattam kedélyesen a fejem, s ha épp az O'Connorsban iszogattunk volna, tuti koccintásra emelem a poharam, vagy az üvegem. ~ És ha eredetileg nem is ezért jött, ez akkor se rossz biznisz neki sem. Ha meg valamit forral ellenünk, azt így könnyebben kiszűrhetjük, mint a nagy messzeségből. Én meg jobban megismerem apucit... ~ Fancsali grimasz, de valahol ez tényleg kellett nekem is, a farkasomnak. Ha már egyszer ideette a fene, használjuk ki, amennyire csak lehet. Az, hogy közben ő is kihasználhat engem, minket, nos, amúgy is kölcsönös érdekről dumáltunk az öcskössel. ~ Remek, nem fogunk unatkozni még jó darabig, az ziher. ~ Aztán kölcsönösen bizalmat erősítettünk, mert mindketten éreztük, hogy ez akárhogy is alakuljon, nagyon rizikós lesz mindent egybevetve. ~ 270 éve ismerjük egymást, nem a következő pár hónap fog bennem kétségeket ébreszteni, bízom benned. Ha benne sem, akkor kiben, úgy őszintén? Vakon és kétség nélkül, különben nem hallgatnék rá, nem engedném el vele sem Ash-t... szóval jó pár alkalom volt már, mikor ő bebizonyította, hogy érdemes a bizalmamra és én is megmutathattam, hogy bízom benne. ~ Na, zavarjuk le ezt a hülyeséget, aztán dologra ~ vigyorodtam el, s azt hiszem, ez az egész Kirillel kifejezetten felvillanyozott. Míg a Castorral való tárgyalás teher és para volt, ez valami egészen mást mozgatott meg bennem. Ez olyan volt, aminél tudtam, hogy itt aztán mindent kiadhatok és kiélhetek magamból, ezt pedig alig vártam!
Az a szerencsénk, hogy mióta kissé hevesebben figyelmeztettem a kedves játékvezetőt, hogy "Kuss" van, azóta a közelünkbe sem jön, különben most nézne nagyokat, ahogy a fal mögött kucorog két marha, és egyik elmebetegebbül vigyorog, mint a másik. Ennek oka van apuskám, egy rugóra jár az agyunk, Ed érti, én mire gondolok, én értem ő mire gondol, ez jobb, mint egy házasság. ~Erről van szó, ezért szeretek én veled járni. Vigyorgok tovább, még egy lövés, és ezzel meg is pecsételjük a mi örök szerelmünket, bár nem nőstény egyikünk sem, és ilyesmi szóba sem jöhetne, de azért ez a tuti kapcsolat. Meg sem szólalsz, mégis tudja a másik, mit akarsz. Imádom az ilyet, Victor meg csak pislogjon, mint ponty a retikülben. Na jó, tátoghat is. ~Erről van szó, bár kérdés, ha most nem bukott le, és tegyük fel, hazudik. Mi a biztosíték arra, hogy kibukik, mit akar valójában? Ha ez az egész mese, akkor Victor az egyetlen reményünk, de... üzletelni mindig lehet, és ha profitálhatunk belőle, használjuk ki a lehetőséget. Mit izélsz? Én se ismerem. Kezdem lassan úgy felfogni, hogy kurvára nem érdekel, Kirill minek jött ide, de ha már idetolta a képét, akkor lesz olyan szíves segíteni, beszállni a tervezésbe. Ha nem, akkor majd keresünk más forgatókönyvet. Ami necces, hogy azt se tudom, kicsoda Kirill... azon kívül, hogy elméleti bátyám, Victor kölyke, de így ennyi, itt kifújt. Beszéltem vele vagy két szót összesen? Itt mindenki jobban ismeri, mint én, akkor mindenki hallgasson el, most rajtam a sor, meg a só és minden egyéb. ~Az biztos. Apuskám, én már semmin nem lepődök meg, ahogy a tanácsteremben kiborultál, mint aki azt is elfelejtette, hogy én nem a Castor-féle brigád orvgyilkosa vagyok, hanem a tulajdon testvére. Ki akartad tépni a torkom, mi? Ne tagadd, láttam, na jó, a végén én is a tiédet. Pofátlanul vigyorgok, mert ha valaki képes annyira elborulni, hogy mindent felrúg egy hülye poén miatt, az nem én vagyok, hanem Ed, de ha pár hónap képes tönkretenni 270 évet, akkor ott bizony baj van, és soha nem volt igazi bratyó viszony köztünk, bár ebben azért kételkedem. Na jó, egy-két kivétel akad, azóta is azt hallgatom Victortól, mert persze csak nem maradt titokban, hogy szétvertük a fél farkaslakot, de drága teremtőm legnagyobb baja mi volt? Na mi? Az, hogy az ő kedvenc terme és széke is megsemmisült. Tuti beszélt Shane-nel, mert az övé is, bár egy kereket megmentettem valamelyikből... osszák be. ~Húzzunk, elég volt, minden a helyén. Még egy lövés a levegőbe, aztán beteljesítem azt, amit már az alapvonalnál is be kellett volna. Felpattanok, majd egy hatalmas nyögéssel összeesek. Meghaltam. Most mi va? Túlélő alkat vagyok, nem? A fejlövésem eddig kitartott, szívós vagyok én kérem szépen, kurva szívós. Ha már elég volt a halálból, akkor visszahúzom a kidugott nyelvemet, felállok, és mehetünk az öltözőbe, aztán ezerrel haza.
Ritka és éppen ezért rég várt nap ez a mai. Amióta összeköltöztem Kate-tel, nem volt szerencsém összefutni Monával. No persze ennek nem a nővérem és az aktuálisan szőkeség az oka, egyszerűen csak... így alakult! Telefonon tartottuk a kapcsolatot, oda-vissza infókat adtunk le egymásnak a két város között, de mindkettőnknek megvolt a maga élete. - És ez így vala jól. Mielőtt még átmennék valami indiai guruba és Coelho-nyi mélységekből ontanám a bölcsességet, ugorjunk oda, ahol épp most tartunk.
A terepszínű kezeslábas cipzárját húzom fel épp, nevetve kontrázva rá Mona húzására. Hát nehogy már egy nő legyőzzön! Autós és lövöldözős játékokban nincs kegyelem! Még akkor sem, ha ez nem a tévé képernyőjén folyó küzdelem lesz. - Egyébként mi újság Anchorageban? Gondolom ott se sokkal kellemesebb, most, hogy közeleg a fagyos időszak és alábbhagy a vándorlási kedv az átutazóknál is. - Kezemre kesztyűk kerülnek a beszéd közepette. Hja, több melójuk lesz most nyilván kicsivel, de mégsem egy kísérleti csésze fölött ücsörögnek, arra várva, hogy a benne kevergő anyag mikor robban. Lehet hetek, hónapok vagy évek múlva... akárhogy is, mélyen örülök neki, hogy Mona elfogadta a kiküldetést a szomszédos városba.
Anchorage tökéletesen megfelelt az elvárásaimnak, pontosan azt nyújtotta, amit vártam tőle és ettől a lazább kapcsolattól a fairbanksi Protektorátussal. Kényelmes, belvárosi lakás, kikapcsolódási lehetőségek és persze vérfarkasok. A másik két őrzőnek hála hamar képbe kerültem, és a hosszabb ideje a városban tartózkodó farkasokról kivétel nélkül tudtam. A fel-felbukkanók közül is be tudtam azonosítani párat, de még volt mit tanulnom. Mindenesetre nem lazsálással töltöttem az időm, s lassan azt is elkezdtem fontolgatni, miképp kéne beszereznem a következő vizsgához a szükséges esszenciát. Hong Kong volt az utolsó város jó pár évvel ezelőtt, ahol az utolsó vizsgámat tettem. Azóta ilyen téren egy helyben topogtam, talán ennek is ideje lenne véget vetni, de a vizsga és a halál képe szépen összemosódtak eggyé a fejemben. Emiatt is kértem már az ideérkeztemkort Williamet, hogy csak végszükség esetén akarjon engem mások vizsgáján látni.
Most se emiatt érkeztem szerencsére, a cseppet sem hivatalos találkozó gondolata pedig egész napra feldobott, még a korán kelés se okozott problémát, vezetés közben is jókedvűen dúdoltam a rádióban szóló számokat. Paintball Kyle-lal. Ha nagyon lealáz, tényleg megcsináltatom neki azt a tetkót. Erről persze nem kell tudnia, elég, ha mosolyomat a közelgő játék számlájára írja. Tudom, milyen véresen komolyan veszi ezt az egészet, ami már csak ezért is szórakoztat. Ő a paintballt, én a munkát... Bár egész megemberesedett, meg kell hagyni, ennek pedig szívből örültem. Annak meg pláne, hogy pia felé se nézett! Nem mondom, hogy nem csinálnám végig még egyszer azt a fenomenális időszakot, mert érte megtenném, de ha van választásom: inkább hagyjuk ki mindketten. Elég volt egyszer. - Ó, vándorlási kedv! - csaptam le egyből, s megálltam a bakancsom igazgatásában. - Mi a fene van az itteniekkel? Egyre több helyi arcot és egyre gyakrabban látok odalent. Kivándorlási hullám lesz, vagy terjeszkedni akarnak és kóstolgatják a helyi klímát? Őszintén? Egyáltalán nem örültem volna neki. Ha bármilyen formában oda szervezett falka tepelül, akár spont kialakulás, akár terjeszkedés útján, az azt jelenti, hogy oda is koncentráltabb protektorátusi nyomaték kell majd, vagyis az én nyakamra is ráülhetnek. Szinte hallottam, ahogy Nero nyávogására kísértetiesen emlékeztető hangon beindult a mantra a fejemben: nemakarom-nemakarom-nemakarom. - Itt is megszaporodtak a kóborok - dünnyögtem eltűnődve. Lehet a hidegebb idő vonzza a bundásokat? Ahh, ha meglátok meg egy trópusokról szabadultak hawaii-i mintás ingben, azt hiszem, meglesz a válasz, méghozzá teljesen biztosra.
- Ha engem kérdezel... - Márpedig engem kérdez a mellettem készülődő szőkeség, miközben én magam már az utolsó simításokat végezve igazítok a fejtetőmre csúsztatott védőszemüvegen. - Szerintem egy kicsit mindkettő. Mármint... gondold végig! Egyrészről ez a hely kicsi volt a két falkának eleve, másrészről De Luca üzletember és nem vitatom el tőle azt sem, hogy fontosak számára a farkasai. Na már most szerinted mit csinál a jó atya szerepében tetszelgő 'bizniszmen', ha a gyerekeknek kicsi a járóka? - Húzódik suta félvigyorra a képem, pusztán a felvázolt kép vizualizálása végett és nem azért, mert nem veszem komolyan az egész helyzetet. Úgy veszem, de bízok a felsőbb erők épelméjűségében is, hogy időben lépnek, ha a farkasok tényleg mozgásba lendülnek. Kifelé sétálunk a pályához közben már, Monám elveszik mellettem széltében-hosszában, mégis minden figyelem az övé, mikor a fegyvereinket átvesszük a srácoktól. Még jó, hogy! Az enyém is. Főleg, mert közben nyilván be sem kellett fejeznem a gondolatmenetet, hogy kitalálja, mire céloztam a körülményes felvezetéssel: ésszerű, hogy De Luca a legközelebbi várost találja meg, s külön jó neki, hogy nincs szervezett falka a területén. - Mondjuk abban nem lennék biztos, hogy nem verődnének össze az Anchorage-iak, ha ilyesmire sor kerülne. Szeretik azok az önállóságukat annyira, nem? - Pillantok a nőre, hogy válaszát követően már inkább azzal foglalkozzak, amiért ide jöttünk. Teszem mindezt egy jókívánság és kacsintást követően. Akkor ugyanis "elhagyom" drága ex-mátkámat, hogy a pálya egy másik szegletéről lépjek be a lövöldözésre kialakított területre. Széles vigyorral, letolva a védőszemüveget a képem elé veszem nyakamba a kihalt, elhagyatott irodai folyosót, lassan, fülelve, hátha meghallom Savannah neszezését valamerről.
Az okfejtésre nagyot sóhajtottam. Annyira reméltem, hogy nem ezt, vagy ehhez hasonlót fog mondani, ezt a naiv ábrándozást kinőhetném már. - Kiengedi őket az udvarra játszani, ők meg feltúrják anyuci veteményesét is. - Vagy ezek inkább a kiskutyák... Egy cseppet se vagyok elragadtatva ettől, akárhogy is legyen, kicsit meg is feledkezem róla, hogy hol vagyok és éppen mihez készülődtem. Akkor ocsúdtam, fel, amikor Klye elindult. Gyorsan elvégeztem a szerelésemen az utolsó simításokat és sietős léptekkel beértem őt, hogy ezt követően felpuskázódjunk véres háborúnkhoz. Kedves mosollyal veszem át a felém nyújtott fegyvert - ha igazi volna, nem így reagálnék -, miközben egyszerűen nem észlelem, hogy az udvariasságon túl több figyelem szegeződne rám a az itt dolgozó fiúk felől. Jó megfigyelő vagyok, szükségem is van rá, viszont az ilyesmire azt hiszem örök vak. Igen, én az vagyok, akinek kerek perec meg kell mondani, különben nem igazán esik le, ha bejön valakinek. Azt viszont élből levágom, ha nem a szememhez beszélnek, hanem egy fejjel lentebbre. Ezzel szinte egyidőben elsült a fegyverem, és lágyékon találta a nagy jóindulattal húsznak mondható srácot az első lövedékem. Nem, nem lőttem tökön, de attól még fájhatott neki. - Jaj, ne haragudj! - sikkantottam fel és egyből a vállára tettem a kezem, miközben totál kezdő módon hadonásztam a másik kezemben lévő eszközzel. - Jól vagy, minden oké? Mi? Nem is fáj, ó, ennek örülök! - Megöleltem nagy-nagy örömömben, mozdulat közben viszont hadonászós kezemmel majdnem kinyomtam a szemét. - Basszus, bocsika! Kétbalkezes liba vagyok... - sűrű bocsánatkérések közepette kerültem ki a látóterükből, maga voltam a megtestesült megbánás. A vállamra lendítettem a fegyvert és elégedetten somolyogtam. Nem túl öntelten, de azért úgy, mint aki megnyerte a terepen az első csatáját - bár nem is a valódi ellenféllel szemben. - Nyugi nagyfiú, téged így nem bántalak - nevettem el magam felpillantva Kyle arcába, na nem mintha rettegett volna. Az anchorage-i farkasok mentalitásánál kicsit ingattam a fejem elsőre válasz helyett, majd elhúztam a szám. - Nem csak ők... - mondtam szinte csak magamnak. - Őszintén, Kyle? - néztem megint a szemébe pár másodpercre. - Én nagyon remélem. És azok közül, akiket jobban, személyesen ismerek onnan, azt mondhatom, hogy igen, kitennék a fairbanksiek szűrét, ha úgy adódna. Hátat fordítottam neki és elindultam, hogy keressek egy kezdő fedezéket. Kitenni a fairbanksiek szűrét, ha úgy adódna, fenébe, hogy magamat is ide értem a lelkem mélyen! Mármint a szűrkitevők közé. Azt hiszem, képes lennék ugyanakkora vehemenciával kardoskodni Anchorage "függetlensége" mellett, azok a farkasok, akik több éve nyugiban ott élnek. Mindenki maradjon a saját felségterületén, az a legjobb. - Ha fenéken talállak, meghívsz ebédelni! - mondtam még, aztán kocogni kezdtem és hamarosan csend lett. Szerintem nem fogom tudni seggbe lőni, ennyire jól nem célzok, de vicces azért elképzelni. Fülelek, lopakodok, tisztára úgy érzem magam, mint egy kommandós. Ide kéne kihozni a harcospalántákat tréningezni! Szerintem csípnék. Kifordultam az egyik sarkon, de üres folyosószakaszra céloztam, így lejjebb engedtem a fegyver csőrét és úgy osontam tovább, reményeim szerint puha macskaléptekkel. A lépcső felé igyekeztem, kempelni készültem, meghúzom magam ott, egyszer csak felbukkan, én meg leszedem! Félúton járhattam, amikor gondoltam egyet és dobbantottam két erőset a lábammal. Fent voltam, ha ő lent, talán meghallotta. Igazából mindegy, a lényeg, hogy meghallja. Talán kiugrik a nyuszi a bokorból és gyorsabb lehetek nála... Ha benézem, akkor szerintem jutalmul kapok egy találatot.
Rosszalló ciccenéssel biccentettem aprót Savannah mondatára, mintegy megerősítve a tényt, amivel ezek szerint ő is tisztában van. Nem csalódtam benne... főleg, hogy nem hazudtolja meg a későbbiekben sem önmagát, míg felfegyverkezünk. A szerencsétlenkedésnek, amit a srácok levágnak köreiben, fojtott röhögéssel adózok, mely kacajba torkollik, mikor kis híján megfosztja a kölyköt a szemei világától a szőkeség. - Totál nyugodt vagyok, cica! - Vigyor ül ki és terül el képemen; jó kedvemet le sem tagadhatnám, ahogy magunk mögött hagyjuk a "muglikat" és továbbhaladunk immáron, komolytalan küzdelmünk színhelye felé. - Ezt jó tudni... - Szórakozott szusszanás szinte minden szavam, mintha csak búcsúznék a témától, meg néhai Monámtól is, hiszen a pályát időpontra foglaltuk, nem fog minket megvárni, míg verbálisan megoldjuk a magunk elképzelései szerint Fairbanks és a környék farkas-problémáit. Újfent felnevetek szavaira, s utána pillantok, tekintetemmel befogva sietős lépteit, távozó alakjának egészét. - Ha én teszem ugyan ezt, te főzöl! - Kiáltok utána, majd fejemet csóválva indulok meg az ellenkező irányba.
Meglapulok a fal mellett, úgy haladok lassú léptekkel, igyekezve minél kevesebb neszt verni. Tekintve, hogy visszhangosak a kihalt folyosók, mindez nem egyszerű művelet. A dobbantás hangja is szinte kitölti a folyosót, míg el nem hal, igyekszem kihasználni és a lépcső aljához osonni - kár, hogy mindezt nem sikerül teljes tökéletességgel kivitelezni. Amúgy is a móka kedvéért vagyunk itt, hát random lövök felfelé párat a lépcső tetején a bal oldali sarok mellé/köré. Hátha ott bujkál a drága... Én magam a lépcső aljánál fellelhető nagyobb beugró részbe húzódok be. Mögöttem ajtó, talán recepció lehetett valamikor a pálya tervezőinek fejében. Vagy teakonyha, esetleg raktárhelyiség, nem most kezdem el olvasni a feliratot rajta, mikor arra koncentrálok, mozgolódnak-e odafent.
Nyugalmára és a cicára elvigyorodtam. A büdös életben nem fog megváltozni és ennek elmondhatatlanul örültem. Legalább egy biztos pont legyen az ember lányának életében, nekem meg kettő is jutott. Kyle és a bolondsága, valamint a bátyám és az ő vérbeli angolsága. És én mindkettőt fogódzkodónak használtam, anélkül, hogy szerintem sejtették volna. Sóhajtott, mire szinte bocsánatkérő mosolyra húztam a szám. Egyrészt azért, mert megcsócsáltam kicsit a hangulatot a válasszal, meg a köré kerített érzéseimmel, másrészt mert annyi mindent hallgatok el előle. Minden jogom megvan hozzá, tévedés ne essék, ahogy ő nem tartozik nekem elszámolás, úgy ez fordítva is igaz, bár ez nem is elszámolás lenne... túl sokat pörgetem ilyeneken magam és teljesen feleslegesen. Felnevettem szétválásunkkor arra, hogy én főzök, ha ő lő seggbe. Nem bánná meg, az biztos, ennyire bíztam azért a konyhaművészetemben.
Nem a lépcsőnél bujkáltam, de így már legalább tudtam, hogy ő merre lehet, hát nem voltam rest a lépcső közelébe lopakodni. Intézve mindezt olyan halkan, amennyire csak a talpam alatt recsegő-ropogó törmelékes, száraz faleveles, poros padló engedte - vagyis szinte semennyire. Ezt a pályát nem kommandírozásra találták ki, ami főleg nekem pech. De mindent a javunkra lehet fordítani! Szóval a lépcsőhöz érve, drága szelemmel erősen felkavartam a port és lefelé irányítottam, egy pillanattal ezután pedig a lépcső korlátján átvetődve - fordulót kihagyva - az alsó lépcsősorra ugrottam. Ha a port-kösz kicsit elvakította vagy előcsalta és megláttam, akkor lőttem, ha nem, az nagyon ciki, mert így nagyjából majdhogynem nyílt célpontot csináltam magamból... de akkor is lőttem! És nevettem és elszaladtam a földszinten a folyosó túlsó vége felé, az egyik nyitott ajtónál pedig random bevetődtem. Igen, egy picikét csaltam... de csak egy picit! Gyengébbik nem kompenzációja. - Jól vagy, drágám? - trillázom fedezékemből nevetős hangon.
Az a nagy helyzet, hogy egy percig sem gondolom: Savannah visszaélne azzal a ténnyel, hogy a szemüveg, ami tekintetemet védné az esetelegesen fejem felé szálló lövedéktől, az bizony a homlokomon maradt. Játék ide vagy oda, annyi azért van bennünk, hogy ne egymás szemét akarjuk kinyomni a fegyverekkel. Abban nincs semmi izgalmas és még csak nem is mutat túl esztétikusan. Szóval nem számítok erre a szemét kis húzására, a felkavart port sikerül fel is köhögnöm kissé, mely csak tovább ront a helyzeten. Utána kapnék, mikor sietős léptekkel trappolna el mellettem, de kicselez könnyedén, így utána fordulva igyekszem elérni: vaktában lődözök, körvonalait nagyjából kivéve, miközben a por szúrós érzése irritálja szemeimet. - Annyira mondjuk nem rossz így sem a találati arány, ami azt illeti // lásd dobás //, hiszen a combján, a vállán és a derekánál is egy-egy színes festékfolt hirdeti a sikeresen bevitt találatokat. Utána iramodok, nem törődve már azzal, hogy meghall-e vagy sem. Körülbelül láttam, hova futott be. Kérdése már akkor ér el, mikor befordulok az ajtón. - Soha joh...khm...ban. - Köhögök fel némi port halk kacaj keretében, s nem hagyok neki utat, az ajtóban rendezve be lőállásomat emelem a fegyvert felé, egyenesen rá célozva. - És most fordulj szépen háttal nekem, aztán kezd el kitalálni a védőbeszédet a kegyelmemért...! - Hangom komolytalan, ajkaim szegletében mégis ravaszkás vigyor ül. Itt bizony "Kivégzés" lesz, mégpedig kegyetlen. Bár még meglephet a csaj, az előbb is sikerült neki.
Hogyan? Kérdem én: HOGYAN? Csalok - jó, a képességeink kiaknázása azért annyira nem csalás az én olvasatomban, de mégis... -, és mégis eltalál, méghozzá háromszor! Nem tudok másra gondolni, minthogy Kyle egy istenadta tehetség, ha lőfegyverekkel való bánásról meg vaktában lövöldözésről van szó. Ezt le fogom jelenteni, az tuti! Szóval futottam - egy sikkantás -, első találat - még egy sikkantás -, második találat - aztán válogatott szitkozódások hada -, harmadik találat. Bevetődtem fedezékbe, mert még két másodpercet nyílt terepen töltök és képes lesz a seggemet is megtisztelni egy lövedékkel. Ez mi már? - Mennyit painballozol te? Bejársz egyáltalán dolgozni, vagy munkaidőben is kijössz inkább játszani? - kérdeztem némileg panaszosan, mert ez már a pofátlan mázli netovábbja. És erre megáll az ajtóban, mint valami rossz horrorfilmben a baltás gyilkos én pedig annak rendje és módja szerint felsikítok, mert persze akkor tornyosulgat az ajtóban, amikor én végre a kijárat felé fordulok. Nem tudom lassan eldönteni, hogy legyőzni szeretne, vagy a halálba infarktusozni. Vagy egyszerűen rossz a lelkiismeretem... Pár másodperccel később minden estere már nevetek, mert az egész helyzet abszurd és mert lehetetlen zsörtölődésem ellenére is jól szórakozok. - Beszéljük meg, nagyfiú! - Naná, hogy megpróbálom magam kidumálni! - Vagy most a kegyetlen oldaladat akarod megvillantani? Csaltam. Megint. Mert egy dög vagyok, és ő ezt pontosan tudja, így talán már meg se lepi, hogy megint bepróbálkoztam, ezúttal egy vakító villanással. Ha így folytatjuk, az összes érzékszervén végigmegyek káros hatások tekintetében... Pillanatnyi vaksiságát kihasználva nekiugrok, mivel más esélyem nagyon nincs, ha azt nézzük, hogy a küszöbön kellett neki is aztán tábort ütni. Mint valami amerikai focis, vagy birkózó, úgy megyek neki, ami azért vicces, mert hiába a magasabb harcképzettségem, ő akkor is kétszer nagyobb nálam. Mintha egy kiscica ugrana oroszlánra. Na jó, ez kicsit erős, de majdnem. Ha sikerül felöklelnem, azzal se megyek sokra akkor iszkolok megint csak a közeléből, de ezúttal hátrálva, ha hagyja és nem kap el. Ezúttal viszont én is lövök, közvetlen közelről nehéz lenne nem eltalálni, vagy legalábbis kis távolságból, de mivel nagy valószínűséggel hanyatt terül ki, ha kiterül, így a tomporát én se vehetem célba. Szóval kap alhasra kettőt, meg combra is, hogy érezze a felé áradó szeretetet és törődést.
//Elmaradt elemi kapocs - levegő (10 pont); mostani villanás (3 pont); maradt 37 pont... lemerülök egy mezei paintball párbajban o.o//
S lőn így derül fény rejtett talentumaim egyikére a sokból. Merthogy csomó akad, csak általában nem reklámozom, hogy ha a szükség úgy kívánja, egy kibaszott MacGayver vagyok. Nem is lennék jó beépülős embernek, ha állandóan azt hangoztatnám, miben és hol vagyok tehetséges. Mindig az adott szerephez választok kelléktárat, s noha hiába ismer Monám is évek óta... a jelek szerint tudok neki is újat hozni még az életébe.- Ez azért megnyugtató tény. Nevetve igyekszem hangja nyomán követni őt, szememet istenesen szúrja a bele "szelelt" por közben. - Ha nem sietnél ennyire, talán el is mesélném. - Vetem utána nevetősen, s mire elérem az ajtót, már sikerül is valamennyire kipislogni szemeimből a port, hogy elállva a remélhetőleg egyetlen kijáratát az általa választott szobának, táborozzak le a küszöbön.
- Mostmár megakarod beszélni mi? Máglyára való egy nő vagy te, hallod... - Vigyorom széles, s ha sejtem is, hogy készül valamivel - most már miért bíznék részéről a fair playben? - nem igazán számítok arra, amit a képembe kapok. - Menj a... - küldeném el melegebbre, de úgy fest, kérnem se kell: menne ő. Igen ám, csak ehhez rajtam kell átverekednie magát, szóval jön, lát éééés... Ahogy nekem feszül teste, sikerül könnyedén kibillentenie az egyensúlyomból. Szabad kezemmel azonban elcsípem derekát, magammal rántva. //lásd dobás// Magamra, hogy legalább ő puhára essen, ha már engem úgy fest, minden áron a padlóra akar küldeni - kerül, amibe kerül.Az esés következtében a fegyverem mellettünk hever, az övé meg épp a mellkasomba készül beépülni. De az is lehet, hogy az övébe, minden esetre nem eresztem, mert még kihasználná a közeli lőtáv lehetőségét is. - Többet ide se hozlak el. - Morranok felpillantva rá. - Nem tudsz viselkedni! - Nevetek, majd pofátlanul csípek a hátsójába - nem fájón, de azért úgy, hogy megérezze. - Szerintem nyertem.
Rejtett talentum egy nyavalyát, csak mázlija volt! Legalábbis nagyon remélem, mert ez... ez nem egészséges - rám nézve semmiképp. Igazán nem értem, hogy ezek után még mit reméltem a test-test elleni küzdelemtől, de próba-szerencse, hátha nem néz ennyire elvetemültnek. Ne néz, mert ki tudom billenteni, plusz itt még a harcképzettség is a javamra billenti a mérleget, csakhogy nem ejtették a feje lágyára és túl gyorsan kapcsol. Elkap a derekamnál, így esünk mindketten, de úgy, hogy esélyem sincs már menekülni. A mai nem az én napom... benne meg nincs annyi udvariasság, hogy hagyjon nyerni, ha már önerőből meg csalással se megy. Istenem, ha ezt valakinek elmeséli, én megnyúzom! Már ha tudom, mert ezek után abban se vagyok biztos. Bosszúságom ellenére is nevetek, mert végső soron szórakozni vagyunk itt, emellett eléggé röhejes már az egész: Kyle a legyőzhetetlen, hát én sírok. A fegyverem közénk szorul, az övé nem, így totális vereséget szenvedek, amitől szinte csak nyüszíteni tudok, mint holmi csapdába esett kölyökkutya - kár, hogy ez se hatja meg, igen, mindent bedobok már. Utálok veszíteni, na, én a kis munkában eminens jobb szeretek ilyenkor is szépen teljesíteni, nem ilyen csúfosan befürödni. Bár, ha valaki, hát ő ezért biztosan nem ír le és ettől felszabadultnak érzem magam. Feje mellett kitámasztom magam, már nem remélem, hogy a puskám használni tudom, de abba se hiszek, hogy hagyja, lelökjem magam róla. Morranására felnevetek. - Mit akarsz, még így is győztél! És miattad mehetek meditálni - ejtem állam a mellkasára, mint valami macska, úgy méregetem az arcát. A csípésre összerezzenek és vállon ütöm, ugyanannyi komolyságot víve csak bele, mint ő a csípésbe. - Észrevettem - dünnyögöm még mindig sérült kis önérzetemet pátyolgatva. - Válasszon kajáldát Mr. Prescott és közben mesélje már el, hol a bánatban tanult meg így lőni és mióta lettem én annyira béna, hogy csalással se tudok nyerni. Mondókám végére már kuncogok, és ha enged, akkor újból kinyomom magam, de ezúttal fel is állok, majd felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem - ez még megy és nem, nem ejtem vissza, ennyire mocsok azért nem vagyok.
Egyáltalán nem bántam meg a találkozót, az ebéd végeztével pedig még maradtam egy kicsit, amíg fel nem töltődtem, s csak aztán vettem tőle búcsút, egy revans ígéretével.
Szükségem volt már egy kis igazi kikapcsolódásra, szórakozásra, bármire, amire leköt, ami laza, egy kis minőségi idő, amit a barátaimmal tölthetek el. Azazhogy a barátommal, mert fogalmam sincsen, akadt-e volna még olyan személy, aki vevő lett volna az ilyesmire. Még soha nem paintball-oztam. Most sem jutott volna az eszembe, ha nem akad a kezembe a hely rövidke kis prospektusa, ami izgalmat, kikapcsolódást és kihívást ígér, akár egyedül, akár társasággal megyek. Nem tudom, hogy az emberek mit esznek ezen annyira, de úgy voltam vele, hogy hát miért is ne? Baj csak nem lesz belőle, meg le lehet vezetni a felesleges feszültséget azzal, hogy szétlőjük a másikat. Amellett pedig kikapcsolódás és lazulás. No meg Lucas-sal töltött idő, mostanában úgysem csináltunk semmi ilyesmi programot Felvetettem hát neki is az ötletet, belement, úgyhogy nem maradt más hátra, mint kiválasztani az időpontot és türelmesen várni addig, amíg elérkezik a nagy nap. Akkor aztán elrobogtam a hím szobájáig, hogy bekopogva jelezzem jöttömet és ha esetleg még nem készült el - amit kétlek -, akkor megsürgetem, hogy igyekezzen. Együtt megyünk le a kocsihoz, hogy bepattanva a járműbe máris a hely felé robogjunk.
- Még életemben nem volt szerencsém ilyesmihez, szóval légy szíves ne nevess ki, ha nagyon béna lennék - vigyorodom el, ahogyan felhúzom a védőruhaként kapott kezeslábas cipzárját. Fegyvert ugyan már fogtam a kezembe, de nem túl sűrűn és habár már használtam is, annyira nem az én terepem az ilyesmi. - Tuti úgy nézek ki ebben a cuccban, mint valami űrpilóta - tárom szét a kezeimet, hogy a nyakam tekergetve nézzek magamon végig elől is, hátul is. Mondjuk nem az a típus vagyok, akit túlságosan érdekel, hogy mi van rajta, de azért szeretek adni a külsőmre. Mondjuk Lucas előtt pont nem kell ilyesmivel foglalkoznom, ez meg egyenruha, itt mindenkinek ilyen van. - Na ez jó lesz! - mosolyodom el, amint a kezembe nyomják a fegyvert, izgatottság lesz úrrá rajtam, régen volt részem ilyesmi szórakozásban. - Te jó ég, de izgulok! - vallom be nevetve, tényleg nem játszottam még ilyesmit és elképzelhető, hogy csúnyán alulmaradok. Mondjuk zavarni annyira nem fog, hiszen nem ezért jöttünk ide, hanem azért, hogy kikapcsolódjunk kicsit. Nézegetem még a fegyvert, forgatom, próbálgatom, hogyan lehet a legkényelmesebben fogni, aztán amikor leeresztem, természetesen vagyok olyan béna, hogy el is süssem, pont Lucas irányába. Nem állok túl közel hozzá, de ilyen közelből bizonyára nem lesz túl kellemes, még mázli, hogy lábtájék fejé repült a golyó. - Basszus, ne haragudj! - kiáltok egyből fel és tényleg aggodalmas arcot vágok, nem volt szándékos, ugye tudja?
Én nem szoktam szórakozni, lazítani, hacsak a szobámban heverés közepette történő tv-zést nem lehet annak nevezni. Ennyivel ennyi, másra nincs időm, nekem igazság szerint a munkám is örök élvezet, minden részlete, szóval nem gond, hogy a lehető legtöbbet vagyok betáblázva. Ma épp nem, már majdnem kétségbeestem, hogy mi a lótúrót fogok magammal kezdeni, amikor Nora betalált ezzel az ötlettel, neki meg nem tudok nemet mondani. Elvégre, mégiscsak az egyik hozzám legközelebb álló személy, mondhatni, az egyetlen, akinek bármit szívesen elmondok, mert nőből van és meghallgat, még tanácsot is ad, többnyire nagyon is jókat. Én is örömmel hallgatom meg majdnem akármikor, bevetésen nem, de akkor akár az atyaúristen is pofázhatna nekem. Mindent tudok róla, ő is rólam, majdnem, a védőszellememről Castoron kívül valóban senki sem tud, és nem is akarom, hogy ez valaha megváltozzon. Már négy fül is túl sok ennek a témának, előtte viszont nem lehetnek titkaim. - Szoktam én olyat? Kérdezek vissza elfojtva egy undok vigyort, persze hogy igen, sokszor mulattat, ha valaki szerencsétlenkedik, már csak azon esetekben, amikor nem edzést tartok az illetőnek. Tudok én nevetni, jókedélyű figura vagyok, de nehéz revenni arra, hogy kimozduljak, egyszerűen fölösleges időpazarlásnak tartom az esetek nagy részében. - Legalább egy csinos űrpilóta. Tűzöm hozzá a szavait, félreértés ne essék, sosem akartam tőle semmi olyasmit, egyrészt, nem kifejezetten érdekelnek a nők olyan szempontból, csak az idegrendszerem károsítják, másrészt kész roncs volt, mikor megismertem, és azzal, hogy kivakartam belőle, és összebarátkoztunk, minden olyan lehetőséget elvágtunk magunktól, hogy bármi más szóbajöhessen. Közben én is felhúzom a kötelező göncöt, nem mintha érdekelne az a pár pillanatig rajtam lévő kék-zöld folt áradat, de enélkül úgysem engednének be. - Érthető, még sosem műveltél ilyesmit, ne aggódj, nem egy nagy dolog.. Mondjuk, tudomásom szerint nem sok köze volt eddig a fegyverekhez, szóval szerintem szép színes lesz a játék végére, de hát, ő akart paintballozni…Meg sem fordul az eszemben, hogy ez a szeles liba már most elkezdene lövöldözni, ráadásul épp a fegyveért nyúlok, amikor elsüti a puskát, és nemes egyszerűséggel lábszáron lő. Hát ez a nő… eszem megáll. Nem mintha egy csípésnyi kellemetlenségnél többet éreznék, de basszus. Végül kínomban felnevetek, inkább ez, minthogy bármivel is a szép lelkébe gázoljak. - Tudok én rád haragudni? Tudok bizony, az Ethan-es fiaskó után kerek egy hétig tudomást sem voltam hajlandó venni róla, miután közöltem vele, hogy marhaságot csinál, nem tehetek róla, én pont akkor ismertem meg, többet tudok erről az egészről, mint a legtöbben, és épp eleget ahhoz, hogy féltsem attól a hímtől, de isten lássa lelkemet, ha bántani fogja, le fogom hugyozni a szénné égett hulláját. - Na gyere te mesterlövész. Tereltem be magam előtt a pályára, úgy tűnt, hogy egy csapatban leszünk, ami azért jó, mert nem kell szétlőnöm a fenekét, és még vigyázhatok is rá valamelyest…
Kezdőlap
