- Nincs mit.- Legyintek, nem nagy ügy, csak egy evőeszköz, pár lépés, elégedett vendég, vagy valami ilyesmi. Nem mintha bármiféle tekintetben a munkakörömbe tartozna, hogy elégedettek legyenek az étteremmel a vendégek, de úgy gondolom, ez a minimum, ettől én aligha leszek kevesebb, neki meg talán egy pozitív benyomással indul az aktuális étkezése. A hadművelet, amivel mind magát, mind a padlót megkínálja a lasagneval, mosolygásra késztet, nem vagyok kárörvendő, de azt kell mondjam, ehhez azért tudni kell. Próbálok azonban uralkodni a vonásaimon. Intek is egy pincérnek, legyen szíves feltakarítani a kárba ment falatokat, ami a kisasszony ruháját illeti, az legyen az ő problémája, újat nyilván nem áll módomban szerezni neki. - Ilyenkor… nos, fogalmam sincs, gondolom kérhet újat, viszont mivel nem az étterem hibájából történt, duplán lesz felszámolva. De tudja mit? Láthatóan én zavartam be valamiképp a képbe, szóval a következő adagra a vendégem. – Úgyis annyi pénzem van, hogy lövésem sincs, mit kezdjek vele, simán belefér az ilyesmi. Nem érzem magam tőle többnek, egyszerűen megkímélek valakit a fölösleges pluszkiadástól. Az embereknek nincs annyi ideje tőkét felhalmozni, mint amennyi nekem áll rendelkezésemre. - Barbara, a hölgy kér egy ugyanilyet, írd a számlámhoz. - Rendben, Mr. Flynn, máris leadom a rendelést. Bólintok a pincérlány felé, aki már szólt egy takarítónak is, és a lehető legcsendesebben meg is érkezik időközben romokat eltakarítani. Nincs fényes kedvében, de totálisan megértem, én sem lennék, ha egy komplett étkezésnyi lasagne landolna a padlón, és nekem kéne felszednem. - Nyugi, észleltem, hogy lasagne szőnyeg került a padlóra. – Vonom fel a szemöldököm, elhiszem, hogy jót akar, de vak azért időközben nem lettem, szép is lenne. Végül sóhajtok egyet, bár nem tudom, mennyire jó ötlet, de úgyis azt mondják, nem vagyok megfelelően szocializálva, és nyitnom kéne a külvilág felé, egy lökött tyúk is lehet az végül is. Ez persze csupán az ügyetlenségének szól, nem tudhatom, hogy valójában mi játszódik le benne. - Esetleg… csatlakozzon addig hozzám, amíg rendbe teszik az asztal környékét. – Ajánlom fel nagyvonalúan, s akár jön, akár nem, én helyet foglalok pár pillanat múlva a megszokott kis asztalomnál. Csak két személyes, nekem tökéletes, de nyilván egy főre nem tart asztalt senki, szóval mindig megvan az esélye, hogy valaki odakéri magát, ettől függetlenül még sosem történt meg, nem szokásom túlságosan kommunikatív egyed látszatát kelteni, mikor étkezem.
Tudom, hogy amit most csináltam, az valami idióta komédiába is beleillene, mert ennyire szerencsétlenül ritkán viselkedik az ember. Szándékos volt, de néha látni példákat arra is, hogy valaki tényleg ennyire nem figyel. Lucas szavaira kicsit elkeseredetten nézek. Van lóvé, de kétszer kifizetni azt, amit csak egyszer eszem meg... Tudom, hogy így lenne. Szemöldököm felszalad, számat szóra nyitom, de eltelik pár másodperc, mire kimondom, amit akartam. El kell játszani, hogy meglepődöm a lovagiasságon. - Jaaaaj...nagyon kedves, köszönöm! De ne, ne hibáztassa magát. Elbűvölt vagy izé, nem ezt akartam mondani, na...ööö...meglepődtem. Ritkán játszok ilyen hülye picsát, aki ismer, az tényleg meglepődne. Mindenkinek lehet nehéz napja. Ez sok mindenre magyarázat, hálistennek. A ruhámra ráfér egy nagymosás. Itt azért nem fogom levenni, de a szalvétával törölgetem. Úgy nézek ki, mint egy gyerek, aki még nem tud bánni az evőeszközzel. Baszki, mit meg nem kell tenni egy kis informálódásért. Na jó, annyira azért nem izgat, de tényleg komoly teljesítmény. Még visszanézek, ahogy takarítanak mögöttem. Ott állok karba tett kézzel. A táskámat letettem a padlóra, de szemmel tartom. Éttermi tolvajok itt is lehetnek. Csóri takarítót jól kihajtom. Áh, ez a dolga. Tipródom kicsit, mintha nem tudnék mit kezdeni magammal, meg a helyzettel. - Nem tudom, mi ütött belém... - mondom lassan kapkodva a kezeimet a szám előtt, mintha nagyon meg akarnám magyarázni a megmagyarázhatatlant. - Nem akarom zavarni, de ha tényleg nem gond... Még megvárom, hogy erre mit lép, aztán leülök lassan, táskámat a szék hátára akasztom és szöszölök kicsit az evőeszközökkel. A tányért bámulom, aztán kinézek az ablakon és csak utána vissza Lucas-ra. - Nagyon köszönöm, hogy ilyen kedves volt. Mr. Flynn, ugye? Gloria vagyok, Gloria Dirtywater. Itt dolgozik a szállodában vagy csak törzsvendég? Nem nyújtom a kezemet, mert asztalon át nem illik és az előbbiek után félő lenne, hogy megint borítok valamit. Nem is kell mindig kezeket markolászni, felesleges szokás. Most nem mosolygok, csak kedvesen és ártatlanul nézek a farkasra. Amúgy tényleg lovagias, amit eddig tett, le a kalappal. Ha színjáték, akkor azért, ha nem, akkor azért. Megvárom, hogy Lucas is rendeljen és mikor kihozzák az ételt, csak akkor kezdek neki, amikor ő is megkapja. - Jó étvágyat! Tudja, nemrég jöttem a városba, pár hete és jókat hallottam erről az étteremről, gondoltam, kipróbálom. Maga régóta él itt? A hülye picsa végre kaját kapott, kedvességet és összeszedte magát. Azért ezt jobban esik előadni, mint a szerencsétlenkedést.
Meglepetten vonom fel a szemöldökömet. Elbűvöltem? Erre kedvem támadna kedélyesen felnevetni, de idejében kijavítja magát ahhoz, hogy ne tegyem. Nem vagyok éppenséggel elbűvölő semmilyen értelemben, az nem az én világom. Meghagyom a kellemesebb küllemmel rendelkező hölgyeményeknek. - Mi volt ennyire meglepő? – Kérdezem minden egyéb helyett, mert nem látom be, mi oka lehetett rá, talán csak én nem láttam valami kifejezetten meglepőt, bár elég fura lenne, ha valaki nálam kevésbé bírná az ilyesmit, de ki tudja, talán tévedek, talán nem látok valamit, amit látnom kéne. Az illatát megjegyzem, talán a jövőben hasznát veszem majd, sosem lehet tudni. Érdekes, megcsapja az orrom a hazugság szaga, nem tudja, mi ütött belé. Nahát, nahát, elgondolkodtató, mindenesetre jelét egyelőre nem adom gyanakvásomnak. Nincs abban semmi, ha valaki célzatosan így akar ismerkedni, bármilyen oka is legyen rá, de valahol mulattat, hogy ilyesminek pont én lettem az áldozata. - Még csak most jöttem, nem zavart semmiben, és ha eztán zavarna, nem ajánlottam volna fel. – Nem vagyok kifejezetten jótékonykodó típus, de egyszer-egyszer kivételt tehetek, egy bolognaiba sem anyagilag, sem sehogy nem halok bele, és egyébként is, az eddigiekben úgy tűnt, hogy alapvetően elég szórakoztató teremtésről van szó, akkor pedig vélhetőleg simán megtehetem azt, hogy elköltök vele egy étkezést. Időm van, most épp nem is táncol senki az idegeimen, úgyhogy nem gurult még el a gyógyszerem szerencsére. - Semmiség, és így van. Lucas Flynn, örvendek, Gloria. Is-is. A biztonsági személyzet tagja vagyok. – Meg itt is élek, és amúgy nem mellesleg a negyed szintet béreljük egy az egyben, mint falka, de ezt nyilván senkinek sem kell tudnia. Ahogy azt sem, hogy vérfarkas vagyok, nyilvánvaló. Bólintok csak kezelés helyett, érdekes neve van, gondolom, szívták vele már olykor-olykor a vérét, de van, aki megtanul együtt élni az ilyesmivel, mint én a küllememet illetően, míg mások megbicsaklanak a teher súlya alatt. Nem tűnik elveszett léleknek. Mivel én a szokásosat kértem, csak a vizemet hozzák ki, aztán pár perc múlva érkezik a főfogás is, ami esetemben roston sült szűzérme parázsburgonyával. Majd éhen halok, talán desszertet is kérek majd. Egyébként elég ritkán eszem itt, jobb szeretem odafenn elkölteni az ebédemet, meg minden egyebet, de Leah halála óta megfogadtam, hogy egy héten egy nap kivételt teszek, úgymond nyitva a világ felé. - Ohh, igazán? Honnan érkezett? Én öt éve a városban élek, ha az régnek számít, akkor igen. – Válaszolom meg a kérdését, aztán már én is a kezembe veszem az evőeszközöket. - Jó étvágyat, de csak óvatosan, ha lehet, ezt ne öntse magára. – Engedek meg magamnak egy félmosolyt, tekintettel sejtelmemre, már fölösleges is lenne, mert immár egy asztalnál ülünk. Az azonban még rejtély számomra, mire megy ki az egész, kissé kínos lenne, ha ki akarna kezdeni velem, az olyasmit rohadtul nem tudom kezelni. - Reményeim szerint az étteremben sem fog csalódni, ha engem kérdez, remek az itteni konyha. – S aztán már jöhet is az első falat, épp ideje.
Egy kicsit tényleg túlzásba estem. Nem baj, a mai zavaros napba belefér. Megpróbálom magam összeszedni, szó szerint is megigazítom a ruhámat, meg a hajamat, persze miután már egy szalvétával megtörülköztem. A tincseim közé azért nem való a lasagne! - Örülök, ha Önnek ez természetes, de igazából már ott nem várt szituációba kerültem, hogy nem a földre esett evőeszközt kaptam, hanem helyette egy tisztát. Nem vagyok ehhez hozzászokva. Tény, hogy puccos helyeken akkor szoktam enni, ha valami dolgom van ott. Amúgy jobb a sarki büfé egy mustártól tocsogó hamburgerrel. Vagy megrendelni és otthon bekajálni két forráskód-visszafejtés között. Kezeimet teszem fel és mosolyogva pirulok, hogy ne ellenkezzen ennyire, értem én, mekkora hülyeséget mondtam. Férfilogika. Már mondta volna. Szűkszavú hím, lényegretörő. Amúgy meg az arcberendezése akármilyen kisfiús, kellemesnek mondható. Cuki. Ezt a szót utálom, úgyhogy ki is törlöm a képzeletbeli jegyzettömbömből Lucas neve mellől. Jó nézni, ennyi. - Ó! Biztonsági őr vagy az informatikai rendszerekért felel? Ne haragudjon, de az utóbbira tippelnék, aztán lehet, hogy világra szóló aikido bajnok! Ami nem mindig látszik, ezért tudnak a kisemberek nagy meglepetést okozni. Teljes mértékben nem vágom, mit csinál a hotelben, szóval a mímelős érzet már nincs meg. Őszinte a kérdésem és tényleg érdekel is. Vetek egy pillantást Lucas ebédjére is. Nem bámulom nagyon, bár az is fincsinek tűnik. Nem csalnak a hírek. - New Yorkban tengettem a napjaimat, aztán egyre zűrösebb lett és el akartam jönni a világ végére. Ott nyugalom van, úgy hallottam. Már elnézést, nem leszólni akartam a várost, hanem úgy értem, ez elég messze van és jó a híre, mint Alaszkának úgy általában. Szépen körbemagyaráztam, mint aki még mindig felkavart. 5 éve él itt a hivatalos verzió szerint. Majd a teremben elolvasom a nem hivatalosat, meg azt is, hogy merre járt korábban. Pár támpont megvan, de így, hogy már találkoztunk, örömmel olvasok tovább. - Akkor már biztos ismeri a legjobb kocsmákat is, meg hogy a piacon melyik kofától érdemes venni a paradicsomot! Nevetek is egyet, aztán csörömpölök az evőeszközökkel. Már nem lesz durvább produkció, mint egy tányér mellé véletlenül kipöckölt tészta- vagy húsdarab, de azt is gyorsan visszaszedem. Két lábon járó katasztrófát nem akarok játszani. Nem örökké. - Vigyázok, ígérem és...nagyon éhes is vagyok, bevallom. Pillázok egyet, aztán figyelmem megint az olasz ételé. Kulturáltan, de egész gyorsan eszem meg. Nem szeretek sokáig nyammogni. Lehet, hogy egyszer gyomorfekély lesz belőle, de hát valamiben meg kell halni. - Elhiszem! Ez itt kiváló és az öné is jól néz ki. Mondja, Ms. Flynn is gyakran jár ide? Nyíltan kerülgetem a forró kását. Magamat ismerve az égvilágon soha nem lenne ebből semmi, mint általában, de néha jól esik közel kerülni a tűzhöz. Lucas szemeibe nézek, amíg válaszol és utána is, miközben bólintok egy újabb falatért nyúlva.
- Visszahozhatom a koszosat, ha arra áhítozik, de úgy gondolnám, semmilyen körülmények közt nem dívik koszos evőeszközzel étkezni egy étteremben. Rossz fényt vetne ránk. Kellemetlen, ha máshol nem eszerint cselekszenek. – Ez nem illem kérdése, higiéniai, márpedig ilyen baklövést nem engedhet meg magának egyetlenegy étterem sem, bármennyire ne legyen hozzászokva a hölgy. - Kicsit mindkettő, bár az informatikai rendszerekért maximum annyiban felelek, hogy néha bámulom a monitort. Aikidozni valóban nem tudok. – Ehh. A többiről meg nyilván nem fogok egy szót sem a kis orrára kötni, mert ott enné meg a kefe az egészet. Nemes egyszerűséggel nem való az ilyesmi halandó füleknek, vagy épp magát jól leplező idegeneknek. Akármiről lehet ám szó, nem most mart be atyám, ami azt illeti, már rég magam mögött hagytam a naiv kisfiút, aki mindent annak lát, ami, s nem keresi az esélyes mögöttes fenyegetést. - Kellemes hely, annyi szent. – Bólintok. Emberi szemmel bizonyosan. Természetfeletti meg ekkora marhaságot úgysem mondana, még az őrzők sem neveznék nyugisnak a környéket. A város maga élhető, és valóban pozitív benyomást hagy az emberben, de azoknak, akik a látszat mögé nézhettek valaha is, jobbára inkább a túlélés és a lehetetlennel való harc az, amit jelent az ittlét. Otthon, de hogy meddig, azt nem tudhatjuk igazán, én bízom benne, hogy Alignak őrülete nem kerget minket tovább. - Nem kifejezetten, kocsmába nem járok, és a paradicsomot sem én veszem, szerencsére vannak kedves kolléganők, akik gondoskodnak a tudatlan férfiemberről. – Nora rendszeresen főz még mindig nekem, és áldom a két kis kacsóját érte, nyilván magamra nem fogok, időm sem lenne rá, arra meg mondjuk roppant mód kíváncsi leszek, hogy DC eljut-e valaha arra a pontra, hogy összeüssön valami fincsi reggelit teszem azt… Ha tippelnem kéne, soha. - Ez esetben kedves egészségére. – Mosolyodom el, és én is falatozom, így egy időre beáll némi csönd közöttünk, de nem vagyok híve egyébként sem az étkezés közbeni pofázásnak, meg úgy alapvetően is inkább hallgatagabb típusnak vallanám magam. - Határozottan nem járnak ide gyakran nem létező személyek. – Hogy én valaha megnősüljek, az olyasmi, ami a lehetetlennel vetekszik, még az is erősen feldolgozás alatt van, hogy DC megint az életem része. Amúgy is, ha valaha arra vetemednék, hogy megkérem, szerintem képes lenne ledugni a torkomon a gyűrűt nagy feminista világnézetében, mondván, senkinek sem lesz ő asszonya. Most vajon azért puhatolózik, hogy van-e valakim? Behalok rajta egyébként. Mármint, az ilyesmire sosem voltam kifejezetten vevő, mert kizártam a nőket az életemből, és még most is erre törekednék, de már egészen kilátástalannak tűnik ilyen téren a helyzetem. Sem Annakpok, sem DC nem az a fajta, akit csak úgy félre lehetne söpörni az útból, ha nem akarok róluk tudomást venni. Nincs így egyébként, már nincs, próbálkoztam, de be kellett lássam, szükségem van rájuk. Azonban a jelen helyzettel nehezemre esik mit kezdeni, a flört nem kenyerem, és igazság szerint nem is akarom, hogy DC megjelenjen, és megtépje szerencsétlent csak azért, mert velem beszélget, és kíváncsiskodik a magánéletem kapcsán. Inkább eszem még egy keveset, az a biztos…
Kuncogok kicsit a viccén, mert biztos annak szánta. Kellemetlen. Hát én sok kellemetlen helyen jártam már. - Értem, gondolom, nem is mondhat sokat. Biztos nagy felelősség van a vállán, minden tiszteletem, hogy tudja ezt csinálni. Több egy szimpla biztonsági őrnél, szervez és felügyel. Én nem tudnék ellátni egy ilyen posztot. Régebben még áhítoztam vezetői szerepre, magas rangra és lett volna esélyem a brit titkosszolgálatnál, de a punk küldetés nagyon rosszul sült el. - Hm, több nő is gondoskodik magáról? Szerencsés - mondom egy kis mosollyal. Nem tudom, hogy piálni inkább otthon vagy másoknál szokott és ezért nem jár-e kocsmába. Rögtön nem könyvelem el szentnek azért, mert nem látogatja a késdobálós vagy nívósabb ivókat. Ezek szerint egyedül van, max alkalmi kapcsolatokba bonyolódhat bele. A kolléganőkről gyanítom, hogy a falka tagjai, de erre nyilván nem kérdezek rá. Nem ma jöttem le a falvédőről. - Akkor az én férjem se fog jönni. Csökkenő lelkesedéssel beszélek. Mintha keseregnék, hogy jaj, egyedül vagyok, könyörüljön már meg rajtam, ha egyszer ő is szólózik. A nyomulós kiscsaj szerepét már sokszor bevetettem életem során, mert egyszerű és rengeteg mindent el lehet érni vele. Azt érzem, Lucas ennél keményebb dió. Nem hoztam igazán lázba. - És hogy szokta levezetni a feszültséget, hogy rázza le a hétköznapok porát, ha szabad kérdezni? Nekem a macskám segít ebben. Meg néha a csecsebecsék, mikor elindulok shoppingolni. Szeretném megismerni, körbejárom és némi morzsalékot magamról is adok, mert anélkül egyoldalú lenne. Nekem a hobbim Bud, meg a munkám. Szép cuccokat venni viszont tényleg szeretek, egy rakás kiegészítőm van és szoktam is bővíteni. Mostanában beérem ezzel.
- Ugyan már, ilyesmiért nem jár tisztelet. Nem egy országot vezetek. – Legyintek, a mi világunkban egyébként sem osztogatják ilyen könnyen a tiszteletet, ilyenért meg pláne nem szükséges. Egyébként sem ez a civil foglalkozásom, de most már nem keverném ide a tűzoltóságot, túl sok egyéb kérdést vetne fel, amiket nem áll módomban megválaszolni. - Hú, ez elég rosszul hangzott. De egyébként általában gondoskodnak olyan apróságokról, hogy ne haljak éhen, vagy épp szomjan. – Ennyi, és nem több, bár nem kifejezetten kell, hogy foglalkoztasson, mit gondolnak rólam mások, mert igazság szerint valóban nem számít. A falkámon kívül, bár ott sem érdemes mindent meghallani, elég hamar elbizonytalanodna magában mindenki. - Még szerencse, nem szeretnék félreértésből két nagy pofont. – Igazság szerint nem vagyok az érzelmek nagymestere, szóval lövésem sincs, miért fedezhető fel nyomokban letörtség az irányából. Szerintem akkor a buli nem lehet ez a házasságosdi, nem is nagyon áll szándékomban soha megejteni a dolgot. Egyébként meg nem vagyok az a lelkis típus, azt meghagyom a csajoknak, nekik kétségkívül sokkal jobban megy az ilyesmi, ő is jobban járna, ha valamelyik kis barátnőjével keseregne ilyesmin. Igazság szerint nálam minden téren rossz ajtón kopogtat, mert akkor sem lennék vevő rá, ha rájönnék, mivel próbálkozik. Ez van. Szerintem a legtöbb nő egy idő után szimplán elkönyvel homokosnak. - Hogy lehet egy macskával lerázni a feszültséget? Egyébként meg, részemről inkább a boxzsák, meg a kosárlabda. – Meg az erdőben szarvasokat kergetés, de hát ez ismét olyasmi, amit nem ildomos avatatlan fülek előtt elregélni. Mostanság kifejezetten inkább ez a legutóbbi az, ami a legcsekélyebb sikert is meghozza az életemben megnyugvás terén, de sajnos az sem szokott túl sokáig tartani, néha kifejezetten ijesztő, hogy mennyire esélyem sincs a saját érzelmi kitöréseim ellen, pedig már bőven olyan korban vagyok, hogy uralnom kellene. - Shoppingolás? Nos, mondhatni ez nem lep meg egy nő esetében. Milyen csecsebecsék? Ékszerek? Vagy mik? Vannak, akik a hó gömböket gyűjtik… Alaszka nekik kész aranybánya lenne ilyen téren. – Nem tudom, engem ez kifejezetten nem hoz lázba, de ha már kérdez, hát igyekszem én is érdeklődőnek tűnni, ne legyek már bunkó.
Laza gyerek, nem adja könnyen a tiszteletét. Ezért nem is várja el. Legalábbis tőlem nem, a falkában biztos kihajtja, eléri valahogy. Fel lehet rá nézni, úgy hallottam, nagyon korrekt és jó vele tárgyalni is, mert hajlik az egyezségekre, amik mindenkinek jók. Most csak mosolygok rá egyet válaszként, nem merülök el jobban a dologban. - Apróságok, értem. Semmi más - összegzem tárgyilagosan. Érdekes, hogy lesöpri magáról a "vádat", mely szerint a nyakán lógnának a nők. Tudtommal, őket szereti, nem a saját nemét, úgyhogy valaki azért mégis lehet titkon. És nem szeretné, ha kétes hírek kelnének lábra. Nem tudhatja, hogy én nem kavarni akarok ilyesmivel és...én se tudhatom, hogy ha egyszer magára haragít, nem tenném-e meg újra, ahogy régen. - Az mindkettőnknek kellemetlen volna. Én már kaptam így sallert és nem csak a fizikai fájdalom volt a rossz benne. Sallert, mi? A bratyók úgy összevertek, mintha gyerekgyilkos lettem volna. Vad módja a beharapásnak, de nem ritka. Még jó, hogy Lemmy bácsi és az őrzőtársai gyorsan odaértek és ki tudták űzni belőlem a születő farkast. Az volt aztán a félreértés! - Sokat lehet vele játszani. Megunni pedig képtelenség. Mindig új trükköket találnak ki. Ahogy a kosarazást említi, felcsillan a szemem. Ilyet talán most először mutatok. Kislánykorom meccsei jutnak eszembe, amikor keményen űztem a sportot, nyomultam. Egész addig csináltam, amíg a munka el nem foglalta a helyét az életemben. Vajon menne még? Rég dobálgattam, még egy őrzőtárssal New Yorkban, de már annak is több évtizede. - A kosárlabda nagy szerelmem! Versenyekre is jártam régen. Hol szokott játszani? Nem tartom kizártnak, hogy itt is elmennék meccsezni egyet. Fekete pólóban, ami nem sokat mutat a tetkóimból, mert ezt a fickót elég intelligensnek érzem ahhoz, hogy kitalálja, mi vagyok. - Csak a zsákot püföli? Az élő boxot nem szereti? Egyébként én se, csak kérdezem. Látszik is rajtam, hogy nem vagyok egy bokszoló alkat. Kosaras inkább. Tényleg az fejlesztette az alakomat, amit őrzök is. - Igen, ékszerek, karperecek, kiegészítők. A sálakat is nagyon szeretem, a kendőket. Hirtelen hallgatok el, ijedt fejet vágva, alsó ajkamat beharapva. Azt hiszem, mindjárt kifordul belőle, amit megevett, ha még sokáig sorolom. Ezt nem szokták bírni. A hógömbös poénján jót nevetek. Nem túl őszinte, remélem, nem érzi meg. Az a fura, hogy jólesik eljátszani. Valahol mélyen még vágyom egy jobb élet után, talán még reménykedem is, de nem találom az utat. Mert nincs. Az étel viszont elfogy a tányéromról és már a szalvétánál tartok. Nem leszek bunkó, megvárom, amíg Flynn is befejezi. Igazából nem tudom eldönteni, hogy örül-e nekem vagy az agyára megyek. Talán mindkettő, egyszerre vagy felváltva.
- Azt hiszem, a fizikai fájdalom még a legkellemesebb része. Bárcsak az lenne. – Ohh, de úgy pofont kapni, hogy a másik tekintetében ott ül a töménytelen csalódottság, már egész más. Azt már nehéz megemészteni. Egyébként is, farkasból vagyok, a fizikai sérülések nem hatnak meg, de ha valaki eljut a lelkemig, és utána megtépázza, az már meg tud viselni, nem véletlenül állnak kevesen úgy igazán közel hozzám. - Értem. Biztos aranyos, igaz, én kutyás típus vagyok, sosem volt macskám, de elhiszem. Jó az, ha van egy kisállata az embernek. – Még jó, hogy kutyás vagyok… bár, biztos vannak olyan elvetemült fajtársaim, akik macskát tartanak, ha jól emlékszem, Egonnak volt valami macskás sztorija. Engem nem vinne rá a lélek. A kosárlabdára felcsillan a szeme, aligha kerülhetné el az ilyesmi a figyelmemet, érthető módon arra a következtetésre jutok, hogy kedveli az említett sportot. Sokan vagyunk ezzel így szerintem, bár nagy bánatomra elég magas sosem voltam hozzá, vérfarkasként meg ne is akarjon ilyesmin nyerészkedni az ember véleményem szerint. Igaz, vannak, akik nem ismerik a fair play értelmét sajnálatos módon. - Azért én ennyire nem vettem komolyan, mármint, csak a haverokkal szoktunk dobálgatni. Maga? Hol versenyzett? – Én meccsekre is szívesen kijártam még Chicagoban, most már nem, itt inkább a jégkorong a menő, azt meg nem ismerem túl jól. - Inkább a fizikai erőnlétem megtartása végett püfölöm, boxolni egyáltalán nem tudok. – Odacsapok, ha kell, de abban nincs semmi művészet vagy professzionalitás, a farkasom egyébként sem tűrné semmilyen szinten, hogy korlátok közé legyen szorítva, márpedig a küzdősportoknak mindig van egy kerete, határai, amit nem lépünk át. - Komolyan csodálkoznék, ha egy nő el tudná magyarázni nekem, hogy mi értelme annyi kacatnak. Mármint, bocsássa meg a kifejezést, de sosem értettem, minek a hatszázadik pár fülbevaló, nyaklánc, vagy bármi ezekhez hasonló csecsebecse. – Nyilván nekik ez az egész magától értetődik, és nem mindegy, hogy milyen darab illik a hófehér pólóhoz, meg milyen mondjuk az egy árnyalattal szürkébb tököm tudja milyen színhez. A padlizsán nekem zöldség, az ibolya virág, és sorolhatnám a végtelenségig. Időközben azonban az ebédemet is befejezem, következésképpen - Ne haragudjon, kisasszony, de engem szólít a kötelesség, sajnos nem végtelen az ebédidőm. Egyébként, ha annyira szereti a kosárlabdát, egyszer játszhatnánk, ha kedve szottyan! – Magam sem tudom, hogy miért akarnék találkozni vele ismét, ha már itt mindenféle ékszerekről csacsog, ami engem férfiként totál hidegen hagy, de van benne valami, amit egyelőre még nem tudok megfejteni, és kifejezetten zavar, mármint, hogy nem értem, nem ő maga. Fel is emelkedem végül, és biccentek a pincérnek, én általában utólag rendezem havi szinten a fogyasztásom, nem fogok minden egyes étkezés után külön szórakozni. - Örültem, további kellemeset! – Búcsúztam el tőle, aztán az emeletek felé vettem az irányt, körbenézek, aztán szolgálatba állok, most úgyis én vagyok a soros.
- Az aztán nagyon kellemes... - mondom, mint aki nem tudja, hogy most komolyan gondolja-e ezt vagy amit az előbb mondott. A verés sose jó. Elkapnak, megaláznak, hónapokra, hetekre ágyba kényszerítenek vagy félgőzzel üzemelsz. A barátságos harc más, ott tanulunk és figyelünk egymásra. Egy pofon meg nem a világ, főleg, hogy már egész jól el tudom kerülni. De Lucas szavait megjegyzem. Érző lélek. A kisállatos megjegyzése úgy hangzik, mintha kicsit sejtetni akarná, mit hordoz. A nagy titkolózásban szeretnek ilyenekkel élni, magukon könnyítenek, áltatva a lelküket azzal, hogy most egy kicsit kinyitották az ajtót. Egy farkasnak nem olyan egyszerű más állattal együtt élni. Néha nekem se, de nekik nagyon nem. - Még New Yorkban, iskolás koromban. De már rég játszottam és az nekem is ilyen volt. Kis dobálgatás tét nélkül. Itt nyilván a téli sportok mennek nagyon. Nem meglepő. - Értem. Stresszt levezetni se lehet rossz! Nem képzett bokszoló. Ahogy ránézek, ezt el is tudom hinni. Sokkal inkább valami rejtélyes erőt sejtet. Elvileg nem is aikido bajnok, azt mondta. Akkor karate. Valami ilyesmi sportot határozottan kinéznék belőle. - Látja, ezért nem próbálom meg elmagyarázni. Tényleg nem tetszik, ahogy rögtön leszólja a mániámat. Ismeri, nyitott szemmel jár. Ez nem volt egy udvarias húzás. Nem pirulok el és nem hisztizek, csak befejezem. Neki se lenne jó, ha folytatnám. - Jó, rendben van, nagyon köszönöm ezt a kis időt is, amit velem töltött! Igazán örültem! Nem volt rossz vele beszélgetni, pár dolgot megtudtam, személyes benyomást szereztem, ami nagyon fontos az akták mellé. És a szünetet rám áldozta, ez nagy szó! Most pedig jöhet az utazás vissza, meg a többi dolog, ami egy költözés után van. Szarságok... - Jelentkezni fogok, ígérem! Legyen szép napja, Lucas! Még követem a szemeimmel, ahogy távozik. Egész addig, amíg el nem tűnik a lift irányában. Üldögélek kicsit, a szalvétát macerálva. Komoly ember, felelősségteljes, érezni rajta. Legközelebb elkapom egy kis dobálásra. Most viszont pont erre érkezik egy nagyobb társaság, én pedig örökké nem foglalhatom a helyet, ha már végeztem. Szépen visszaviszem a tálcámat és most már nem borogatok. Nem lenne értelme. Ennek a találkozásnak volt. Ezek a pillanatok tartanak életben.
// március 13. hétfő // Amennyiben nem változtatott Castor a szokásain az elmúlt öt évben - amit már csak korából fakadóan is kétlek, természetét nem említve - úgy pontosan tudom, merre fogom eme reggeli órán találni a hotel berkein belül a néhai alfát. A főbejáratnál ugyan kapok néhány érdeklődő tekintetet a jelenlegi falkatagoktól, ahogy fekete magassarkúimmal ráérősen haladok keresztül a hallon, de kétlem, hogy ezen pillantások a farmerba bújtatott lábaknak vagy a fehér, könnyű anyagú felső alatt is sportosnak tetsző testalkatnak szólnak. - Lássuk be, nem túl szerencsés kilépő, hogy a néhai párod a halálhíreddel jön vissza közéjük, te meg nem cáfolsz rá, mikor lehetőséged nyílik a dologra. Egyedül Balthazarnak árultam el a pillanat szentimentális hevében, noha szerettem a dolgot az iránta érzett szakmai tiszteletnek betudni. Duncan pedig... egy külön történet volt az egész kapcsán, ami azt illeti. A bőrdzsekitől és a napszemüvegtől megválok az épületkomplexumba lépve, előbbit karomon hanyagul átvetve cipelem az étkező felé haladva. Mint egy idegesítően eminens osztálytárs, aki jött lecsekkolni, hogy a másik megcsinálta e már a házit... - Tulajdonképpen valahol ez is része volt látogatásom okának, de hazudnék, ha azt állítanám, ennyi van csupán mögötte, semmi több. Egy biztos: a nosztalgia kellemetlen, poros bűze nem csapott meg a hotel falai között haladva és ennek felismerése már-már kellemes felüdülés volt, igaz, nem is a néhai falkaterületen bóklásztam. Van, amit még én sem mertem megkockáztatni. Legalábbis nem hétfő reggel, kávé előtt. - Buongiorno signor de Luca! Zavarná, ha csatlakoznék? - Hallatszik kellemesen hűvös hangom, melybe finom derű éle vegyül, ahogy odalépek a reggeli újságját lapozgató hímhez az egyik - sejtéseim szerint itt tartózkodására kizárólag részére fenntartott - félreeső asztalhoz, melytől a legjobb kilátással a távolban lustán meghúzódó, hó és köd borította hegyekre. S ugyanígy borította pajzsom is energiáimat, a vonásaimon meghúzódó mosoly mögött meghúzódó érzelmeket, gondolatokat rejtve a jelenlévők elől, ezzel mintegy megkockáztatva, hogy én sem biztosan jól olvasom a másik oldalról a jeleket. - Nem neki szólt, a városban ekképp jártam és keltem, mióta csak visszatértem. Nem tartozik senkire semmi, miképp én sem feléjük elszámolással. Legalábbis nem mindenkinek. Ha nincs ellenére a társaság, helyet foglalok vele szemközt, a szék támlájára fektetve kabátomat, a napszemüveget pedig hanyagul felsőmbe tűzve, s kávét rendelek - feketén, két cukorral.
Mivel továbbra sem tartottam magam Alignak... vagy bárki más szolgájának, nem voltam hajlandó a lábaimat a nyakamba kapva rohanni, hogy a rám bízott feladatot teljesítsem. Talán majd egy nap, ha épp úgy kelek fel, hogy a Bestia elunta magát és vérre éhes. Addig is, tartom magam a megszokott rutinhoz és kényelemhez a saját tempóm, igényeim szerint. A kölykeim és az unokáim mind a városban voltak, és úgy éreztem, hogy az elmúlt évek nélkülözése után megérdemlek annyit, hogy "vakációzzak" és ott legyek, ha kellek. Még akkor is, ha a Holdistennek csúfolt valaki lihegett közben a nyakamban. Csak megráztam a vállam, és hagytam róla leperegni őt és a nyomást. Reggelente élvezettel lapozgattam a Daily-News Minert az eszpresszóm mellett, lassan sikerült felzárkóznom minden változásból, ami a városi életet érintette. Persze, a legtöbbjük untatott, de ezt már nem róhattam fel magamnak, ugyebár. Már nem az én városom volt, hiába érződött úgy, hogy mégis. Egyre hangosodó léptek zavarnak bele a bekezdésbe, és hiába rejti véka alá, tudom, érzem, ki közeledik. Elmosolyodom az óriás lapok takarásában. - Belladonna... Hangom nyers, ám mégis tán üdvözlőnek hat, megemlékezve mindazokra az évekre, amiket ugyan más nexusban, de szövetségesként is együtt töltöttünk. Úgy festett, hogy a szövetségesek útján továbbra is lépdelhetünk együtt tovább, hiszen Ő is ott volt a Sziklánál, de hogy pontosan miért, arról (egyelőre) nem volt tudomásom. Erőteljes határozottsággal hajtogatom össze a napilapot és helyezem az asztal szélére, majd igazítok egyet a nyakkendőmön és az öltönyöm gallérján. Remélem, hogy a köszöntésem elég volt neki, hogy magától is helyet foglaljon, így már csak szemben az arcát fürkészve érheti a feleletem. - A világért, sem. Sőt! - hacsak Ő maga nem vált újra angolra, úgy a minket összekötő, olasz nyelven folytattam a diskurzust, egyrészt, mert üdített a nosztalgia, másrészt, bármiről is beszéltünk a továbbiakban, jóval kevesebb értő fülre találhatott - Mivel szolgálhatok ma reggel? Kávé? Tea? Reggeli? Hátra sem néztem, már fent volt a kezem, hogy a különleges asztal mellé különleges kiszolgálást jelentő mitugrász szinte azonnal kocogjon párosunk felé, de ha Emily úgy döntött, hogy nem élne semmivel, úgy magamnak egy dupla whiskyt rendeltem - tisztán. - Szerintem pontosan tudom, hogy miért jöttél, szóval ne kerülgessük a forró kását, ki vele. - teljesen felesleges lett volna mindkettőnk részéről egymás hogyléte iránt érdeklődni kötelezően letudandó tiszteletkörök címszóval, de - Ám, előtte szeretném, ha tudnád, hogy hálás vagyok, amiért helyettem is gondját viselted a fiamnak és az unokámnak. Ezért hálás voltam - azért, aki lett belőle: büszke. Valahol. Biztos vagyok benne, hogy semmi igénye sem volt erre részemről, de én láttam felnőni, és az, hogy maga is Utóddá vált, számomra sikernek számított. Akkor is, ha ezért csak közvetetten voltam érte felelős.
A Santoro által rám aggatott hajdani "becenév" egy pillanatra ugyan, de megakaszt a mozdulatban; kihúzva a szemközti széket, pár másodpercnyi késéssel foglalok rajta csupán helyet. Amennyire azt hittem, levetkőztem múltam ezen részét, annyira igaz mégis mai napig rám a megnevezés... Van, ami sosem változik, nem igaz? - A kávé tökéletes lesz, köszönöm. - Mivel olaszul kérdez vissza, én is akképpen válaszolok, nem váltva át a köröttünk mindenki által ismert anyanyelvre. Ha előhozakodok a kérdéseimmel, talán jobb is, ha minél kevesebben értik mindazt, amiről szót ejtünk. - Valóban? - Jelenik meg egy szelíd mosoly annak nyomán, hogy tudja, miért jöttem. Szerintem a felét, ha sejti, de mindig is lenyűgözött a legbizonytalanabb helyzetben sem szűnő magabiztossága. Vagy számára is csupán álca lenne, mint mit én öltök magamra hasonló szituációkban? Fake it 'till you make it? Végülis, működik... Hanem a kedves gesztusa ábrázatomnak gyorsan odafagy, s leolvad, mint szélvédőről a reggeli fagy, mikor a srácokat említi. Szóra nyílik a szám, ám még mielőtt a hirtelen, zsigeri gondolat verbális alakot öltene, módosítok a mondandómon: - Ez csak természetes. Nélkülük én sem hiszem, hogy kihúztam volna ép ésszel ezt az elmúlt öt évet. Mindketten... sokat segítettek a maguk módján. - Hirtelen annyi mindent mondanék a velem szemben ülőnek, mesélnék, mint még soha nem tettem talán, az újdonsült farkasról, a kölyökkel közös edzésekről, a megtalált egyensúlyról vele és Duncan, szerepéről az egész kapcsán. Még az átkos UNO partikról is beszámolnék, ha nem zárná el ezt a csapot már gondolati formájában egy immáron máshoz fűző kötelességtudat, felelősség. Majd megoszt vele a fia, amennyit akar. Én nem ezért vagyok itt. - Megvallom, némileg meglepett, hogy a Sziklánál találkoztunk. Northlake indítéka egyértelmű, Daniela meg valahogy már Chicagoban is mindig közel ült a tűzhöz, de te... miért? - Hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek tippjeim, de ezek csupán feltételezések, melyek helyében jobb szerettem volna tőle magától hallani a választ a kérdésre.
Megrendeltem a kávét, de azért az italomról sem mondtam le, ha már egyszer eszembe jutott, és megkívántam. A visszakérdezésére egy "ugyan, kérlek" mosolyra húzom a szám. Éveket töltöttünk egymás nélkül anélkül, hogy bármit is tudtunk volna egymásról, a sors pedig Alignak ölebénél hozott újra össze bennünket: nem lehetett kérdés, hogy miről fogunk beszélgetni. - Elég erős sejtéseim vannak. Egyelőre nem állt szándékomban belemélyedni, hiszen Ő keresett fel, a traccsparti szándéka az övé volt. Én gondtalanul tudtam volna létezni akkor is, ha minden gondolatomat megtartom magamnak. Ismer, tudja, hogy soha sem kétséget nem voltam hajlandó mutatni, sem pedig bizonytalanságot, akkor sem, ha esetleg valahol létezett bennem. És ezt Alignak sem tudta kiölni belőlem. Fogalmam sincs, hogy miért változik olyan hirtelen a nőstény arca, ahogy kifejezem Duncan és Dolf okán érzett köszönetemet. Nem firtatom. Ebből a négyesből egyikünk sem volt az a típus, aki csak úgy a padlóra hányja az érzelmeit. Én elmondtam, amit úgy gondolom, hogy jogában állt megérdemelt tudni részemről. Azért némi kíváncsiság vegyül a a tekintetembe, ahogy a vonásait fürkészem, de csak bólintok, majd felhörpintem a kávém maradékát. Örülök, hogy a vérem újra bizonyított. - Azt hittem, ennél jobban ismersz, Emily. - felelem komolyan a kérdésére, majd egyik kezemet nyújtva az asztalra helyezem, ujjaimmal unott szórakozással kezdek dobolni a terítőn - Mikor volt olyan, amikor Castor de Luca nem ment bele a legmocskosabb üzletekbe azért, hogy a végén megkapja, amit akar? Pénzt. Hatalmat. Erőt. Győzelmet. Hiába volt a legjobb barátom Todd, a chicagói elődöm, őt is képes voltam kihívni és meggyilkolni azért, hogy a helyébe léphessek. Ami pedig utána következett majdnem egy évszázadon keresztül, az sem volt éppenséggel patyolat. Alvilág, vérfürdők, korrupció... Magamért és a falkámért. - Túl sokáig voltam Alfa. Vannak dolgok, amiket nem tudok levetkőzni. Be akarom és be is fogom fejezni ezt az egész cirkuszt. És ha az az ára, hogy a tartsd közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet elv mentén haladjak, nem csinálok belőle kérdést. Legfőképp azért nem, mert a behódoláson kívül - amit persze nem tettem meg - semmi olyat nem "kért", amit ne csinálnék folyamatosan azóta, hogy átvettem Chicagót. Mintegy végszóra megérkezik a pincér, ez némi hallgatásra ösztönöz mindkettőnket. Rögtön az italhoz nyúlok, és egy csepp szégyenérzet nélkül kortyolok bele, már ami a mondadómat illeti. Emily pontosan tudja, hogy mindig is a hulljon a férgese elvet vallottam, hogy még a saját kölykömet is megöltem, ha kellett. Tényleg akkora újdonság, hogy ez nem változott? Az nem az én hibám, hogy Alignak is ebbe az irányba menetel. - Mi legalább tudjuk, mivel állunk szemben, hogy mi van a háttérben. - fejtem ki a véleményemet tárgyilagosan - Belülről mindig könnyebb bomlasztani, ezt te is jól tudod. Már csak azt kell kitalálni, hogyan fogjunk ehhez hozzá. Hajlandó voltam együtt dolgozni, mert talán hibásan, de vakon hittem abban, hogy így még mindig könnyebben végleg fellőhetjük a Holdra ezt a vörös szemű, fekete bundás istenpöcsét, mintha teljes tudatlanságban léteznénk.
Meglehet, én magam is jobban járnék az itallal, de ezt majd az idő fogja eldönteni. A beszélgetésünk eme kezdeti szakaszában ugyanakkor még bőségesen elégnek vélem azt a lélekindító feketét, ami leadásra kerül a rendelésbe részemről. Ami a "sajátjait" illeti, köszönetét nem igazán tudom hova tenni - egyikőnk sem kifejezetten érzelmes típus, lássuk be - így hát megmaradok az udvarias elfogadásánál annak, hozzáfűzve: nem pusztán az én érdemem az, hogy működőképes ez a kis triumvirátusos felállás évek óta részünkről. Mindig is sokat jelentett az az istenverte testőr és a csatolt tartozékai és mindez az évek előrehaladtával sem változott - legfeljebb "rosszabbodott". Ezért tartottam titkon mindattól, mit fejükre hozhatok az egésszel, mibe keveredtem az elmúlt hónap leforgása alatt. Féltem a napot, melyen esetleg én hozom majd el vesztüket, de ehhez senkinek nem volt semmi köze. A velem szemközt ülőnek sem, kinek tekintetét hűvös nyugalommal állom... egészen addig, míg ki nem teregeti indítékát kettősünk közé. Pillantásomban kétkedő fény gyúl, ahogy vonásait fürkészem, s finom indulat tüze csillan a jeges kékségek mélyén. - Mikor volt olyan, hogy Castor de Luca fejet hajtott egy halott farkasnak?! - Vetem vissza hűvös daccal felé, némileg közelebb hajolva Mi lehet az, mi annyit ér neki, hogy képes önnön büszkeségét is feláldozni érte? Erő? Befolyás? Hatalom? Az őt megillető hely, amivel engem is kecsegtetett a hazug ősi? Nem vágok hovatovább közbe többször szavának, hallgatom, mire fut ki mondandója. Halk sóhajjal, fejemet némileg megingatva fut át egy kósza, kényszerű mosoly vonásaimon, ahogy elpillantva róla az étkező széles ablakán át a kint ébredező városra tekintek pár pillanat erejéig. - Én se és mégis mit értünk el vele, mondd? Ugyan abba a sorba állítottak, mint Northlake-et, akinél ez a hajlongás már szinte fétis... - Dőltem székem háttámlájának megadóan, s akképpen folytattam volna reflektálásomat az elhangzottakra, de a befutó pincér megakasztja a dolgot. Meglehet, kissé közömbösebben köszönöm meg a kávémat neki, mint azt megérdemelné, de nem ezen fog elbukni a világ sorsa. Csak mikor lelécelt, vontam közelebb a csészémet, s szólaltam meg ismét, ízesítve mindez alatt a kávét ráérős mozdulatsor közepette. - Még valóban nem kért semmi olyat, de azt azért engedd meg nekem, hogy megkérdőjelezzem, valóban tudjuk e, mivel is állunk szemben. Ez egy rohadt varázshasználó farkas, Cas. - Ha valamihez, hát az őrzői mágiához rohadtul nem értettem és ez jelen helyzetben némileg bosszantott. Szerettem felkészültnek lenni, vagy legalább a minimális érzetével rendelkezni ennek, ám ez az Alexander jobbára egy kiismerhetetlen bűvésztrükk volt jelenleg számunkra Alignak részéről. Sosem tudhatjuk, épp mit húz elő az ingujjából... - Ki kell őt ismernünk, mielőtt bármit is lépünk. És, hogy mennyit tud rólunk. - Feleltem arra, hogyan is kellene hozzáfogni. Ki kell őt ismerni, tiszta sor: Az erősségeit, a gyengeségeit, a preferált módszereit, hogy aztán elvághassuk... a torkát vagy a kapcsot közte és Alignak között, nekem oly mindegy. Nem igazán nyugtatott azon információ hiánya sem, hogy pontosan miképp társalog ő a vérgőzös szellemmel. Miket árult el neki rólunk az a rohadék vajon? - Ráadásul okosan, nem lenne jó, ha az egyikőnk elbukna, akkor magával rántaná a többit is... - Látszólag külön utakon, de mégis egy célért, egy irányba. Valami ilyesmi volt a fejemben, csak épp a kivitelezésre nem volt konkrét ötletem. Bíztam benne, hogy talán neki... S ráadásul Northlake bevonása is egy érdekes dilemma volt számomra. Ha engem kérdeznek, minden fakír egy elcseszett ketyegő bomba, amiről fogalmad sincs, melyik pillanatban robban. - Szerinted... érdemes lenne bevonni a többieket is? - Megvolt a magam véleménye a dolog kapcsán, hisz annyiszor elárulták már elődjeink is a lapockánkra varrt Kör bizalmát, egyel több vagy kevesebb igazán belefér, nem igaz? Minden esetre érdekeltek az idősebb hím meglátásai a témában.
- Nem hajtottam fejet. Kósza vörös villanás szalad át a szemeimen, olyan röviden, ahogy esetleg energiáimban is érezheti az igazságot és a felháborodottságot. Igen is megharcoltam a büszkeségemért, kész lettem volna meghalni is érte - és amit kaptam, azért kaptam részemről, mert követeltem. Ahogy Northlake-et hozza fel, kénytelen vagyok felciccenni. Most komolyan? A mi asztaltársaságunkhoz emeli fel a már egyébként is bukottat? Kérlek. - Most azt értük el vele, hogy közelebb vagyunk a tűzhöz, mint egyébként. - leszarom, hogy Darren mit és miért csinált, Emilyvel mi ketten egészen mások voltunk, mint a behódoló Ikkuma volt és lehetett is - Mi nem állunk sorba, Emily. Akkor sem, ha ők azt hiszik. Mi csak éljük az éltünket úgy, ahogyan eddig is... Azt nem vettem számításba, hogy esetleg az Ő felelőssége nőtt volna bármit is azóta, hogy Utóddá lett nevezve - még mindig saját magamból és a saját életemből indultam ki - bele sem gondoltam, hogy ez neki, másnak nehéz lehet. A pincér távozik, a jogos ellenérvek felhangzanak. A kurva életbe. Fújtattam egy nagyot, és ahogy Casnek szólít végre, valami elszakad bennem. - Ahogy Te is és én is azok vagyunk, Ems. Mágiahasználó farkasok, ráadásul Utódok is - nyomatékosan hangoztatom a becézését - És Daniela is. Ez már sokkal több, mint amit a teljes tagadásban tudhatnánk. Hiába tesz meg mindent a Legerősebb azért, hogy rossz érzést keltsen bennem, a Jégvihar tombol, és mindent lerombol maga körül, ami éppen nem tetszik a narratívájának. Morgás ébred a torkomban, ahogy újfent az italomba kortyolok. - Nem vonunk be senkit. Még nem. - közöltem vele ellentmondást nem tűrőn, az egykori Alfa hangján - Nem vagyok teljesen hülye, tudom, hogy az életünk függ attól, hogy beszélünk-e vagy sem, de ha ennek meg kell történnie, akkor legyen úgy, hogy többet tudunk. Máskülönben nem sok értelme van... Szórakozottan körözök az italos pohár peremén az ujjaimmal, amíg ezen gondolat mentén elmélkedek. Persze, elmondhatnánk most azonnal mindent a halálos ítélettel a fejünk felett, ami nekünk nem jelentene mást, mint pár évtized szellem-létet, mielőtt valaki fel nem támaszt, de ehhez az áldozathoz még mi is túl keveset tudtunk. - És ha már ennyire fel vagy háborodva, akkor Te miért? - újabb korty a whiskyből, ellene menve a nőstény eddigi, csalódottnak tűnő vádjainak - Amit szabad Jupiternek, nem szabad kis ökörnek? A mondás az anyanyelvemen sokkal szebben hangzott, mint vártam, és jól is esett. Ha már neki megvolt a véleménye mindenkiről, akit a Sziklánál talált, hát hadd legyen meg róla nekünk is a sajátunk. A régi idők felsőbb rendű fényével néztem végig rajta és a kávéján, mert hiába: fiatal volt még, annak ellenére, hogy sokakkal szemben tapasztalt túl sokat, túl hamar. Ja, és azt gyorsan hozzáteszem: - A családom velem együtt lesz ennek a része, mielőtt idő előtt a végüket érnék, szóval... Kellene szerveznünk egy közös vacsorát. A poharam koppan az asztalon, a szavaim eldöntött tények, és hiába voltam neki hálás az eddigi gondviselésért, most én voltam a Családfő, a Vérvonalfő, aki előre is megátkozta saját utódjait. Bár talán ezt az átkot már akkor megkapták, amikor egy Alignakhoz hasonló, kérlelhetetlen, vörös szemű, fekete bundás Bestiától kaptak esélyt arra, hogy túléljék a világon.
Épp csak megfeszül árnyalatnyit állkapcsom válaszára, noha, mikor másodszor hozza fel, hogy ő bizony nem hajtott fejet, kissé meg kell ingassam fejemet. Mondogathatod magadnak... - én is ekképp áltattam magamat nyugalmatlanabb pillanatokban, meglehet - a helyzeten nem változtat semmit, mint erre a következőkben rá is világítok. Mi csak éljük az életünket úgy, ahogy eddig is... - Bazd meg, Castor! Halk, finoman rezignáló morgás szökik ki felőlem, mi beleveszik az étterem zajába, hozzá mégis jól hallhatóan ér el. - Te talán úgy éled, csak falka helyett a vérvonalad tagjaival vesződsz, de nekem rohadtul más volt az elmúlt öt év. Vagy akár Emmának. - Néha beszéltünk telefonon, talán vele tartottam leginkább a kapcsolatot az Utódok közül, kedveltem, ami azt illeti, ám jelen pillanatban nem éreztem más, csupán némi sajnálatot irányába, ahogy a velem szemközt ülő hímre tekintettem. Mondjuk, nem az én gondom, hát nem is tulajdonítok mélyebb jelentőséget a vélt vagy valós feltételezéseknek magamban kettősük kapcsán. Állkapcsom ismételten megfeszül, s még csak nem is a megnevezésre, az legfeljebb az ő egóját karcolja, hanem azon nyilvánvaló tény elhangzására, hogy mi se lennénk különbek ennél a bazári majomnál. Én ezt értem, de szakadjon már le az ég, úgy, ahogy van, a kurva életbe is, amiért kitalálta ezt az egészet! - Vele még lehet lesznek bajok. - Daniela mindig is egy kellemetlenkedő porszem volt számomra a gépezetben, de nyilván ki voltam én, hogy ezt hangoztassam, s pláne megítéljem, hogy kikkel kell együtt dolgozzak, ha azt követeli meg a falka. Most is inkább mellékes megjegyzés volt, melyben levezettem a pillanat hirtelen gyűlő feszültségét a jégpáncél alatt. Bólintok a továbbiakra, noha finoman feljebb szökik szemöldököm a hangszín hallatán. Most komolyan? Velem beszélsz ekképpen? Nekem nem kell semmit bizonygatnod, tudhatnád igazán. Még akkor sem, ha ez a farkas, ki lettem, ez az élet, amit élek már nem tartozik tehozzád. - Örülök, hogy ebben egyetértünk. Habár bennem felmerült, hogy nem tudhatjuk sosem teljesen biztosra, ki került be ebbe a kis... társaságba és ki nem. Semmi garancia nincs rá, hogy nem tette több turnus is tiszteletét a sziklánál. - Osztom meg hangosan eme aggályomat, mely kevéssé riasztó akképpen, hogy a "belső kör" tagjai vagyunk, mintha kívülről szemlélnénk az eseményeket, de ahogy korábban megjegyezte: tartsd közel barátaid, ellenségeid pedig még közelebb... Nem ártott óvatosnak lenni a tekintetben, ki játszik még az általunk választott pályán. Lassan engedem le ajkaimtól a csészét engem illető kérdésére, s kissé államat is megemelem egy apró sóhaj közepette, megadóan. - Nem felháborodott vagyok, Castor, csak... egy kicsit csalódott. Minden érved teljesen magától értetődő és logikus, mert én magam sem másért mentem bele a megállapodásba ezzel a szarházival, de valamiért azt gondoltam, hogy... - Felesleges kimondani, tudja ő is, hogy végződne a mondat, miképp az is tény, hogy nem ekképp történt. Finoman vonok vállat, már-már békülékenyen. - Előbb-utóbb mindenkinek fel kell nőnie és rájönni, hogy akikre felnézett, ők is csak egyszerű farkasok, nem igaz? - Súgtam felé némileg csendesebben, a csészére pillantva le, hogy a következő, mintegy mellékesen hozzátoldott megjegyzésére hirtelen tekintsek fel rá. - Várj, mi? - Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen jól értem e annak súlyát, amit közölni kívánt eme kijelentésével. Még pajzsomon is engedek némileg, hátha könnyebben olvasom ekképpen a sorait - mögüle számára idegen, a régről ismert hűvösen fagyos helyett lávafolyam szerűen lassan csorgó indulattal teli lustasággal moccant a vörös szemű fekete.
Talán Emily hajlandó valahol "behódolásnak" értelmezi mindazt, ami történt, én erre képtelen voltam. Még ha az univerzum törvényei szerint ez is volt a helyzet, én továbbra is az a hím voltam, aki küzdött és elvette azt, amit akart. A hatalom egy magasabb szeletét. A morgására összerándulnak a ráncok a homlokomon, szavai a többiek igazságával szembesítenek, ahogy az övével is egyúttal. Mégsem tudok haragudni rá, hogy is várhatnám el tőle vagy akár Emmától is, hogy hozzám hasonlóan lássák a világot. Képtelenség volt. Ő morgott, én csak morranva sóhajtottam egy kiadósat. - Egy csapat élére állni nem egyszerű feladat, ezzel tisztában vagyok. - ennyit még el tudtam ismerni, azt már senkinek sem vetem a szemére, hogy vajon tényleg megérdemelten vannak-e az utódlás után ott, ahol - Nekem úgy száz évem volt ebbe beleszokni és felvenni a fonalat, nektek öt, de azt minél előbb jobb, ha megszokjátok, hogy soha, semmilyen körülmények közt nincs olyan döntés, amivel mindenki nyer és ha ki sem mondjátok hangosan, Ti fogtok a legtöbbet veszíteni mindennel. Alfa/Vezető gyorstalpaló 101. Nem gondolom, hogy ezek fényében esetleg végig pörögne benne minden olyan döntésem, amit átélt és ismert, de azt talán érezheti, hogy soha nem volt könnyű, sőt, és ez a mai napig sem változott. El kell fogadni kurva kellemetlen tényeket, és ha már hatalmában áll, fapofával ítéletet hozni mások felett. Ha valaki engem kérdezne, én zsigerből elítéltem volna az ötletét is annak, hogy akár belőle, akár Emmából egy vérvonal feje legyen egyik napról a másikra, de ha már megtörtént, büszke voltam arra, hogy bizalmat szavaztak nekik. Hiába volt meg bennük a képesség, a gyakorlati leckék hiánya kiütközött - akár éppen most is. Danielára csak legyintettem, a problémáink listáján elég sokadrangú volt. - Nem kell ám mindenkit egy szintre emelni magunkkal, ahogy mi most tesszük egymással. - kicsit oldalra döntöm a fejem - Vele beszélgetni sem ülnék le úgy, ahogy veled teszem, mert bármit is gondolj rólam most, én továbbra is bízom benned. Benne nem. Nem így. És ezt teljesen komolyan is gondoltam, még akkor is, ha a "beceneveink" váltása hoz némi feszültséget az asztal köré. Vele ellentétben engem nem érdekelt az, hogy ki más lehet még benne ebben a "buliban", azokból indultam ki, akik a sziklánál voltak, mert egyébként sem terveztem rajta kívül bárkivel megosztani a gondolataimat, már a családomat leszámítva. Éppen ezért csak ciccenek az aggályaira, a "mások" bőven kívül esnek a terveimen. A vallomása és a csalódott szavai tíz karommal marnak a szívembe - olyasmi volt, mint amikor elképzeltem, hogy Sienna üdvözlő ölelésében vagyok én a főgonosz. Összerezdültem. De ezt leszámítva nem adtam más jelét annak, hogy egy ponton megszűntem példaképnek lenni. Bár igazából... Talán neki is jobb volt így. - Nem, Emily, én sem vagyok más. - vágom hozzá a kávémhoz hasonlatos keserűséggel - Sajnálom, hogy csalódást okoztam, de ez csak azért történhetett meg, mert most már te is az én szemszögemből látod a világot, Te magad vagy a Vezér, akinek nehéz döntést kell meghoznia, és pontosan tudod, hogy ezért a felnézendő szerepért meg kell szenvedned. De persze, ideális esetben nem mondod el senkinek, csak megtanulsz vele együtt élni... Úgy látom, hogy öt év alatt ez egyelőre még nem sikerült, de ha más miatt nem is, hát ezen alkalmon ragadva talán elmeditál rajta egy kevéssé. Ahogy visszakérdez Duncan és Dolf jövőjét illetően, és ahogy lentebb engedi a pajzsát, viszont kapja tőlem ugyanezt. A miniatűr tükörképem lávafolyama a talpaimat égette, de a nagyobb vörös szemű fekete fenyegetően toppant elé. - Ők az enyémek. - közlöm vele fojtott indulattal a hangomban, hiába nőttek közel Emily szívéhez, a döntés az enyém volt - Nem fogom hagyni, hogy az arcomba tolt, lemészárlásra ítélt akták legyenek. Ezt gondolom, hogy Ő sem szerette volna. Hogy rajtam kívül valaki más dönthessen arról, hogy élnek vagy halnak-e. Nyilván én sem voltam oda a helyzettől, de még mindig ezzel a döntéssel tudhattam őket a legnagyobb biztonságban, mint Villámok, mint a Vérem. - Ha egyszer lesz kölyköd, megérted. Vetettem oda foghegyről, a tekintetemből pedig nem csak a határozottságomat láthatta meg, hanem azt is, hogyha lenne olyan ostoba, hogy megtámad, készen állok a válaszra. A Bestia marja bundáját az ég felé meresztve figyelt. Az izmaim befeszültek, és csak vártuk, hogy az ítéletünk mit hoz ki Emilyből.
Nem gondoltam rá behódolásként, pusztán úgy voltam vele, mindegy, miképp jutottunk a dolog végére - az eredmény technikailag ugyan az volt. És ezt jelenleg vehetjük ténynek. Vagy legalábbis nekem nem szóltak, hogy pusztán jófejségből előrébb lennék a sorban, csak, mert eleve egy irányba tartottam a magam módján a vörös szemű átokkal. Finoman ingatom meg fejemet a "csapat" kifejezésre, mire a védőszellem volt, ki a bennem szárba szökő kéretlen gondolatra figyelmeztető morranással reagált bennem, felém. Noha tisztában volt vérvonala mételyező ágaival, mindennek volt határa, így az én szemtelenségemnek is. De annyi még bennem is volt, hogy ne más előtt kezdjem ekézni tulajdon vérvonalam gyarló egyedeit, így csupán újabb korty fogyott a kávéból, ahogy Castor mondandóját hallgattam, s kissé megereszkedtek vállaim annak végeztével. - Nos... Alignak mellett muszáj gyorsan tanulnia az embernek, ha tartani akarja a tempót, nem igaz? - Húzódott féloldalas, cinikus mosoly képemre lágyan. Egy dolog volt ítélkezni mások felett... abba gyorsan belejöttem, talán túlontúl könnyedén is, ami azt illeti. Vérvonalam egyik-másik tagja fájóan fekete vagy fehér szituációkat vívott ki magának, de persze akadtak szürke területek is. Olyanok, melyek a lélekig hatolnak, ha hagyja az ember. Ahol nem tudod egyértelműen eldönteni, mivel teszel jót. Ám annak súlya teljesen más, mikor a saját döntési jogköröd korlátozzák be, nevedet és "tisztségedet" használnák alantas, nem általad választott célokra. Eddig, ha megfosztottam valakit az örökség ajándékától, annak döntése csakis engem terhelt. Mert ÉN úgy láttam jónak! De most? - Ki tudja, mikor és mibe kíván beleszólni a halott hadúr. Ki lesz a következő, kinek aktája elém kerül? - Szeretném hinni, hogy jelen szituációban sikerült a kisebbik rosszat választanom. - Fűztem még hozzá, finoman préselve össze ajkaimat, mert nemhogy értettem, de immáron éreztem is súlyát mindannak, amit a gyorstalpalóban elejtett felém a hím. Daniela kapcsán szerencsére nem kell feltegyem az engem foglalkoztató kérdést, már az első mondat után kielégítő választ kapok annak kapcsán, hogy közel ugyanoda pozícionáljuk a sorban mind a ketten: Érdemes nem elfelejteni a létét, de valóban ő a legkisebb gond jelenleg. - Bocsáss meg, ha esetleg kétkedőnek tűnhettem. Ez nem... neked szólt, sokkal inkább ennek az egész hülye seregesdinek. Annyi a bizonytalan tényező, ráadásul itt van ez a kettősségérzet is feléd, hisz... - Apró sóhajjal ingattam meg fejemet, mielőtt tekintetem rátalált volna ismét az övéire. - Amióta csak farkasként az eszemet tudom, hozzád, a falkádhoz tartoztam, most viszont ez nincs és ... mindegy, bizarr. - Hessegettem el mintegy a bennem szárba szökő gondolatot is egy finom kézmozdulattal. - Csak azt akarom mondani, hogy azért, amit tőled kaptam és amit a falkádért tettél, mindig is tisztelni foglak. Ahogy a bizalmam is a tiéd, még ha épp az ördög ügyvédjét is játszom épp látszólag. - Összeköt a közös múlt, erős alapot adhat szövetségünknek, együttműködésünknek kétségtelenül. Megspórolja az ismerkedős kört, ha úgy tetszik, amire valóban nem igazán volt időnk Alignak terveinek ütemét ismerve. Kósza vallomásom közepette önkéntelenül vándorol le a pillantásom az előttem levő, időközben megüresedett csészére, s ott marad akkor is, mikor válaszát hallgatom. Bennem némán üresen kong minden, a védőszellem még csak pisszenni sem mer, mintha ekképp adna teret az egykori alfám szavainak, hogy visszhangot verjenek bennem, már-már fájó pontossággal rezonálva mindarra, mi az ősitől hetekkel korábban elhangzott. Fogadni mernék, hogy fogalma sincsen róla, mennyit jelent most mindez nekem. Hogy itt és ekkor és ekképpen hangoznak el tőle ezek a szavak. - De végülis... miért ne tudhatná? Finoman rezzennek pilláim, ahogy lehunyom pár pillanat erejéig szemhéjaimat. Aprót nyelek, mintegy összeszedve magamat, hogy a következőkben feltekintsek Castor arcába. - Köszönök mindent. Őszintén. - Sosem mondtam neki, pedig kellett volna talán, már korábban... Persze, voltak nem túl szép időszakaink, kár tagadni, de összességében az is csak hozzájárult, hogy oda jutottam ma, ahol vagyok épp. Hogy azzá lettem, aki. És ez valahol valóban az ő érdeme is.
Hagyva megülni a szavakat kettősünk között egész bizakodóvá válok beszélgetésünk egészét nézve, ami Alignak végleges eltakarítását illeti... csak az az utolsó hozzátétel ne lenne, mire oly hirtelen őszinteséggel kérdezek vissza pontosításért, mellőzve minden megfontolt szofisztikáltságot hangomban. A fenyegetésre acsarkodón felel a nőstény bennem, állkapcsom önkéntelenül megfeszül némileg nekem is, fejben igyekezve végigpörgetni a lehetséges kimeneteleket, de nincs olyan sem tálalásban, sem fogadjistenben, ami kedvemre való volna őszintén szólva. Értettem én a miértjét annak, amit mondott, s hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg hasonló a fejemben, de annak ténye, hogy nem kívánt ebben választási lehetőséget adni nekik és Duncan habitusát ismerve... Nem, egy porcikám se kívánta ezt a vacsorát és ez immáron nyílt titokként lebegett előtte energiáimban, akárcsak ragaszkodásom a két sráchoz. Számomra ők voltak a falka immár, ha úgy tetszik. - Valóban. - Szűrtem ki fogaim között a nyilvánvalót, mivel bármennyire szerettem volna, nem lehetett vitatkozni. - Nekem pedig nem kell hozzá akta, hogy tudjam, kit keressek, ha bármi bajuk származik ebből. - Üres fenyegetésnek tűnhetett minden szavam jelenleg, de ismert. Ha úgy hozza az élet (ne tegye) nem maradnak beváltatlanul. Ami pedig a kölykös hozzátoldást illeti, csupán halk, rosszalló morranással reagáltam rá. - Te és Corvin igazán értetek hozzá, hogyan ne csináljatok kedvet ilyesmihez... - Amúgy sem volt aktuális még úgy kétszáz évig alsó hangon a kérdés, ha engem kérdeznek, nem unatkoztam, hogy ilyesmin törjem a fejemet. Talán soha nem is fogom. A nonverbális kakaskodását ugyanakkor finoman feljebb szaladó szemöldökkel reagálom le, hiába figyel feszülten a fekete bundás nőstény bennem minden egyes rezdülésére a hímnek. Komolyan azt hiszed, vagyok olyan bolond, hogy neked ugorjak fényes nappal? Ne aggódj capo a világi cimborád egy életre elegendő önuralmat vert belém hozzá, hogy ne tegyek ily meggondolatlan dolgot. Noha tulajdonképpen, mozdulnom se kellene felé, hogy ismételten a földön csússzon, akárcsak a Sziklánál tette... - Ennek gondolatára szelíd, hűvös mosoly kúszik árnyaltan vonásaimra, meghagyva saját hitében, mielőtt ismételten megszólalok: - Szólok Duncannek, hogy keressen meg a vacsora időpontjával kapcsolatosan. Feltételezem, számíthatunk Sienna jelenlétére is...? - A család kicsi hercegnője nehogy kimaradjon a jóból, nem igaz? Én még emlékszem, mennyire ki volt már attól is, hogy tartania kellett pár törött végtagot, míg helyre tettem azokat. Megölni pár vadidegen farkast, mi az ehhez képest, nem igaz? - Bocs Cas, nem megy. Értem én a miértet, de ne várd, hogy jó képet vágjak az egészhez, meg tapsikoljak - és mindezen érzések megülnek energiáimban is felé.
Ha valamiben, akkor abban egészen biztosan nem kételkedtem, hogyha valaki jó diák, akkor az Emily. Nyilván nem láttam bele, hogy mit és hogyan csinál pontosan az övéivel, de az biztos volt, hogy az első nagyobb pofont most kapta. Ráadásul magától Alignaktól. A félmosoly az ő arcán cinikus, az enyémen kicsit öntelten elégedett. A magam részéről mindig is a keménykezű betörést tartottam a leghatékonyabb szoktatási módszernek. Finoman rántok egyet a vállaimon. - Majd könnyebb lesz. Idővel. Hogy pontosan mennyivel, azt nem tudnám neki megmondani, de szerettem volna, ha legalább ezt elhinné nekem. Emellett pedig még azt is, hogy - Én is itt vagyok nem? Úgy ismersz, mint aki olyan gyakran hoz fatális döntéseket? Sok más mellett, ami igen, ez nem volt jellemző rám. Persze mondhatnánk, hogy mindig van egy első alkalom, de ezzel sem voltam hajlandó foglalkozni, ahogy azzal sem, hogy ezért ki mit gondol rólam. Saját magammal teljesen ki voltam békülve, tényleg hittem, hogy ennél soha nem kerülhetünk közelebb a tűzhöz, a megoldáshoz, ahhoz, hogy örökre véget vethessek a bukott Atanerk hazárdírozásának. Persze emellett nyilván a hatalom és az erő is motivált, de az persze mikor nem. Önmagában csak azért nem valószínű, hogy belementem volna. A megváltás lehetősége és a Krónikák lapjain való megjelenésem sokat nyomtak a latba. Mindezek ellenére mégis összeránt a gondolat, hogy Emily csalódott bennem, és a jeges tény, hogy már nem vagyok az, aki egykor. Ha neki ez az öt év arra volt kevés, hogy megtanulja a vezető szerep minden fortélyát, úgy nekem pedig arra, hogy megszokjam a tényt, hogy ha akarom, ha nm, el kell fogadnom, hogy többen is léteztek velem egy szinten és közülük sokan olyanok, akiket egykor teljes jobbal tartottam az uralmam alatt. De aztán Emily magához képest megnyílik, hirtelen nem is emlékszem, hogy hallottam-e valaha ennyit beszélni egyhuzamban, főleg nem ilyen... bensőséges témáról. Minden egyes szavával lazul a testtartásom, és süppedek vissza a székbe. A Bestia büszkén ágaskodik a lelkemben, s ez az érzés egy mosolyban ölt testet az arcomon. Tisztel. Bízik bennem. Még most is, hogy ebben az új status quóban minden joga meglenne ahhoz, hogy levesse magáról ezeket a régi "rabláncokat". Jelenleg ennél többre nem is vágyhattam volna. Csak a köszönete után mozdulok, talán kicsit sebesebben is, mint arra bármelyikünk is számított. Áthajolok az asztal felett és a jobb kezemmel az ő baljára szorítok olyan erővel, amiből talán most először nem a felette álló dominanciát, hanem a partnerséget érezhette ki. Azt az erőt, ami engem is árkon-bokron át hajtott azért, hogy ma az lehessek, aki. - Még mindig tartozhatsz hozzám. - nézek rá nagyon komolyan, ahogy a pillanattól kissé elbódulva halkabban szólalok meg - Az Alfád lehet, hogy már nem vagyok, de lehetek egy bölcsebb, tapasztaltabb társad ebben az egész őrületben. Legalább is addig, amíg nem vagy biztos a dolgodban. Azt képes voltam megígérni neki. Hogy ahogy most is, ott leszek neki, amikor kétségekkel küzd, amikor fogalma sincs, mi lenne a legjobb, leghelyesebb megoldás. Ma reggel, jövő héten, tíz év múlva. Készen álltam ígéretet tenni arra, hogy tovább folytassam az őt formáló küldetésemet, de ezúttal már csak... barátként. Kevés olyan személy volt, akiért ezt megtettem volna, de Emily közéjük tartozott.
Lassú, simító mozdulattal eresztem el a kézfejét, ahogy visszadőlök a székem támlájához. Mert bár pillanatnyi romantika ide vagy oda, a nehéz és kemény döntések nem értek véget azzal, hogy most épp Alignak akarata szerint éljük az életünket. Nekem még más feladatom is volt, és pontosan tisztában voltam azzal, hogy a hallottak után nem fog szeretni azért, amit tenni készülök. Duncannel is tettem már nem egy olyat, amit nem akart, akkor is könyörgött, hogy ne tegyem, amikor a kölykömmé tettem, mégis megtörtént és bár akkor és ott szenvedett, hosszú távon csak a döntésem javait élvezi. És ha egyszer megtudja, hogy ezzel a lépéssel nem csak az Ő, de Dolf életét is meghosszabbítottam, visszatekintve majd ezért is hálás lesz. Ha pedig mégsem, még mindig ott az opció, hogy bár, a szívem szakadna bele, visszavenném tőle, amit adtam, mert kicsit sem hasonlít rám vagy ő is képtelen olyan döntést meghozni, ami fájó ugyan, de szükséges a túléléshez, az előrehaladáshoz. - Így származik a legkevesebb bajuk belőle... Legerősebb. A korábbi meghitt pillanat helyét átvette a faszméregtés ideje, és nem. Minden barátságom és támogatásom ellenére sem voltam hajlandó az Ő érzéseivel és véleményével foglalkozni, amikor minden tekintetben a sajátjaimról volt szó. A fenyegetésére a Bestia kihívóan borzolja fel a bundáját, itt leszünk. Várjuk sok szeretettel, ha egyszer így történne, de addig is: engedje át nekem az én véremet, és cserébe én sem baszakszom az övéivel. Színtiszta üzlet. - Ne fáradj, majd én megszervezem. - adom tudtára nyomatékosan, hogy semmi szükségem nincs arra, hogy a közvetítő szerepét betöltse, és helyettem ugráltassa a Fiamat, a családomat - Ő is ott lesz. Ennyivel zártam le a Sienna kérdést. Miatta bezzeg a kisujját sem mozdította volna, és hát... Igen, jelen helyzetben ezt vártam volna Duncan és Dolf kapcsán is. Talán távozóra fogta, talán még csak a székben ült, én egy morranással zártam magamra a pajzsomat, és utána szólaltam meg kissé még mindig indulatosan, de koránt sem fenyegetően, miután kiittam a whiskym maradékát. - Az ajánlatom áll. - nem csinálok segget a számból, és nyilván, egyetlen barátság sem zökkenőmentes - A helyedben legalább párszor felhívnám magamat konzultálni, mielőtt esetleg úgy döntesz, hogy átharapod a torkomat. Furcsa, a fenyegetését felemlegető, mégis bizakodva elégedett mosoly úszik a képemre, hogy ha egyszer tényleg eljönne az a nap, amikor egymásnak esünk, előtte felkészíthessem arra, hogy pontosan hogyan is harcol meg egy vezér a saját akaratáért, igazáért vagy áll bosszút azon, aki kárt okozott neki.
Idővel könnyebb lesz. - Hányszor nyugtattam már korábban is ezzel magamat...! És legalább ennyi alkalommal említette Sangilak is a dolgot, de ha már Castor is ezzel jön, csak igaznak kell lennie. Az Idő mindig is jó barátom volt, sokszor igazolt már, hát remélem, ezúttal sem hagy majd cserben. - É proprio vero. - Milyen igaz is. Lassú, finom ívű mosoly húzódik helyeslésem nyomán talán költőinek szánt visszakérdezése nyomán ajkaimra, ahogy tekintetem hűvöskékje megleli az ő pillantását. S miképp szavai megerősítésnek hatnak részemről, úgy enyéim a következőkben kellemetlen érzésű visszhangot vernek benne, melyről pajzsomnak felvont "áldása" nyomán fogalmam sincsen. Talán ha tudnék róla... francokat, akkor is közölném a nyilvánvalót! Elbír a ténnyel, nem nyeretlen kamasz már. Ahogy talán a pillanatnyi "elérzékenyülést" is elnézi nekem a beszélgetés fonala közepette, mivel szeretném nyilvánvalóvá tenni a kettőnk kapcsolatában beállt változáson túl azt is, mi megmásíthatatlanul rótta bele magát soraimba vele, általa - irányába. A hirtelen mozdulatra nem számítok, izmaim önkéntelenül is megfeszülnek egy pillanatra, ahogy hozzám ér. Kérdő a tekintet, mivel kijelentése nyomán találkozhat felőlem, hogy engedjen feszes tartásom némileg a továbbiakat hallva. Elhessegetem a védőszellem hirtelen indulattal érkező megnyilvánulását is ezzel együtt, s szabad tenyeremet a karomat érő kézfejére helyezem. - Az... jó volna. - Biccentettem is egyet aprón, mintegy megerősítésként. Botorság lett volna nem elfogadnom segítségét tapasztalatainak ismeretében. - Legalábbis addig, amíg nem érzed úgy, hogy a terhedre vagyok. - Szélesedik suta, féloldalas kis mosoly képemre, ahogy a saját oldalamról is "meghúzom a határt", miképp ő tette az imént. Nem tartottam mondjuk tőle, hogy fennállna efféle helyzet a jövőben - sosem szerettem láb alatt lenni, kellően önállósodtam már idejekorán, ez pedig adott némi önbizalmat hozzá, hogy különösebb gondolkodás nélkül bólintsak rá felajánlására.
Mondjuk lehet, kevéssé vágok jó képet az egészhez, ha előbb tudom, vagy legalább csak megneszelem mindazt, amit ezzel párhuzamosan Corvinnak és a bébivillámnak készült "felkínálni". - De ez már csak így esett, s éles váltásként érkező kijelentésének racionalitásával bármennyire szeretnék, nem tudok vitába szállni. Nem is tisztem, az a kellemetlen igazság. Sokadik keserű pirula a sorban, mit mostanság le kell nyeljek, de ezzel meg én bírok el. Vagy legalábbis ezt mutatom, miközben pajzsomat lejjebb engedve engedek teret a bennem lakozó feketeség érzéseinek, véleményének Castorral szemközt. Még egy végtelennek tetsző, feszített pillanatig megül a csend közöttünk, mikor közli, ne fáradjak... majd nemes egyszerűséggel teszi le hátsóját a bennem lakozó nőstény, ahogy kissé hátrább dőlök én magam is a székben ülve, hátammal a támlához simulva. Legyen így. - Oda-vissza lesz a lehetőségtől. - Halk, kétkedő szusszanással nyugtázom az egészet, nem specifikálva, hogy melyik utódjára is gondolok éppen. S még mielőtt bármit reagálhatna megjegyzésemre, felemelem tenyereimet is megadóan. Eszem ágában sincs beleszólni, hogy cseszi el az alapvetően sem rózsás helyzetet esetleg még jobban, legyen ez az ő gondja innentől, miképp kívánta azt. Külső szemlélő számára lehet valami végtelenül komikus abban, ahogy szinte másodpercre pontosan egyszerre nyúlunk az előttünk levő poharakért, s hajtjuk le a még benne levő italt, hogy szavait követően már-már cinikusnak tetsző, árnyalatnyi mosoly kússzon ismételten képemre. - Ha már viszek belőled valamit, a teljes pakknál kevesebbel nem fogom beérni, elhiheted...! - Fenyegetés vagy ígéret? Talán mindkettő valahol, de leginkább békülékenynek tetsző, baráti odaszúrás most csupán a megjegyzés, mely efféle tónusban is folytatódik, ahogy hozzáteszem: - Tényleg kösz és... viszlát a vacsorán. - Remélem tényleg tudod, mit csinálsz, mert volt elég gondolkodni valóm enélkül is, ami azt illeti. Felemelkedve ültemből végül nemes egyszerűséggel jobbomat nyújtom felé, búcsúzásként távozásomat megelőzően. Igaza van, a barátságok sosem zökkenőmentesek. Mégsincs más illető az Utódok között, akivel nyugodtabban vágnék bele ebbe az egész őrült helyzetbe, mint vele az oldalamon.
Hiába volt neki sokkal nagyobb szüksége arra, hogy el tudja hinni, hogy az idő majd helyre tesz mindent, a saját nyűgjeimmel kapcsolatban valahol talán magamat is nyugtattam a szavaimmal, és leltem megnyugvásra Emily visszaigazolásából. Mindebbe pedig az is beletartozik, ahogyan őszintén nyilatkozik a velem kapcsolatos, jelenlegi érzéseiről, mindarról, ami az évek alatt lettem a szemében, és amit, ha elengedni nem is, de átformálni mindenképpen szükséges volt részéről. Nem azt mondom, hogy Ő a kedvenceim közé tartozott - de mégis. Egy Alfának ne legyenek kivételezettjei. Ő sem volt az, mégis értékes helyet foglalt el a szívemben, de ennek ellenére minden valaha volt törvényem rá is ugyanúgy vonatkozott, még akkor is, ha adott esetben kellemetlenebb volt rá kiszabni egy-egy büntetést vagy kényelmetlenebb feladatot. És talán pont ez a rengeteg, régi beidegződés segít abban, hogy ne rántsam el a kezem az övéről, amint megrándul, hanem kitartóan tartsam ujjaimat a kézfején, megvárva, amíg kissé magára talál. A kézfejemre simuló tenyere, a szavai pedig visszaigazolnak, hogy jól döntöttem. - Hidd el nekem, hogy akkor majd szólok. Sosem gondoltam, hogy valaha a terhemre lenne, hiszen pontosan tudtam, hogy Ő maga is csak olyankor keresett volna, amikor már minden lehetőséget végigmért, és ennek ellenére is bizonytalan maradt. Abban a közös jövőben, amit kettőnkkel magam előtt láttam, nyoma sem volt felesleges ostobaságoknak.
Valahol talán tényleg örülnöm kellene annak, hogy olyan kölyköm és unokám van, akiért akár egy Vérvonalfő is ölre menne. Tekinthetném ezt úgy, hogy egy helyett két hatalom vigyáz rájuk, és ettől még talán meg is hatódtam volna, ha az autoritásomat nem kérdőjelezte volna meg a Legerősebb, főleg úgy, hogy bármennyire is legyen kellemetlen, végső soron igazam volt. És még ha emiatt egy burkolt fenyegetéssel is lettem gazdagabb, inkább legyen így, feljegyzem a kis fekete noteszembe és zsebre vágom, mintsem Alignak ámokfutása miatt valaki egy napon méltatlan prédaként tekintsen a családomra. Főleg úgy, hogy a kölykeimnek előtte nem volt a választási lehetőséget meg sem közelítő helyzet teremtve. Na, nem mintha én hagytam volna őket dönteni, de velem még mindig jobban járnak, mint a Bukott Atanerkkel, nemdebár? - Sosem érdekelt különösebben egyik boldogsága sem, amíg a tetteim a javukat szolgálták. Hiába emeli felém a tenyereit, engem nem fog csak úgy elcsendesíteni, még akkor sem, ha már akár meg is tehetné. A véremben volt, hogy az enyém lehessen az utolsó szó. És ez a mondat, ha hajlandó meghallani, még neki is baráti tanácsként szolgálhat. Mert mindent összevetve, és Emilyt ismerve, végeredményben Ő is csak egy nőstény volt. Egy ponton túl hajlamos érzelmi felindulásból reagálni. Mint aki nem győzi kivárni, úgy kacagok fel szinte már várakozással a hangomban arra, hogy a teljes pakkot óhajtja. Elismerően bólintok. A szavaiban benne van minden, amit eddig tőlem valaha eltanult. Helyes. - Annál kevesebbre én sem fecsérelném az időmet. Értse, ahogy akarja. Mert ha egyszer odáig jutunk, akkor találkozzunk évtizedekkel később, valahol a világ túlfelén úgy, hogy legalább az egyikünk levedli magáról azt a testet, amibe születtünk. És ha meg kell hoznom a döntést, nem volt kérdés, hogy inkább Ő, mint én. Már nem volt kötelességem meghalni érte. De mindezt leszámítva a mosoly ott maradt az arcomon, és valami azt súgta, hogy ez a helyzet sem lenne ennyire fekete és fehér, ha oda sodor az élet. - Ciao, Isobelle. Ahogy távozóra fogta, úgy az érkezésekor letett újságot újra a kezeimbe vettem, és mintha a beszélgetés meg sem történt volna, olvastam tovább. Intettem a pincérnek, hogy töltsön újra. Azzal még ráértem foglalkozni, hogy miként alakítom a vacsorát. Egyébként is szerettem improvizálni. De nem hogy gondterheltté nem tett ez a kis reggeli beszélgetés, összességében még jobb kedvem is lett tőle. Feldobott a tudat, hogy újra láthattam Emilyt, és hogy a maga kitekert módján, de akkor is része volt annak az egységnek, ami hozzám tartozott és amit a családomnak neveztem. És már alig vártam, hogy a vacsora alatt ezt is bebizonyíthassam neki. Azzal együtt, hogy téved. És hogy a kölykeim a Pokolba is követnének, ha oda ráncigálnám le őket. De épp ellenkezőleg - mert bármennyire tűnt is másként, mi már szó szerint megfogtuk az Isten lábát. Az pedig csak rajtunk áll, hogy emiatt örök hálát érzünk-e, vagy a bokájánál fogva rántjuk le a trónjáról azt a pökhendi szarházit.
*Egyszer mindent ki kell próbálni! Miután beültem a hotel kávézójába, már a második alkalomra gondoltam. Egészen kellemes hely, nem is értem miért nem látogattam el ide korábban. Persze! Achilles ilyen helyekre sosem vitt. Most sem városnézés címén jutottam el ide, de ha már itt vagyok, alaposan körbejárom majd a helyet. A kísérőmet „lepasszoltam” amúgy is volt dolga bőven, s mivel falkaterületen vagyok, és egy másik farkassal találkozom, kaptam egy kis szabadidőt. Emilyt én kerestem, nyilván. Egy ötven év feletti farkasnak nem rám van szüksége, Emily pedig túl volt ezen a koron jócskán. Nekem viszont rá volt szükségem több tekintetben is, úgy terveztem, hogy összekötöm a kellemeset a hasznossal, aztán majd meglátjuk melyik jön be a kettőből, lesz-e kellemes. Hasznos mindenképp. A Holyday Inn minden tekintetben jó választás volt a részemről, sok minden van itt amit kihasználhatok, hogy az elgondolásaimat megvalósítsam, s ha csak egy kellemes csajos délutánt szerzek magamnak, már megérte. Az ablak mellett választottam asztalt, amíg várakozom, legalább legyen látnivalóm, és erre a nézelődésre a hatalmas franciaablakok kiválónak bizonyultak. Nem mondom, hogy nem volt bennem félsz vagy izgatottság, mert hazugság lenne, mégiscsak egy száz +-os farkassal találkozom, de vele nem zördültem össze és ez adott némi reményt arra, hogy pozitívan zárom a mai napot. Kellemes társaság volt, eltekintve attól, hogy egy faág állt ki belőlem, amit ő húzott ki és nem igazán a csevegés tette ki a fő gondolataimat, de ami késik, nem múlik. Helyet foglaltam az asztalnál, félig a bejárat, félig a kinti világ látványa felé fordulva, így mindkettőt szemmel tudtam tartani és csupán egy pohár vizet rendeltem, egyelőre. Várok valakit, mondtam és egy bájos mosollyal helyre is tettem az információt a pincérnél. A kabátomat, táskámat a szomszédos székre helyeztem azzal az aktával együtt, amit magammal hoztam prezentáció címén, hátha szükség lesz rá. Kezdetleges volt, tulajdonképpen csak terv és nagyrészt számok, grafikonok tették ki…még nem tártam a falka és ezen belül Sheila Grandmore elé a terveimet. Jobban meg akartam alapozni, mielőtt bemutatom, jóllehet a szervezés nem az én világom volt, legalábbis sosem csináltam még ilyet, de beszélgetni remekül tudtam, ehhez meg az kell. Ezen túl…nos Emily a vérvonalamhoz tartozott és mint olyan, másban is segítségemre lehetett. Tudtam, hogy sokkal fogok tartozni, de valamit valamiért. Persze ha sikerül bármire is rábeszélni. Az első találkozás alkalmával úgy vettem észre, nem szereti a nyilvánosságot, a szereplést, inkább a háttérben szeret maradni. Lássuk be, a tervemben, ezzel együtt nem kevés buktató volt, de egyrészt ez nem lehet akadály mindjárt az első lépéseknél, másrészt mindenkinek jobb, ha ilyen dolgokkal foglalkozom, ismerkedem, tanulok, minthogy elkóboroljak valamerre és én lássam kárát. Minden elhatározásommal felvértezve, kellemes de izgatott hangulatban vártam Emily-t, mindezt azonban elzártam a pajzsom mögé, csak annyi rést hagytam, amennyi feltétlenül szükséges volt és roppant büszke voltam magamra, hogy ez sikerült. Megy ez mint az ágyba szarás….már ha valaha tettem volna ilyet. Lassan, ráérősen kortyolgattam a vizemet azzal a tudattal, hogy később majd lesz ennél erősebb is, és nem feledtem azt sem, hogy Emily inkább whisky típus, ezért már jó előre rákérdeztem, biztos ami biztos; van-e jófajta whiskyjük. Volt. Amikor Emily megérkezett, felkaptam a fejem és mosolyogva üdvözöltem. Fel is álltam, jóllehet nem gondoltam arra, hogy kapható egy csajos ölelésre, de hátha…* -Szia Emily! Örülök, hogy sikerült elszabadulnod. *Nem mellesleg, hogy időt szakít rám, de a mondatban, a hangsúlyban ez is benne volt. *
Kezdőlap
//
//
