Túl sok információ kavargott a fejemben, és már annyiféleképpen átvariáltam az eshetőségek széles skáláját, hogy lassacskán sikeresen belegabalyodtam... Úgy éreztem magam, mint aki egy ringlispílen körbe-körbe forog egyre nagyobb iramot véve, mígnem arra a keserű sorsra jutok, hogy arccal nyalom fel az aszfaltot. Ezt, azért nem volt kedvem kivárni. Az események felgyülemlettek... akárcsak a vadászatra gondolok, ami talán a legélénkebb emlék, lévén hogy nem rég ért véget... vagy a Vincettel folytatott párbeszédre, ami a legkevésbé se volt kedvserkentő, habár egyik sem. És még sorolhatnám... Az élet nem akart megállni, vagy lelassulni, pedig igen erősen visszavágytam az erdő forró ölelésébe, ahol minden annyira más volt, mint ez a zord valóság. A vadászat után fáradtan, és kényelmesen nyúltam el az ágyamon, belehemperedve annak puha karjaiba, ám az álom csak nem jött a szememre elég sokáig. Bár ezúttal már nem a falkán, és a helyzetünkön agyaltam, arra fordítottam az elmúlt két napban elég sok időt. Persze fontos volt, talán a legfontosabb, hiszen elszántságom és teljes felelősségem tudatában voltam, ha a kis társaságunkról volt szó. A sorrend nem borulhat, és nem is borul. De azt hiszem, mindenkinek meg vannak a saját lapjai, amik csak az övé, és eljött az ideje, hogy fellapozzam őket. Igaz a nap 24 órájában itt lüktet a bőröm alatt, minden egyes szívdobbanásomban ott lapul, és töretlenül képtelen vagyok hosszabb időre elvonatkoztatni tőle, a ténytől, hogy beleszerettem Shayenbe. És nem is bírtam tovább nélküle... Az emlékek úgy törtek rám, mintha spontán kőomlás alatt állnék. Lehunytam a szemeimet, és mintha csak filmet néznék, úgy peregtek rajtam végig a képek. Az erdő, az eső folytonos, szakadatlan függönye, amint ott vagyok Vele... És semmi más nem számított, semmi más az ég egy adta világon, csak Ő meg én. Talán bele is borzongtam, miként a villámképek elsuhantak előttem, ahogy öleltem, ahogy az illata körül táncolt, és minden érintését már olyannyira élethűen éltem meg, hogy azt hittem menten becsavarodok. Egyetlen percre szakítottam félbe az úgynevezett már-már gyermeki ábrándozást, hogy gondolkozás nélkül, nem törődve vele, mennyi is az idő, a mobilomért nyúlva azonmód sms-t írjak. Persze itt némi akadályba ütköztem, mert hogy az éjszakai kimenőm végett az ajtó mellé levágott sporttáskába maradt a kis ketyere. Kisebbet nyüszögve indultam meg felé, majd dobtam le magam a földre, hátamat a falnak támasztva, lankadó pillantással követve kezem útját, ahogy végül sikerült a telefonba akadnom. Nem írtam sokat, de lényegre törő voltam...
"Reggel látlak? Felébreszthetnél... Hiányzol!"
Nos, mire végre elküldtem, azt hittem nyomban magam alá borulok... Nagy nehezen visszamásztam a csalogató ágy ölelésébe, és csak remélni tudtam, hogy holnap láthatom Őt. Tudom, hogy sok dolga akad neki is, akár csak nekem... Ezt még a búcsúzásnál megbeszéltük. De mennyire édes volt, ahogy ott állt előttem a pólómban... Na, igen. Ha már letéptem a felsőjét, az volt a minimum, hogy rendelkezésére bocsájtottam az enyémet. Igaz nem olyan divatos, és szexi... De még se hagyhattam, hogy melltartóba essen haza... Szerencsére a reggeli nap cirógatása után azonnal el tudtunk indulni, addigra az eső is elállt, a sugarak pedig egészen megszárították a ruháinkat. Csak... sosem éreztem ezt... Hogy valakit ennyire nehéz elengedni, holott tudtam, hogy ha más nem, pár nap és újra látom. Most meg itt szenvedek ebbe a rohadt ágyban, hogy nem bírom nélküle. Komolyan mondom teljesen megkattantam! Úgy viselkedek lassan, mint egy tejfelesszájú tinédzser... Még a fejemet is megráztam, miközben nagyobbat fújtattam. Nem vágytam sem többre, sem kevesebbre, mint hogy magamhoz ölelhessem, hogy újra érezhessem a csókjai lángra lobbantó ízét, hogy hallhassam a fülembe kúszó, édesen csengő szavait... Ahh... totálisan meg vagyok zakkanva! Esküszöm, hogy fejbe toltak valami igen erős, és masszív baseball ütővel! De nem volt mit tenni... A lelkem mélyén szunnyadó farkas is az övére vágyott, miként én is rá... A plafon kusza képe végül lassan homályosulni kezdett, amint az agyam fogaskerekei feladták a szolgálatot. Vagy talán el is gurult egy-néhány?! Rám tört a kóma közeli állapot, amint szemhéjaimat már belülről figyelhettem meg apró részletezéssel. Ideje volt... Igazán rám fért már egy alvás...
A napok lassan teltek miután visszatértem az erdőből, és minduntalan próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy csak beképzelem az egészet. Minden porcikámmal érzetem Olen hiányát, ami már akkor elkezdett mardosni, mikor eltűnt a szemem elől. A pólója nálam maradt, hiszen nem volt más, amiben haza jöhettem volna, hiszen a vágy hevének áldozatul esett a felsőm, amit nem bántam ugyan, de később kicsit hiányzott már. Mikor hazaértem két morgós kölyökkel találtam szemben magam, de nem figyeltem oda rájuk. Korábban is jelentek meg körülöttem pasik, de ez most egészen más volt. Volt dolgom bőven, hiszen nem is egy feladatot sikerült begyűjtenem, de még így is minden szabad percemben ő járt az eszemben. Mikor munka volt persze elzártam az érzéseimet, és csakis a feladataimra figyeltem, de mikor végeztem óhatatlanul is engedtem annak az ősi erőnek, mely olyan hatalmas erővel munkált bennem. Nem volt ínyemre, hogy a betolakodok területeinek peremén táncikáljak, de az ügyeim oda hívtak, és amúgy is nem ez volt az első alkalom, de jobb szeretek tiszta fejjel nehéz terepre menni. A szerelem újabb feladatokat rótt rám, hiszen viszonylag rövid idő alatt kellett megteremtenem az egyensúlyt a kanguyak, az üzletasszony és a szerelmes nő között, ami nagy szerencsémre kisebb buktatókkal, de az átlagosnál gyorsabban sikerült zöldágra vergődnöm magammal. Mikor a második este egyedül feküdtem az ágyamon, és azt vártam, hogy az álom csak elnyom már megrezzent a mobilom. A telefonom örülten rezgett az ágy melletti éjjeliszekrényen, de még a végzetes zuhanás előtt sikerült elérnem. Az sms rövid volt, de nem is volt szükség több szóra, hiszen pontosan értettem azt, ami Olenben lezajlik, hiszen én magam is éreztem a hiányt. Fáztam az érintése nélkül, és ezen nem segített sem forró tea, sem meleg takaró, mert ez a hideg a lelkemben és a szívemben gyűrűzte be magát menthetetlenül, ahogy elszakadtunk egymástól. Mosolyogva hunytam le a szemem, és hagytam, hogy az erdőben eltöltött órák emlékei leperegjenek. Végül mosollyal az ajkamon merültem álomba. Már hajnalban ébren voltam, ami nem volt szokatlan ugyan, de Olen üzenete miatt most még külön be is állítottam az ébresztőórámat, hogy valóban én ébreszthessem fel őt. Gyorsan felöltöztem, és még a fiúk ébredése előtt elhagytam a házat. A bőrkabátomat lazán bedobtam a hátsó ülésre, és sebességbe tettem a kocsit. Sejtelmes mosoly játszott az ajkaimon, ahogy kihajtottam az útra, és elindultam Olenhez. Könnyedén odataláltam, hiszen úgy váltunk el, hogy megbeszéltük, hogy hol és hogyan találhatjuk meg a másikat. A felhajtón leállítottam a kocsit, majd mit sem törődve a környezettel vagy azzal, hogy van e valaki közel, s távol kiugrottam az ülésről, és már mentem is a bejárati ajtóhoz. A csengőre ügyet sem vetve a kezem a kilincsre fonódott, és meg sem lepődtem, hogy a zár halk kattanással engedett nekem. Mosolyogva léptem be, majd gondosan bezártam magam mögött az ajtót. Lerúgtam a cipőmet, majd hangtalanul elindultam, hogy megkeressem a hálószobát, és a reményeim szerint még mélyen alvó Olent. Beletelt néhány percbe, de végül csak sikerült ráakadnom a kereset szobára, és Olenre. Megálltam egy percre, és az ajtófélfának támaszkodva figyeltem az ágyon elnyúlva alvó férfit. Hiányzott…sokkal jobban hiányzott, mint azt én saját magamnak hajlandó lettem volna bevallani, de az igazság ellen még én sem tehetek. Végzetesen beleszerettem egy zabolátlan farkasba, és ez a tény boldoggá tett. Lassan az ágyhoz sétáltam, majd nagyon óvatosan leültem mellé, és gyengéden megsimogattam az arcát. Reméltem, hogy nem a védekező ösztöne lesz az első, ami a jelenlétemre bekapcsol, bár az is érdekes élmény lenne. Mikor megmozdult kicsit közelebb hajoltam hozzá, és a fülébe suttogtam. - Jó reggelt álomszuszék, már a hasadra süt a Nap!
Valami baromi furát álmodhattam, mert jó párszor lerúgtam magamról a takarót, aminek hiányára minduntalan felébredtem. Jó kis köröket futottunk le egymással, mire hajnalba sikerült magamra és magamhoz láncolnom. Persze akkor meg mindenképp muszáj volt felkelnem, hogy igyak valamit, mert a hosszas küzdelem úgy fest kellőképpen kifárasztott. De amúgy se ment igazán az egész művelet... A konyhában percekig bambultam magam elé, teljesen beleveszve az emlékeimbe, Shayenre gondolva megállás nélkül. Még félkómásan se értettem meg magamat, hogy mi a francért meredek egyáltalán öt egész perce már a kávéfőzőre. Talán még meg is szólítottam volna, de azért annyira már nem voltam meghibbanva. Kissé megrázva a fejem robogtam vissza a hálóig, a konyhapulton hagyva a használt poharat, mert megtehetem! Majd elsétál, vagy akármi. Újra belezuhantam az ágy finom párnái közé, erőteljesen magamra erőszakolva a takarót, hogy véletlen se támadjon kedve elmászni. Hál' ég, voltam annyira fáradt, hogy sikerült egész hamar visszaaludnom, végre idióta álmok kísérete nélkül...
A napfény finoman szűrődött be az ablakon, bejárva a szoba minden zegét-zugát. Na igen, elfelejtettem a k*rva sötétítőket... Mindegy igazából, mert így is képes voltam annyira mélyen aludni, hogy még arra se keltem fel, mikor Shayen birtokba vette a lakást. Pedig még a takarót is némileg arrébb rúgtam időközben, de legalább úgy-ahogy rajtam maradt. Ez már fél siker! Amint az ágy szélére ült, és finoman végig simított rajtam, aprót mordultam, miközben akaratlanul is közelebb húzódtam hozzá, mintha csak éreztem volna, hogy ő az. Nyilván nem tudtam, hiszen annyira mélyen elvoltam merülve a tudatalattimba kotorászva, hogy ezzel semmiképp sem lehettem tisztában. Bár lehet, sőt... merem rá a fejemet tenni, hogy ha más nem is, de a szívem érezte a jelenlétét. A szavai azonban rögtön meghúzták a csengőket a fejemben, persze ezek jóvallta kedvemre valóbb zöngések voltak, mintsem ha a valódi csengőm szólalt volna meg. Hangja édesen kúszott dobhártyámba, és áradt szét egész testemben, így életre keltve a sötét álmok rejtekéből. Homályos, fáradt pillantással szaladtam fel arca vonalaira, és hirtelen ért a tudat, hogy tényleg itt van, hogy tényleg itt ül az ágyam szélén. - Ennél jobbat ne is kívánj! - mosolyodtam el azonmód, majd derekát átölelve húztam magamhoz. Az illata körüljárt, alig hittem el, hogy újra érezhetem... - Hát tényleg felkeltettél... - nevettem el magam halkan, amint lassacskán felültem az ágyban, közvetlenül Shayen mögé araszolva, álomtól nyúzott arcomat a hátára fektetve, belecsókolva a tarkója vonalába. - Kávé? - érdeklődtem még az alapnál is rekedtesebb hangon, bár még nem tudtam elengedni az ölelésemből. Olyan jó volt újra hozzá érni, komolyan mondom... Végül nagy nehezen rászántam magam, igaz némi halk dünnyögést követően, hogy kikecmeregjek, és végre padlót találjon a lábam. A hajam kissé kócos volt, de ez ilyenkor nem meglepő. Amilyen akrobata mutatványokat toltam le a takaróval való harc közben az éjszaka, csoda, hogy csak ennyire állt összevissza. Lassú léptekkel álltam meg Shayen ellőtt, felhúzva őt az ágyról, néhány töredéknyi perc erejéig kapaszkodva meg csípőjében, majd megsimítottam arcának bájos vonalát. - Szia! - suttogtam halkan, szám szegletére engedve egy halvány mosolyt. Arasznyiról fűztem össze pillantásunkat, belemerülve lélektükrei csillogásába. Mennyire hiányzott! Aztán már nem bírtam tovább... Késztetésszerűen, vágyakozva leheltem apró, finom csókot az ajkaira. A szívem úgy dobbant meg, mintha most kelne csak újra életre... Hihetetlen volt ez az egész... Mégis mindennél jobban kellett! Végül kezébe csúsztattam ujjaimat, és sietve kirángattam a konyhába, mert nem várhatott a kávé! Anélkül agyhalott vagyok... Szerettem ezt a lakást. Minden pontját szinte óriás ablakok borították, így készséggel tudtak betörni a nap sugarai, fényükkel járva át a fából készült peremeket, falakat... Mindent, ahova csak el tudtak nyúlni. Kifejezetten bejött. - Ha gondolod, majd körbe vezetlek. Csak ne most akard. - léptem el tőle, háttal haladva, hogy miközben elrágom a szavaimat is rá nézhessek, majd indítottam el a kávéfőzőt, rutinos mozdulattal, mely az évek során belém ivódott. Kicsit még kómás voltam, ahogy a szekrény fogantyúját elvétettem egyszer-kétszer, de végül csak sikerült megszorongatnom. Két csészét hámoztam le onnan, amennyiben Shayen is kért, majd hangosabb csattanást hallatva löktem vissza az ajtaját, ezt pedig megkomponáltam egy halk csörömpöléssel, ahogy letettem az asztal fényes lapjára a csészéket. Engem nem zavart, már megszoktam ezt a felettébb, már-már dallamos, kisebb hangzavart, amit képes voltam kreálni korán reggel. A többi hozzávalóval egyelőre nem foglalkoztam. Azok ráértek... Sokkal inkább vágytam arra, hogy újra Shay közelébe legyek, egy centit se távolodva el tőle...
Olen hihetetlenül aranyos volt, ahogy még az álom ölelésében felém nyúlt, és szorosan magához húzott. Mikor leültem mellé átfutott az agyamon, hogy ő is régóta magányos, és talán az első reakciója a jelenlétemre nem lesz túl pozitív, de nagy örömömre úgy tűnt, hogy még álmában is felismer. Tagadhatatlanul jó érzés volt, hogy Olen nem felejtette el, sőt sóvárgott a közelségem után. Boldogan mosolyogtam le rá, amikor végre kinyitotta a szemeit, és álmosan rám pillantott. Alvástól kócos hajába túrtam, ahogy a derekamat átölelve lehúzott magához. Valahogy az egész annyira tökéletesnek tűnt, és valóban az is volt, hiszen végre újra Olen erős karjaiban voltam. Az illata betöltötte az orromat, az ereje átölelt és minden porcikámat újult erővel töltötte el a vibrálás. A szívem hevesebben vert már akkor, amikor átléptem a küszöböt és most is vad ütemet diktált. A szerelem újult erővel lángolt fel bennem, ahogy újra hozzásimulhattam. - Hívtál, és én jöttem. – Súgtam szinte már dorombolva, miközben nagyon is élveztem Olen közelségét, ahogy mögém húzódott és hozzám bújt. Korábban senki után nem sóvárogtam, senki érintése nem hiányzott, de ez megváltozott, amikor megismertem Olent, és ő játszi könnyedséggel elrabolta a szívem, amit lássuk be, hogy nagyon is önként és boldogan adtam neki. Dorombolva dőltem az ölelésébe, és élvezettel hallgattam a hangját, mely most még mélyebben rezgett. - Mmm…hiányoztál. – Suttogtam, miközben lehunyt szemmel élveztem a pillanatban rejlő megannyi szépséget. Az érzések megint elárasztottak, de ezúttal már régi, jó ismerősként fogadtam őket. A külön töltött napok alatt volt időm mindent kielemezgetni, és szép sorban a helyére pakolni. Persze ezúttal nem passzolt minden egészen úgy, mint ahogy azt elképzeltem, de be kellett látnom, hogy a szerelem és a logika nem jár kéz a kézben. Nos, soha nem voltam kőkeményen realista, de egészen eddig nem is engedtem, hogy ilyen mértékben eluralkodjanak az érzelmeim. Elsőre ijesztő volt ez számomra, de most, hogy újra elvesztem az ölelésében minden a helyére került. - Egy kávé jól esne. - Mosolyogva figyeltem, ahogy Olen lassan kimászott az ágy puha öleléséből. Úgy sejtettem, hogy neki is igen csak hosszú napjai voltak, ahogy nekem is, de ez nem is volt lényeges, hiszen végre itt voltunk újra együtt. Hagytam, hogy felhúzzon az ágyról, és magához szorítson. Annyira jó érzés volt, hogy szívem szerint kikönyörögtem volna, hogy maradjunk egy kicsit még így, de láttam rajta, hogy nagy szüksége van a kávé áldásos hatására. -Szia!– Feleltem kuncogva a kicsit késve érkező köszönésre. A csók átjárta a szívem minden sötét zugát, és szabályosan új életre keltett, mintha egészen eddig szomjaztam volna. A karjaim önkéntelenül fonódtak a nyaka köré, ahogy még közelebb simultam hozzá, hogy a lehető legtovább nyújthassam a csókot. Mikor elszakadtunk egymástól már zihálva kapkodtam levegő után. - A túravezetés ráér még, előbb igyunk egy kávét. – Láttam rajta, hogy egy jó erős fekete nélkül egyenlőre nem lesz ébrebb az eddiginél. A konyhaajtónak támaszkodva figyeltem Olent, ahogy elkészítette a kávét, és elég egyértelművé vált számomra, hogy az izmok emlékezete nagy dolgokra képes. Annyira hétköznapi volt az egész jelenet, de nekem mégis új volt és szív melengető. Mikor elkészült odaléptem hozzá, és egy puszi kíséretében elvettem tőle az egyik csészét. - Akarsz hallani egy titkot? – Az orromat a nyakához dörgöltem, majd hátraléptem nehogy ráöntsem a forró kávét. Megtámaszkodtam a konyhapultnál, miközben könnyedén tartottam a kezemben a csészét. – A fiaim kíváncsiak rád. – Jegeztem meg halkan, miközben mindvégig egyenesen a szemébe néztem. Nem említette, hogy tudna a nevelt fiaimról, bár úgy sejtettem, hogy Jason nem maradhat észrevétlen egyetlen falkatag számára sem. A fiúk igen csak érdeklődve méregettek mikor hazaértem az erdőből, és a szimatolásuk sem maradhatott észrevétlen. Nagy kölykök már, de valahol még mindig nagyon-nagyon fiatalok, én pedig szerelmes vagyok, és semmi kedvem a túl sok tesztoszteron miatt gondokat magamnak. Kicsit feszengtem, hiszen ez az egész helyzet új volt nekem, és nem akartam, hogy bármi is elrontsa ezt közöttünk. Felsóhajtottam, majd letettem a csészémet a pultra, és Olenhez léptem. Egész testemmel hozzásimultam, miközben mélyen a gyönyörű szürke szemekbe néztem, amikben ott ragyogott a szerelem, mint a legszebb ékkő a világon. - Annyira hiányoztál, hogy az már kínzás. – Megleptem még saját magamat is, hogy ezt csak így bevallottam, de most, hogy kimondtam már eszem ágában sem volt visszavonni inkább Olen reakciója érdekelt. Mi az, hogy érdekelt remegve vártam, hogy mit felel.
Édes volt. Szinte már túlságosan is az. Mégis minden ízemben megrengetett, és olyan kellemes hullámokkal járt körül, hogy azt hittem, álmodom az egészet. Hogy még fel se keltem abból az ágyból... De mégis, az érintései magamhoz térítettek, és újra meg újra boldogság fonta át lelkem elzárt szegleteit. Hihetetlen... Amint megláttam, minden amin a napokban kattogtam, mintha elszivárgott volna. Legalábbis mélyen megbújtak elmém rejtett zugaiban. Az egész olyan természetes volt, ahogy az ágyamra ült, ahogy magamhoz öleltem, ahogy a konyhám végéből pillantottam fel rá. Mintha mindig is így lett volna. Ami olykor azért kellően meg tudott rázni, mikor egy-egy tudat hasadáson mentem végbe. Sosem csináltam ilyet. A nők zöme addig jutott be hozzám, ameddig már mehettek is. De ő más volt. Egyszerűen nem volt semmiféle olyan pillanat, amikor ne akartam volna, hogy itt legyen. Sőt, azt kívántam, bárcsak sosem menne el. Persze, ez így elég habókos, és totálisan képtelenség több okból is. De a gondolattal szabad játszani, nem? A szavaira csak mosolyogtam, és jólesően öntött el, hogy tényleg eljött, és hogy hiányoztam neki. Ezt pedig az egyre szorosabb ölelésemmel éreztettem is. Sosem voltam, az a fajta, aki kimutatja az érzelmeit. Vagyis... voltaképpen igen ritkán voltak érzelmeim. Most pedig, egyszeriben úgy csapott belém az egész, hogy még kéziszótárért se volt időm nyúlni, hogy egyáltalán értelmezhessem mi is az. Ellenben, éreztem minden szívdobbanásomban, minden levegővételemben, a bőrömön... Testem minden pontjában ott lüktetett. A konyhába érve, még elég ingatag volt a mozgásom, bár nem is koncentráltam rá igazán, hogy egyenletes legyen. De legalább a rutin megvolt, így a kávé a csészében maradt, ami így kora reggel felért a nyolcadik csodával. Pillantásom néha felszaladt Shayen-re, amint az ajtófélfának támaszkodva követte a mozdulataimat, és hát mondanom sem kell, hogy rögvest elmosolyodtam. Amolyan somolygósan... Fura, hogy ilyeneket képes kiváltani belőlem... Belőlem, aki több, mint száz éve már egy márványos, érzelem nélküli figura, akinek egyetlen öröme a munkájába volt. Most pedig, minden örömöm átvetkőzött, és új ruhában díszelegve vonult fel lelkem vörös szőnyegén. - Ez mindenképp így lesz. - nevettem el magam halkan, amint a cukrot próbáltam kimozdítani a helyéről. Közben pedig majdnem sikeresen levertem a hajnalba kinn felejtett poharat, de úgy látszik a belém rögzült ösztönök, na meg a felmenőim vére nem hagyott cserben, amint utána kaptam, majd nyomban a mosogató gépbe vágtam. Igen fiam, te vágtad magad alatt a fát, és örüljél neki, hogy a vér az ereidben a segítségedre volt! Na meg persze a rutin... meg az ééévek! Talán egy töredéknyi percig időztem el a gondolat társaságában, hogy vajon hány cukrot kér, tejjel vagy anélkül... De végül bíztam a saját jól megszokott kreációm gyümölcsébe, így olyanra csináltam, mint a sajátom. - Egészségedre. - nyújtottam át neki a csészét, majd azonmód belekortyoltam a sajátomba. A forró lé jótékonya áradt szét bennem, megindítva az agyam fogaskerekeit, noha egyelőre elég rozsdásnak bizonyultak. Ahogy nyakamhoz dörgölőzött, az annyira bensőséges volt már, mintha évek óta együtt lennénk, és én egy cseppet se bántam, hogy önként sétáltam be a szerelem börtönébe, ahol Shayennel lehettem. - Attól függ, hogy jó titok-e. - elengedtem egy kaján vigyort, miközben újabbat kortyoltam a fekete léből, most én támaszkodva neki az ajtófélfának, íriszeimmel követve útját a konyhapultig. Ám a szavakra szemöldököm enyhén a homlokomra szaladt, a csésze pedig finoman megállt a kezembe egy egész pillanatra. Pontosan tudtam kikre gondol, bár eddig még eszembe se jutottak a kölykök. Pedig Jason-t jó párszor sikerült elkapnom, amint perverz vágyai kíséretébe útnak eredt a városi életbe. - Háth... - nyögtem ki végre, nagy nehezen, leöntve az egész csésze tartalmát, amit utána le is tettem a közelebb eső pult szélére. - Nem vagyok bazári majom, de a kedvedért egy menetjegyre befizetem őket. - nem volt igazán ínyemre egy ilyen típusú találkozó. Valójába azt se tudtam, hogy kell egy ilyen helyzetet kezelni. De ha ez Shay szívének elengedhetetlen, akkor nem ágálok ellene. Ők is az élete részét képezik, és ami neki fontos, az nekem is. Mindenesetre kedvesen elmosolyodtam, elraktározva az emésztés dobozba a hallottakat. Amint elindult felém, a mellkasom alatti "újdonsült" ketyerém megdobbant, jelezvén, hogy a helyén van, és létezik. Forróság öntött el, ahogy egész testével hozzám simult, felélesztve bennem az érzelmek már így is erősen lüktető kavalkádját. - Ezt ma már másodszor hallom... - vigyorodtam el szinte már szokásszerűen, miközben nem szakítottam meg a fenntartott szemkontaktust. - De nem tudod elégszer elmondani, hogy beteljek vele! - emeltem feljebb állát, hogy a következő szavaimat közvetlenül az ajkára suttoghassam el. - Nekem is hiányoztál... Túl hideg volt nélküled... - magamat is megleptem, hogy ilyen szavakra képes vagyok, ennyi érzelemmel mögötte... De ennél szebben nem tudtam volna elmondani, a már kifejezhetetlenül is hasogató hiányt, és ürességet, ami a távollétében ült rá mellkasomra. Igaz volt pár dolgom, és még lesz is bőven... De annyira semmi se tudott kizökkenteni ebből, hogy egy percre is megfeledkezzek róla. Hiszen itt dübörgött minden porcikámban, az egész bőröm alatt töretlenül. Újabb lágy csókot égettem ajkaira, bár ezúttal már hosszabbra és szenvedélyesebbre nyújtva. Képtelenségnek tartottam, hogy valami ilyen intenzíven tudjon rám hatni, mégis képes voltam ismét beleveszni a csók erejébe, a vonzás nyughatatlan vágyába. Karjaim finoman ölelték át derekát, szorosan húzva magamhoz kecses alakját. - Ezt képtelen leszek megunni, csak szólok. - szakítottam meg a végeláthatatlan csókot, huncut mosolyt engedve vonásaimra. - Mesélj, mit csináltál az elmúlt két napban? - érdeklődve pillantottam lélektükreibe, finoman simítva meg arca vonalát, apró csókot lehelve annak útjára. Tényleg érdekelt, hogy hogyan érezte magát, hogy mik történtek vele. Pedig ha jól emlékszem, sosem kérdeztem még ezt senkitől. Félelmetes a tudat is, de valóban először hagyta el a számat. Fura dolgokat képes kihozni nem csak az emberekből, de a farkasokból is a szerelem, ezt mindenképp meg kell állapítsam.
Olyan könnyedén jött az egész köztünk, hogy az már-már döbbenet volt, hiszen csak néhány napja ismertük egymást, és mégis…ahogy a konyhában voltunk minden annyira egyszerűnek tűnt. Olyan érzésem volt, mintha nem is most először kávéznánk együtt…mintha már évek hosszú sorát húztok volna le egymás mellett szerelemben élve. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért csak jó volt így együtt lenni. Kuncogva figyeltem, ahogy Olen kicsit még álmatagon rendezte a terepet a konyhában, de a vége mégsem lett totális katasztrófa, ami igazán nagy teljesítmény volt a részéről. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Olennek a vérében van az átlagosnál jobb reflexek. Nem is rossz örökség, ha az ember jobban belegondol. Bár nem tette fel a szokásos „Te hogy iszod a kávét?” kérdést, de a végeredmény így is tökéletes lett. A forró ital átbizsergette minden porcikámat, és valóban kitisztította az elmémet az álom maradványaitól. Imádom a kávét, de ha minden kötél szakad képes vagyok magamhoz térni a hiányában is. Néha a szükség törvényt bont, és kénytelen vagyok rögtön ébredés után belevetni magamat a „melóba”, és akár egész nap ki kell húznom egy jó kávé nélkül. Azt hiszem, hogy csak elszántság kérdése az egész, de ha egy mód van rá nem mondanék le róla ébredés után. A bensőséges pillanat némileg megdermedt, mikor említést tettem a fiaimról, és hogy érdeklődnek iránta. Reméltem, hogy Olennek lesz türelme hozzájuk, és hogy az ikrek sem nehezítik meg kelleténél jobban a helyzetet. Lehet, hogy naiv remény részemről, de én abban bíztam, hogy végül valamiféle kompromisszumos helyzet alakul ki, ami mindenki számára élhető lesz. Jól láttam Olenen, hogy mennyire nem tetszik neki a találkozás ötlete, de az nagyon jól esett, hogy az én kedvemért erőt vesz az ellenérzésein és eljön. Bármennyi hibájuk is van ők az én fiaim még akkor is, ha nem én hoztam a világra őket, és bármit is kövessenek el ez így is marad. - Köszönöm! – Suttogtam, és boldogan simultam ismét hozzá. Kicsit megnyugodtam, hiszen egész úton ezen kattogott az agyam, de úgy fest, hogy teljesen feleslegesen. Amíg mindketten ugyanarra vágyunk addig bármit meg tudunk oldani…együtt. - Hmm…szóval szereted hallani, hogy mennyire rossz volt ez a két nap nélküled? – Kérdeztem mosolyogva, miközben szórakozottan kis köröket írtam a mellkasára. A tekintetünk összefonódott egy végtelenbe nyúló pillanatra, amiben elvesztem és feloldódtam. - Fáztál? – Kérdőn felvontam a bal szemöldököm, miközben a dereka köré fontam a karjaimat, és játékos mosollyal az ajkaimon néztem fel rá. – Nos, most már ugye nem fázol? – Mertem remélni, hogy a válasza az lesz, hogy már nem fázik, és a bőrén végigfutó finom remegés a vágynak, és nem a hidegnek tudható be. Az újabb csók tüze felperzselte a lelkem, és újra vad táncba szólította bolond szívemet, mely már így is Olené volt, még ha ezt nem is volt olyan könnyű bevallanom magamnak. Rémítő volt a tudat, hogy valakinek ilyen nagy hatalma van felettem, de a gondolat, hogy ezután nélküle éljek még ijesztőbbnek tűnt számomra. -Ami azt illeti…ezt én sem fogom megunni…soha. – Feleltem levegő után kapkodva, mikor Olen megszakította a hosszúra nyúlt csókunkat. Felcsillantak a szemeim, amikor a napjaimról kérdezett, és rá kellett döbbennem, hogy valóban szeretném elmesélni neki, hogy mi volt velem az elmúlt két napban. - Feladatot kaptam…vagyis két feladatot is kaptam, de az egyik csak rutin ujjgyakorlat, de a másik kicsit macerásabb. – Egy elégedett sóhajjal bújtam ismét hozzá, és a mellkasára hajtottam a fejem. A szívverése a fülembe dobolt, és rá kellett jönnöm, hogy imádom ezt a hangot. – Jason bajba került…jah, és egy csitri néninek nevezett a saját fürdőszobámban. – Fújtam egy nagyot, majd elmosolyodtam. - Lehet, hogy a hónapban leszek 155éves, de akkor se nevezzen hajnalok-hajnalán néninek egy kis csitri a házamban. – Felnéztem Olenre és reméltem, hogy nem néz teljesen lököttnek, amiért így kibuktam egy egyszerű szón, de a „néni” akkor is sértő, és pont. - Neked, hogy telt ez a két nap? – Kérdeztem vissza, miközben akaratlanul is sérülések után kezdtem kutatni a testén.
Nem volt mit köszönnie ezen, de azért aranyos volt tőle. Na, meg persze tőlem is, hogy rábólintottam! De tényleg csak az számított, hogy őt boldognak lássam, és ha ehhez az kell, hogy ütközzek a fiaival, ám legyen. Igaz tartottam tőle. Noha nem azért, mert úristen pánikrohamom van!!! Dehogyis. Csak nyilván visszafogottabban kell kezelnem az esetleges beszólásaikat, amiket alapvetően zsigerből kontráznék. Már ha lesznek. Egyelőre nem vélekedhetek sehogy sem. A mellkasomon játszó ujjak érintése alatt elnehezült az egész testem, amint a zöldeskék íriszek fogva tartották a tekintetemet. Beléjük veszve sodródtam tovább, lassan ráébredve, hogy nem hallucinálok, hogy ami történik, az mind valóság! Bódultan hemperegtem meg a boldogság csodával határos erejében, amiről néhány napja jó formán azt sem tudtam mi. - Azt szeretem benne, hogy ott vagyok a kis fejedben. - leheltem röpke csókot homlokára. Tényleg jól esett, hogy nem csak én érzem ezt a fojtogató hiányt, mikor nincs mellettem, ezt az átkos kínzóan édes vágyakozást... Amint átkígyózott karja derekamon megremegtem, fellüktetett bennem újra és újra ez a mámoros éhség, és szerelem, amit iránta tápláltam. Szakadatlanul ott bizsergett a bőröm alatt, melyet minden érintése felperzselt. - Most már nem. - mosolyodtam el, megsimítva bájos vonásait. - De mikor nem érzem ezt a... - szorosabban vontam magamhoz, belebújva nyakába, szám szélét végig húzva rajta. - ...ezt az illatot közvetlenül, akkor bizony erősen beáll a fagyhalál. - persze, hogy vigyorogtam. De igaz volt. Az illatát csak akkor érezhettem ennyire intenzíven, és elevenen, mikor a karjaim között tarthattam. Ez az egész... teljesen magával ragad... A csók, mely elhamvasztotta a percet mögöttünk, lobbanva égetett fel, tüzes lángnyelveivel kapaszkodva meg bennem. A szenvedély túlfűtött, képlékeny golyóbisként kelt életre szívünk között feszülve meg, egyre csak magába szívva, marva, akárcsak a megboldogult ólomkatonát... Szavai lágyan simogatták meg lelkem szárnyaló madarát, és hát akaratlanul is kellemes mosoly ült meg arcomon. - Remélem is, hogy így lesz. - suttogtam el halkan, íriszeimmel töretlenül belemerülve az övéibe, megveszve a levegőért kapkodó ajkakért. Lassan már olyan volt, mintha elszakadni se tudnék tőle, mintha minden egyes centiméter ami megpendül közöttünk, az kínzóan tépne darabjaimra. Örömmel konstatáltam, ahogy belekezdett a mesélésbe, és szinte már úgy hallgattam végig, mintha csak esti mese lenne. Pedig hát a tartalmuk kevésbé sem volt annak nevezhető. Mégis érdekelt, és többet és többet kívánva tudni figyeltem hangtalanul. Jó érzés volt, hogy megosztja velem, azt ami nem is feltétlen tartozna rám. Habár... Most már merem állítani, hogy beavatható szinten vagyok. Lvl up! Finoman kezdtem játszani kósza tincseivel, amint fejét rám hajtotta, néha megsimítva a tarkóját, vállait... ahova csak elkalandoztak ujjaim. - Nos, remélem sikerrel fogsz járni. - nem akartam vájkálni benne. Nyilván, ha akar beavat... És amennyiben falka ügy, nem is árt. Bár, most a legkevésbé se kívántam megint ezen gondolatokon rágódni. - Miért, kirúgták egy bordélyból? - nevettem el magam, kissé ércesebbre véve a figurát, de aztán rájöttem, hogy lehet komolyabb a dolog, mint sem egy rosszul sikerült kufirc. Vagy annak előkészülete. - Ne haragudj... - nem akartam megbántani véletlen sem. - Ha tudok segíteni, csak szólnod kell, remélem ezt tudod. - annyira furcsa, hogy ennyire fontos lett számomra Shayen... Hogy ennyire vigyázni akarok rá, a lelkére... Beleőrölve a gondolatba is, hogy akármilyen baja eshet. Persze, ezt nem mutattam... Sem neki, sem másnak. Ez csak az enyém volt, és meg is tartottam önző dög módjára. Egyébként sem volna nyereséges, ha más esetekben kiderülne, hogy mennyire féltem őt... - Csontforgató érzés tudom, de már nem vagy mai csibe. - csíptem bele finoman az oldalába, majd öleltem is gyorsan vissza magamhoz, halkan nevetve. - Shaaay... Te egy gyönyörű nő vagy. Azért nénizett le, mert így könnyebb volt a kis szívének elviselni, hogy jobb csaj vagy. - kacsintottam egyet, miközben belekócoltam a hajába. Nos, hogy lököttnek tartanám, az nem áll helyt. Viszont magamba jót vigyorogtam elég hosszan. Nőőők... Édesen harapósak. De nekem tetszett. - Egyébként hozzám képest még igenis kis tejfelesszájú vagy. - cukkoltam kicsit, de csak kedvesen, miközben beleharaptam ajkai vonalába. Viszont, ami azt illeti... Tényleg volt köztünk pár évtized... De ebben a korban, ez már édes mindegy. - Nekem? Hawaii, móka, kacagás... meg egy nagy lósz@rt! - elég idióta arcokat vághattam, amint próbáltam elszórakozni a dolgot. Pedig hát van mit mesélnem neki... - Kalandos volt... - toltam el magunkat az ajtófélfától, mert már amúgy is kezdett kényelmetlen lenni, és a jól ismert hátrálásra kényszerítve indultam meg vele a nappaliig, hogy ott a kanapéra dobhassam magam, a mozdulattal együtt rántva Shayent is, így közvetlenül az ölembe kötött ki. Kicsit ficánkoltam alatta, amint oldalirányosan félig már fekve eldöntöttem hátamat, belecsimpaszkodva Shayen csípőjébe. Először fel se tűnt, hogy miket keresgélhet a testemen, pedig hát volt rajta még pár heg a tegnapi vadászat után. Szívós egy maci volt! - Igazából... - kezdtem végül bele, derekát végig simítva. - Iszonyat sok minden történt. Melóztam.. ahol felcseszték az agyamat. Aztán elmentem úszni, ahol Sednával hozott össze a sors... De végül is az még jó is volt. - persze, hogy az volt. Nem idegelt ki a világból, és még jóarc is volt. Amit mindenképp értékelek. - Tegnap meg... - itt egy kicsit hátrább vágtam a fejemet... - Beszélgettem Vincenttel... Lehet belenyúlok egy kocsma bizniszbe, ha összejön. De még rágogatom. - mást nem is tehetek. Majd ha csicsereg Tark uraság, akkor lehet lépegetni. - Ahh, erről jut eszembe, meg kéne néznem ezt az O'Connors-t... - ezt már igazából csak magam elé motyogtam el, szám szélét oldalra húzva, miközben kissé feljebb ülve az összetört dohányzó asztal lecsúszott lapján elterülő újságok között kezdtem el matatni. De végül nem jártam sikerrel, hogy megtaláljam a prospektusukat. Na mindegy. Visszahajolva azonban már nem is érdekelt. Elkaptam Shayt és magam mellé borítottam, hogy ennél távolabb ne is kerüljön. - Az estém pedig... Érdekes volt. - elharaptam a szavak végét. Ahh, nem... nem tudtam eldönteni, hogy folytassam-e. Habár, ha észreveszi rajtam a hegeket, úgyse tudok kibújni alóla. - Hogy bírod a sebességet? - húztam még közelebb magamhoz, amint a kanapén már így is szorongtunk, mint a heringek, apró csókokkal borítva el minden porcikáját, ahol csak értem.
Nem kis aggodalom volt bennem azzal kapcsolatban, hogy miként is fog reagálni Olen a fiaimra, és a hozzájuk kapcsolódó esetleges probléma halmazokra. Ugye bár az egészen bizonyos, hogy az én kicsi fiaimhoz kapcsolódik pár ilyen halmaz, de én így szerettem meg őket sok éve, és azóta is töretlenül megvan közöttünk a kapcsolat. Azonban a félelmeim alaptalannak bizonyultak, hiszen Olen nem utasította vissza élből, hogy megejtse ezt a találkozást, és ezt jó jelnek könyveltem el. - Csak óvatosan a kívánságokkal, munka közben így is szikla szilárd maradok. – Vágtam vissza azonnal, de közben valahol legbelül a lelkem egy elrejtett zegzugában azért könyörögtem, sőt mi több sűrűn fohászkodtam, hogy ez ne csak üres szóvirág legyen, hanem valóban képes is legyek szilárd maradni. A szerelem fájón édes gyönyörűsége nem szabad, hogy egészen átjárjon, hiszen az én munkámban ez egyenlő lehet a halálos ítélettel. Édes egyensúly, erre van szükségem, de olyan nehéz ezt fenntartani, mikor vele lehetek újra. Nem akartam olyan nővé válni, aki már egy napot sem bír ki a szeretett férfi nélkül, de úgy fest, hogy az én akaratom nem nagyon hatotta meg a végzetet, hiszen most itt állok…és igen, életem egyik legnehezebb feladata az volt, hogy ne keressem fel már tegnap, vagy talán még korábban. - Szóval szereted lekötni a gondolataimat? – Kérdeztem vissza kacér mosollyal. – Vajon nekem is sikerül ugyanez? – Kérdésem kicsit komolyabbra sikerült, mint azt én gondoltam, de ha egyszer a birtoklási vágy része az alaptermészetemnek. Azonban ahogy puha csókot lehelt a homlokomra rögvest helyre állt a világ rendje. Újra mellette voltam, és ez felülírt minden mást, ami azért döbbenetes, hiszen több, mint száz évig megrögzötten ellenkeztem a szerelemmel, de talán csak azért, mert őrá vártam még, ha ennek nem is voltam tudatában. Elégedetten morogva hajtottam oldalra a fejem, hogy jobban odaférjen a nyakamhoz. A vágy végigperzselte a testem, ahogy végigszáguldott rajtam, és ismét elöntött az iránta érzett szerelem forrósága, mely a leghidegebb télbe is képes elhozni a tavasz meleg fuvallatát. Olyan közel bújtam hozzá amennyire csak fizikailag lehetséges volt, de ez sem tűnt elégnek. Legszívesebben összeolvadtam volna vele, hogy az életben soha, de soha többé ne kelljen egy percet sem tőle távol töltenem. Veszélyes gondolatok tudom, de nem tudok mit tenni ellenük. A csók olyan mélyen belém égett, hogy már szinte a lényegemmé vált, és ösztönösen tudtam, hogy ha megfosztanának tőle, akkor képtelen volnék tovább élni. Dermesztő egy egészen eddig magányos farkasnak, hogy valaki olyan mélyen képes bevésni a lábnyomát az életébe, hogy többé már ne is legyen nélküle élet. Tudtam, hogy akár retteghetnék is, de valahogy Olen karjai között nem volt helye rossz érzéseknek vagy akár gondolatoknak. Jól esett, hogy Olent érdekli, hogy mi történt velem, hiszen eddig többnyire csak a fiaimat foglalkoztatta, hogy merre járok, de ők sem mindig kérdeztek rá, hogy milyen napom volt, hiszen olykor ők nem szívesen beszéltek volna a sajátjukról, és így egyezményes hallgatásba burkolóztunk mind. Most viszont Olen karjaiban teljesen ellazultam, és csak úgy dőlt belőlem a szó, ami kicsit engem is meglepett, de ez is egy olyan dolog, amihez hozzá kell majd szoknom. - A feladat nem bonyolult, de buktató akad benne. – Felsóhajtottam, és csak most tudatosult bennem, hogy pusztán attól, hogy elmondtam neki máris könnyedebben álltam a dolgokhoz, és a fejem is kitisztult kicsit. Korábban ádázul állítottam, hogy a szerelmesek fejében csak káosz van, de úgy fest, hogy ezt is újra át kell most gondolnom. – Hogy mi?– Felszaladt a szemöldököm a bordély hallatán, majd felszabadultan felnevettem. – Nem, az kisebb gond lenne, mint egy felbőszült apa, aki a kiskorú lányai erényei okán reklamál. – Az apával való találkozás ugyan nem volt olyan szívderítő, de így utólag már jót tudtam nevetni a dolgon. - Tudnál segíteni, ha mondjuk legközelebb te beszélnél a felbőszült pasassal, amíg én elkapom Jasont. – Mélyen a szép szürke szemekbe néztem, hogy láthassa mennyire komolyan is gondolom. Szeretném megosztani vele az életemet, még ha ettől sebezhetőnek is érzem magam. A másik kényes pont a korom volt, mert ugyan egy cseppet sem fogott rajtam az elmúlt száz év, de akkor is…mégis csak nő vagyok, és húsz fölött már nem nagyon illik egy nő éveinek a számát boncolgatni. Olenre bezzeg még ezért se tudtam haragudni, de azért igyekeztem durcás arcot vágni, csak hogy ne maradjon el a hatás. - Jó próbálkozás nagypapi, de nincs köztünk olyan sok év. – A dac nyomtalanul eltűnt az arcomról, mikor ismét a odasimultam hozzá, bár a hajam összekócolására más esetben rosszul reagáltam volna. – Szóval ennyire biztos vagy benne, hogy nem volt jobb nálam az a kis csitri. – Tovább rajzolgattam a kis köröket a mellkasára, miközben a válaszára vártam csillogó szemekkel. A kalandos szó nagyon nem volt ínyemre, hiszen már így is találtam nem egy sérülést a testén, amik a közel múltban keletkeztek, de egyenlőre semmi komolyabb így lassan megnyugodtam. Hagytam, hogy a kanapéhoz kormányozzon, majd mikor eldőlt készségesen követtem, és elégedetten elhelyezkedtem a karjai között. Tetszett a pozíció, de azt hiszem, hogy ezt elég egyértelművé tette az elégedett morgás, ami elhagyta a számat. Türelmesen hallgattam végig őt, hiszen minden érdekelt, ami vele történt. Sedna említésére elmosolyodtam, de nem szóltam semmit csak figyeltem. A kocsma ötlete nem tűnt rossznak, sőt kifejezetten örültem volna egy új törzshelynek, hiszen újabban túl sokszor futok betolakodókba. Az O’Connors említésére fújtam egyet, és próbáltam rendesen viselkedni. - Kicsit sok ott újabban a betolakodó…vagy csak nekem nincs soha szerencsém, amúgy nem lenne rossz hely. – Vállat vontam, már amennyire az adott testhelyzetben erre lehetőségem volt. Kuncogva figyeltem a félkezes kutató akcióját, majd a következő percben már mellette is voltam. Nem volt ellenemre, hogy folyton a közelében legyek, hiszen a hiánya már mardosott, még ha ezt soha nem is vallanám be így neki. - Olen…ne odázd el!! – Próbáltam józan maradni a csókjai közben, ami nem volt egyszerű, de az „érdekes estéje” a hegek tükrében nagyon is érdekelt. – Mi történt? – Sikerült foglyul ejtenem a tekintetét egy pillanatra, és reméltem, hogy sikerül szóra bírnom. - A száguldás pedig jöhet, de csak miután meséltél, és láttam minden heget, oké? – Olyan cica szemekkel néztem rá, hogy ember vagyis farkas legyen a talpán, ha képes nekem ellenállni.
Nem is kételkedtem benne, hogy ne lenne erős, és szilárd, ami a munka frontját érinti, vagy akármilyen más helyzetet. Hiszen amikor először megláttam, azonnal be is bizonyította mennyire kemény tud lenni, még ha a páncélja lejjebb és lejjebb olvadt minden érintés alatt. Egészen magával ragadott már akkor, hogy nem egy ostoba fruska, aki kidobja a két kis lábát, aztán majd fifti-fifti alapon kúszik utána a másik, vagy nem. Pont ellenkezőleg... Darabjaimra hulltam, folyamatos omladozás közepette, amint égette el a dühömet. Azt az estét sose tudnám elfelejteni... - Nem csak a gondolataidat. - simítottam végig a hosszú hajzuhatagon, beleveszve az íriszek csodával határos csillogásába. Félelmetes, mennyire magával tud ragadni, nem csak ez az őrjítő pillantás, ami szinte átégeti a retinámat, ohh nem. Az egész lénye, ahogy magába markolva vonszol el, olyan helyekre, amik számomra sosem voltak ismertek. - Ha azt mondom, az óra minden egyes másodpercében sikerül... Az túl nyálas? - mosolyodtam el halványan, s még az sem érdekelt, ha tényleg túl érzelgősen hatna. - Ha így van jegyezd meg, ritka pillanat. - öleltem magamhoz szorosabban, és bár a kérdése komolyan hangzott, a válaszom is hasonlóképpen gurult le ajkaimról. Elvégre tagadni se tudnám, hogy a nappal minden rohadt kis töredékébe, az éjszakába fúló órákat is beleszámolva, szüntelenül itt van a fejemben, a szívemen, mintha csak kötelezően belém kellett volna vésődnie. Élveztem minden szívdobbanásnyi percet, amit vele tölthettem, elperzselődve az érintései alatt. Komolyan lassan tényleg pszichiáterhez kéne fordulnom, amilyen hatással van rám ez a nő. Végzetesen elvette az eszem... És már magam sem tudom, hogy merre van az előre, amikor érezhetem az illatát, amikor csak a karjaim szinte már fojtón kúszhatnak rá testének ezernyi pontjára. Világrengető érzés, sosem gondolt mélységekbe csapódok ilyenkor, ahonnan nincs kiút, és ne adja ég, hogy bármi is megpróbáljon kitépni innen. Köszönöm, berendezkedtem, jól leszek itt! Csendesen hallgattam a szavait, melyek értelmét próbáltam sokszorosan felfogni, hiszen amint elmerengtem az ajkain, olykor nem igazán tudott tudatosulni, miket is fogadok be. - Akkor majd kötök rád, egy mentő kötelet. - kaján, egyszerű mosoly szaladt szám szegletére, persze ez így kissé abszurd, de biztos voltam benne, hogy érti ő mire is célzok mindez alatt. Lennék olyan hibbant, hogyha baja esne, egytől-egyig letépném mindenkinek a fejét, aki csak tehet róla, vagy aki részese volt az esetnek. De ilyenbe még belegondolni is rémes, az pedig még inkább felkavaró, hogy valakit képes vagyok ennyire félteni. Be vagyok csavarodva, hulla biztos! - Hát, legyen így. Elbeszélgetek én a felbőszült fickókkal, nem jelent gondot. Bár, nem a jó modorról vagyok híres, ilyen helyzetekben. - és tényleg nem. Jó, nyilván nem tépem apró darabjaira, és még csak a falra se kenem, hogy ne itt verje a nyálát, de ettől még elég félelmetes tudok lenni, ha muszáj, és ha úgy tartja a kedvem... - Azért egynéhány mégis akad. De nagypapi azért erős lenne. Esetleg apuci... - nevettem fel kedélyesen, amint egy percre sem voltam képes elengedni őt. Ezt már lassan sportszerűen űzöm, azt kell hogy mondjam. De megveszek a gondolattól is, hogy itt áll előttem és esetlegesen nem érhetek hozzá. Nincs olyan erő... még egy egész rohamosztag is képtelen lenne leszorítani, lefogni, elhárítani attól, hogy ne éghessek hozzá... - Hmmmmmm... Végül is nem láttam a lányzót... - pimaszul vigyorogtam, de mielőtt még a játékos csipkelődésem rossz irányba terelődött volna, még jobban magamhoz öleltem, pillantásomat az övébe olvasztva, arasznyiról suttogva az ajkaira. - Shay... Számomra nincs olyan, hogy jobb, és szebb, ha rólad van szó. Tehát igen! Biztos vagyok benne! - ódázhattam még volna, ezernyi formában, de nem vagyok sem nyálgép, sem költő. De egy biztos... Tőlem elém dobhatják a világ leggyönyörűbb nőjét... Az a világé. Az enyém pedig Shayen. Amint a kanapéhoz irányítottam már éreztem, hogy átfutnak az ujjai azokon a hegeken, amiket tegnap éjjel szereztem, de nem akartam még róla beszélni. Nem nagy dolog, de felesleges lenne ilyennel terhelnem. A morgásán elmosolyodtam, képtelen voltam felfogni, hogy lehet ennyire édes, hogy már totál agyblokkot kapok tőle. Egyszerűen elvarázsolt a puszta jelenlétével, ahogy finoman végig simított rajtam, mely során a testem lángokba lobbant fel, s forróságtól hevülten dübörögni kezdett bennem ez a szívnek nevezett valami, amit még hírből sem ismertem. Csak annyit kérek, könyörgöm, isten ne adja, hogy legközelebb már rózsaszín tütüben táncoló macikat lássak, örömittasan és boldogan hemperegni a zöld gyepen, mert magam alá borulok! Totál meg vagyok őrülve, ez kétségtelen... - Nem tudom mennyi betolakodó hesszel ott, de majd lecsekkolom a napokban. Belém kötni úgyse fognak, ha meg mégis, akkor majd rendbe rakom az arcukat. - mosolyodtam el, amint már a lehetetlennél is közelebb húztam magamhoz. - Te pedig vigyázz magadra, ha ilyen helyeken kóborolsz... - tettem hozzá komolyan. Azért nem örülnék neki, ha egy ilyen betolakodó bekóstolná... Azt hiszem, ott elszakadna egy húr a fejemben... El kaptam a pillantását, amint felmorrant, és persze meg is értem. Pofázok itt összevissza, mikor ugyanúgy joga van tudni, mint nekem, ha neki történik baja. Sőt... - Rendben, akkor előbb mesedélutánt tartok, aztán... száguldozunk. - halvány mosoly. Ennyi ment. Örültem volna, ha ezeket a köröket kihagyjuk, de úgy fest nem menekülök. Finoman öleltem át, kissé feljebb ülve a kanapén, eljátszva a hosszú tincsekkel. - Shane-nel volt randim az éjszaka, persze random. Vadászni mentem, telihold, én így szeretlek! Aztán elvileg megzavartam őkelmét, és fújhatta a vadat. Mindegy ezzel nem értettem egyet... Szóval, leszedáltam egy medvét a kedvéért, csak hogy megnyugodjon a kis lelkivilága, amitől keletkeztek ezek a hegek. - mutattam egy két jellegzetes pontra, ahol még erősebben látszott. - A tarkómon pedig, ő kapott el, hogy a tiszteletemet kivívja. Röviden ennyi. - sóhajtottam fel, tekintetemet az ablak felé fordítva. Nem volt ezzel baj, jó este volt. Csak nem bírom mikor valaki fölényesen veszi el azt, amit önként nem adnék... Öreg róka, lesz ennek még böjtje! - Most már mehetünk Édes, vagy röntgen gép alá is szeretnél dugni? - vigyorogtam el magam, majd hirtelen, erősebben ráfogva a tarkójára vontam magamhoz, fájdalmasan égető csókot lopva tőle, követelve annak minden ízét, ahogy felserkentette ereimben a vér. - Szóval, száguldás? - szakítottam el magam, belefonva szürke íriszeimet az övébe, teljesen beleveszve. - Mert, ha nem mozdulunk ki, akkor biztos lehetsz benne, hogy a következő helyszín a padló lesz... - ravasz somolygás vonult át orrom alatt, amint beleharaptam a felém eső fedetlen vállrészbe, minek után a nagy forgolódás követően szabaddá vált egy kis részen.
Az élet mindig hoz új dolgokat sodor elénk, és csak rajtunk múlik, hogy képesek vagyunk e élni a lehetőségekkel. Mikor az erdőben találkoztunk egészen másképpen is alakulhatott volna minden, de nem így történt, és ez mindkettőnknek így felelt meg. Az évszázadok nagyon magányossá tehetnek egy farkast, még akkor is ha egy erős falkában él, amelyik minden időben összetart. Olen minden érintése és minden csókja egy ősi varázslat volt, mely egészen eddig ismeretlen érzéseket éberszedett hideg szívemben, és átjárta egész lényemet. A rabjává lettem, de ezt a fogságot még az én szabadság vágyó szívem sem bánta. A szerelem régen csak bolondos ábrándnak tűnt, de most, hogy emésztő tüze felperzselte a szívem már alázattal hajtok fejet előtte, és nem is vágyom szabadulni minden törvényt felülíró öleléséből. - Nem, ez cseppet sem tűnik nyálasnak. – Gyengéden végigsimítottam az arcán, és tudtam, hogy a tekintetemben fellobbant mindaz a szerelem és féltés, ami egyik pillanatról a másikra megszületett bennem irányába. Legszívesebben a lelkem adtam volna el azért, hogy az idő megálljon, és mi itt maradhassunk ebben a csodálatos másodpercben, ahol semmi rossz nem érhet el minket. Gyermeteg kívánság tudom, de nem tehetek ellene. Tudom jól, hogy ő is, én is az életünkkel játszunk, és még élvezzük is, de mégsem volt olyan könnyű ezt el is fogadnom. Aggódtam Olenért, és láttam jól a szemében, hogy ő sem nyugodt, amikor tudja, hogy az ellenséges vonalak között járom a kötéltáncomat, hogy felszedjem az elszórt információ morzsákat, melyek nagyon is értékesek lehetnek egy adott pillanatban. - Mentőöv? Ez jól hangzik. – Nevetve simultam hozzá lehetőség szerint még sokkal közelebb, hiszen ha ki nem is mondtam, de boldogsággal tölt el a tudat, hogy ő a legmélyebb szakadékba is utánam vetné magát. Volt ebben valami végzetes, és mégis hihetetlenül gyönyörű. Utoljára a szüleim féltettek ennyire, de ők már réges-régen meghaltak, és én megtanultam, hogy igazán csak magamra számíthatok a bajban. - Akkor legközelebb hívlak, hogy rendezd el a dolgot, de arra készülj fel, hogy lehet már holnap akad munkád vele. – Egy sóhaj szakadt fel az ajkamon, ahogy eszembe jutott, hogy milyen sűrűn van bajom Jasonnel, de ő ilyen volt mindig is, és én így szeretem. Az a gond, hogy anyai szívem nem tud sokáig haragudni rá, és ezt a kölyök is tudja, ahogy azt is, hogy minden bajból kihúzom. Mind tisztában vagyunk azzal, hogy visszaél a helyzetével, de csak remélni tudom, hogy képes leszek mindig megvédeni. – A jó modor nem alap feltétel, csak ne edd meg a panaszos apákat, bátyókat és férjeket. – Elnevettem magam. – Néha én már oda jutok, hogy ha egyiket, másikat elteszem láb alól, és rögtön csend lesz. – Morbid vagyok lehet, de néha úgy munkál bennem a farkas, hogy azt nem könnyű visszafogni, de amíg mindig én kerekedek felül, addig senkinek semmi köze a darabolós gondolataimhoz. - Hm…apuci. – Kuncogva fészkelődtem kicsit a karjai között, de persze eszem ágában sem volt szabadulni, hiszen nekem nagyon is megfelelt a leányzó fekvése így. - Mi??? – Csúnyán néztem a megjegyzése hallatán, de aztán rögtön meg is enyhültem, hiszen tudtam, hogy csak húzza a fejem. Nem vagyok elszállva a külsőmtől, de tudom, amit tudok…és azt speciel nagyon jól tudom, hogy Olen szemei csak akkor szikráznak így, ha rám néz, és ezt imádtam. – Az a te szerencséd, hogy látom a szemeidben is ugyanezt, és imádom. Minden alkalommal beleborzongok, mikor rám nézel. – Suttogtam alig hallhatóan, miközben éreztem, hogy a szívverésem egészen felgyorsult. Boldog örömmel bújtam Olenhez a kanapén elnyúlva, és eszembe sem jutott, hogy máshol talán várnak rám. Az igazság az volt, hogy két üzletem volt folyamatban éppen, de Asher ügyesen tartotta a kezében mindkettőt, így elég ha dél körül előkerülök, és rendezem a sorokat. Jól esett a beszélgetés, és hogy végre valakivel megoszthatom az életemnek azon részeit is, amelyeket még a fiaimmal sem. - Vannak szép számmal, de ahogy én figyeltem főleg a kölykök kedvelik a helyet, bár ahogy hallom Castor is meg-megfordul. – Vannak gyújtópontok, ahol fokozottan ébernek kell lennie egy őslakosnak, ami röhej, hiszen ez a mi területünk volt. - Ne aggódj, már régóta sikerül épp bőrrel megúsznom mindent, és hidd el, hogy csak egyre jobb leszek. – Reméltem, hogy a könnyedségemmel sikerült kicsit megnyugtatnom, hiszen az egyikünknek sem jó, ha egymástól távol folyton azon kattog az agyunk, hogy vajon a másik halálos veszélybe keveredett e. Tudtam, hogy lazábban kéne reagálnom, de tudni akartam, hogy mi történt vele, és hogy hol szedte össze ezeket a friss hegeket. Mikor végre ráállt, hogy szép sorjában mindent elmeséljen kicsit lenyugodtam, és rögtön sokkal nyugodtabban hallgattam őt. Shane neve hallatán felszaladt a szemöldököm, de nem szóltam semmit. Nem akartam elhamarkodottan következtetéseket levonni, sem pedig kioktatni őt. Nem tetszettek a hallottak, és éreztem, hogy neki sem volt ínyére az este alakulása. Nem tudtam, hogy miként is reagáljak, így csak még közelebb simultam hozzá. A következő kérdése hallatán meglepetten néztem rá, majd elnevettem magam. - Imádom a száguldást, van is motorom, bár Jason mindig lenyúlja, de amúgy imádom. – Kacéran a nyakához dörgöltem az orrom. – Szívesen száguldanék veled akárhová. – Nagy szó volt ez tőlem, hiszen már túl rég éltem úgy, hogy szinte már megrögzötten irányítottam mindent én. - Oh…szóval a padlón… csábító ajánlat, és még nem kizárt, hogy behajtom rajtad. – Lassan megpróbáltam felülni, már ha Olen karjai engedtek. Túl jól éreztem magam a karjaiban, így ahogy eltávolodtam hirtelen úgy éreztem, mintha lehűlt volna a levegő. Furcsa érzés volt, hogy valakihez ennyire ragaszkodom, de nem kezdtem el most ezen gondolkodni. - Gyere, vár az országút! – Csábos mosollyal néztem rá, miközben sikerült felkelnem a kanapéról.
Talán magamnak is nehéz lenne megmagyaráznom, hogy mi féle örvénylő, ismeretlen érzés járt körbe. Hiába próbálnám feltárni azt a bizonyos dobozt, melyben minden olyan dolgot elzártam, amik egy halovány érzelmet is szabadjára engednének bennem, akkor se tudnék rájönni, hogy tudott ez a valami kibújni belőle, és ilyen mértékben magával rántani. Csak megtörtént, elsöpört, és magával ragadott... Elég volt Shayenre néznem, és tudtam, hogy a szívem nem azért ver félre, ütemtelenül hevesen, mert megbolondultam. Kész tény volt, hogy az övéért reszketett minden lüktetésével, minden facsaró, intenzív dobbanásával. Kétségtelenül tudtam, hogy beleszerettem, és hogy nincs semmi, ami ezt érces csákánnyal ki tudná belőlem vájni. Egész egyszerűen csak annyira furcsa volt... Sosem tudtam szeretni, Kiana óta senkit sem. Most pedig bekeringőzik az életembe ez a csodálatos nő, én pedig nem átallok ellenállni. Nem is tudnék, nem is akarok... Őt akarom, most, holnap, és örökre. Ameddig csak magamhoz ölelhetem. - A gondolatsor következtében talán egyre jobban szorítottam magamhoz, míg nem finom ujjai végig siklottak arcomon. A kijelentésen csak elmosolyodtam, igazából nem érdekelt, ha nyálasan hangzott. Csak nem az én stílusom... Kezdek totál kifordulni önmagamból... De talán ez az a fajta változás, ami kell, ami jó, amitől értelmet kap az élet! Szinte belém mart tüzes karmaival az a forrongó láng, ami szemeiben szikrázott fel, mely úgy égett belém, mintha csak halálos sebet kapnék. Őrület... Talán sosem éreztem semmit ennyire egyértelműnek, és erősnek. Semmit. - Az bizony. - öleltem még jobban magamhoz, ahogy édesen felnevetett. És voltaképpen szavak sem kellettek hozzá, hogy érezze benne azt a féltést, és szerelmet, amit iránta táplálok. Veszélyes, tudom... Ha kinyitja valaki ezt a valamit, amit szívnek nevezünk (épp kezdek rájönni, hogy nekem is üzemképes!), onnantól sebezhetővé válik. Pontosan az által, akit oda "bezár", és óvva vigyáz rá. De garantálhatom, hogyha Shaynak bármi baja esik, az illetőt, sőt mindenki mást is egyesítek a földdel! - Ezt szinte gondoltam... - nevettem fel szórakozottan, elvégre ha közvetlenül nem is ismerem ezt a suhanc kölyköt, ettől függetlenül a híre hamarabb bemutatja, mint ő saját magát. - Nem gond. Ha kellek, megyek. Aztán összerakom a felmordult apukát. - vigyorogtam továbbra is, noha utána azonnal belegondoltam, hogy ez már majdnem felér egy apai szerepjátékkal, így a vonásaimról lefagyott az a pimasz mosoly. Nem feltétlen volt ellenemre, csak idegen tőlem a helyzet. - Nem rontom el a gyomromat, romlott étellel... - rántottam meg szemöldökömet játékosan, valami igen fancsali képet vágva, persze csak jókedvűen. Eszem ágában nem volt senkit se bántani... bár nem kizárt, hogyha túl feszítik a húrt, akkor nem fogom sajnálni egyik lázongót sem, mikor a felsőjüknél fogva teszem ki őket az ajtón, némi gyengéd agresszióval megspékelve. - Te pedig ne keménykedj... - csíptem meg finoman az oldalát, majd húztam végig tenyeremet rajta lefelé, egészen a combjáig. Nevettem, hisz mást nem is tehettem. Mókáztam csupán. Felőlem lemészárolhatja őket, mit bánom én. Csak nem tudnék lelkendezni érte, ha ezért megütné a bokáját. De értettem én a rejtett humort. Az apuci szó hallatán, talán azonnal töröltem is volna a kis fejéből a megnevezést, de ahogy helyezkedni kezdett az ölembe, már valahogy nem volt fontos. Inkább csak hagytam, hogy bújjon hozzám, hogy szinte összeolvadhassak vele. Ám az őszinte, de valós ténymegállapítás során megszorult a szívem, és úgy kezdett bennem kapálózni, mint az elejtett préda, mely az életéért küzd. Tisztában voltam vele, ha más nem is, de ő mindent lát a szemeimben, és mindent érez is rajtam. Még akkor is, ha kemény falakkal rejtem el... Ő egy villanás alatt beférkőzik. Nem bántam, csak olyan eszméletlenül hihetetlen volt. Mégis jó érzéssel árasztott el. - Rád lehetetlen máshogy nézni... - mosolyodtam el szinte már önkéntesen, miközben végig simítottam arca élét. A szívem az övével gyorsult, az övével lüktetett fel, mintha egyek lennének. Talán azok is, csak sokára találtak egymásra. Csendesen hallgattam a témakifejtést, Castorról és a csürhéjéről. Igazából az volt a legdühítőbb, hogy mocsok mód, pofátlanul azt hiszik, hogy azért mert ide telepítették őket, nekik már mindent szabad... De most nem akarok ilyenre gondolni, és nem is fogok. Szóval főként bólogattam, apróbbakat szívva a fogamon. - Ettől én még... - most mi? Most ki fogom mondani? Elég, hogy érzi... Épp elég... - ...féltelek. - nem... úgy fest, úgy kívánkozott ki belőlem, mint a robbanni készülő atombomba. Fejemet kissé lehajtottam, vállához simulva, szögesen meredve a nappali másik végébe... Minek után sikeresen beszámoltam az esti kis okosságomról, talán meg is könnyebbültem. Bár, ettől még mérgelődtem rajta kicsit, de csak magamban, csak úgy egyszerűen. Shane egy balf@sz, nincs ezen mit szépíteni, és nem is fogja elrontani a napomat az, hogy most rajta verjen az ideg. A kedves kacaj pedig újfent felélénkített, amint nyakamba borult játékosan. Na ez az, ami fontos! Semmi más.. - Hát, akkor nem fogok újat mutatni, de azért egy próbát megér. - kacsintottam egyet, miközben hagytam, hogy felegyenesedjen karjaimból. - Állok elébe. - löktem fel magam én is, a hívó szóra csak biccentve egyet, széles mosollyal arcomon. Nem tudom mennyire is tolta már ki a szekeret, de azért nem árt, ha kapaszkodni fog... Nem kértem többet, csak öt percet, míg felrángattam magamra valami értelmes öltözetet, majd a bejárati ajtó előtti szekrényből elővarázsoltam két bukót, egyet játékosan átpasszolva Shaynak. - Csak Ön után. - engedtem magam elé, egész színpadiasan, és szórakozottan. Még rajta se voltam azon az átkozott motoron, de már pezsgett a vérem. Leérve a ház elé, egész gyorsan előálltam a Ducati Vyperrel, lefékezve Shayen mellett, hogy ő is felugorjon. Ám mielőtt még mindketten felhúztuk volna a sisakot, gyors, röpke csókot loptam tőle, kissé ölem felé döntve őt, majd engedtem is el. - Hova kívánja az utat kis asszony? - csaptam végül a fejemre a bukót, feldoromboltatva még jobban a pezsgő motort...
Ráérős léptekkel haladok a megadott lakás felé. Odalent állt egy motor, amit jó jelnek vehetek az informátorom szerint. - Tehát Olen itthon van. Csúcs! Egyébként szívesen elkérném tőle a járgányt egy körre, de azt hiszem, ennyire azért nem kell ajtóstól rontani elsőre a házba. Majd szépen sorjában... és akkor talán egyszer kölcsön adja. Most bőven elég lesz neki az infó, hogy itt vagyok, csatlakoztam a falkájához csak azért, hogy jobban megismerhessem. Talán ennyi elég lesz, hogy elhiggye, komolyan gondolom. A biztonság kedvéért azért van nálam egy tál lasagne is. Silas kóstolta a másik tálat, szerinte botrányosan túlfűszerezett lett, de szerintem meg csak féltékeny, hogy a bátyámmal tervezem tölteni a délutánt! Az ajtó elé érve egyik kezemben tartom a tálat, míg a másikkal megigazítom a felsőmet. Csőfarmerhez magas szárú, ám nem túl magas sarkú csizmát viselek, felül pedig fekete, egyszerű pántos felsőt, melynek nyomott mintája egy népszerű italmárka logóját ábrázolja. Hiába... ilyen remek kapcsolatot ápolok Mr. Jack Daniels-szel, hogy kebleimen viselem a nevét. Felette kockás ing, fekete-piros méghozzá. Hajam lófarokba kötve és kopogás után nem igazán várom meg, hogy ajtót nyissanak. Nemes egyszerűséggel beljebb tessékelem magam, elvégre, ha bármit is megzavarnék, akkor az Olen hibája lenne. Hát miért nem zárja be az ajtót, ha olyat művel, ami nem a húga szemei elé való, nem igaz?! - Heló! - keresi tekintetem a bátyámat, miközben felmérem a lakást is, lassan beljebb sétálva. - Yetta vagyok! Éééés hoztam lasagnét! - emelem meg kissé a kezemben tartott tálat elmosolyodva. Hát merre lehet ez a szemétláda?
Csak lazán... Magányosan, elvonulva, ahogy most jól esik. Legalábbis ezen gondolatokkal vackoltam el magam mára a világ elől, mind a meló, a falka és az emberek elől. Mondjuk, kivételesen nem voltam haldokló hangulatban, viszont a nagy nyüzsi amibe visszacsöppentem még túl... hogyismondjam... Túl sok volt. Fáradtan polcoltam fel a hátam mögötti párnákat, fejemet beléjük temetve. Csak egy fehér trikó, és egy hosszú, fekete sport nadrág volt rajtam, amit itt-ott sikerült lekajálnom chipssel, ahogy elnézem. Sebaj. Csak én látom, engem pedig nem zavar. Épp egyik kezemmel a tévét kapcsolgattam, a sok unalmas, borzalmasabbnál borzalmasabb műsör között szaladgálva, mikor furcsa energiák kezdtek körbe járni. Egy pillanatra meg is állítottam az adást, és a másik tenyeremet is előhalásztam a chipses tálból. - Mi a... - szemöldököm összerándult, komor tekintettel bámultam a hálóm ajtaja felé, mintha onnan kurvára bármit is látnék! Egyébként sem értem minek stresszelem magam, mert ezek az energiák falkán belülitől származnak. Mindenesetre jobb, ha nem akar megzavarni, mert rohadtul el vagyok foglalva! Vállat is vontam, majd egy szusszanással visszavágódtam a párnák közé, újra felvéve az iménti pozitúrámat. Pár perc, vagy talán csak egy telt el, mikor az ajtóm nyílni kezdett, én pedig szinte már önkéntesen rántottam fel magam az ágyról, két lábra pattanva. - Nagyon vicces... - dörzsöltem össze tenyereimet, hogy némileg megszabaduljak a rájuk tapadt morzsáktól, majd indultam is meg a bejárati ajtó felé. - Kitekerem a nyakát, bármelyik is legyen az... - morogtam az orrom alatt, habár nem gondoltam komolyan. Ám ahogy kifordultam a folyosóról az ajtó elé, és megpillantottam a vendégemet azonnal lefagytam. Talán még a szemeim is elkerekedtek, ahogy mindkét szemöldököm iramba vágódott a homlokomra. - Helo... - szakadt ki belőlem akaratlanul a köszöntés - az is meglehet, hogy totál értelmetlenül -, noha még mindig némileg döbbent képet vágtam. Aztán egy fejrázással körített agyboot-olást követően visszarendeztem az arcomat. - Most kapásból lenne három kérdésem, de azt hiszem magamnak is meg tudom válaszolni... - vontam le elég sietősen a következtetést, ahogy ott állt velem szemben, miszerint...: Vajooon, hogyan is került ide, honnan tudta egyáltalán, hogy itt lakom, és mi a francot csinál a falkában?! Beszarok... - Mit akarsz? - sóhajtottam egyet, majd elindultam a konyha irányába, hogy mégse az ajtóban álldogáljunk. - Gyere... Ha már úgyis bejöttél elég paraszt húzás lenne elküldenem. Szóóóval... - fordultam hátra, féloldalasan. - ...konyha? - elvégre kaját is hozott, amiből még nem biztos, hogy enni is fogok, de a gesztust értékelem. Csak azt nem, hogy bemászott a lakásomba... Ahogy az említett helységhez értünk, fáradtan fújtattam egyet, a kávé géphez lépve. Oda se néztem, csak rutinból nyomtam be a piros gombot, hogy ideje lesz lefőnie. Úgyis már tegnap este bekészítettem... - Nos... - emeltem át tekintetemet Yettára, miközben felmásztam az egyik székre. - ...remélem a kávét bírod, mert mással nem tudok szolgálni. - annyira rendes házigazda vagyok, hogy már fáj... Mindenesetre jobb így, viselkedjünk felnőttként. Semmi értelme nem lenne azonnal a torkának mennem, hogy mégis mit képzelt, vagy gondolt? Nem, nem szimpatizáltam így elsőre azzal, hogy a falkánkhoz tartozik. Ez van. Mindegy, nagy fiú vagyok, idővel nyilván megszokom... - Szóval, mit keresel itt...? - felkönyököltem az asztallapra, tenyeremet végig húzva a tarkómon, és homlokomon egyaránt.
A meglepődöttség láttán bocsánatkérő mosolyféle szaladt képemre. Arra pedig, hogy lenne három kérdése, azért láthatóan megereszkedtek vállaim. Oké, nem vártam egymás nyakába borulós, világfájdalmait elfeledős, nagy családos összeölelkezést, de valahogy kétkedést sem. - Nyugodtan tedd fel őket, hátha rosszul válaszolnál valamelyikre. - Szusszantam, kissé talán dacos, sötét pillantással tekintve rá, helyette azonban egyetlen egy kérdést kapok. Mielőtt felelnék rá, aprót biccentek. A konyha tökéletes lesz, bár ha ennyire feldúlta már az is, hogy újfent láthat, akkor a helyében félteném az eszközöket odabent tőle... Meg a tulajdon nyakamat, de veszélyesen szép az élet, nem igaz? A konyhába érve nem ültem le, egyszerűen csak a pultra helyeztem a kisebb tálnyi lasagnét és onnét tekintettem a másikra, miközben arcom elől kisöpörtem egy szemtelen, kósza szőke tincset. - A kávé tökéletes. - szusszanok én is a pultnak dőlve, valahol mellette, persze tartva a tisztes kartávon kívüli távolságot. Annyira én sem vagyok rámenős, hogy a személyes terébe a jelenleginél is jobban belemásszak. Na meg örök érvényű igazság, hogy aki vonat elé ugrál, azt előbb-utóbb elcsapja a sínbohóc. Maradnék az utóbbnál, ha lehet, túlságosan szeretem az Életet. Kérdésére vállat vonok látszólag flegma, nemtörődöm könnyedséggel, mintha igazán semmiség lenne a dolog. - Úgy döntöttem, eltekintek attól, hogy leordítsam a fejedről a hajadat és revansot vegyek mindenért, amit kihagytál az elmúlt százhatvan évben, elvégre mindketten felnőtt, érett emberek vagyunk... és tovább lépek a kettes pontra, mi szerint szeretnélek megismerni. - Felelem higgadtan és magamat is meglepem a diplomatikusan korrekt, őszinte válasz megfogalmazásával. Talán az ő ideges viselkedése, kattogása váltja ezt ki belőlem, fene tudja. Minden esetre, ha máshogy történt volna, valószínűleg egy "Keblemre tesó!" felkiáltással is beértem volna, magyarázatul arra, mit is keresek én itt. - Meg hoztam kaját, mert otthon nem akart sehogy se elfogyni. - Küldök felé ártatlan, bájos mosolyt. Na vajh miért? De én igenis NEM FŐZÖK ROSSZUL! Csak félúton vagyok a tökéletesítés felé... (Már nem ehetetlen a kaja, csak nem is nyalja meg az ember mind a tíz ujját utána.)
Nyugodtan tegyem fel őket. Persze. Az nem lenne nyugodt és végképp nem lenne empatikus, szóval ejtsük a dolgot. Ennek pedig legjobban megvalósítása az volt, hogy bevándoroltunk a konyhába. Ott legalább nincs akkora kupi, mint a lakásom többi részén. A chipses ágyamról ne is beszéljünk... Nem tudtam igazából mire vélni a látogatását, és egyáltalán ezt az egészet, ami most van. Igaz, már nagyjából sikerült elfogadnom a tényt, miszerint a húgom, viszont cseppet sem voltam boldog, hogy csatlakozott a falkához. Lehet kedveskedésnek szánta, de rohadtul nem tudom értékelni. Legalábbis még most nem. Aztán kitudja... Viszont a kis szónoklatára nem tudtam jó pofát vágni. Már megint kezdi ezt a faszságot. Revansot vesz... Mire? A semmit tudó töklére a fejében? Revans... beszarok. Komolyan. Azt hittem már nem tudja fokozni ezt az egész helyzetet, és akkor még lenyom nekem egy ilyen bevezetőt, hogy egyébként meg ugyan már ismerkedjünk meg... Röhej, mindegy. - Ahamm... - jegyeztem meg egyszerűen, miközben az egyik ropis zacskóért nyúltam, hogy feltépjem annak tetejét. - Kérsz? - löktem át neki a rágcsálnivalót, noha előtte elővakartam belőle három pálcikát, amiket elég unott ábrázattal kezdtem el majszolni. - Nézd, Yetta. Nyilván nincs más lehetőségem, mint hogy megismerjelek. Mivel nem foglak tudni mindig kikerülni. Sőt... Nincs is hozzá kedvem, hogy miattad változtassak az életemen. - álltam fel közben, mert a kávé sikeresen lefőtt. Éljen a legújabb technika! A szekrényből két fekete bögrét halásztam elő, a saját ízlésem szerint készítve el bennük a kávét. Bunkó vagy nem bunkó, nem kérdezem meg hogy kéri. Három cukor, kis tej, iható. Pont. Egyszerű mozdulattal löktem elé a 'műremeket', majd dobtam vissza magamat a székre, a mellettem vergődőt pedig kicsit megrúgva Yetta felé indítottam. - Ne ácsorogj. - olyan kedves vagyok, hogy az már fáj, és félő, hogy lassan egy agyátültetésre is szükségem lesz... - Szóval... Nem tudom mire is akarnál revansot venni. Ameddig nem tudod, hogy mi miért történt, addig felesleges pattogni is. Talán célszerű lenne előbb megkérdezned. Ez az út talán könnyebben vezet affelé, hogy valóban megismerj. Másrészt... - hajoltam kissé előrébb, beleszagolva a levegőbe, hogy kihámozzam belőle a lassagna illatát. - Nem tudom garantálni, hogy itt ez az izé... el fog fogyni... - vágtam egy apró grimaszt, majd rájöttem, hogy vissza kéne vennem a flegmaságomból. Az étel szaga ugyan nem volt meggyőző, viszont bármennyire is egy tahó vagyok néha, mégis csak kedveskedni próbál, ezt pedig értékelni kell... vagy kéne. - Deeeh... Ehm. Megkóstolhatom, ha már fáradtál vele. - fancsali képpel bámultam rá ezúttal, belehörpintve a még gőzölgő kávéba.
A ropit elutasítottam, a helyet, amivel kínált azt pedig elfogadtam. Egyetlen könnyed huppanással foglaltam helyet, miközben hallgattam a szavait. Oké, tényleg nem hagytam sok választási lehetőséget neki - éppen ez volt egyrészt a célom a falkához való csatlakozással. A másik, hogy ne cipeljen Silas vissza "apához" Jersey-be. - Nem kértem egy szóval sem, hogy változtass. Csak próbálj meg innentől helyet adni benne! - vonok vállat könnyedén, noha a kimondott szavak súlya nehézkesen vánszorog keresztül a konyhán, feléje. - Hát akkor meséld el! Meséld el, hogy miért hagytad el anyáékat pont a legnagyobb szarban és hagytad, hogy azt higgyék, mindkét gyerekük meghalt. Meséld el, miért kellett az árnyékotokat magammal vonszolnom mindig és rátok emlékeztetnem a szüleinket. - Hangom kissé talán vádló, számon kérő... de kérő. A végére lemondó, szinte már bocsánatkérő a szusszanásom. Szentimentális és csapongó vagyok, mondtam már? - Nézd én... megértem, hogy a testvérünk halálát átélned nem lehetett kellemes, de kettőét sokkal nagyobb borzalom volt anyáéknak, mintha az egyikőjük ott lett volna mellettük és támogatta volna őket. - Bűntudatot akarok ébreszteni benne? Ugyan! Most már minek, hogy anyáék a föld alatt vannak jó ideje?! Őket ezzel nem hozom vissza... ellenben szeretném, ha tudná, ha felfogná és megértené, hogy ez nem rólam és a "jajj de jó, van még egy élő rokonom"-ról szól. Pont leszarom, van elég fivérem és nővérem a jersey-i falkában! A beharapóm is oda köt. Ez anyáékról szól, hogy ők min mentek keresztül. A másrészt-re követtem pillantását a kajára, majd visszatekintek rá. - Nem szereted? - őszinte, ártatlan a kérdés, melyre szőkeségem és kissé elszomorodóan kék tekintetem rá is tesz egy lapáttal. Azért, amikor azt mondja, megkóstolná, kihúzom magam némileg lelkesebben. - Ha hozol eszközt hozzá, szedek neked egy keveset! - nevezzetek egyszerűnek, de nem kell sok a lelki békémhez. Ilyen esetben legalábbis. Épp csak nem tapsolok egyet elégedettségemben. Azért... azt mégsem kellene, nem vagyok már tizenéves csitri.
- Kénytelen leszek, addig úgy se hagysz békén. - talán az első félmosolynak se nevezhető szájrezzenésem volt a társaságában, ami pozitívnak mondható. Ám ahogy azt kérte, meséljek, azonnal le is fagyott rólam az iménti arcvonás. Oké, én ajánlottam fel, és nyilvánvaló volt, hogy lecsapja. Néha gondolkozhatnék. Viszont talán nem árt tényleg túlesnünk ezen most, mint sem később. - Nem volt kellemes? - kaptam fel rá tekintetemet, melyben valami idegen, és sebesen lángra lobbanó fény villant fel. - Nem tetszik a stílus. - sziszegtem a fogam alól, ahogy újabbat kortyoltam. - De... válaszolok. - nyeltem egy nagyobbat, majd még egy sóhajt is eltoltam, aztán kiengedtem a torokszaggató rekedtséggel töltött baritonomat. - Nem mertem visszamenni. Az igazság az, hogy Kiana nem akármiért halt meg. Miattam verték halálra, miközben ő engem védett... Az isten csessze meg! - elindult egy jó nagydarab gombóc a gyomromból, feltolva minden régi emléket, felszakítva a sebeket, az árnyakat, amik körül zsongtak a hosszú évek alatt. - Bemenekültem az erdőbe, nem bírtam feldolgozni... Nem voltam képes élni se. Akkor, és ott ért az, ami ma vagyok. A teremtőm már régóta kinézett magának. És eljött az ideje, hogy magával vigyen. Ezután pedig már nem csak, hogy nem mertem, hanem jó ideig nem is tudtam volna visszatérni. Később, akartam. De attól tartottam szellemnek hinnének, vagy bármi másnak, ami totálisan összezavarja őket. Nem bírtam volna még egy terhet a vállamra venni. Képtelen voltam. - fájó szavak, melyek emlékképei mindvégig itt kavarogtak bennem. Belém marva, eltaposva, mint egy szaros kis bogarat... - Erre viszont nincs válaszom, hogy miért kellett ránk emlékeztetned őket. Ezt tőlük kellett volna megkérdezned. Ezt igazán nem róhatod rám fel. Az, hogy te miként éltél, ahhoz rohadtul nem volt közöm. Így nincs benne semmi ráció, hogy az én hibám lenne, amiért sajnos csak másodlagosnak érezted magad. - tényleg. Én nem is tudtam arról, hogy ő létezik, ez elég nyilvánvaló. És ha tudtam volna sem hiszem, hogy sokban hozzájárulhattam volna ahhoz, hogy más legyen az élete. Mindenesetre befejeztem. Részemről ez a téma le van zárva. Legalábbis ez a része. Legszívesebben agyon verném magam egy péklapáttal, hogy még mindig ennyire felkavar, és fáj, ami már évtizedekkel ezelőtt történt. Nem megy elfelejteni, akármennyire is próbálom. És mindemellett, nem elég, hogy próbálom a legalacsonyabb szintre szorítani, akkor megjelenik Yetta. Én meg örüljek is neki... Remek. - De szeretem, csak... - nem, már annyira leszedáltam magam, hogy nem akartam megbántani újra. - Persze, hozok. - motyogtam az orrom alatt, leöntve a maradék kávét is a torkomon. Továbbra is rutinosan mozogtam a konyhámban, előhámozva két tányért a szekrényből, majd mindkettőt elé csúsztattam, egy szedőkanál kíséretében. A villákat csak szépen letettem a pult közepére, ameddig szed a 'csodálatos' gyártmányából. - Gondoltam, te is eszel. - utaltam arra, hogy miért is két tányért vakartam elő. Persze ha nem, az sem gond. - Azért remélem nem óhajtasz megmérgezni. - néztem rá kétkedőn, de végül egy kicsivel erősebb mosoly siklott fel ajkaimra, mint az első. Amennyiben sikerült kiszedni lassagnát, úgy magam elé húztam, és némi filózást követően belekóstoltam. Az arcom itt-ott megrándult, csoda, hogy a szemem nem könnyezett be. Hát, ettem már jobbat is, hogy szép szavakkal éljek, mindenesetre egy béna vigyort villantottam Yettára. - Nem rossz... - nyeltem le végül, megköszörülve a torkomat. Azt hiszem, legközelebb illedelmesen nemet mondok, vagy szimplán megtanítom főzni. Nem mintha én tudnék, de ennél csak jobban megy...
Nem tetszik neki a stílusom? Cöhh, majd mindjárt fejembe csapom a glóriámat menten a kedvéért. Hát hogyne! - Az érzés kölcsönös. - felelem ciccenve, csendesen. Nem akarom elszúrni, de azért észrevehetné ő is magát. Ez pontosan az "amilyen az adjon Isten..." szituáció. Én úgy jöttem ide, hogy rendes, nyugodt körülmények között beszélgetünk, ő volt az, aki kapásból átment Morgóba! Szusszanva húzom a kávésbögrét közelebb, ujjaimmal, kezemmel átölelve, mintegy kicsit helyezkedve is a sejtéseim szerint nem túl vidám "meséhez". Ahogy hallgatom, tekintetem róla, arcáról és igencsak látványos változáson áteső vonásairól az asztallap felé orientálódik. Nehéz szavak ezek és közelében sem járhatnak azoknak a borzalmaknak, amiket átélhetett. Kedvem lenne kérni, hogy adja át képekként is az emlékeket, de sejtem, már így is ezer éve beforrt sebet téptem fel egyetlen kegyetlen rántással. - Én... sajnálom az utóbbit. Nem gondoltam teljesen komolyan, csak mindig könnyebb mást hibáztatni, tudod... - szusszantam, majd eszembe jutott még valami, amiért illene bocsánatot kérnem: - És bocs, hogy úgy letámadtalak a hot-dogosnál, de olyan régóta nyomozok utánad és annyira megörültem, hogy én... - A hangom egészen lelkesbe csap át, ám gyorsan leállítom magam. Nem ez a helyzet nem nevetést és lelkendezést kíván, akár mennyire is szívesebben beszélgetnék vele olyan témákról, olyan hangulatban. Talán egyszer annak is eljön az ideje... Talán. Arra, hogy hoz tányért, elmosolyodva biccentek, amikor pedig kettőt tesz le elém, kiszélesedik a mosolyom. Végülis, miért ne ennék vele? - Még korai lenne, még nem derült ki rólad, hogy valami totálisan kőbunkó, retardált szociopata kém vagy. - nevetem el a mérgezős megjegyzését, miközben ügyes mozdulatokkal szedek egy kisebb adagot neki és egy hasonlót nekem. A villával lassú mozdulattal emeltem a számhoz a falatot és nyeltem le. Kissé elsóztam, azt hiszem... Igazából egy fűszereskosár borulhatott bele a szószba, de a husi legalább megfelelően átfőtt, sült, tudomisén mit csinált. Olen arckifejezése pedig olyan volt, mint a Raffaello. Többet mondott minden szónál. - Ehetetlen. - vágom rá lefelé biggyedő ajkakkal és némi beletörődő szusszanással a szavaira. Mindig is egészséges volt az önkritikám. - Ne erőltesd! - Felelem, még mielőtt esetleg ellenkezne és újabb falatot próbálna letuszkolni bizonyításul a torkán. Hajamba túrok, ez olyan égő. Pedig úgy igyekeztem, hogy ne szúrjam el....
Persze, hogy kölcsönös. Sem neki, sem nekem nem megy egyelőre ez az engedjük el magunkat dolog. Nem muszáj, csak nem ártana... Ahogy beszéltem kezdtem úgy érezni, hogy benne is átalakulnak dolgok, legalábbis az energiái ezt sugallták. Igaz, most kevésbé voltam ezzel elfoglalva. Az jobban lekötött, hogy próbáltam a szaros kis érzéseimet eltemetni, és visszazárni abba a feneketlen kis fekete dobozba ahol eddig is voltak. - Tudom. - feleltem egyszerűen, néhányat bólintva is mellé. Nagy fiú vagyok már, el tudom képzelni, hogy ő mit érzett, ahogy most már ő is, hogy én min mentem keresztül. Viszont ahogy bocsánatot kért íriszeim akaratlanul is felvillantak rá, melyekben már csak valami keserű fény keringett. - Nem gond. Azt hiszem. Meg kell értened, hogy ez nekem... nem könnyű. És akkor és ott a viselkedésem is ennek a mértékét mutatta. Nem mintha egyébként nem egy flegma seggfej lennék, de... - nyugodtan beszéltem, miközben beszívtam egy jó adag oxigént a tüdőmbe. - ...gondolhatod, hogy mennyire váratlanul ért, és mennyire sértett, mennyire rossz viccnek találtam. - az állkapcsom kissé megfeszült, ahogy újra rá emeltem a tekintetemet. Nem tudtam még hova tenni, ahogy azt sem, hogy akarom-e kedvelni. Viszont az sem volt már látszólag sem ellenemre, hogy esélyt adjak arra, hogy megismerjen és én is őt. Fura fintora az életnek, és eléggé nevetséges is, és ami a legrosszabb benne, hogy úgy ránt az ostora alá, mintha egy egyiptomi építőmunkás lennék, aki kiérdemelt egy jó adag fájdalmat. Rémes... Közben az étel is elém került, és bár tényleg nem volt a fogamra való, ettől még beledögleni nem fogok. A mérges megjegyzésemre tett válaszára apró mosoly rajzolódott ajkam sarkára. Hát, igazából kőbunkó nem vagyok, csak simán. A többi pedig nem túl esélyes, ami a felsorolást illeti. Ami azonban kétségtelen volt, hogy az arcomról mindent leolvasott, és már-már kezdtem megsajnálni, ahogy szája lebiggyedt, és némileg elkeseredett arcot vágott. - Neeem, nem ehetetlen csaaak... - emeltem fel a villámmal együtt egy darabot. - ...kicsit túldobáltad sóval, meggg... egyéb ízesítőkkel. - ezúttal már szélesebb mosolyra húztam a szám, és lenyeltem a következő falatot is. - Erőltetem? Hmmm... - felkönyököltem az asztalra, és néhány másodperces szuggerálást követően sunyin elvigyorogtam magam. - A kajámra utazol, mi? Nos, tájékoztatásul közlöm, hogy az enyém, szóval felejtős a számodra. - kedveskedtem volna? Isten tudja már... Nem tudom mit éreztem, minden kavarodott bennem, de legalább a jobbik modorom kerekedett felül ,ez jó pont. Újabb és újabb falatokat nyeltem le a gyomromba, és bár még egy-két fintor kiszaladt az arcomra, ettől még igyekeztem nem mutatni, hogy tényleg elrontotta a fűszerezést. - Yett'... - szólaltam meg, miután befejeztem az étkezést, majd tenyeremmel ösztönösen megtöröltem szám széleit. Kicsit közelebb húzódtam hozzá a székemmel, de még mindig távolságtartó voltam. Hiába tagadnám, hogy még mindig ki voltam akadva, hogy csatlakozott, és csak így rám tört, viszont valami miatt mégsem tudtam volna egyetlen rossz szóval sem illetni így hirtelen. - Én is szeretnék tőled... izé. Szóval... sajnálom, hogy nem úgy fogadtalak, ahogy szeretted volna. - többet nem mondtam, hiszen nem is tudnék. A reakcióm akkor is és most is normális volt, mindamellett, hogy most már kicsit máshogy látom a dolgokat. Nem sokkal másképp, de már jó irányba halad. Ha valóban ez a jó irány. - És, egyéb kérdéseid vannak? - fordítottam kicsit oldalra a fejemet, kérdő pillantást vetve rá, amiben talán fellelhető volt némi aggódás az iránt, hogy nem feltétlen mennék már bele kényesebb beszélgetésbe, és valamiféle nyitottság is. Legalábbis nagyobb méretű pár hajszállal, mint eddig.
Szomorkás ábrázatomon túl tekintetem kérdőn csillan, kissé ki is húzom magam, ahogy felé pillantok. Túl milyen? - Szóval rooossz! - nyaffanok fel megsemmisülten, mint egy ötéves és tenyereim mögé rejtem arcom. Nekem ne mondja hogy nem rossz, mikor nem is tökéletes! Ez az egész különben is tökre ciki, a rohadt életbe is. Legközelebb csokit veszek vagy rendelek valamit és majd azt mondom, én csináltam. Igen, még a logót is a pizzás doboz tetejére! - Hm? Dehogy, én nem...! Nem utazok a kajádra... - dörmögtem nem létező bajuszom alatt megsemmisülten és inkább ejteném már a témát. Túl van tárgyalva, legközelebb nem így próbálkozom majd, hiába mondják, hogy egy férfi szívéhez a gyomrán át... ami mondjuk a kevés anatómiai tudásommal se jön össze sehogy, hogy reálisan nézve mégis hogyan lehetséges. Hülye szólások! Ahogy a nevemet ejti, felkapom az asztallap bámulásából tekintetemet rá, érdeklődőn és őszinte kíváncsisággal, hogy vajon mit is akarhat. Meglep, de ez az a kellemes fajta meglepődöttség, ami úrrá lesz rajtam. Még egy szelíd mosoly is átsuhan képemen, gyermeteg zavart leplezve. - Olyan sokféleképpen elképzeli az ember ilyenkor és sosem úgy alakul, ahogy szeretné... Benne volt a pakliban, hogy elhajtasz a picsába és ha nem lettem volna elég rámenős, akkor most nem ülnék itt. - Szusszanok, majd az a mosoly csak kiszélesedik képemen és szórakozottan "bokszolok" egyik öklömmel a vállába. - Szóval ne félts engemet! - feltételezni se merem, hogy féltene engem vagy a lelkivilágomat, ez inkább csak amolyan szófordulat, hogy spongyát a dologra, meg van bocsátva minden! Főleg, mert ő ajánlja fel, hogy kérdezzek. Én pedig úgy látom jónak, hogy a régmúltat ne faggassam tovább, hiába lenne hirtelenjében ezer meg egy kérdésem a nővéremről, róla, a szüleinkről... az egész esetről. - Mesélj Fairbanksről! Már itt vagyok egy ideje, de annyira nem ismerem, a falkádat pedig végképp nem... - induljunk távolról és majd eljutunk az egyénig, Olenig is talán. Valami életvezetési könyvben olvastam ilyesmi marhaságot, de sosem hittem volna, hogy egyszer hasznát veszem.
- Nem rossz. Csak, más, mint amit megszoktam. - igyekeztem véletlen sem leszarozni a kajáját. Nem csak azért, mert kedveskedett vele, hanem mert tényleg nem volt annyira rossz. Csupán nem ehhez szoktam hozzá. Meg gondolom más sem, de ez részletkérdés. Habár, úgy látszik a némileg felengedettségemből fakadó mókázásom nem igazán jött be. De ácsi! Nem is én akarok itt "bizonyítani"! Ha nem, hát nem. Én nem erőltetem ezt sem. Szíve joga duzzogni is akár, én nem szabok határokat, ameddig a lakásom és én is egyben maradunk. Bár, nem ezért jött, szóval fél öröm. - Valószínűleg nem. - vágtam rá egyszerűen. Én biztos nem kerestem volna fel, még akkor sem ha valamiféle kíváncsiság kezdett volna el hajtani. Ennél sokkalta önfejűbb vagyok és makacsabb... Az a baj. - Talán idővel örülni fogok, hogy rámenős voltál. - jegyeztem meg halkan, motyogva szinte. Lehet, hogy nem épp kedves, de legalább őszinte. Mégsem borulhatok a nyakába, hogy de jó, hogy vagy! Később azonban megeshet, hogy hálás leszek az életnek, hogy az utamba ejtette. - Nem féltelek. - mosolyodtam el haloványan, ahogy arrébb toltam az üres tányért. Majd idővel a mosogatóba is belevágom, de egyelőre elég lusta vagyok ehhez (is). A kérdésére elbillentettem a fejemet, és az értetlen arckifejezésem is jól érzékeltette, hogy nem igazán erre a kérdésre számítottam, de annál jobban örültem neki, hogy nem a múltamban vájkál. Még egy jó pont. A végén még azt fogom hinni, hogy kezdem megkedvelni. Csúfos lenne ilyen hirtelen, bár nem elvetendő. - Fairbanks... Hideg, mocskos, kisváros. De én itt élek azóta. És idővel meg lehet szeretni. Főleg ezt a részét. - pillantottam ki az ablakon a hegyi erdősség felé. Sokat lógtam ott kölyökként, és még ma sem vetem meg, hogy néha kitérőt tegyek arra. Igaz, mióta Shayen nincs, nem szívesen megyek oda... - a gondolatra pedig még az arcomon is valami megránduló izom kezdett el párat pattogni, majd sikerült leszorítanom ezt az emléket is. Én nem plüss állatokat, bélyeget, vagy bögréket gyűjtök, hanem a kicseszett negatív emlékeket. Roppantmód örülök is neki... - Gyere ide. Mutatok valamit. - húztam közelebb a székét, bár csak óvatosan, majd néhány másodpercig csak az enyémhez hasonló (sőt ugyanolyan) íriszekre fókuszáltam. Az elmém kitárult, beengedve Yettát, megmutatva neki az erdőt, amikor még kamasz voltam. Túl szép volt, és talán még egy idétlen mese festői tájának is betett volna, ahogy az emlékben megelevenült kölyök koromat láthatta, talán a huszadik vadászatomon. Aztán elvágtam a szálat, és egy pillanatra halk nevetést, és két fiatal ölelkezését vetítettem át neki. A két fiatal Kiana volt és én. Aztán szétrobbanó felhőrétegként oszlott szét minden emlékkép. - Később talán többet is mutatok. De ennyi minimum járt. - utaltam Kianára, elvégre joga van látni őt. Igaz, minden porcikámban valami túlbuzgó rezgés szám kezdte áthágni az alapfrekvenciát. Nekem is elég volt. Egyelőre. - Hiszen, inkább ez érdekel. Gondolom. - nyeltem egyet, majd fellöktem magam a székről, és a hűtőhöz sétáltam. - Üdítő. - rántottam ki egy üveges, rostos őszi-lét a hűtőből, majd dobtam is át Yettának. Remélem a reflexei a helyén vannak. Végül magamnak is előhalásztam egyet, és kissé visszább húzva a székemet, leültem újfent. - A falkánk elég összetartó, bár az utóbbi időben kicsit megbomlott itt-ott az együttműködés. Ezért van itt a másik falka. Voltak... kevésbé ide való tagok is. - meghúztam az üdítőt, és be kell vallanom ez már kellett. Kezdett kiszáradni a szám. - Most új Atanerkünk van, gondolom vele találkoztál. Mindegy is. Nem mondanám, hogy mostanság hosszú életűek. - nem folytattam, kár volna belemenni, hogy hányan bitorolták már ezt a pozíciót, és hányan estek el tőle. Van aki örökre... Gondolok itt Vinc-re... - És te? Mesélj magadról valamit. Jersey-ben voltál mindeddig? - tettem fel a kérdést halál természetesen, hiszen egyértelmű volt, hogy onnan jött. Én is onnan jöttem...
Őszintén remélem, hogy örülni fog, nekem pedig nem kell majd a rámenősségemet megbánnom. Aztán ki tudja... egyelőre csak egy célom van: ismerkedni a hellyel és ez által vele. De főleg vele! Fura ez a kettősség, amit érzek vele kapcsolatban. Szinte már se veled - se nélküled, mint valami rossz szerelmetes dalban vagy szappanoperában! Vicces. - Jah, az feltűnt. Még jó, hogy nem pakoltam nagyon lenge ruhákat. - Szélesedik ki mosolyom a hideg említésére, ezzel együtt érdeklődővé válik pillantásom és követem tekintetének irányát az erdők felé. Még nem igazán jártam arra, csak a múlt teliholdat húztuk ki Silasszel egy sziklásabb részen, azt gondolván, oda úgysem merészkedik senki kettőnkön kívül. Igazunk lett. Amikor helyezkedik, csak még jobban elkerekedik tekintetem, vonásaiból próbál leolvasni fürkésző pillantásom bármit is. Még egy szelíd mosoly is villan zavaromban ajkaimon a nagy "farkasszemezés" közepette. Aztán elmerülök az emlékeiben. Elvadult, messzi tájon száguldok a préda után... köröttem az erdő ezernyi nesze és fenyvesek jellegzetes, gyantás illata úszik el. Tényleg idilli a dolog, ahogy ropog a szűz hó a talpam alatt, s kedvem lenne hempergőzni benne, megmosva hófehér... várjunk csak! Rézarany szín bundám, hisz Olen szemén át látom most a dolgokat. Elmerülnék a képben, de megszakad és először nem tudom hova tenni a nevetést és a két szöszke gyerkőcöt, de aztán... a kép véget is ér, én pedig szusszanva dőlök a székem háttámlájához, ujjaimmal kissé zavartan simítva végig arcomon, államon, miközben aprót nyelek. - Én... - fogalmam sincs, mit akart ezzel elérni, de talán nem is fontos. Aprót szusszanok lemondóan és inkább nem köszönöm meg az élményt, hálálkodok majd akkor, ha tudom magamban hova helyezni azt a szőke, nevetős kis teremtést, akit sosem ismertem és mégis ijesztően hasonlítottunk volna külsőleg, ha mellette növök fel. - Anya szemeit örökölte ő is. - jegyzem meg csendesen, miközben ő ellép tőlem és a hűtőt veszi célba. Szerencsére a reflexeimre nem lehet panasz, na meg figyelmeztet is, így elkapom az üdítőt, amit felém dob. Leteszem a félig üres (vagy félig teli, nézőpont kérdése) kávésbögrém mellé, miközben hallgatom, amit a falkáról mesél. Elég átfogó, semmi mély sallang. Bizalmatlan, megértem. - Igen, találkoztunk. Jó bőr! Mármint... szimpatikus. - Szélesedik ki bocsánatkérően mosolyom, de igaz, ami tuti: szemrevaló a főnökasszony, ezt gondolom bármely kan aláírja nekem. - Miért nem azok? - kérdezek rá, mit sem sejtőn a sérelemről, ami nemrégiben érte őket. Hát honnét kellene tudnom, hogy megint aknára tapostam a rét közepén, nem igaz? Nála sokkal nagyobb lelkesedéssel és átéléssel mesélek a saját életemről, de én már csak ilyen vagyok. - Igen, ott. A Jersey-i falka vezére harapott be, mert szüksége volt egy jó beszélőkével megáldott emberre. - vonok vállat. Igazából sok minden másra is szüksége volt Nestornak, még ha nem is látta be, na de azért voltam én, hogy ezekre felhívjam a figyelmét. - Arrafelé nyugi van, így jutott időm megkeresni téged is. - Nem teszek említést arról, hogy megöltem egy csomó ártatlant akaratomon kívül és ezért a nyakamban lohol egy vérben forgó szemű őrző. Ezt mi lerendezzük Silas-szel. Ápropó Silas! - Ja és utánam szalajtottak egy hímet is. - Ha nem küldik is jött volna magától az az idióta, efelől nincsenek kétségeim. - A hegy lábánál bérlek lakást, ha esetleg... - tekintek rá, nem fejezve be a mondatot. Hisz úgyis tudja: Ha esetleg úgy döntene, hogy ő kezdeményezne, keresné a társaságomat.
Elmosolyodtam. Nem túlságosan, de még érzékelhetően, ahogy elakadt a hangja. - Mindannyian, ahogy elnézem... - fejemet kissé lehajtottam, ahogy anyám... anyánk került szóba. Fura ezzel még csak gondolatban is játszani, de idővel bizonyára meg fogom szokni. Muszáj lesz... Többek között ezért is, hogy tovább ne feszegessük a dolgot, léptem a hűtőhöz. Na meg, kiszáradva bajos beszélgetni. Főleg, hogy az újabb témánk a falka lett, ami akárhogy is nézem sosem lesz fényesebb. Letudtuk már a virágkorunkat, és a legfőbb baj az, hogy nem csak az újak, de a régiek is elég sok galibát tudnak okozni. Lassan már hajlok rá, hogy mindet ki kéne nyírni, vagy legalább valami drasztikusabb eljárásban részesíteni őket. - Nem régóta Atanerk. Egyébként valóban nem rossz. - vontam fel egyik szemöldökömet, noha nem a saját szavaimra, hanem még inkább az övére. Viszont kár volna ellenkeznem a nézőpontjával, Mili tényleg csinos nőstény. - Hogy miért? - kortyoltam bele az üdítőmbe. - Mert nem tudnak irányítani. Bár, ez nem csak miattuk van. Én még mindig azt vallom, hogy erősebb kézzel, többre jutnának falkán belül. Túl... túl sokat tehetnek/tehetünk meg. Ez pedig ilyen időkben nem igazán jó dolog. Gondolom én, de csak egy Tark vagyok. Nem sok szavam van. - sóhajtottam egyet lemondóan. Kár forszírozni is, mert így van. Ha még olyan ötlettel is állnék elő, ami a falka javát szolgálja, akkor se hatná meg őket. Vagy, talán csak egy kicsit. Az pedig nem mérvadó. Csendesen hallgattam míg mesélt, kényelmesen hátrább dőlve, felkönyökölve az asztallapra. Ujjaim között néha meg-megpördült az üveg, aminek tartalmát készségesen fogyasztottam. Csak egy értetlen ámbár érdeklődő pillantást vetettem rá, amikor az utána küldött hímet emlegette. Lehet hümmögtem is, nem igazán figyeltem oda mennyire hallatszik ki. Nekem édes mindegy kivel jött, ameddig nem bolygat sem engem, se a falkát. Viszont amint a pontos helymeghatározással hozakodott elő, akaratlanul is megálltam az ivás mozdulatában, majd finoman vissza is ejtettem az üveget az asztalra. - Áhümm... Jól van. Raktározva. - emeltem mutató ujjamat halántékomhoz játékosan. - Esetleg... - ismételtem el szavait, habár pontosan értenie kellett, hogy ez csupán azt jelenti, hogy nem zárom ki a lehetőséget, hogy ténylegesen én keressem fel. Jelenleg többet nem is tudnék mondani. Nem tudom még mit akarok, és már az is nagy dolog, hogy egyáltalán beszélgetek vele. Tekintve, hogy eleinte mennyire ellenemre való volt. - Egyébként, köszi a kaját. - mosolyogtam halványan, miközben felemeltem a tányérokat, ha Yetta is végzett, majd mindkét kávés csészét, amennyiben azok is kiürültek, és a mosogatóba vágtam mindet. Estig elállnak, majd akkor elmosogatom, ma még úgyis mennem kell az O'Connorsba is. Remek... - Figyelj... a világért sem akarnálak elküldeni, de rengeteg dolgom van még. Viszont... örültem. Ömmm, ja. - vágtam egy elég béna mosolyt, ahogy mellé léptem. - Még... beszélünk. Gondolom. - ujjaimat zsebembe löktem, ahogy kissé tovább is haladtam Yettától. A továbbiakban nem szóltam, de persze, ha még akadt mondanivalója, nyilván meghallgattam.