*Úgy nagyjából a köszönésig jutok, a többit már nem hallom. Többek között azért, mert nem érdekel, hiszen nincs szükségem a mentegetőzésre. Ha itt kint neki jó, akkor az az ő dolga, úgyis az állatgazdáktól kapom majd a visszajelzést, ha rosszul végzi a munkáját. Egyelőre nincs okom rá neheztelni, szóval inkább csak annak szólt a kijelentésem, hogy a leltározást kezdeném. Innentől kezdve pedig minden szó felesleges, tessék utánam jönni. És ez meg is történik, amikor épp a kutya füle tövét vakarászom, akkor lép be Alice. Mivel tudom, hogy ő az, így hátra sem fordulok, hogy esetleg konstatáljam a jelenlétét.* - Ahogy látom sikerült. *Még kicsit megpaskolom az öregfiút, majd felegyenesedek és az asztalomat veszem célba ugyebár, ahova leülök és elkezdek matatni a papírok között. Igazából... Alice tudhatja, hogy megbízok a munkájában, bár ezt soha egy szóval sem mondtam neki. Tényleg rendesen végzi... talán többet kéne dicsérnem, mert eddig nem nagyon sikerült. Csak nem felejtettem el teljesen, hogyan is kell motiválni másokat. Így szépen a papírokból feltekintek rá, még mielőtt a kérdését feltehetné.* - Amúgy... szép munka volt. *Fejemmel aprón a kutya felé bökök, hogy még mindig róla van szó. Mondjuk el nem mosolyodok, de ez máris több annál, mint amennyit az elmúlt hónapban kapott tőlem. Tessék beosztani. A kérdést illetően tán egy kicsit elveszettnek tűnhetek, ahogy körbenézek. Sosem voltam az a rendszerető ember. Persze a pontosságot azért elvárom valamennyire, meg magam körül is, hogy minden rendben legyen, de mint élettérben, mindig kupi van körülöttem. Szóval aprót szusszantok, ahogy körbenézek a rendelőben.* - Nem tudom, esetleg kezdhetnénk azzal a szekrénnyel. Kezd el kipakolni, megnézzük miből mennyi van. Én meg nekiesek annak. *A szekrények említésénél pont azokra mutatok, amikről szó van. Van néhány, van amelyikben gyógyszerek minden formában és mennyiségben, van amelyikben különböző eszközök, műtéthez vagy vizsgálathoz. Szóval lesz mit megnéznünk. Amúgy nem érzem magam bunkónak. Semlegesnek, unottnak esetleg, de semmiképp sem bunkónak. Amúgy, amint megtalálom a keresett papírokat, szépen én is feltápászkodok és odaegyek a saját magamnak kiutalt szekrényhez. Elkezdem kipakolni, ahova elfér. Mivel pedig elég csendszerető ember vagyok, Alice sejtheti, hogy tőlem feleslegesen várja, hogy beszélgetést indítsak.*
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A dicséreten meglepődöm. Még sosem mondott ilyet nekem. Mindig csak jött, megnézte, hogy mit csinálok, elintézte a dolgait és ment is tovább és ezt mind némán. De most belül nagyon is örülök ennek a pár szónak, bár nem mosolyodom el. -Köszönöm!-Talán kicsit el is pirulok. Nah igen ezt még meg kell szoknom, ha esetleg kapnék még pár ilyen kedves szót. Miközben elgondolkozik, hogy hol is kezdjük én csak a szekrényeket kezdem el bambulni. Azt hiszem ma későn fogok hazaérni. De nem baj. Legalább túl leszünk rajta! -Rendben!-Azzal oda is sétálok a gyógyszerekkel teli szekrényhez. Amint közelebbről is megnézem elkerekednek szemeim, majd egy mély levegőt veszek és kezdődhet is a munka. Egyesével pakolom ki a polcokat az egyik asztalra és megpróbálom csoportosítani őket, hogy könnyebb legyen később a dolgunk. És már megint beállt a csönd. Igaz én sem beszélek sokat, de mindig is utáltam a csöndet. Oké nem azt várom el, hogy mint két barát csacsogjunk, mert tudom, hogy idáig sosem jutunk el, de azért jó lenne kicsit beszélgetni akár még a munkáról is... -Öhm az egyik betegünk várandós és ha minden igaz jövőhéten számíthatunk egy szülésre. Egy labrador, Liza várandós öt kiskutyával.-Nem tudom, hogy ki lesz így bent, így gondoltam jobb előre értesíteni őt a dolgokról. Nah meg talán elég löket ez ahhoz, hogy kicsit beszélgessünk és ne váljon olyan unalmassá ez a leltározás.
*Még pirul is. Észreveszem, alig észlelhetően a szemöldökeimet is feljebb vonom, de nem nézem olyan hosszasan, hogy ennél inkább is zavarba hozzam. Hát jó, ha neki ennyi is elég hozzá, akkor legközelebb ügyelek rá, hogy kevésbé legyen nyilvánvaló, hogy dicsérem. Mondjuk virágnyelven fogalmazom meg, vagy mit tudom én. A kollegiális viszonyon kívül nem igazán hat meg a lelki állapota. Nem vagyunk barátok, nem is nagyon tervezem, hogy barátságot kötünk. Bár eddig is sok mindenről úgy véltem, hogy nem fog megtörténni és valahogy mégis bejöttek, de ő nem tűnik olyan típusnak, aki át tudja hidalni a távolságtartásom. Végül a másik szekrényhez sétálok és elkezdem kipakolni a mindenféle eszközöket. Ugyebár nem én leszek, aki megtöri a csendet és egy ideig nagyon jól el is vagyok vele. Engem a legkevésbé sem feszélyez, hogy tesszük a dolgunkat és közben nem folytatunk valami jelentéktelen társalgást az időjárásról, vagy az gazdasági helyzetről. Csak nem úszom meg. Bár az még tűrhető, hogy a munkáról beszél, ezzel még valahogy meg tudok birkózni.* - Igen, emlékszem rá. Hetente kétszer jönnek ellenőrzésre. Hiába mondtam a gazdának, hogy a vemhesség teljesen egészséges, otthon is szülhet, csak be akarja hozni ezek szerint. Egyesek képtelenek feldolgozni, hogy a kutyájuk nem ember... nem baj, majd számolunk fel felárat. *Teljes mértékig unottan beszélek és még csak nem is tekintek a fiatal nőre, hanem pakolok. Így egészen úgy tűnhet, mintha csak magamban beszélnék, de speciel a kijelentésre reagálok, tehát ennél egyértelműbb nem lehet a dolog. Amúgy meg tényleg bosszantó, hogy némelyek mennyire elkényeztetik a kutyájukat. Alapesetben a kutyáknak nem kell bába, azok félrevonulnak megellenek és kész. De nem, vezényeljünk le egy szülést, feleslegesen használjunk el egy csomó cuccot, de nem baj... az ő pénzük bánja.*
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Legalább ha beszél hozzám rám nézhetne. Alice meg kell már szoknod ezt a viselkedését, főleg ha még sokáig itt akarsz dolgozni. Vagy mondj fel és kereshetsz valami másik munkát. Aztán ki tudja. Lehet, hogy takarítónőnek felvennének valahová. Nah igen akkor már inkább elviselem Őt. A munkám mindennél fontosabb. Halványan elmosolyodom a szavaira, de most már én is csak fel-fel pillantok rá. Ha már ő nem tisztel meg azzal, hogy rám néz akkor én miért is tegyem? A végén még rám szól, hogy kapkodjam magam. -Egyetértek Önnel. Én is feleslegesnek tartom, de ha aggódnak a kutyájukért nem haragudhatunk rájuk. Ez még új nekik. Egy nő is sokkal jobban izgul az első terhességnél. Ha nekik így a biztonságosabb, akkor legyen. Sőt ennek inkább örülni kéne, hisz ez csak annyit jelent, hogy nagyon is megbíznak bennünk, a munkákban. Ez is csak egy pozitív visszajelzés felőlük.-Ismét elmosolyodom és egy pillanatig csak őt figyelem, majd folytatom a pakolást. Remélem most nem harapja le a fejem, amiért ennyit beszélek. Talán jobb is lett volna, ha meg sem szólalok. Mindenesetre jól haladok a pakolással. Ha ránéz a kis asztalkámra rögtön láthatja, hogy milyen rendbe pakoltam ki őket. Szeretek precíz lenni és talán ez még a normális határokon belül mozog. Szerencsére azért nem lettem az az ember, aki szeret mindent pontosan ugyan oda tenni és már kiborul azon, hogy ha egy milliméterrel arrébb tesznek le valamit mások. Szerintem az már abnormális. Ennyire valaki nem lehet rendmániás!
*Nem nézek rá, mert azzal foglalkozok, amit csinálok. Ha az ember éles dolgok között nyúlkál, mint mondjuk szikék és ehhez hasonlók, akkor nem fog mindenfelé nézelődni. Legalább is én így állok hozzá, hogy erről neki mi a véleménye az már engem tökéletesen hidegen hagy. Szerencsére a megfelelési kényszert már jó régen kinőttem és speciel nincs is kinek megfelelnem. Ez meg így jól is van. Miközben beszél szerintem nem úgy tűnök, mint aki épp le akarja tépni a fejét, amiért beszélni mer. Sose tűnök úgy. Legfeljebb azt lehet hinni, hogy nem figyelek, de akkor a végén általában szoktam válaszolni, vagy legalább valahogy jelzem, hogy hallottam. Na mindegy hiába érzem, hogy tart tőlem, egyelőre nem nagyon tudok ezzel mit kezdeni. Épp csak rá tekintek miután befejezi a kis monológját és ezzel a lendülettel sikerül is belenyúlnom valamibe, minek következtében gyorsan ki is kapom a kezem a fiókból.* - Basszus. *Fűzöm is hozzá halk indulattal és reflexszerűen be is kapom a mutatóujjam, amelyiket ugyebár a vágás érte. Kicsit vérzik és mint ilyen, fáj is. Na, valószínűleg ennyi érzelmet még nem láthatott Alice a képemen, be is oszthatja. - Ideadnád a gézt? Amúgy tartom magam hozzá, hogy nyugodtan tegezhetsz. *Kérdem végül, amikor a kezdeti kellemetlen érzés enyhül és immár a sebeimet sem szándékozom nyalogatni. A kijelentésemhez meg el sem mosolyodok, csak egyszerű tényként közlöm. Ugyanis én tegezem és feltételezem, hogy nem csak nekem fura, hogy ez nem működik oda-vissza. A vége komolyan az lesz, hogy csak bosszantani fog, hogy ennyire tart tőlem. Amúgy nem kerülte el a figyelmem és nem is felejtettem el, azt amit mondott, szóval így kissé megkésve, de akkor reagálok is rá.* - Szerintem akkor is idióták és túlizgulnak egy teljesen természetes dolgot. *Az más kérdés, hogy őszinte vagyok és általában kimondom amit gondolok. Ettől még nem leszek szemét. Vagy ha csak ennyi kell hozzá, akkor újra kell értékelnem, hogy hogyan is állnak hozzám az emberek.*
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Ijedten pillantok fel rá mikor "felmordul". Úgy tűnik megszúrta magát. A géz azonnal felkapom, de a fertőtlenítőt is előkeresem. Oké elvileg sterilek az eszközök, de jobb biztosra menni. -Tessék itt van, de ha akarod bekötöm neked! Két kézzel mégis csak könnyebb, mint eggyel.-Egy aprócska mosoly kúszik arcomra miközben már ott is vagyok mellette és nyújtom tenyerem, hogy adja oda a kezét. Mégis csak vannak érzései. Oké most is inkább csak mérges, de még mindig jobb, mint a semmitmondó arc. -Én ezért sem a gazdákkal szoktam foglalkozni, hanem az állatokkal. Ők mindig nyugodtak. Tudják, hogy csak jót akarunk nekik és nem idióták, sőt általában nagyon is okosak. Eddig mindegyik állattal jól megvoltam. Egyik sem ellenkezdett, vagy harapott meg. Amit furcsállok, de örülök neki.-Veszek egy mély levegőt, majd kissé zavarba jövök. Ennyit azért nem szoktam beszélni. Nem is értem miért eredt meg a nyelvem. Lesütöm tekintetem pár másodpercre, majd visszafogottan ismét megszólalok. - Amúgy én szívesen elvállalom a levezetést. Már volt ilyen esetem sőt nagyobb állattal is.-Amúgy se lenne sok dolgom, hisz a kutya teljesen egészséges és a kicsik is. Szóval elvileg mindennek remekül kell majd mennie.
*Annak örülök, hogy gyorsan felkapja a gézt meg a fertőtlenítőt, csak attól tartok, hogy nem kellett volna elszólnom magam a vágásról, mert így meg észre fogja venni, hogy állati hamar gyógyulok. Ebbe nem gondoltam bele, indulatszó volt és reflex, nem tehetek róla. Mindenesetre elég világossá válik számomra, hogy nem hagyhatom, hogy megnézze az ujjam. Főleg, hogy a vérzés már el is állt. És még a vérvonalam szerint is gyorsabban gyógyulok, mondhatom most aztán sok hasznát veszem.* - Azt hiszem egy kézzel is nagyon jól boldogulok... de köszönöm. *Mondom zárkózottan és ezzel át is veszem tőle a dolgokat azzal az egy kezemmel, amelyiknek nincs semmi baja. A másikat ökölbe szorítottam és mellkasom magasságában tartom, mintha még mindig csak a vérzést akarnám elállítani. Amúgy amint átveszem a dolgokat távolabb is lépek és visszasétálok az íróasztalig, így Alice-nek hátat fordítva.* - Pakold csak tovább a szekrényt, semmiség az egész. *Nyugtatom meg azért, nehogy véletlenül az eszébe jusson, hogy idejöjjön. Főleg, hogy már alig látszik a vágás. Ha bekötöm legalább nem fogja látni, milyen ütemben is gyógyul. A szentimentális kis monológot hallom. Természetesen erről is megvan a magam véleménye, azon felül,, hogy elég naivnak érzem ezt a hozzáállást. De már megszokhatta a környezetem, hogy én vagyok a Grincs, nem igazán szoktam örülni semminek, vagy ha igen, nem igazán mutatom ki.* - És nem beszélnek vissza, mint a gazdáik. Amúgy mázlid van, nem minden kutya kezes, engem harapott már meg néhány. *Mondom félvállról hátra se nézve rá, mert épp a gézt vágom el és végül ragasztom le. Kész a kötés, így már senki se mondja meg, hogy valójában már a nem létező sebet kötöttem be. Így egyébként le is maradok a zavaráról, ami annak köszönhető, hogy sokat beszél. Amúgy, amíg nem beszél hülyeségeket, ez nem szokott zavarni. Egyelőre még a tűréshatáromon belül mozog, így marad a képemen a némi érdektelenséget tükröző arckifejezés, amikor visszafordulok. Ugyebár a szokásos.* - Jólvan, nekem mindegy. Amúgy milyen nagyobb állattal? *Kérdem, ha már így szóba került, de továbbra sem tűnök különösebben barátságosnak, vagy érdeklődőnek. Ez a kis sérülés nem változtatja meg alapjaiban a hozzáállásom. Amúgy vissza is sétálok az általam pakolt szekrényhez és csinálom tovább a dolgom.*
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Ahogy átveszi a gézt és a fertőtlenítőt visszatérek a szekrényemhez és folytatom a pakolást, bár néha azért el-el pillantok felé, hogy tényleg minden rendben van e vele. Idő közben már le is térdelek a földre, hogy az alsó polcokon lévő gyógyszereket is ki tudjam tenni valamelyik asztalra. Úgy tűnik itt azok vannak, amiket kevésbé használunk, mivel sokkal több van belőlük és még nagyobb a rend, mint a felette lévő polcokon. José szavaira elmosolyodom, majd reagálok rá hangosan is. -Ebben igazad van! Néha jobb köztük lenni, mint emberek között.-Vagy legalább is én nagyon is tudom élvezni mikor haza megyek és csak a kis kedvenceim vannak ott. Senki sem beszél, vádol vagy kiabál velem. Örülnek nekem és olyan megnyugtató a jelenlétük, hogy az egész napi feszültségem eltűnik. A felajánlásomra tett reakcióján meglepődöm. Azt hittem jobban fog örülni ennek. De úgy tűnik neki még kedveskedni sem lehet. A kérdésére egy pillanatra elgondolkozom, majd válaszolok is rá. -A legelső alkalommal csak segédkeztem. Akkor egy ló szüléséhez riasztottak minket. Valami nem volt rendben a kancával...De tehénhez is hívtak meg már minket, meg a közeli Vadasparkba is sűrűn behívtak. Bár általában ott minden rendben zajlott. Hisz ahogy az előbb mondtad az állatoknak nem szükséges a segítség.-Kicsit elmerengek az emlékezeteimben. Emlékszem arra az első alkalomra, mikor kibújt a kis paci. Olyan csodálatos volt főleg azért is, mert azt hittük, hogy nem éli túl. Mivel ezt a sok hajolgatást már nem bírom, így inkább egy tálcára kezdem el pakolgatni a kis fiolácskákat és csak akkor kelek fel, ha már telepakoltam azt. Most még óvatosabb vagyok, mint az előbb, mert ezek sokkal törékenyebb és drágább gyógyszerek. Biztos kiakadna, ha csak egy is eltörne közülük.
*Na, ezek szerint nyugodtan be tudom kötni az ujjam, bár már egyáltalán nincs is ott seb, de ha már olyan hülye voltam, hogy felhívtam rá Alice figyelmét, akkor a minimum, hogy igyekszem úgy tenni, mintha normális lennék. Gondolom nem hiányzik neki, hogy kiderüljön, hogy a főnöke egy vérfarkas, bár szerintem ez egyik normális embernek sem a vágya. Vagy franc se tudja, ahány beteg ember él manapság... bár Alice úgy vélem tán nem tartozik közéjük. Mindenesetre visszamegyek pakolni én is az általam választott szekrényhez. A saját, uras tempómban dolgozok. Bár nem akarok itt éjszakázni, de a kapkodás sem a szokásom, szóval nem is teszem. Előbb is pont a figyelmetlenségem miatt vágtam meg magam. A kijelentésére azért kicsit megingatom a fejem. Végül is ebben igaza van, én is sokan gondolkodtam már ezen és ugyanerre jutottam.* - Igazad lehet. *Állapítom meg csak így röviden. Nem szándékozom nagyon ragozni a dolgot, hiszen felesleges lenne arról áradoznunk, hogy mennyire is szeretjük az állatokat. Az már meghaladná az alapvető távolságtartásom és semmi kedvem itt érzelmileg túlcsordulni. Szemem sarkából látom, hogy kicsit meglepi az érdektelenségem, pedig csak annyi a lényege, hogy felőlem csinálhatja, megint csak nem szándékoztam bunkó lenni. Mindenesetre ha valami baja van velem, majd szóvá teszi, hiszen felnőtt nő. Egy fejet sem téptem még le... emberalakban.* - Akkor már van némi tapasztalatod benne. *Állapítom meg egy apró bólintással és így hirtelen nem is nagyon tervezem, hogy hozzáfűzök még bármi mást. Szerintem a szülést kimerítettük, plusz ő el is vállalta a kutyát, így egy újabb témából fogytam ki. Miközben az utolsó fiókot is kiürítem, azért sóhajtok aprót.* - Múltkor hoztak hozzám egy medvebocsot. *Jelentem ki kelletlenül. Tessék, feldobtam egy témát, hiszen úgy fest a nő igényli a beszélgetést. Persze ne várjon tőlem lelkes trécselést, ennyire futja.*
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Igen van szerencsére. Ha nem lenne nem is mertem volna felajánlani, hogy majd én elvállalom, még ha meg is engedné...Nem mernék egyedül belemenni egy ilyen fontos dologba. Igaz általában nem szokott probléma lenni, de ki tudja? Bármi megtörténhet egy szülés közben. Idő közben már végzek is a pakolászással, így megállok egy pillanatra és őt figyelem. Egy medvebocs?...Hihetetlen élmény lehetett. -Kipakoltam és megpróbáltam csoportosítani őket, hogy könnyebb legyen.-Mondom teljesen nyugodtan neki, majd a bocsról kezdek el kérdezősködni, amitől a szemeim is csillogni kezdenek. Nah igen nem hiába vagyok állatorvos. Természetesen mielőtt visszatérnék a medve témájára megvárom a reakcióját, vagy utasítását. -És miért hozták be?-Először csak egy kérdést szabad feltennem, amit nehéz megállni mert most legszívesebben az összes kérdésemet elhadarnám nagy lelkesen, de tudom, hogy azzal csak rontanék a rólam alkotott képről.
*Amikor szól, hogy végzett, végignézek a kipakolt dolgokon. Igen, tényleg úgy fest, hogy minden kint van. Nekem is már csak pár dolog van hátra, szóval először csak rábólintok a kijelentésére és gyorsan én is kiveszem a szekrényből a maradék orvosi vackokat. Én mondjuk kevésbé vagyok precízebb, úgy raktam ki, ahogy kézre esett, de igazából ez így mindegy is.* - Na, én is megvagyok. Az úgy jó, ha te számolsz, én meg összeírom? *Vonom fel kissé a szemöldökeimet, hangomból továbbra is a megszokott unottság érződik. De legalább a lehetőséget megkapja, hogy esetleg válasszon a szerepkörök között. Nem mintha nem próbálnám meg egyértelművé tenni a dolgokat, hiszen én már az íróasztalhoz is lépek és felveszem a mappát, amiben a készlet van felírva. Nem akarok számolni. Ő fiatalabb és türelmesebb is az ilyen pepecs munkához. Éreztem, hogy el fogunk indulni a medvés szálon, de hát én hoztam fel a témát, szóval most már nem tudok kihátrálni. Hát aprót szusszantok.* - Kificamodott a lába. Állítólag a hegyvidéken találták az anyja nélkül, már sérült lábbal. Mondjuk, ha az anyja ott lett volna, valószínűleg nem maradt volna, aki meséljen a bocsról. *Csak valami nagyon halvány mosoly jelenik meg a szám szegletében a kissé sötét humorú megjegyzésemre. És közben még a papírokkal is szórakozok, szóval nem is nézek Alice-ra. Bár ez nem tüntető félrenézés, pusztán nem csak a szám jár, hanem a kezem is.*
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Persze nekem ez tökéletes!-Nem mintha mernék ellenkezni vele...De amúgy is szerintem mind a kettő ugyan olyan unalmas dolog, így mindegy is, hogy melyiket csinálom. -Ami lejárt azt is számoljam, vagy felesleges?-Nem tudom, hogy azokat is fel szokta e írni, hogy arról is kapjon képet miből mennyi fogy, vagy csak hulladékként kezeli és többet nem is foglalkozik velük. Szerintem ahány orvos annyi szokás. -És mi lett a boccsal? Visszavitték a hegyekbe, vagy esetleg valaki befogadta őt?-A valaki alatt természetesen vagy az állatkertet, vagy egy menhelyet értek akik képesek egy medvét felnevelni, ellátni. Ám egyenlőre többet nem is kérdezek inkább elkezdem nem mondani a gyógyszerek neveit és hogy miből mennyi van, illetve ha a lejártakat is kéri külön róluk sem feledkezem meg. A nagy számolgatást hirtelen a hasam hangos korgása zavarja meg. Kissé elpirulok tőle. Nem hittem volna, hogy ilyen hangos is tudok lenni. -Ne haragudj!-Nah igen talán abban a pár perces szabadidőmben nem ártott volna ennem is valamit, csak nem bírtam és most sajnos ennek meg is van az eredménye. Viszont nem foglalkozom vele túl sokat. Majd ha hazaértem rendesen eszem egyet, addig meg inkább megpróbálok a munkára koncentrálni. Egy rövidke időre abba is marad a hangos korgás, majd kezdem érezni, hogy a kezem is el kezd reszketni...Nah már csak ez hiányzott...Még a cukrom is leesett. De ezzel sem foglalkozom. Inkább csak tovább sorolom a gyógyszereket. Minél hamarabb végzünk annál előbb eltudunk menni. És gondolom ő is inkább otthon lenne, mint itt velem.
Olyan fáradtnak éreztem magam ma reggel, hogy már alig láttam ki a fejemből. Direkt olyan útvonalat választottam, ahol ezen a korai órán alig van forgalom, hogy úgy juthassak haza, hogy alig kell a környezetemre figyelnem. Nem tehetek róla, de ez az éjszaka még a szokottnál is keményebb volt. Két szülés levezetése, és három gyerek sürgős ellátása nem számított semminek, és én azt sem tudtam hirtelen, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Miután beültem az autóba, már azt hittem, hogy sikerült biztonságos terepre érkeznem és nem lesz semmi gond. Csak nyitva kellett tartani a szemeimet és ez volt minden feladatom a továbbiakban. Jelenleg egyébként még ez is nehéznek tűnt, de annyira megerőltettem magam, hogy már kezdett megfájdulni a fejem is. Csak semmi pánik, nem volt sok hátra addig, hogy elérjem az otthonomat, ami a kertvárosban található. Aztán hirtelen minden olyan gyorsan történt. Egyik pillanatban még pislogtam egyet, a másikban pedig egy tompa puffanásra lettem figyelmes, mintha valaminek nekimentem volna. Természetesen egyből beletapostam a fékbe, a gumik csikorogva jelezték a hirtelen gondolatomat, hogy meg szeretnék állni, és mire kiszálltam a kocsiból, már a vér semmivel sem összetéveszthető szaga csapta meg az orromat. A szívem hevesen kezdett verni az aggodalomtól, hogy vajon mit sikerült elütnöm, az adrenalin pedig a tetőfokára hágott a testemben. Szinte félve kerültem a kocsi elejére, hogy aztán meglássam az alig mozgó, vérben tocsogó kutyát. Nem sokat gondolkoztam, automatikusan vettem a karjaimba, mit sem törődve azzal, hogy egy hozzám hasonló, törékenynek tűnő nő nem lett volna képes ilyen könnyedén emelgetni egy ekkora kutyát. Az sem érdekelt különösebben, ha összevérezi az autóm kárpitját, csak befektettem a hátsó ülésre, és amilyen gyorsan csak lehetett, beültem, hogy visszafordulhassak a város irányába. Úgy beletapostam a gázba, hogy arra elég ritkán volt példa. Mindig betartottam a szabályokat és úgy vezettem, ahogyan azt előírták, de ez alkalommal már sem a fáradtság, se a kötelességtudat nem lassított le egy kicsit sem. Ennek volt az is köszönhető többek között, hogy néhány perc alatt sikerült beérnem az állatorvosi rendelőbe. Csak azért imádkoztam, hogy legyen olyan szerencsém, hogy ezen a korai órán már van bent valaki, aki képes ellátni egy ilyen súlyosan sérült állatot. Amikor leparkoltam az épület előtt, kivettem az áldozatomat, és a lábammal vágtam be az ajtót. Még a riasztóval sem voltam hajlandó vesződni, csak szedtem gyorsan a lábaimat, hogy minél hamarabb el lehessen őt látni. Éreztem, hogy még él, de nagyon lassan dobogott a szíve, és egyre nehezebben lélegzett, ami teljesen kétségbe ejtett. Egyetlen élőlénynek sem tudtam volna szándékosan ártani, így még ezen a szerencsétlen kutyán is annyira megesett a szívem, hogy minél hamarabb szerettem volna, ha jobban lesz. - Jó reggelt! – köszöntem a recepciónál ülő hölgynek, és megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy már vannak itt reggel. – Elütöttem ezt a kutyát. Van itt orvos? Kérem, mondja, hogy van! – vetettem rá könyörgő pillantást, és kétségbeesetten néztem körül, hátha meglátom azt, aki el fogja látni. Sajnos nem sikerült felfedeznem egyetlen teremtett lelket sem, de idegességemben nem mozdultam a pult mellől, csak egyik lábamról a másikra álltam, továbbra is a karjaimban tartva a hamarosan elvérző állatot.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Tegnapi napon tíz után sikerült hazaértem. Húzós egy nap volt. A rendelő tele volt betegekkel. Szerencsére sok volt a csak rutin vizsgálatokra jelentkezők száma, de azért pár kisebb műtétre is sor került. Kimerültem és az nem is segített, hogy reggel korán kellett kelnem, mivel a mai napot is én vállaltam be, vagy legalább is a délelőtti műszakot. Az ágyból nehezen tudok kimászni, de az állatok hangoskodása szerencsére nem hagy engem visszaaludni. Az első dolgom a készülődés előtt, hogy egy erős kávét megiszok. Talán ez valamennyire rendbe hozz engem, de a leghatásosabb azért továbbra is egy frissítő fürdő. Ahogy mindig egy óra alatt el is készülök és már indulok is be a rendelőbe. Nem sietem el a dolgokat, időben vagyok még és szerencsére ilyen kora reggel sokan nem szoktak betoppanni. Általában ilyenkor a papírmunkákat végzem el, vagy csak rendet rakok, ha esetleg előző este nem fejeztem volna be. Viszont a mai reggel más mint a többi. Még be sem léptem a rendelőbe, mikor észreveszem az ajtó előtti vérfoltokat. Ezek szerint egy súlyos sebesültet hoztak be. A lépteimet megszaporázom és mikor megpillantom a nőt a vérző kutyával szinte tátva marad a szám. Ha eddig nem sikerült felébrednem, akkor ez a látvány bizony teljesen elkergette a fáradtságot belőlem. -Mondjon el mindent! Mi történt?-Kezdem el faggatni a nőt, miközben elindulok a műtét felé jelezve neki, hogy kövessen engem. -Alice vagyok! Most én fogok a kutyával foglalkozni. Jöjjön utánam.-Amint beérünk a műtőbe segítek neki feltenni az állatot az asztalra és miközben mesél nekem én elkezdem megvizsgálni a kutyát. A sebei súlyosak, és nagy fájdalmai lehetnek. Első sorban injekciókat kell adnom neki utána jöhet bármi más. Azt hiszem egy hosszú műtét fog rám várni. Már rég nem volt ilyen esetem, de tudom, hogy meg fogom tudni oldani ezt is. -Adtam neki fájdalomcsillapítót, antibiotikumot- Most megpróbálom kicsit letisztítani a sebeit, hogy lássam mennyire súlyosak és utána tudok pontosabbat mondani. Addig nyugodtan menjen ki. Biztos kezekben lesz!-Mondom egy biztató mosoly kíséretében. Nem fogom hagyni, hogy elpusztuljon az állat. Egyelőre kevés esélyét látom annak, hogy túlélje ezt a balesetet, de ha elég gyors vagyok és pontos sikerülhet megmenteni az életét.
Olyan gyorsan száguldott az ereimben az adrenalin és az aggodalom furcsa elegye, hogy már egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. Az érzékeim a maximumon működtek, teljesen ki voltak éleződve, miközben rémülten nézegettem jobbra-balra, hátha csak úgy a semmiből feltűnik egy orvos, hiába mondta a recepción a nő, hogy még senki nincs itt. Mi az, hogy senki nincs itt? Éjszakai ügyelet, vagy ilyesmi? Azt sem tudtam, mihez kezdjek hirtelen, a rettegés vasmarokkal szorította össze a gyomromat. Aztán váratlanul feltűnt egy nő a folyosó végén, és elég gyors léptekkel közeledett ahhoz, hogy sejteni lehessen, nem csak egy betévedt idegen. Amúgy sem volt nála sérült állat, úgyhogy egészen biztos voltam abban, hogy ő lesz az orvos, aki után két perccel korábban még annyira áhítoztam. Igazából én is szívesen megkíséreltem volna megmenteni a kutyát, mert szerintem alapjáraton hasonlóan működnek, mint az emberek, de a kórházba csak nem vihettem be egy állatot a beteg gyerekek közé, ugye? - Hát… - tétován haraptam a szám szélébe, miközben karjaimban a sebesült állattal, elkezdtem az orvos után baktatni a folyosón. – Minden olyan gyorsan történt! – igen, jöttem a sablonos dumával, mint valami rossz, elcsépelt filmben tennék. Gratulálok, Faye! – Egyik pillanatban még nyugodtan mentem hazafelé, aztán hirtelen már csak a puffanást érzékeltem a kocsi elejénél – elszorult a torkom, ahogyan ismét a kutyára pillantottam. – Muszáj megmentenie, Alice! – nem is tudom, hogy kérés volt, vagy inkább parancs. Jó, nyilván nem szándékoztam parancsolgatni, de valahogy mégis kicsúszott a számon. – Én… nem bírnám ki, ha miattam halna meg! – a vér mindent átható szaga teljesen befészkelte magát az orromba, úgyhogy valószínűleg ezért, meg persze a félelem miatt nem tűnt fel eddig, hogy az orvos egy Őrző. Már egyből észrevehetem volna, ha jobban odafigyelek, hiszen pont olyan érzés volt a közelében lenni, mint amikor Allegra ellátogatott hozzám az irodámba, de hát jobb később, mint soha, igaz? Azért óvatosságból felhúztam félig-meddig a pajzsomat, de ez volt most egyébként a legkevesebb, ami számított. Tehetetlenül álltam, miután felraktuk az asztalra az állatot, és az orvos megvizsgálta. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal, csak bámultam rá, mint borjú az újkapura. Hogy a fenébe történhetett ez meg velem? Nem viseltem túl jól, ha valaki a kezeim között halt meg. Ha ember, ha állat, nekem egyre ment. Mindig nagy megrázkódtatásként és csalódásként éltem meg, pedig már elég régóta vagyok a szakmában ahhoz, hogy ezt kezelni tudjam. Valószínűleg most is a fáradtság volt az, ami miatt érzékenyebben érintett ez az egész. Az idegeim teljesen pattanásig feszültek. - Ha nem baj, inkább maradnék… - motyogtam halkan, miközben eltűrtem egy kósza tincset a szemem elől. Ennek köszönhetően az arcom ugyan kapott egy kis pirosas színt, tekintve, hogy a kezem úszott a vérben, de észre sem vettem. – Tudok segíteni, ha szükség van rá. Én is orvos vagyok, csak éppen kutyát még soha nem próbáltam megoperálni, de ha mondja, hogy mit csináljak, szívesen asszisztálok – ajánlottam fel a szolgálataimat, szinte gondolkodás nélkül. A kezem remegett, amikor tétován megsimítottam a haldokló állat fejét. Egyre csak gyengült a pulzusa, a légzését pedig már alig hallottam. Nagyon nem a jó irányba haladtunk…
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A nő történetén nem lepődöm meg. Sajnos sok ilyen baleset szokott lenni, de csak kevesen tesznek annyit az elütött állatért, hogy gyorsan beviszik egy rendelőbe. Úgy tűnik ez a nő is nagy állatbarát és valóban sajnálhatja a dolgot, ha ennyire megrémült. Jó ilyen emberekkel is találkozni néha. -Megteszek mindent, hogy túlélje!-Mondom neki teljesen őszintén. Sajnos már halt meg állat a kezem között, így tudom, hogy milyen iszonyatos érzés. Mindig mindent elkövetek annak érdekében, hogy ne veszítsem el a betegemet, de sokszor nem lehet mit tenni érte és jobb inkább segíteni neki abban, hogy ne szenvedjen tovább. Ennél a kutyánál egyelőre még nem tudom mi a helyzet, de bízom abban, hogy tudok rajta segíteni. Elég nagytestű, ezért a csontja is erősebbek. A kérésén elgondolkozom. Igazából sosem szoktuk megengedni, hogy bent maradjon a gazdi. Bár jelen esetben ő csak egy idegen a kutya számára. Nem tudom, hogy mit szólna hozzá José, ha megtudná, hogy megengedtem valakinek, hogy bent maradjon és segítsen. Bár az is igaz ketten gyorsabbak lennénk és nagyobb eséllyel élné túl. -Igazából nem lenne szabad hagynom, hogy bent maradjon, vagy segítsen, de plus két kéz jól jönne. Csak ígérje meg nekem, hogy nem nagyon hangoztatja ezt...Vegyen fel a köpenyt, kesztyűt és minden mást amit kell. Ott mindent megtalál!-Én már rendesen fel vagyok öltözve, csak a plusz védő felszereléseket kell majd még beszereznem, de egyelőre még csak a kutyával foglalkozom. A sebét sikerült kitisztítani és nagy szerencsére nem is olyan komoly, mint amilyennek kinézett. Attól félek, hogy sokkal több kár érte bent, mint a kint, így óvatosan elkezdem végigtapogatni a testét, hogy felmérjem van e törött csontja. A szükséges injekciókat már beadtam neki, így semmi fájdalmat nem érez. Amint a nő elkészült a kezébe adok egy elektromos borotvát. -Innen el kéne távolítani a szőrt. Itt fogom felvágni. Eltört pár bordája és belső vérzése is lehet. Először majd a vérzést próbáljuk meg leállítani, utána jöhetnek a csontok!-Legszívesebben megröntgenezném, de félek, hogy arra nincs időnk. Ilyenkor minden perc, másodperc számít, de hogy ne vérezzen itt el nekem egy gyors vértesztet csinálok, amiből kiderül, hogy milyen vér is adható neki. Amint ez kiderül a hűtőből kiveszek egy adag vért , majd miután felvettem a szükséges védelmi ruhákat infúziósan megkapja a plusz vért, amivel nyerhetünk egy kis időt. Ha a nő készen van a borotválással lefertőtlenítem a csupasz felületet, majd fel is vágom. Nem lesz egy könnyű műtét és több órát is igénybe fog tartani, de bízom a legjobbakban.
- Köszönöm! – nem mondhatnám, hogy megkönnyebbültem azért, mert azt mondta, hogy megtesz mindent, de elhittem neki és most csak az számított, hogy tényleg megpróbálja megtenni. Nem szerettem volna, ha ez a kutya miattam hal meg. Én nem vagyok sem szívtelen, sem kegyetlen, már attól is bűntudatom van most, hogy elütöttem, pedig gondolkodás nélkül hoztam be egy olyan helyre, ahol segíthetnek rajta. Tudtam én jól, hogy nagyon kevesen vesződtek volna ilyesmivel, amit elég szomorúnak találtam a mai világban. A végén már az is elő fog fordulni, hogy az embereket is szó nélkül az út szélén hagyjuk? Ez elég szomorú… de tudtam, hogy már most is szokott példa lenni ilyesmire. A világ egyre inkább süllyed és elfajul, és mi nem tehetünk ellene semmit. Borzasztó. - Rendben! – bólintottam határozottan, aztán egy halovány mosoly erejéig még megálltam egy helyben. – Köszönöm! – tettem hozzá, aztán gyorsabb tempóra ösztönöztem magam és az előbb mutatott hely felé robogtam, hogy felvegyem magamra a köpenyt és a kesztyűket is, miután alaposan bemosakodtam. Még sohasem segédkeztem egy állat műtétjénél, de nagyon reméltem, hogy legalább olyan szakértelemmel tudom majd csinálni, mint ahogyan a saját munkám során is el szoktam járni. Csendesen figyeltem, hogy hogyan vizsgálja meg az asztalon fekvő állatot az őrző. Nem akartam a kérdéseimmel zavarni, mert az sokkal fontosabb volt, hogy megfelelően ellássa a beteget. Valószínűleg amúgy sem értékelte volna, ha én itt folyamatosan beszélek, és arról faggatom, hogy mit hogyan is kell csinálni. Helyette inkább csak némán átvettem a borotvát a kezembe, és elkezdtem azt a területet megtisztítani a szőrtől, amire rámutatott az előbb. Általában én szoktam egy műtétet elvégezni és levezetni, nem pedig asszisztálni, így egy kicsit nehezemre esett azt csinálni, amit mondtak nekem, de felülemelkedtem az ellenérzéseimen, mert a kutya élete most sokkal fontosabb volt. - Így jó lesz? – kérdeztem, amikor már nem maradt szőr, csak a megsértett bőr, ahol valószínűleg ütközött a teste a kocsim elejével. – Egyébként megkérdezhetem, hogy gyógyító-e? – érdeklődtem kíváncsian, miközben megsimítottam az állat fejét, mintha érezné, hogy itt vagyok. Valószínűleg nem nagyon volt tudatánál, hiszen gyakorlatilag haldoklott, de én azért szerettem volna mégis többet tenni érte annál, minthogy behoztam és leborotváltam a fél oldalát szegény párának. Reméltem, hogy az orvos nem veszi majd a szívére, hogy egyből így belevágtam a közepébe, és miközben neki teljesen mást kéne csinálnia, én beszéltetném őt. Mindössze abban reménykedtem, hogyha őrzőként gyógyítónak készült, akkor esetleg rásegíthet mágiával arra, hogy a kutya túlélje ezt a műtétet, a balesetet, mindent.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Nincs mit megköszönnie! Ez a munkám!-Egy barátságos mosolyt küldök felé. Oké én is aggódom az állatért és nem szeretném őt elveszíteni, de sajnos már nem egyszer kellett végignéznem, ahogy a kezeim között hal meg egy állat. Már több éve vagyok orvos, de még mindig érzékenyen érintenek ezek a dolgok. Egy haláleset után napokig képes vagyok magamba fordulni. Ezen fejlődnöm kellene nagyon is sokat, hiszen nem eshetek össze minden egyes alkalommal, mikor elvesztek egy beteget. A nő gyorsan felveszi a védő ruhákat. Tudom, hogy csöppet sem lenne szabad belevonnom őt a műtétbe, de most szükségem van rá és így nagyobb esélyt is kap a kutyus. Ketten gyorsabbak leszünk főleg, hogy ő is orvos. Annyiban nem fog különbözni ez a műtét, mint az embereknél. Ugyan olyan szerveik vannak a kutyáknak is, mint nekünk...Nem hiába sorolják az embereket is az emlősökhöz. -Tökéletes lesz!-Szép munkát végzett, de most nincs itt annak az ideje, hogy elkezdjem ezt részletezni. Inkább lefertőtlenítem a bőrfelületet és már kezembe is veszem a szikét. Éppen megkezdeném a bemetszést, mikor feltesz egy kérdést. A kezem megáll és értetlenül pillantok rá. Ezt meg honnan tudja? Nem is mondtam neki, hogy mi vagyok...Lehet, hogy ő is az? Vagy a másokhoz tartozik? -Annak készülök, de ezt honnan tudja?-A kérdés után még a nőt figyelem, majd gyorsan visszarázódom a műtéthez. A kutyának most nagyobb szüksége van ránk. Vele kell foglalkozni, nem mással. Majd utána, ha túlélte kibeszélhetünk mindent, de most csakis a kutyára kell koncentrálni. Egy nagy levegőt veszek, majd végre megejtem a vágást. A vér azonnal elkezd ömleni, így mostantól nincs idő megpihenni, vagy gondolkozni. Mindent ösztönösen kell csinálnom. Sajnos még nem tanultam ki rendesen a gyógyítást, így nem merek megpróbálkozni egy kis mágiával. Ha Abi itt lenne megtehetném, hiszen ha valamit elrontok ő kijavíthatná, de így inkább hanyagolom, még ha ez a kutya életébe kerül is. A kezeim ügyesen, határozottan teszik a dolgokat. A nőt folyton belevonom valami apró feladatba. Hol csak tartania kell egy eszközt, hogy segítenie kell a varrásnál. Nem kímélem őt sem, de úgy vélem ő is olyan jól bírja ezt, mint én. Az utolsó varrásig meg sem álltam a munkában és nem figyeltem az órára. Tudom, hogy nem csak egy fél órás „móka” volt. Amint elvágom a cérnát kifújom magam és egy halvány mosoly kúszik az arcomra. -Sikerült! Köszönöm a segítséget! Sokat számított, hogy itt vagy! Ma estére bent tartanám megfigyelésre, hogy biztos minden rendben van e vele. Ha megadod a számod felhívlak holnap, hogy mi a helyzet vele! Szerintem nem lesz gond, de jobb az óvatosság.-Még egy dologban kell kérnem a segítségét utána már haza is mehet kipihenni a nagy izgalmakat. -Annyit kellene még, hogy letesszük arra a pokrócra. Ha felébred lehet, hogy megrémül és nem tenne jót neki, ha leesne az asztalról.-Amint ő is készen áll megfogom hátulról a kutyust, majd már emeljük is és szépen a földre fektetjük. Örülök annak, hogy sikerült megmenteni és nagyon is bízom abban, hogy ezek után minden rendben lesz vele.
Igaza volt, tényleg ez volt a munkája, de valahol mélyen nekem is mindig jól esett, amikor hálálkodtak nekem. Igaz, hogy a kötelességtudatom dolgozott nagyon sokszor, de általában személyes ügyemnek vettem egy-egy műtétet. Úgyhogy, igen. Az elismerés nagyon jól tudott esni bizonyos esetekben, ezt kár lett volna tagadnom. Talán ezért akartam önkéntelenül neki is hálálkodni már azért is, hogy egyáltalán megpróbálja megmenteni. Sajnos még így sem volt biztos, hogy sikerülni fog, de ez beletartozott a pakliba. Egy orvosnak mindig számolnia kell azzal, hogy rosszul is végződhet a dolog, bármilyen nehezünkre esik. Miután végeztem a borotválással, tudtam, hogy nagyon kényes kérdést tettem fel, méghozzá eléggé meggondolatlanul. Nem is lepődtem meg azon, hogy egy percre lefagyott a doktornő és csak nézett rám értetlenül. Hogy lehetek ennyire ostoba? Pedig alapvetően nem tartottam magam annak soha, úgyhogy ezennel ezt betudtam a kialvatlanságnak és az izgalomnak, amiben ma reggel részem volt, hála ennek a kis szőrmóknak itt előttem. Furcsa, pedig nem is az én kutyám volt, mégis úgy aggódtam érte, mintha az lenne. Biztosan volt valahol gazdája, aki most csakis rá várt. Őszintén sajnáltam az illetőt, és csak remélni mertem, hogy vissza tudom majd adni neki a kedvencét. - Azok az őrzők, akik orvosként dolgoznak, általában gyógyítók… - vontam meg a vállaimat, mintha ez annyira természetes lenne. Valójában tényleg az volt, legfeljebb azt nem tudta hová tenni, hogy én mégis miből gondolom, hogy ő őrző. Illetve, ami még fontosabb, hogy én egyáltalán honnan tudok arról, hogy léteznek őrzők. Nem tudtam, hogy mennyi ideje hívhatták el, de ez most nem is tartozott a témához. Mivel nem akartam feltartani, így inkább befogtam a számat és próbáltam nem feleslegesen járatni a számat, hanem segíteni a munkáját, végtére is azért kérezkedtem be ide. Amint megkezdődött a műtét ténylegesen is, igyekeztem a fáradtságom ellenére fejben odatenni magam. Amikor a vér elkezdett ömleni, megpróbáltam minél hamarabb megtisztítani a területet, hogy jobban láthassa, mi van belül, van-e belső sérülés, avagy nem. Szerencsére már annyira hozzászoktam az efféle munkához, hogy se rosszul nem lettem, se a kezem nem kezdett el remegni. Profi voltam, és akként is kellett most viselkednem, hiába nem műtöttem még soha kutyát. Ez egyszer azt tettem, amit mondtak nekem, és elláttam minden aprócska feladatot, ami rám lett bízva, hogy minél több esélyt adhassunk ennek a szegény állatnak. Tényleg nagyon a szívemre vettem volna, ha miattam hal meg, ez teljesen biztos. Ezek után már nem is akadtam fenn azon, hogy tegezésre váltott. Nekem is könnyebb volt így, és amúgy is elég fiatalnak látszott ahhoz, hogy ezt nyugodt szívvel megtehessem. Nagyot szusszantam, már-már megkönnyebbülten, de azért még mindig ott volt a rizikó, hogy valami komplikáció lép fel. Ettől függetlenül most rámosolyogtam az asztal túloldalán álló nőre. - Én köszönöm, hogy segíthettem, a számomat meg természetesen megadom. Addig körbekérdezek, hogy kié lehet a kutya. Ha nem találom meg a gazdáját, még az is lehet, hogy magamhoz veszem – vontam meg a vállaimat. Igaz, hogy abban a pillanatban fogalmazódott meg csupán ez a gondolat a fejemben, de máris szerettem volna, ha így lesz. Ha tényleg nálam maradhat, és az enyém lehet. – Persze, tegyük le! – bólogattam határozottan. Valójában fel akartam ajánlani, hogy majd én egyedül megoldom, hiszen elég erőm lett volna hozzá, de nem szerettem volna, ha egy rossz mozdulat következtében valamelyik varrat kiszakad. - Még egyszer köszönöm, és ne haragudj, hogy csak így rákérdeztem, hogy gyógyító vagy-e. Láttam, hogy kicsit zavarba jöttél… - szabadkoztam kicsit, miközben levettem a kesztyűmet és beledobtam a megfelelő kukába.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A rövid válasza egyelőre teljesen megfelel nekem. Most nincs annak itt az ideje, hogy megvitassuk, hogy honnan is jött rá, hogy én őrző vagyok. Lehet, hogy ő is farkas, de lehet, hogy ő is közénk tartozik. Ezt még nem tudom olyan jól megállapítani, de majd ennek is eljön az ideje. A műtét szerencsére sikeresen zárult. A vérzés abbamaradt, mindent helyre tudtam, tudtunk állítani. Nem volt könnyű és rendesen kifárasztott, de már hozzászoktam. Volt már sajnos nehezebb esetem is, ami nem ért véget ilyen jól. -Ez kedves! De majd ha jobban lesz megnézzem, hogy van e benne chip! Tudod mostanában ez nagyon divatba jött és igazából szerintem jó dolog is, bár persze fura ez az egész...De ha van neki megtaláljuk a gazdiját. Illetve majd készítek róla képet és kirakom a rendelő ablakába. Hátha valaki felismeri....De bevallom őszintén nem hiszem, hogy lenne gazdája. Nincs rajta nyakörv, meg nem is tűnik olyan ápoltnak.-Már nem egy kóbor kutyával hozott össze a sors, akit valamilyen betegség miatt behoztak. Lehet látni a különbséget. Oké akár az is megtörténhet, hogy elszökött, de általában minden gazdis kutyának van nyakörve, persze ennek ellenére körbe kell érdeklődni, hogy később ebből ne legyenek gondok. Ha a számot megkapom felírom magamnak, majd a segítségével le is tesszük a kutyát. Este itt fogok maradni vele és majd figyelem őt. Ilyenkor úgy vélem még egy állat is jobban örül annak, ha nincs egyedül, ha érzi, hogy van aki törődik vele. -Ne köszönd! Örülök neki, hogy sikerült segítenem rajta vagyis sikerült segítenünk rajta! És ne kérj bocsánatot, bevallom őszintén csak az lepett meg, hogy megérezted.-Közben persze már én is ledobtam magamról a koszos orvosi ruhákat és úgy kísérem ki a várakozóba. -Akkor majd jelentkezem! Mivel egyelőre kóbor állatról van szó nem kell semmilyen papírral foglalkozni, vagy a piszkos anyagiakkal. A kóborokat általában ingyen ellátjuk...Én már annak is örülök, ha az emberek segítenek nekik, ahogy most te is tetted. Tudod sajnos nagyon kevesen állnak meg vagy hozzák be az elütött állatokat. Inkább csak tovább hajtanak.-De most ebbe inkább nem is megyek bele! -Pihend ki ezt a nagy izgalmat! Jó kezekben lesz! Rögtön jelezni fogom ha esetleg valami gond adódna, de ennek nincs sok esélye.-Felé nyújtom a kezem és ha elfogadja meg is rázom határozottan az övét.
- Rendben, hátha ketten megtaláljuk a gazdáját – mosolyodtam el szívből jövően, habár tagadhatatlan volt, hogy szívesen befogadnám a kutyát. Igaz, hogy nagyon sokat dolgoztam, de talán akkor, ha tudnám, hogy valaki vár otthon és rám van utalva, akkor egy kicsit visszafognám magam és nem vállalnék annyi műszakot, mint most. Kellett már egy társ, és jelen esetben mindegy volt, hogy ez állati vagy emberi. Az ember alapvetően egyébként is társas lény volt, és én sokszor igényeltem is azt, hogy szólhassak valakihez. Talán még akkor is jól esne, ha az illető beszédpartner nem reagál soha, csupán meghallgat. - Majd akkor én gondoskodom róla, amint el lehet hozni innen és tényleg nem bukkan fel senki – határoztam el, és úgy is jelentettem ki, mint aki teljesen meg van győződve erről. Talán elhamarkodott döntés volt, hiszen nem tudtam, hogy mit is kell egészen pontosan tenni egy kutyával, de valamiért úgy éreztem, hogy ez a legjobb döntés, amit most meghozhattam ebben a helyzetben. Felelős lettem érte abban a pillanatban, ahogyan a kocsim elé szaladt és én nem álltam meg időben, bűntudatból pedig behoztam ide. - Tudod… - kezdtem bele, miközben én is levetkőztem és aztán utcai ruhában mentem immár kifelé az előtérbe. – Az egyik leendő gyakornokom is gyógyító lesz. Allegrának hívják, biztosan ismered – vontam meg a vállaimat, és megpróbálkoztam egy kedves mosollyal is, ami egyáltalán nem okozott gondot nekem. Alapvetően mindig is kedves teremtés voltam, úgyhogy belőlem jött ez a természetes báj és nem csupán megjátszott viselkedés volt esetemben, mint sok más embernél vagy esetleg farkasnál. - Pedig szívesen kifizetem az ellátását, legalább ennyivel hozzájárulok a dologhoz – mondtam még gyorsan, mielőtt távoztam volna. – Igen, tudom… - ismertem el szomorúan, hiszen tényleg sokszor lehetett sérült, vagy már elhalálozott állatokat látni az út mentén. Mindig megsajnáltam őket. – Holnap reggel benézek, mielőtt bemennék a kórházba és akkor majd kifizetem az ellátás költségét! – közöltem ellentmondást nem tűrően, ahogyan a beosztottjaimmal is szoktam beszélni. Amilyen kedves voltam általában, legalább annyira határozott is tudtam lenni, ezt mutatta a mostani ábra is. – Nem fogadok el nemleges választ! – tettem még hozzá, és immár újra mosolyogtam. - Ennek örülök, és még egyszer köszönöm! Jó munkát neked mára! – megfogtam a felém nyújtott kezet és finoman megszorítottam egy kicsit, csak annyira, amennyire ezt illett. Még vetettem egy utolsó pillantást a vállam felett a doktornőre, aztán kisétáltam a kocsimhoz, hogy végre hazamenjek, és most már tényleg aludjak valamennyit, ezután a kemény… nem is tudom, hogy hány óra után. Talán harminc?
Ennek is eljött hát az ideje, bár nem mondhatnám, hogy annyira vártam, mármint, kicsit, vagyis inkább nagyon tartottam attól, hogy miként fogok reagálni, ha újra meglátom Alicet. Ezért inkább adtam magamnak menekülő utat, s egyúttal neki is, mert fene tudja, mennyire érzi kényelmetlenül magát a történtek miatt. Mandy szerint hasonló lelkülettel van megáldva, mint én, akkor pedig teljesen biztos, hogy emészti magát, ezt pedig én nem szeretném. Persze, az is lehet, hogy már eljutott odáig, hogy ne magát hibáztassa, hanem azt az Alignakot, ez némi könnyebbséget jelentene, hisz csak arról kellene meggyőznöm, hogy nem haragszom, arról pedig nem, hogy nem magát kell okolnia. Majd meglátjuk… Szóval, fogtam magama, és persze Milo-t, hogy elinduljunk Alice rendelőjébe, egyébként is időszerű volt már az éves oltása, és Fairbanksben még nem választottam állatorvost. Hát most választok, fel sem merülhet más, egyrészt, mert Őrző, másrészt bízom benne, hogy így könnyebben tudjuk majd magunk mögött hagyni a történteket, ő is, s persze én is. Milo már az ajtó előtt megmakacsolta magát, esküszöm, fogalmam sincsen, honnan az isten haragjából tudják az állatok, hogy most bizony állatorvoshoz megyünk… Mindegy, hogy melyik rendelő, melyik város, egyszerűen tudják. Inkább felveszem, minthogy berángassam, így egyszerűbb, s megkímélem az idegrendszerem is. Odabenn nem viselkedek másként, mint egy egyszerű gazdi, leülök a váróban, közben pedig simogatom Milo-t, megpróbálva meggyőzni arról csendben, hogy nem lesz semmi baj, puszit is adok a kobakjára. Mondjuk, nem hiszem, hogy túl jól sikerül a dolog, elvégre némileg én is feszültebb vagyok, szóval nem lepne meg, ha képtelen lennék meggyőzni arról, hogy az élet szép. Én magam sem vagyok ebben bizonyos jelen helyzetben. Nem mondom, sokat lendített a dolgaimon, hogy Őrző lettem, meg hogy Panda is, de attól még bőven van mit feldolgoznom, és sajnos sokkolóan lassan haladok vele, előbb-utóbb elkergetem a viharfelhőimet, tudom jól, de most még villámlik, és nem vagyok kibékülve a helyzettel. Mikor nyílik a rendelő ajtaja, s kilép rajta Alice, rávetül a pillantásom, igyekszem barátságos arcot vágni, bár talán kicsit látszik rajtam, hogy tartok tőle, vagyis… inkább csak az emlékek miatt érzem úgy, hogy veszélyben vagyok, még Milo is elkezd morogni. Jaj istenem, Naomi, nyugodj meg, most már nem fog bántani. Kizárom az elmémből a betörni vágyó képeket arról az estéről, ez nem a dolgok felhánytorgatásáról szól, hanem a megbocsátásról, vagyis, nincs is mit megbocsátanom, hisz nem ő maga bántott, csak a testét használták hozzá. Meg fogom én valaha szokni ennek az életnek a furcsaságait? Viszont egyelőre még nem én következem, úgyhogy csak biccentek egyet barátságosan a nő felé, és türelmesen kivárom a soromat, közben csitítgatva mind Milo, mind pedig a saját zaklatott lelkivilágomat.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A vörös Hold után nehéz volt újra belerázódni a hétköznapokban. Bár nem egy ember mondta el nekem, hogy nem az én hibám mind az, ami azzal a lánnyal történt én mégsem tudtam túllépni rajta. Sosem bántottam senkit, és rám valóban igaz az, hogy egy legyet is képtelen volnék lecsapni. Adamtől az önvédelmet is csak azért tanultam, hogyha kell meg tudjam magam védeni, mert nem lesz mindig ott valaki, hogy segítsen nekem. De hogy a gondolataimat eltereljem a bűntudatról, a Vörös Holdról a munkába temetkezem. Mindennap késő estig bent maradok a rendelőbe, hogy a papírmunkákkal is haladjak, majd este hazaérve már csak arra marad energiám, hogy megsétáltassam Csokit, megetessem az állatokat, lezuhanyozzak és bedőljek az ágyba, hogy végül hosszas forgolódás után elaludjak. Bár igaz hallottam pletykákat arról, hogy érkezett két új tanonc és az egyik pont az a leányzó, akit sikeresen megtámadtam, de eddig mindig valahogy sikerült elkerülnünk egymást az egyetemen, aminek bevallom örülök is valahol, de tudom, hogy idővel találkoznom kell majd vele, hogy bocsánatot kérjek a megszállóm nevében is. Ezért nem is álmodtam volna arról, hogy végül ő látogat meg engem a rendelőben. Így miután kikísérem az egyik betegemet és körbenézek a várakozóban meglepetten veszem észre a lányt. Pár másodpercig teljesen megmerevedve állok és bámulom őt. A szívem máris hevesebben kezd el kalapálni, de az újabb érkező betegnek köszönhetően összeszedem magam és újra eltűnök a rendelőbe. Mivel a mai nap kivételesen sokan vannak, így Naomienak minimum egy órát várnia kell, hogy sorra kerüljön. Mikor ez megtörténik nem sétálok oda hozzá, csak intek egyet, hogy jöjjön. Csak mikor ő is belép a rendelőben köszöntöm őt egy kis mosollyal arcomon. -Szia! Remélem nem kellett sokat várnod! Ma meglepően sokan jöttek!-A hangom kedves, nyugodt, bár a szívem újra heves ütemben kalapál. A vizsgáló asztalra mutatva megvárom, hogy letegye a kutyáját, majd csak ez után lépek oda én is, hogy elsősorban összebarátkozzak a kis négylábúval. -Hát szia!...Hogy hívják?-Ha eddig morgott is Milo, most láthatóan nagyon is jól érzi magát és semmi jelét nem mutatja annak, hogy utálna itt lenni.
Kezdőlap
//
