Hálószoba
Konyha
Fürdő

Én valami csoda folytán mind a mai napig olyan nő maradtam, hogy szeretem megtartani az ígéreteim. Ugyan nem mindet, de azokat, amiket én ajánlok fel, általában tényleg meg szoktam, és ez most sem volt másként azzal kapcsolatban, amit Ashnek tettem. Maximálisan megértettem a problémáját, és el sem akartam képzelni, hogy mekkora trauma lehet neki egy autó hangja, vagy látványa, de attól még volt némi fogalmam, hogy mennyi időbe fog neki telni, mire túllendül ezen a félelmen. Nem lesz kevés, és akkor még finoman is fogalmaztam, szóval nem volt mit tenni, szerezni kellett másik járművet. Úgy sejtettem, hogy még nem volt bent Fairbanksben túl sokat mióta idejött, ezért is vetettem fel a motorral való közlekedés ötletét, Anchorageba pedig később is ráértünk bemenni repülővel, majd ha Yetta is ráér.
Igaz, hogy már napok teltek el azóta, hogy beomlott alattunk a bánya, de Olennel azóta nem igazán futottam össze. Betudtam ezt a véletlennek, de valami azt súgta, hogy volt némi szándékosság is a dologban. Lehet, hogy az ő részéről is, de természetesen az enyémről is, még ha nem is akartam bevallani magamnak. Végtére is, nem vagyok én holmi gyáva nyúl, nem volt rám soha jellemző, hogy kerüljek valakit csak azért, mert nem tudok vele mit kezdeni. Jobban mondva inkább a helyzettel nem tudok mit kezdeni.
Míg ezen gondolkodtam, átfordultam az ágyban a másik oldalamra, és elkezdtem kifelé bámulni az ablakon. Odakint még félhomály volt, a tájat pedig hó borította, de nem vakított el annyira, hogy hunyorognom kelljen. Csak álmosan pislogtam tovább, és próbáltam minél tovább halogatni a felkelést, de már így is napokkal eltoltam a beszélgetést, amire sort szerettem volna keríteni minél hamarabb. Ashnek ugyanis ruhákra volt szüksége, meg kitudja még, hogy mi mindenre, ha valami idő közben jut esetleg eszébe. Fáradtan beletúrtam hát a hajamba, majd nyújtóztam még egy utolsót, és rákényszerítettem magam arra, hogy feltápászkodjak. Egy zuhannyal kellően felfrissítettem magam, és pár pillanat múlva már a szekrény előtt ácsorogtam, méghozzá tanácstalanul. Mikor okozott nekem utoljára gondot az, hogy egyáltalán felöltözzek? Illetve inkább az, hogy mibe öltözzek fel, mert ez a mozzanat minden reggel nehezemre esik egyébként. És miért érdekelt engem az, hogy normálisan nézzek ki, mikor csak a szomszédba készültem átmászni?
Beletörődően sóhajtottam egyet, és próbáltam elfogadni, hogy nincs mit tenni, talán Olen egy kicsit jobban érdekel, mint ahogyan azt először gondoltam. Egyik lábamról a másikra álltam, ujjaimat pedig néhány pillanat erejéig az orrnyergemre szorítottam, hátha ezzel megnyugtathatom valamelyest magamat. Nem mondhatnám, hogy bejött a módszer, de talán több volt, mint a semmi.
Végül laza félórával később már egy szűk fekete nadrágban, meg egy hozzá illő hosszított kötött kardigánban vonultam kifelé a bejárati ajtón. Csizmáim sarka minden egyes lépésnél hangosan koppant egyet, de különösebben nem tartottam attól, hogy bárki is felébredne rá. Legalább tudták, hogy valaki már ébren van, és idekint közlekedik a folyosón. Ezen halványan elmosolyodtam, és beletúrtam szőke hajamba, majd bekopogtattam Olen ajtaján. Míg megigazítottam magamon a piros atlétát, amit felvettem a kardigán alá, addig úgy éreztem, hogy mindjárt visszafordulok inkább, és egy kávéval jövök vissza. Komolyan nem vagyok normális, de tényleg! Annyi azért biztos, hogy valószínűleg jobban örült volna nekem, ha azzal keltem, mint ahogyan nemrég Darrent is.

Úgy álltam az ajtó előtt, mintha már legalább órák teltek volna el mióta bekopogtattam, pedig biztosra vettem, hogy nem így van. Már lassan el akartam fordulni, és inkább visszamenni a saját lakásomba, de végül ellenálltam a kísértésnek, és ott maradtam, ha már egyszer eljöttem eddig. Egyébként sem jellemző rám az, hogy megfutamodjak csak úgy, szóval nem most akartam felvenni ezt a nem túl jó szokást. De hogy mi a francért párolgott el a határozottságom, arról egyelőre halványlilám sem volt. Idegen volt számomra ez a viselkedés, és ha nem hallom meg odabentről a közeledő lépteket, akkor valószínűleg még túl is kombináltam volna ezt a gondolatmenetet. Még jó, hogy nem így történt!
Még utoljára végigszántottam a hajamon az ujjaimmal fésülködést gyanánt, de mire kinyílt az ajtó, tekintetem már a mögötte felbukkanó arcot kutatta. Hamarosan rá is bukkantam a szürke szempárra, mire halvány mosoly húzódott végig az ajkaimon, és egy kicsit oldalra billentettem a fejemet, úgy néztem rá.
- Jó reggelt! – találtam meg végre én is a hangomat, míg pillantásomat végigvezettem rajta. Aranyosnak találtam, ahogy a pólójával ügyeskedett, álmos szemei pedig csak még inkább rátettek egy lapáttal ezen véleményemre. Szinte kedvem lett volna azon nyomban odahúzni magamhoz, és egy cuppanós puszit nyomni az ajkaira, de végül sikerült ellenállnom a kísértésnek, és csak türelmesen vártam, hogy beinvitáljon. Amúgy sem jártam még nála, és ez különben is így illett. Valószínűleg, ha ő kopogtatott volna az én ajtómon, simán csak kiszóltam volna, hogy jöjjön be, már úgyis eligazodna odabent, de az én esetemben ez most nem volt igaz.
- Ne haragudj, hogy felébresztettelek, csak… - beharaptam az ajkam szélét zavaromban, majd egyszerűen csak megvontam a vállaimat. – Szóval nem tudtam aludni – vallottam be, és egy újabb mosolyt préseltem ki magamból. Oké, annyira azért nem is kellett préselni, jött az magától is, amikor végre behívott, és nem kellett úgy ácsorognom az ajtó előtt, mint egy idióta. Örültem neki, hogy pont nem járkált itt senki, mert biztosan nem értették volna, hogy mit akarok én itt. Kivéve Darrent, és az még rosszabb volt, ráadásul pont ilyen tájban szokott nekikezdeni a futásnak, úgyhogy igazán hálás voltam a sorsnak azért, hogy ekkora mázlim volt, és vagy elaludt, vagy korábban felkelt ő is a szokásosnál. Nem is baj, ha nem kezdi el mondani a marhaságait, mert csak felidegesítene velük. Márpedig ahogy ismerem, úgysem állná meg szó nélkül…
- Köszönöm! – azzal már be is léptem menekülésszerűen. Első dolgom volt, hogy végignéztem a valamennyire látható nappalin, majd újra Olen felé fordultam. – Nem, nem! – ráztam meg gyorsan a fejemet, mielőtt még megijedne, hogy hajnalok-hajnalán itt zargatom, mert történt valami. – Semmi baj, inkább kérni szeretnék majd valamit – vetítettem előre a látogatásom célját, és szívem szerint még azt is hozzátettem volna, hogy egy kicsit hiányzott, de ezt inkább megőriztem magamnak. – De kárpótlásul, amiért felébresztettelek, készíthetek neked valami reggelit, ha szeretnéd! – ajánlottam fel mosolyogva, majd lábujjhegyre emelkedtem, és nyomtam egy üdvözlő puszit az arcára. – Vagy jöjjek vissza később? – kérdeztem meg azért a biztonság kedvéért, hiszen nem volt életbevágóan fontos, hogy most azonnal megkérdezzem, amit akartam. Ha aludni szeretett volna még, én igazán nem akartam gátolni a pihenésében, amúgy sem tudtam, hogy milyen sűrű nap várt rá, vagy mennyi ideje volt a továbbiakban alvással elütni az időt. Már éppen meg akartam indulni vagy a bejárat, vagy a lakás belseje felé, amikor végre észrevettem a bekötött kezét. Nem is értem, eddig hogy nem tűnt fel.
- Úristen, veled meg mi a fene történt?! – kérdeztem aggódva, és óvatosan már meg is simítottam volna a kezét, ha nem kapcsolok, hogy talán mégsem kéne. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen nagy a sérülés. Lehetett már akár gyógyult állapotban is, de ha súlyos volt, vagy nem sokkal ezelőtt szerezte, akkor viszont biztosan nem értékelte volna a tapizásomat.

Annyira meglepett a váratlan látogatása, hogy tulajdonképpen köszönni is elfelejtettem. Hirtelenjében azt se tudtam mit mondja neki, ezért is kezdtem el úgy nyökögni, mint egy idétlen hülye gyerek. Marhára büszke voltam magamra, mondhatom...
- Jó reggelt, Neked is. - szólaltam meg végre értelmesen, noha jelenleg nem csak arcom, de még a hangom is elég álmatag volt. Egyáltalán mennyi lehet az idő? Persze, ez most nem számított, elvégre ilyen helyzetben tőlem hajnali kettő is lehet, ha Jenny állít be. Furcsa, még a gondolat is, de valahogy minden porcikámban éreztem, hogy ez így van, és most sem bántam egy percig sem, hogy ilyen korán beállított hozzám.
Idő közben sikerült beinvitálnom is, nagyon ügyes vagyok... Mentségemre szóljon, tényleg ledöbbentem, és tényleg még rohadtul kómás vagyok.
- Semmi gond... - neked lehet... Persze a gondolatot nem folytattam, hiszen nem tudtam, hogy egyáltalán ő mit gondol, vagy hogy miért jött.
Következő szavaira viszont elszélesedő mosoly rajzolódott arcomra, és jól eső érzés járt körbe. Elvégre, engem keresett fel, minek után nem tudott aludni... ennek valami oka csak van... Legalábbis reméltem, valahol mélyen.
- Akkor jó. Mármint, hogy nincs baj. Már megijedtem. Mondjuk annak se örülök, hogy... nem tudtál aludni. - a szavak csak úgy jöttek, és még időm se volt rá, hogy végigpörgessem, mit akarok mondani. Kicsit én is zavartan álltam vele szemben, nem nagyon tudtam hova pakolni a helyzetet, és még inkább kezelni. Nem sűrűn fordul velem elő ilyesmi, pláne, hogy az "ilyesmi" alatt még ilyen intenzív hatások is érnek. Biztos megfulladt az agyam, vagy valami ilyesmi... Mindenesetre kár volna tagadnom, hogy hiányzott, és már csak az illatától is képes lettem volna fejre állni. Olyan mértékben vonzott, hogy az valami embertelen volt... Néhány pillanatig muszáj voltam magam elé bámulni, mert félő volt, hogy újra rajta felejtem a pillantásomat. Mélaságomból hangja térített vissza, mely során ujjaim átsöpörte kócos tincseimen.
- Neem... Nemm. Nem! Márminthogy... maradj. - kaptam végre össze magam a szavaim végére, és ezzel együtt be is csuktam mögötte az ajtót. Ha már itt van, hülye lennék kiengedni. Vagyis... egy ideig jó volna, ha még nem menne... Jól van, tényleg elpattant egy ér az agyamba, most már holt biztos!
- És, mit szeretnél kérni...? - indítottam volna meg lépteimet a konyha felé, a reggelire direkt nem reagálva. Nem várom én el, hogy csak mert felébresztett azonnal ő készítsen nekem kaját. Dehogy. Viszont egy kávéra iszonyatos módon szükségem volt, mert félő volt, hogy még vagy hat ajtófélfát befejelek menet közben.
Szóval, épp mozdultam volna, mikor röpke puszit nyomott az arcomra. Még a pillanatba is belefagytam, noha a vigyor ellen semmit sem tehettem, ami időközben szám szélére szaladt. Jól esett... hogy a viharba ne esett volna jól? Kedvem lett volna most, itt, azonnal magamhoz rántani, és még a jövőhavi szavakat is lecsókolni ajkairól. De inkább visszaszorítottam ezeket a gondolatokat abba a kis dobozba, amiből most előszeretettel bújtak elő...
- Kávé? Mit szólsz? - búgtam vidáman, rekedtesen. Noha, mielőtt megint elindulhattam volna, kiszúrta a fáslit a kezemen, aminek annyira nem örültem. Egyrészt, mert már rég levehettem volna, nem akkora dolog... Másrészt pedig a munkámról nem sokan tudnak a farkaslakba. Nem is véletlen...
- Ja ez... ez semmi. Bekaptam pár golyót. - ujjaim megremegtek, ahogy csupán érzékeltem, hogy nyúlna felém, melyre önkéntesen a válaszom egy simító érintés lett volna kézfején. Ám mielőtt bármit is észrevehetett volna, sietve mozgattam rájuk, és emeltem őket tarkómra.
- Na, ne ácsorogjunk itt... - vágtam egy szórakozott arcot, mialatt megfordultam a konyha irányába, és immár meg is indultam felé.
Azt hiszem, valami erősen feszített belül, a közelében, szinte vibrált minden porcikám. Úgy látszik, ez a múltkori éjszaka talán több volt, mint az gondoltam volna... Legalábbis a testem intenzív jelzései erre mertek okot adni.
- Hogy iszod? Három cukor, tej? - csak tippeltem. Na meg... én így iszom, de ez nem feltételezi azt, hogy ő is. Mindegy... Vagy ráhibáztam, vagy nem.
A kávéfőző mellé léptem, rutinos mozdulattal kapcsolva be azt, gond nélkül, hiszen mindig bekészítve hagyom a másnap reggeli adagot. Már több évtizede így van ez, úgyhogy az volna meglepő, ha nem így lenne. Eközben két csészét is sikerült levarázsolnom a szekrényből, amiket a pultra csúsztattam, majd az egyik széket kihúztam Jennynek, egy másikat pedig lábammal rángattam magam alá.
- Miért nem tudtál aludni? - kérdeztem könnyedén, egyszerűen, ahogy fejemet kissé oldalra billentve fürkésztem a csillanó íriszeik fényét...

Lassacskán azért láttam én, hogy összeszedte magát, és ez azt jelentette, hogy annyira azért mégsem lehet morcos, amiért felkeltettem. A vonásai amúgy sem arról árulkodtak, szóval igazán nem volt mitől félnem. Nem mintha egyébként bármikor is meghatott volna, ha valakit felkeltettem akár az éjszaka közepén, és az illetőnek nem volt ínyére, de Olent nem szívesen zargattam fel. Az már más kérdésnek számított, hogy a társaságára már annál jobban vágytam, és most, hogy karnyújtásnyira álltam tőle, egészen boldognak éreztem magam, és még kávé nélkül is sikerült kellőképpen magamhoz térnem, pedig általában ez nem szokott menni.
- Hát annak én sem! – mosolyogtam most már fesztelenebbül. Valahogy nagyon nem értékeltem, hogy nem aludtam olyan sokat mostanában, mint amihez hozzászoktam eddig. Nem is értettem igazából, hogy mi van velem. Talán a sok stressz, ami a másik falka miatt ért, vagy tudom is én! Most nem is akartam túlzottan rájuk gondolni, mert túlságosan örültem annak, hogy itt voltam, immár bent a lakásban. Emlékeim szerint korábban még soha nem jártam bent, maximum talán egyszer, és akkor is csak futólag. Olyannyira, hogy nem hagyott bennem maradandó emlékeket, ezért bátran körbevezethetett volna, akkor sem tudtam volna megmondani, hogy mi merre van.
Mikor nem nézett rám, kitartóan kerestem a tekintetét, de rövid úton szerencsére meg is találtam, vegyítve egy rakatnyi „nem” válasszal. Először csak értetlenül felvontam a szemöldökömet, mert hirtelen azt sem tudtam kibogozni, hogy most mit szeretne igazán. Azt, hogy menjek el, vagy azt, hogy maradjak? Végül azért megerősített abban, amit szívesebben hámoztam volna ki ebből a kavalkádból. Nyugtáztam is egy mosollyal, és mikor zárult az ajtó, már tényleg biztonságban éreztem magam Darren esetlegesen figyelő szemei elől. Képes lett volna bepofátlankodni, ha tudja, hogy itt vagyok én is, annyi biztos.
- Arról majd később beszélünk… - legyintettem egyet nemtörődöm mozdulattal. Nem akartam már itt az ajtóban letámadni egyből. Nem féltem attól, hogy esetleg nem fog belemenni, vagy ilyesmi, de akkor is illetlenség lett volna, én pedig csak ritkán rontok ajtóstól a házba. Általában ez csak akkor fordul elő, ha a lakás tulajdonosát úgy hívják, hogy Darren Northlake, vagy Ryan Wainwright. Más esetekben igencsak ritka, és eléggé idegesnek vagy izgatottnak kell lennem. Most maximum csak azért voltam az, mert végre láthattam őt, már napok óta először. Szerettem volna a közelében lenni, és minden itt töltött pillanatot kihasználni, de nem rajtam múlt, hogy meddig leszek itt, hanem rajta is. Fel is akartam ajánlani, hogy egyébként nyugodtan feküdjön vissza, de már a kávé felemlegetése elég volt ahhoz, hogy a testem jelezni kezdje a koffeinhiányt.
- Az jöhet, mert a mai napomból még kimaradt eddig! – csaptam le máris a lehetőségre, és magamban még mindig azon mosolyogtam, hogy milyen arcot vágott a puszimat követően. Mielőtt azonban benyomultam volna a lakás többi részébe, gyorsan megszabadultam a csizmáimtól. Nem mintha olyan sok kosz kerülhetett volna rá a folyosón, de sokkal otthonosabban tudtam érezni magam nélküle, és amúgy sem szándékoztam kopogni össze-vissza, bármerre lépek. Valószínűleg, ha nem hajolok le, majd egyenesedek fel, akkor már csak bent szúrtam volna ki a fáslit, de ez csupán részletkérdés. Így is-úgyis megjegyzést tettem volna rá, ezt egyszerűen nem úszhatta meg ennyivel. Ami azonban még nekem is új volt, hogy jobban aggódtam, mint ahogy elvárható lett volna egy egyszerű falkatagtól. Talán mégsem volt olyan jó ötlet átjönni hozzá… De hogyne lett volna, mikor majd’ kiugrott a szívem a helyéről?!
- Golyót? – úgy néztem rá, mintha kínaiul mondta volna. – Mit kerestél te golyók közelében? – nem akartam számon kérő lenni. Esküszöm, hogy nem, de a szavak még azelőtt kibuggyantak belőlem, hogy észbe kaphattam volna. Utána már késő volt szépíteni a dolgon, érdekelt, hogy mi történt vele, és kész. – Ugye semmi súlyos? – nyilván nem volt súlyos, ha ilyen nyugodtan járt-kelt, de lehetett akár a férfi büszkeség is az egész hátterében. Közben azért hagytam, hogy beterelgessen a konyhába, és szó nélkül követtem is, még mindig azon kattogva, hogy mibe keveredhetett bele. El sem akarom képzelni, hogyan reagáltam volna, ha közlik, hogy nagyon súlyos állapotban keveredett haza. Biztos a hajamat téptem volna az idegtől, aztán az övét, amiért ez történt vele, és végül azét, aki ezt tette vele. Valószínűleg annak nem csak a haját téptem volna!
- Hogy mi? – pislogtam felé zavartan, és észre sem vettem, hogy mikor értünk be a konyhába. – Tessék? – kérdeztem vissza még egyszer, de mire kimondtam, már leesett, hogy mit kérdezett tőlem. – Ja, két cukorral és tejjel! – zavartan mosolyogtam, miközben leültem a felkínált helyre, és le sem vettem róla a tekintetemet. Féltem, hogy hirtelen majd eltűnik, ha elfordítom a fejemet. – Talán hiányzott mellőlem valaki – vontam meg a vállaimat. Válaszom olyan reflexszerű volt, hogy amikor felfogtam, hogy mi hagyta el a számat, zavartan a kávéfőző irányába néztem. – Egyébként nem tudom, napok óta felkelek már hajnalban… - húztam a számat, és láthatóan megdörzsöltem a szemeimet. Mikor lefőtt a kávé, már álltam is fel. – Majd én megcsinálom, ha megmondod, hogy hol találom a cukrot. Te csak pihentesd a karodat! – olyan szigorúan néztem rá, hogy valószínűleg még én is megijedtem volna magamtól, ha látom. Ahogy elléptem mellette, futólag végigsimítottam a karján. Egyszerűen muszáj volt valahogy hozzáérnem megint, és így volt a legegyszerűbb, leginkább feltűnésmentes.

Nem kívántam feszegetni a témát, hogy mit is akar tőlem kérdezni. Ha később akarja megosztani velem, hát legyen úgy. Így hát csak egy alig megránduló bólintással fogadtam szavait. Jelenleg egyébként is sokkal jobban foglalkoztatott az, hogy láthatom, hogy a közelemben lehet - még ha nem is mutattam, vagy még inkább: féltem mutatni (ostoba egy Tark...) -, és hogy megint beleveszhetek egy rövid időre abba a bódítóan édes illatba, ami belőle árad.
Szavaira csak mosolyogtam, valahogy el se tudnám képzelni, hogy egyáltalán kávé nélkül induljak el valahova. Mindenesetre örömmel fogadtam, hogy ő mégis megtette, noha lehet nem feltétlen miattam, hanem inkább a kérésből fakadóan. De ez most nem számított.
Türelmesen megvártam, míg megszabadul a csizmájától, pedig igencsak jól állt rajta. Kiemelte az egyébként is formás lábak vonalát. Az pedig nem zavart volna, ha összejárkálja a lakást, hiszen egyébként is az átlagos kuplerájba toppant be, amire azért nem vagyok büszke. Főleg azért nem, mert érzékeltem, hogy pillantása körbefut a szobákon, talán kicsit kellemetlenül is éreztem magam. De hát na... nem számítottam vendégre. Pláne nem rá...
Sejtettem, hogy a "bekaptam pár golyót" megjegyzésem, nem lesz elég számára, ez még annyira nem is lepett meg. Az már inkább, mikor hangjában haloványan megbújó aggódást féltem felismerni. A fogaim megcsikordultak, tüdőmbe pedig mélyen lélegeztem be egy jó adag oxigént.
- Nem súlyos. - mosolyodtam el lágyan, egészen őszintén. Elvégre tényleg nem az, minek után a golyók már nincsenek bennem. Valószínűleg már csak horzsolt hegek látszanak, elég hosszú volt az éjszaka ahhoz, hogy regenerálódjon. Az, hogy mit kerestem golyók közelében... Némi ingatag perceket borítottak rám. Nem akartam neki hazudni, de nem feltétlen volt ínyemre, hogy meséljek neki a munkámról. Nem azért, mert szégyellném... Sokkal inkább azért, mert mocskos munka, erőszakos, és elég sok esetben könyörtelen. Ha csak három "áldozatomat" megkérdeztem volna, hogy van-e családjuk, gyerekeik, biztos, hogy kettő irdatlan bólogatásba kezdett volna. Szívem pedig nekem is akad. Épp ezért nem kérdezek... Csak csinálom...
Mégis úgy éreztem, hogy nem hagyhatom lógni a kérdését, valami zizegve pulzált fel bennem, hogy nem lehet ekkora tapló. És nem is akartam... Talán Jenny fontosabb volt nekem, mint azt gondolni mertem volna.
- Volt egy melóm... - indultam meg a konyha felé, lassú, araszoló léptekben. - Aztán ott beleakadtam pár vízipisztolyosba. - lehet, hogy elmókázom, de annyira tényleg nem volt vészes. A golyók acélból voltak, nem ezüstből, addig pedig tőlem szanaszét lyukasztgathatnak...
A konyhában sietősen pakolásztam, ami betudható annak, hogy azért bármennyire is próbáltam palástolni, eléggé zavarban voltam. Minek után a kávéfőzőt is beindítottam, a mosogatóba vágtam a tegnap esti müzlis tálat, amibe a darabkák már jótékonyan beleszáradtak, és a poharat is, amit csak félig ürítettem ki.
Értetlenkedő visszakérdésére szélesebb vigyor ült meg arcomon, nem igazán értettem, hogy mi nem volt érthető, de azért szórakoztatott. Főleg, miután sikerült átforgatnia a mondandóm tárgyát és választ is kaptam.
- Rendben, akkor kettő. Memorizáltam. - pöccintetem meg halántékomat játékosan, ahogy végre székkel kínáltam őt, és én is sikeresen ledobtam magam egyre, közvetlenül mellette/előtte. Éreztem a rajtam felejtett pillantásának folytonos égetését, mely során én is épp úgy kezdtem bámulni rá, mint ő rám. Ha nem szólal meg, lehet, hogy percekig így maradok. Azt hiszem, ez már beteges...
- Szóval, hiányzott valaki... - ingattam meg fejemet, halovány mosollyal képemen, természetesen a válaszának ezzel a részével foglalkozva először. Kedvem lett volna rákérdezni, hogy mégis kire gondol, bár lehet semmi konkrét nem járt a fejében, vagy szimplán a bátyára gondolt. Mindkét esetben elég cikisen éreztem volna magam, így jobbnak láttam nem befejezni a mondatot. Egyszerűen megköszörültem a torkomat, visszarendezve az idétlen arcjátékomat.
- Ez esetben, lehet hajnalban kéne lefeküdnöd. Akkor csak nem kelsz fel két perc múlva. - játékosan megrántottam a szemöldökömet, bár így hogy kimondtam elég sutának, és bénának éreztem szavaimat. Úgyhogy hamar le is hervadt az arcomról az elbarmolt vigyor.
Simító ujjaira azonban nem tudtam nem reagálni. Képtelen voltam nem felvenni a kontaktot vele... Percek óta csak feszengek, mint egy elbaszott öt éves, rohadt röhejes!
Szóval utána nyúltam, finoman kulcsolva ujjaimat csuklója köré, és kicsit visszahúztam őt. Épp csak mértékkel, hogy még pár centi legyen közöttünk.
- Most nálam vagyunk, szöszi. - villantottam egy kedélyes mosolyt. - Úgyhogy ez egyszer viseld el, hogy én csinálom meg a kávédat. - emelkedtem fel hirtelen, így jóval közelebb kerültem hozzá, mint az előbb. Alig pár arasznyi választotta el mellkasomat az övétől, és hát kár volna tagadnom, hogy a talpamtól a hajam utolsó száláig megremegtem. Persze csak alig érzékelhetően, mégis már ettől képes voltam zavarba jönni. Tényleg belefejelek most már a falba!
- Öhmm... Na akkor, két cukor ugye? - nyeltem egyet, ahogy pillantásom beleakadt az övébe, jó pár másodpercig dermedten fürkészve a smaragdszín íriszek fényét. Végül sikerült visszarázódnom önvalómba, és némi lapos pislogást követően el léptem tőle, kezemet leoldva róla.
- Beszéltél már a bátyáddal? - inkább ez, mint a kínos csönd, vagy tudom is én. Muszáj volt beszélnem, elég nevetséges, de így van. Eközben persze a kávékat is megcsináltam, majd már fordultam is meg tengelyem körül, hogy lerakjam elé az övét, és végre én is belekortyoljak a sajátomba... csak azzal nem számoltam, hogy még tényleg túl korán volt, így a lendületnek hála... majdnem nekiütköztem Jennynek, amennyiben visszaült. Testem lélegzetének hőjébe került, ahogy felé hanyatlottam félig. Lábaim az övéihez ütődött, simult. Egy kicsit talán a kávét is kilötykölte ma pultra, ahogy sietve "dobtam" le őket oda.
- Na ezt nem így terveztem... - vontam oldalra számat, ahogy lassan, monotonan emeltem fel rá füstszín íriszeimet.

Oké, sejtettem én, hogy nem súlyos a sérülése, mert akkor nem sétálgatott volna ilyen vígan a lakásban, de azért muszáj volt megkérdeznem, a saját megnyugtatásomra. Még egy mosolyt is kipréseltem ám, pedig aggódtam, mint valami szívbajos feleség, és ez nekem szintén új volt egyelőre. Legalábbis hosszú idő után újra ilyesmit érezni nekem nagyon szokatlannak minősült, de ezt inkább megtartottam magamnak. Annál is inkább, mert az sokkal jobban érdekelt, hogy miként sikerült beszereznie ezeket a remek sérüléseket a karjára. Volt egy olyan érzésem, hogy nem új locsolókannává készült változni éppen, szóval valami egészen más állhatott a dolog hátterében.
- Egy melód… - ismételtem meg, és úgy néztem rá, hogy sütött belőlem az a „na, ne szórakozz!” típusú hitetlenkedés. Jó, igazából halványlilám sem volt arról, hogy mivel foglalkozik, tekintve, hogy erről soha nem beszéltünk korábban sem. Ha emlékeim helyesek, akkor pedig mástól sem hallottam arról, hogy ilyen veszélyes szakmája lenne. Oldalra is billentettem egy kicsit a fejemet, és még mindig az arcát fürkésztem, miközben szólásra nyitottam a számat. – Akkor elég forró lehetett bennük a víz, ha lyukat égettek beléd – csak felvontam a szemöldökömet, de felvettem a tréfa fonalát, és nem is okozott gondot, hogy reagáljak rá. Újra elmosolyodtam, és már most a fejembe vettem, hogy később még ki fogom deríteni, hogy miféle munka jár golyókkal, meg kitudja még, hogy mivel. Az én életemnek is voltak rizikós pontjai, amikre nem vagyok büszke, és a jelenben is sokszor áthágtam a törvényeket, de az én vagyok!
Miután leültem a székre, kicsit még mindig feszengtem, pedig általában hamar otthon szoktam érezni magam még az idegen helyeken is. Úgy látszik, hogy őt ebben a tekintetben is teljesen más lapra kellett sorolnom, és nem tudtam hirtelen megmondani azt sem, örüljek vagy ne. Azért amikor rám mosolygott, én sem voltam képes másként tenni, ajkaim nekem is felfelé görbültek, tekintetemet pedig le sem vettem róla.
- Igen – bólogattam helyeslően. Tény, hogy örültem volna, ha mellettem alszik tegnap, meg tegnapelőtt is, de majd talán a közeljövőben újra lesz rá példa. Ha nem, akkor még fogalmam sincs, hogy mi lesz velem. Valószínűleg semmi, és rövid úton fel fogom tudni dolgozni azt, hogy mindez csupán egyetlen éjszakára szólt, de tagadni is kár lett volna magam előtt, hogy örültem volna, ha nem így történik. Végtére is, máris öröm járta át a szívemet, pedig egyszerűen csak itt ültem a konyhájában, és még csak hozzá sem értem. Eddig…
- Hm… - elgondolkozva meredtem magam elé, néhány pillanatig, aztán felpillantottam rá. – Csak az a probléma, hogy nincs, aki fent tartson addig – szemeimben játékos fény csillant, és most már az is egyértelművé válhatott számára, hogy korábban rá gondoltam, mikor azt mondtam, hogy hiányzott mellőlem valaki. Az lehet, hogy képes volt teljesen kizökkenteni a magabiztosságomból, és összezavart mindenféle téren, ahogy csak lehet, de a személyiségemet azért még mindig nem volt képes megváltoztatni, ez a huncutság pedig eredendően volt bennem.
Amint megéreztem, hogy ujjai ráfonódtak a csuklómra, nem kezdtem el harcolni a finom húzás ellen, hogy márpedig én akkor is odamegyek a kávéfőzőhöz! Nem, csak léptem egyet hátra, hogy pont ott álljak közvetlenül mellette. Szívem hevesebben kezdett verni egyből, amit ezúttal nem csak hallhatott, de érezhetett is a csuklómon lüktető érnek hála. Légzésem akadozott egy egészen kicsit, de nem tudtam mást tenni, csak őt néztem még ebben a hülye helyzetben is, amibe magamat hoztam.
- Akkor ez esetben köszönöm! – suttogtam alig hallhatóan, de azért biztosra vettem, hogy értette minden egyes szavamat. Egyrészt nem voltunk messze egymástól, másrészt pedig elég jó füle volt ahhoz, hogy meghallja. Szinte kedvem lett volna azzal a lendülettel beleülni az ölébe, de végül ellenálltam a kísértésnek, és csak maradtam egy helyben, amíg fel nem állt ő is. Nem sokkal magasodott fölém, de az a kicsi pont annyit számított, hogy hátrébb kelljen billenteni a fejemet ahhoz, hogy a szemébe nézhessek. Olyan közel volt, és annyira egyszerű lett volna magamhoz rántani, hogy az szinte már fájt! Márpedig miért ne tehettem volna meg? Hiszen semmi akadálya nem volt, és valószínűleg le is győzött volna a késztetés, ha végül nem szólal meg.
- Azt hittem, hogy memorizáltad! – kötekedtem egy picit mosolyogva, tekintetem máris a szája vonalát vizslatta, majd újra az íriszeit. El tudtam volna veszni ebben a pillanatban könnyedén, ha nem enged el hirtelen. Máris fájó hiányérzet tört rám, és még többet akartam. Azt kívántam, hogy bár megragadna ismét a csuklómnál fogva, és magához rántana. Elgondolkoztam, hogy ragadjam-e magamhoz a kezdeményezést, vagy csak bakot lőnék vele, de a lábaim elgyengültek alattam, úgyhogy inkább lehuppantam a székre.
- Öhm igen… - válaszoltam merengve. – Először azt hitte, hogy Te vagyok – forgattam a szemeimet, ahogy felidéztem magamban az emléket. – Érezte rajtam az illatod, aztán rájött, hogy mégsem Te vagyok, és kicsit furcsán nézett rám, meg kérdezősködött. Ezt követően elmeséltem neki a bányát, és még mindig meg akarja csinálni, pedig bíztam benne, hogy esetleg fel lehet robbantani, vagy valami… - talán még mondtam volna valamit, talán nem. Nem is számít, mert teljesen kizökkentem, amikor belém akadt, és kis híján rám is jutott a kávéból. Nem mintha egyébként az ilyesmi kiakasztott volna, hiszen úgyis feketében voltam, nem látszott volna folt sehol sem a ruhámon.
- Reméltem, hogy nem akartad a nyakamba önteni az egészet – találtam meg végre a hangomat, és légzésem már megint szaporább volt, mint amilyennek lennie kellett volna. Éreztem, hogy a lába hozzám ért, hogy olyan közel volt hozzám, amennyire az előbb, és most már nem voltam elég erős ahhoz, hogy távol tartsam magam tőle. Ezúttal én fogtam meg a csuklóját, amikor már lerakta a kávébombákat a pultra, és akkorát rántottam rajta, hogy kénytelen legyen egy kicsit előrehajolni, közvetlenül az arcomhoz. Ajkaim forrón tapadtak az övéire, mit sem törődve az esetleges visszautasítással, vagy kellemetlen helyzettel. Annyira akartam, annyira vágytam rá, hogy nem voltam képes tovább megőrizni a józan eszemet, amíg nem teszem meg ezt.

A humoros elszólására csak vidám képpel megingattam a fejemet. Végül is, ha valószerűt állítottam volna a vízipisztolyokkal, tényleg jogos lenne a feltételezése, egy szavam se lehet. Biztos voltam benne, hogy ez a téma sem marad el még a közeljövőben, ahogyan abban is, hogy úgyis el fogom neki mondani. Noha, meglehet, nem a legjobb szájízzel.
Ezen gondolatokat pedig hamar el is felejtettem, mikor már a konyhában voltunk. Nem csak azért, mert éppen a kávéfőző, vagy a beszélgetés lekötötte volna a figyelmem. Nem. Sokban belejátszott az is, hogy képtelen voltam nem rá nézni, nem őt fürkészni, szinte már folytonosan. Olyan volt, mintha nem is tudnék másra összepontosítani, mintha minden egyes idegszálamat, koncentrációmat "ellopta" volna, magáévá téve... Nem bántam volna azt sem, ha valóban így van.
Szavaira zavart, ámbár kellemes mosoly cikázott át képemen. Azt hiszem, ezúttal már kár volna tévhitekbe kergetnem magam, mert látszólag is úgy tűnt, hogy az imént rám gondolt, az alvást illetően.
- Nos... ezen ne múljon. Ha gondolod, átcsörtetek hozzád éjféltől háromig. - vagy előbbtől későbbikig? Jól van, ne legyünk telhetetlenek. Hangom játékos volt, bár még mindig rekedtes, és álmoskás, de úgy vélem, ez számított most a legkevésbé.
Főleg, mert már lépett is volna el, hogy majd ő intézkedik a kávéval, mely során ösztönösen kulcsoltam ujjaimat csuklójára. Éreztem a tenyeremben doboló érfal ütemes lüktetését, szinte hallottam, ahogy a vér végig söpör bennünk. Ezzel együtt sajátom is megugrott, feldübörögve adva jelét létezésének. Kénytelen voltam mélyebb lélegzet után kapni, mikor végre íriszeim fénye felkapaszkodott Jennyébe. A pillanat képes lett volna elsodorni, és ki tudja mi lett volna a következő megmozdulásom felé, ha időközben nem emelkedem fel ültemből. Na, nem mintha ez olyan marha sokat segített volna azon, hogy ne akarjam fél másodpercenként lerohanni... Testének hője körül ölelt, miként forró lélegzete is bőröm közelében halt el egymást követően, folytonosan.
- Persze... Csak, gondoltam, pontosítok. - szavam meg-megakadt, ahogy arasznyiról "hebegtem", és még a torkomon is köszörülnöm kellett...
Egyszerűen fel fogni se voltam képes, hogy miként tud rám ilyen erővel, ilyen intenzitással hatni, hogy már csak attól elvesztem magamat, hogy látom... Egyszerre hátborzongató, és a lehető legkellemesebb érzés...
Aztán elléptem tőle, mielőtt tényleg olyat teszek, amit lehet nem kéne. Nem, félte értésbe ne essünk. Nem voltam beszari, sose illet rám ez a jelző. Egyszerűen, csak annyira tiszteletben tartottam a nőiességét, a személyét, hogy nem tudtam már eldönteni, hogy mi volna a helyesebb, és hogy vajon ő mit szeretne. Néha igazán jó lenne a fejében olvasni...
A Darrenről való érdeklődésemre hamar választ kaptam, miközben sietősen működtem a cukor tartó, tej, kávé combo fölött. A szavakra felnevettem, kicsit talán meg is hajolt hátam ívbe, hátrafelé.
- Lökött ez a pali. - fejemet megráztam, ahogy mondhatni láttam magam előtt az idétlen, meglepett képét, mikor tudatosult benne, hogy nem én, hanem Jenny áll az ágya mellett. Kár, hogy nem láthattam...
- Szerintem, teljesen okos döntés ez részéről. Úgy értem, hogy a bánya egy nagyon jó ötlet... Eldugott, szinte olyan, mint a Trójai faló! A föld alatt nyugodtan tudunk mozogni, és, ha elásunk a betolakodókig, az sem egy utolsó szempont. Voltaképpen a kezünk alatt lesz egész Fairbanks. Csak békaperspektívában! - nevettem fel, de tényleg így gondoltam. Talán ez az eddigi leghatékonyabb megmozdulásunk, mióta itt vannak ezek a büdös korcsok.
Igazából annyira beszéltem, hogy talán ez is közrejátszott abban, hogy ahogy fordultam, majdnem sikerült teljesen átesnem Jennyn, és csak az a szerencsém, hogy nem borítottam izomból nyakon a forró feketével. Ellenben, az én testem villámgyorsan kapott lángra, ahogy olyan közel volt hozzám, mint pár nappal ezelőtt. Szapora lélegzete a fülembe vert léket, miközben szám résnyire elnyílt egymástól, hogy válasszal szolgáljak.
- Ne... - ...m állt szándékomban... De befejezni már nem volt időm. Sőt, elkezdeni is csak igen csekély mértékben sikerült, hiszen ujjai erővel rántottak magukhoz, én pedig önkéntelenül borultam felé. Ajkai mohón csaptak le az enyémre, vágyakozón, ellenkezést sem tűrően. Nem is akartam, ami azt illeti. Bőröm minden ponton megrándult, inaim megremegtek, ahogy épp olyan hévvel viszonoztam a lázas csókot, mint ahogy kaptam. Egyik kezem derekára siklott, míg másik arcának élén pihent meg. Magamhoz húztam, hogy karjaim ölelőn szoruljanak teste köré, miközben mellkasa az enyémhez simulhatott. Arcát simító ujjaim ezúttal már tarkóját szorították, miként egyre vadabb vággyal csókoltam őt. Talán nem csak én vagyok úgy, azóta az este óta, hogy töretlen hiányérzet járt át, minden egyes órában, percben, míg nem találkoztunk újra. Rég éreztem ilyet, és épp amennyire megriasztott, pont annyira akartam is.
Muszáj volt a hosszú, felperzselt pillanatot megszakítanom, mielőtt még ösztönösen a pultra vágtam volna... Nem hajoltam el azonban, csupán homlokomat döntöttem az övének, jó pár másodpercig még csukott szemhéjakkal szívva be mélyen a levegőt.
- Szóval... ki lettél vallatva? - ajkaimon finom mosoly játszott, ahogy végül íriszeim előpattantak, megállapodva a smaragdos szempárban. Nem akartam eltávolodni tőle, az olyan lett volna, mintha erővel akarnának elszakítani tőle. Jó volt így... túl jó...
- Azt hiszem... kénytelen leszel nem a megszokott módon kávézni, sajnálom... - azzal egyszerűen csak felkaptam ültéből, és vele együtt dobtam fel magam a másik székre. A lábak megcsikordultak a konyha masszív kövein, miként ölembe húztam, hátát féloldalasan mellkasomhoz húzva. Egyik karom hasfala mentén ívelt át, míg másikkal elé toltam a csészét, majd fogtam rá sajátomra.
- Ha ez így folytatod... - búgtam füléhez hajolva. - ...nem sok esélyed lesz arra, hogy elkerülj a közeljövőben... - igazából már most is így éreztem. Olyan erős vonzódást éreztem iránta, hogy az nem egészséges már... Na jó, nyilván az. Csak számomra meglepő, és egyben mégis annyira jó. Érdekes kettősség.
Végül beleittam a gőzölgő kávéba, mely olyan erővel hatolt át nyelőcsövemen, hogy élmény volt érezni is. Szaggatta a torkomat, ezzel együtt pedig lassacskán kezdte beindítani elmém fogaskerekeit is. Igaz, már az iménti helyzettől is kellőképpen felébredtem, kár volna tagadni.
A csészét visszacsúsztattam a sima asztallapra, az pedig tompa koppanással jelezte, hogy megérkezett. Megvártam míg Jenny is így cselekszik, amennyiben mondjuk nem, úgy finoman kicsavartam kezéből, és a másik sorsára ítéltem.
Ujjaim Jenn állához kaptak, óvatosan fogva azt satuba, majd egyszerűen magam felé fordítottam arcát. Tekintetem egy egész pillanatra az övébe égett, és ezúttal én követeltem tőle hosszú, intenzív csókot. Az eddigitől eltérően, ajkaim finoman, lágyan simítottak át az övéin, lassú, kínzó percek alá vetve alá magunkat. Hátát kicsit megdöntöttem, ahogy egyre jobban ráhajoltam, továbbra se sietve el a szenvedélyben fürdő, gyöngéd csókot...

Inkább nem is reagáltam a felajánlására, mert attól tartottam, hogy valami hatalmas nagy baromságot mondanék, amivel mind a kettőnket kellemetlen helyzetbe hoznám. Ez nekem nem volt célom, és egyébként is elterelte a közelsége minden józan gondolatomat. Már éppen ott tartottam, hogy mégiscsak kimondom azt, ami először eszembe jutott, de szerencsére ő volt az, aki előbb megszakította a csendet, egyúttal megmentve mind a kettőnket. Csak mosolyogtam, és bólintottam a pontosításra, és míg nyugiban ültem a széken, igyekeztem összeszedni a gondolataimat. Legalábbis igyekeztem volna, ha nem zökkent ki újra a kis támadásával.
- Ühüm! – ez egyúttal szólt arra is, hogy Darren lökött egy forma, meg arra is, hogy jó ötlet a bánya. Értelmes szavaknak azonban nem sikerült kicsúszniuk a számon, annyira maga alá temetett a vágyakozás, amit iránta éreztem. Egyszerűen szükségem volt végre arra, hogy magamhoz húzzam. Hogy érezzem az érintését, a csókját, az illatát, őt magát! Rá kellett jönnöm, hogy néha nem is bántam annyira, mikor az ösztöneim kerekedtek felül, mert kitudja, hogy meddig bájologtunk volna még egymással, és futottunk volna le plusz köröket, ameddig eljutunk oda, ahová én egy másodperc alatt löktem magunkat.
Ajkai legalább olyan adakozóak voltak, mint az enyémek, és egy pillanatig sem állt szándékomban, hogy megszakítsam a csókunkat. Nem, eszem ágában sem volt! Ujjaim inkább a tarkóját cirógatták végig, hogy aztán annál fogva húzzam magamhoz még közelebb. Mivel azonban ő is igyekezett ezt tenni, csak éppen fordítottan, ezért kissé fájdalmasan préselődtem hozzá, de egyáltalán nem bántam. Végre olyan közel voltam hozzá, amennyire lenni szerettem volna már azóta, hogy átléptem a küszöböt. Olyan jó volt, olyan tökéletes, hogy csak húzni akartam tovább a pillanatot. Csókom is egyre hevesebbé és követelőzőbbé vált, amíg el nem húzódott tőlem. Levegő után kezdtem kapkodni, mintha eddig el lett volna zárva számomra, és csak most lett volna lehetőségem arra, hogy minél többet szívjak a tüdőmbe. Tekintetem elhomályosult, úgy pislogtam a hozzám közel eső szürke szemekbe, mintha csak az lenne tiszta a világból. Igazából tényleg csak annyit láttam, tekintve, hogy homlokát az enyémnek döntötte, és elég közel volt hozzám ahhoz, hogy csak rá koncentrálhassak. Nem mintha amúgy másra tudtam volna, mikor karnyújtásnyira volt tőlem…
- Ki… - suttogtam alig hallhatóan, és az én ajkaimon is megjelent egy mosoly. Legalább most már elmondhattam magamról, hogy jó kedvem lett. Felébredni is kellőképpen sikerült, olyannyira, hogy a testem szinte lángra lobbant, és enyhülésért könyörgött. Milyen kár, hogy nem csinálhatjuk mindig azt, amit szeretnénk, nem? – És honnan tudod, hogy mi számít nálam megszokottnak? – duruzsoltam játékosan, leheletem valószínűleg cirógatta az arcát, ahogyan az övé is az enyémet. Mosolyom csakhamar nevetéssé hangosodott, ahogyan immár velem együtt foglalt helyet. Egyik karommal automatikusan átkaroltam a nyakát, így keresve kapaszkodót a hirtelen megváltozott helyzetben. Na, jó, az egész helyzet Olennel együtt olyan volt, amihez nem igazán voltam hozzászokva, de az egyetlen kapaszkodót ebben az értelemben is csak ő jelenthette, és ez nekem igazából tökéletesen meg is felelt így.
- Köszi a kávét! – nevettem még mindig jó kedvűen, testemmel úgy simultam hozzá, amennyire csak tudtam. Kár is lett volna tagadnom, hogy mennyire élveztem a közelségét. – És mi van akkor, ha nem is akarlak? – érdeklődtem kacéran, orromat az arcához dörgölve, ahogyan félig odafordultam hozzá. Annyira elbambultam azon, hogy a vonásait tanulmányoztam, hogy csak öntudatlanul ittam bele a kávéba, és kis híján ki is köptem, olyan forró volt. Kicsit köhögtem, ahogyan leforráztam a torkomat, de végül sikerült annyira magamra találnom, hogy zavartan felnevessek. Ha ez így megy tovább, azért fogok megfulladni, mert annyira bámulom. Végül sikerült egy nagyobb kortyot leküldeni, és már annyira nem is forrázott le. Mivel ennek örömére már ki akartam inni az egészet, így nem tettem le egyből a bögrémet, csak Olen hathatós közbenjárását követően. Értetlenül vontam fel a szemöldökömet, ám mielőtt rákérdezhettem volna, hogy ez mire volt jó, már csak arra volt időm, hogy vegyek egy gyors levegőt. Ajkai ezúttal finoman ostromolták az enyémeket, én pedig készségesen viszonoztam is a csókját. Szemeimet becsuktam, így adva át magamat teljesen a pillanat varázsának. Tenyerem az arcára simult, míg másik karommal még mindig a nyakában kapaszkodtam meg. Szinte észre sem vettem, hogy megdöntött egy kicsit, mert a világ körülöttem már így is a feje tetejére állt teljesen.
Szenvedélyesen húztam magamhoz, és ha szóhoz tudtam volna jutni, akkor valószínűleg arra kérem, hogy most azonnal tépje le az összes ruhámat. Helyette inkább én kezdtem el benyúlni a pólója alá, és már teljesen megfelejtkeztem arról, hogy vigyázni akartam a bekötött karjára. Csak az volt a fontos számomra, hogy minél közelebb kerüljek hozzá, minél több felületen érintkezzen a testünk, és nekem ez így meg is felelt volna teljesen.
- Teljesen megőrjítesz! – jelentettem ki, amikor egy picit hátrébb húztam a fejemet, hogy levegőt vegyek. Nem távolodtam el, ajkaim még mindig hozzáértek, úgy ejtettem ki a szavakat suttogva. – És ez engem halálra rémít… - vallottam be, mielőtt jobban meggondoltam volna. Talán akkor nem mondom ki, ha mérlegelhetek előtte, de szerintem arra már magától is rájött az évek során, hogy nem szoktam véka alá rejteni azt, ami bennem van. Talán nem mindig hangoztatom a véleményemet, de amikor mondok valamit, az általában az igazság szokott lenni. Most pedig valami oknál fogva úgy éreztem, hogy ezt közölnöm kell vele akkor is, ha megbántom vele. Tudnia kellett róla!

Kedvem lett volna rákérdezni, hogy Darren mégis mivel vallatta őt, de jobbnak találtam nem feszegetni a témát. Elvégre ez rájuk tartozik, Jenny azt mondott, amit akart. Mondjuk arra már kevésbé volt szükségem, hogy ezúttal Darren törjön be az én lakásomba, és remélni mertem, hogy semmilyen szinten se akar a földhöz vágni, mert abba még nekem is lesz némi beleszólásom. Egyébként is. Én tartozom neki egy adag jobbossal, ha már itt tartunk. Tekintve, hogy a hülye bányája egy életveszély volt. Á, nem. Még most sem tudtam rá haragudni emiatt... Hamar el is hessegettem ezen gondolatokat, mert sokkal jobban érdekelt Jenny, és a jelenlegi helyzet, ami megint intenzív hévvel kezdte felütni köztünk a fejét.
Magamhoz húztam, valójában már el sem akartam engedni, nem akartam, hogy egy centivel is távolabb legyen tőlem. A szívem már így is szétfeszítette a mellkasomat, és örültem, hogy még egyáltalán bennem lüktetett...
- Nos, akkor avass be. Hogy szokás nálad? - kérdeztem hamiskás félmosollyal arcomon, miközben karja átívelt nyakamon. Engedelmesen hajoltam meg kicsit, hogy könnyebben tudjon belém kapaszkodni, miközben már nyúltam is a kávémért. Annyira természetesnek tűnt ez az egész, mégis valahol legbelül minden felborult bennem. Nem tudtam igazából mi ez, és miért történik, és hogy egyáltalán mikor és hol történt... Vagyis... ez utóbbit talán tudom. Mindenesetre még mindig nem tudtam igazán felfogni, hogy mi zajlik bennem Jenny közelébe, csak az volt bizonyos, hogy ez nem emberi...
Nevetésére jó kedvűen elvigyorodtam, jó pár pillanatig csak hallgattam, ahogy hangja el-elakad egy-egy kacagás között. Igazán édes volt... Túlságosan is.
- Egészségedre. - válaszoltam halkan, miközben belekortyoltam a kávéba. Ahogy mellkasomhoz bújt még jobban, úgy karjaim is szorosabban ölelték át a mozdulat hatására. - Szóval... ezt vehetem úgy, hogy akár holnap is belibbenhetsz hozzám? - vontam fel egyik szemöldökömet játékosan, torkomban vidáman rezdült meg mély baritonom. Talán most már bátrabb voltam, vagy nem is így nevezném... A feszültség engedett lejjebb bennem, ami eddig töretlenül nyomta vállamat, hiszen a jelek szerint ő is épp úgy van velem, ahogy én vele. Ezt mondjuk még pontosan nem tudnám megmondani, hogy hogyan is... De az már egyértelmű, hogy egyikőnk sem közömbös a másik felé. Nagyon nem...
Akár csak ő, én is elvesztem tekintetében, és ha a forró kávé nem zökkenti ki ebből az állapotból, félő, hogy órákig így maradunk.
- Legközelebb nem árt, ha megfújod... - élcelődtem vele, kicsit megcsípve oldalát ujjbegyeimmel. Fájdalmat nem érezhetett, arra azért figyeltem. Viszont ahogy zavartan nevetni kezdett, nem tudtam megálljt parancsolni az ösztöneimnek, muszáj volt kivennem a kezéből a csészét, akár erővel is, és megrohamozni ajkait. Igaz ezúttal gyengéd szenvedéllyel hajoltam hozzá, csókra ítélve a pillanatot, hosszú időre belefeledkezve az ezáltal feliramló, kavarodó érzésekbe. Csak akkor eszméltem fel, mikor tenyere pólóm alá siklott, végig szaladva hasfalamon, bordáim ívein.
Szavai visszhangot vertek dobhártyámba, miként fájdalmas lassúsággal hajolt el tőlem, néhány milliméterre. Nyelni kényszerültem, ahogy egy jó adag oxigént is leküldtem a tüdőmnek. Eleinte finom, kedélyes mosoly szökött vonásaimra, amik egyre halványulni kezdtek, miként folytatta... Acélos pillantásom zöld íriszeibe mart, hosszan fürkészve azok mélyét, kutatva, elveszve bennük. Állkapcsom megfeszült egy pillanatra, ahogy a levegőt lassan, monotonan lélegeztem be. Ajkaim elnyíltak egymástól, de először csak néma szavakra tellett, képtelen voltam mondatot alkotni... Végül újra megpróbáltam, mialatt tenyerem lágyan simult arcának szélére, félig beleveszve a hosszú tincsekbe.
- Akárcsak engem... - nyögtem ki végül, csupán suttogva. - Én... nem tudom mi ez, csak abban vagyok biztos, hogy mióta nem láttalak... én... - kerestem a szavakat, némi zavarodottság is feltört belőlem, ahogy pillantásom ide-oda cikázott vonásain. Egyik kezem hajamba túrt, ahogy kicsit hátrább dőltem, míg másikkal még mindig Jennyt tartottam.
- A lényeg az, hogy rohadtul nem tudok nem rád gondolni, és ez... marhára fura! Úgy értem... - vezettem át tarkómra ujjaimat, onnan pedig a kemény pultra, párat koppantva velük rajta. - ...Mindegy. Azt hiszem totálisan meghülyültem... - bámultam egy egész pillanatig magam elé, kissé elkerekített szemekkel, és még a fejemet is értetlenül megráztam. Végül elmosolyodtam, lehet csak kínomban, vagy nem tudom mimben... De muszáj volt vagy ötször körbevezetnem tekintetemet a konyhán, mielőtt az újra megállapodott Jennyn.
- Figyelj, én... csak azt tudom, hogy ez őrületes! Mármint... Ha itt vagy a közelemben, az olyan... Olyan... - olyan szintű elemi erővel hat rám, hogy félek fél másodpercen belül bele is döglök... Igen, ezt kéne mondani, mégis hangom elakadt, ajkaim megremegtek, csupán könnyed mosolyom jelezte, hogy a mondat bizony folytatódna.
Közelebb húztam, hogy újra mellkasomhoz boruljon, hogy addig ölelhessem még, ameddig csak lehet...
- Mit akartál kérdezni, amiért átjöttél? - váltottam végül témát, halkan, pillantásommal folytonosan az övét fürkészve...

- Hm… Majd egyszer megmutatom! – hangom szinte dorombolásként hathatott, ahogyan a fülébe suttogtam. Jól éreztem magam, és végre boldognak is. Napok óta azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem, és a kedvem sem olyan volt, amilyen lenni szokott máskor. Oké, önmagam voltam teljes mértékben, és viccelődtem, ahogy tőlem az megszokott, de valami mégsem stimmelt. Csak azt reméltem, hogy ez senkinek nem szúrt különösebben szemet. Nem örültem volna neki ugyanis, ha így történik. Még a végén elkezdenének kérdezősködni, én meg makoghattam volna össze-vissza valami ostobaságot. Csak saját magamból csinálnék hülyét, az fix!
Éreztem, ahogyan ölelése szorosabbá vált körülöttem, és ez kellemesen bizsergette a bőrömet, pedig nem is ért hozzám közvetlenül. Kedvem lett volna tényleg ledönteni őt a földre, és ezúttal részemről lenne letámadva, nem pedig fordítva. Most kivételesen azonban uralkodtam az engem ostromló vágyakon, pedig annyival egyszerűbb lett volna, ha hagyom őket kiteljesedni, nem?
- Ha szeretnéd, ki sem libbenek addig… - kuncogtam, elmémben pedig már meg is jelent a kép, ahogyan tíz perccel később az ágyban fekve cibálom le róla a pólóját, és még a másnapi reggelinél is itt vagyok. Abban biztos voltam, hogy jó lett volna. Annál is inkább, mert egyfajta menedékként szolgált volna a lakása, mintha elbújnánk a világ elől. Néha igényeltem az ilyesmit, bár általában ilyenkor vagy Darrennel töltöttem az időt, vagy pedig egyedül zárkóztam be az otthonomba, és senki se ki, se be! Azért annak is megvolt ám a maga varázsa, mikor egész nap filmeket bambultam, meg csokit ettem hizlalóbbnál-hizlalóbb gyorskajákkal kísérve. Nem volt igazán semmi, ami depresszióba taszított volna, egyszerűen csak így áldoztam magamra egy kevés időt. Szerintem ilyenre minden nőnek szüksége van néha.
Miután a finom, érzéki csókunk véget ért, és kimondtam azokat a szörnyű szavakat, amiket ki kellett mondanom, nem is tudnám meghatározni, hogy miféle arckifejezést öltött magára. Azt hittem, hogy megbántottam, és ettől fájdalom nyílalt a szívembe, mert úgy gondoltam, hogy mindent elszúrtam, elég volt hozzá pár szót kimondani. Feszültség telepedett rám, izmaim is egy kicsit megfeszültek, csak úgy, ahogy az idegeim meg pattanásig. Nem is tudtam, hogy mivel szépíthetnék a helyzeten, vagy hogyan hozhatnám helyre, de szerencsére nem is kellett sehogy, ugyanis közölte, hogy benne is pontosan ugyanez játszódik le. Láthatóan megkönnyebbültem, és még egy felszabadultabb sóhaj is kiszökött a számon. Most már sokkal jobban éreztem magam, bár a zavarom nem tűnt még el nyomtalanul.
- Igen, én is! - csaptam le egyből a félbehagyott mondatára, és hevesen bólogattam is hozzá. A riadalom lassacskán kezdett eltűnni a szemeimből is, legalábbis amiatt mindenképpen, hogy megbántottam. Most már legfeljebb azért volt jelen nálam, mert ugyanabban a cipőben jártunk, ami azt jelentette, hogy nem csak én tulajdonítottam nagyobb jelentőséget a múltkori éjszakának, mint ahogyan máskor szoktam, hanem ő is. Persze arról fogalmam sem volt, hogy hányszor fordulnak meg nála nők, ezért nem találtam ki korábban sem, hogy nem tartozott a szokásai közé csak úgy megdönteni senkit, főleg nem a falka egyik tagját.
- Akkor nem csak te, de én is! – most már ajkaim mosolyra húzódtak. Igen, valószínűleg mind a kettőnkön eluralkodott a hülyeség, de most már nem zavart, hogy tudtam, ő is hasonlókon megy át, mint én. – Legszívesebben mindig hozzá akarnék bújni… - forgattam a szemeimet, mintha ostobaság lenne a részemről. Igazából tényleg az volt, mert egyetlen emberhez volt szokásom bújni, és az a bátyám volt. A többi férfival nem voltak ilyen bensőséges gesztusaim soha. Nem gondoltam volna egyébként, hogy éppen ő lesz a vízválasztó, de úgy látszik, hogy mégis, és egyelőre még fogalmam sem volt, hogy mit szóljak ehhez, vagy hogyan kezeljem.
- Olyan jó! – fejeztem be egyszerűen, ám annál lényegre törőbben. – Tökéletes! – toldottam még meg. Hangom suttogó volt, és alighogy kimondtam a szavakat, már oda is hajoltam hozzá, hogy ajkaihoz leheletfinoman hozzáérintsem az enyémeket. Nem volt csók, nem igazán, mégis valami hasonló gesztus volt. – Azt, hogy kölcsön adnád-e a motorodat… - szinte öntudatlanul beszéltem, továbbra is hozzáérve a szájához. Mire észbe kaptam, hogy kimondtam, már zavarba is jöttem egy kicsit. Nem pont így akartam bevezetni ezt a dolgot, de már így sikerült, és igazán nem bántam. – Darren kölykének megígértem, hogy elviszem egy körre. Még nagyon fél az autóktól… - magyaráztam meg, miután egy kicsit összeszedtem magam. – Mondtam neki, hogy biztosan elvinnéd te is szívesen, de ragaszkodott inkább hozzám – ajkaim ismét felfelé görbültek, szemeim játékosan csillogtak. – Bár, ha tudná, hogy te szinte meztelenül is szoktál furikázni, lehet inkább téged választana mégis! – halkan kuncogtam, ahogy felidéztem a bányától hazafelé vezető utat hogyan tette meg.

Annyi mindent tudtam volna mondani, de attól tartottam mire eljutok oda, hogy meg is formáljam, szavakba öntsem, teljesen összekuszálom. Zavarban voltam, talán... sőt biztosan, noha igyekeztem ezt a legkevésbé mutatni. Mindazonáltal, hogy bőröm többször megrándult, az izmaim megremegtek, és a mosolyom is bárgyú-vidám volt. Kár volna önmagamnak hazudnom, hogy nem érzek semmit... Hiszen nem csak a testem jelez, intenzíven karmolva belém, hanem az elmémben is ezernyi képkocka sorakozott fel, emlékek, vágyak... kósza képzetek... És mind Jennyről szóltak.
Tényleg úgy éreztem magam, mint aki totálisan elvesztette a fejét, az agyát... és minden egyes lélegzetem is csupán reflexszerű cselekvés volt a közelében. Képes lettem volna percekig, órákig, talán napokig is csak bámulni, fürkészni arcának ezernyi vonását, szemének csillanó fényét, és még akkor se unnám meg. Valóban félelmetes... Belekerülni a vonzás alkotta körbe, és még ha menekülni is akarnék - amit eszem ágában sincs -, akkor is folytonos, masszív falakba ütköznék. Na nem azokba a fagyos, keményen magasodókba. Nem... Ezek forrók... forróbbak, égetőek a parázsnál is. Tényleg kezdett engem is megrémíteni, nem csak úgy a semmibe beszéltem...
Szavaira jól eső örvény járt át, talán meg is könnyebbültem, hogy nem csináltam éppen egy aberrált barmot magamból, hogy ő is hasonló érzésekkel áll ennek a... nem is tudom minek az ajtajában.
- Ez esetben, valóban azt szeretném, ha nem libbennél ki innen... - válaszoltam halkan, szelíd mosollyal ábrázatomon, még az előbbi szavaival élve. Már akkor is ezt válaszoltam volna, viszont most, hogy tudom, épp úgy vágyik a közelségemre, mint én az övére, nem kellett attól tartanom, hogy hülyeségeket beszélnék. Legalábbis az ő szemszögéből.
Voltaképpen, sosem voltam az az ölelgetős típus, és az, hogy valaki hozzám bújjon, egészen idegennek tűnt. Természetemből fakadóan merev, és hideg pajzsok mögé bújok, hogy szemernyi érzelmemmel se kelljen foglalkoznom. Ez idáig, azt hiszem... nem szerettem az érzelmeket. Túlságosan felkavarók, sok esetben elvakítják az embert, és nem utolsó sorban: végtelenül sebezhetővé válik általa. Most mégis... hiába próbálnék ágálni ellene, eltakarni őket, vagy csak szimplán semmibe venni... Nem megy. A legijesztőbb benne, hogy nem is akarok ellenük védekezni...
- Tökéletes... - ismételtem suttogva, szinte fel se tűnt, hogy utána harapom a szavait, félig ajkaiba. Kicsit talán meg is rezdültem, ahogy végül tudatosulni látszott bennem. Épp korrigálni akartam, vagy valami hasonló terveket szövögettem, mikor már a motorommal hozakodott elő. Arcom vigyorba rándult, fejemet pedig kissé hátrább döntöttem, ahogy lepillantottam rá. Persze nem szóltam közbe, a további mondandóját is csendesen hallgattam, mely során arcjátékom tovább szélesedett, míg a végszóra kellemesen felnevettem.
- Szóval a Vyperre fáj a fogad... - mormogtam az orrom alatt szórakozottan, a pulthoz közelebb eső karommal felkönyökölve arra. - Széépen vagyunk. - csak viccelődtem, erről az idétlen vihogásom is bőven árulkodott.
- Elviheted. De ígérd meg, hogy egyben hozod vissza... magadat. - sejtelemes mosoly bujkált szám szegletében, ahogy folytonosan a zöld szempárt fürkésztem. - Persze, a motort se bánnám, ha nem darabokban látnám viszont, de akkora értéke nincs, mint... - Neked. Na persze, már megint elharaptam a mondat végét, mert annyira egy baromállat vagyok, hogy az már félelmetes. Nem szokásom kedveskedni, sőt... nem szokásom emberi értékeket mutatni magamból, de úgy fest, Jenny mellett képtelen vagyok ezt megállni.
- ...nem érdekes. - fejeztem be végül egyszerűen, ahogy lassan újra a kávémért nyúltam. Valószínűbb, hogy ez pusztán pótcselekvés volt, de muszáj volt egy jó adagot leöntenem a torkomon, hogy el ne halálozzak végkiszáradásban. A csésze ezúttal üresen koppant az asztalon, így már két kézzel ölelhettem magamhoz Jennt.
- Figyelj... Mit szólnál, ha... azt mondanám... - elhalkultam. Ujjaim felsőjének alján játszottak, megpödörték, vagy épp kicsit meghúzták annak széleit. - ...kár volna ezt el rohanni. Úgy értem... Elég zavaros, és csak az az egy biztos, hogy már most tudom, megveszek, ha nem lehetek veled... De... Nem. Nincs de. - ráztam meg fejemet, mialatt újfent elmosolyodtam, egészen szélesen. - Gyere el velem este a Chenához. Nem mondom, hogy marha jó lesz, de legalább együtt leszünk. - hogy miért éppen a folyó? Lövésem sincs. Ott elég messze leszünk mindenkitől, és talán ha letisztul körülöttünk minden, mi is tudni fogjuk, hogy mit akarunk. Nem mintha már most ne tudnám... Legalábbis erősen mozgolódik bennem a dolog.
- Reggeli? - néztem rá féloldalasan, gondolkodás nélkül hajolva ajkaihoz, röpke, mohó csókot lopva le róluk. - Mmm... - húztam el magam tőle arasznyira. - Lehet, hogy erre rá fogok szokni... Vagy megeshet, hogy már rászoktam... - nevettem fel kedélyesen, majd letolva magunkat a székről, ereszkedtem két lábra. Még nem engedtem el, és így, ahogy hátulról öleltem át, megint sikerült az egész testemen végigvágtáznia egy ingerhullámnak. Arcom vállába, nyakába borult, ahogy karjaim csípője mentén fonódtak össze hasa előtt.
- Vakarj már le magadról! - kacagtam bele bőrébe, majd homlokomat végighúzva ütőere mellett, engedtem el végül Jennt. Lépteim a hűtő felé vezettek, meztelen talpam alatt meg-megcsúszott a hideg kőlap.
- Ööö... - fejem félig a frigóba lógott, onnan pillantottam hátra. - Hát, tudok csinálni tükörtojást, vaaagy... miez? - forgattam meg ujjaim között egy papírba tekert valamit. Egyszerűen csak felnyitottam, majd izomból a kukába dobtam. Jól van, még nem vásároltam be, ez pedig már önérdekből mászott volna ki a hütőből, ha nem segítek rajta.
- Azt hiszem... marad a tojás... - nevettem fel kicsit zavartan, ám egészen vidáman, miközben néhány tojást kihalásztam, némelyik még dobálgattam is. Áldom a vérvonalamat, mert most totál hülyét csináltam volna magamból, ha még ezeket is összetöröm...

Nagyon megörültem, mikor marasztalni akart, úgyhogy meg is ajándékoztam egy vidám mosollyal, az meg különösen tetszett, hogy ennyire egyetértett velem a kettőnk dolgával kapcsolatban. Tényleg nagyon jól éreztem vele magam, és erre ritkán volt példa. Most pedig még mind a kettőnkön ruha volt, nem is voltunk feltétlenül összezárva, mint a bányában, mégis jól kijöttünk egymással. A föld alatti incidensünket megelőzően is, de az teljesen más volt. Talán több időt kellett volna egymásra szánnunk már akkor is, és most már ki tudja, hogy milyen idilli életet élnénk! Nem mintha amúgy híve lennék az idilli dolgoknak, de ez most lényegtelen.
- Csak egy időre! – helyesbítettem gyorsan, hiszen nem óhajtottam én örökre eltulajdonítani tőle. Egyszerűen csak menni akartam pár kört, hogy Ashley kicsit jobban érezze magát, ez volt minden. Úgy gondoltam, hogy ez abszolút belefért, a jó fejségem pedig határtalannak bizonyult jelenleg. Mondjuk az is biztos, hogy Darrennek még soha nem volt kölyke korábban, úgyhogy már csak ezért is rászolgált erre a különleges bánásmódra a részemről. Az már csak a hab volt a tortán, hogy emiatt volt okom átjönni Olenhez. Nem mintha nem találtam volna valamit, ha nagyon akarom, de így mégiscsak jobb volt. –Természetesen! – már akkor rávágtam, amikor még nem tette hozzá, hogy magamat hozzam vissza egyben. Erre egyből elbűvölő mosoly jelent meg az ajkaim szegletében, és két karomat a nyaka köré fontam, félig-meddig szembefordulva vele.
- Köszönöm! – szavak nélkül is értettem, hogy azt akarta mondani, túl értékes vagyok számára. Ettől bármennyire nem szerettem volna, mégis sikerült meghatódnom. Ajkaimon még mindig ott virított az őszinte mosoly, mielőtt adtam volna egy puszit a szájára. Aztán még egyet, hogy ezzel is kifejezhessem, mennyire hálás voltam azért, hogy ilyen engedékenyen viselkedett velem. Nem tudtam igazából, hogy mással is ilyen szokott-e lenni, vagy sem, de nem is érdekelt. Teljesen bearanyozta a napomat azzal, hogy úgy bánt velem, mintha nem is tudom, hogy kicsoda-micsoda lennék.
- Megígérem, hogy mindent úgy fogok visszahozni, ahogyan elmentem – értettem ezt a Vyperre és egyúttal magamra is. Tényleg nem szándékoztam még egy balesetbe sodorni Asht, de hát soha nem lehet tudni ugyebár. Ez elég szomorú ugyan, de attól még igaz, hogy nem mindig mi irányítunk magunk körül minden aprócska tényezőt, pedig én nagyon boldog lettem volna tőle. Akkor minden másként lenne valószínűleg, és most valahogy újra beragadnék egy helyre Olival. Ez a gondolat nagyon is kedvemre valónak bizonyult így hirtelenjében.
Mikor beszélni kezdett, figyelmesen fürkésztem a vonásait, és kíváncsian pislogtam rá. Nem tudtam, hogy mire akar kilyukadni a mondandójával, de kész voltam végighallgatni őt. Amint elmosolyodott, én is hasonlóképpen tettem, és kezdtem teljesen belelkesülni annak a gondolatától, hogy együtt fogunk tölteni egy kis időt, csak kettesben. Nem úgy, mint most, hanem valahol máshol, és ez jobbnak hangzott, mint amilyen valójában volt. Körülbelül annyira örülhettem neki, mintha azt közölte volna velem, hogy elmegyünk egy hosszú hétvégére a Bahamákra. Biztos az is feldobott volna, ha már itt tartunk!
- Megbeszéltük! – suttogtam, mielőtt két tenyerem közé fogtam volna az arcát, hogy apró csókokkal árasszam el, ahol csak értem. – Hánykor találkozzunk? – kérdeztem továbbra is ugyanazzal a bárgyú mosollyal, ami csupán nemrég költözött az arcomra. Úgy éreztem magam, mint egy őrült tini, aki csak titokban találkozhat a fiúval, aki tetszik neki, mert a szülők tiltják tőle. Engem ugyan senki nem tiltott, de mégis volt benne valami titokzatosság, hiszen senki nem tudta, hogy valami történt közöttünk. Senki, kivéve Darrent, ami sokkal rosszabb bárminél, de ez most nem számított.
- Ezt gondoltad reggelire? – dünnyögtem, miután eltávolodott tőlem egy kicsit. Én ezzel is beértem volna rendes szilárd étel helyett. Valószínűleg úgy nyújtóztam volna rövid időn belül az ágyon, mint egy jól lakott macska. Ettől a gondolattól máris éberebb lettem, mint amilyen eddig voltam, de nem akartam csak így lerohanni. – Én nem bánom! – jelentettem ki nevetve, miközben én is felálltam vele együtt, hátamat fordítva neki. Majdnem teljes súlyommal nekidőltem az izmos mellkasnak, és valahogy biztonságban éreztem magam az ölelő karokban. Nem mondom, hogy nem tudnám megszokni…
- Megtenném, ha rá tudnám venni magam – motyogtam az orrom alatt, szemeimet pedig félig behunytam, ahogyan átadtam magam az érzékek varázsának. Fejem a vállára billent, nyakam egy kicsit ívbe feszült, ahogy oldalra billentettem a fejemet, hogy odaférjen hozzám. Ha nem tartott volna olyan erősen, szerintem a lábai elé olvadtam volna nagyon gyorsan. Még akkor is hevesen dobogott a szívem, amikor eltávolodott tőlem, hogy benézzen a hűtőbe, miből élünk. Félig én is bekukucskáltam, már amennyit a válla fölött láttam, miután odaosontam.
- Rendben, ha már a kávéhoz is ragaszkodtál, akkor hagyom, hogy te készíts nekem reggelit, pedig ne felejtsd el, hogy én felajánlottam! Ráadásul omlettet vagy palacsintát kaptál volna, attól függ, hogy mit kívánsz – kacéran mosolyogtam, ahogy hátulról átöleltem őt, és teljesen a hátához simultam. – Gondoltál már rá, hogy elmehetnél valami cirkuszba zsonglőrködni? – kuncogtam, bár hangomat tompította a pólója, amibe belefúrtam az arcomat. Mélyen beszívtam az illatát, ujjaim pedig kutatóan simogatták a hasát, pont a póló szegélyénél.

Az sem zavart volna, ha napokig elviszi a motort. Maximum az erdőben "utaztam" volna addig, vagy elkértem volna Yetta kocsiját. Mostanában úgyis kezdünk egész jóban lenni, szóval még örült is volna neki, ha a segítségét kérem. Erről ennyit.
Elmosolyodtam, ahogy szavaimra azonnal rávágta a válaszát, ez pedig csak szélesedett, ahogy tudatosult benne, hogy a végére mit is jelentettem ki. Valahogy minden annyira egyszerűnek, és már félelmetesen természetesnek tűnt. Minden... a szavak, a mozdulatok, az egész, ahogy itt voltunk ketten. Hirtelen olyan volt, mintha már évek óta így lenne, mintha most ébredtem volna fel egy amnéziából, és mégis... ennél újszerűbb, erősebb, és felemelőbb nem is lehetett volna... Furcsa összkompozíció, én... sosem gondoltam volna, hogy ez egyszer így fog alakulni. Eddig is jól megvoltunk Jennyvel, ez tény... de... az más volt. Talán csak... több időt kellett volna együtt töltenünk, vagy fogalmam sincs. És már nem is akarok ilyeneket töprengeni, mert nem számít. Az érdekes, ami most van. Csak ez.
A finom, röpke, érintőleges csókok sokasodtak, és már az volt kínkeserves, ha nem voltak... Vágytam őket, sőt... Jennyt akartam, mindenhogy, minden ízében... És nem csak most. Ez pedig valóban megrémített néhány pillanatra, ahogy feleszméltem rá.
- Nem kell megígérned. Tudom, hogy így lesz. - mosolyodtam el finoman. Én bíztam benne, és igazából tényleg az volt fontos, hogy magát egyben hozza vissza. A motor javítható, pótolható. Ő nem... Az már egy másik kérdés, hogy imádtam a Vypert, sőt... szabadidőmben állandóan azt babrálgatom, pont tegnap tuningoltam meg egy kicsit. De tényleg nem érdekelt, ha netán darabokban hozná vissza...
A kis összevissza monológom végül úgy tűnt, jó irányba indult, pedig eleinte meg voltam róla győződve, hogy hülyeség lesz a vége. Főleg, mert így is, úgy is zavarban voltam, még ha ez a legkevésbé sem látszott rajtam. Legalábbis reméltem, hogy nem ütközik ki rajtam.
- Ha nyolcra érted megyek, elkéstem? - engedtem el egy könnyed vigyort, örömmel konstatálva, hogy nincs ellenvetése a Chena-t illetően. Nem is tudom... olyan érzés volt, mintha egy álomban lennénk... Velem jó dolgok nem történhetnek, kizárt... Még magamba is csíptem volna, hogy feleszméljek, mielőtt még végképp beleveszek ebbe a forgatagba, mikor olyan élesen hasított belém a valóság, hogy már az is épp elég volt hozzá, hogy tudjam, rohadtul nem álmodok. Ideje lenne elhinnem végre, hogy vannak jó dolgok. Lehet ebből felbuzdulva még Yettát is megkeresem és agyon ölelgetem! Nézne rám, hogy mi a f'sz bajom van?!
Szóval, ami a valóságot illeti... a szívem hevesen lüktetett fel, a vállam zsibbadni kezdett, a fülemben a vér feldobolt... Az érzések, mintha csak tudatosítani kívánták volna bennem létüket, úgy nyomultak előre bennem... Talán ezért is távolodtam el egy kicsit tőle a rövid csókot követően, a reggeli gondolata pedig némileg vissza is zökkentett önmagamba. Még a végén képes lettem volna teljesen Jenny vonzása alá kerülni, onnantól pedig nincs isten, aki kirángatja a karjaim közül...
- Még ezt is gondolhatnám... - és gondolom is, de azt hiszem mindkettőnkre ráfér egy adag gyomor laktató körtúra. Még akkor is, ha nem szívesen váltam el tőle, még fél centire sem. Szavaira mosolyogni kényszerültem, és jól eső érzés járt át, hogy egy cseppet se bánná, vagy bánja, hogyha rászoknék. Kezd egy olyan sanda gyanúm lenni, hogy rosszabb, mint a drog... Totál függő leszek a végén...
Amint felálltunk, muszáj volt még magamhoz húznom, egyszerűen kellett... Szinte fojtogatott az érzés, az ösztön, hogy meg kell tennem...
- Akkor ne vedd rá magad... - suttogtam még, miközben elhajoltam tőle, hogy a hűtőhöz sétáljak.
Nos, sejtettem, hogy nincs itthon sok kaja, de hogy ennyire? Azt hiszem délután még a boltot is meg kell ejtenem, ha estig nem szeretnék éhen halni...
- Mmm... a palacsintát szeretem! - jegyeztem meg még félig a frigóba lógó fejjel. Egyébként még a nyál is összefutott a számban, de részemről sajnos jelenleg csak a tojás maradt. Szóval azt sikeresen előhalászva lejtettem pár mutatványt vele. Na, nem azért mert fúú dee ügyes vagyok! Csak megszokás... igen, én játszom az étellel!
- Ömm... nem. Elpazarolnám vele Unalaq erejét... Egyébként nem rossz gondolat! - mosolyodtam el kedélyesen. Mindig is nagyra becsültem az ősök nagyjait, főleg Unalaqot. Nyilván a vérvonal miatt, de egyébként is sok olyan történetet hallottam róla fiatal koromban, ami előre is meghatározta a hozzáállásomat irányába.
- Szóval, nem nagy a választék... mmm... maradjunk a tükörtojásnál. Remélem szereted... - búgtam alig hallhatóan, ahogy hátulról átölelt. Egyik kezemben a tojások feszengtek, míg másikkal az engem átívelő karokra simítottam. Kicsit oldalvást fordítottam magamat, hogy szabadon lévő kezemmel én is átölelhessem. A tojásokat a pultra engedtem, majd a serpenyőt a felső szekrényből levarázsoltam, és a gázt is beizzítottam. Mindent egy kézzel csináltam, mert nem voltam hajlandó elengedni Jennyt, nem. Persze, így is könnyedén ment, hál' égnek. Ciki lenne azért, ha a fél konyhámat két pillanat alatt felrobbantanám...
Amíg a tojások sültek, én sem voltam rest... ajkam Jenn homlokát cirógatta, majd tincseibe futott, hogy ezzel egyidejűleg beszívhassam hajának illatát. Tényleg van abban valami igazság, hogy a nők ezen a ponton árasztják magukból a legtöbb feromont. Nem is hajoltam el onnan, egészen addig, míg az étel el nem készült. Olykor apró csókot hintettem fejére, halántékára, vagy éppen ajkaira, éppen ahogy fordultam, majd csak akkor léptem el tőle, mikor már enni kellett... Most az egyszer szívesen fotoszintetizálnék...


// Imádtam ezt is *-* és akkor írok a Chenához //