- Minden jót Gabriel! - Mosolyogva köszöntem el a férfitól, kezemet egy pillanatra a vállára helyeztem, majd elindultam, bicegve visszasétáltam a szobámba, ahol végre rám tört az álmosság, s perceken belül el is aludtam.
Mostanában legalább fele "munkaidőben" pályát váltottam, és biológusból technológusba váltottam át. Emellett munkát kaptam az egyetemen, és edzenem is kell naponta. Úgy ki vannak centizve a perceim, hogy néha azt sem tudom, hol áll a fejem. Most is lejöttem vacsorázni, de hoztam a lap-top-ot és amíg megjön a kaja dolgoztam. S miután meghozták, gyorsan belapátoltam, és már dolgoztam is tovább. Kértem még egy teát, és nekiláttam befejezni, amit a vacsora előtt elkezdtem, majd rendesen ottfelejtettem magam az asztalnál. Mert jött egy újabb ötlet, és egy újabb probléma, és megint egy ötlet, és még ezt is meg kell nézni ... Már teljesen elfelejtkeztem róla, hogy hol is ülök, de amikor rendeltem még egy teát, azért feltűnt, hogy ilyen opció nincs a szobámban. Mindegy, már amúgy is későn jöttem le, a csúcsidő után,a forgalmat nem zavarom, annyira nincs tele az étterem.
Hát, ha valaki, akkor én tuti meg tudnám érteni Gabriel túlhajszoltságát, és mélyen együtt is tudnék vele érezni. A kialvatlanságról árulkodó sötét sávok már állandósultak a szemem alatt, nem is nagyon nézek mostanában tükörbe, csak ha muszáj a borotválkozás miatt… Sajnos így aztán nem nagyon tudom lecsökkenteni a képemmel való szembesülések számát. De legalább lezuhanyoztam, és most a vacsorához tisztán, és civil öltözékben sikerült lejönnöm. Frissnek botorság lenne neveznem magamat. Annyi mindent kell megtanulnom, átértékelnem és emellett a „rendes” életemben is intézni, hogy két embert is huzamosan lekötne. Nem nagy teljesítmény kiszúrni a laptopjával összenőni tetsző Simmonst, hiszen alig vannak. És ha már itt van, miért is ne örvendeztetném meg a társaságommal, meg persze magamat az övével? Végülis lassan kialakul a Pavlovi reflex, hogyha csak meglátom, elkezd fájni valamim. A fejem legalábbis biztosan. - Jó estét, Mr. Simmons! Nem bánja, ha zavarom egy kicsit? És ha nem hajt el – vagy felnéz egyáltalán -, akkor megengedek magamnak egy nem igazán professzionális kérdést. De hát most civil vagyok, elfér… - Nincs már késő dolgozni? Mert bár a képernyőt nem látom, az tuti, hogy nem valami számítógépes játék ragasztja a monitorhoz. (meg persze kérdezem én, aki mostmár nagyjából alvás közben is melózik)
Észlelem, hogy a környezetemben megváltoztak a fényviszonyok, mozgás van, és hogy valakinek a szaga eléggé intenzívvé válik. Ha nem lennék ennyire beletemetkezve a munkába, már akkor tudnám, hogy Jake közeledik, amikor még csak öt lépésre van, de így már megáll, és köszön, mire azonosítom, és felpillantok rá. Nehezen térek vissza a különböző huzalok, kapcsolások, feszültségek, és egyéb értékek világából. Már elhangzik a következő kérdés is, mire az elsőt egyáltalán feldolgozom. Visszapillantok a monitor sarkára, ahol itt az óra. - De. Késő van. - állapítom meg tárgyilagosan, aztán visszapillantok a rendőrre. - Jó estét, Jake! Örülök, hogy egyben látom, foglaljon helyet, és zavarjon bátran! Ekkor tűnik föl, hogy ő még mindig Mr. Simmonsnak szólított. A fene azt a hivatalos módit! - És nem lehetne, hogy tegeződjünk? Vagy szeretne távolságot tartani? Még mindig haragszik? Remélem, hogy leül, és elbeszélgethetünk, így lecsukom a gépet, és oldalra tolom. A pincér azonnal jön, amint Jake helyet foglal (hála az általam nyújtott protekciónak). - Remélem, nem maradt semmi komolyabb utóhatása annak az éjszakának! Persze ha farkas lenne, már tudnám. De mit tudom én, mi minden jöhet még közbe ilyenkor.
Hihetetlen, hogy Gabriel mennyire bele tud temetkezni a munkájába. Én sosem vagyok képes elérni a se nem hall, se nem lát állapotot. Mindenesetre azt azért észleli, ha szólnak hozzá. Ez megnyugtató. - Köszönöm. Valami fontos? Érdeklődöm, direkt nem kérdezve túl célzatosan. Valószínűleg úgysem tartozik rám, mi foglalja le ennyire. Erre még éppen megfelel egy igen és egy nem is, de ha valami világmegváltó dolog, amire büszke, akkor el is mesélheti. Közben helyet foglalok, bár eredetileg azért ennyire hosszú beszélgetést nem terveztem. A következőre sóhajtok egyet, és hátradőlök. Hogy errefelé mindenki imád tegeződni. - De, tegeződhetünk. Távolságot úgy is lehet tartani. Rád? Nem haragszom… Meg is csóválom a fejem nyomatékosításképpen. Castorral soha nem leszünk jóban, ez már tuti, de rá tulajdonképpen nincs okom haragudni. És ha már jön a pincér is, akkor rendelek magamnak egy szarvassültet, szigorúan ásványvízzel. Az aggodalom kedves tőle. - Nem, semmi nyoma nem maradt, és utóhatása sem sok, ha leszámítjuk, hogy a közeletekben megfájdul a fejem. Fájni eddig is fájt, de most rosszabb… - És köszönöm a fuvart és a segítséget.
- Fontosnak fontos, de még vagy egy hétig nem leszek vele kész úgysem. - legyintek az érdeklődésre. - Meglepő módon úgy tűnik én értek a legjobban a mindenféle elektronikus biztonsági kütyükhöz, úgyhogy bedolgozom a biztonsági rendszer átépítésébe. Ez nem titkos, aki csak egy kicsit is logikusan gondolkodik, sejtheti, hogy nem hagyjuk fenn a régit, hanem újat telepítünk. A tény, hogy dolgozunk rajta tehát nem titkos. Az, hogy milyen lesz, az már igen, de arról nem is ejtettem szót. Jake már nem haragszik, és ez megnyugtató, látom rajta, hogy komolyan is gondolja. Mégsem olyan méregzsák, nem tartja a haragot feleslegesen. - Megfájdul a fejed? Ebben az esetben nem lenne jobb neked az étterem másik végében? Félre ne érts, örülök, hogy itt vagy, de ha ez neked kellemetlen ... A fuvart pedig ne köszönd! Ez volt a legkevesebb. Neked is nekünk is kellemetlen volt a szituáció. És egy ilyen sérüléssel nem lehet viccelni, ez komoly dolog. A pincértől én is kérek egy sajttálat még, és egy pohár gyümölcslét. Valóban annyi ideje itt ücsörgök, hogy újra megéheztem. Ma sem fogok túl sokat aludni, de nem is hiányzik. Érdekes az új munkakör (mindkettő), és az edzések is. Sokkal mozgalmasabban telnek a napjaim az új falkában.
Miért is lepődöm meg? Végülis Gabrielből kinézném amúgy is, hogy ért a számítástechnikához. Én személy szerint nem ápolok túl bensőséges viszonyt a gépekkel, de nem is baj, mert időm nem is jutna rá. - Amennyit eddig láttam a biztonsági rendszerből az elég jónak tűnt, ennek ellenére nem csodálom, hogy lecserélitek. Beszerelni is egyedül fogod? Az egy hét előprogramozásra kicsit soknak, telepítésre meg kevésnek tűnik. A felesleges haragtartás nem az én asztalom, meg aztán, ha korábban nem köszönhetek neki egy tüdőgyulladást, akkor most mondhatnám, hogy jövök eggyel Gabrielnek. A kérdésre nemet intek a fejemmel. - Nem, már hozzászoktam. Ki lehet bírni, és talán nemsokára meg is szabadulok tőle. Elég sokakkal nem beszélhetnék, ha emiatt nem mennék a közelükbe. Azt, hogy kinek mennyire volt kellemetlen a helyzet, szerintem nem kéne feszegetni, mert én voltam, akinek folyt a vére. - A köszönet jár, egyrészt mert illik, másrészt mert jogosnak érzem. Mindenesetre tanultam az esetből. És azóta is elég sokat. Ha végre lesz egy lélegzetvételnyi időm, akkor a hotelből is kiköltözöm. Tervezem már egy ideje, és talán az is szerencsésebb, ha távolabb maradok Mr. de Lucától… Végtére is kutya kötelességem kerülni a felesleges konfliktust… Nem igaz?
- Jónak tűnik, de emberekre van tervezve. - felelem, és ezzel nagyjából mindent elmondtam, hogy mi bajunk van vele. - Nem, a szereléshez van segítség. Ha minden jól megy, Duncan és Liu is tudnak segíteni. Az egy hét az csak a tervezési, tesztelési fázisra vonatkozott. S arra még nem is sok, mert olyasmit próbálgatok, amit eddig, azt hiszem, még nem sokan. - Igen, valóban egészségesebb lesz egy bizonyos távolság. Castor nem egy könnyű eset, és most a helyzet is feszült. És talán a fejfájásodnak is jót tesz, ha nem alszol egy falkányi farkas közvetlen közelében. - pillantok feléje egy mosollyal. - Elnézést, de van benne némi humoros felhang, hogy akkor is fájsz, ha hozzád sem érünk. Legközelebb elég, ha simán lemegyünk látogatóba, nem? Remélem, nem sértődik meg ezen a kis csipkelődésen. Én tényleg nem bántani akarom. De mi már csak ilyenek vagyunk: fájdalom, sérülés .... könnyen vesszük, és könnyen szerezzük. El sem tudnánk kerülni, azt hiszem. És ha nem tudnánk utána felengedni, és mosolyogni, akkor már rég gond lenne. - Ha tudnád én hogy néztem ki pár hete! - csak legyintek egyet. Néha még most is belenyillallik a fájdalom a vállamba, főleg, ha kimegyek a hidegre. De remélem, elmúlik hamarosan, mert nem érek rá egy sérüléssel bajlódni, amikor rövidesen csőstül jön majd a többi. Ma délután is volt valami balhé éreztem Castor tomboló energiáit, de most nincs az épületben.
- Ha tehetek egy javaslatot, ne bonyolítsátok túl, mert mindig a szuperfejlett, ultramodern cuccok azok, amik akár magukat is kinyírják, vagy túl hosszú a tesztidejük, míg nem működnek kielégítő hatásfokkal, esetleg egyszerűen túl sok vakriasztást produkálnak. Ez legalábbis a saját tapasztalatom… Gyorsan átfutom a riasztókról, meg biztonsági rendszerekről eddig szerzett – nem túl széleskörű – ismereteimet, és tapasztalataimat. Persze egyik sem volt vérfarkasokra optimalizálva (legalábbis tudtommal) - A falkatagok segítenek majd felszerelni? Ha azt szeretnék, hogy ne derüljön ki mit csinálnak, akkor ez lenne a logikus lépés. Ami a Castorra vonatkozó megjegyzését illeti, arra bosszúsan fújok-morranok egyet. Szerintem túlságosan finoman fogalmaz a „nehéz eset”-tel. - A fejfájásomnak az tenné a legjobbat, ha néha aludnék… A mosolyom most meglehetősen fanyar, de azért az öniróniában ott van az is, hogy valahol már én is viccesnek találom az egészet. Vagy csak nem tehetek már mást, mint szórakozom rajta, különben már főbe lőttem volna magam… - Semmi gond – nagyvonalú legyintéssel biztosítom róla, hogy szórakozzon csak rajtam nyugodtan – Annyira azért nem egyszerű. Már hozzáedződtem a fejfájáshoz, de Castor megjelenése elég lenne akkor is, ha nem ér hozzám, csak beszél. Túl könnyen nyitogatjuk egymás zsebében a bicskát, azt hiszem… Egyébként pedig valahol, és valamilyen szinten én megértem Gabrielt. Én sem tudom elkerülni a sérüléseket. Az emberek nagy átlagánál valószínűleg én is könnyebben szerzem őket, ahogy könnyebben is teszem túl magam rajta. Persze csak lélekben. A gyógyulási folyamat sajnos hosszú időre ki tud ütni. - Nincsen róla fénykép? Megnézném… Ez most inkább csak ugratás. A tüdőgyulladásomért cserébe megnézném csúnyán lerendezve. És most egyáltalán nem a zsaru beszélt belőlem. Hogy ő mit kapott, szinte biztos, hogy a magánügyük, de az tuti, hogy a rendőrségre nem tartozik, így nem is kell nyomozó üzemmódba kapcsolnom. Közben megkapom a pompásan illatozó vacsorát, és a vizemet. Már az illatától megkordul a gyomrom.
A modenr techika valóban nem kiforrott még, meg is fogjuk támogatni élő erővel, de jelenleg erősen rá vagyunk szorulva. És valóban nem fogok külsőst alkalmazni a beszerelésnél. - Igen, ők. Ez így biztonságos. Az se baj, ha nem nagyon tudják mit is szerelnek, még ők sem. Amit a bicskanyitogatásról mond, azon somolygok egy jót. - Igen, Castornak van ehhez tehetsége. Még nem láttam olyat közvetlenül, hogy összeugrott volna valakivel, de elég sokakat láttam már erősen feldúlt állapotban, és általában kedvenc főnökünk volt az oka. Engem még nem sikerült felhúznia, de mondjuk az tényleg világrekord lenne, ha már engem is ... - Nem tudok róla, hogy készült volna, de elég sokáig öntudatlan voltam, szóval akár élvezkedhetett is valaki. Ízelítőnek csak annyit, hogy el volt törve a csuklóm, a kulcscsontom, és az összes bordám. Ennyi nagy vonalakban ... De amíg beszélünk, érzem, hogy a több bögre tea megtette a hatását, és mielőtt még megérkezne a kaja, nekem jobb lenne meglátogatni a mellékhelységet. - Elnézést, egy pillanat! Mindjárt jövök! Így, hogy Jake itt ül, nem zavar, hogy ott hagyom a laptopot, mert biztonságban van. Minden rendben megy, amíg a kézmosáshoz nem érek. Ekkor azonban úgy érzem, hogy most nyomban leszakad a hátam. - Ó, te jó ég! - nyögöm, és a falnak dőlök a meglepetésétől. Valaki akciózik a falkából. Ez eléggé világos azonnal. Na, én leszek a legjobb riasztórendszer! Gyorsan körbekutatok, de a hotel területén nem érzek feszültséget senkiben. Valaki kinn van, és nyomul. Mondjuk ez így nem ér! Az jó, hogy most éppen egyedül vagyok kb. két percig, de nem tenne jót az étterem forgalmának, ha itt üvöltenék a WC-en, mint a sakál ... márpedig lehet, hogy fogok ... vissza kell mennem ... ekkor érzem azt, hogy a jobb kezemet valaki berakta egy darálóba. - Jesszus! - nyögök újra, és gyorsan, még mielőtt jönne valami újabb adag, gyorsan kilépek az ajtón. Aztán odakinn veszek pár mély levegőt, mielőtt visszaindulnék Jake-hez. Sikerül egy viszonylag normál arckifejezést felvennem, de olyan fehér vagyok, mint a fal.
Sejtettem, hogy falkán belül fogják megoldani, ami teljesen logikus is, bár a válasz alapján nem igazán ért a segítsége ahhoz, amit csinálni kell. - Sejtettem, és értem is. De ha nem tudják mit csinálnak, lehet hogy csak feltartanak majd... Nem, egyáltalán nem ajánlkozom segíteni. Nem érek rá, nem is akarok, és mindennek a tetejébe nem is értek hozzá. A Castor témát inkább nem feszegetem tovább, mert a puszta emlegetésétől is kezd jobban hasogatni a fejem. Ami pedig a fényképet illeti, úgy tűnik fájó szívvel le kell mondanom róla. Persze a felsorolás szarul hangzik, de ők olyan gyorsan gyógyulnak! - Kihúztad a gyufát valakinél, megtámadtak, vagy amolyan háborús sérülés volt? Csak érdeklődöm, mert lassan kezdek képbe kerülni az ő világukkal. Ìgy talán egyre kevesebbszer lövök majd mellé, ha feltételezek valamit. - Csak nyugodtan... Nem fogok eltűnni, míg visszaér. Az asztalon nyitva maradt laptop bizalmat feltételez. Akár meg is nézhetném, jin dolgozik, de eszemben sincs. Elvégre ez csak egy biztonsági rendszer. Meg aztán nem is vagyok az a sunnyogós fajta. Inkább nekilátok a vacsorának. Tulajdonképpen nem gyanakszomsemire,elvégre Gabriel nem marad el túl sokáig. Azért mikor felnézek rá, kis híján kiesik a villa a kezemből, olyan ijesztően sápadt. - Jól vagy? Borzasztó szarul nézel ki...
Igen visszafogott sebességgel ereszkedem le Jake mellé az asztalhoz. Legszívesebben a szobámban fetrengenék az ágyon, de tartok tőle, hogy akkor jön még egy adag. Ezt persze semmiképpen sem tudom elkerülni, de legalább az első sokk múljon, és csillapodjon kicsit a fájdalom! - Nem, nem vagyok jól, de majd elmúlik. Most van itt az ideje, hogy lecsukjam a lap-top-ot, mert már úgysem tudok majd dolgozni. A jobb kezem most nincs abban az állapotban. Tudom, hogy nincs semmi baja, de képtelen lennék vele megnyomni egy billentyűt. Most még ... de majd megszokom az érzést, és akkor menni fog. Remélem ... - Megjött a kaja? Jó étvágyat! Én is magam elé húzom a sajttálat, és eszegetni kezdek, legalább az eltereli a figyelmemet. Jó lenne tudni, hogy fog ez működni. Addig fáj majd nekem, amíg a másiknak is? S még egy csomó kérdésem lenne. De elgondolom, hogy én ezt kívántam Castornak. Hát ... jó, hogy hamar leszedtem róla, mert ha ezt egy párszor át kellett volna élnie miattam, garantáltan kinyír. Tudom, hogy Jake kérdezett egy pár dolgot mielőtt elmentem WC-re, de egyenlőre nincs energiám visszatérni a beszélgetés fonalához. Talán pár perc múlva ...
Aggodalmas homlokráncolással figyelem, ahogy visszaül. Vagy rejtőzik egy hegyi troll a mosdóban, estleg maga a Halál, és bekóstolta Gabrielt, vagy valami nagyon nem stimmel. Ő nem lehet beteg. - Mi történt? Úgy nézel ki, mint akin oda-vissza átment az Orient expressz... Még méregetem, mikor elkezdi piszkálni az ételt. - Jó étvágyat... Bár eredetileg nem ezt akartam mondani, mégis győzött az udvariasság. Persze hosszútávon megállni nem tudom a kérdést... - Nem akarod, hogy inkább felkísérjelek a szobádba? Esetleg egy fél hordó whisky-vel együtt, vagy csak vehetnél egy forró zuhanyt... Nem tudom, neked ilyenkor mi tesz jót... Nekem általában a zuhany, a whisky, és az alvás tudja megoldani a problémáim, de ez annyira emberfüggő. Mindenesetre szeretnék segíteni.
Kedves Jake-től, hogy aggódik, tényleg, de az ötletre, hogy felkísér a szobámba gyorsan megrázom fejem. Aztán önkéntelenül is elmosolyodom a kérdésen, hogy mi tesz nekem jót. - A társaság, Jake, a társaság. - felelem egy jó adag öniróniával. - Megszüntetni nem tudja a bajt, de elodázza kissé. Mért van az az érzésem, hogy Castor bunyózik? Mondjuk, mert amit a kezemen éreztem, az kísértetiesen hasonlított ahhoz, amikor az én csuklómat törte el? Ja, és mert éreztem a dühét a szállóban, mielőtt elment. Akkor tényleg ő lesz az ... na, szép kilátások ... És az Orinent Expressz? Igen, ez elég jó hasonlat. - Ez egy bonyolult úgy, Jake, és nem magyarázhatom el. Fájdalmaim vannak, és nem tehetek ellenük semmit az ég világon jelenleg. Hosszú távon van megoldás, de az tényleg nagyon hosszú táv. Olyan ... farkasosan hosszú. A sajttál viszont finom, és ez egy jó pont a mában, érdemes erre összpontosítani. Meg a beszélgetésre. - Na, és hogy érzed magad az új szerepkörödben? Mit gondolsz róla? Testhez álló feladat lesz?
A fejrázás elég egyértelmű válasz, és ha nem akarja, nem kényszeríthetem pihenésre, elvégre felnőtt már. Persze azért most is van, ami megragadja a figyelmemet. - És jó, ha elodázzuk a bajt? Csak mert tapasztalataim szerint az odázástól csak nagyobb lesz... Nem, most egyáltalán nem erőszakoskodom, csak kérdeztem. És ha a társasáag tesz jót neki, azal,éppen szolgálhatok, annak ellenére, hogy sosem tartottam magam túl kellemes vagy vidám beszélgetőpartnernek hosszú távon. A nem éppen magyarázatra bólintok. - Értem, nincs közöm hozzá. - ez csak egyszerű megállapítás - és tenni sem tudunk ellene... Szóval mire megoldja, addigra talán az unokáimat (akik nem is lesznek) is eltemették már. - Őszintén... Hogy tudtok állandóan marha nagy szarba keveredni? Rövidke közöttük a pályafutásom, de egyikük sem úszta meg eddig a zűrt. Egyesek többször is belemásztak már... A kérdésen már nem kell gondolkoznom. Ha nem tudok aludni, vagy teljesen leizzadva riadok fel valami rémálomból, hasonlókon gondolkozom. - Fáradtabb vagyok, mint valaha. Most, hogy már belecsöppentem, nem adnám vissza a tudást, de ettől függetlenül alighanem ez a legnehezebb kihívás egész életemben. Azt hiszem a vérfarkasok között még akkor is hamar el fogok patkolni, ha acsodák továbbra is kitartanak mellettem. Nem tudom elfogadni, hogy tehetetlen legyek veletek szemben. Nem ezért dolgoztam és dolgozok ennyit, nem ezért választottam a hivatásom... Ezt éppen túl őszintének is gondolhatnám, de több oka is van, hogy így válaszoltam.
- A baj egy része már elért. Most azt elébb kibírom, és utána jöhet a többi. -felelem. - Beosztással kell élni, gondosan adagolva! Na, ah már viccet tudok belőle csinálni, akkor egészen jó. Amúgy kezdem megszokni, és a fájdalom is valami tompa zsibbadásra váltott. Talán mert a másiknak se fáj, vagy mert társaságban vagyok? Ezeket majd ki kell ismerni, bár a fene se akar sűrűn ilyen állapotokat. Akkor inkább a boldog tudatlanság! A kérdésen, hogy hogyan tudunk állandóan bajba kerülni, csak mosolygok. Ez van. Nekem volt egy pár nagyon nyugodt éven, de most aztán bepótolom! Jake önvallomása aztán kissé megrendít. - Sejtem, hogy ez rosszul eshet. Én is roppant gyenge és tehetetlen vagyok az idősebbekkel szemben. Elsodorhatnak, mint egy tollpihét. Tudom,mire gondolsz. De nem leszel tehetetlen. Nekünk is megvannak a korlátaink, és az az érzésem, hogy az őrzők pontosan tisztában vannak vele, hogy mik is ezek. Majd te is megtanulod. Csak élj elég sokáig ahhoz, hogy megtanuld! - emelem fel a mutatóujjamat kiemelve a lényeget. Aztán ezt megbánom, mert a jobb kezemet mozgattam. - Khmm ... igen, szerintem korántsem leszel tehetetlen. - fejezem be egy beletörődő sóhajjal.
Erre már én is csak bólintani tudok, elvégre hogyan is köthetnék bele a fokozatosságba? Szenvedésből meg aztán pláne nem árt a kis (kisebb) adagokat választani, ha már lehet. - Amíg be tudod osztani, addig jó… Rábólintok, de egy kicsit kénytelen vagyok csendben maradni, mert elég ciki lenne éhen halni, ha már előttem van a vacsora. Így aztán kihasználom, a lehetőséget, hogy megint egyek pár falatot, mielőtt rátérnénk a lelkivilágomra. Azért a szemén mintha látnám, hogy nem egészen erre számított. Igaza van rosszul esik. Az is, hogy tehetetlen és gyenge vagyok a fajtájával szemben, és az is, hogy nem tudom elviselni. Milyen önző tudok lenni, most is csak félig az emberiség üdvéért meg biztonságáért fáj, hogy nem vagyok ellenfél a farkasoknak. De a másik fele saját magam miatt kín. Sárba tiporja az önbecsülésem, kiröhögi az edzőteremben, a futással, a lőtéren, a könyvek felett, a harcművészeti klubokban, bokszedzéseken és ki tudja még hol eltöltött végtelen órákat… igenis bánt… - Ez nem segít, Gabriel. Nekem te is olyan vagy, mint a Terminátor… Emlékeztetem nem túl lelkesen, miközben megdörzsölöm az államat. Pedig nyoma sem maradt semelyik találkozásnak. Fizikálisan legalábbis nem. Ami a biztatást illeti, elmosolyodom. - Már most is ismerem néhány gyengéteket… Kár, hogy kihasználni még nem tudom… Amúgy itt nem az ezüstre gondoltam, hanem egyikük-másikuk talicskával is nehezen tologatható egójára… Igazából elsősorban csak annyira lenne szükségem, hogy ne legyenek ennyivel gyorsabbak nálam, és már nem lennék teljesen kiszolgáltatva… - Tényleg rendes tőled, hogy így szeretnéd, ha a nyakatokon maradnék… Ezt már nem állom meg széles mosolygás nélkül. - Igyekszem nem csalódást okozni, és még boldogítani titeket jópár évig…
Kell egy kicsit rápihennem a problémára, de aztán a megkezdett fonal arra ösztökél, hogy még válaszoljak, csak kevesebb mozdulattal. Még jó, hogy Castor nem vágta szájon az ellenfelét, mert akkor most beszélni se tudnék. - Jake, nekem nincs bajom az őrzőkkel. ÉN az a kategória vagyok, aki általában kerüli a balhét, és ha mégis rossz fát tesz a tűzre, akkor vállalja érte a felelősséget. Mint a mellékelt ábra és a beszámoló is mutatja ... És minden farkasnak a legfőbb és leglényegesebb dolog az álca. Ezért aztán azt, aki nagyon megfeledkezik magáról, mi sem szeretjük. Nálunk sem ajánlott a balhé, csak módjával. És zömében egymás között ... Ezért van ekkora ügy abból, amit Rowen művelt. Erre végképp senkinek semmi szüksége. Kérek még egy teát, mert most már biztos, hogy nagyon hosszú éjszakám lesz, ha Jake távozik, és felmegyek a szobámba, akkor pláne, szóval nem fog zavarni a tea az alvásban. - Itt Fairbanksben Mortimer úgy tűnik megpróbálja most rövidebbre húzni a pórázt, ami túlzottan ki lett engedve. Ez biztos, hogy rengeteg konfliktust fog szülni, lesz munkád bőven. A kezemben csillapodik a sajgás, a hátam már alig érzem. Kicsit megkönnyebbülök. De tudom, hogy ez csak átmeneti. De megbántam már azokat a szavakat ott, a temetőben! Persze akkor nem láttam más kiutat a helyzetből. Nem mintha hallgattak volna rám az elején ... Két önfejű alfa ...
- Tudom, hogy nincs bajod velük. Már megszoktam, hogy a rendőröket nem nagyon szeretik. Plusz, ha már Castor ennyire nem bírja a fejem, akkor valamiért tőled sem azt vártam volna, hogy minél hosszabb életet kívánj nekem. A mosolyom most is őszinte, ahogy egészen kicsit megvonom a vállam. Szokatlan, hogy valaki foglalkozik velem, aki nem a családom, vagy a kollégám, esetleg a barátnőm. - Amit Rowen művelt az nem csak az álca megsértése miatt aggályos. Legalábbis nekem. Meghalt két civil, és fogalmam sincs, mit csináljak a fickóval… Nem, nem akarom őt a rendőrség soraiban látni, de kirúgni sem lehet, mert akkor szem elől tévesztem, és a maradék motiváció is elvész, amivel esetleg hatni tudnék rá… De ennyire mélyen azért nem szándékozom beavatni Gabrielt minden nyűgömbe. Egyelőre még nem szándékozom magára hagyni, de az evést lassan befejezem. Meg aztán, ha időre van szüksége, és ezt a társasággal kaphatja meg, akár a közelemben maradhat egészen addig, míg reggel bemegyek a kapitányságra… - Nem is tudom örüljek-e ennek. Mindenesetre azt hiszem ráfér a pórázra, hogy szorosabbra fogja. Amiben tudok, segíteni fogok neki… Amíg egyetértünk legalábbis. - Mintha egy kicsit jobban néznél ki. Talán visszajutott egy kis vér az arcába.
- Igen, most jobb. - bólintok, de erre nem vesztegetek több időt. Ami nincs, azt nem sírjuk vissza. Majd nyögünk, ha megint baj van. - Igen, persze, hogy nem csak az álca miatt baj. Azért mondtam így, hogy értsd, még akiknek esetleg nem számít az emberélet, azok sem támogatják ezt nálunk. Egyszerűen nem tartható az ilyen viselkedés, mert a saját sírunkat ásnánk vele. Ha napfényre kerülne a létünk, szerintem az emberiség kiirtana minket. És nem tudnánk megakadályozni. Ahhoz túl kevesen vagyunk. Ez biza a szomorú jövőt vetíti elő. Mert az álca le fog hullni. Szinte biztos vagyok benne, hogy Jake is megéri azt a pillanatot. Lehet, hogy sokkal hamarabb jön el, mint bárki is várná. Lehet az utolsókat rúgjuk, mint faj, csak még nem tudunk róla. És én már tehetetlen vagyok. - De ... tudod ... azért az embereknek sem kell a szomszédba menni kegyetlenségért! A nagy világégéseket nem mi okoztuk. Nélkülünk is dúl az erőszak. Most, hogy tudsz rólunk, az az ijesztő, hogy egyenként mennyire erősek vagyunk. De hidd el, egy farkasfalka nem sokkla nyomja meg az erőszakos bűnözési mutatókat egy városban. Itt talán igen, mert ez tényleg egy kisváros. De Chicago-ban ... A fejemet merném rá tenni, hogy egy fikarcnyival nem lett jobb a helyzet, amiért mi eljöttünk.
Csak bólintok a válaszára. Ha nem akar róla beszélgetni, vagy mélyebben belemenni a témába, akkor én aztán nem erőltetem. Legfeljebb ha megint olyan pocsékul lesz, mint amikor visszajött. Inkább befejezem a vacsorát, megtörlöm a szám, és hátradőlök. A magyarázatra bólintok. - Biztos vagyok benne, hogyha lelepleződtök, akkor az emberiség ki fogja irtani a fajtatátokat. Esetleg néhányotokat bedug valami állatkertbe, cirkuszba, vagy laborba, de a többiek meg fognak halni… Persze egyesek talán el tudnak bújni, de nem akarom látni azt a mészárlást… Ó, tudom én milyen jól, micsoda vadállat az ember. Nem számít, mennyivel erősebbek a farkasok, az emberiség megtalálja a módját, hogy maradéktalanul kiirtsa őket a föld színéről… És nem akarom végignézni, ahogy halomra gyilkolják őket is, tévedésből, vagy bosszúból rengeteg olyat, aki még csak nem is farkas. Nem, nem ezért vagyok rendőr. És ha ez kiderülne, nekem is vadásznom kellene rájuk. És már mondja is… Belesóhajtok a poharamba, és ahogy megborzongok, megremeg a vállam. - Tudom… Az embernél nincs gonoszabb és kegyetlenebb faj… Nekem nem kell bebizonyítanod, hogy nálatok is veszélyesebbek járnak közöttünk. Tudom magamtól is. Ezért vagyok rendőr. Az, hogy már tudok rólatok, nem jelenti, hogy találtam valakiket, akiknek a világ összes gonoszságát a nyakába varrhatom. Pillanatnyi, szünet, míg rendesen megfogalmazom a lényeget. - Castor számomra egyszerűen egy beképzelt, felfuvalkodott hólyag, aki mélyen meg van róla győződve, hogy nagymenő… De csak bosszant, magamtól nem foglalkoznék vele. De Rowen… Ő más tészta, mert olyan fajta pszichopata, amelyik egyszerű embernek is roppant veszélyes. Ő nagyon komolyan megtartja a figyelmemet a farkasokon.
Jót kuncogok Jake szavain, pedig sok igazság van bennük, de nekem az az egyetlen rész ragad meg, ami támadható benne. - Jake, Castor tényelg nagymenő a maga módján. De amióta én ismerem, volt egy pár olyan eset, amikor farkaskörökön belül senki nem csodálkozott volna, ha gyilkol. Minden oka és joga meglett volna hozzá. De nem tette. Az illető nagyon bánta egy ideig, hogy él, de már túl van rajta, és ez a lényeg. Minden visszaállt az eredeti kerékvágásba, és többé kevésbé szent a béke. Szóval ő egy igen érdekes kategória. Pontosabban nem igazán lehet besorolni sehová. Én legalábbis nem tudom. Rowen valóban probléma. Ha eléggé szigorúan lett volna fogva, akkor egy ilyen tett csak a falkavezér engedélyével lett volna lehetséges. Szóval itt Vincent is hunyó. Nem véletlenül vagyunk itt. Nem tudom, Vincent milyen alfa. Nekem szimpatikusnak tűnt azon a beszélgetésen, de ez nem jelent semmit. Az, hogy képes tárgyalni és egyezkedni édeskevés, ha egy olyan fickót kell kordában tartani, mint Rowen. - Az, hogy közülünk senki nem hullajt könnyeket azért a két civilért, még én se nagyon, annak tudható be, hogy mi még mindig igencsak hozzá vagyunk szokva a halálhoz. És minél idősebbek vagyunk, annál többet láttunk. Ugye közöttünk bőven vannak olyanok, akik aktív, felnőtt fejjel élték meg a világháborúkat, vagy előtte a középkor ... a járványokat ... a földesurak pallosjogát ... betegségben meghaló gyerekeket ... ez egy más világ ebből a szempontból is.
Hogy Gabrielt szórakoztatom, ahhoz kezdek hozzászokni. Gondolom azért titkon ő is szeretne olykor tiszteletlen lenni Castorral, de nem teheti meg. Én viszont igen. Milyen kellemes különbség kettőnk között! - Jójó, tudom. Alfa, meg gazdag, erős és még ki tudja mi minden. Én akkor is a falra mászom tőle. Sóhajtok, és legyintek. Miért kell nekem még a farkasok miatt aggódni? Mert ezentúl valószínűleg gyakran eszembe jut, álmomban megkísért majd a rémkép, ahogy lemészárolják, kiirtják őket… Végülis a többi rémálom mellett elfér. Az meg, hogy Castor képes szívfájdalom és lelkiismeretfurdalás nélkül ölni, annyira nem lep meg. Rowenre már csak bólintok. Mostanában egészségtelenül sokat jár a fejemben. Jó lenne kezdeni vele valamit a problémával. - Én még nem találkoztam Vincenttel. De ha ő nem tudja megfogni, akkor másnak kell. A magyarázata az, ami meg engem nem hat. - Felfogtam, és világos. Nem kell sajnálnotok őket, és nem számít, mennyit éltetek, hány halált láttatok, és mennyire fásultatok bele. Megéltétek a huszonegyedik századot, és egyszerűen muszáj, kell alkalmazkodnotok hozzá, különben meghaltok. Nem gyilkolhatjátok meg a civileket! Mert ha nem tartjátok be a szabályokat, akkor magatokat sodorjátok bajba. De ha titeket nem is érdekel, én még csak huszonöt vagyok, és nekem minden élet számít. Főleg az ilyen ok nélküli, értelmetlen halálokkal nem tudok kibékülni. Nem vagyok rá dühös. De ahogy nekem meg kell értenem, hogy ők mind más és más világból származnak, most ebben élnek, és ehhez kell alkalmazkodniuk. Ami pedig engem illet, én ebbe a világba születtem, én ebben élek… - A más világoknak pedig már végük van. Elmúltak a pestisjárványok, letűnt a jobbágyság, túl vagyunk az eddigi világháborúkon. Aki nem tud tovább lépni, és szá, kétszáz, háromszáz, vagy négyszáz évesen ott ragad, az ebben a világban nagyon ki fog lógni a sorból, és az veszélyes… de sajnos nem csak rá nézve… Megigazítom az inggallérom, és megdörzsölöm a halántékom. - Nem egyszerű az élet, ugye? Én tényleg igyekszem, hogy megértselek titeket, de azt hiszem nem jó kifogás, hogy én nem ilyen világban nőttem fel...
Na, jól ki lettem oktatva. Jake-nek valahol igaza van. Az idők változnak, és alkalmazkodni kell hozzájuk. De a dolognak nem ez az egyetlen vonulata. - Én elég fiatal vagyok, 1921-ben születtem. - kezdem - Nincs nagy áttekintésem. De az az érzésem, hogy az emberiség nem lett boldogabb ezzel a fene nagy haladással és a 21. századdal. Nincs pestis, van helyette AIDS. Amerikában nincs háború, hát elmegyünk érte az arabokhoz. Nincsenek szó szerint jobbágyok, de ugyanúgy a bankok és a nagyvállalatok kezében van az emberélet. De közben úgy teszünk, mintha ... szóval mintha minden egyre jobb lenne, és megoldottuk volna a világ összes problémáját. És elszoktunk a borzalmaktól, mert a saját környezetünkben nem éljük meg. Főleg itt, Amerikában nem. Aki meghal, az mindig valahol távol van: Ázsiában, Afrikában, vagy itt Amerikában, de a kórházban ... ha az utcán hal meg gyorsan eltakarítják, mintha mi sem történt volna. De ettől még megtörténik. A világ alapjai nem változtak, csak a festése, a külcsín. Ma eléggé melankolikus hangulatban vagyok. Lehet a fájdalom teszi, amit hirtelen átéltem, és a sejtés, hogy még vár rám belőle egy jó adag. - Nem akarom elrontani a kedvedet! Beszéljünk valami másról! - fűzöm hozzá bocsánatkérő hangsúllyal. Már tényleg nagyon késő van, nem akarom a végtelenségig feltartani, még pár perc és búcsúzom, de addig még talán megpendíthetnénk valami vidámabb témát is. Persze csak ha akad. Közbe azt érzem, hogy Castor visszaér, a jelenléte végighullámzik a szállodán, és még mindig dühös, sőt, még talán dühösebb, mint amikor elment. ~ Ajvé ...
Kezdőlap
