Hálószoba
Konyha
Fürdő

Végül is közös cucc... - Jah. Szerintem meg: végül is szakadj meg!
Borzongott bennem a düh, de még mindig sikerült visszafognom. Egyszerűen nem is értem, hogy Darren, hogy lehet ennyire hülye. Komolyan. És most, hiába jön azzal, hogy Deee van esze! Van, kétségtelen... de ettől még az álláspontomon nem változtat! Yetta iszonyatos felelőtlen, meggondolatlan sok esetben! Nincs ezen mit megmagyarázni! Nincs!
Fel is csattanok! Majd, mindjárt... csak előbb... Igyekeztem összeszedni magam, és újabb szippantásokat, és némi kortyolást követően kiegyenesedtem a kanapén, csupán annyira görnyedtem meg, hogy könyökömmel térdemet támasszam meg. Vagy fordítva.
- Most komolyan... Erre van száz másikfarkas, akik megfontoltabbak, mint azzz én húgom. Sze'nted méér vettem neki azt a buzeráns nyulat? Hogy felelősséget tanuljon! Én, nem becsülöm le a tehetségét, de bekell látn'd neked is, hogy ez túlnagy feladat lenne nekih. - tovább ráncoltam a homlokom, és hangszínem sem tűnt sokkal tisztábbnak. Elleneztem, mit kerteljek... Ennél jobban tán semmit se elleneztem még. És még az sem tudott meghatni, hogy ő sem örül, ahogyan az sem, hogy idáig jutottunk. Midáig? Hogy az éppen beeső húgomat küldjük a betolakodók orra alá. Roppant humorosnak találom, valóban.
- De akarnám tudni. Mert kétlem, hogy elengednéd. - mintha én elengedném... na jó, ez más téma... - Ez kurvára nem így megy... Az ötlet persze jó lenne, nagyon is jó. De ne az én húgomat lökjük már a picsába bele, abba! Tök ideges lettem, csesződj meg! - dobbantottam is egyet, az izmaim pedig ingerülten vágtáztak bőröm alatt, miként a vér is tetszőleges iramot diktált ereimben.
- Ha jólcsináljuk... - elsötétülő pillantást vetettem Darrenre. - Nem tudhatod hogy gondolkozna. És, amit eddig megtudhattunk róla, kétlem, hogy életben hagyná! Kifaggatná, erőszakkal, aztán megúgy nyííírná ki, ahogy azth nem szégyenli! Gondolkozz már! Amint megtud mindent, amit csak tudhat, szanaszét tépi, íízekre... a holttestét meg bevitrinezve tolja el a hegyig. Vagyis nemő, mert annyira egyfaszláma, hogy nem merné idedugni egyedül a büdös, korcs pogfáját! Mocskos szarrágó! - na itt már kellően ingerült voltam, és fellökve magam a kanapéról, izomból elnyomtam a csikket a hamutálba. Az még felparázslott, majd lassacskán elaludt örökre...
Elnéztem, ahogy Darren az ablakhoz sétál, szúrós, lapos pillantással követtem őt. Visszapillantására, és sajnálkozására megforgattam a szemeimet.
- Pedig nehezítek, cseszdki. Ezt meg én sajnálom. - csattantam fel egyszerűen, nem ismerve már a határokat. - Nem fogom elengedni, ne legyél már belőve! Előbb megyek én, mintsem ő... - hoppá... talán itt és most kezdett el bennem tudatosulni, hogy szeretem a húgomat. Valami olyat adott vissza az érkezésével, ami felbecsülhetetlen. Meg is inogtam, szívembe sajgó, riadt fájdalom szánkázott át.
Ez az állapot pedig hamarost átcsapott valami másba, ahogy meghallottam Darren hangjának rezgését, és szavai értelmet nyertek elmémbe. Kicsit kuszálódott a fejembe, majd lassacskán mintha összeállni kívánt volna.
Elindultam.
Pár lépéssel megközelítettem Darrent, majd mögé érve a vállára emeltem tenyeremet és akár erővel is, de magam felé fordítottam.
- Mivaaan?! - vágtam egy idétlenül értetlen pofát mindemellé, miközben már el is engedtem őt. - Csak nem megkedvelted? - vontam fel egyik szemöldökömet, egész testsúlyomat az egyik lábamra engedve, kezeimet a zsebembe vágva. Hmm... a boros üveget már megint elhagytam valahol... na sebaj.
- Mert ha igen, akkor végképp nem értem, hogy a pössömbe akarhatod, hogy elmenjen?! Komolyan, mintha diliházban lennék! - szusszantam, ezúttal már hangom is barátságosabb volt, némileg.
- Figyelj, nekem ezt még át kell rágnom... és veleis beszélnem kell erről... De most még: Nem akarom, hogy elmenjen, és nem is tudom, hogy hodzsan tudnátok meggyőzni. Sahjnálom. - vontam vállat végül, miközben hátat fordítottam az Ikkumának, és visszaballagtam a kanapéig.
Áhh, a bor is megkerült... a kanapé előtt... Kérdezés nélkül meghúztam, majd egy újabb szál cigiért nyúltam, felmarkolva az egész dobozt.
- Toljle még egyet... Rád fér. - csattintottam össze fogaimat, ahogy átdobtam neki a doboz cigarettát, amennyiben felém figyelt.
Rágyújtottam...

A haragja ezer apró tűként szurkálta a bőröm, és hiába van birkatürelemmel megáldott farkasom, hosszú távon őt is ingerli, ha a környezetében valaki ennyire feszült... mit feszült, dühös!
- De azaszáz másik évek ótatag! - ráztam meg a fejem lassan, mert félő volt, hogy egy hirtelenebb mozdulattal az egyensúlyomnak is annyi. - Ő meg elég szeleburdi ahhozis, hogy elhiggyékróla, hogy nem tudott élből olyanfalkát választani, ami a kedvére való.
Semmit sem utáltam annál jobban, mintha olyan mellett kellett érvelnem, amihez nekem se fűlött a fogam, és itt bizonygatni Olennek, hogy márpedig a húga igenis jó tégla lenne... Maradjunk annyiban, hogy találtam volna sokkal jobb elfoglaltságot is erre az estére. Ő pedig nem könnyítette meg a dolgom, amit meg is értek, de nem voltam a helyében, ittam is, szóval egyre kevésbé tudtam tolerálni a hőzöngését. Nem lesz ennek jó vége...
- Mindenki valakinek a valakije ebben a tetves falkában! - horkantam fel egy grimasz kíséretében. - És érdekesmódon, ez most mindenkinek beugrik, deerre nem gondoltak, amikor az őrzőkkel cseszekedtek, hát itt azeredmény! Lehet szájathúzni!
Ittam két nagy kortyot, mindjárt elfogy az első üveg nálam is, ezzel párhuzamosan éreztem, hogy egyre kevésbé voltam ura a saját érzéseimnek, a farkasom pedig most k*rvára nem tudott segíteni.
- Kémkedés nélkül is végezheti így - közöltem nyersen. - Sőt, nemcsak ő. Deha szerinted van jobb is erre a feladatra, kérlek, mondd a nevét! Deolyat mondj, aki senkineksenem hiányozna, ha odaveszne! - Hangomba némi morgás vegyült, s már biztosan tudtam még így tompuló fejjel is, hogy nem kéne meginnom az üveg maradékát.
Olen szavai, és az, ahogy előrevetítette Yetta sorsát, csak még jobban nyitogatta a bicskát a zsebemben, mert már láttam magam előtt az egészet, előre éreztem az akkori haragot, ami marhára nem tett most jót. Higgadnak és az elfogyasztott borhoz mérten ésszerűnek kellett - volna - maradnom.
- Mészám te a jó büdös p*csába, oda! - mordultam arra az abszurd gondolatra, hogy előbb menne ő a húgánál. Agyrém! Ebbe még csak nem is voltam hajlandó belegondolni, még a vicc kedvéért sem.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, fejemet pedig az ablak mellett a falnak döntöttem. Éreztem enyhén beáramolni a kinti hideget, erre próbáltam összpontosítani, józanságot nyerni, de az már esélytelen volt.
Főleg azok után, hogy Olen indulatosan maga felé fordított, és szembe találtam magam ezer meg egy érzelmet tükröző arcával.
- De igen, úgyhogy nehidd, hogy csak te parázol! - Már határozottan morgós volt a hangom, ez az egész helyzet pedig szépen lassan, fokról fokra tornázta fel a farkasomat is. Addig nincs baj, amíg csak emberként húzom fel magam úgy-ahogy, az már viszont kicsit sem szerencsés, ha a bestiára is átragad ebből akár egy kicsi is. Neki megfékeznie és lehűtenie kéne. - Nem akarom, hogy menjen, hogy veszélyben legyen, vagy baja essen! - Ezeket SOHA nem mondtam volna józanul. - De... muszáj...
Összeszorítottam az állkapcsom és inkább nem néztem Olenre, hanem megittam az üvegben maradt bort, amiért azért visszamentem az asztalhoz.
Ő közben megtalálta a maga üvegét, én pedig szusszantottam két nagyot. Nem, továbbra se csillapodtam le, szar ügy, tudom. Az a gáz, hogy nehezen megy fel bennem a pumpa, de általában ugyanilyen lassan megy is vissza le. Pláne ilyen ködös fejjel.
- Akarni úgyse fogod, max beletörődsz - vontam vállat, mintha ez csak ilyen lazán menne, de tudtam, hogy nem. - Elsősorban úgyis azszámít, hogyő akarja-e. Ha nemgázos neki, akkor megy, akár tetszik neked, akár nem - magyaráztam, mint egy taknyos kölyöknek, aki nem érti, hogy a fagyiját akkor is elveszem tőle, mert basszus sose gyógyul fel a torokgyulladásból. - Fogadd el.
Néha kifejezetten köcsög módon tudok közömbös lenni, vagy legalábbis ezt a formát előadni, és ilyenkor mindig a Teremtőm jut eszembe. Csupa bájos gondolat és emlék, mindjárt szétvet a pozitív kisugárzás!
A cigire legyintettem, semmit nem akartam már.

Na jó, egy kicsit mintha kezdenék pipa lenni Darrenre. Meg a hülyeségeire...
Mindenesetre még mindig visszafogtam magam, hiszen a legkevésbé sem kívántam neki menni. Ez a beszélgetés nem erről szólt, így többször kénytelen voltam magamra parancsolni, és az időközben mozgásba kezdő farkasomra is, hogy nyugi van.
- Ezzel tisztábanvagyok. Ahogy teis tisztában vagy vele, hogy nemőaz egyetlen új tagunk. Deh látom, hiába pof'zok, te márr eldöntötted. - rágtam meg államat, kicsit ingerülten, de még mindig lefojtottam a feltörni kívánó feszültséget. Ami eddig kijutott már így is elég volt, pláne, hogy éreztem Darren bestiáján is, hogy nem szimpatizál a helyzettel. Az enyém fele ennyire se érezte a nyomást, pedig bőven volt belőle...
Persze, nyilvánvaló volt, hogy lassacskán az Ikkuma is felhúzza magát, ezzel pedig rohadtul nem tudtam egyet érteni. Nehogy már ő pattogjon, amikor itt nem róla van szó, hanem a kicseszett ötletükön. Mindkettőjén. Nem is értem mit védek én ennyire, fogalmam sincs, mikor már kalap-kabát, el van döntve.
- Abban igazadvan, hogy nem tudnék olyat mondani, akiértnem lenne kár... Akiért nemaggódna val'ki... Tény. De kezd már a fasz'm tele lenni, hogy minden az én húgom körül for'g. - ezúttal már elkeseredve puffogtam, noha hangom még mindig érdes volt, és némileg csattanó, szemeimből tisztán tükröződött a megfáradt bánat.
Hajamba túrtam, szinte már lemondón, miközben Darren felé vettem az irányt. Az, hogy én a picsába mennék, és nem a betolakodókhoz... nos, erre csak vállat vontam. Egyszerűen hihetetlen, hogy nem fogja fel, mit érzek...
- Úgy lásszik, nehezen tudod felfogni, hogy ez mit jelent nekem. Hogy Yetta megjelenése miken vitt keresztül... Boccsássál már meg, hogy kurvára nem lelkesedem. - nem, annál jobban sem. Sehogy se lelkesedem a kicseszett ötlet végett... Mellesleg Yettát se értem meg, de innentől kezdve most már le is szarom. Jött, ment, talán igaz se volt. Ennyi.
Faszomat ennyi...! Rohadtul nem ennyi... Argh...
Miután magam felé fordítottam Darrent, engem is megleptek szavai. Túlságosan is. Szinte már kifakadónak éreztem, és valahol itt kezdett bennem tudatosulni, hogy tényleg, egyetlen porcikája sem kívánja, hogy Yetta elmenjen. Ahogyan én sem... De ez, irányomból nyilvánvaló.
- Nem 'sak én paráázok?! - rántottam össze szemöldökömet, ahogy arcát pásztáztam. - Ha ennyire aggóssz érte, akkor végképpnem értem, hogy lehetsz akkorabarom, hogy őt akard küldeni. Vagy, hogy fej't hajtottál rá, hogy menniakar. - ez egy idióta. Kész, pont, elkönyveltem.
- Mitérdekel téged ennyire egyébként is, hacsak így odalököd annak a fattyadék bahndának? - csattantam fel, ahogy végül elléptem tőle, és megkerestem... jobban mondva: megtalált a bor. Én pedig meg is rántottam, mint a szél! Ha tíz kortyot nem küldtem le a torkomon, akkor egyet sem. Tajtokézni volt kedvem, törni, zúzni, ahogy azt szokásom, meggondolatlanul neki esni az Ikkumának, és helyre rázni az agyát... Mégsem tettem... Csak őrlődtem, feszültem, mígnem újra hangja zavart meg az így sem épp épeszű gondolatmenetben.
- Óóó, igen Darren? Komolyan?! - persze, beletörődöm. Ez most tényleg ennyire sík hülye? - Ühü, fogadjam el... Ja. Te könnyen beszélsz, nem a tehúgod! Neked nemérdeked megvédeni őt! Nem is értem miokból mered azt állítani, hogy nemakarod, hogybajaa... hogy baja essen! - valahol itt elégeltem meg az egészet, de úgy igazán. Egyszerűen elpattant bennem minden, de minden!
Indulatosan, határozottan léptem egyet Darren felé, szinte már fenyegetőn, torzult arccal, bestiám krómezüst cirkáival szememben. Ám mégis... fújtattam egyet, és sarkon fordultam, egészen az ablakig meg se állva. Félúton ledöntöttem az egyik állólámpát, csak stílusosan, majd erővel nekitámasztottam tenyeremet az ablak karimájának, háttal Darrennek.
Erősen kapkodtam a levegőt, a szívem heves iramot diktált, az emlékek maguk alá temettek, és az érzés... az elvesztés érzése.
- Sajnálom Darren. - szólaltam meg talán egy perc csendet követően, homlokomat a fagyos üvegnek döntve. - Én csak... Belepusztulok a gondolatba is, hogy Őt is elveszíthetem... Nem... Nem lehet. - ingattam meg fejemet, mely folytonosan hozzáütődött ez által az ablaknak. Kiana arca villant fel lelki szemeim előtt, a kedves mosolya, édes, vidám hangja is fülembe csendült.
Megrekedtem.
Térdeim egyre jobban kezdtek megrogyni, mely során lejjebb engedtem magam, homlokomat végighúzva a mozdulat során az üveg egyenletes lapján.
- Miröhejes vagyok, baszod... - nevettem fel kínomban, ahogy már guggoltam, majd egyszerűen eldobtam magam, hátat fordítva az ablaknak, hogy ezúttal térdeimet felhúzva, karjaimat azon támasztva keressem meg Darren alakját.
- Felejccsük el, pajtás. Letissztul a zagyam, azt'n beszélek Yettával. Veled nem akarok emiatt ölre menni. Ahogyelnézem, nekedis elég fontos. Hanemis anny'ra mint nekem... defontos... - szinte már csak suttogtam, noha még így is hallania kellett szavaimat. Mindkét tenyerem halántékomra futott, ujjaim között pedig már csak alig parázslott a nem rég meggyújtott cigaretta...
Micsoda pazarlás...

Rájöttem, miért is szerettem jobban egyszerű, mezei Innark lenni: kevesebb probléma, kevesebbeknek kellett megfelelnem, kevesebbszer voltam szálka szemben, ujjban, kevesebb... felelősség. Mennyivel nyugisabb volt, bár szavam nem lehetett, mind a két alkalommal nemet mondhattam volna, akkor is, amikor a Tarkok közé vettek, és akkor is, amikor az Amarok felajánlotta az Ikkuma posztot.
Victor szavai jutottak eszembe az első olyan tanácskozás után, amin én is részt vettem: "Támogatlak, Edward, de ez nem neked való. Csak óvatosan..." Akkor sértett, tudtam, mitől tart, pont ezért éreztem övön alulinak az intését, most viszont kacérkodtam a gondolattal, hogy talán... de csak talán, jogos volt.
Nem a mimóza lelkemet féltette, ó, dehogy. Más aggályai voltak, amiket nyíltan sose mondott ki, a többiekkel is aligha osztotta meg, de éreztem raja. Attól félt, hogy akarva-akaratlan olyanná válok, mint a Kölyke.
- A döntés Yettáé - szögeztem le, pillantásom egy árnyalatnyival ridegebb lett, rövid időre ijesztően tiszta, mintha egy kortyot se ittam volna.
Elegem volt az egészből, és már azért voltam mérges, mert felhúztam magam, amikor nem kellett volna. Teljesen logikus, nem?
Arra, hogy minden az ő húga körül forog, majdnem rávágtam, hogy ennek a mindennek a tetejében még én is, de szerencsére Olen folytatta, én meg befogtam. Egyébként igaza volt, tényleg nem tudtam, min mehetett keresztül, sejtelmem se volt, mert hasonló helyzetbe se kerültem, mint ő. Nekem más miatt volt némileg felkavaró, ami köszönőviszonyban sem állt Olen testvéries érzéseivel.
- Nem akarom, érted? K*rváranem! - kiabáltam tehetetlen dühömben, az üres üveg pedig széttörött a markomban. Egy egészen kicsit erősebben markoltam rá, mint kellett volna, pár szilánk pedig megvágta a kezem. Hát most pont leszartam.
Amikor megindult felém, egy szempillantás alatt sárga lett a szemem, nem szoktam ilyen agresszíven reagálni, bár az is igaz, hogy ez a harag sem két másodperc műve volt, de itt tettem le a nagy esküt, hogy ha csak meglök, én kiütöm. Azt hiszem, "kicsit" kibuktam, bár korántsem kaptam annyi szart a nyakamba, mint Olen.
A várt támadás viszont elmaradt, keserűen az ablakhoz ment, de nem néztem után, csak a földön heverő szilánkokat bámultam meredten. A dühével tudom mit kezdené, tudtam rá ugyanezzel az érzéssel válaszolni, ám ez a kétségbeeséshez közeli állapot, ez a... lemondás(?)... ezzel ilyen formán nem tudtam mit csinálni. Azt viszont tudtam, hogy ezután hová megyek: az erdőbe, vadászni. Illetve vadászat címszó alatt kiélni azt a dühöt, amit itt nem tudtam.
Az üvegdarabok tompán csillogtak a lámpafényben, a kezdeti kedélyes hangulat mintha sose lett volna, a Tark hullámzó érzelmei viszont nagyon is valóságosak voltak, szinte fuldokoltam tőlük.
- Nemvagy - mondtam immár csendesebben, apránként visszaszuszakolva a haragom. - A helyedben énmég rosszabbul reagáltam vol'a. - Lehunytam a szemem pár végtelenül hosszúnak tűnő pillanatra, majd akkor nyitottam ki, mikor már biztos voltam benne, hogy újból barna írisszel tekintettem körbe. - Hatehetném... egy csettintéssel eltűntetnémamásik brancsot. - Leguggoltam és monoton mozdulatokkal elkezdtem összeszedni a nagyobb szilánkokat. - Énis félek - hátranéztem rá a vállam fölött, a látványától pedig kelletlenül rándult meg a gyomrom -, de kellegy köcsög isa csapatba - húztam fanyar mosolyra a szám, majd az összegyűjtött darabokkal elbotorkáltam a kukáig, aztán vissza Olenhez.
Lehuppantam vele szembe, de nem néztem a szemébe, inkább valahova a lábainkra bámultam kótyagos fejjel.
- Lehet, hogy ígyisúgyis mind holtan végezzükmég a következő szilvi... szil-feszt... szilveszter előtt. Nemtudom. - Megráztam a fejem és lehorgasztottam. - Nemvárom, hogy jópofát vágj hozzá, csak... - kicsit hangosan nyeltem azt hiszem - tudd, hogy énse azér' kattogok ilye'ken, mert nekemez buli.
Sikerült annyira felemelnem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni, aztán valamilyen indíttatásból megsimogattam a fejét, pedig már rég nem volt kölyök és azokból az éveiből nem is ismertem. Ez talán... egyfajta bocsánatkérés és/vagy vigasz volt, bár tudtam, hogy soványka, ennél többre viszont nem futotta. Szavakkal pedig így is eleget dobálóztunk, újabbaknak nem lett volna sok haszna.

//Gratula és köszi, még ha eddigre már ki is derült, hogy nem is a 200. valójában XD, de azóta már meglett, szóval így is //

Hülyeség... De ezen már nem hőzöngtem. Így is egyszerre szakadt szét az agyam, és robbantam fel majdnem, spontán égéssel összekomponálva. Még, hogy Yettáé a döntés. Kurvára nem. És nem is Darrené, vagy az enyém. Hanem Milié. Tekintve, hogy már a falkához tartozik. Innentől kezdve az Atanerk utasításait követi ő is, legyenek azok bármilyenek is.
Nem voltam benne biztos, hogy nem bólint rá Miss ex-Tark, nagyon nem, ez pedig újra megcsavarta a szívem rostjait, fájón, kínzón döfve belém láthatatlan tőrjét. Hiszen az ötlet jó, parádés... én pedig mi vagyok? Egy koszlott is korcs, akinek semmi joga ezekbe beleugatni. Még akkor sem, ha éppen a húgáról van szó.
- Megértettem, Darren. Kurvára megértettem, most jó?! - csattantam fel, szintem ár lemondón, mégis valahol ingerülten. Talán ezért is mozdultam úgy az Ikkuma felé, nem foglalkozva vele egy egész pillanatra, hogy szanaszét téphet, vagy téphetem. Végül mégis... annyira elkeseredtem, hogy már ehhez sem volt erőm. Ahhoz meg végképp nem volt kedvem, hogy őt bántsam. Leszámítva, hogy tisztában voltam vele, hogy ő is miféle károkat okozhat bennem. Ez érdekelt mondjuk a legkevésbé. Tőlem aztán cafatokban is vergődhetek a padlómon, leszarom. Csak ne látnám ilyen intenzíven gyötrő érzéssel magam előtt, hogy elveszíthetem az egyetlen húgomat. Akit épp csak nem rég sikerült elfogadnom.
Az ablakhoz mentem, és mint a rongy, majdnem ahhoz hasonlatosan rogytam le elé, kisebb tartással persze. Jelenleg nem sok értelmet láttam a jelenben, leszámítva Jennyt, de most ez is annyira halvány volt... eltörpült a gond mögött. Ez pedig csak még jobban fájt.
Rég éreztem hasonlót, amit most Yettával. Utoljára akkor, mikor Kiana a karjaim között halt meg... Sosem gondoltam volna, hogy ezt, ha nem is hajszál pontosan, de majdnem ugyanúgy, vagy legalábbis, ugyanolyan erős impulzusokkal fogom átélni. Rémisztő volt, még a gondolat is...
A szerteszóródó szilánkokkal nem foglalkoztam, ugyan a csattanás szinte a dobhártyámig hatolt, mégse rezzentem. Olyan tompa és üres voltam, hogy az valami félelmetes. Csak akkor pillantottam Darrenre, mikor újra megszólalt, miközben lendületesen elnyomtam a már elhalt csikket a földön. Se tűz, még csak hamu sem porlott fel belőle.
- Nemsokat tehetek, nem igaz? Akkor meg miértelme... - tulajdonképpen csak magam elé motyogtam, miközben ő lehunyta szemeit. Én is reagáltam volna rosszabbul, ha esetünkben, nem Darren hozza a hírt. Mégis, itt inkább a felé érzett barátságom nem engedte ezt, mintsem a tiszteletem, amit még csak nem is rangja miatt érzek. Persze, az sem elvetendő, hiszen magas helyet foglal el a falkában. De ő számomra sosem volt feljebbvaló, sokkal inkább: a barátom.
- Hatehetnéd... - ismételtem szavait keserűen, hátrább lökve magam az ablaknak, ujjaimat két térdem között kulcsolva össze. - De nem teheted, ah'gy egyikünk sehm. És nem vagy köcs'g, hagyjad már... Ezt te is t'dod. Teszed, amith kell... Ahogykell... Megértem. - állkapcsom megfeszült a belém nyilalló, éles súly alatt, ami a mellkasomat nyomta el. Úgy éreztem, mint akin átmentek egy huszonnyolc tonnás úthengerrel...
Fél-fél pillantásokkal kísértem el útját a kukáig, majd követtem őt visszafelé, egészen addig, míg le nem dobta magát velem szemben.
Mennyire elcseszettek vagyunk, aztakurva!
Röhögni támadt kedvem, a kínlódásunkon, de ez kivételesen bennrekedt... Rekeszizmaim nem engedtek, nem lett volna helyénvaló.
Némán hallgattam őt, csupán lélegzetem kitörő, halk hangjai zavarták meg monológját. Tekintetem nem az övét kereste, sokkal inkább bámultam oldalra, vagy éppen félre eső alkarjára, míg nem néhány percet követően felemeltem rá a füstszín íriszeket. Talán épp ő is ekkora kezdte el keresni az én tekintetemet, mindenesetre elég nevetséges volt, ahogy néhány elhaló pillanatra egymásra meredünk.
Ezt követték simogató mozdulatai, amiket kivételesen nem éltem meg rosszallón, még csak le se buziztam. Pedig, ilyen esetben kijárt volna, tekintve, hogy sokszor már versenyszerűen szívjuk egymás vérét. Most sokkal inkább értékeltem, és kedves gesztusnak találtam.
Ellenben... csak fanyar szájtartással arrébb húztam ajkaimat, belesóhajtva a levegőbe. Egész hangosra sikeredett...
- Dorombolni azért nem fogok... - törtem meg végül a beálló csendet, felengedve vonásaimra egy halovány, elég gyengécske mosolyt.
- Nézd, én... tudom, hogynem repesel, nekedis szarh... nekkemis... miiindenkinek. - csavartam egyet fejemen, így adva meg a kellően idétlen gesztust szavaimnak. - De tudodh mit? Hagyjuk eztmára. Úgyis minden megya magaa útján, és pohnt. Abba pedig... - hagytam egy kis hatásszünetet, ahogy megkerestem tekintetét. - ...nekem is leszmég beleszólásom, hogy milyen szilvik előtt halunk meg. Úgyétem... khm.. - értem -, hogy ameddig cs'k bírom erővel, melletted leszek! - lapogattam meg válla oldalán, mely fölött időközben elnéztem.
- Beszéljünk inkább másról, pajti. Jobbancsípem, ha van a fejeden némi elbaszott virogy... vigyor... jah. - átnéztem felette, megkeresve a valahol elhagyott üveget. Nem sok sikerrel... Mindegy.
- Van még... valami whiskym. Hagondolod. De, ha megittuk, kinetaláljad nekem, hogy menjünk mezt'lenül csúszkálni a hóba, merr nyakoncsapkodlak! - ezúttal már kicsit könnyedebben tudtam felnevetni, koponyámat felnyalva az ablak üvegre.
- Nah, iszunk, vaaagy iszunk? - vontam fel egyik szemöldökömet, ahogy préselt pillantást vetettem rá, lévén, hogy felszegett fejjel üldögéltem előtte, hála az üveghez való dörgölőzésemnek.

Lassan úgy tűnt, mindketten lecsillapodunk, és Olen is lenyelte az első békát, vagyis a hírt, és a gondolatot, hogy lehet, hogy hamarosan el kell szakadnia Yettától. A hangsúly elsősorban a "lehet"-en van.
Teszem, amit kell... jah. Bár addig nincs vész, amíg nem élvezem, szóval még nyugodt vagyok, és addig más is az lehet, mert így legfeljebb a másik falkának fogok fájni, de annak minél inkább, annál jobb. Észre se vettem, mikor húztam a szám már-már kegyetlen mosolyra, de amikor leesett, hogy milyen fejet vághattam, rendeztem a vonásaimat. A vér, ami nem válik vízzé, mi?
A fejsimire tett megjegyzésén halvány mosoly jelent meg az arcomon.
- Akkoraz álladat vakerásznám - mondtam immár jóval lecsendesültebben, mint pár perce, s hol kerestem a pillantását, hol inkább kerültem. Szar helyzet volt, nem vitás, de mindig jobb együtt ülni a szószban valakivel, mint egyedül, úgy talán kevésbé tűnik tragikusnak. Na jó, nem, de legalább nyugtat a tudat, hogy más is szív.
- Köszönöm, Olen - mondtam csendesen, de őszintén arra, hogy mellettem áll, akárhogy is lesz, és lehet, hogy a pia miatt is, de ez most dupla olyan jól esett, mint egyébként. - Örülök, hogy vagyte nekem cimbi...
Még jó, hogy az érdemi részén túlestünk a szövegelésnek, mert egyre kevésbé ment, szóval kanyarodhattunk a lightosabb vizek felé. Hála a Tarknak, gyorsabban, mint vártam, s csak nagyokat pislogtam először, amikor felhozta a pucéron futkosást, majd kitört belőlem a nevetés. Nem akkora elánnal, mint amikor semmi gond nincs, de azért elég felszabadultan.
- Baszki, neadj má' ötleteket legalább - ingattam a fejem. - Na, hozd azt a whiskyt, nem akarok go'dolkodni. - A végére a mondat elég lemondó lett, de tényleg nem kívántam ma már semmilyen értelmes gondolatot, se tervezést, se Yettát. Most el akartam felejteni a korábbit, egy rövid időre.
Ha hozta az újabb piát - és miért ne hozta volna -, felváltva ittunk belőle, részemről továbbra se kellett pohár, székről esni nem tudtam, mert földön ültem, szóval jó ez így nekem. A bor okozta nyomott bódulatot kezdte felváltani apránként a "világomat nem tudom, de jó röhögni az ablakon is" állapot. Jah. Hogy is volt z az O'Connors után, hogy többet nem iszok? Alkesz Ikkuma, jobb se kell ennek a falkának... meg Ashleynek... nem a családomnak... Leszarom. Néha megengedhetem magamnak, és inkább így oldjam a feszültséget magamban, mint azzal, hogy fölöslegesen csesztetem a többieket, kiabálok, mert két szó után robbanok. Mindenki jobban jár.
- Hűűűűűdesokanvagy.... - röhögtem minden kontroll nélkül Olenre, pár perc és sok korty elteltével. Hajszálnyira voltam attól, hogy használhatatlanná váljak, bemásszak egy ágyba és délig durmoljak.
- Naszóvalakkor.... hogyisvolt aaaazaaaa pucérmaraton vagymiap*csa?
Feltápászkodtam, arcomon a levakarhatatlanná vált vigyorral, és a szemöldökömet vonogatva néztem le Olenre, majd eléggé bizonytalan léptekkel, minden stabil tárgyba megkapaszkodva indultam el az ajtó felé. Lehet be kellett volna zárnunk, hogy ne tudjunk kiszabadulni, de késő bánat. Túl sokat ittam, mehetnékem volt.
- Figyuzmá' haesetleg rádmozdulokakkor booooocsiiiiiii - röhögtem, miközben megpróbáltam kijutni, de naná, hogy rossz irányba próbáltam nyitni az ajtót. - Nemvagyok homárcsakolyan szöxuálisvolt a cicid, hogy húh!
Kinyílt! Heuréka! Úgy kitártam, hogy homlokon csaptam vele magam. Nem tudom, hogyan hoztam össze, de az én fejemnek már nem volt kár.
- Gyeremamacsillagvirágaaaaa - azzal lehámoztam magamról a pólóm, és a küszöbön hagyva megindultam a lépcső felé, hogy beteljesítsem szent küldetésünket.

Talán elült a víz...
Legalábbis, úgy látszott már Darren is nyugodtabb, akár csak én. Noha, részemről ez inkább elkeseredés volt, némi "feladom mára" dologgal vegyítve. Felesleg tovább vitázni, ettől még semmi se változik. Most nem. Később pedig elválik.
Az, hogy az államat simogatná már-már kényszeres röhögésre sarkallt, noha kevésbé sem olyan felszabadultan, mint a vita előtt, de volt benne egy csekély vidámság. Főleg, mert amennyire vizuális vagyok, máris láttam magam előtt a képet. Elég... abszurd volt a képzelet, ez kétségtelen. Elvégre, nem vagyok én holmi házi öleb!
- Háth énis örülök te. - akadt össze a nyelvem hirtelen. - Márminthogy... neked. Én. Jajmár, érted, na! - ráztam meg a fejem szórakozottan, noha nem volt a legjobb ötlet... Tekintve, hogy az alkohol még mindig jócskán tombolt bennem, ezzel pedig csak rásegítettem, hogy még jobban összekavarja a fejemet. Átkos egy ital a Noir, be kell lássam... De csessze meg, hogy szeretem!
- Énépp, hogy elkerülni akaromm! - nevettem vele együtt, miközben fellöktem magam a földről, egy pillanatra megtámaszkodva Darren vállán, mielőtt visszaborulnék izomból. Aztán kiegyenesedtem, és néhány botladozó lépést követően eltűntem a konyhában. Mondjuk, elsődlegesen sikerült a gardrób ajtót felrántanom, de aztán betaláltam az étkezőbe.
Röpke percek teltek el, és már ballagtam is vissza Darrenhez, visszafoglalva az előző helyemet. Útközben már letoltam a whiskyből pár kortyot stikában, aztán már azon kaptam magam, hogy ide-oda rohangál közöttünk az üveg, míg szép lassan ki nem fogyott.
Ezzel együtt nem hogy látni, de stabilan mozogni se voltam már képes. A fejem zsongott, a szemhéjaimban pattogtak az erek, a vállam elnehezült, mintha egy ötszáz kilós fickó mászott volna a nyakamba.
- Tese vadzs egyedül! - vágtam rá alig értelmezhető szavaira. Noha, be kell látnom, csak azért tudtam kibogozni a mondatát, mert már tökéletesen egy nyelvet beszéltünk. Olyan nyelvet, amit valószínűleg rajtunk kívül kurvára senki sem értett.
Ahogy Darren emelkedni kezdett, pillantásommal követtem őt, fejemet kicsit oldalra biccentve, ujjaim között szorongatva a már megüresedett üveget. Forgattam, himbáltam, majd a mozdulat iramosan alább fagyott, ahogy az Ikkuma szavai elértek hozzám. A vigyora körülbelül olyan volt, mint a hírhedt Joker-é, vagy ha nem, én akkor is erősen úgy flasheltem be.
- Milyen picsah maraton? - ráncoltam meg homlokomat, értetlenül bámulva a hímre, mígnem leesett, hogy mire gondolt. - Cseszedmeg... - dünnyögtem magam elé, valami idétlen, vékony hangon, ahogy azonmód kiszakadt belőlem a röhögés. A mellkasom irdatlanul rázkódott, míg én azon igyekeztem, hogy két lábra segítsem önmagam.
- Tehlegalább várjálmár meg! - trappoltam felé, kevésbé sem egyenes vonalat hagyva magam mögött. Már a háta közelében jártam, feltett szándékkal, hogy én most ráfogok, és ő majd megtart, mikor újabb szövegelésbe kezdett. Olyannyira hirtelen értek szavai, hogy sikerült a lehető legjobban mellényúlnom, elvétve a vállát. Arcostul a laposkájába vágódtam, ahonnan két tenyérrel löktem vissza magam, támasztékként felkarját választva.
- Neemvagy, homár, 'sak tökbuzi! - nevettem fel öblösen, egyelőre nem véve komolyan a szavait. Erre ő meg befejeli az ajtót! Mondanom sem kell, hogy újabb röhögés tört rám, mely során testem meggörnyedt, karjaim pedig hasfalamra futottak. Ez sem volt jó ötlet...
A nyitódó ajtó valamiért nem szimpatizált velem, vagy csak az Ikkuma volt túl heves, mindenesetre a kilincs megismerkedett a homlokommal.
- Defincsi... - ragadtam meg a belém csapódó fémet, majd rántottam rá, hogy sietősen Darren után vegyem az irányt.
Azzal sem igazán foglalkoztam, hogy kulcsra kéne zárni a dolgokat, egyszerűen csak behúztam az ajtót. Valahogy a pólómnak azonban sikerült bele akadnia abba a fránya, pofátlan kilincsbe, így lendületesen visszarántott.
- Há' meh... hát én megyek! - szóltam utána, miközben mellkasomnál fogva téptem le magamról a felsőmet, ketté repesztve az anyagot, a varrásokat. Aztán ott hagytam...
A lépcsőn meginogtam párszor, és az sem volt utolsó, hogy húsz lépcső fokot láttam öt helyett. Parádés lesz lejutni... Tenyerem a korlátra futott, hogy úgy vonszoljam le magam a kijáratig.
- Hallelod, izéé... - érkeztem meg Darren mellé, szerencsétlenül levállalva őt, ahogy kiértem a letaposott hóba. - Natemosss hol vagy? - pillantottam fel, ám hirtelen sehol se láttam a hímet, mígnem megpördültem tengelyem körül. - Jahhogy itte hagytalak! Ne bújócskázoljál! - léptem felé párat, de a stabilitásom ekkora már sehol se volt, muszáj volt belekapaszkodnom a karjába. Néhány pillanatig farkas szemet próbáltam nézni vele, nem nagy sikerrel.
- Hooogylett neked ennyi arszod? - zummoltam telibe vonásait, majd ellöktem magam tőle, végig botladozva a szűz hó irányába. Eközben már elhagytam egyik cipőmet, míg a másikat féllábon ugrálva igyekeztem letépni magamról. Úgy szórtam el magam mögött a ruhákat, mintha morzsákat potyogtatnék a visszafelé útra, hogy hazataláljunk.
A végére már csak egy szál alsóba imbolyogtam, míg nem újfent fordultam volna Darren felé. Ezzel együtt pedig ívesen telibe hasaltam a friss, végtelen havat. Jobban mondva: telibe fejeltem, ugyanis az egész arcomnak sikerült beleterülni, így ahogy azt kirántottam, azonnal meg is ráztam magam, köpdösve néhány hótörmeléket.
- Leeeszopol-e? - morrantam, mialatt sikerült újra két lábra másznom, majd tekintetemmel megkerestem Darrent.
Több ízben bomlott le rólam a hó, ami még rám volt tapadva, bár kifejezetten most nem tudott érdekelni. Főként, mert semmilyen szinten sem fáztam. Az alkohol olyan erősen begyújtotta a szervezetemet, hogy inkább éreztem azt, hogy spontán égési sérüléseket szerzek önmagamtól, mintsem hogy két másodperc múlva hóemberré mumifikálódom.
- Nale a gatyát kiccsaj! - kacagtam fel, miközben már saját alsónadrágomhoz nyúltam. Legalábbis próbáltam, azzal az egyszerű különbséggel, hogy nem találtam. Tenyerem sietősen kezdett kapkodásba, míg végül lepillantottam, végignézve magamon.
- Hol a... - ráncoltam meg homlokomat értetlenül, majd irányosan hátravágtam a fejemet, az iménti fekhelyem felé. Nos, senki se kérdezze meg, hogyan sikerült lealkotni magamról a boxert, míg onnan felkecmeregtem, de az már bizonyos, hogy akárhogy is, de sikerült.
- Naháá' akkor mostanmár téényleg cs'k tevagy háhátra! - tártam szét karomat, majd úgy ahogy voltam neki indultam a sötét semmiségnek, a halovány lámpafények között, és a függöny mögé zárt ablakok alatt.
- Szóval, buhksz a szcicire? - pillantottam oldalra, amennyiben Darren beért, vagy felzárkózott, szórakozottan megmarkolva saját mellizmaimat. - Csíped a cusszot mih? - szakadtam, úgy vihogtam, mint egy hiéna, mialatt átvetettem tekintetemet a hosszan elnyúló farkaslak felé, leengedve időközben a kezeimet. Csak bámultam, mintha még sose láttam volna... Valójában, elég ergyának tűnhettem.
Eközben egyre hosszabb, elnyújtott léptekben haladtam, ajkaimról pedig meggondolatlan, dallamos szavak kezdtek legördülni.
- Hóóórihorgas lépteimm... a lépteim, a lééépteim! - gyalogoltam tovább, mintha csak aknákon lépkednék, mindkét kezemet feltartva oldalra, egyensúlyozás gyanánt. Észre se vettem, hogy ezzel az egyetlen mozdulattal sikerült Darrent kevésbé sem finoman képen vágnom...
Csak dúdolásztam tovább, teljesen pucéran taposva a végtelen fehérséget magam előtt...

Derek & Minnie

Unom. Magamat is, meg a helyzetet is. Nem azt mondom, hogy nem vagyok nagylány, aki elfoglalja magát, épp csak a hócipőm sem akar egész életében ebben a szobában malmozni. Imádom a munkám, amiben lehetőségem nyílt az évek során remekre fejlődni, szóval üdvös lenne, ha csinálhatnék is itt valamit. Mondjuk nagyon remélem, hogy nem lőcsölnek a nyakamba valami kulimelót, mert mint említettem: földmérő vagyok. És nem, nem valami kis ezüst vacakkal kutatom a fémeket a talajban. Több okból se. Egyrészt vérfarkas vagyok és hát az ezüst.. másrészt pedig ez inkább elméleti tudomány a méréseken felül. Mert mérni, azt mérek. Meg számolok. Meg unatkozom!
Hanyatt dobom magam az ágyon, aminek a közepén eddig ültem, rosszallón felmorranok, majd felülök ismét, hogy lelökjem magam - vagy fellökjem - a bútordarabról, s meginduljak a fürdőszoba felé. Szándékomban áll "elkószálni", mert én már csak ilyen engedetlen bestia vagyok, de ahhoz előbb vennék egy fürdőt, ha nem szól közbe az élet. azzal is telik az idő, s legalább nem szólhat az én kedves, szerelmetes (de jó vicc) férjem egy szót se. Pedig szokott. Más dolga nincs, semmint az idegeimen táncolni, s megjegyzéseket tenni, amivel megtapos. Mindegy, hát váljék egészségére, ahogy feltűnt neki, szokva vagyok a tahósághoz. És egyébként meg igen, hálás vagyok neki, amiért itt lehetek. De ez persze nem azt jelenti, hogy a felépülésem után is cukormázas jó kislány leszek. Azok az idők sose szerepeltek az idővonalamban. Szerintem gyerekként se voltam cuki soha, nem olyannak neveltek, ennyi az egész.
A ruháim a fürdőszoba kövezetén landolnak, én pedig beállok a zuhany alá. (Ha kádja van, akkor is zuhanyzom, legfeljebb az egész fürdő úszni fog.) Az ujjaim már egész normális állapotban vannak, élvezem, hogy már nem félkezesek a mozdulataim, de egyébként félelmetes, mennyire meg lehet szokni azt, hogy valamihez nem két kézzel nyúlok hozzá, hanem csak a balomat használom. Most vissza kell majd álljak a normális kerékvágásba, de azt hiszem az sem két perc alatt fog összejönni.
Ha hallom a neszezését, csak nemes egyszerűséggel egy Fürdő!-t kiabálok ki, nem vesztegetve az időt a "hol voltál?" kérdésre. Az ő dolga. Maximum papíron tartozunk egymásnak elszámolással ugyanis.

Hallom és érzem, hogy megérkezik, de nem izgatom magam rajta. Kikiabálok ugyan neki, de ettől még ráeresztem a vizet a hajamra, hadd mossam le a samponhabot göndör tincseimről.
- Hogy mondod?
Vonom fel szemöldököm az utasítására. Az egy dolog, hogy a felesége vagyok, de ez nem egyenlő azzal, hogy a kapcája is.
Késő, mire közli, hogy ne kérdezzek, addigra én már kérdezek, s bár elkezdek kifelé kászálódni a vízből, attól még nem sietem el a dolgokat. Pláne azért nem, mert a ruháimat is hajigálni támad kedve, s ez maximális parasztság a részéről, ha engem kérdez bárki. És akkor is, ha nem.
- Ha büdös tahó vagy, akkor nem megyek veled sehová.
Közlöm vele ellentmondást nem tűrő hangon a véleményemet, miközben törülközni kezdek. Vizes tincseimet egy másik törülközőbe csavarom, s csak azért se azokat a ruhákat veszem magamra, amiket odadobott. Majd felszedi őket onnan. Én ugyan nem vagyok a cselédje vagy a pincsije!
- Most tisztázzuk a dolgokat. A feleség nem egyenlő a lábtörlővel és attól, mert kezességet vállaltál értem, még nem vagyok hajlandó lenyelni ezt a viselkedést.
Viszket arra a tenyerem, hogy felpofozzam, de egyelőre türtőztetem magam. Nem érdekel, hogy ki vár ránk, vagy rá. Ennek az egésznek nem ez az elintézési módja, s kurvára jó volna, ha az agyához kapna ő is végre. Omega vagyok, de nem az ő falkájának omegája. Nem áll felettem. Nem itt, a saját - igen, kisajátítottam a magam részére is gondolatban - lakásunkban. Ez így rohadtul nem ér és nem lenyelhető számomra.
- Szóval.. kezdjük elölről. Hazajöttél, menni akarsz valahová. Mit kell mondanod?

Nem vitatom a jogosságát annak, hogy kiakadt.
Már, csak azért sem, mert tényleg elég bunkón vágódtam be a fürdőbe. Nem így kellett volna, tudom. Majd csiszolok rajta.
- De jössz. - morrantam, majd nyeltem is el saját hangom foszlányait. - Jó, bocs. Csak sietnünk kell. Legalábbis, kéne... - adtam meg magam, elvégre nem kívánom őt semmilyen szinten sem megalázni azzal, ahogy viselkedem.
Préselt pillantásom övezte arcát, miként öltözni kezdett. Halk a sóhaj, amit elengedek, míg végül lehajolok az elé dobott ruhadarabokért, és finoman a mosógépre helyezem azokat.
- Omega vagy. - tisztáztam le a dolgot. Attól, hogy nem ezé a falkáé, még nem mentesíti őt a rangja alól. - Ha akarok, úgy beszélek veled ahogy akarok. - hangom érdes volt, könyöklő; torokra lépő. Aztán megint visszavettem, és egy határozott lépéssel véve be a köztünk lévő távolságot kerültem a háta mögé. Ujjaim a nyakára simultak, hogy a felsője alá beszökő tincseket kiszedjem onnan.
- Nem kell mondanom semmit, Jas. De mivel fontos vagy jelentesz nekem valamit, így jogod van tudni. A döntés amúgy is a tiéd... - mellkasom a hátához simult, akár kedvére volt, akár nem. Energiáim pedig utána is nyúltak, ha el kívánt lépni előlem.
Óvatosan fontam át egyik karomat dereka mentén, tenyérrel hasfalára simulva.
- El szeretnélek vinni a Bétánkhoz. Szeretném, ha... - elakadtam egy pillanatra, de csak addig, míg röpke mozdulat során magam felé nem fordítottam őt. - ...csatlakoznál. Szeretném, ha itt maradnál. Velem. - suttogtam már csak, tekintetem pedig elkerülve az övét állapodott meg válla ívelt vonultán.
- Ne haragudj, hogy így viselkedtem az előbb. Ideges vagyok, ez pedig nem a te hibád. - léptem végül el, hátráltam, ujjaimmal belemarkolva a fürdőajtó kilincsébe.
Nem akartam beavatni, hogy a frusztráltságom nagy részben valahol, mégis nála indul, és zárja le magát. Még, ha csak közvetve is...
- Eljössz velem? - döntöttem kissé oldalra a fejem, ahogy szemhéjaim lustán szűkültek össze.

Meglendül a kezem, s ha nem lép odébb, akkor szinte már szokássá vált pofonomat élvezheti kijelentésének hallatán. Ennyit a bocsánatkéréseiről, amelyekkel teli van a padlás.
- Az vagyok, de nem akkor, amikor kettesben tartózkodom a férjemmel. Nem előtted vagyok omega. Nem, amikor senki se látja. Miattad vagyok az, Derek, s mint ilyen illenék, hogy több tiszteletet tanúsíts felém. Legalább ilyenkor.
Közlöm vele ridegen. Közben elér, közeledik és én mégsem siklom ki kezei közül, pedig a megjegyzéseim arra engedhettek következtetni, hogy nagyon dühös vagyok. Ami igaz is, az vagyok. De ettől függetlenül jól is esik, hogy közeledik és egyébként is szeszélyes perszóna voltam világéletemben.
- Itt?
Szalad fel szemöldököm a beforgatott közelségében. Aligha lehet kihámozni a kérdésem hangsúlyából, hogy a fizikai térre, vagy a falkaegységre gondolok.
- Itt semmiképp. Ez a hely egy métely és nem vagyok arra kíváncsi, hogy mindenki a tyúkszememre lépegessen azért, mert én vagyok vélten a hülye picsa, aki elcsábítottalak a csini szőke idebetonozott seggű macától. Zabszem vagyok a seggükben és egyébként sem hiszem, hogy neked itt kellene lenned. Megbocsáss, de szerintem túl sokat hagytál ki. Úgy értem.. költözzünk ki innen a picsába. Attól még lehetek omegája a Falkádnak.
Mert úgyis az leszek, nem kérdés. Ismerem a protokollt. És előre rühellem, de nem oszt és nem szoroz, érte elfogadnám. De újabb olyan csevejt, mint amit Jennyvel volt szerencsém folytatni, nem óhajtok senkivel. Még hogy én vagyok az arrogáns!
- Nem haragszom.
Valóban nem. Ám ettől még megmondtam, amit megmondtam.
- És vállalom, de csakis miattad. Remélem, hogy ennek fényében a helyén fogod kezelni ezt az egészet. Minket.
Nem adom olyan könnyen azt a távozást. Utána nyúlok, hadd forduljon még egy kicsit felém. Csak szeretném, ha értené, mi is az, amit ajánlottam. Magamat. Éppen ezért fullasztanám súlyos igazságokat hordozó csókba, mielőtt teljesen menetkésszé teszem magam. Már persze, ha előbb nem akadt ki azon, amit a lakhatásunkról mondtam neki.
Csóri.. egy omega párjának lenni? Hát cinkes. Jobb lenne nem éppen itt, az orruk alatt..
- El. Hát te, velem?

Nem könnyedén, de a pofon utolért. Hagytam, mert megérdemeltem, még ha farkasom bőszen ellenezte is a dolgot. Sosem volt kedvére való, mikor Jas efféle megnyilvánulásokat tett, de ez van... ő ilyen, én pedig már megszoktam. Ha pedig jogos... akkor jogos.
- Közvetve. De a dolgot mégis csak magadnak okoztad. - nem vitatkoztam, nem sértegettem. Én nem kértem, hogy jöjjön utánam, vagy hogy tartsa értem a hátát. Ez az ő döntése volt, az ő akarata... Természetesen nem mondom azt, hogy én fordított esetben nem tettem volna ugyanezt, mert de. Igen, ezt tettem volna. De azt is magamnak köszönhetném ilyeténképpen.
Nem rágtam tovább a dolgot, ezen - kettőnknek - igazán felesleges még csak vitatkozni is.
- Itt. - bólintottam is, hiszen nem értettem a kérdést. Persze, hamar felvilágosított, én meg csak homlokráncolva fürkésztem az arcát.
Olyat vár el, amit jelen esetben nem adhatok meg. Mardosott a gondolat, hogyha erre nem úgy reagálok, hogy értse is, akkor baszhatom, hogy eljön velem. Pedig, talán fogalma sincs róla mennyire jól esett, hogy vállalja, és nem ágált. Ezúttal nem.
Halkan fújtam ki a levegőt, hüvelykujjammal simítva végig arca élén.
- Ezt még meglátjuk. - léptem el, hogy rámarkoljak a kilincsre, mikor nem enged, visszahúz. Fordultam hát, ajkaira találva viszonozva a mély, mégis rövidre csent csókot.
- El fogok. - nyeltem el saját hangomat egy pillanatra - De meg kell értened, hogy most még nem lehet. A falkának látnia kell, hogy együtt működsz. Meg kell ismerniük. - és nem utolsó sorban: elég volt nekem a múltkori fejmosás Darrentől. Nem kívánkoztam még egybe belebonyolódni. - Egy kis időt még itt maradunk, ez ellen kérlek, hogy ne makacsold meg magad. Utána ígérem... keresünk egy házat a Lak közelében. - mert kötelességem védeni a falainkat, Tark vagyok. Nem mehetek sokkal messzebb. De, ha neki úgy könnyebb, hogy nem egy fedél alatt élünk a társaim... társainkkal, akkor legyen úgy. Ez - legalább - nem jelent gondot falka szinten se.
- Gyere, menjünk. - nyúltam érte, tenyerét az enyémbe simítva, és ha nem ellenkezett, úgy rövidesen el is hagytuk a lakást.

Felszalad a szemöldököm, s biza' ha képes lenne rá az emberi anatómia, akkor le is szökne a fejemről valahol hajvonalamnál. Morran a farkas, morgok én is, de ez nem pofonosztó morajlás, sokkal inkább értetlen, a hálátlanságtól csalódott.
- Igazad van. El kellett volna áruljalak. Hátha halott lennél.
Forgatom meg szemeimet dacosan. Nesze neki, itt a válasza, itt az ok, amiért üldöznek és ha egy kicsit okosabb annál, mint amilyenek a férfiak általában, akkor lehetősége van megérteni valami rejtett igazságot, amit kimondani nem fogok, mert a kínos részleteket nem óhajtok arcba tolni. Sose volt kenyerem, ha a magam lelkéről esett szó.
Keményen tartom egyenesben magam, nem bújok bele a simításába, nem akarom, hogy tudja: jólesett. Nem, mert a körítés nem tetszik, a majd meglátjuk helyettesítője bennem a soha napján kis kedden, s ez így cseppet sem szimpatikus. Persze aztán lendülünk tovább, s kapok némi magyarázatot is, amitől egy fokkal - paraszthajszálnyival - kellemesebb lesz a fekvése a dolgoknak.
- Azt teszem. Lassan kikérhetném magamnak azt, hogy mindenki az együttműködés hiányával gyanúsít. Nem vagyok teljesen hülye a falkákhoz, ezt azért jó, ha te is tudod.
Nem mondom ezzel, hogy ágálni fogok bármi ellen, de az tény, hogy a pofámra zipzárt tenni én is csak véges ideig tudok. Szerintem ezzel mindenki így van. Ezért is bajos ez az omega-szituáció, mert nem hiszem, hogy olyan hamar kikeveredhetnék belőle.
- Az megfelelő lesz. És hé!
Állítom meg, rászorítva enyémet fogó kezére, ezzel kényszerítve őt, hogy rám nézzen.
- Bocs, ha hülyén fog érinteni a falkában elfoglalt helyem. Rendes tőled, ha így is felvállalod.
És akkor ezzel szerelmem felőlem indulhatunk is. Éljen a csatlakozás, hogy a ragya pettyezze ki.

Derek & Minnie

//Hihi, nem is emlékeztem, hogy nem zárattunk xD//

Üljek otthon, mint valami engedelmes, jó feleség? Meg abból egy jó nagyot, amit a paci himbál. Ha őfelségének úri kedve szottyan elhúzni a belét valahová, amiről nem számol be nekem, akkor én sem voltam rest kihasználni azt, hogy nincs itthon a macska és cincoghatnak az egerek, valamint azt, hogy nem lettem omega.
Egyébként szar ügy. Ami ebben a falkában megy, az talán nem annyira direkt, mint odahaza Bostonban, de meg kell mondjam ez még kevésbé tetszik, mint a hazai kíntelep. Ott legalább mindig tudtam, hogy mire számítsak, a Veszett az veszett volt. De itt? Igazából úgy tűnt számomra – talán tévesen – hogy eléggé meglepődtek a népek azon, ahogy a régi béta a fűbe harapott.
Érzem, hogy érkezik, de a csakazértse tablettát bevéve nem ugrom elő azonnal, hogy köszöntsem rég nem látott – haha – uramat.
- Jó. – nyugtázom az övéhez hasonló érdeklődéssel azt, hogy kegyedkedett megérkezni, s tovább samponozom a hajamat. Úgy látszik, ez már csak ilyen, valahogy mindig tusolásom közben jut eszébe, hogy márpedig azonnal kellek neki. Nem, nem úgy. Bár az se lenne ellenemre. Szóval a lényeg, hogy amíg ő odakint matat, én szép kényelmesen kászálódom ki a kádból, s úgy-ahogy áttörlöm tincseimet, hogy mégse csepegtessek mindent össze velük, aztán úgy, ahogy vagyok, egyetlen szál, testemre tekert fürdőlepedőben keveredek elő.
- No mi van, csak nem hiányoztam? – kérdezem szemtelen kacsintással, miközben megindulok felé. Felém meg egy üveg pia.
- Köszi! – marok utána, a reflexeimmel így gyógyultan nincsen a világon semmi gond. Még jó, hogy nem sört dobott felém, mert az szépen felhabzott volna az érkezés idejére.
- Elárulod, hogy mégis hol a vérben voltál? – dorombolom neki, fél kezemmel átkarolva őt, ahogy melléje keverem magam. A másik kezem nem szabad, abban még mindig a pia van, amibe – egyelőre – nem kortyoltam bele.
Számonkérés volna? Talán. De én csak kommunikációnak nevezem. És amúgy eljöhetne már az üdvözlő csókomnak is az ideje. Várom, hogy megcselekedje. Mert ez a minimum, amondó vagyok.

Nem siet.
Persze, hogy nem. Mindig is telibe szarta, ha kértem, pedig még csak nem is utasítás, amikkel párbeszédbe, vagy cselekvésbe "kényszerítem".
Mindegy, vártam... és meglepő módon, nem is kellett olyan sokáig. Jól van, Jas. Piros pont.
- Sosem éreztem még így, de majd jelzem, ha másként alakul. - hazudtam könnyedén, szemtelen mosollyal követve az üveg útját, ahogy az végül megállapodott tenyerébe.
Pillantásom próbálta arcának élét fürkészni, mégis újra és újra a törülköző karimájára tévedt. Hol fenn, hol lejebb...
Kedvetlen volt hát a mosolyom, ahogy elvette tőlem a látványt, és puhán huppant le mellém. Nyakamon átívelő karját engedtem, hagy ejtsen csak rabjául, nem zavart. Amúgy is kellőképpen hiányzott már az érintése, a testközelsége, ami most forrón tekeredett körém.
Lassan fordítottam arcomat felé, fojtogatóan közel érezve őt magamhoz.
- Éppenséggel, - túrtam tarkóján át, csatakos tincsei alá. Rámartam, először hátrább húzva fejét, szívdobbanásnyi percig mélyesztve íriszeimet az övébe, hogy aztán magamhoz rántva tépjek le "üdvözlő" csókot ajkairól. Heves, vad szenvedélyt égettem belé, ahogy fogaim megtépték szája alsó peremét. - pont erre készültem. - eresztettem el, szinte dobtam el magamtól, ezzel együtt távolodva el tőle, hogy fél testemmel, fejemmel a kanapén heverjek el.
- Norvégiában voltam. Darrennel. Pontot kellett tegyen valami végére. Engem kért fel, hogy kísérjem el... - erről ennyit, és nem többet kívántam mondani. - Azért nem szóltam, mert nem akartam, hogy hisztizz. - villantottam egy kaján vigyort, meghúzva a whiskys üveget. Hosszan, erősen, míg végül elegánsan le nem basztam a dohányzó asztalra.
- Van pár dolog még... De előbb azt akarom hallani, mennyire estél kétségbe, hogy eltűntem? - bal szám sarka ingerlőn siklott feljebb, ahogy Jas vonásait kutattam. - Valld be, hogy majd megdöglöttél nélkülem! - átható sóhajjal, jóleső szurkálódással dobtam a fejemet még hátrább a kanapé támláján. De a pillantását nem eresztettem.
- Hogy érzed magad? - pergett le végül az első őszinte kérdés ajkaim mentén. Hangom ezúttal sokkal lágyabb volt, sokkal élhetőbb.

Naná, hogy nem sietek. Sosem ugráltam a kedvére, maximum mindketten a Veszett ritmusára mozdultunk, de amidőn ő most nincsen itt, hát a saját szabályaink szerint létezünk. És ebben a felállásban nem sietek. Elvégre neki is meg kell dolgoznia azért, hogy kiérdemelje a kapkodásomat.
- Annyira nem vagy öreg, hogy ne érezzem a szagát annak, ha hazudsz. - kacsintok rá pimaszul. Igazából de, van annyira öreg, hogy ki tudjon zárni, de ha hagyott legalább egy halvány rést, azon épp elég kúszott ki a szemtelen mosolya kísérőjéül szegődött kamuszagból ahhoz, hogy meglegyintse érzékeny orromat.
A rosszallását ha észlelem is, nem foglalkozom vele. Kedélyes könnyedséggel telepszem mellé, nem foglalatoskodva azzal, hogy igazgassam magamon azt a törülközőt. Ha feljebb libben combomon, hát hadd tegye, úgyis annyira elvonta a hites uram figyelmét az előbb, miért is ne fokozzam a figyelemelterelés szárnyalását?
Alhasból induló pillangókat csal elő belőlem már a cirógatása is, éppen ezért ahogy ajkaimra mar, úgy kóstolom le csókjáról a nekem járó szenvedélyt, belemenve abba a táncba, amibe a cselekedetével hív. Igazán más érdekelne, mint a hevenyészett éppenséggel-ének folytatása, de mértékletességet tanúsítva maradok mellette, amint levegőhöz enged jutnom, épp csak nem nyúlok oda, amikor a csók hevessége által kilazult törülköző alázuhan melleim fölül, s az ölemben köt ki a szentlélek leheleteként.
- Milyen romantikus. - forgatom meg a szemeimet ezen a norvégiai kiruccanáson. Ahogy elhever, fölé hajolok félig megtámaszkodva mellette, így bújva közelebb hozzá, de nem azért, mert romantikusan szomjaznám a közelségét, sokkal inkább azért, mert ebből a szögből jobb a rámlátása jobban a látóterébe tud kúszni a gunyoros fintorom.
- Mint látod, kedvesem, még élek, szóval meg nem döglöttem. - vonom meg a vállamat, a lecsúszott törülközőm után nyúlok, hogy hacsak meg nem akadályozza, visszaemeljem azt mellkasomra, újból eltakarva vele magam. Meg egy nagy lószart érdemli meg, hogy hab testemet mutogassam neki, amikor érdes, mint egy lópokróc! Dolgozzon meg azért, hogy lásson a pénzéért kedvéért.
- Jól, köszönöm. - engesztelődöm meg, s mutatom ki ezt annyiban, hogyha marad veszteg, akkor addig fészkelődöm mellette, amíg oldalához nem kucorodhatok rendesen.
- De azért jobban örültem volna, ha előre szólsz, hogy elmész.
Mert baromi szar volt bizonytalanságban, nélküled. - tenném még hozzá az "elhagyottak" gyengeségével, de előbb harapnám le a nyelvemet semmint ezt hangosan is szóvá tegyem.
- És sikerült elintézni, amiért mentetek?

Aljas egy bestia ez a nő.
Pontosan tudja, mi az és meddig tart, míg farkasom a nősténye után nem kezd el koslatni. Egy cseppnyi, alig érezhető lüktetés, amitől már a hófehér az eszét veszti.
Hogy csessze meg!
Nem mellesleg... magam is.
Csak megköszörültem a torkom, ahogy a lelibbenő törülközőt végül visszaigazgatta magára, ezzel is jelezve felé, nem igazán szimpatizáltam a mozdulattal. Persze, szarik rá, tudom, és ha nem is így lenne... biztos voltam benne, hogy élvezi, ha húzhatja az agyamat.
Hát, tessék...
A végén úgy is az erősebb bika baszik én nyerek. Ha azt akarom, hogy az a törülköző ne legyen ott. Nem is lesz. Ha kell, erővel szedem le róla, nem probléma.
- Mint látom. - kísértem ismétlőn szavait, ahogy íriszeim az övébe martak.
Azért szó se róla, örülök, hogy egyben van, és nem csinált semmi hülyeséget, ami miatt esetleg elzárva találtam volna rá. Még, ha az orrára nem is kötöm, attól még féltem őt.
Vakok bakancsa.
- Túlélted, nem? Az előbb még itt dicsekedtél, akkor? - igen, a "legközelebb szólok" sokkal jobban hangzott volna. De lássuk be, ezek olyan töltő mondatok, amik nem ránk jellemzők.
- Ha nem akarok, nem szólok. Ez az én ügyem, nem a tied. - érdességem határtalan, pedig már annyiszor megfogadtam magamnak, hogy nem fogok vele így viselkedni.
Lám... a vér... nem válik vízzé.
Így jártam. Főleg ő - sajnos.
Habár, őt sem kell félteni; hajjaj, dehogy kell.
- Igen. Azt sikerült. És mint látod, még nem lettél özvegy, szóval pech. - rántottam fel bal szemöldökömet, miként ajkam ezen oldala is feljebb vándorolt.
- Viszont. - húztam magamhoz közelebb, ha még lehetett, szorosan, fojtón. - Lehet, nem maradunk itt örökre. Vagy túl sokáig. - kezdtem bele abba, ami sokkal inkább foglalkoztatott, mint az, hogy Darren, miként végzett a Teremtőjével.
- Ehhez... - hajoltam ajkai felé, finoman, érzékien. Kívántam a benne rejlő bujaságot, s nem tagadom, hogy alapvetően szívesen heverésztem annak oltárán. Azonban... most nem erről volt szó, s mihelyst megéreztem leendő csókja ízét, fordultam is el tőle, és a neki szánt csókot a whiskys üveggel osztottam meg. - ...mit szólsz? - remélte, úgy gondolom. De a cél rohadtul nem Boston, vagy bármi ehhez köthető.

- Milyen igazad van! - húzom fel sértődötten orromat, a bőr ráncolódásába oltva egy nagy adag kapd be, Derek Nolen-t. Érzéke van ahhoz, hogy miképpen forgassa ki a szavaimat, ami valljuk be azért annyira nem nehéz, tekintettel arra, hogy olyan helyen nőttem fel, ahol nem kellett vigyázzak a számra, mert az Alfa lánya voltam. Szóval senki se tanította meg nekem, hogy mikor üdvös körültekintően fogalmazni. Főleg nem a magánéletben.
- Rendben van, babám, - kínálom meg egy erőteljesen fitymáló élő becézéssel, olyasmivel, amit csak úgy kedvességből sose vágnék neki oda, s nem csak azért, mert mi alapból másképpen értelmezzük a kedvességet egymás között.
- akkor eszerint nekem sem kell szóljak, akárhová is akarjak menni. Elég, hogyha a főmuftiság tudja, nem kell a férjemet tájékoztassam, igaz?
Kölcsön kinyír kenyér visszajár ízesítésű vigyoromat küldöm felé. Nem hiszem, hogy meglepi a stílus, mindig ez ment közöttünk, s be kell valljam, hogy van az a perverz, beteg részem - az egészem - ami ezt szereti.
- Bizony milyen nagy pech! - marok vissza, eltávolodva tőle. Kevés dolgon sértődöm halálra, de önmaga és a halál azonos színtéren emlegetve, az én özvegységem köntösébe bugyolálva olyan, amire az adandó reakcióm cseppet sem akaratlagos. Szívből jön a duzzogás a mozdulatban, s bár nem fogalmazom meg, ez mégis egy rohadtul hiányoznál, ha meg mernél halni, te vadbarom! színezetű igazság kettőnk között.
Felszalad szemöldököm a csodálkozástól, ráncba szedve ezzel a homlokomat. Nem húzódom el tőle, épp csak két kezemet befordítom kettőnk közé ékként, nehogy már azt gondolja, hogy neki mindent szabad és akkor adom magam, hagyom magam cibálni, amikor neki úri kedve úgy szottyan.
- Amennyiben erről a kanapéról való eltávolodás szükségességét feszegeted, úgy azt mondom, hogy nekem tökéletesen megfelel itt is, elférünk kényelmesen. - kacsintok buja pimaszsággal. Mert hiába csókolgatja azt az üvegnyakat, tudom án, hogy mitől döglik a légy.
- Ha viszont mást pedzegetsz, akkor mielőtt szólnék bármit, hallani akarok valami konkrétumot.
Pont. Mert nem vagyok hülye, vakon vezethető fruska, s igazán elvárom, hogy rendesen, egyenrangú félnek tekintve kifejtse, hogy mégis miről beszél akkor, amikor nem kis horderejű dolgokat feszeget.

Felhúztam becézése nyomán egyik szemöldökömet. Éreztem a benne rejlő cinizmust, a reakcióm viszont nem ennek szólt.
De nem csalt meg, és már közelített a szavak orkánja, meg is bénított egy pillanatra tán, cserébe felhúztam magam kissé a kanapén.
- Igaz, Jas. De, ha ezt bejátszod, ne kívánd, hogy megtaláljalak. - formáltam finom mosolyt ajkaimra, ezzel is belé mártva a penge élét.
Eszem ágában sincs bántani, de ha a tudtom nélkül hagyja el a területet, abban biztos lehet, hogy nem leszek vele túl kedves... meg gyöngéd.
Dobja csak rám a követ, elvégre minden joga, és oka meg lenne rá, hogy cikkesre mázolja az arcom, ha engedném, de persze ha ilyenre fáj a foga, attól már most elköszönhet.
- Az enyém vagy. Ez szerintem tiszta, és érthető. - tettem még hozzá, csak úgy mellékesen; holott ez oda-vissza így van, tudom. De ezt akkor se jelenteném ki, ha egyetlen ér tartaná már csak a fejemet a nyakamon, melynek sorsáról ezen helyzetben Ő dönthetne.
- Lesz még pár ilyen pech-ed. - nyúltam utána, állánál találva fogást, s húztam vissza, magamhoz. Egészen közel.
Ne higgye már, hogy nekem jobb lenne nélküle. Hiányozna, hiányzott eddig is. És bár a stílusom kevésbé sem formális - ismeri - ettől még szeretem, csessze meg.
- Nem a kanapéról való eltávozást feszegetem. - játszottam még vele, hogy aztán a neki szánt csókomat az üvegen leheljem el. - És bármily fájó is ez neked, édesem... Ha nem akarsz, akkor is magammal viszlek. - vontam meg a vállam, ezzel együtt némileg kibújva karjai alól, hogy a mondandóm ezáltal is komolyságot nyerjen.
- Nyilván van beleszólásod. - korrigáltam, a torkomat is megköszörülve, hiszen akármennyire is megszoktam már vele ezt a hangvételt, tisztelem őt. És nem mellesleg... érdekel, hogy ő hogy látja. Mit szeretne...
- Darren le fog lépni. Ma, holnap... két év múlva. Passz. Én pedig már nagyon rég ígéretet tettem neki, hogy bárhová is megy, én követem őt. Ennek értelmében talán nem kell túlmagyaráznom, de... ha hív, én menni fogok. És szeretném, hogyha ez az idő eljön, akkor velem jönnél. - pillantásom átsiklott fedetlen combjain, kézfejére, onnan találva meg íriszei ezerszínben játszó fényét. Tenyerem karja felé nyúlt, hogy csak ujjbegyeimmel érintsem meg puha bőrét.
- Ha már ezt dobta a gép... én igyekszem. Csak... - nyeltem egy nagyobbat, elengedve érintésem, magam után hagyva ujjaim nyomát. - Azt akarom, hogy mostantól... mindig velem legyél. - kissé kifordultam a közelségből, két lábamat ledobva a kanapéról, nyúltam el a whiskyért. Meghúztam, már-már erővel toltam le a torkomon.
Egy újabb szelet belőlem.
Egy újabb ajtót nyitok felé. Már megint.

- Legutóbb ki talált meg kit? - kontrázok rá nemes egyszerűséggel arra, amit mond. Bár ha jobban belegondolok, akkor nem is kontrának élem meg, csak egyszerűen hozzáfűznivalóm akadt, s mint általában, most sem fogtam vissza magam.
- Ahogy te is az enyém, édesem. Mert nem élünk a kőkorszakban, hogy az asszonynak kuss legyen a neve. Legalább annyira vagy az én tulajdonom, mint te az enyém. Sőt, ha jobban belegondolok.. - szemtelenül függőben hagyom a megjegyzést. Még rá is kacsintok, hogy teljes legyen az élmény. Mindketten tudjuk, hogy amennyire én a Veszett tulajdona vagyok és voltam, úgy ő maga is. Önálló akarattal egyikünk sem nagyon rendelkezett, de nagyon vicces(nek vélem én) felemlegetni azt, hogy az apám nekem adta őt, s nem fordítva történt az eset. Már legalábbis az én olvasatomban semmiképp.
Csak a szememet forgatom az előrevetített pechszériámra és hiába rángat, én akkor is mellkasára simítom tenyereimet. A nyúl és a vadászpuska esete, mondtam már.
- Add elő! - gyakorlok kegyet és nem mondok rögtön nemet, de csak azért nem, mert tényleg érdekel miről gondolja azt, hogy csak úgy odacipelhet anélkül, hogy ellenkeznék. Egy részem reméli, hogy valami nagyon jó indokot fog felhozni, de ez egyáltalán nem olyan, amit fintorgás nélkül meg bírnék állni. Sőt. Még rosszallón fel is horkanok, mire a végére ér.
- És hol volt ő, amikor neked kellett volna valaki, aki ha nem is eljön veled, de legalább megkeres? Szeretlek - hoppá, fel se tűnik mit sikerült mondanom neki. Lazán tova is lendülök felette, mintha semmi se hangzott volna el, pedig a legkisebb mértékben sem smafu az, ami nyelvem hegyére tolult, s onnan az ölébe zuhant.
- de nagyon ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy az ígéreted ér is neki valamit. Az ilyenek mind egyformák, ezt ismeretség nélkül is elmondhatom. Le se szarja a burád, de persze te ugrálj neki. Ma, holnap, két év múlva.. - összeszorított ajkaimat felpattintom, csúfondárosan pukkanó szájhangot adva így.
- Passz. Ahogy mondtad.
Elveszem kezemet mellkasáról, nyaka köré fonom karjaim, orromat az övének dörgölöm, s ezúttal nem engedem elhúzódni, hacsak nem akarja kihasználni korbéli fölényét ellenem.
- Elmegyek veled, hogyha magad miatt akarsz távozni. De azt nem nézem végig, ahogy a férjem paprikajancsit csinál magából csak azért, mert a cselekvését hűségnek hiszi. Azt csináld nélkülem, ha ilyen ambícióid akarnak, értve vagyok?
A végét már csak ajkaira suttogom, de ahogy ő nem adott csókot az előbb, úgy én is meglazítom a fogást és hagyom, hogy folytassa ott a mozgást is és a beszédet is, ahol akarja. Nem sértegetni szándékoztam, kicsit se. Óvnám a magam módján, de az más kérdés, hogy ez a mondandómból leesik-e neki.
- Bárhova mész, veled leszek, mert örökre neked adtam a szívemet. Nem akarom, hogy olyan helyre menj, ahová nem követhetlek. - de.. sok de van ebben a sután elharapott mondatban. De ne bízd el magad, de ne csinálj hülyét magadból, de ne legyél más pincsije és de ne kényszeríts arra, hogy azt kelljen mondanom: nem megyek.
Hozzám közelebb eső kézfejére simítom tenyeremet, ujjait keresem, hogyha nem húzza el a kezét, akkor ujjaimat az övéibe fonhassam pár szívdobbanásnyi időre.
- Ha nem ígérted volna meg.. mi volna az amit te akarsz? - kérdezem, mert érdekel. Mindig Jó ideje érdekel, bár nem ringatom magam abba a hitbe, hogy ennek mindig sokszor örül. Mégis ezt dobta neki.. nekünk a gép.

Mondanám, hogyha nem akarom, nem talál meg, de elég a sértésből, meg a sok fars dumámból, amivel bántom őt. Már, ha bántom. De úgy hiszem, ő sincs betonból... mi több. Érzem is, ez pedig épp elég ahhoz, hogy ne döfjem belé túl mélyen a tőrömet.
- Nincs mibe belegondolnod. Még most is nehezemre esik elfogadni a tényt, hogy rám lettél aggatva. - de nem megy, még így sem, még most sem megy, hogy ne szórjak rá olyat, ami nekem tán jobban fáj.
Nem ilyen vagyok, már nincs miért ellenségesnek lennem vele, hiszen valami nagyon eldeformált módon, de akarom őt. Nem választottam, nem kértem... most mégis úgy érzem, hogy hozzá tartozom. Miként ő énhozzám.
- Ne haragudj. Nem úgy értettem. - hallattam egy mély sóhajt, benne hagyva minden kellemetlen érzést, amit a múlt szőtt belém. Ideje kiragadnom magam ebből, kiragadnom magam a Veszett láthatatlan mancsa közül.
- Igazad van. - bólintottam is, kezem pedig önkénytelenül simított rá arcának finom vonalára. Ritka a gesztus, épp oly ritka, mint ahogy az ő ajkáról lesiklik az édesen csengő, "tiltott" szó.
Fenét tiltott, dehogy. Talán, csak mi szabtunk gátat ennek az egésznek, s mindannak, amik lehetnénk. Lehet jobb így, belekapaszkodni, fogódzkodni valami egyszerűbe, nyersbe, mint sem teret adni azoknak a dolgoknak, amik a felszín alatt lapulnak.
Mellkasomon tapadó tenyere nem zavart, nem is toltam hát el őt, nincs miért. Így is még abban az egyetlen szóban fürdőztem, fenntartások nélkül, amit az imént hagyott el - nekem.
- Kérlek, ne ítélj ideje korán. - nem dörrentem, még csak indulatos sem voltam. Csupán kértem, ez nem parancs. - Emögött ennél sokkal több van, nem ennyi, és nem csak kötelesség, mert a hűségem megkívánja. - halkultam el, s ezzel együtt hagytam, hogy nyakamra kulcsolja ujjait, hogy orrát az enyémhez simítsa.
Jól esett, nem is kívántam elhajolni, helyette csak hajába túrtam gyöngéden, arcából söpörve el a kósza tincseket.
Tekintetem az övé volt, mélyen, és végzetesen, ahogy ajka újra szóra nyílt. Hallgattam.
- Jas... - suttogtam épp úgy, miként ő, szám peremével súrolva az övét. - Szeretem, hogy ilyen vagy. Szeretem, hogy a dolgokat így látod, és sokkal mélyebbről indítod, mint azt kéne. - emelkedtem feljebb kicsit, ahogy ő is oldott a kettőnk közti levegő térfogatán. - De hidd el, hogy nem vagyok ostoba, és végképp nem vagyok senkinek se a kutyája. Mint mondtam, ez többről szól. - helyezkedtem még egy kicsit, de testének hőjétől nem voltam hajlandó megválni. Így, felé eső tenyerem combján, míg másik a whiskys üvegen talált fogást. Előbbivel finoman, míg utóbbival erősebben tapintottam rá a dolgokra.
- Stabilitást akarok, Jas. Amilyen régen volt, amikor még Fairbanks a miénk volt, amikor még sem betolakodó csürhe, sem Boston nem lihegett a nyakamba. Amikor még ez az egész istenverte szar, család volt. Mert ez, már nem az. - hangom érdesebre váltott, a whiskys üveg pedig megint jó pár decitől szabadult meg. - Én itt nőttem fel, nekem az alfám volt a minden. Nem, mint egy pincsinek, nem úgy, ha azt hiszed... De számomra jelentett, és jelent is valamit az, hogy elkötelezem magam, hogy teljesítem azt, amit kell. - hátra vágtam magam, érezhető volt a bennem dúló feszültség... indulat, amit még elfojtottam. Tekintetemmel ezúttal a hosszan elnyúló plafont pásztáztam, két tenyérrel esve homlokomnak.
- Valahol akkor vesztettem el önmagam, mikor Vincent meghalt, és az Atanerkek csak úgy váltották egymást, mint az izzadt lepedőt. Nem volt már egység, nem volt már semmi... Akkoriban nekem már csak Darren maradt, akiben még tudtam hinni. A barátom, Jas. Kölyök korom óta... Ez több, mint annyi, hogy felnézek rá. Rá mindig számíthattam. - nyeltem egyet, elszakadva immáron a plafon fogáságból. - Én léptem le. Én hagytam itt mindent. Ő pedig úgy fogadott, mintha csak öt percre zúztam volna le a sarki boltba. Gondolhatsz bármit, ha a saját akaratomat nézem, akkor is mennék. - arcomra keserves rajzolat ült fel, ahogy pillantásom megkereste a feleségemét. Karom háta mögött siklott derekára, majd húztam őt magamhoz, magamra. Elzuhantam vele a kanapén.
- Téged akarlak. Elég szánalmas, és én sem értem, de így jártam. - fejem a karfán pihent, két karom pedig a könnyed, női testet ölelte.
Lehet sokat ittam, lehet már a fejembe szállt... de nem fogom ezt tovább tagadni...
- Ha megyek... gyere velem. Ezt akarom. - búgtam ajkára, ajkába, s ha eddig nem, hát most magamhoz vontam, hogy az eddig csak csepegtetett csók ízét, most rá olvasszam, belé égessem.
Hevesebben, szenvedélyesebben, mint azt tőlem eddig kaphatta...
Adtam egy újabb szeletet.
Szavak nélkül, bőrébe fecskendezve energiáim glédáját.

Bánt, igen. Mármint képes rá, s van az a részem, ami sejti, hogy tisztában is van ezzel, de kimutatni nem fogom. Óhajt a nehézség itt picsogni, amikor erős is lehetek, s az az állapotom sokkal jobban tetszik. Ilyen szempontból nagyon is a Veszett lánya vagyok, pontosan tudom, hogy miképpen legyek manipulatív kis dög, s amellett sérthetetlennek tűnő nő is. Láttam tőle eleget. Irigyeltem tőle eleget. A betegségem ideje alatt pedig pláne hogy.
- Én kérek elnézést! Tudod, ha ennyire zavar, akkor keress egy ügyvédet és váljunk el. Én ugyan egy keresztbe fűszálat nem vagyok hajlandó tenni az ügy érdekében, de ha neked igényed, hát csináld. – vállat vonok, mintha nem számítana. Valójában számít, mert bár nekem is nehezemre esett elfogadni, hogy egymásra lettünk erőltetve, az évek során annyira megszoktam, hogy nem szeretnék már nélküle lenni. Ám vele sem, hogyha örökösen ezt csinálja. El kell jönni annak az időnek, amikor realizálja, hogy nem vagyok a kapcája, az isten bassza meg szerelmére!
- Nem számít. – hümmentek szájelhúzva. A ne haragudjjal tele van a padlás még akkor is, ha nem koptatja vele sokszor az ajkait. Viszont szerintem sokszor kellene, ekképpen mintha magamnak megteremteném azt, amit nem is mond ki, ezért hallom elcsépeltnek a frázisát. Értékelem, tényleg. Csak nem nagyon.
Vágyom arra, hogy kimondhassam azt a szót, amelynek elszólásától semmi fogalmam sincs. Nekem is van lelkem, nekem is vannak érzéseim és minél több időt töltök vele, annál jobban fonódnak köré mindezek. Akármennyire is nem úgy tűnik, de mégis.. ragaszkodom ahhoz, amit a sors – vagy a Veszett, lényegtelen – adott és belenőttem abba, hogy szeressem is. Nem kicsit, nem gyengén, de mégsem bevallottan. Mert sebezhetőnek látszani soha többé nem akarok.
Ahogy megsimogat, belehajtom arcomat a tenyerébe, félig lehunyt szemmel szusszanok jólesőn a mozdulatra, tartson akármennyire rövid ideig. Hallgatom, amit mondani akar, mert megágyazott a tapintatomnak és a figyelmemnek azzal, ahogy viselkedett. Amennyire megengedte magának, hogy átsüssön érdes kérgén a szerelem lelke is.
Kér és én eleget teszek neki a magam módján. Nem ítélkezem, csupán elmondom, ami eszembe jut és minden negatív zöngét lenyelek. Mi lenne, ha nem tenném, igaz?
- Többről? Mi többről? – cirógatom meg szája szegletét a kérdéssel, melyre talán kérdezgetés nélkül is válaszolna, de mégis, valamire kellett használnom az ajkaim. Mert csókolnám, de nem érdemli meg, ennyi játékot kell viszonozzak az előbbi, üvegnyakas fiaskóért. Ez a minimum. És egyébként sem nyílhatok ki túlságosan.

Wait a second, let me catch my breath
Remind me how it feels to hear your voice
Your lips are movin', I can't hear a thing
Livin' life as if we had a choice

Mesél, soha ilyen őszintén, ennyire felszínességtől mentesen nem tette és én hagyom, hogy elragadjon minden, amit megtudok róla. Próbálom látni őt, úgy ismerni, ahogy mások ismerik s nem úgy, ahogy én, de miközben arról beszél, hogy ki maradt neki, hogy ki a barátja, rám zuhan a saját valóságom. Torkomat karcolja minden, amit elvesztettem, minden megtépázott emberi kapcsolatom halálsikolya a fülembe üvölt Derek szavainak főzöngéje alatt és bármennyire nem akarom, kezdem elveszíteni a külvilág éles kontúrjait.
Szorosan, már-már dacosan zárom le szemhéjaimat, hátha ezzel rejtve tudom tartani az érzékenységemet. Mert nem sirattam még el őt, nem temettem el a lelkemben a legjobb barátomat, az elhagyott családot, a tönkrement életemet, de nem is itt és most akarom megtenni ezt. Szinte tehetetlenül hagyom, hogy magával rántson, vállgödrébe temetem arcomat és egy hosszú másodpercnyi időre elhiszem, hogy visszataláltam a nyugalmamhoz.
Mondanám, hogy neki legalább marad barátja, hogy én is vele akarok maradni. Közölném vele, hogy mennyire jólesett, amit mondott és semmi másra nem vágyom, csak rá, de nem jön ki hang a torkomon. Fojtogat minden, amit elnyomni akartam magamban, s valahol azon a ponton próbálom kirántani magam öleléséből, amikor a fejbúbomtól a lábujjaimig először beleremegek ölelésében a feltörni kívánó érzelmi viharnak.
- Sajnálom.. – karcolom erőtlenül a magyarázatot a kettőnk közé teremtett térbe, s ha elenged, akkor mint valami gyerek, úgy rontok el a hálószobáig, hogy magamra csukjam annak ajtaját. Ha pedig nem ereszt, akkor pár szívdobbanásnyi próbálkozás után visszaomlok mellkasára.
Nem számít melyik opciót választja. Vagy úgy, hogy a hátamat az ajtólapnak vetve csúszom guggolásba, vagy úgy, hogy belé kapaszkodom, mint utolsóba, aki még maradt nekem.. sírva fakadok. Van az a pont, amikor már képtelen vagyok arra, hogy megjátsszam a tökéletesen rendben levőt. Ez az a pont. És borzasztóan szégyellem magam amiatt, mert ezt látnia kell, de a mondandója végleg elseperte a gátjaimat és a falaim.