- Te jó ég! – csúszott ki a számon akaratlanul is, amikor meghallottam, hogy télen milyen hideg szokott lenni. – Akkor most már biztos, hogy csak akkor fogok kimozdulni, ha feltétlenül muszáj, és jó hat réteg ruha nélkül egy tapodtat sem megyek! – jelentettem ki határozottan. Ez azért még kevés lett volna, hogy eltántorítson, hiszen ez volt a legkisebb dolog. Azon több múlt, hogy Emma mit hoz majd ki belőlem, valamint Castor milyen döntést hoz meg velem kapcsolatban. Lehet, hogy már nem is leszek itt, mire beköszönt az igazán hideg. – Bár fogalmam sincs még, hogy meddig maradok… Lehet, hogy csak jövő hétig! – vonogattam a vállaimat könnyedén. Azért jött a kicsit jobb hír is, a tavaszi, vagy inkább nyári időjárási viszonyokról. - Azt a 37 fokot sokkal jobban szeretem, nálam a 20 fok még inkább tavaszi időjárásnak mondható – azért mosolyogtam rá, mert kedves volt tőle, hogy ennyire közvetlenül beszélt nekem ezekről a dolgokról. Jobb volt első kézből hallani, mintha utána olvastam volna, hogy mire számíthatok, ha úgy alakul, hogy fairbanksi lakos válik belőlem is. Hogy én azt mennyire szerettem volna, azt nehéz lenne szavakba önteni! Szerencsére nem is volt rá szükségem, mert elég hamar sikerült elterelnie a figyelmem arról a dologról, ami aggasztott már napok óta. - Dehogyis! – legyintettem nevetve. Azt mégsem mondhattam neki, hogy hallottam a párbeszédüket, amit tőlem méterekkel arrébb folytattak, de én abból és a férfi viselkedéséből vontam le ezt a következtetést. Egészen biztos, hogy nem is figyelt fel rám, csak amíg a rendelésemet vette fel, és engem szolgált ki éppen. Ez minden. – Rám nem nézett úgy, ahogyan rád! – cukkoltam egy kicsit tovább, pedig alig néhány perccel ezelőtt ismertem meg. Talán mégsem kellene ennyire hamar ilyen közvetlenül viselkednem idegenekkel, mert Duane-ről is azt hittem először, hogy egyszerű ember, aztán tessék! Ő életem első őrzője. Mi van, ha Flora is egy közülük? Bár az ő közelében nem éreztem semmi szokatlant, szóval egészen biztos, hogy nem erről van szó. Ő csupán egy kedves és barátságos lány. - Akkor biztosan átérzed, hogy milyen nehéz ez így első körben… - utaltam a hatalmas környezetváltozásra, az időjárásra, meg úgy mindenre egyszerre. Közben érdeklődéssel hallgattam, amit magáról mesélt, és eszembe sem jutott, hogy esetleg hazugságot ad elő nekem, valamiféle betanult szöveget. Ahhoz túl őszintének tűnt, bár meglepett, hogy ennyire részletesen mesélt, de én is elég közvetlen vagyok, ha jobban belegondolok. – Tényleg? – nyíltak nagyra a szemeim, amikor meghallottam, hogy van még két ikertestvére. – Még sosem találkoztam senkivel, aki egy a hármas ikrek közül! – mondtam teljesen elbűvölten. Én el sem tudtam képzelni, hogy milyen lenne, ha még két ilyen lány szaladgálna a városban, mint amilyen én vagyok. Ráadásul még a nevük is hasonlított! - Rendben, ezt majd észben tartom! – nevettem jókedvűen, amikor előre figyelmeztetett, bár esetemben nem állt fent az a veszély, hogy összekeverjem őket. Illat alapján nem lett volna nehéz rájönnöm, hogy nem Florával sodort össze a szél, bár ezt neki nyilván nem mondhattam. – Akkor lehet, hogy én jól kijönnék Fridával, én is kedvelem a kellemesebb hőmérsékletet – de erre már biztosan magától is sikerült rájönnie az eddig elmondottak alapján. – Én Detroitból jöttem, és az én szüleim is meghaltak… - árultam el egy keveset magamról, legalábbis a saját fedő sztorim egy kis részletét. – Engem a nagybátyám nevelt fel, és igazából még nem is éltem máshol. Emmához is csak látogatóba jöttem, de még lehet, hogy itt fogok maradni hosszabb időre – könnyedén beszéltem én is, mert sokat magoltam be, hogy kinek mit is mondtam magamról. - Igen, ő! – bólogattam. Meg sem lepődtem annyira, hogy ismerte a nevét, lehet, hogy afféle helyi híresség? Ha folyton a közelében leszek – már ha úgy alakul, ezt nem szabad elfelejtenem! -, vajon mit fog mondani, kije vagyok én neki? – Biztosan szívesen megcsinálná nektek, elég ügyesen dolgozik. Bár lehet, hogy elfogult vagyok egy kicsit! – nevettem fel jókedvűen. Én annyira nem szerettem a képeket, mert egy sem volt nekem a családomról. Nem sokkal az átváltozásom után még megkíséreltem gyűjteni azokat, amiket az újságokban találtam róluk, de Colin rájött és elégette az összest. Azzal vette el a maradék szándékomat is azzal kapcsolatban, hogy valamennyire ragaszkodjak a régi családomhoz. Most már nem mutattam, próbáltam túllépni rajta, de sokszor hiányoztak még mindig. Még szerencse, hogy Flora ilyen könnyedén beszélt tovább, mert így nem merültem bele az önsajnálat mocsarába. - Ó, hát annak nagyon örülnék! Tényleg, iszonyatosan hálás lennék érte, Flora! – lelkendeztem egyből, már csak egy önéletrajzot kellett volna megírnom sebtében. – A 102-esben! – adtam meg a szobaszámomat, mert az csak nem hatalmas titok. – Bármikor nyugodtan felkereshetsz, amint hallasz valamit. Tényleg! – a szám máris fülig ért, és már alig vártam, hogy elújságoljam Emmának. Persze lehet, hogy ő egyáltalán nem fog örülni annak, ha tervezgetek ebben a bizonytalan időszakban, de ő mondta, hogy legyenek céljaim, nem? Én pedig most tettem egy lépést az egyik felé.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Nem mondok semmit, csak egyre jobban vörösödik a fejem. Még szerencse, hogy én nem vagyok vérfarkas, és nem hallom azt a párbeszédet, ami a két férfi között lezajlik rólam. Elég félénk vagyok a férfiak terén így is, éééés nem biztos, hogy jót tenne a jövőben a tény, ha tudnám, hogy hogy is mondjam… a férfi kollégák suttognak rólam a hátam mögött. Azt szokták mondani, hogy házi nyúlra lőni elég rizikós dolog, és lehet ebben némi igazság. Nem mintha én annyira nagy párkapcsolati szakértő lennék, mert még csak barátok se volt, pedig már itt vagyok 41 éves… de attól még láttam egyet s mást a környezetemben, amiből ezt leszűrhettem. - Igen, de ne aggódj. Biztos könnyebb lesz neked, mert van valaki ismerősöd itt, akire támaszkodhatsz. – Nyugtatgatom. És ez valamilyen szinten nekünk, őrzőknek is jó hír, hiszen egy már itt élő vérfarkashoz érkezett, akit ismerünk. Így valószínűleg ő is rá fog nézni a körmére, hogy ne legyen gond vele. - Tényleg. – Bólintok mosolyogva. Általában mindenki felderül, ha megemlítem, hogy hárman vagyunk. - Egyébként szerintem nem olyan nehéz megkülönböztetni minket. Már csak a stílusunk miatt sem… Mindhármunknak más az egyénisége, ráadásul Frida inkább apukánkra hasonlít kicsi szerintem… neki például könnyen barnul a bőre. Bemegy a szoliba, és úgy jön ki onnan, mint egy csoki csoda. Mi meg Fionával inkább fehérebb bőrűek vagyunk, és jobban is hasonlítunk, mint Fridával. Persze ezt azok nem annyira veszik észre, akikkel ritkábban találkozunk, de akik jobban ismernek, azok könnyebben megkülönböztetnek. – Merülök el kicsit jobban a témában, de nem hiszem, hogy ezzel Cassie-nek baja lenne, hiszen ő volt az, aki érdeklődött. - Michiganben van, ugye? – Kérdezek rá, mert nem tudom pontosan. - Arra soha nem jártam. Elég messze van Arizonától. – Hála a jó Istennek. Azért volt annyi eszem, hogy jobban utána néztem Arizonának, és Tucsonnak is, biztos ami biztos. Soha nem lehet tudni, hogy véletlenül mikor jön valaki pont onnan, és elég hülyén venné ki magát, ha nem tudnék semmit a szülőföldemről, ugye? A jó álcához elengedhetetlen a biztos háttértudás, én pedig mindig… minden téren alapos vagyok. - Sajnálom. – Mondom őszintén, mikor megtudom, hogy ő is elárvult. Tudom milyen fiatalon elveszíteni a szülőket, és mennyire nehéz tovább élni nélkülük. - Testvéreid vannak? – Kérdezem. Nem tett róluk említést, de attól még lehetnek. Felderül az arcom, amikor a nagybácsit említi, mert nekem egyből Barna jut eszembe. - Nahát. Nekem is él még az anyai nagybátyám… és igazából ő az utolsó élő rokonunk, akivel tartjuk a kapcsolatot, de már őt se láttuk azóta, hogy eljöttünk otthonról. Nagyon hiányzik, és iszonyú jó fej. – Nincs szinte olyan nap, hogy ne gondolnék Barnára, és Bergenre. Gyakran hívom fel telefonon, hogy halljam a hangját, vagy skype-on, mert ott legalább láthatom is. Persze protektorként csomó dolga van, de mindig szakít egy kis időt ránk is. - 102. Oké, megjegyzem. Mindenképp szólok, ha van valami. Biztos, hogy ha behívnak interjúra, akkor lesz gyakorlati feladat is. Az önéletrajz igazából csak rutin… sokkal többet nyom a latba, hogy a konyhában mit tud produkálni valaki. Javaslom, hogy fusd majd át a desszert kínálatunkat, és ha valamelyiket még nem készítetted, nézz utána a receptjének, hátha onnan kérnek majd, hogy készíts el valamit. – Kacsintok rá, adva egy tippet. Igazából annak idején engem is így felvételiztettek. Will kitaposta nekem az utat a Holiday Inn-be, de az „i”-re a pontot Castor tette fel. Nem engedne a konyha közelébe – informátor ide vagy oda – ha nem lenne megelégedve a munkámmal. Tovább iszom a capuccinomat, mielőtt teljesen kihűlne, mert úgy már nem olyan élvezetes az íze.
- Igen, azt hiszem, hogy igazad van! – bólogattam mosolyogva. Nagyon jó volt tényleg, hogy számíthattam Emmára, legalábbis egy bizonyos ideig mindenképpen. Ha letelik az egy hét, és nem születik kedvező döntés velem kapcsolatban, akkor ennyi volt, nincs tovább. Erre azonban most még egyáltalán nem szerettem volna gondolni, mert csak feleslegesen hangolnám le magam vele. Csak és kizárólag előre szabadott nézni, de azt sem túlzottan távolra. A jelenben akartam élni, kiélvezni, hogy most itt egy kedves új ismerős, és ennyi. Délután meg gyakorolni fogok Emmával, ahogyan mindig! Sajnos néha hajlamos vagyok túlbonyolítani a dolgokat. – Bár, ha ő nem lenne itt, akkor eleve nem is jöttem volna fel ide északra. Előtte még sosem voltam ennyire fent, meg nem is nagyon utazgattam, ami azt illeti… - vallottam be neki őszintén, és meg sem fordult a fejemben, hogy ő ezeket az aprócska kis információkat bizony jelzi velem kapcsolatban. - Ezt észben fogom tartani! – mosolyogtam vidáman. Azért is oszlatta el minden nem létező gyanúmat, mert ő ugyanúgy mesélt nekem a családjáról, mint én neki magamról. Egy őrző csak nem tenne ilyet, ugye? Ők tartani szoktak a farkasoktól, pedig én aztán tényleg nem vagyok valami ijesztő szerintem. Jó, tudom, hogy ha elveszítem a kontrollt, akkor nem ismerek se barátot, se ellenséget, de attól még nem használtam volna fel semmiféle információt egyetlen olyan ember ellen sem, akit szimpatikusnak találtam. Most legalábbis nem tudtam elképzelni, mert még sohasem volt rá szükség, hogy ilyet tegyek. – Ha tovább maradok, akkor még az is lehet, hogy velük is fogok találkozni, igaz? – inkább csak költői kérdés volt a részemről, nem több. - Igen, ott van! – erősítettem meg, azt meg inkább hozzá sem tettem, hogy sohasem éreztem az otthonomnak azt a várost. Philadelphia volt az én igazi szülővárosom, de oda soha többé nem térhetek már vissza, ez egyértelmű volt számomra még mindig. – Tényleg elég messze van, de én meg ott nem jártam még sosem. Nem nagyon mozdultam ki sehová – ez így ebben a formában nem teljesen volt igaz, mert emberként sokszor jártunk apával a meccsekre, ha mennie kellett más városokba, de ott pont nem voltam soha, ahonnan ő származott. Ha pedig lettem volna, akkor sem jönnék rá a hazugságra, az is biztos. - Köszönöm! – szomorkás mosolyom elég meggyőző lehetett arról, hogy tényleg nagy veszteség volt számomra a szüleim elvesztése. Mindegy, hogy ténylegesen is halottak, vagy csupán számomra azok, a lényegen nem változtatott. – Nem, sajnos nincsenek… - válaszoltam magától értetődően. De hát voltak testvéreim, szám szerint négyen is, mégsem tudtam róluk az égvilágon semmit. Biztosan régen megházasodtak és családot alapítottak már, de én erről mit sem tudhattam. Nem ismerhettem meg az új családjukat, nem lehettem része az életüknek. Ez a gondolatsor annyira lehangolt, hogy valószínűleg még az arcomra is kiült. - Az én nagybátyám nem annyira jó fej sajnos… - sóhajtottam gondterhelten, mint mindig, amikor Colin eszembe jutott. Kifejteni nem nagyon akartam, mert nem lett volna értelme. Bizonyára nem is érdekelte, meg nem szívesen hazudtam senkinek, de attól még időnként muszáj volt megtennem. Ez a mostani alkalom is pont megkövetelte tőlem, ha nem akartam lebukni rövid úton. Legalább mindenkinek ugyanazt adtam elő, akinek egy kicsit meséltem magamról. - Igen, ezt gondoltam! – mondtam immár jóval izgatottabban, amikor a munka került szóba. – Ilyenkor egy kicsit mindig izgulok… - vallottam be mosolyogva, leplezetlen örömmel. – Úgy lesz, köszönöm a tanácsodat, tényleg nagyon kedves tőled, hogy így segítesz! Már napok óta nézelődök az álláshirdetések között, de még mindig nem bukkantam rá semmi olyanra, ami megfelelő lett volna a számomra. Bár nem is reménykedtem túl sok lehetőségben, azért nem olyan nagy ez a város… - húztam el egy picit a számat reményvesztetten, de Flora reakciója és tanácsai mégis reményt adtak. Lehet, hogy még egy célomat sikerül majd megvalósítanom? Nem tudtam eldönteni, hogy Emma vajon büszke lesz ezért, vagy inkább mérges?!
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Van egy kicsi lelkiismeret furdalásom. Igaz, hogy Cassie invitált meg az asztalához, de ha innen elmentem, le kell adnom Will-nek róla a jelentésemet. Cassie nagyon kedves, és talán kissé naiv lány… a bizalmába avat, és attól tartok, ha egyszer kiderül rólam, hogy valójában őrző vagyok, akkor majd azt hiszi, csak azért álltam vele szóba, hogy kémkedjek utána, pedig ez egyáltalán nem igaz. Szeretek barátkozni, új ismeretségekre szert tenni. Nem szoktam annyira reklámozni, de én a vérfarkasokat is kedvelem, annak ellenére, hogy a családom széthullását, apa elvesztését valahol nekik köszönhetem. Mégse hibáztathatok egy egész fajt, néhány tette alapján, ez egyáltalán nem lenne fair. Pláne, hogy apa se volt szent. - Akkor neked ez most tényleg egy elég nagy kaland. Bátor vagy, hogy bevállaltad. Főleg így, egyedül. Én a nővéreimmel utaztam mindig. Ha arra gondolok, hogy egyszer esetleg egyedül kéne útra kelnem… hááát… - Nem fejezem be a mondatot, csak enyhén elhúzom a számat. Nem tudom, hogy képes lennék-e rá, annyira össze vagyok velük nőve. Megszoktam, hogy folyton együtt vagyunk… és mindig együtt vágtunk neki az ismeretlennek, az új életnek. Az is eléggé megviselt, hogy Barnától el kellett válnunk Bergenben. Nem tudom mit kezdenék akkor, ha a nővéreimtől is távol kerülnék. Nem is szeretném megtudni, és nem is gondolok inkább erre, mert nem szeretném kísérteni a sorsot. - Fairbanks nem olyan nagyváros, szóval minden esély megvan rá. – Bólintok. Egyébként, remélem hogy nem fog velük összefutni. Nem azért, mert Frida hozzám képest egy cafka, Fiona meg olykor túl merev, mert túlzásba viszi a felelősségteljességet, hanem azért, mert rajtuk megérezhetné, hogy őrzők. Persze ez nem feltétlenül jelenti azt ugyebár, hogy nekem is tudnom kellene az őrzőségükről, de felkeltheti benne a gyanút, hogy esetleg én is az vagyok. Pláne, ha mindkettejükkel összefut. Mert hát ugye ahol három testvérből kettő őrző, ott valószínűleg a harmadik is az, még ha nem is lehet egyértelműen megállapítani. Egyébként itt biztos nem fog velük találkozni. Pont az incognitom miatt nem jönnek a hotel közelébe se, nehogy lebuktassanak. Az informátoroknál fontos, hogy megőrizzék a valódi kilétüket, és elég régóta vagyunk már őrzők ahhoz, hogy ne kockáztassanak. Ha valami van, telefonon szoktak üzenni, de nem tolják ide az arcukat. - Kár. – Sajnálkozok én is. Tudom mennyit jelent az, ha valakinek van testvére. Főleg, hogy a szüleink már nem élnek. - Oh. Sajnálom. – Húztam el kicsit a számat. Nekünk szerencsénk van Barnával. Nagyon-nagyon sokat köszönhetünk neki. - Hát, én is alapvetően izgulós fajta vagyok, de ha konyhában vagyok, ott elég magabiztosan mozgok, szóval ott legalább nincs lámpalázam. Inkább a konyhán kívül érzem magam olykor elesettnek. Amennyire jól eligazodok ott, annyira nehezen találom meg a helyemet a világban. – És ezzel egyáltalán nem állítok valótlant. Néha úgy érzem, hogy túlságosan is esetlen vagyok. Irigylem Fionát, és Fridát, amilyen magabiztosak, és bátrak. Itt vagyok 41 évesen, és még csak egy kapcsolatom se volt, annyira félénk vagyok, és annyira bebújok a kis csigaházamba, ha valaki közeledni próbálna hozzám. Pedig szeretnék ám én is szerelmes lenni… csak mindig úgy érzem, hogy hülyeségeket beszélek, és ütődött vagyok, és nem vagyok elég jó. Kisebbségi komplexusom van, és hiába mondják a nővéreim, hogy semmi okom rá… egyszerűen bestresszelek az olyan helyzetekben. - Nagyon szívesen segítek, ha tudok… és igazán nem nagy fáradtság megkérdezni. Tényleg nem nagy dolog… és amúgy se rajtam múlik ez. – Nem tudom, hogy milyen cukrász, de szimpatikus lány… lelkes, és kedves. Szerintem nagyon jól illene a csapatba, és a többiek is hamar megkedvelnék… éééés nem utolsó sorban rajta tudnám tartani a szemem. Szinte biztos vagyok benne, hogy még nagyon fiatal farkas, és ha bajba kerülne, akkor talán idejében tudnék lépni, és megakadályozni, hogy a bajból nagy galiba alakuljon ki. Kedvelem Cassie-t, és ha jó cukrász, akkor nagyon örülnék neki, ha munkatársak lennénk… és talán barátnők is. Bár… nem tudom, hogy egy barátságot lehetne-e alapozni egy hazugságra… és arra, hogy őrző-létem miatt róla is jelentenem kell a protektorátus felé.
- Ó, nem olyan vészes, mint amilyennek elsőre tűnik! – legyintettem egyet könnyed mozdulattal, ajkaimon ugyan mosoly ült, de kissé talán szomorkásnak lehetett volna nevezni. – Én sem tudtam elképzelni még nemrég, hogy egyedül nekivágjak egy másik városnak, és el is érjek oda mindenféle gond nélkül, de sikerült – mint azt nyilván ő is látta, hiszen itt voltam. Ráadásul nem volt rajtam kívül senki, akit a kíséretemnek lehetett volna nevezni. Csak és kizárólag Emma volt nekem, és ezt bőven elégnek is éreztem. Néha talán még az is nyomasztott, de én jöttem utána, mert azt akartam, hogy ő váljon a teremtőmmé. Ez jelenleg minden másnál fontosabbnak tűnt számomra. - Majd meglátjuk! De legalább majd mondhatom azt, hogy őket is ismerem. Nem rosszak az új ismerősök egy idegen helyen… - én Florával ellentétben sokkal lelkesebben kezeltem ezt a dolgot, már ami a nővéreit illeti. Mivel vele kapcsolatban meg sem fordult a fejemben, hogy veszélyt jelenthetne rám, így arra sem gondoltam, hogy a nővérei esetleg őrzők lehetnének. Egész életemben eddig egyszer találkoztam őrzővel, mennyi esélye lenne annak, hogy újra belebotlottam egybe ilyen rövid idő alatt? Jó, ha logikusabban gondolkoznék velük kapcsolatban, akkor azt mondanám, hogy sok, mert Duane talán rám állította őket a találkozásunk után. Florát azonban én invitáltam az asztalhoz és nem ő intézte úgy, hogy ideülhessen. Ez azért sokat nyomott a latba. - Igazából én is egészen magabiztosan mozgok, ha sütnöm kell. Valahogy ott úgy érzem, hogy önmagam vagyok és mindenről tudom, hogy miért van, és hogyan csináljam. De úgy még nem nagyon kellett semmit sem csinálnom, hogy ennyire sok múlt rajta és ilyen vizsgáló szemek előtt… - vallottam be őszintén, hogy miért van bennem némi félsz. Erről nem tehettem, szerintem teljesen természetes dolog, mert azt jelenti, hogy sokat jelent nekem és komolyan gondolom ezt. Ha lett volna itt munkám, akkor talán még jobb esélyem lehetne arra, hogy itt maradhassak. Akkor legalább nem lennék ingyenélő, akit a falka tart el. Az önbecsülésemet is helyrerázná valamelyest. - Igen, azt gondoltam… - sóhajtottam szomorkásan. – Egy kicsit azért sajnálom, hogy nem lesz benne szavad, akkor hátha nagyobb esélyem lenne. Bár még lehet, hogy nincs is álláslehetőség, igaz? – jutott eszembe hirtelen, mielőtt még túlontúl belelovallnám magam. Akkor csak nagyobb lenne a csalódás a végén, azt pedig nagyon nem szerettem volna. Így is annyira sok volt a rizikó ebben az egész őrült vállalkozásban, amibe belevágtam, hogy ez már csak pluszként hangolt volna le, ha szintén nem érem el a célomat. De legalább volt célom, ugye? Volt valami, ami adott erőt és tenni akarást. Amikor megérkeztem, mindezeknek híján voltam, tartva Emma válaszától, és úgy minden rám váró dologtól. Még most is megmaradt a kis félelem, de már korántsem annyira. Úgy kezdtem érezni, hogy talán van esélyem rá, hogy bekerüljek a falkába. Csekély, de akkor is volt. - Te is szoktál sütni, vagy te inkább csak a többi fogásért felelsz? – érdeklődtem kíváncsian. Ha bekerülnék ide, akkor tudni szerettem volna, hogy mennyit találkozhatok majd vele. Legalább a munkahelyen is lenne egy ismerős arc, egy biztosabbnak nevezhető pont.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
- Én Anchorage-ba szeretnék elmenni. Mostanában elég sokszor gondoltam rá. Láttam a neten, hogy van náluk egy antikvárium, ahol régi könyveket is árulnak. Imádom az antikváriumi könyveket, odavagyok értük, pláne amikor régi szakácskönyv akad a kezembe… amibe a régi tulajdonosa belefirkantotta a saját megjegyzéseit, tapasztalatait. Futárral nem lehet náluk vásárolni, honlapjuk is csak azért van, mert egy informatikus hallgató diplomamunkájaként megcsinált nekik egy alapoldalt… legalábbis a néni nekem ezt mondta a telefonba, amikor érdeklődtem. Szóval már egyszer többször eszembe jutott, hogy el kéne látogatnom oda, mert Fairbanks összes antikváriumát végigjártam már, és minden használt szakácskönyvet felvásároltam már a városban. Csak azért eléggé messze van… Szóval nem egy óra átvezetni oda. A nővéreim közül meg egyikük se lelkesedik az ötletért, hogy egy antikvárium miatt annyit utazzanak. Én egyedül eddig nem mertem belevágni, mert bevallom becsülettel, hogy sose utaztam még nélkülük, és kicsit félnék egyedül. Olyan… elveszettnek érezném magam. De látva téged, hogy mekkora utat megtettél, ráadásul tök egyedül… egy kicsit felbátorodtam… és lehet, hogy a következő szabad hétvégémre ellátogatok oda. – Tényleg régóta tervezek már egy Anchorage-i utat, és tényleg nem akarnak a tesóim jönni. Viszont engem nem csak az tart vissza, hogy egyedül nem akarok nekivágni, hanem az is, hogy tudom mennyi ott a kóbor farkas, akik nem tartoznak senkihez, nem tisztelnek se Istent, se embert. Alice esete óta meg Will még jobban félt minket, amire igazából minden oka megvan. Rám is rendesen rám ijesztett az a hím ott a kilátónál… vagyis inkább felbosszantott azzal, hogy csak úgy megcsókolt, meg taperált. Ha csak rá gondolok, megugrik a pulzusom a dühtől. Nem… inkább ne is jusson eszembe. Érezhet némi hangulatingadozást felőlem Cassie, de ezt betudhatja a témának, amit az imént ecseteltem neki. - Irigyellek a bátorságodért, és az önállóságodért. Én mindig, mindenhova a nővéreimmel együtt mentem világ életemben. Lehet, hogy nélkülük nem is tudnék megállni a saját lábamon? – Teszem fel a költői kérdést töprengve. Tényleg mindig, mindent együtt csináltunk, együtt éltünk át. Vajon ha három felé lennénk szakítva, a világ három pontjára, mennyire lennénk „életképesek”, és hasznosak őrzőként? Szerintem nem hiába helyezgetnek minket folyton együtt. Az ikrek között mindig szoros a kötelék, és összehangoltan képesek dolgozni. Szerintem nem akarják megbontani az egységünket. - Ha úgy alakul, zárd ki őket a fejedből. Ne foglalkozz azzal, hogy ez egy amolyan „vizsgahelyzet”, és azzal se, hogy figyelnek. Tudom, hogy nem könnyű, de ha sikerül, akkor azzal lerázod magadról a vizsgadrukk stresszét. Hadd figyeljenek, nekik az a dolguk, hogy figyeljenek… te meg csináld csak a dolgodat úgy, ahogy szoktad. Sok múlik szerintem azon, hogy mennyire stresszel rá valaki egy-egy dologra. Ha valamit túlizgulunk, hajlamosak vagyunk a kapkodásra, és olyan hibák ejtésére, amiket egyénként el se követnénk normál esetben. Beleszólni úgyse fognak közben. Velem se tették, csak figyeltek… aztán megkóstolták. Jó, persze… kicsit para, hogy ott néznek, de tényleg nem szabad feszélyezni magad emiatt. Lelkiekben készülj fel rá előtte, aztán csak arra koncentrálj, amit feladatként megkapsz. – Próbálom hasznos tanácsokkal, és tippekkel ellátni. Nekem annak idején nem volt senkim, aki ezeket elmondta volna előre, igaz én nem is aggódtam túl a dolgot, hiszen Bergenben voltam konyhafőnök, és már előtte is bőven volt tapasztalatom, megszoktam, hogy vannak körülöttem, amikor dolgozok. - Lehet. De ha most nincs is, lehet, hogy lesz belátható időn belül. Időnként elmegy valaki, és jönnek helyette újak. Vannak, akik csak szezonálisan vállalnak munkát. Amikor a szezon letelik, a helyük felszabadul. – Lehet, hogy nem tudnak neki munkát ajánlani a jövő héten, de ha be van adva az önéletrajza, és üresedés lesz, tuti, hogy őt is behívják, ha még itt lesz. - Ha itt a főnök, akkor általában a főfogásokat csinálom… ha nincs itt, és nekem kell helyettesítenem, akkor folyamatosan mozgásban vagyok, ellenőrzöm a többiek munkáját, meg a beszállítókkal tárgyalok. Szóval változó. – Kortyolom tovább a capuccino-mat, mielőtt teljesen kihűlne.
- Szerintem tedd meg! Nem olyan nagy dolog ám, mint amilyennek tűnik, és ha esetleg repülővel mennél, akkor biztosan még rövidebb idő lenne. Nem tudom pontosan, hogy mennyire van messze… - vallottam be őszintén, mert ennyire nem voltam jó Alaszka földrajzából, de talán majd továbbképzem magam, ha véglegessé válik majd a maradásom. Addig azonban feleslegesnek tartottam, hogy beleszeressek a helybe, aztán magam mögött kelljen hagynom. Nem, erre most még gondolni sem szerettem volna. Egyébként teljesen elbűvölt Flora, én ilyenekre még nem is gondoltam, de nagyon tetszett az ötlet. Talán majd én is beszerzek néhány könyvet, ha lesz rá egy kis időm, mert olvasni mindig is szerettem, a receptek pedig valahogy maguktól meg szoktak ragadni a fejemben. Azt hiszem, hogy vannak dolgok, amikhez az embereknek tényleg van érzéke. Nekem talán a sütéshez volt, ami már elég biztató, mert egy dolgot máris fel tudtam mutatni. Bár a farkas léttel kapcsolatban is lennének ilyen kompetenciáim, de hát az egyáltalán nem így működik sajnos. - Vágj bele, egy igazi kaland lesz! – biztattam mosolyogva, mintha bármit is számítana a szavam. Annak azért örültem, hogy ehhez az elhatározáshoz én segíthettem hozzá, így vadidegenként. Még ha nem is éreztem őt kifejezetten annak, hanem inkább egy szimpatikus, régi barátnak. Azt ugyan nem tudtam, hogy mi járt a fejében, de mintha néhány másodpercre szaporábbá vált volna a pulzusa. Csak nem tőlem ijedt meg? Nem, biztosan nem mondtam semmi olyat, amivel elronthattam volna ezt a lassan bimbózó kis kapcsolatot. Végül nem foglalkoztam vele túlzottan, mert mindenkinek vannak dolgok, ami furcsa reakciót váltanak ki az illetőből. Azt hiszem, hogy ez az élet rendje. - Ó, Flora, ne irigyelj! – nevettem el magam önkéntelenül is, de a szavak kétségkívül jól estek. Még senki nem mondta ezt nekem soha, és egyszerűen most is elképzelhetetlen volt számomra, hogy engem bárki is irigyeljen. Emberként még voltak ilyenek, igen, de az már olyan régen volt, hogy el is felejtettem. – Szerintem nem lenne probléma, csak először egy kicsit szokatlan lenne, de szerintem hamar belerázódnál. Hiszen van munkahelyed is, ez máris elég jó alap ahhoz, hogy önálló életed legyen! – árultam el neki a véleményemet, mert többek között én is pont ezért kerestem munkát, hogy úgy érezzem, megállok a saját lábamon is könnyedén. - Hát tényleg nem az! – ráztam a fejemet. – Amúgy is izgulós vagyok egy kicsit… - vallottam be őszintén neki, hát még akkor, ha vizsgahelyzet van? A drukk úgyis ott lesz bennem. – Jól van, így lesz, ha esetleg úgy alakulna, hogy van esélyem bizonyítani! – szusszantam fel, ezzel jelezve az elhatározásomat a dolog iránt. Meg fogom csinálni és nem fogom azzal elrontani, hogy izgulok. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust, mert csak egy esélyem volt. Az ilyenekkel pedig élni kell! Én jó vagyok ebben, tudtam magamról, hát nekik is meg kellett mutatnom, hogy nem vagyok olyan elveszett, mint amilyennek sokszor látszom. - Pont most jön itt a főszezon, igaz? – kérdeztem némi elkeseredéssel, mert akkor lehet, hogy pont most lett új munkaerő náluk, és tavaszig esélyem sem lesz. Az viszont nagyon hosszú idő volt, és engem megrémítettek ezek a kilátások. És azt már megint elfelejtettem, hogy lehet, addigra már nem is lesz helyem a városban. Túl sok az árny a fejem felett, amikről igyekeznem kell nem tudomást venni. – Ez nagyon izgalmasnak hangzik! – mondtam lelkesen, én pedig a narancslevemből ittam néhány kortyot. – Egyszer szeretnék majd egy saját cukrászdát… - jegyeztem meg álmodozón, mert itt ő is afféle főnök volt, ott meg én lehetnék ilyen szerepben.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Miközben erősen törtem a fejem, felhúztam egy kicsit az orromat, ettől orrnyergemnél ráncosodni kezdett a bőr. - Hm. Nem akarok butaságot mondani, mivel nem tudom pontosan milyen messze is van, de mintha valahol azt olvastam volna, hogy kedvező útviszonyok mellett kocsival úgy… hat óra nagyjából… - Mondtam bizonytalanul. - Eddig repülőben még nem is gondolkodtam. – Vallottam be őszintén. Lehet egyáltalán a két város között repülőjárat? Ezt meg aztán végképp nem tudom. Azt tudom, hogy kocsival… vonattal, és busszal megközelíthető. Én nagyon szeretek vezetni, szóval elsősorban azon gondolkodtam, hogy Francikám társaságában látogatnék el abba a városba. Imádom a hegyeket, a hegyi levegőt… a tájat, az erdő illatát… szóval ha csak kivitelezhető, inkább kocsival mennék, és nem felülről néznék le, ahonnan csak kis mohamaszatoknak látszanak a fák. - Hát most tényleg nagyon-nagyon meghoztad hozzá a kedvemet, hogy elmenjek. – Futottak fülig az ajkaim. Már csak Willtől kell engedélyt kérnem… meg a nővéreimmel megbeszélni a dolgot. Sokat számít az ő szavuk. Néha tényleg életképtelennek érzem magam nélkülük. De az biztos, hogy izgalmas lenne abból a szempontból is, hogy kipróbáljam magam, hogy boldogulok egy idegen helyen egyedül. - Aha! Ellepnek minket a síelők, a snowboard-osok… egyébként van egy egész jó jéghoki csapata is a városnak… szóval ezek a jeges sportok is népszerűek. A hóimádóknak, meg azoknak, akik bírják a hideget… igazi paradicsommá válik főszezonban ez a hely. Ilyenkor mindig nagy forgalma van az összes Fairbanks-i vendéglátó… meg szálláshelynek. Rengeteg az idénymunkás is. Szóval ha még nem telített a létszám, lehet pont időben vagy ahhoz, hogy hozzánk megpróbálkozhass a bekerüléssel. – Nem akarok hiú ábrándokat kelteni Cassie-ben, de tényleg lehet, hogy pont mellé áll a szerencse… és lehet, hogy nem véletlen az se, hogy pont ma jöttem be véletlenül dolgozni, holott otthon is olvasgathatnék, hiszen szabadnapom van. - Meg ha szeretsz táncolni… most nyílt a városban egy tánciskola. Csomó féle stílus közül lehet válogatni, szóval van bőven kikapcsolódási lehetőség Fairbanksben is. Annyira nem vagyunk az Isten háta mögött, mint sokan azt hiszik, mikor ide megérkeznek. Kicsit elszeparált ugyan a város, meg hát azért a klíma tényleg nem mindenkinek jön be… de aki akarja, fel tudja magát találni. – Kampányoltam kicsit Fairbanks, és a város lehetőségei mellett. Az asztalra könyökölve támasztom tenyeremet az állam alá, holott nagyon is jól tudom, hogy nem illik könyökölni… de amit Cassie mond, az nagy sóhajt csal elő belőlem, és mosolyt varázsol az arcomra. - Jaj ne is mond… Én saját étteremről álmodozok, már nem is tudom mióta, de… Úgy érzem, hogy sose fog összejönni. Elég nagy anyagi tőke kell egy ilyen beindításához, és elég nagy elhatározás azzal kapcsolatban, hogy hosszabb távon is itt képzeljem el az életem. Csapnivalóan osztom be a pénzemet. Eddig a legkomolyabb befektetésem, amire össze tudtam rakni pénzt, az a kocsim. Hiába lakunk hárman együtt a tesóimmal, és hiába harmadolódik a rezsi, meg minden… de nagyon… nagyon lassan akar gyűlni a pénzem arra az étteremre. Mert tudod, ha egyszer megnyitom majd, olyannak szeretném, amilyennek megálmodtam. Kevesebbel nem szabad beérni… mert az úgy nem olyan lenne, amilyennek én szeretném. Hát, meg aztán szeretek itt is dolgozni. Tényleg tök jó a csapat, szeretem a hoteleket, mert sok új embert lehet megismerni, akik sokfelől érkeznek a világból. Szeretem, hogy itt folyton pörgés van… és kicsit úgy érzem, hogy lelkiismeret furdalásom lenne attól, hogy évekig itt dolgozok… aztán nyitok egy saját helyett, mintegy a hotel éttermének konkurenciájaként. Nem tudom… talán csak én vagy túlságosan aggodalmaskodó, és lelkiismeretes… De nekem tényleg fura lenne azokkal „versenyezni”, akikkel korábban együtt, egy csapatban dolgoztam. – Nekem ez mindig is nagy dilemma marad. Másrészt Willnek itt van rám szüksége a hotelben. Biztos vagyok benne, hogy csak akkor engedne el innen, ha be tudna valaki más informátort építeni a helyemre. Engem már megszerettek itt, elfogadtak. Castor is kompromisszumot kötött Willel, hogy itt lehessek… szóval nehéz ügy.
- Ó, az annyira nem is vészes… - jegyeztem meg mosolyogva. – Mire én ideértem, képzelheted, hogy hány óra volt – forgattam a szemeimet rosszallóan. Azt talán nem mondtam, hogy mivel érkeztem, de ebből már egyértelmű lehetett számára, hogy valószínűleg nem repülővel. Az kétségkívül egyszerűbb lett volna, viszont jóval több pénzbe is kerülne, ami maradjunk annyiban, hogy nekem nem állt a rendelkezésemre. Tény, hogy a busz sem volt túlzottan olcsó, de még mindig jobban jöttem ki így, csak kicsit többet kellett a fenekemen ülni. Volt legalább bőven időm gondolkozni, felépíteni az új önmagamat, még ha egyre nehezebb volt is ragaszkodnom hozzá, amikor ilyen kedves emberekkel találkoztam. Nem szerettem hazudni, de tudtam, hogy szükséges. Szélesen mosolyogtam Florára, mert örültem neki, hogy valakinek én is okozhattam egy jó napot a biztatásommal. Talán meg fogja bánni, hogy elment, de ha meg sem próbálja, akkor erre esélye sincs. Ha én is azon agyaltam volna indulás előtt, hogy mi lesz akkor, ha nem érek el az úttal semmit, akkor most lehet, hogy még mindig Colinnál rostokolnék. Nem lenne túl jó, mert voltak olyan kis reménykedésre okot adó dolgok itt, amik máris többet jelentettek nekem annál, mint amit az a fajankó képes volt adni nekem. - Bár igazad lenne, és tényleg nem késtem volna még le róla. Persze akkor sem biztos, hogy én kapnám meg, de legalább lenne egy esélyem bizonyítani, és akkor hátha elég jó lennék ahhoz, hogy meggyőzzem a vezetőséget! – engem sem kellett azért félteni, belőlem is ömlöttek a szavak, még ha nem is annyira, mint az asztaltársamból. – Gondoltam, hogy sokan jönnek ide telelni, nagyon szép hely. Majd lehet, hogy tényleg megnézem magamnak azt a sípályát, ha már úgyis olyan régen volt alkalmam kipróbálni magam egy lejtős pályán – határoztam el magam egészen lelkesen. Míg én Florának Anchorage-hoz hoztam meg a kedvét, addig ő a síeléshez az enyémet. Igaz, hogy a baseballt mindig is jobban fogom kedvelni, mint a téli sportokat, de ez teljesen természetes volt, hiszen abban nőttem fel. Ettől függetlenül viszont nem zárkóztam el mástól sem, amivel kicsit fejleszthettem is az ügyességemet. Teljesen biztos voltam abban, hogy farkasként egy ilyen teljesen más élmény lenne számomra. - Igazából én is ezt gondoltam… - vallottam be őszintén, mert tényleg nem voltam még ilyen kisváros lakója. – Bár valahol mindig vágytam arra, hogy kipróbáljam a kisvárosi életet, amit a filmekben lehet látni – biztosan nagyon gyerekesnek hangozhatott számára, de szerintem a nagyvárosi élet után ez teljesen természetes. Ez persze nem olyan, mint a haj, hogy mindig olyan kell nekünk, amilyen nem lehet, de nekem már nem volt megfelelő a nagyváros forgataga, pedig régen imádtam. Más soha nem hagyja el ezeket a területeket, de én újdonságra vágytam, tiszta lapra. És Fairbanks talán meg tudja majd ezt adni nekem. – Meglátjuk, én hogyan fogok itt boldogulni! – igaz, hogy nekem nem az időjárás volt a legnagyobb kérdőjel a fejemben, de ezt Florának természetesen nem mondhattam el. - Az még mindig több, mint amire nekem sikerült! – nevettem fel jóízűen. Úgy látszik, hogy egészen hasonlóak vagyunk mi ketten. – Én bérelt kocsival járok, nincs semmi a ruháimon kívül, ami a sajátom lenne – ezt csak azért mondtam neki, hogy ne érezze magát annyira szerencsétlennek, amiért csak egy kocsira futotta. – Tudod, szerintem ragaszkodnunk kell az álmainkhoz! – vélekedtem nagy bölcsen, mintha legalább száz éves lennék már. – Én is azt szeretném majd, ha olyan lenne a cukrászdám, amilyennek elképzeltem. És tudod mit? Mind a kettőnk meg fogja tudni valósítani, csupán az idő a kérdés… - kuncogtam, mert valahol azért tényleg szórakoztatott, hogy nem csak én vagyok ilyen. Mondjuk a pénz kuporgatásában nem is voltam olyan rossz, egyszerűen csak nem nagyon akadt pénzforrásom eddig. - Igen, azt hiszem, hogy te vagy lelkiismeretes – vallottam be neki a véleményemet őszintén. – Sokan nem törődnek az ilyesmivel, és lehet, hogy neked sem feltétlenül kéne. Később jobban fogsz járni saját hellyel, és mivel itt te fontos pozíciót töltesz be, biztosan felvirágoztatnád az éttermedet – vélekedtem mosolyogva, hiába nem ettem még a főztjéből. Talán még arra is sor fog kerülni, amíg a hotelben tartózkodom. – Biztosan nekem is fura lenne, de ezen a területen a verseny úgyis elkerülhetetlen. Ha ez az álmod, akkor tegyél érte! Az is biztosan olyan jó csapat lenne, mint az itteni, ráadásul az a sajátod lenne! – próbáltam ismét lelkesíteni, hiszen mit sem tudtam a háttér információkról és az őrzői feladatairól, amelyek idekötötték.
Flora Ashwood
Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 51
◯ HSZ : 188
◯ IC REAG : 120
◯ Lakhely : Salt Lake City (Utah)
◯ Feltűnést kelthet : Sárga VW Beetle típusú személyautóm, bájos szempilláival ;)
Tényleg nem vészes időben. Nem olyan nagy távolság… csak az ijesztő egy kicsit, hogy ha esetleg bármi történne, akkor hat hosszú órára lennék a testvéreimtől. Rám fér nagyon, hogy egy kicsit önállóvá váljak. Bár nem látszik, de elmúltam már negyven éves… mégis még mindig a testvéreimmel élek együtt. Fel se merült bennünk soha, hogy már életet is élhetnénk. Talán ha lenne komoly kapcsolata valamelyikünknek… de nincs. Vannak dolgok, amikben még tényleg iszonyúan gyerek vagyok. - Hát, gondolom… - Mosolygok Cassie-re. Fogalmam sincs amúgy, mennyit utazhatott, mire ideért, de ha csak Anchorage olyan messze van, pedig ebben az államban van… Utazni egyedül akkor nem szeretek, ha költözésről van szó. Ha tudom, hogy nem térhetek vissza oda, ahonnan elindultunk, hogy az új… ismeretlen hely nem csak egy hétvégi kiruccanás célállomása, hanem az új otthoné, ahol a munkánkat tovább folytatva, de teljesen új személyazonossággal, teljesen új múlttal kell tovább élnünk. Ha azt nézem, hogy egy őrző meddig elélhet ideális esetben, és én még csak mennyi idős vagyok, és az elmúlt húsz évben mennyit költöztem, mennyi új alteregóba kellett életet lehelnem… Remélem nem mostanában jön el az a pillanat, amikor ismét odébb kell állnunk. Szeretném, ha valahol végre kicsit hosszabban is kiköthetnénk, mert így sehol se lehet normális életet megalapozni. - Én ilyen szempontból pont az ellentéted vagyok. Sose éltem metropoliszban. Tucson lakossága alig haladja meg az 520ezer főt, míg például ott van Los Angeles, ahol majdnem 4millióan élnek. Szerintem hosszútávon én a metropoliszok betondzsungelét nem bírnám. Persze minden csak viszonyítás kérdése, mert Fairbankshez képest Tucson nagyváros. – Vontam meg finoman a vállamat. Novi Sadban nem tudom mekkora volt a lakosság, amikor még ott éltünk. Pécs valahogy számomra sűrűbben lakottnak tűnt, persze csak hónapokat éltünk ott, szóval az is lehet, hogy rosszul mértem fel a dolgokat, vagy mi laktunk frekventáltabb helyen. Bled viszont határozottan vidékies hangulatot árasztott, és én imádtam is ezért ott lakni. Bergenről nem is beszélve. - Egyébként meg tudlak érteni. Bár nem láttam annyira sok filmet, de simán el tudnám képzelni az életem vidéken, egy hatalmas gazdaság nagyasszonyaként, ahol mindent megtermelnénk magunknak, és olyanok lennénk az ott dolgozókkal, mint egy nagy és boldog család… - Frida szerint naiv, Fiona szerint idealista vagyok… szerintem csak álmodozó, és ezzel nem ártok senkinek. Maximum lököttnek néznek, vagy csak legyintenek arra, amit mondok. - Fú, hát az nem lehet túl olcsó. Én… - Majdnem elszóltam magam, hogy „Bergenben”, de még idejében észbe kaptam, és köhintettem egyet, mintha a kávét… vagy a nyálamat nyeltem volna félre. - …Tucsonban biciklin közlekedtem, meg a város környékén is. Bár itt nem tenném én se, amilyen hidegek tudnak lenni… nemhogy mi nem bírnánk azt ki, de szerintem még a kerékpár is beadná a kulcsot. – Az utakat elég jól takarítják városon belül, szóval nem a latyakkal lenne gond, hanem magával a hideggel, ami kikezdené a láncot is, a bicikli vázát, meg persze a fékek is befagynának, és a guminak se tenne jót. Bergenben meg se fordult a fejemben, hogy saját kocsit vegyek… ott imádtam biciklin menni mindenhova. Hegynek fel persze nem volt egyszerű mutatvány… lefelé meg élveztem, hogy csak kormányozni kell. - Igen, igazad van. Néha meg kell engednünk magunknak azt a luxust, hogy a saját érdekünket, és álmainkat tartsuk szem előtt. Remélem neked is sikerül majd megvalósítani az álmodat, és saját cukrászdát nyitni. Éééés… természetesen azt is remélem, hogy lesz a kínálatban oroszkrém torta is, mert az az egyik kedvencem, nagyon imádom! – Kacsintok. Ha Cassie itt marad, és esetleg tényleg sor kerül a saját cukrászda megnyitására, én biztos, hogy be fogok térni hozzá… de első körben azért szorítok neki, hogy legyen még nálunk felvétel, és bekerülhessen a csapatba, hiszen ahhoz, hogy megnyithassa a saját helyét, anyagi tőke kell… amihez viszont dolgozni, és gyűjtögetni is kell. A csészémbe pillantok, meglepetten veszem észre, hogy el is fogyott a capuccino-m. Ebből a mogyorósból nem lehetne eleget inni, annyira szeretem. Viszont talán elérkezett az ideje, hogy távozóra fogjam… ha már ez a szabadnapom, akkor otthon is tudok mit tenni-venni… holnap meg jöhetek úgyis hajnalban. - Örülök, hogy elnéztem a beosztásomat, és idekeveredtem hozzád. Most viszont megyek… van mit otthon csinálnom, és téged se szeretnélek feltartóztatni. Holnap megkérdezem neked, hogy van-e még felvétel, szóval ha addig lehetséges, akkor dobj össze egy önéletrajzot, ha még nincs… aztán akkor hagyok neked üzenetet a recepciónál. 102-es, megjegyeztem! – Csusszanok ki a bokszból. - A narancslére a vendégem voltál… - Ha feláll ő is, akkor nemes egyszerűséggel odalépek hozzá, és megölelem. A séfsapkám a hónom alá csapom, az üres csészémet, és Cassie poharát is felnyalábolom, ha elfogyott belőle az üdítője. - Minden jót, Cassie! – Mosolygok rá, majd távozóban útba ejtem a pultot, felteszem rá a mosogatásra várókat, aztán szólok Philip-nek, hogy írja fel a listámra Cassie narancslevét… mintha én fogyasztottam volna, és az öltöző felé veszem az irányt, hogy visszavarázsoljam magam az utcai öltözékembe, majd hazafelé veszem az irányt. Odahaza a nap hátralevő részében téblábolok. Bűntudattól terhes lélekkel emelem fel végül a telefonomat, és a gyorsgombbal Will-t hívom, hogy eleget tegyek a kötelességemnek. Életemben nem éreztem még magam ennyire rosszul azért, mert a munkámat jól elvégeztem. Megkedveltem Cassie-t…
- Nem biztos, hogy ez olyan nagy baj. Sőt, lehet, hogy te jártál jobban… - vonogattam a vállaimat, mert persze, hogy nem lehettem biztos benne. Sosem éltem ilyen kicsi helyen, pedig Amerikában vannak Fairbanksnél sokkalta kisebb települések is. Lehet, hogy egyszer ki kéne próbálnom egy még ennél is eldugottabb várost. Majd az idő eldönteni, ha innen esetleg ki fognak rakni, akkor talán nem ártana majd jól elbujdosnom. Az mondjuk kérdéses volt számomra is, hogy teremtő nélkül mihez kezdenék én egyedül, de majdcsak lesz valahogy igaz? Mindenre fel kell készülni és akkor nem lesz semmi baj! - A filmekben mindig minden sokkal könnyebbnek tűnik – a sóhajom őszinte gondterheltségről árulkodott, de nem fűztem hozzá magyarázatot. Tényleg megvolt minden embernek a saját problémája, ez alól sajnos én sem voltam kivétel, pedig sokszor vágytam rá. Arra, hogy a végén mindig happy end legyen, de ez csak álom marad az élő, hús-vér emberek számára úgyis. – Ez aranyos! – kuncogtam halkan, eltakarva kezemmel a számat, mielőtt minden fej felénk fordulna a nagy nevetésre. – Ez nekem már nem hiszem, hogy menne, de a kisvárosok még megfelelnek számomra is. Egy kis cukrászda, vagy effélék… - tetszett, hogy Florával ugyanúgy tudtam álmodozni, mint akkor, amikor magányos vagyok. Kicsit tényleg magamra emlékeztetett, és ez jó volt, megnyugtató érzés. - Lehet, sosem voltam nagy biciklis. Inkább autó, vagy tömegközlekedés – fel sem tűnt igazából az apró hezitálás, tényleg betudtam annak, hogy félrenyelt. Nem vagyok igazán naiv, de belőle nem néztem ki, hogy hazudna nekem. Miért is tenné? Miért érné meg neki? Duane miatt most már tudtam volna, ha Flora is őrző, mert meg tudtam különböztetni immár az energiáikat egy egyszerű emberétől. Ennek örültem, mert így talán óvatosabb lehetek majd, hogy már tudom, mire kell figyelnem. Eddig erre nem volt példa, ezért nem is foglalkoztam azzal, hogy kinek a közelében mit érzek éppen. - Tényleg? – kérdeztem vissza mosolyogva, és máris azon gondolkoztam, hogy miféle alkalomra süthetném meg neki. Vagy egyáltalán hol, mert amíg a hotelben lakom, ez elég nehezen volna kivitelezhető. Persze túlzás, hogy máris ezen törtem a fejemet, hiszen Florát most ismertem csak meg, ráadásul azt sem tudtam, hogy mikor van a születésnapja. Hálaképpen azonban nyugodtan meglephetném vele, ha sikerülne munkát találnom itt, és egy kicsit önállósodni. Még évtizedekig leszek ráutalva Emmára, ha úgy alakul, ezzel tisztában voltam én is. Mégis, talán meglehet majd a saját életem is mellette. Ahogy ismertem, inkább ezt várta volna el tőlem, mint azt, hogy rátámaszkodjak mindig. – Ezt megjegyeztem! – mosolyogtam végül szélesen, elraktározva az információt a fejemben. - Rendben, köszönöm szépen, Flora! Nagyon hálás vagyok a segítségért! – bólogattam, én azonban még ülve maradtam, hogy a narancslém maradékát eltüntethessem. – Várom majd a válaszodat, és köszönöm a kedvességet is. Tényleg! – mosolyogtam, főleg akkor, amikor közölte, hogy a vendége voltam. Nem tartott fel egyáltalán, üde változást hozott a mindennapokba a jelenléte ezen a délutánon. Most azonban még volt néhány álláshirdetés, amit nem néztem meg, úgyhogy egyáltalán nem estem kétségbe a magány gondolatától, ami rám várt még most. – Még remélem, találkozunk! – búcsúztam én is, mert eszem ágában sem volt feltartani őt. Tudtam, hogy eleve itt sem kellene lennie, míg én sehová nem mehettem innen ki, mert nem volt dolgom. Kivéve most már az, hogy megírjak egy fiktív önéletrajzot. Talán megkérem majd Emmát, hogy segítsen, talán kitalálom egyedül. Egyelőre még sok kérdés maradt a fejemben, de annak határozottan örültem, hogy újabb itteni ismerőssel lettem gazdagabb.
Túl hosszú volt ez a mai nap, még nekem is. Pedig az évek során, amiket eltöltöttem a szakmába, már régen hozzászoktam, hogy igazi pihenőidő nekem tényleg nem létezik. Az, hogy folyamatosan készenlétben kellett állnom, mert bármikor behívhattak, már gondot sem okozott, minden pusztán megszokás és hozzáállás kérdése. Mióta azonban csatlakoztam a falkához – mert nem tehettem mást -, azóta plusz feladatok is zúdultak a nyakamba, Connor neveléséről már nem is beszélve. Igaz, hogy mostanra már volt rendes Teremtője is, aki törődött vele, sokkal jobban, mint Colin valaha is, de mégis! Velem élt együtt, én feleltem érte a legtöbb esetben, és mivel nem volt éppen csodás gyerekkora, én szerettem volna neki adni egyfajta biztos hátteret, és megtanítani egy-két olyan dologra, amire a saját fiamat is nevelném. Például jó modorra, csak hogy a legfontosabbat kiemeljem. Mire eljött a munkaidő vége, harminchat óra kemény munka után már tényleg úgy éreztem, hogy ideje kialudnom magam, és szerettem volna a Kölyökkel is együtt tölteni egy kis időt. Tudtam én, hogy nincs baja és elfoglalja magát akkor is, amikor én dolgozom, de felelősséget éreztem miatta, ahogyan a munkám miatt is. Ezért is vezetett végül az utam a házam helyett, egyenesen a hotelba. Úgy voltam vele, hogy egy kávét talán még én is megérdemlek, valamint körülnéztem, hogy nincs-e szükség a segítségemre, meg persze annak is, hogy mit kell tudnom az újabb fejleményekről, már ha vannak. Sűrű csizmakopogások közepette érkeztem tehát az étterembe, és ültem is le az egyik szabad asztalhoz, amire nem volt kitéve a kis „foglalt” táblácska. Persze a biztonság kedvéért azért a pincértől megérdeklődtem, hogy szabad-e a hely, de szerencsére pozitív választ kaptam, így aztán végképp kényelembe helyeztem magam. Ma is olyan csinos voltam egyébként, mint máskor, csizmába bújtatott lábaimat az asztal alatt kereszteztem, immár megszabadulva a testemet melegítő kabáttal. Mivel semmi erőm nem maradt már arra, hogy saját kezűleg főzzek valami vacsorát, ezért arra a döntésre jutottam, hogy amíg megiszom az éppen szervírozott kávémat, addig átnézem szépen az étlapot. Csak meg kell etetni azt a gyereket, magamról már nem is beszélve, úgyhogy a gyorskaja helyett választottam inkább valami rendes főtt ételt. Lesz ez is olyan jó, mintha én főzném, sőt! Bár nem tartottam rossz szakácsnak magam sohasem, ezt be kellett vallanom még magamnak is. Valószínűleg ebben a pozícióban, teljes fáradtsággal átitatott nyugalomban töltöttem volna az elkövetkező fél órámat is, ha nem éreztem volna meg valami olyat, amit valahogy egyáltalán nem szabadott volna. Jobban mondva, egyáltalán nem voltam felkészülve rá. Az energia viszont olyan alattomosan siklott felém, olyan fájdalmasan ismerős volt, hogy teljes képtelenségnek tartottam, hogy ne hallucináció legyen csupán. Egészen biztosra vettem, hogy csupán az elmém játszik velem, a fáradtság volt az, ami megtévesztett és téveszméket szült a fejemben. Farkasom azonban velem együtt szintén nyugtalanná vált, beleszimatolva a levegőbe, míg az én zöld íriszeim először egyik irányba, majd a másikba rebbentek. Végül óvatosan visszatértem az étlap tanulmányozásához, és igyekeztem lenyugtatni magam. Túlságosan felkavart ez az alig tíz másodpercnyi kis közjáték, úgyhogy ittam egy korty forró kávét is. Igaz, hogy megégette a nyelvemet, de cseppet sem zavart, mert a fájdalom legalább észnél tartott teljesen, mielőtt álomra hajtanám a fejem az asztal lapjára, és tovább képzelődnék arról, hogy itt van valaki olyan velem egy helyiségben – vagy legalábbis a közelemben -, aki a valóságban még csak a közelemben sem járt már másfél évszázada, minimum!
Hát végül csak elérkezett ez a nap is. Most érkeztem meg Fairbanksbe egyenesen Toronto csodás városából. Sosem voltam oda a repülésért az igazat megvallva, de hát mit tehettem volna, ha ez volt a leggyorsabb mód arra, hogy eljussak erre az isten háta mögötti városkába, ahol minden elkezdődött. Miután átvettem az ügyfélszolgálaton az én nevemre itt hagyott autó kulcsát, és a csomagjaim is bekerülték a helyükre szinte rögvest elindultam a házam felé. Na persze szerencsémre még előtte eszembe jutott, hogy bár én és a kocsim már itt vagyunk, de a házam még üres elvégre a bútorokat és minden egyebet, ami mozdítható elvitt az előző tulaj. Így kénytelen leszek az elkövetkezendő egy-két napot a város valamelyik hoteljében tölteni, és ha sikerült újból életet vinnem a megvásárolt házba, akkor be is költözöm. Végül csak megtudtam az egyik reptéri alkalmazott-tol, hogy a Holiday Inn Express nevű hotelban mindig van hely a megfáradt utazóknak. És hát ez a leírás éppen illet rám, így miután elmagyaráztattam vele, merre kell majd mennem, beültem a kocsiba és hamarosan már az úton voltam. Bár szerettem volna látni minél hamarabb az én drága, Colette-m, mégis inkább úgy döntöttem, hogy ma még nem keresem fel. Először szerettem volna tisztázni a dolgokat magamban, és csak utána találkozni vele. Meg amúgy sem biztos, hogy látni akar engem. Elvégre, ha belegondolok több mint kétszáz év telt el utolsó találkozásunk óta, és valószínűleg, ahogy én is változtam az évek során, úgy ő is. Bár kétségtelen, hogy furdalt a kíváncsiság, mert szerettem volna tudni, hogy mi történt vele az elmúlt kétszáz esztendőben. Jó félórányi autózás után végül csak megérkeztem az említett hotelba, de még be sem léptem mikor megcsapta az orrom az ismerős illat. Egy pillanatra sem volt kérdéses, hogy kinek az illatát érzem, de nem tudtam elhinni, hogy pont itt találkozom majd vele. Félreértés ne essék elvégre, én, és a bennem lévő bestia is örült az ismerős szagnak, mégis hezitáltam mielőtt beléptem. Elvégre azért jöttem ebbe a hotelbe először, és nem Colette házához, mert akartam még egy kevéske időt nyerni, hogy megfogalmazzam magamban a neki szánt szavaim, mielőtt találkozunk. Erre hát nem éppen itt van, ahol nem is számítottam volna rá? Aztán végül csak beléptem az épületbe, és az ismerős szagot követve indultam el az étterem irányába. Közben a pajzsomat is leengedtem annyira, hogy ha valaki gondolati úton akarna velem kapcsolatban lépni, azt is nyugodtan megtehesse. Belépve az étterembe egy pillanatra megtorpantam, mert éreztem, hogy egyre közelebb van az oly várva várt pillanat. Eközben a tengerkék íriszek alaposan végigpásztázták a helységet, és nem sokára megtalálták őt. Ott ült az egyik asztalnál, és az étlapot bújta. Én pedig lassú léptekkel közeledtem felé, és bár ha valaki rám tekintett eközben, akkor egy teljesen nyugodt embert láthatott, miközben valójában odabent úgy kalimpált a szívem, hogy csodával határos, hogy még a helyén van. - Colette. Drága Colette. – Szólítom meg talán egy kicsit feszengve, amikor már annyira közel értem az asztalához, hogy egy átlagos ember is könnyedén meghallja a köszöntésem. Érzem, hogy elég gyengére sikeredtek a szavaim, elvégre többre is telhetett volna két évszázadnyi távollét után. Miközben a válaszára várok tekintetem, büszkén hordozom végig rajta, mert el se tudom hinni, hogy egyedül sikerült ilyen sokáig életben maradnia. Bár még én magam se értem miért csodálkozok azon, hogy az, akit én neveltem eddig kibírta.
Nem voltam teljesen biztos abban, hogy amit éreztem, az nem csupán valami érzéki csalódás volt. Túl szép lett volna ugyanis ahhoz, hogy igaz legyen, éppen ezért nem is foglalkoztam vele különösebben. Még csak azt sem tudtam volna megmondani, hogy mégis hogyan reagálnék, mit éreznék akkor, ha nem csupán az érzékeim vinnének tévútra, hanem valóban itt lenne a közvetlen közelemben az ismerős energiák gazdája. A legegyszerűbb persze a tagadás és a figyelmen kívül hagyás. Nem azért folyamodtam ehhez a megoldáshoz, mert akármilyen bajom lett volna vele, hanem egyszerűen képtelenségnek tartottam, pusztán a saját fáradt elmém játékának hittem. Így jobb híján ismét belemerültem az étlapba, és próbáltam valami olyan fogást találni, amit én is nagyon szeretek, és biztosra tudom, hogy Connor is. Ám minél jobban igyekeztem az összes érzékemmel az előttem felsoroltakra koncentrálni, annál inkább befurakodott az elmémbe az ezernyi kis villogó figyelmeztetés, hogy nézzek már fel, foglalkozzak már azzal, amivel nem akartam. Egyszerűen képtelen voltam engedelmeskedni a belső késztetésnek, így végül természetesen nem láttam, hogy a hím már be is sétált az étterembe, csupán a farkasom lett egyre nyugtalanabb, vagy sokkal inkább izgatottabb. Úgy voltam vele, hogy időnként még vele is előfordulhat, hogy rosszul érez valamit, mert azok után, ahogy a rég nem látott szerelmemmel is jártam, nem volta teljesen felkészülve újabb régi ismerősre. Jobban mondva, inkább csak féltem attól, hogy ismét eltűnik az életemből az, aki már egyszer megtette, többször pedig nem akartam ezt átélni. Így is túl sok volt nekem… Gondolataimból végül mégis az ismerős hang volt, ami kirántott. Ennyire azért még én sem voltam fáradt, hogy mindent együtt hallucináljak, de néhány másodpercig még megengedtem magamnak, hogy mereven nézzem az étlapot és ne kapjam fel egyből a tekintetem. Zöld íriszeim végül lassan siklottak végig a mellettem megálló férfin. Ugyan idősebbnek látszott, mint amikor utoljára találkoztunk, de a vonásai ugyanazok maradtak, most is éppen olyan élénken éltek az emlékezetemben, mintha csak tegnap váltunk volna el egymástól. Az pedig, hogy a nevemen szólított, mármint a születési nevemen, több volt, mint meggyőző. Senki nem ismerte ugyanis, hiszen már nagyon régóta a Faye-t használtam, és tökéletesen meg is voltam vele. - Nem hiszem el, hogy tényleg te vagy az… - suttogtam hitetlenkedve még mindig, miután lassú, kimért mozdulattal helyeztem le magam elé az étlapot. Még adtam magamnak némi feszültséggel teli pár másodpercet, aztán azzal a lendülettel fel is álltam, és kilépve az asztal mellé, szorosan magamhoz öleltem. Nem túl magas termetemet kompenzáltam a magas sarkú csizmával, így aztán nem okozott gondot, hogy két karomat a nyaka köré fonjam. – Annyira hiányoztál! – suttogtam alig hallhatóan, közvetlenül a füle mellett. Arcomat a nyakához szorítottam, mélyen beszívva az oly ismerős illatot, amit ugyan eddig is éreztem, most azonban teljesen más volt. Nem siklottam el felette, nem tettem úgy, mintha nem lenne valós. Az volt, meg tudtam érinteni, és mégis, még mindig alig hittem nem csupán a szemeimnek vagy az orromnak, de még a kezeimnek sem. Hiába érintettem őt meg, mintha valami álomba csöppentem volna. - Nem is gondoltam, hogy életben vagy még… - ugyan nem láthatta, szemeim sarkában azonban parányi kis könnycseppek gyülekeztek, de nem szándékoztam sírni. Én olyat nem szoktam, annál erősebb vagyok, hiszen nap, mint nap borzalmakkal nézek szembe. Mégis, talán a fáradtság, talán a viszontlátás öröme volt az, ami előcsalta azt az oldalamat, ami nagyon is hajlamos volt megengedni magának az elérzékenyülés luxusát.
Mióta utoljára láttam őt és a falka többi tagját, akkor ott a kúria bejáratánál nem egyszer fordult elő, hogy a világ különböző helyein látni véltem őket. De mindhiába, mert szinte minden alkalommal kiderült, hogy csupán a saját elmém játékának áldozata voltam. Az igazat megvallva, miközben lassú léptekkel haladtam a szívemhez oly közel álló asztalához nem egyszer gondoltam arra, hogy ez ismételten csak egyike azoknak a furcsa álmoknak, amelyekkel saját magam gyötröm. Már láttam a lelki szemeim előtt, hogy verítékben úszva kelek fel valamiféle hotel szobában, és csak pár pillanat múlva tudatosul bennem, hogy ismét csak álmodtam. De valami azt súgta, hogy ez nem lehet álom. Tudom, hogy elég ostobán hangzik, de egyszerűen túlságosan is valóságos volt ez az egész. Amikor végül megérkeztem az asztalához, és a nevén szólítottam az volt az elmúlt száz évem legszebb pillanata volt, mert egyértelművé vált, hogy nem álmodok. Bár a valóságban csupán pár másodpercnyi idő telt el aközött, hogy én a nevén szólítottam, és hogy ő az étlap mögül felnézve végig tekintett rajtam azzal a gyönyörű szempárral, mégis nekem úgy tűnt mintha egy egész évszázad lett volna. Már eddig is szinte biztos voltam abban, hogy nem tévedek hála a Colette felől érkező energia és szag mintáknak, de mikor megláttam a gyönyörű szempárt, és a hozzá tartozó szépséges arcot már biztos voltam benne, hogy ő az. Colette, akit úgy szerettem, mint a kishúgom, sőt én annak is tekintettem őt az első perctől kezdve. - Én vagyok az. – Válaszoltam neki határozottan, bár talán egy kevéske félelem is vegyült a hangomba, mert még mindig azt vártam, hogy úgy foszlik szerte ez a csodás álom, mintha sosem létezett volna. Ezután következik az, amire már régen nem volt példa. Colette, mint egy igazi villám úgy lép ki az asztal mellé és nyakamat átkarolva bújik hozzám. Sosem voltam igazán jó abban, hogy mások tudomására hozzam, az irántuk táplált érzéseim, mégis most gondolkodás nélkül zártam ölelő karjaimba, a régen nem látott kölykömet. - Te is nekem, kedvesem. – Suttogtam válaszomat alig halhatóan, bár neki nem okozhatott nehézséget a megértése hála adottságainak. Miközben élveztem a közelségét, szemeimet becsukva, próbáltam minél jobban befogadni az oly régen érzett illatokat. - Ahogy én sem, hogy látlak még téged valaha. Bár szörnyű bevallani, de az utóbbi időben már kezdtem elfogadni, hogy soha többé nem fogom látni Colettet, vagy bárki mást a falkámból. És mikor már majdnem feladtam, megláttam, Lucast, és a remény feléledt. Mintha csak maguk a szellemek irányították volna felém az egykori bétám, hogy két évszázad után végre valami olyan nyomra leljek, ami nem vezet zsákutcába. - Hálát adok a szellemeknek, hogy vigyáztak rád! Bár régebben arra tanítottam őt, hogy az érzéseit ne mutassa ki, de sosem azért, mert gyengeségnek tartottam volna őket. Egyszerűen csak tisztában voltam vele, hogy sok olyan ember jár-kel e földön, aki kihasználná a sebezhetőségét.
Sosem gondoltam volna, hogy lesz még olyan, akinek ennyire fogok örülni. Jó, mondjuk azzal sem igazán számoltam, hogy Gaston még életben lehet, Colint pedig ugyebár már teljesen a múltam részének tekintettem. Egyedül Connor volt az, aki ki tudott volna váltani belőlem ilyesmit, de ő jelenleg aktívan részese volt az életemnek, és reméltem, hogy jó ideig még az is lesz. Csak azt sajnáltam, hogy jó tíz év múlva ott kell hagyni az állásomat, és akkor ki tudja, hogy mi fog történni. Ezután azonban már tarthattam a Teremtőmmel a kapcsolatot később is, hála a modern technikának, ami megkönnyítette a kommunikációt. - Igen, azt látom… - bólogattam alig érezhetően, hiszen mire válaszoltam, arcomat már jó szorosan odafúrtam a nyakához. Kellemes érzés volt, otthonos és fájón ismerős. Túl régen zártak már ölelésükbe ezek a karok, amik most olyan erősen tartottak. Jelenleg úgy éreztem, hogy nincs is szükségem ennél többre, ráadásul azt is tudtam, hogy mindez kölcsönös. Máskülönben nem jött volna ide hozzám, és nem lett volna ilyen kedves és közvetlen a viszontlátás. Én nem felejtettem el, hogy hogyan váltunk el, de sohasem gondoltam azt, hogy magamra hagyott. Legalábbis nem a szó klasszikus értelmében hagyott magamra, de ez a lényegen nem változtat. Egyedül maradtam, de a borzalmas érzés ellenére sohasem hibáztattam érte őt. Ennél azért okosabb voltam és megértőbb is. - Pedig én nem tűntem el – feleltem halkan, miközben nagy nehezen kibontakoztam a biztonságot adó ölelésből, és felpillantottam rá. – Gyere, ülj csak le ide hozzám, igyál valamit! – invitáltam meg az asztalomhoz. Valószínűleg pontosan ezt tettem volna akkor is, ha valami kevésbé kedvelt személlyel hoz össze a sors. Ahhoz nagyon kellett volna utálnom az illetőt, hogy ne legyek vele ennyire minimálisan sem udvarias. Ez azonban nem csupán ezért történt, hanem azért is, mert szerettem volna beszélgetni egy kicsit. Egyelőre még azt se nagyon tudtam elképzelni, hogy mit kereshet itt a városban. - Nem tudom, hogy mennyi részük volt ebben a szellemeknek, de én vigyáztam magamra, ez biztos! Nem kell annyira félteni! – mosolyodtam el végre, letörölve az épp csak kicsorduló könnyeket. Igazából nem voltam veszélyes harcos, de nyilván nem is hihette azt, hogy ennyire sokat változott a mentalitásom, a személyiségem. Jó, megtörténhetett volna, esett már meg mással is, az én esetemben viszont nem lehetett erről beszélni. Az viszont igaz volt, hogy megvédtem magam, ha nagyon rákényszerültem, de hála istennek eddig még nem nagyon volt rá példa, mivel ártó szándék nem sok volt bennem. Nem úgy, mint sok más ostobába, aki pusztán szórakozásból ártott másoknak. - Hogy kerülsz ide? - kérdeztem végre rá arra, ami a legjobban érdekelt. A homlokomon ugyan megjelent néhány finom kis ránc, de inkább lehetett ezt ráfogni az értetlenségemben kikerekedett szemeimre. – Mármint nehogy azt hidd, hogy nem örülök neked, de nem túl nagy ez a város, és az időjárás sem éppen a legjobb… - tettem hozzá magyarázatképpen, mielőtt bármit is mondhatott volna. Közben már oda is intettem magunkhoz a pincért, hogy ő is leadhassa neki a rendelését.
Az igazat megvallva tudtam, hogy nem feltétlen lesz ez egy örömteli találkozás, de azért örültem, hogy mégis így lett. Nem biztos, hogy kibírtam volna az elutasítását, elvégre az elmúlt kétszáz év nagy részét arra fordítottam, hogy őt és a régi falkám tagjait felkutassam, és megtudjam, jól vannak e. Annak ellenére, hogy ők valószínűleg már rég lemondtak rólam, én még mindig felelősséget érzek irántuk. Arra pedig a jelenlegi helyzetben még nem gondolok, hogy vajon mi lesz tíz év múlva. Nagy esély van rá, hogy mindkettőnknek el kell majd hagynunk Fairbanks-t idővel, de egy valami biztos. Nem fogom újra szem elől téveszteni Colettet, mert már nincs újabb kétszáz évem a felkutatására. A szavaira egy apró akaratlan szemöldökráncolás csupán a válaszom, amit ő nem is vehet egykönnyen észre, és az igazat megvallva nincs is miért rá figyelnie. Eddig csupán terveztem, hogy ha Colette valóban itt lakik, akkor ez a város lesz az új otthonom, de most már biztos vagyok benne. Van egy olyan érzésem, hogy a városnak mindig jól jön egy történelemtanár. Az már más kérdés, hogy a helyi falka mit fog szólni hozzám. Bár ezt a részt próbáltam elsuvasztani az elmém egy rejtekébe, de előbb-utóbb erre is időt kell szakítanom. Nem olyan biztos az, hogy a falka alfája is olyan szeretettel fogad majd engem, mint ahogy Colette tette. - Rendben. – Fogadom el a meghívását, és miután az eddigre már kicsit összegyűrődött öltönyt, ráterítem a szék támlájára, így válik láthatóvá az alatta lévő egyszerű, mégis valahogy elegáns fekete ing. Talán kicsit furcsa lehet, hogy ilyen öltözékben járok, de mentségemre legyen mondva, hogy csak most érkeztem meg a városba, na meg azt sem kellene elfelejteni, hogy Észak szülötte vagyok, s így nem épp az a fázós típus. - Tudod jól, hogy én mindig félteni foglak. Ez elől nincs menekvés. – Adok választ a szavaira, miután helyett foglaltam a vele szemben lévő széken, és szavai még mosolyt is csalnak egy pillanatra, az öregedő arcomon. Hiába, sosem voltam az a tipikus össze-visszamosolygó, így tudhatja, hogy valóban örülök ennek a találkozásnak. - Hozzád jöttem. Hírét vettem, hogy errefelé élsz. – Adtam magyarázatot arra, hogy végül is miért jöttem el ide, az isten háta mögé, ahova még a halál sem jár szívesen. Ha a pincér megérkezik, én magam csupán egyelőre kávét kérek, aztán majd attól függően meddig leszünk itt talán vacsora is lesz mellé. Amúgy sem lenne egyszerű most az evésre koncentrálni, miközben ő itt van alig pár méterre tőlem. - De most nem én vagyok a fontos, kérlek, mesélj mi történt veled mióta elváltunk. – Tisztában vagyok vele, hogy az elválás szó elég gyengécske kifejezése annak, ami akkor történt, de jobbnak éreztem ezt a szót használni az elhurcolás helyett. Továbbá nem tartottam annyira érdekesnek azt, hogy mi történt velem az elmúlt évszázadokban.
Mire mind a ketten helyet foglaltunk az asztal mellett, valamelyest megnyugodtam. Nem volt okom idegeskedni, de ez az érzelmi sokk még egészen biztos, hogy ki fog tartani az este folyamán bőven. Még álmomban sem gondoltam volna reggel, hogy ez a nap így fog végződni, hiszen a nagy találkozások ideje azt hittem, hogy lejárt. Már jó két évvel ezelőtt, amikor Colin visszajött másodjára is az amnéziájával, aztán újra eltűnt. Akkor azt hittem, hogy több ilyenben már nem lesz részem, mert megesküdtem magamnak, hogy nem fogok vele sem foglalkozni, ha harmadjára idejön. Életem szerelme ide, vagy oda, nekem túl sok volt ez, és most már nem voltam egyedül sem. Erre tessék, most meg itt van Ő… - Nos, rendben… - hagytam rá végül, mert valószínűleg most már én is így leszek Connorral, pedig semmi közöm hozzá. Már. Ez még mindig nagyon bántott, de nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, hiszen az új teremtője, a kedves anyukája sokkal idősebb és valószínűleg erősebb is volt nálam, ostobaság lett volna harcolnom valaki olyan kegyeiért, aki végül biztosan mást fog választani. Számomra egyértelmű volt, hogy csak idő kérdése, hogy a Kölyök mikor dönt a távozás mellett, hogy mindig a teremtője sarkában lehessen. Sokszor eszembe jutott, pedig rendre igyekeztem elűzni magamtól ezeket a borús gondolatokat. - Mégis kitől tudsz róla? – vált egyből egy kicsit fagyosabbá a hangom, szokatlanul az általános viselkedésemhez képest. Ez nagyon nem jó ám, mert ezek szerint valaki figyelt engem, ami határozottan nem volt ínyemre. Nem menekültem senki elől, titkolnivalóim sem voltak, de valahogy mégis bosszantott. Persze azért majdnem két év kellett Gastonnak is ahhoz, hogy megtudja a tartózkodási helyemet, de a tényeken ez attól még nem változtatott. A dühöm azonban hamar csillapodott, hiszen alapvetően nem az a típus vagyok, csak mostanság elég sok dolgot érzek fenyegetőnek, aminek szerintem meg is van az oka. Az áprilisban történtek, a kórházas mészárlás, és még lehetett volna sorolni, hogy miért nem alaptalan mindez. A velem szemben ülő férfitól ugyan nem tartottam, de ki tudja, hogy mennyit változott két évszázad alatt. Lehet, hogy semmit, lehet, hogy száznyolcvan fokot. Nem voltam ostoba soha, így hát a gyanakvásom szerintem teljesen logikus és természetes lépés. Míg a pincér felvette a rendelést, addig nem folytattam a beszélgetést. Sosem szerettem, mert az volt az érzésem tőle, hogy kémkednek, pedig csak akaratlanul hallgatóztak. Emberként meg aztán pláne magasról tett rá valószínűleg, hogy mit beszélünk itt egymással, de semmi köze nem volt hozzá és kész! Én azért felhívtam a fiatal pincér figyelmét arra, hogy hamarosan legyen kedves újra jönni, mert addigra kiválasztom az elvitelre szánt ételeket is. Igen, ugyanis eredetileg ezért jöttem be, hogy vigyek Connornak és magamnak némi vacsorát. - Két évszázadot elég hosszadalmas lenne elmesélni, és ezen a helyen nem is szándékozom megtenni! – válaszoltam hárítóan. Nem személyesen neki szólt, de hiába ez a falka lakhelye, pont ezért nem akartam a múltamról beszélni. A tagoknak sem volt közük hozzá, csak ha én be akartam volna avatni őket. Márpedig nem akartam, soha senkinek nem szerettem beszélni azokról a dolgokról, amik velem történtek. Végül csupán egy elnagyolt, rögtönzött beszámolót kaphatott tőlem, amivel beérhette egyelőre. – Volt nagyon boldog, aztán rosszabb lett, majd még annál is rosszabb… most viszont újra jól érzem magam, azt hiszem. Elégedett vagyok az életemmel! – mosolyodtam el a végére, de többet tényleg nem szándékoztam mondani. Éppen elég beszédes lehetett az is, hogy nem vagyok boldog, csupán elégedett. Én már a magam részéről úgy gondoltam, hogy ez is bőven több, mint amit remélhettem. - Hogy szabadultál ki? – kérdeztem kíváncsian, elnézve a kissé megöregedett, ám még mindig ismerős arcot.
Annak ellenére, hogy látszatra már úgy tűnik, hogy Faye lenyugodott, de azért úgy vélem legbelül még kavarognak benne az érzelmek. De ez számomra teljesen érthető dolog, elvégre nekem volt majdnem két évszázadom, hogy felkészüljek erre a találkozásra érzelmileg, ezzel ellentétben nem gondolnám, hogy ő erre készült volna. De az mindenképp jól esik a lelkemnek, hogy ennyire örült a megjelenésemnek. Ennél már csak az lenne a szebb, ha a régi falkám újra együtt lenne. Na nem azért, mert újra Alfa akarok lenni, hanem egyszerűen csak hiányoznak nekem. Mindig is úgy tekintettem a falkám tagjaira akár a testvéreimre vagy éppen a gyermekeimre, és sosem fogok lemondani arról, hogy újra egy családként éljünk. Ha kell a halálom napjáig, kutatni fogok utánuk, hogy itt Fairbanks-ben új életet kezdhessünk. Közben mindketten helyet foglalunk, az én tekintetem pedig Faye arcát fürkészi. Nem sok esélyt látok rá, hogy bármiféle érzelmet is kiolvassak belőle, de ettől függetlenül jó érzéssel tölt el, hogy nézhetem az ismerős arcot. Ilyenkor olyan érzésem van, mint ha egy pillanatra újra a kúriában lennénk. Talán majd egyszer egyedül, vagy akár Fayel elmegyek oda, és megnézzem, hogy vajon a kúria áll e még vagy már régen az enyészeté lett. Hiába egy ilyen öreg farkasnak, mint, én már az emlékeiből kell gazdálkodnia, elvégre legtöbben azok közül, akiket életem során megismertem és barátként tekintettem, már réges-régen a föld alatt vannak eltemetve. A szavaimra kapott kérdésnek hála egy pillanatra furcsán emelkedik fel a szemöldököm, mert az igazat megvallva meglepett ez a fagyos hangszín, amit produkált Colette. Ettől függetlenül ugyanolyan nyugodt hangszínben fogok válaszolni, ahogy eddig elvégre megérdemli a választ. - Emlékszel még Lucas du Monde-ra? Ő volt a bétám. Pár hete véletlen összetalálkoztam vele, Wisconsin Fővárosában, miközben épp ebédeltem. A lényeg, hogy tőle tudtam meg, a te tartózkodási helyed és jó pár olyanét, aki régen a mi falkánk tagja volt. – Nem vagyok tisztában azzal, hogy Lucas honnan is tudta pontosan merre járnak a falka tagjai, de az igazat megvallva, akkor ott ezen el se gondolkoztam. Lehetséges, hogy tartották valahogy a kapcsolatot egymással, de az is megeshet, hogy csak ő figyelte, hogy a régi falka tagjait merre viszi az élet. Közben megérkezik a pincér és leadjuk a rendelést. Én sem jártattam a szavaim mialatt a pincér ott sündörgőt körülöttünk, mert sosem lehet tudni, hogy nem e fizette le valaki, hogy figyeljen oda a kósza beszélgetésekre. A mai világban ezt nem lehet tudni. - Értem. – Válaszolok neki, miután elmondta, amit úgy érzett itt elmondhat. Amikor rákérdeztem, hogy mi történt vele az elmúlt két évszázadban, nem gondoltam volna, hogy olyan kérdést teszek fel, amit nem kéne. Túlságosan is érdekelt, hogy mi történt vele ez idő alatt, így elfeledkeztem arról, hogy tán olyan helyen vagyunk, ahol az ilyesmit nem jó kitárgyalni. - Elég egyszerűen. A Cella, amelyikben engem tartottak eléggé közel volt a falhoz és hát egy ereje teljében lévőt egy börtönfal sem tart bent sokáig. – Szándékosan váltok kicsit halkabbra és az sem véletlen, hogy nem említem meg, hogy pontosan micsodára gondolok, elvégre tudja ő azt magától is. Azt már nem teszem hozzá, hogy ezután az életem nagy részét az ő keresésével töltöttem, mert nem akarom, hogy ilyesmi miatt bűntudata legyen. Ez az én döntésem volt.
Sejtettem, hogy egy kicsit meg fog lepődni, de rég nem vagyok már az a rémült kislány, akitől elvált. Hiába voltam akkor ötvenhez közel, mégsem voltam a közelében sem a mai önmagamnak. Most céltudatos, bölcs, megfontolt nő lett belőlem, éppen ezért tudtam életben maradni egyedül is. Igen, ugyanis már nagyon régóta egyedül éltem, és tessék, tökéletesen boldogultam, egyetlen hajam szála sem görbült meg, legalábbis erős túlzással ezt ki lehetett volna jelenteni. Hamarosan azonban meg is kaptam a kérdésemre a választ, és ezúttal rajtam volt a sor, hogy felvonjam a szemöldökömet. - Igen, emlékszem – bólintottam végül, és kíváncsi voltam, hogy ő mégis honnan tudott arról, hogy itt élek. Nem mintha féltem vagy menekültem volna valaki elől, de kicsit bizarrnak találtam a gondolatot, hogy valaki folyton szemmel tartott. Ráadásul olyan valaki, akinek a figyelő tekintete nem nyugtatott meg különösebben, hiába nem volt okom vele kapcsolatban a bizalmatlanságra. Bármikor megkereshetett volna ezek szerint ő is, hogy esetleg segítő kezet nyújtson nekem a nagyvilágban, de nem tette meg. Mégis, kérdem én, hogy miért kéne ehhez jó pofát vágnom. - Bosszantónak, és cseppet sem megnyugtatónak találom, hogy tudja többünk tartózkodási helyét is, mégsem lépett kapcsolatba velünk. Vagy legalábbis velem egészen biztos, hogy nem. Néha talán jól jött volna egy ismerős segítő keze, de már nem kérek belőle, és cseppet sem örülök neki, hogy a háttérből ennyire nyomon követ – húztam a számat még mindig. Nem vagyok én paranoiás, sem pedig agresszív természetű, de szerintem egy ilyen hírnek senki nem örülne, úgyhogy teljesen normális volt a reakció részemről, legalábbis szerintem. – Ráadásul, elég sokat utaztam az elmúlt években… - tettem még hozzá, mintegy mellékesen. Ez tényleg csak nekem gyanús, és a velem szemben ülőnek nem is ütött szöget a fejében, hogy ez esetleg nincs teljesen jól így? Különös… - Különös… - dünnyögtem magam elé. – Tehát azt akarod mondani, hogy viszonylag hamar kiszabadultál, és mégsem találtál meg, holott még javában az országban voltam? Ráadásul nem is olyan messze! – ujjaim körbe-körbe jártak a bögre peremén, az idegességemet ugyanis ezzel próbáltam meg levezetni valamelyest. – Azt hittem, hogy azért nem jöttél, mert nem tudtál jönni… - tekintetemben most először villant csalódottság, pedig még mindig nagyon örültem annak, hogy itt volt. Egészen egyszerűen csak nem értettem ezt az egészet, túl furcsa volt nekem, és az is bosszantott még mindig, hogy valaki olyan ismerte a tartózkodási helyemet, akivel nem váltottam egyetlen árva szót sem, már jó kétszáz éve. Az azért már nálunk sem kevés idő, valljuk be őszintén! - Sokáig nagy szükségem lett volna rád… - nem szemrehányásnak szántam, még csak vádaskodás sem csendülhetett ki a hangomból, mégis. Ahogy felnéztem rá, tekintetemben végtelen szomorúság lapult, és jó sok év tapasztalata, történései. Nem, már én sem voltam éppen fiatalnak nevezhető, ha szigorúan vesszük.
Nem is olyan rég jöttem a városba, pár hét telt el, de már olyan, mint egy örökkévalóság. Ha nem kötődik az ember máshová (sem), akkor ez könnyen bekövetkezik. Mikor beépüléssel foglalkoztunk, akkor tanultunk technikákat arra, hogyan ne felejtsük el, kik vagyunk, hogy kerüljük ki a szerepben ragadást. Most meg? Szerep szerep hátán. Ember vagyok, de valójában Őrző, aki infókat gyűjt. Mostanában főleg a könyvtárban, ahogy én hívom a Krónikák Termét. A leglényegesebbeket már elolvastam és miután otthon is elég sokat lógtam, ideje volt eljönni a tűz közelébe. Itt van a központ, a bundások csak úgy rajzanak. Már ahogy beléptem az épületbe, rögtön éreztem kettőt az előtérben. Megjegyeztem őket, épp csak annyira pillantottam rájuk, mint bárki másra. Az az igazság, hogy nem csak információra vagyok éhes, hanem valami jóféle főtt ételre is. Unom a rendelt és gyorsan összedobott kajáimat. Komolyan, Bud finomabbakat eszik néha, mint én. Jó világa van a kis kurvának, mint ahogy a szobacicáknak általában. Nem döntöttem el, mit ennék, de kellemest a hasznossal, szóval a hotelbe jöttem. Nem fogok nyomulós nőt játszani, ha megpillantok egy hímet. Azokból mintha kicsit több lenne itt, de lehet, hogy véletlen. Inkább leülök és valahogy felhívom magamra a figyelmet, de diszkréten. Mondjuk egy apró reklamációval, ami azért eljuthat a fejesekhez. Rendelek is egy lasagne tésztát és utána desszertnek tiramisut. De úgy, hogy garantáltan elrontanak valamit. Ahogy érkezik a pincérnő, letámadom, miközben szemezek vele: - Jónapot kívánok! Tésztáik vannak? Jaj, biztosan vannak, hülye kérdés volt. Egy lasagne-t kérnék...milyen sajttal készül? Mert én legjobban a trappistával szeretem, de goudával sem rossz, csak ne olyan legyen, ami félig egy penészgombára hasonlít. És utána tiramisut lehet kérni? Milyen kávéval csinálják? Lehet kérni kicsit több kakaóval és fahéjjal? Az a kedvencem! Bájosan mosolygok, mert mégiscsak én kérek, nem is akármit. A felszolgálón látni, hogy kicsit meg van lepődve és nem számított ilyen kérdésekre. Bosszantom, de ez a munkája, úgyhogy felírogatja a dolgokat, de kivételes lélekjelenlét kell ahhoz, hogy mindent a kérésem szerint hozzanak. Amíg várni kell, addig figyelem a népet, az étkezőket, a dolgozókat, aztán csak bámulok ki az utcára és az energiákra koncentrálok. Van pár érdekes. Hamarosan megérkezik a cucc és...kifogástalan. Pont azt hozták, amit akartam. Egyszerűen semmibe nem tudok belekötni, legfeljebb mondhatnám, hogy én edamit kértem, nem ilyet, de az túl átlátszó lenne. Megköszönöm és neki is látok a tésztának. Amikor meglátok egy bizonyos arcot, aki elvileg magas rangban áll a Falkában, legalábbis ezt olvastam az aktájában. Addig bénázok a szeleteléssel, amíg a kés nem repül pontosan a lába elé. Én lehajolok, de nem érem el, ezért inkább lemászom a székről és bízom abban, hogy úriember lesz, olyasmi, aminek mondják és segít egy pórul járt hölgyön.
Még most sem vagyok csúcsformában, ki is vettem két hét szabadságot a tűzoltóságon, mert hajlamos lennék egy genyább megjegyzésért felgyújtani valamelyik barmot. Következésképp túl sok szabadidőm maradt, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Sóhajtva indultam le ebédelni, mert legalább azzal is telik az időt, arra azért nem vetemedtem, hogy magamnak főzzek, ehető vége úgysem lenne a dolognak, meg sem próbáltam hát erőltetni. DC sem az a konyhatündér típus, de most egyébként sem volt a közelben, szóval nem kértem meg, legyen már oly kedves, és üssön össze nekem valamit. Legközelebb a vicc kedvéért elhintem neki a dolgot, biztos rajongva imádna érte. - Hali… Összeütnétek nekem valami egyszerűt, de nagyszerűt? – Itt laktam, a hotel biztonsági személyzetének a tagjaként ismertem szinte mindenkit, sőt, szinte az összes önéletrajz átfutott az én kezemen is, mert háttérellenőrzést mindenkin végre kellett hajtani, aki nálunk dolgozik. Alig akadt olyan, akit érintően nem voltam képben, de a konyhán ismerős voltam, sokszor estem be, hogy kuncsorogjak korai reggelit vagy késői vacsorát, attól függően, hogy mikor esek haza melóból. - Azonnal, drága Lucas, sürög a kezeim alatt a munka. – A bájos Margaret néni, mi csak így hívtuk, mert egyébként régebbi bútordarab volt már mindenkinél itt, de jól alkalmazkodott, és azt is tudta, kiket kell kiemelten kezelnie. Régen séf volt, már nem pörög annyira, de oda meg vissza volt a kisfiús pofimért, és bármit kértem tőle, azt azonnal megkaptam. Olyan érzés volt, mintha lenne egy nagymamám. Abszurd, hisz ember, de ezt váltotta ki belőlem. - Örök hálám! – Kap egy mosolyt, aztán már indulok az étterembe, hogy leüljek a szokásos helyemre, és megvárjam az ebédemet. Egy kés azonban utamat állja, rögvest le is hajolok érte, mert hát, van, ami nem változik, eltekintve a mostanában kattant farkasomtól, attól még igyekszem a helyzetek nagy részében korrekt és illedelmes módon viselkedni, még ha sokszor nem is jön össze. - Egy pillanat! – Különösképpen nem nézem meg a hölgyet, nem szokásom mások intim szférájába mászni még tekintettel sem. Ellenben ellépek a felszolgáló pultig, ott beadom mosásra a kést, és előveszek egy tisztát a tárolóból, azzal indulok vissza a pórul járt hölgyhöz. - Amennyien tapossák ezt a talajt, nem ajánlatos onnan enni. – Nyújtom át a kést neki. - Remélem, ízlik az ebéd! További jó étvágyat! – Azzal indulnék is tovább, lévén nem ismerem, így eszembe sem jut, hogy csatlakozzak hozzá, ellenben a megszokott kis asztalkám már vár.
Mikor lepattanok a székről és az evőeszközért nyúlok, a kezünk majdnem egyszerre ér oda. A tekintetünk még találkozik is. Látom, hogy ez a pasas nem nagyon áll meg. Gondolom, a hasa diktál, hajtja az étkezőasztal felé, csak egy kis apró lovagiasságra állt meg. - Ó, nagyon kedves, köszönöm! - mondom neki és rá is mosolygok, ahogy nyúlok a késért. Csalódott és kissé értetlen fejet vágok, mikor elviszi. Fontos a higiénia. Akármelyik vendég nem tenné meg. Vagy talpig úriember vagy itteni dolgozó, gondolnám, ha nem tudnám, hogy farkas, aki naná, hogy figyel a központjukra. Épp hogy csak hozzáérek, mikor átveszem a fémet, aztán már teszem is fel az asztalra, hogy felálljak a guggolásból és megint asztalhoz üljek. Közben a szemeibe pillantok és megilletődve pillázok egyet. - Á, értem. Igen, nagyon is! Köszi szépen! Ahogy leülök, szépen beletenyerelek a tányérba és a billenő dinamikát alkalmazva a fogás fele a ruhámon landol, a többi potyog, folyik, morzsálódik, különböző módokon szennyezi be az összejárkált, de láthatóan szépen karban tartott padlózatot. Először a tenyeremre nézek, aztán sóhajtok egy nagyot. Ami a tányéron maradt, az nem sok. A szalvétához nyúlok, próbálom megtörölgetni a kacsómat, de láthatóan csalódott vagyok. - Bocsánat... - szólok a sráchoz, aki talán eddigre még nem ment túl messzire. - Ilyenkor hogy van? Lehet másikat kérni? Mert nem a pincér borította ki, hanem én voltam ilyen ügyes... Pedig nem szokott velem ilyen történni, csak úgy szökőévente egyszer! Kicsit lesütöm a szememet, mintha tényleg szégyellném magam. Páran odafordultak, pedig még csörömpölés se volt. A tányér viszonylag halkan vette fel az új pozícióját, a lasagne toccsanása meg ekkora vendégsereg mellett abszolút nem hallható. Legfeljebb farkasfülek számára. A sok évtized alatt már sikerült akkora színészi tehetséget elérnem, hogy mindezt hihetően adjam elő, pedig csak arra ment ki, hogy ne lépjen le a pasas. Égetem magam. Néha megtehetem. Nem leszek két járon lábó katasztrófa típusú nő, csak most van egy ilyen fura pillanatom. Felemelem a szalvétás kezemet és szinte ijedt szemekkel szólok a fickóhoz. - Vigyázzon! Nehogy belelépjen! Ahogy a kezemet letörlöm, a szám mellett aggódom vele, arcomat macerálva. Na, mi lesz? Éhen maradok, újat kell fizetnem, meg kell várni, amíg felmosnak körülöttem? És megismerkedhetek egy igen fontos farkassal vagy inkább elűzöm őt magamtól a hülyeséggel? Kicsit tényleg aggódom, mert olyan borzasztóan azért nem akarok nyomulni. Ha most nem sikerült, legközelebb bárhol összefutunk, emlékezni fog rám. A szeleburdi csaj... Na ja. Belefér. Játszottam már durvább arcot is.
Kezdőlap
//
//
