Az okfejtésre nagyot sóhajtottam. Annyira reméltem, hogy nem ezt, vagy ehhez hasonlót fog mondani, ezt a naiv ábrándozást kinőhetném már. - Kiengedi őket az udvarra játszani, ők meg feltúrják anyuci veteményesét is. - Vagy ezek inkább a kiskutyák... Egy cseppet se vagyok elragadtatva ettől, akárhogy is legyen, kicsit meg is feledkezem róla, hogy hol vagyok és éppen mihez készülődtem. Akkor ocsúdtam, fel, amikor Klye elindult. Gyorsan elvégeztem a szerelésemen az utolsó simításokat és sietős léptekkel beértem őt, hogy ezt követően felpuskázódjunk véres háborúnkhoz. Kedves mosollyal veszem át a felém nyújtott fegyvert - ha igazi volna, nem így reagálnék -, miközben egyszerűen nem észlelem, hogy az udvariasságon túl több figyelem szegeződne rám a az itt dolgozó fiúk felől. Jó megfigyelő vagyok, szükségem is van rá, viszont az ilyesmire azt hiszem örök vak. Igen, én az vagyok, akinek kerek perec meg kell mondani, különben nem igazán esik le, ha bejön valakinek. Azt viszont élből levágom, ha nem a szememhez beszélnek, hanem egy fejjel lentebbre. Ezzel szinte egyidőben elsült a fegyverem, és lágyékon találta a nagy jóindulattal húsznak mondható srácot az első lövedékem. Nem, nem lőttem tökön, de attól még fájhatott neki. - Jaj, ne haragudj! - sikkantottam fel és egyből a vállára tettem a kezem, miközben totál kezdő módon hadonásztam a másik kezemben lévő eszközzel. - Jól vagy, minden oké? Mi? Nem is fáj, ó, ennek örülök! - Megöleltem nagy-nagy örömömben, mozdulat közben viszont hadonászós kezemmel majdnem kinyomtam a szemét. - Basszus, bocsika! Kétbalkezes liba vagyok... - sűrű bocsánatkérések közepette kerültem ki a látóterükből, maga voltam a megtestesült megbánás. A vállamra lendítettem a fegyvert és elégedetten somolyogtam. Nem túl öntelten, de azért úgy, mint aki megnyerte a terepen az első csatáját - bár nem is a valódi ellenféllel szemben. - Nyugi nagyfiú, téged így nem bántalak - nevettem el magam felpillantva Kyle arcába, na nem mintha rettegett volna. Az anchorage-i farkasok mentalitásánál kicsit ingattam a fejem elsőre válasz helyett, majd elhúztam a szám. - Nem csak ők... - mondtam szinte csak magamnak. - Őszintén, Kyle? - néztem megint a szemébe pár másodpercre. - Én nagyon remélem. És azok közül, akiket jobban, személyesen ismerek onnan, azt mondhatom, hogy igen, kitennék a fairbanksiek szűrét, ha úgy adódna. Hátat fordítottam neki és elindultam, hogy keressek egy kezdő fedezéket. Kitenni a fairbanksiek szűrét, ha úgy adódna, fenébe, hogy magamat is ide értem a lelkem mélyen! Mármint a szűrkitevők közé. Azt hiszem, képes lennék ugyanakkora vehemenciával kardoskodni Anchorage "függetlensége" mellett, azok a farkasok, akik több éve nyugiban ott élnek. Mindenki maradjon a saját felségterületén, az a legjobb. - Ha fenéken talállak, meghívsz ebédelni! - mondtam még, aztán kocogni kezdtem és hamarosan csend lett. Szerintem nem fogom tudni seggbe lőni, ennyire jól nem célzok, de vicces azért elképzelni. Fülelek, lopakodok, tisztára úgy érzem magam, mint egy kommandós. Ide kéne kihozni a harcospalántákat tréningezni! Szerintem csípnék. Kifordultam az egyik sarkon, de üres folyosószakaszra céloztam, így lejjebb engedtem a fegyver csőrét és úgy osontam tovább, reményeim szerint puha macskaléptekkel. A lépcső felé igyekeztem, kempelni készültem, meghúzom magam ott, egyszer csak felbukkan, én meg leszedem! Félúton járhattam, amikor gondoltam egyet és dobbantottam két erőset a lábammal. Fent voltam, ha ő lent, talán meghallotta. Igazából mindegy, a lényeg, hogy meghallja. Talán kiugrik a nyuszi a bokorból és gyorsabb lehetek nála... Ha benézem, akkor szerintem jutalmul kapok egy találatot.
Rosszalló ciccenéssel biccentettem aprót Savannah mondatára, mintegy megerősítve a tényt, amivel ezek szerint ő is tisztában van. Nem csalódtam benne... főleg, hogy nem hazudtolja meg a későbbiekben sem önmagát, míg felfegyverkezünk. A szerencsétlenkedésnek, amit a srácok levágnak köreiben, fojtott röhögéssel adózok, mely kacajba torkollik, mikor kis híján megfosztja a kölyköt a szemei világától a szőkeség. - Totál nyugodt vagyok, cica! - Vigyor ül ki és terül el képemen; jó kedvemet le sem tagadhatnám, ahogy magunk mögött hagyjuk a "muglikat" és továbbhaladunk immáron, komolytalan küzdelmünk színhelye felé. - Ezt jó tudni... - Szórakozott szusszanás szinte minden szavam, mintha csak búcsúznék a témától, meg néhai Monámtól is, hiszen a pályát időpontra foglaltuk, nem fog minket megvárni, míg verbálisan megoldjuk a magunk elképzelései szerint Fairbanks és a környék farkas-problémáit. Újfent felnevetek szavaira, s utána pillantok, tekintetemmel befogva sietős lépteit, távozó alakjának egészét. - Ha én teszem ugyan ezt, te főzöl! - Kiáltok utána, majd fejemet csóválva indulok meg az ellenkező irányba.
Meglapulok a fal mellett, úgy haladok lassú léptekkel, igyekezve minél kevesebb neszt verni. Tekintve, hogy visszhangosak a kihalt folyosók, mindez nem egyszerű művelet. A dobbantás hangja is szinte kitölti a folyosót, míg el nem hal, igyekszem kihasználni és a lépcső aljához osonni - kár, hogy mindezt nem sikerül teljes tökéletességgel kivitelezni. Amúgy is a móka kedvéért vagyunk itt, hát random lövök felfelé párat a lépcső tetején a bal oldali sarok mellé/köré. Hátha ott bujkál a drága... Én magam a lépcső aljánál fellelhető nagyobb beugró részbe húzódok be. Mögöttem ajtó, talán recepció lehetett valamikor a pálya tervezőinek fejében. Vagy teakonyha, esetleg raktárhelyiség, nem most kezdem el olvasni a feliratot rajta, mikor arra koncentrálok, mozgolódnak-e odafent.
Nyugalmára és a cicára elvigyorodtam. A büdös életben nem fog megváltozni és ennek elmondhatatlanul örültem. Legalább egy biztos pont legyen az ember lányának életében, nekem meg kettő is jutott. Kyle és a bolondsága, valamint a bátyám és az ő vérbeli angolsága. És én mindkettőt fogódzkodónak használtam, anélkül, hogy szerintem sejtették volna. Sóhajtott, mire szinte bocsánatkérő mosolyra húztam a szám. Egyrészt azért, mert megcsócsáltam kicsit a hangulatot a válasszal, meg a köré kerített érzéseimmel, másrészt mert annyi mindent hallgatok el előle. Minden jogom megvan hozzá, tévedés ne essék, ahogy ő nem tartozik nekem elszámolás, úgy ez fordítva is igaz, bár ez nem is elszámolás lenne... túl sokat pörgetem ilyeneken magam és teljesen feleslegesen. Felnevettem szétválásunkkor arra, hogy én főzök, ha ő lő seggbe. Nem bánná meg, az biztos, ennyire bíztam azért a konyhaművészetemben.
Nem a lépcsőnél bujkáltam, de így már legalább tudtam, hogy ő merre lehet, hát nem voltam rest a lépcső közelébe lopakodni. Intézve mindezt olyan halkan, amennyire csak a talpam alatt recsegő-ropogó törmelékes, száraz faleveles, poros padló engedte - vagyis szinte semennyire. Ezt a pályát nem kommandírozásra találták ki, ami főleg nekem pech. De mindent a javunkra lehet fordítani! Szóval a lépcsőhöz érve, drága szelemmel erősen felkavartam a port és lefelé irányítottam, egy pillanattal ezután pedig a lépcső korlátján átvetődve - fordulót kihagyva - az alsó lépcsősorra ugrottam. Ha a port-kösz kicsit elvakította vagy előcsalta és megláttam, akkor lőttem, ha nem, az nagyon ciki, mert így nagyjából majdhogynem nyílt célpontot csináltam magamból... de akkor is lőttem! És nevettem és elszaladtam a földszinten a folyosó túlsó vége felé, az egyik nyitott ajtónál pedig random bevetődtem. Igen, egy picikét csaltam... de csak egy picit! Gyengébbik nem kompenzációja. - Jól vagy, drágám? - trillázom fedezékemből nevetős hangon.
Az a nagy helyzet, hogy egy percig sem gondolom: Savannah visszaélne azzal a ténnyel, hogy a szemüveg, ami tekintetemet védné az esetelegesen fejem felé szálló lövedéktől, az bizony a homlokomon maradt. Játék ide vagy oda, annyi azért van bennünk, hogy ne egymás szemét akarjuk kinyomni a fegyverekkel. Abban nincs semmi izgalmas és még csak nem is mutat túl esztétikusan. Szóval nem számítok erre a szemét kis húzására, a felkavart port sikerül fel is köhögnöm kissé, mely csak tovább ront a helyzeten. Utána kapnék, mikor sietős léptekkel trappolna el mellettem, de kicselez könnyedén, így utána fordulva igyekszem elérni: vaktában lődözök, körvonalait nagyjából kivéve, miközben a por szúrós érzése irritálja szemeimet. - Annyira mondjuk nem rossz így sem a találati arány, ami azt illeti // lásd dobás //, hiszen a combján, a vállán és a derekánál is egy-egy színes festékfolt hirdeti a sikeresen bevitt találatokat. Utána iramodok, nem törődve már azzal, hogy meghall-e vagy sem. Körülbelül láttam, hova futott be. Kérdése már akkor ér el, mikor befordulok az ajtón. - Soha joh...khm...ban. - Köhögök fel némi port halk kacaj keretében, s nem hagyok neki utat, az ajtóban rendezve be lőállásomat emelem a fegyvert felé, egyenesen rá célozva. - És most fordulj szépen háttal nekem, aztán kezd el kitalálni a védőbeszédet a kegyelmemért...! - Hangom komolytalan, ajkaim szegletében mégis ravaszkás vigyor ül. Itt bizony "Kivégzés" lesz, mégpedig kegyetlen. Bár még meglephet a csaj, az előbb is sikerült neki.
Hogyan? Kérdem én: HOGYAN? Csalok - jó, a képességeink kiaknázása azért annyira nem csalás az én olvasatomban, de mégis... -, és mégis eltalál, méghozzá háromszor! Nem tudok másra gondolni, minthogy Kyle egy istenadta tehetség, ha lőfegyverekkel való bánásról meg vaktában lövöldözésről van szó. Ezt le fogom jelenteni, az tuti! Szóval futottam - egy sikkantás -, első találat - még egy sikkantás -, második találat - aztán válogatott szitkozódások hada -, harmadik találat. Bevetődtem fedezékbe, mert még két másodpercet nyílt terepen töltök és képes lesz a seggemet is megtisztelni egy lövedékkel. Ez mi már? - Mennyit painballozol te? Bejársz egyáltalán dolgozni, vagy munkaidőben is kijössz inkább játszani? - kérdeztem némileg panaszosan, mert ez már a pofátlan mázli netovábbja. És erre megáll az ajtóban, mint valami rossz horrorfilmben a baltás gyilkos én pedig annak rendje és módja szerint felsikítok, mert persze akkor tornyosulgat az ajtóban, amikor én végre a kijárat felé fordulok. Nem tudom lassan eldönteni, hogy legyőzni szeretne, vagy a halálba infarktusozni. Vagy egyszerűen rossz a lelkiismeretem... Pár másodperccel később minden estere már nevetek, mert az egész helyzet abszurd és mert lehetetlen zsörtölődésem ellenére is jól szórakozok. - Beszéljük meg, nagyfiú! - Naná, hogy megpróbálom magam kidumálni! - Vagy most a kegyetlen oldaladat akarod megvillantani? Csaltam. Megint. Mert egy dög vagyok, és ő ezt pontosan tudja, így talán már meg se lepi, hogy megint bepróbálkoztam, ezúttal egy vakító villanással. Ha így folytatjuk, az összes érzékszervén végigmegyek káros hatások tekintetében... Pillanatnyi vaksiságát kihasználva nekiugrok, mivel más esélyem nagyon nincs, ha azt nézzük, hogy a küszöbön kellett neki is aztán tábort ütni. Mint valami amerikai focis, vagy birkózó, úgy megyek neki, ami azért vicces, mert hiába a magasabb harcképzettségem, ő akkor is kétszer nagyobb nálam. Mintha egy kiscica ugrana oroszlánra. Na jó, ez kicsit erős, de majdnem. Ha sikerül felöklelnem, azzal se megyek sokra akkor iszkolok megint csak a közeléből, de ezúttal hátrálva, ha hagyja és nem kap el. Ezúttal viszont én is lövök, közvetlen közelről nehéz lenne nem eltalálni, vagy legalábbis kis távolságból, de mivel nagy valószínűséggel hanyatt terül ki, ha kiterül, így a tomporát én se vehetem célba. Szóval kap alhasra kettőt, meg combra is, hogy érezze a felé áradó szeretetet és törődést.
//Elmaradt elemi kapocs - levegő (10 pont); mostani villanás (3 pont); maradt 37 pont... lemerülök egy mezei paintball párbajban o.o//
S lőn így derül fény rejtett talentumaim egyikére a sokból. Merthogy csomó akad, csak általában nem reklámozom, hogy ha a szükség úgy kívánja, egy kibaszott MacGayver vagyok. Nem is lennék jó beépülős embernek, ha állandóan azt hangoztatnám, miben és hol vagyok tehetséges. Mindig az adott szerephez választok kelléktárat, s noha hiába ismer Monám is évek óta... a jelek szerint tudok neki is újat hozni még az életébe.- Ez azért megnyugtató tény. Nevetve igyekszem hangja nyomán követni őt, szememet istenesen szúrja a bele "szelelt" por közben. - Ha nem sietnél ennyire, talán el is mesélném. - Vetem utána nevetősen, s mire elérem az ajtót, már sikerül is valamennyire kipislogni szemeimből a port, hogy elállva a remélhetőleg egyetlen kijáratát az általa választott szobának, táborozzak le a küszöbön.
- Mostmár megakarod beszélni mi? Máglyára való egy nő vagy te, hallod... - Vigyorom széles, s ha sejtem is, hogy készül valamivel - most már miért bíznék részéről a fair playben? - nem igazán számítok arra, amit a képembe kapok. - Menj a... - küldeném el melegebbre, de úgy fest, kérnem se kell: menne ő. Igen ám, csak ehhez rajtam kell átverekednie magát, szóval jön, lát éééés... Ahogy nekem feszül teste, sikerül könnyedén kibillentenie az egyensúlyomból. Szabad kezemmel azonban elcsípem derekát, magammal rántva. //lásd dobás// Magamra, hogy legalább ő puhára essen, ha már engem úgy fest, minden áron a padlóra akar küldeni - kerül, amibe kerül.Az esés következtében a fegyverem mellettünk hever, az övé meg épp a mellkasomba készül beépülni. De az is lehet, hogy az övébe, minden esetre nem eresztem, mert még kihasználná a közeli lőtáv lehetőségét is. - Többet ide se hozlak el. - Morranok felpillantva rá. - Nem tudsz viselkedni! - Nevetek, majd pofátlanul csípek a hátsójába - nem fájón, de azért úgy, hogy megérezze. - Szerintem nyertem.
Rejtett talentum egy nyavalyát, csak mázlija volt! Legalábbis nagyon remélem, mert ez... ez nem egészséges - rám nézve semmiképp. Igazán nem értem, hogy ezek után még mit reméltem a test-test elleni küzdelemtől, de próba-szerencse, hátha nem néz ennyire elvetemültnek. Ne néz, mert ki tudom billenteni, plusz itt még a harcképzettség is a javamra billenti a mérleget, csakhogy nem ejtették a feje lágyára és túl gyorsan kapcsol. Elkap a derekamnál, így esünk mindketten, de úgy, hogy esélyem sincs már menekülni. A mai nem az én napom... benne meg nincs annyi udvariasság, hogy hagyjon nyerni, ha már önerőből meg csalással se megy. Istenem, ha ezt valakinek elmeséli, én megnyúzom! Már ha tudom, mert ezek után abban se vagyok biztos. Bosszúságom ellenére is nevetek, mert végső soron szórakozni vagyunk itt, emellett eléggé röhejes már az egész: Kyle a legyőzhetetlen, hát én sírok. A fegyverem közénk szorul, az övé nem, így totális vereséget szenvedek, amitől szinte csak nyüszíteni tudok, mint holmi csapdába esett kölyökkutya - kár, hogy ez se hatja meg, igen, mindent bedobok már. Utálok veszíteni, na, én a kis munkában eminens jobb szeretek ilyenkor is szépen teljesíteni, nem ilyen csúfosan befürödni. Bár, ha valaki, hát ő ezért biztosan nem ír le és ettől felszabadultnak érzem magam. Feje mellett kitámasztom magam, már nem remélem, hogy a puskám használni tudom, de abba se hiszek, hogy hagyja, lelökjem magam róla. Morranására felnevetek. - Mit akarsz, még így is győztél! És miattad mehetek meditálni - ejtem állam a mellkasára, mint valami macska, úgy méregetem az arcát. A csípésre összerezzenek és vállon ütöm, ugyanannyi komolyságot víve csak bele, mint ő a csípésbe. - Észrevettem - dünnyögöm még mindig sérült kis önérzetemet pátyolgatva. - Válasszon kajáldát Mr. Prescott és közben mesélje már el, hol a bánatban tanult meg így lőni és mióta lettem én annyira béna, hogy csalással se tudok nyerni. Mondókám végére már kuncogok, és ha enged, akkor újból kinyomom magam, de ezúttal fel is állok, majd felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem - ez még megy és nem, nem ejtem vissza, ennyire mocsok azért nem vagyok.
Egyáltalán nem bántam meg a találkozót, az ebéd végeztével pedig még maradtam egy kicsit, amíg fel nem töltődtem, s csak aztán vettem tőle búcsút, egy revans ígéretével.
Szükségem volt már egy kis igazi kikapcsolódásra, szórakozásra, bármire, amire leköt, ami laza, egy kis minőségi idő, amit a barátaimmal tölthetek el. Azazhogy a barátommal, mert fogalmam sincsen, akadt-e volna még olyan személy, aki vevő lett volna az ilyesmire. Még soha nem paintball-oztam. Most sem jutott volna az eszembe, ha nem akad a kezembe a hely rövidke kis prospektusa, ami izgalmat, kikapcsolódást és kihívást ígér, akár egyedül, akár társasággal megyek. Nem tudom, hogy az emberek mit esznek ezen annyira, de úgy voltam vele, hogy hát miért is ne? Baj csak nem lesz belőle, meg le lehet vezetni a felesleges feszültséget azzal, hogy szétlőjük a másikat. Amellett pedig kikapcsolódás és lazulás. No meg Lucas-sal töltött idő, mostanában úgysem csináltunk semmi ilyesmi programot Felvetettem hát neki is az ötletet, belement, úgyhogy nem maradt más hátra, mint kiválasztani az időpontot és türelmesen várni addig, amíg elérkezik a nagy nap. Akkor aztán elrobogtam a hím szobájáig, hogy bekopogva jelezzem jöttömet és ha esetleg még nem készült el - amit kétlek -, akkor megsürgetem, hogy igyekezzen. Együtt megyünk le a kocsihoz, hogy bepattanva a járműbe máris a hely felé robogjunk.
- Még életemben nem volt szerencsém ilyesmihez, szóval légy szíves ne nevess ki, ha nagyon béna lennék - vigyorodom el, ahogyan felhúzom a védőruhaként kapott kezeslábas cipzárját. Fegyvert ugyan már fogtam a kezembe, de nem túl sűrűn és habár már használtam is, annyira nem az én terepem az ilyesmi. - Tuti úgy nézek ki ebben a cuccban, mint valami űrpilóta - tárom szét a kezeimet, hogy a nyakam tekergetve nézzek magamon végig elől is, hátul is. Mondjuk nem az a típus vagyok, akit túlságosan érdekel, hogy mi van rajta, de azért szeretek adni a külsőmre. Mondjuk Lucas előtt pont nem kell ilyesmivel foglalkoznom, ez meg egyenruha, itt mindenkinek ilyen van. - Na ez jó lesz! - mosolyodom el, amint a kezembe nyomják a fegyvert, izgatottság lesz úrrá rajtam, régen volt részem ilyesmi szórakozásban. - Te jó ég, de izgulok! - vallom be nevetve, tényleg nem játszottam még ilyesmit és elképzelhető, hogy csúnyán alulmaradok. Mondjuk zavarni annyira nem fog, hiszen nem ezért jöttünk ide, hanem azért, hogy kikapcsolódjunk kicsit. Nézegetem még a fegyvert, forgatom, próbálgatom, hogyan lehet a legkényelmesebben fogni, aztán amikor leeresztem, természetesen vagyok olyan béna, hogy el is süssem, pont Lucas irányába. Nem állok túl közel hozzá, de ilyen közelből bizonyára nem lesz túl kellemes, még mázli, hogy lábtájék fejé repült a golyó. - Basszus, ne haragudj! - kiáltok egyből fel és tényleg aggodalmas arcot vágok, nem volt szándékos, ugye tudja?
Én nem szoktam szórakozni, lazítani, hacsak a szobámban heverés közepette történő tv-zést nem lehet annak nevezni. Ennyivel ennyi, másra nincs időm, nekem igazság szerint a munkám is örök élvezet, minden részlete, szóval nem gond, hogy a lehető legtöbbet vagyok betáblázva. Ma épp nem, már majdnem kétségbeestem, hogy mi a lótúrót fogok magammal kezdeni, amikor Nora betalált ezzel az ötlettel, neki meg nem tudok nemet mondani. Elvégre, mégiscsak az egyik hozzám legközelebb álló személy, mondhatni, az egyetlen, akinek bármit szívesen elmondok, mert nőből van és meghallgat, még tanácsot is ad, többnyire nagyon is jókat. Én is örömmel hallgatom meg majdnem akármikor, bevetésen nem, de akkor akár az atyaúristen is pofázhatna nekem. Mindent tudok róla, ő is rólam, majdnem, a védőszellememről Castoron kívül valóban senki sem tud, és nem is akarom, hogy ez valaha megváltozzon. Már négy fül is túl sok ennek a témának, előtte viszont nem lehetnek titkaim. - Szoktam én olyat? Kérdezek vissza elfojtva egy undok vigyort, persze hogy igen, sokszor mulattat, ha valaki szerencsétlenkedik, már csak azon esetekben, amikor nem edzést tartok az illetőnek. Tudok én nevetni, jókedélyű figura vagyok, de nehéz revenni arra, hogy kimozduljak, egyszerűen fölösleges időpazarlásnak tartom az esetek nagy részében. - Legalább egy csinos űrpilóta. Tűzöm hozzá a szavait, félreértés ne essék, sosem akartam tőle semmi olyasmit, egyrészt, nem kifejezetten érdekelnek a nők olyan szempontból, csak az idegrendszerem károsítják, másrészt kész roncs volt, mikor megismertem, és azzal, hogy kivakartam belőle, és összebarátkoztunk, minden olyan lehetőséget elvágtunk magunktól, hogy bármi más szóbajöhessen. Közben én is felhúzom a kötelező göncöt, nem mintha érdekelne az a pár pillanatig rajtam lévő kék-zöld folt áradat, de enélkül úgysem engednének be. - Érthető, még sosem műveltél ilyesmit, ne aggódj, nem egy nagy dolog.. Mondjuk, tudomásom szerint nem sok köze volt eddig a fegyverekhez, szóval szerintem szép színes lesz a játék végére, de hát, ő akart paintballozni…Meg sem fordul az eszemben, hogy ez a szeles liba már most elkezdene lövöldözni, ráadásul épp a fegyveért nyúlok, amikor elsüti a puskát, és nemes egyszerűséggel lábszáron lő. Hát ez a nő… eszem megáll. Nem mintha egy csípésnyi kellemetlenségnél többet éreznék, de basszus. Végül kínomban felnevetek, inkább ez, minthogy bármivel is a szép lelkébe gázoljak. - Tudok én rád haragudni? Tudok bizony, az Ethan-es fiaskó után kerek egy hétig tudomást sem voltam hajlandó venni róla, miután közöltem vele, hogy marhaságot csinál, nem tehetek róla, én pont akkor ismertem meg, többet tudok erről az egészről, mint a legtöbben, és épp eleget ahhoz, hogy féltsem attól a hímtől, de isten lássa lelkemet, ha bántani fogja, le fogom hugyozni a szénné égett hulláját. - Na gyere te mesterlövész. Tereltem be magam előtt a pályára, úgy tűnt, hogy egy csapatban leszünk, ami azért jó, mert nem kell szétlőnöm a fenekét, és még vigyázhatok is rá valamelyest…
- Tényleg válaszoljak erre a kérdésre? - öltök nyelvet vigyorogva, persze, hogy szokott rajtam nevetni, de pont ő az, akitől egy cseppet sem zavar. Elviselem, ha röhög rajtam, én is ugyanolyan könnyedséggel teszem ezt meg, mert tudom, hogy semmiféle következménye nincs. - Óh. Köszönöm - pukedlivel kísérem a szavaimat, mosolygok mellé, mert az elmaradhatatlan. Biztosan tök jól nézek ki, ahogyan ilyen szerkóban pukedlizek, de nem érdekel. Ahogyan a megjegyzését sem úgy értelmezem, ahogyan normális esetben a nők szokták. A bókjai jól esnek, de nem látok mögé többet, mint amennyi valóban van és ez így van rendjén. Lucas jóképű hím, nem is próbálná tagadni, de soha nem voltam képes úgy gondolni rá. Eleinte azért nem, mert túl friss volt a seb és olyanért dobogott a szívem, akit elragadtak tőlem. Azután meg már sokkal erősebb volt a barátság és fontosabb is, minthogy egy kapcsolattal hazavágjuk a dolgot. - Mondja ezt az, aki tapasztalt benne - forgatom meg a szemeimet, mert tényleg nem volt túl sok közöm a lőfegyverekhez. És hogy szavaimat megkoronázzam, el is sütöm a fegyvert. Szerencsére csak lábszáron találta a lövedék, az lett volna a szívás, ha egy kicsivel feljebb megy.. Na jó, ebbe inkább bele sem gondolok. - Hát.. Erre tényleg nem válaszolok - akár szeretné, akár nem. Merthogy tud. Oké, hogy nem tart örökké a dolog, de akkor sem fogom elfelejteni a nyár végén történt dolgot. Borzalmas egy hét volt. Nem akarok még egy olyat, egy hétig nem beszéltünk! Kínszenvedés volt, de tényleg! És te jó ég, mi lesz, ha elmondom neki, hogy mi történt az okmányirodában? Megint nem fog velem szóba állni egy hétig. Lesápadok, ezt akár ő is láthatja, de ha kérdez, akkor hárítok. - Majd a játék végén szeretnék elmondani valamit. Nem most, előbb játszunk egyet, oké? Szükségem van egy kis kikapcsolódásra és félő, ha most mondanám el, mi történt, akkor fuccsa a partinak, azt pedig egyelőre nem szeretném. - Jövök, jövök - görbül aztán kicsit felfelé a szám, ahogyan besétálok a pályára. Mázli, de tényleg, hogy egy csapatba kerültünk, így legalább nem fogok vele szemben alulmaradni. Alig telik el pár perc, máris teljes erőbedobással rohanok, bújok, vetődök és keresem a potenciális célpontokat, hogy aztán tüzeljek. Negyed óra elteltével már csupa színpaca vagyok, de egy cseppet sem érdekel, mert iszonyatosan élvezem és jelen pillanatban nem kell ennél több. Egy kis időre még arról a fekete fellegről is elfelejtkezem, ami a közelgő beszélgetésünk felett lebeg.
Csak somolygok, nem, valóban nem szükséges, nagyon keveseknek engedem meg, hogy láthassanak valóban nevetni, azt a könnyedebbik oldalam, aminek a dolgos hétköznapokban egyszerűen nincsen helye. Nora közéjük tartozik, nincs ezen mit magyarázni hát. A barátom, és bár egyesek szerint nők és férfiak szerint nincs, én teszek arra, mit gondolnak egyesek. Ha, ismétlem, HA valaha a büdös életben arra adnám a fejem, hogy megpróbálkozzam egy normális kapcsolattal, akkor sem látnám értelmét kockáztatni az egészet. Még úgy sem, hogy szerintem ő a legszebb nő, akit ismerni van szerencsém. Ízlések és pofonok, mondhatnánk, másnak bizonyosan más a szép. - Jogos a két pont, és elnézve ezt a csodálatos lövést, azt hiszem, előtte nem ártott volna gyakorolni.. Abszolút nem bántani akarom, okos nő, tudja mihez ért, és mihez nem. Na hát, ehhez tutira nem. - Ezért, felelevenítendő a csodás tavalyi decembert. tutira meg kell lepned valamikor valami finomsággal.. Ez részemről a kellemest a hasznossal tipikus esete, mert olykor hajlamos vagyok kihagyni az étkezéseket, mert minden más sokkal fontosabbnak tűnik, ennek meg ő is bőven tudatában lehet. Hagyom elúszni a témát, hisz tudom én, miért nem válaszol, értem is, nyilvánvaló, hogy igen rá a válasz, bár egészen réginek mondható ismeretségünk során most fordult elő először, hogy ennyire berágtam rá, és sosem hittem volna, hogy valaha meg fogom tenni. Nem hibáztathat, hogy ugrom erre a témára, hisz tudom, miként nézett ki, mikor a falkába került, és mennyi időmbe telt, hogy elérjem, tudjon bízni újra. És most… ez a nyikhaj kis csótány előkerül a semmiből, és visszahízelgi magát hozzá. Mi több, még a lábai közé is. Ez csak szerintem érthetetlen? - Ez pont úgy hangzott, mint valami olyasmi, aminek nem fogok örülni. Húztam el a számat, a fehérsége lévén mérget vehettem volna rá, elvégre egyértelmű volt, hogy ilyesmit nem a pozitív gondolatok váltanak ki belőle. Egyelőre azonban nem forszíroztam, majd kiderül, mikor végül elmondja, addig meg érezzük jól magunkat, vagy valami olyasmi. Egy fordított felállás ilyen szempontból lehetséges, hogy nyerőbb volna, de meglehet, hogy itt hagynám a picsába, ha megint valami ostobasággal jön elő. Tudom, lehetnék szimplán a barátja is, meghallgatom, meglapogatom a vállát, hogy ügyes kislány, csak így tovább, de biztosan érezné rajtam, hogy nem vagyok őszinte. Így, hogy vigyáznom kell Nora hátsójára, kicsit kevésbé vagyok eredményes, de nem is baj, túlságosan feltűnő volna, ha mindenkit szétlőnék az első percekben. Néha a poén kedvéért még én is bevállalok egy-két lövedéket, mert abszolút nem az hajt, hogy győzzünk. Ettől még nem tudok szabadulni attól a ténytől, hogy szeretne elmondani valamit, igenis aggaszt a dolog, és jobb szeretném már tudni. Azt hiszem, rá kell jönnöm rövid úton, hogy Nora inkább csak a lazításra hajt, erre utal az is, hogy állandóan elkacsázik mellőlem, így semmi esélyem nincsen megvédeni. Nem baj, a lényeg, hogy élvezze, a többi másodlagos. Ettől még tuti, elég nagy az esélye a vesztésnek, mert itt a végén van találatszámlálás, talán fél óra után, passz, nem figyeltem. Én mindenesetre ezerrel lövöldözöm, és igyekszem Nora közelében maradni, hogy olykor elrántsam egy-egy olyan helyről, ahol tuti szétlőnék. Arról gőzöm sincs, kit és mennyire talál el, de az is tuti, hogy ha végeztünk, kap majd még tőlem egy bónuszt.
Csak a nyakam behúzva kezdek el kuncogni a válaszát hallva, teljes mértékben igaza van, egy percig sem tagadnám. Tudom jól, hogy ehhez nem értek, ebben ő a profi, vannak azonban olyan dolgok, amikben én pipálnám le, így van ez jól, nem kell ezt boncolgatni. - Akkor legközelebb majd bejelentkezek hozzád egy felzárkóztató tanfolyamra - jegyzem azért meg a témához kapcsolódóan, rajtam aztán ne múljon, láthatja rajtam a fejlődni akarás vágyát. Mondjuk pont a fegyverhasználat az egy olyan dolog, aminek olyan nagyon sok célját nem látom. Farkasunk vagyunk, hahó! - Megbeszéltük! - csapok le egyből a lehetőségre. Mennyire jó lenne, ha a nehezebb dolgok ennyivel elintézhetőek lennének. Én sütnék, főznék neki hétfogásos menüt is, ha ennyivel el lehetne intézni a dolgot. Mint például az ikrek esetét. Amit ugye még nem mondtam el, de tuti nem fog örülni. Jó, mondjuk nyilván azért nem szeretném, ha ennyivel el lehetne intézni, hiszen az ilyen dolgokat meg kell beszélni, csupán egyszerűbb és kényelmesebb lenne. Mindenesetre Lucas barátsága nekem olyan, hogy tűzön, vízen át érte, nem számít, mibe kerül. - Ismersz.. szóval erre nem is válaszolok. Nem kell. Nagyon jól gondolja. Félek már ennyivel rosszat tettem a mai közös szórakozás hangulatának, de azért bízom benne, hogy sikerül kikapcsolódni kicsit, mielőtt kiborítom a bilit. Merthogy tuti az lesz, az biztos. Fejben már azon gondolkodom, hol van a legközelebbi buszmegálló. Ahelyett, hogy a borús gondolatokkal foglalkozom, inkább belevetem magam a játékba. Elvégre ezért jöttünk és szeretnék kicsit lazítani. Érzem, hogy Lucas egyfolytában mögöttem van és nem egy golyó elől ránt el, amire csak a hálás pillantásom és a nevető kacajom a válasz. Jól esik a törődése és ez is közrejátszik abban, hogy jól érzem magam. Hogy sikerül végre kicsit elengednem magam. Lövöldözök én is mindenfele, a végére már egészen jól kezdek belejönni és dicséretemre legyen mondva, azért nem egy olyan lövésem volt, ami talált. Csak a játék végén nézek végig magamon, hogy tulajdonképpen hogyan is nézek ki, hát.. maradjunk annyiban, hogy színes egyéniség lettem. - Hú, ez irtó király volt! - osztom meg véleményem Lucassal, amikor kifelé menet lekapom a fejemről a sisakot. Tuti veszítettünk, de nem számít, nem vagyok az a típus, aki a kardjába dől, ha veszít egy játékban. Szórakozni szerettem volna és kicsit Lucast is elcsalni valahova. Nem felejtettem el a dolgot, amit mondani szerettem volna, de akármennyire gázos és tudom, hogy értelmetlen, húzom az időt. Még szeretném kiélvezni ennek az önfeledt állapotnak minden pillanatát.
- Na, ez egy életképes ötlet. Eresztettem meg felé egy kacsintást, bár Norát sosem féltettem, messze a legokosabb nő, akit ismerek, már a húgommal egy magaslatban számítva, mert hát, kettőjükön kívül ilyen mélyen senki sem rúg labdába az életemben nőként, egyszerűen így alakult. Ami meg a fegyverhasználatot illeti, szép lenne, ha figyelmen kívül hagyhatnánk, de bőven sok vérfarkas nem épp így gondolkodik erről, és becstelenül felhasználják a fajtársaik ellen, hogy plusz előnyhöz jussanak. Kevesebbek a legtöbbek szemében, ez tény, de attól még kurvára belehalnék, ha ólmot eresztenének a szívembe vagy az agyamba. Halhatatlanok sajnos nem leszünk a vérfarkas léttől. - Szuper, már nem is fáj annyira. Bököm vállon röhögve, nem is fájt, maximum egy pillanatig, de hát mit tehetek én róla, ha ilyen istenien főz? Masszázst csak azért nem kérek, mert azt meg olyan jól csinálja, hogy majd minden másnap zaklatom vele, és még fizetni is hajlandó lennék, ha hagyná, de hát, nem hagyja. Szép dolog a barátság, nemde? - Ez esetben, alig várom... Hazugság, de úgyis tudja, akkor is tudná, ha nem lenne vérfarkas, és nem szagolná ki azonnal. Biztosra veszem, hogy azzal a simulékony paphacukás ugrómókussal kapcsolatos, és nem örülök neki, határozottan, de meg fogom hallgatni, el fogom mondani a véleményemet, és ha úgy alakul, hát közlöm vele, hogy még mindig nem értem, miért csinálja azt, amit. Abba azonban belementem, hogy nyugodtan végigjátsszuk a játékot, mert egyrészt láthatóan szüksége volt némi feszültség levezetésre, másrész pedig szerettem is a paintballt, szóval jöhetett bármikor. Nem voltam a végtelenségig maximalista, egy játékban semmiképp, így sokkal inkább számított az, hogy jól szórakozzunk közben, minthogy nyerjünk. Nos, utóbbi nem is sikerült, de csak nevetve vettem tudomásul majd én is lehámoztam a sisakot magamról, hozzám képest Nora sokkolóan színes egyéniség volt, nem bírtam ki, hogy ne vigyorogjam körbe a fejemet a látványra. - Jah, nem is vagy olyan végtelenül reménytelen eset. Tökre belejöttél a végére. Elvégre, akkor már jóval kevesebbszer kellett elrángatnom, mozdult magától is, és pár találatot be is vitt. Büszke vagyok rá, de komolyan, kár, hogy el kell rontanom a hangulatot, nem véletlenül gondoltam, hogy inkább előtte kellett volna megbeszélnünk. - Na húzás átöltözni, utána veszünk valahol legalább egy liter kávét elvitelre, aztán lemegyünk a folyópartra, és elmondod, ami a pici szíved nyomja. Ígérem, nem hagylak ott. Közöltem a programtervet, mert semmi komoly megbeszélésre nem volt adott sem ez a hely, sem a kocsim. Így hát, ha mindennel megvolt, már vágódhattunk is autóba, és valahol kikértem mindkettőnknek elvitelre a kávét, aztán már mehettünk is a partra.
//Ha gondolod, a kövi reagod mehet valami folyópartos helyszínre. ^^//
Lassan fél éve költöztünk Fairbanksbe, és azóta olyan dolgokra vettek rá a gyerekek, amikre korábban nem hittem volna, hogy hajlandó leszek. Először is itt ez a farmernadrág dolog. Washingtonban még otthon se igazán mutatkoztam farmerben, most meg szinte csak abban vagyok otthon. Samantha egyre több darabot csempész be a ruhatáramba, még karácsonyra is azt kaptam tőle. Nincs mese, hordanom kell, mert megsértődik. A másik a mozi. Két filmet is megnéztem velük. A nyáron nézett vígjáték után az Éhezők viadala már emészthetőbb volt az én gyomrom számára is. Persze észrevette rajtam a lányom, hogy az még engem is érdekelt, ezért nem volt rest megnézetni velem otthon az eddigi részeit, hogy képben legyek vele. Nem volt menekvés, nem volt kibúvó, pláne, hogy az itteni munkám a bíróságon jóval kevesebb időmet veszi el, mint a régi, Washington-i állásom. Samantha most Londonban van. Ez volt a karácsonyi ajándékom, mert mindenáron el akart látogatni Mary-hez. A nővéremnél jó kezekben van, de szerintem Mary ez alatt az egy hét alatt megismeri még azokat a boltokat is, amiknek eddig a létezéséről se tudott. Ha Samantha vásárolni kezd, akkor igazi függővé válik. Elég csendes lett a ház nélküle. Thomast ha nem volt muszáj, inkább nem zavartam, mert ez az első vizsgaidőszaka az egyetemen, és inkább hagytam, hadd foglalkozzon a vizsgákra való felkészüléssel. Tegnap letudta az utolsó vizsgáját is, most pedig pár hét pihenő következik… amit valamilyen indíttatásból az „öregével” való közös programmal akar elkezdeni. Felvontam a szemöldökömet, amikor felvetette, hogy elmehetnék velük Paintball-ozni. Először nemet akartam mondani, de meggondoltam magam, amikor részletezte, hogy a szaktársainak az apja belement a dologba, és pont úgy lennének meg párosával, ha én is elkísérném Thomas-t. Jól esik, hogy nem akar rejtegetni az új haverjai előtt, s noha nem vagyok az a kifejezetten társasági lény, a fiam kedvéért belementem a dologba. A megbeszélt időpontban értünk oda a Paintball pálya parkolójához a gyülekezési helyre. Én kínosan ügyelek ara, hogy mindig, mindenhova időben odaérjek, mert nem szeretem a késést. Mivel lesújtó pillantást kaptam odahaza, amikor az élbe vasalt szövetnadrágomat akartam felvenni, ezért most kivételesen farmer virít rajtam a fekete szövetkabát alatt. Próbálok nem annak a karótnyelt fickónak tűnni, aki általában vagyok, ezért amikor Thomas bemutat a szaktársainak, és az apukáknak, a legbarátságosabb arcomat veszem elő, és még egy mosolyt is ültetek az arcomra. - Üdv, Xavier Wilburn vagyok! – Fogok kezet mindenkivel, megjegyezve a neveket, aztán körbepillantok. Ha mindenki megvan, akkor akár be is mehetünk…
A vizsgáknak végre vége. Már azt hittem sosem jutok el a végére, de kemény tanulás mellett sikerült. Sam nehezen viselte, hogy ilyen keveset tudok vele foglalkozni, mindig megpróbált elráncigálni valamerre, de főleg a plázába, de mindig vissza kellett utasítanom. Ha rendesen ki akarom járni az egyetemet muszáj komolyan vennem. Nem lazíthatok... Talán ezt a komolyságomat apától örököltem. Egyszer meg is kaptam Samtől, hogy teljesen olyan vagyok mint ő. Akkor mérges voltam rá, mert én nem akarok olyan karót nyelt lenni, mint Ő. Én nem fogok a munkába temetkezni. Ha nekem lesz családom, akkor ők fontosabbak lesznek mindennél... De utána rájöttem, hogy ezt vehetem bóknak is. Mert akármennyire is haragszom rá vannak bizony jó tulajdonságai, amik tiszteletre méltóak, de ezt sosem fogom elárulni neki... A srácokkal még a vizsgák előtt kitaláltuk, hogy el kellene menni paintballozni. Még egyikünk sem próbálta ki, így jutalomként, hogy túléltük igazán elmehetnénk. Nagyon lelkes is lettem tőle, mindaddig míg egyikük fel nem vetette, hogy az apák is jöjjenek. Semmit nem tudnak a múltamról a kapcsolatomról az apámmal, nem igen meséltem nekik erről, hiszen még nem ismerem őket olyan régről. De úgy tűnt, hogy ők nagyon is jól megvannak az apjukkal, így végül beadtam a derekam. Igazából nem fűztem túl sok reményt ahhoz, hogy apa belemegy ebbe. Szerintem ő sosem szokott szórakozni. Neki mindig csak a munka a munka és a munka. Na jó párszor sikerült elrángatni moziba, és ez nála nagy szám, de hogy paintballozni eljön... Háááát.... Ezért is lepődtem meg olyan nagyon mikor igent mondott az ötletre. Mindaddig el sem tudom hinni, míg be nem ülünk a kocsiba, hogy a találkozó helyre menjünk... De ami még jobban meglep az az, hogy boldogság tölt el engem, ahogy haladunk a pályák felé. Természetesen ezt nem fogom elárulni neki, de nagyon örülök annak, hogy eljött velem, hogy véégre belement egy közös kis programba. Első nekifutásra biztosan egy apa-fia harc lesz. Meglátjuk kik a jobban, a vének, vagy a fiatalok... Mondjuk apuval az oldalukon van egy olyan érzésem, hogy ők fognak nyerni... Ne de nem is ez a lényeg, hanem a szórakozás. Természetesen apának köszönhetően mi vagyunk az elsők, de szerencsére túl sokat nem kell várni a többiekre. Úgy tűnik elég pontos kis társaság gyűlt ma itt össze, vagy mindenki ennyire várja a harcot. Természetesen mindenkinek bemutatom apámat, és én is bemutatkozom a többi apának. Egyre izgatottabb vagyok a kis harcunk miatt. A gyógyszert is bevettem már, így biztosan nem lesz semmi baj. -Nah akkor irány!-Azzal be is vonulunk az épületbe ahol azonnal szolok, hogy mi vagyunk az a kis csapat, aki lefoglalta a legnagyobb pályájukat. Mindenki kap egy egy ruhát, puskát és a bele való golyókat, majd már folytatjuk is utunkat az öltözők felé, ahol egymást segítve vesszük fel az overallt. -Nos első körben apák-fiúk felállás lenne. Remélem mindenkinek tetszik ez az ötlet. Apák ígérjétek meg, hogy bármi is történik odabent az ott marad és nem kapunk büntetést!-Szélesedik ki mosolyom ahogy végül Xavierre pillantok.
Amikor bemegyünk, és megkapjuk a kellékeket, csak halvány mosoly suhan át az arcomon a játékfegyver láttán. Természetesen ezzel is lehet sérülést okozni, ha valaki óvatlan, de ahhoz képest, amikkel én alkalomadtán bánni szoktam, ez tényleg játéknak számít. Leteszem a puskát és a töltőpatronokat a padra, majd levetkőzöm, hogy átvegyem az overált. Az egyik apuka alaposan végigmért. - Ez igen! Jó erőben vagy. – Jegyezte meg. Gondolom barátkozni próbál. Nem vagyok az a nagy társasági lény, ezért először csak egy félmosolyt kap válaszul, majd kinyögök valamit, mégse mondják azt, hogy Thomas apja beképzelt… - Sokat ülök íróasztal mögött, ezért igyekszem a reggeljeimet aktív testedzéssel kezdeni. – Bújtam bele a szivacsbéléses nadrágba, aztán a felsőrészbe. A pasas megpaskolta tekintélyes méretű sörhasát. - Én is mindennap edzek, csak én a tv előtt. Emelgetem a sört! – Röhögte el magát a bajsza alatt. - Mit melózol? – Folytatta tovább a kérdezősködést. - Ügyész vagyok. Itt dolgozom a Fairbanksi Bíróságon. – Húztam meg az overál pántjait. - És te? – Kérdezek vissza, hogy ne tűnjön úgy, hogy engem egyáltalán nem érdekel a környezetem. Közben futó pillantást vetek Thomasra, majd a nyakához nyúlok, hogy beigazítsam az overál pántját. - Szerszámos boltban vagyok eladó. Ha kell valami csak szólj, mindent be tudunk szerezni két napon belül ami házi barkácsoláshoz kellhet. – Ajánlja fel. - Köszönöm. – Bólintok, aztán beigazítom a nadrág alját is a bakancsba. A legvégén a sisak kerül fel. Egy kicsit nagy, de nem vészes. Ami azt illeti elég nagy előnnyel indulok a többiekhez képest. Nem érzek se őrzőt, se vérfarkast az apukák között… vagy a srácok között. Próbálom majd kicsit visszafogni magam, és nem lerendezni az ellenfélt öt perc alatt, hanem teret hagyni a többieknek is, hadd éljék ki magukat. Ez egy játék, elvégre. - Kényelmes? – Fordulok Thomashoz, miután már ő is végzett az átöltözéssel, és a fejére került a sisak. Amikor megtudom, hogy apa-fia összecsapás lesz első körben, meglapogatom Thomas vállát. - Ne aggódj… és ne fogd vissza magad! – Ezt veheti akár parancsnak is. Szinte biztos vagyok abban, hogy első körben az én hátsó felemre fog utazni. Elindulunk a terepre, mi apukák egy kék szalagot kapunk, ezt kötjük a bal felkarunkra, ezzel is jelezzük, hogy mi vagyunk a „másik csapat” az első körben. A terem két sarkába terelnek minket a koordinátorok. - Egy percük van megbeszélni a stratégiát! A dudaszóra indul a játék. Akkor ér véget, ha valamelyik csapatból mindenki kiesik. Végtaglövésnél az eltalált végtagot a továbbiakban használni tilos! Ha két kéz, vagy két láb eltalálásra kerül, a játékos kiesik. Fejre lehetőség szerint senki se célozzon. A törzset ért lövés azonnali kiesést jelent. Hajrá! – Darálja el gyorsan a szabályokat a játékmester, aztán kivonul a pálya széle mögötti plexifalhoz.
Amint bevonulunk az öltözőbe már mindenki neki is lát az átöltözésnek. Miközben én a haverokkal beszélgetek néha egy-egy pillantást vetek apámra. Kíváncsi vagyok, hogy hogy érzi magát, hogy sikerül e kicsit barátkoznia. Neki is jót tenne, ha szerezne barátokat, akikkel majd elmehetne iszogatni hétvégente. Bár szerintem amióta ismerem sosem ment el lazítani, de pont ezért jött el ennek az ideje. Sammal ott vagyunk egymásnak, vigyázunk a másikra. Nem kell neki nulla huszonnégy ránk figyelnie. Lehet, hogy jót is tenne neki egy kis lazítás, nem lenne ilyen karót nyelt. Mikor a nyakamhoz nyúl kissé bosszúsan pillantok rá. Remélem nem akar a többiek előtt elkezdeni tutujgatni. Nem vagyok már kisfiú. A többi srácot is békén hagyják az apjuk. Én nem tartom cikisnek megjelennem apámmal, de ha ilyen anyáskodó lesz, akkor nem fogom elhívni őt legközelebb. -Apa nyugi! Jól vagyok! Minden rendben van ez csak játék!...-Közelebb hajolok hozzá, majd suttogni kezdek. -Kérlek ne aggódj már ennyire értem. Ők nem tudnak semmit! Minden rendben lesz!-Szorítom meg a karját és nézek a szemeibe teljes határozottsággal. Felkészültem erre a napra, tudom hogy mit csinálok. Ha rosszul leszek leállok. Nem vagyok felelőtlen! -Én aztán nem aggódom és nem is fogom vissza magam Apa... Inkább neked kellene aggódni!-Kacsintok felé egyet. A srácot most mindent megbosszulhatnak az apjuknak. Mindent bele fogunk adni és mivel tudom, hogy apának ez egy túl könnyű játék lesz megpróbálok majd az ő fejével gondolkodni. Miután mindenki elkészült már be is vonulunk a pályára, ahol már ketté is szednek minket. Még egy nagyot vigyorgok apámra, majd a többiekre koncentrálok. Megvárjuk míg elmondják a szabályokat, majd már kezdődhet is a játék. Egy kört alkotva bújunk meg az egyik védelem mögött, hogy megbeszéljük a stratégiát. Első körben tervünk az, hogy míg itt maradnak a ketten a többiek az egyik oldalról megindulnak. Megpróbálják elterelni az apák figyelmét, hogy a maradék kettő a másik oldalról könnyen mögéjük kerülhessen. Én jelentkezem elsőként annak, aki itt marad és miután kiderül, hogy ki lesz a társam a többiek már meg is indulnak, miközben mi az egyik fal mögül figyeljük őket.
Nem értem a bosszús pillantást elsőre, csak kérdőn villannak rá acélkék szemeim, mintha azt kérdezném, hogy ”Már megint mi rosszat tettem!?”. Néha tényleg nagyon nehéz boldogulnom apaként. A szememre vetik – igazából teljesen jogosan -, hogy nem voltam mellettük, amikor szükségük lett volna rám… most meg amikor törődni szeretnék velük, akkor meg azon akadnak fent. Értek én a pillantásból, elengedem a fiam. - Rendben. – Bólintok, bár arra felvonom a szemöldököm, hogy a barátai nem tudnak semmit. Nem tudom pontosan mit ért a „semmi” alatt, de ha jól sejtem, akkor a cukorbetegségére gondol. Őszintén nem értem, hogy miért titkolja ezt el!? Ez nem olyan betegség, mint az AIDS, ami miatt ujjal mutogatnának rá az unintelligens embertársai, vagy kiközösítenék. Sőt! Meglehetősen nem tetszik, hogy ezt titkolja, mert ha ne adja Isten rosszul lenne az egyetemen, akkor nem tudják, hogy mitől van. Ezt mindenképp meg akarom vele beszélni, ha valóban erről van szó, de most se a hely, se az idő nem alkalmas erre. Nem akarom elrontani a napját, annyira várta már. - Kötve hiszem. – Bazsalyogtam magabiztosan. Persze nem lehetetlen, hogy eltaláljon, vagy bármelyik másik barátja eltaláljon, de azért lényegesen nehezebb célpont leszek, mint a többi elkényelmesedett kertvárosi apuka. Nem szándékozok előnyt kovácsolni az őrzői tudásomból, de teljesen nem vetkőzhetem le magamról azt, aki… ami vagyok. - Sok sikert! – Kívánok sportszerűen sok szerencsét az ellenséges csapatnak, majd egy utolsó pillantást vetek a fiamra, mielőtt az apukákkal elhelyezkednénk a kezdő pozícióban. Természetesen ahányan vagyunk férfiak, annyian szeretnénk irányítani a csapatot… ki hova álljon, ki hogy helyezkedjen el. Társaim egymás szavába vágnak, így az egész megbeszélésből egy kusza zűrzavar kerekedik ki. Én nem szólok, csak nyugodtan szívom a tüdőmbe a levegőt, majd amikor kicsit alábbhagy a vita, teljesen normál… nyugodt hangnemben megszólalok. - Úgy vélem, hogy a legbiztosabb taktika az ütemezett előrenyomulás lenne. Pontosan fele annyi fedezék van, mint ahányan vagyunk. Kettesével kellene szerintem elhelyezkedni a fedezékek mögé, és egy jelre a párok egyikének előre szivárogni a következő fedezék mögé, míg a hátra maradt társ fedezi. Amint a társ elérte a fedezéket, ő fedezi a hátul maradtat. Így a fiúk figyelmét is megosztjuk. – Az apukák összenéznek, majd az egyik megszólal. - Én is erre akartam kilyukadni. – Közli, aztán mindenki egyetértően bólogat. Párokba rendeződünk, én a partneremmel a balszélső fedezék mögé állok be pont akkor, amikor megszólal a duda. Első körben én maradok hátul, én fedezem a társam, és fürkészem a távcsőben a terep másik végét, hogy felbukkan-e valahol egy kéz, fegyvercső, vagy bármi arra utaló, hogy valaki célba vette a partnerem. Ha ilyet látok, azonnal tüzet nyitok.
Tudom, hogy csak jót akar nekem, de ahogy minden felnőtt srác, de szerintem csaj is utálja, ha a szülők a barátok előtt kezdenek el aggodalmaskodni. Már nem vagyunk kisgyerekek. Ezt igazán megérthetné már. Igen szükségünk lett volna rá, mikor még fiatalabbak voltunk, de azóta már felnőttünk, Sam is... Na jó ő tényleg még sok figyelmet érdemel, mert még mindig a tini korszakát éli meg, de a betegségnek köszönhetően ő is kezd felnőni, felelősségteljessé válni. Persze tudom, ha apa nem lenne, nem lenne mit ennünk, nem lenne hol laknunk. Hálás is vagyok érte, amiért ilyen szinten gondoskodik rólunk, de nem fogja tudni bepótolni azt a sok éves hiányt. Sejtem, hogy nem tetszik neki az, hogy nem tudnak a betegségemről, de mégsem kezdhetem azzal az ismerkedést, hogy jéé fiúk amúgy cukorbeteg vagyok, szal ne lepődjetek meg, ha egyik pillanatról a másikra elájulok. Nem... még nem jött el az ideje. Amúgy is vigyázok magamra...
Tudom jól, hogy apának ez a terep nem lesz idegen, de azért bízom abban, hogy nem fog mindenkit azonnal kilőni és hagyja, hogy a többiek is kibontakozzanak. Hiszen ez csak egy játék... Nem kell véresen komolyan venni. Amint a dudaszó megszólal a kis csapat el is indul, hogy bal oldalról meglephessék az apákat. Én a társammal csak pár percig maradunk a helyünkön, majd jobb irányban indulunk el egymást fedezve szép lassan. Folyamatosan lesem a fedezékeket, hogy előbukkan e mögüle valaki, de egyelőre nincs veszély, így gond nélkül tudunk előre haladni. Pár perccel később a puskák dördülését, kiabálásokat hallunk. Ezek szerint ők már összetalálkoztak. Vajon mi fogunk valakivel találkozni?... Ha apán múlik igen.
Ahogy az egyik fedezék felé futok egy festékgolyó suhan el a fejem mellett és csapódik neki a falnap beszínezve azt sárgára. Nem állok le azonnal fedezékbe húzom magam. Nem sokon múlt, hogy eltaláljanak. Tekintetemmel megkeresem a társamat, majd jelzem felé, hogy figyeljen oda! Óvatosan kukkantok ki a fedezék mögül, de sajnos semmit sem látok. A fegyvert a szememhez emelem és úgy várom azt a pillanatot mikor meghúzhatom a ravaszt.
Az igazság az, hogy próbáltam ezt az egész... akármit, nevezzük "nem is olyan elvetemült" ötletnek, lazán kezelni. Van elég nyűg a melóban - meg gondolom, neki is megvan a maga nyűgje - nem hiányzik még, hogy ez végett is lyukat akarjon rágni a stressz a gyomromon! A napokban egyeztettünk Jo-val, mikor lenne jó számára, melyik este, amikor is a megbeszéltek szerint érkezek és szedem fel kocsival - oké, "Tragacs" nem épp az a tipikus csajozós verda, de a másikat SOS-ben kölcsön kellett adnom Kate-nek mára, így jobb híján azzal állítok be laza farmer-fekete póló párosításban a kabát alatt - majd a telefonbeszélgetés során sajnos már lelőtt helyszín felé vesszük az irányt. Nem tehetek róla, lyukat beszélt a nőszemély a hasamba, így kiadtam a randihelyszínt. Mondjuk valahol jobb így, mintha itt derült volna ki, hogy amúgy a háta közepére sem kívánja az egészet - amin meglepődtem volna, lévén nem az a finomkodós nőszemély, akit úgy étterembe vinne az ember és hasonló klasszikus filmszerű dolgok. - Eszmei értéke van, oké? - Bizonygattam nevetve az autó kapcsán, miközben a parkolóban szabad hely végett lassítottam a tempón. - És lelke! Még a végén megsérted, ha kétkedsz a képességeiben... - Vigyorral a képemen fordultam felé, mikor beálltam egy szimpatikus helyre és a motort is leállítottam. - Na, készen állsz, hogy szétrúgjunk pár hátsót? - Szélesedett mosolyom, ezzel együtt magunk mögött is hagytuk a verdát.
Habár estére jár már lassacskán, sötétedik is, mégis szabadtéri pályát választottam. Az erdős közeget, a különféle leseket, fa, szalmabála és zsák barikádokat valahogy közelebb éreztem Jo személyéhez, farkas-voltához, mint a raktárépület vagy a befejezetlen építésű irodaház témákban futó pályák bármelyikét. Odabent a felszereléssel együtt instrukciókat is kapunk. Az ellenséges csapat ( 3 fő ) zászlaját kell elérnünk és visszajuttatnunk a saját bázisunkra - vagy lelőni az összeset, értelemszerűen - mielőtt ők tennék ugyan ezt a mi zászlónkkal/ velünk. - Mikor legutóbb itt jártam - már nem most volt - fogadást nyertem. - Jegyzem meg szórakozottan, ahogy a kezdőpozíció, avagy bázisunk felé sétálunk Jo-val.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Nem mondom azt, hogy nem izgultam ettől az egésztől, bár azért az sem lenne igaz, hogy a körmöm lerágtam a nagy izgalmam közepette. Egész egyszerűen csak... vártam. Kíváncsi voltam rá, milyen lesz ez az egész, mit fogunk megint együtt alkotni, merthogy a legutóbbi és egyben első találkozónk egész jól sikerült, akkor bepótoltam szinte minden nevetést, ami a Vörös Hold utáni időszakban kiesett a mindennapjaimból. Éppen ezért vártam a mai alkalmat is, mert bíztam benne, hogy ugyanolyan jól fogunk szórakozni, arról nem is beszélve, hogy azért mégiscsak imponáló, hogy elhívott, bár nem tudom, mennyire nevezhetnénk ezt az egészet randinak... Kinőttem már az ilyesmiből, vagy épp ellenkezőleg.. az ilyesmiből ki lehet egyáltalán nőni? Nem is gondolkodtam inkább ezen tovább, még a végén eljutok arra az állapotra, amit feltehetőleg a kamaszlányok szoktak produkálni az első randijuk előtt. Elmaradt hát az idegesen fel és alá rohangálás a házban, nem aggódtam túl az öltözködést, egyszerű farmert és pólót húztam, ujjaimmal szántottam végig a szőke tincseken fésülés gyanánt, aztán ennyi volt. A barackszín körömlakk már reggel felkerült, úgyhogy azzal nem kellett az időt húznom. Felkaptam a kabátomat kifelé menet, majd nem sokkal később már Kyle autójában ültem. Egy szavam nem volt a verdát illetően, csak eszelősen vigyorogtam, úgy tűnik ez bőven elég volt, hogy kapjak valami megjegyzést. - Mondtam én egy rossz szót is? - válaszoltam én magam is nevetve, ahogyan a férfi felé fordultam. - De arra ne is számíts, hogy segítek tolni, ha lerobban! - nevettem ismét, egyáltalán nem gúnyolódni szerettem volna, sőt. Ha esetleg lerobbannánk, tuti önként jelentkeznék tolni, annyira nehéz csak nem lehet, pláne, hogy Muszkli vagyok! - Nem is értem, hogy ez miért kérdés! - széles vigyorral szálltam ki a kocsiból, hogy Kyle oldalán sétálva vonuljak be a helyre.
Kifejezetten örültem, hogy Kyle a szabadtéri pálya mellett döntött, mert valóban közelebb állónak éreztem, jóval kellemesebb volt ez a közeg, mint az itt fellelhető többi pálya bármelyike. Ugyanolyan széles mosollyal vettem át a felszerelést, mint amilyen szélessel a instrukciókat is fogadtam. Lelkesen bólintottam a szabályok ismertetésének végénél, hogy aztán Kyle-t hallgatva baktassunk a bázisunk felé. - Hm, vajon ezúttal is sikerülne? - sandítottam rá résnyire húzott szemekkel. Nyilván érdekesebb lenne a fogadás, ha nem egy csapatban játszanánk, bár azért így is lehetne emelni a tétet valamivel. - Én meg már azt sem tudom, mikor jártam itt utoljára, ráadásul a fogadásokat valamilyen oknál fogva mindig bukni szoktam, szóval.. Uhh, lehet ezt nem kellett volna elmondanom, ha tényleg fogadni szeretnénk? - nevettem fel újfent, cseppet sem gondolva komolyan a szavaimat. Ezer örömmel fogadok én vele, még akkor is, ha veszíteni fogok. Elég őrült nőszemélynek tartom magam, hogy semmiféle feltétel teljesítése ne okozzon gondot, ha úgy hozza a helyzet.
Már a pálya felé tartottunk, mikor felhoztam jómúltkori diadalom emlékét, mely után Savannah erőteljesen élt a gyanúval, hogy a harci képzettségem leginkább paintball-eredetű, holott tökre nem! Mázlim volt, de az hatalmas, bár tény, a fegyverekhez jobban konyítok, mint a közelharchoz. Nem véletlen, hogy nem bunyóval keresem a kenyeremet. - Nem tudom. Ha legalább olyan jót ajánlasz fel, mint a múltkori volt, mindenképp megér egy próbát! - Bárhogyan megérte volna, de azért jónak tűnik most ezzel húzni. Azt persze a világért se árulnám el neki, mit is rejtett magában őrzőtársam és egyúttal fogadott kishúgom ajánlata. Hagy higgye csak, hogy magas a léc, amit meg kell ugrania tétjével. Vállaim megrázkódnak, vigyorom kiszélesedik megjegyzése hallatán. - Nos... van egy mondás őrző körökben, ami szerint "az ördögnek, az ügyvédeknek meg az informátoroknak jól fontold meg, mit mondasz". - Mutattam is ujjaimmal, hogy egy-kettő-három. - Mert sose tudhatod, mikor és mire használják azt fel. - Fűztem még hozzá, bár ezt azt hiszem, ő is levágja gyorsan. - De különben meg teljesen fair ajánlat szerintem, hogy te tedd meg a saját téted, így mondhatsz olyat is, amit akár még te is élvezhetsz! Ümm... mondjuk, ha te éred el előbb a zászlót és hozod vissza a bázisunkra, akkor... passz. Mondjuk elkísérlek vadászni! - Nevettem. - Bár ezzel te nem biztos, hogy jól jársz, de mindig is érdekelt, hogyan zajlik az ilyesmi... - Vonok vállat kissé sután, kamaszosan, már amennyire egy széles vállú, nagyra nőtt pasas vállán a paintball-fegyóval kamaszos lehet.
Kezdőlap
