Játékosan visszafenyegetem az ujjrázást utánozva, vigyorral. És betolok még egy adag chipset. Ennyit a humorról és a szót fogadásról. -Nyem innyik fanyat fánnyi éfeny .. – lenyelem a falatot, elvégre ezt megérteni, hogy nem illik hajat rázni étel felett, hóttuti, nem lehetett érteni. Még ha nem is ott, hanem a pultnál tette. - … felett. – vigyorgás továbbra is. -Na! – kiáltok fel, a pulcsi után kapva, aminek köszönhetően a maradék chips is a földre kerül, meg ami a kezemben van, mert a pulcsi felé kapok. -Afrrancba, nem vagyok fogas, mondtam már! És még ki is nevet… – bár az első felé paprikás hanggal száll felőlem, a végére megint vigyorgok. És hozzávágom a pulcsiját, miután gombóccá formáztam. -Hehh.. Te is tudod, mivel lehet engem lekenyerezni. – majd biccentek egyet oldalra a fejemmel, úgy is maradok. – Az a csoki milyenségétől függ. – színpadiasan húzom fel az orrom. Csúnyán beszélek. Be kell pótolnom pár évet és szorgalmasan teszem is az utolérést. Az egyik itt dolgozó már jön is a kis lapáttal és seprűvel, már nem engedi, hogy összeszedjem. Én is ezt tenném a helyükben, ha látnám, mit össze tud szerencsétlenkedni valaki. A tabletet berakom a bőrtáskámba, ázott már el bringázás közben pár ketyerém, hogy inkább meggondoljam kétszer is, mikor pakolok nem bőrcuccba. -Forró csoki és fekete talléros csokikrém. – abban valami isteni finom fekete csoki van. Narancshéjdarabokkal. A zumbára nyíltan az undor nyelvnyújtását adom. Szavak nélkül. Ez is sokat elmond. A sziszegésre azonban már csapom is a kezem a kupak tetejére, de még így is a képembe landol egy adag. -Blee, mért nem csavartad azonnal vissza? Ma már zuhanyoztam, köszi. Törölgetem az arcomról a ragacsos lét. Borzalmas ragad és a szemembe is jutott. Így válaszolok, kendő mögül is. -Hát úgy széltében és hosszában egy. Együttérzés nuku. Átnyújtok egy adag szalvétát a szomszédos asztaltól és elé rakom. -Ez is bolt, ha úgy vesszük. – vonok vállat. – Pedig én aztán nem megyek innen sehová. Te merre voltál? Jógázni. Kicsit odaba… cseszett a hátamnak a gyors növés. – meg sok egyéb más, de azt aztán nem fogom felhozni. -Hol vetted ezt a cukker dinnyenadrágot? – csak nem bírom megállni. Közben az asztalt kezdem letörölni.
- Egészségedre. Jegyzek mosolyogva csak ennyit, mert egy büdös kukkot, nem sok annyit sem értettem abból, amit chipses képpel próbált közölni velem. Nem baj, ha fontos, akkor úgyis megismétli, vagy ha nem, akkor majd találgatok, mert az vicces. Egyelőre viszont csak legyintek és szemet forgatok, mindezt egyszerre. - Mi felett mit? Kérdezek mégis vissza, mert én már csak ilyen kíváncsi lény vagyok. Az elszólására a pulóveremet illetőn megint meglendül a kezem, de már nincs mit odavágjak, így csak a levegőt pofozom meg, mert ezt nem tudom leküzdeni. - Hogy lehet olyannak ennyire mocskos a szája, aki ilyen jó arc, mint te vagy? Forgatom meg a szememet. Nem direkte bókolok, egyszerűen csak kiszalad a számon. Amennyire emlékszem Samből az szimpatikus volt mindig, ezért is mondom ki azt, amit. Nem mellesleg van benne valami elképesztően különleges, s a különleges személyiségeket mindig megjegyeztem. Ha találtam okot és magyarázatot a miért is olyanok amilyenek kérdésre, ha nem. - Te mondtál csúnyát és még van képed felháborodni? Kerekednek el a szemeim, s annyira belefeledkezem a csodálkozásba, hogy szép könnyedén talál képen az előbb még általam hajigált ruhadarabom. - Hmpf.. Vakarom le fejemről a pulóvert, s dobom az asztalra. - Tündérpor csiklandozza az orrodat! Vágok vissza egy odamondással, amit komoly fenyegetésnek és rossz kívánalomnak élek meg. Még fintorgok is, de aztán csak elnevetem magam. - És milyen csoki lenne a megfelelő? Kérdezek vissza. Nem veszem fel a fintorát, fel sem merül bennem, hogy valamit kompenzálna vele. Biztos csikizi az orrát az elképzelt tündérpor, más magyarázat nem is lehet a viselkedésére. - Hm, ínyencség. Az jó, azokat szeretem! Csapom össze tenyeremet és derül fel a képem. Majdnem azonnal pattanok is fel, ám a szomjúság megakadályoz mindebben. Na meg az undorodó nyelvöltögetés is. - Mi bajod van? Kérdezem őszinte értetlenséggel a hangomban. Komolyan, ilyen kezdetek után bárki csodálkozik azon, hogy kispriccelem a kólát? Nem arra figyelek, kicsit se. - Kólában? Szakad fel belőlem infantilis nevetés. Engem nem zavar, hogy ragadok, mint állat, a magam részéről még nem zuhanyoztam. - Egyébként meg a te hibád, mert fintorogtál a zumbára és kerestem a viselkedésedre a magyarázatot, szóval nem figyeltem az üvegre. Vállat vonok, elveszem a szalvétát, köszi-puszit küldök Sam felé a levegőbe, majd nekiállok kólátlanítani magamat. Eddig is édes voltam, most aztán pláne döglenének utánam a méhecskék. - Vannak ezzel így páran. Nem kell velük foglalkozni. Aki ilyen, ilyen is marad. Biztos nem kacagtak eleget a tündérek a fülébe gyerekként, amíg aludt. Gondolom teljesen komolyan. Lendül a kezem, s mivel Sam már elég közel ül, kaphat is egy legyintést a szájára. Összevont szemöldökkel, szigorúan nézek rá. - Ne beszélj csúnyán! Nem tudom megállni.. Célzok a csapkodásra kis pírral az orcámon. - Hogyne mennél? Mondjuk innen haza, nem? Amúgy meg a suliról beszéltem. Nem mondom, hogy mindenkit ismerek, de azért sokakat és terád emlékeztem volna, ha látlak mindennap. Magántanultál vagy mi? Vonok le kéretlen következtetéseket. Elindulok forrócsoki és emlegetett tallér iránt a pult felé. - A jóga nem uncsi? Kérdezek vissza, majd a nadrágom dicséretére felderül az arcom. - A Bentley Mallban. Van egy nagyon faintos kis bolt az alsó szinten, nem olyan régen nyílt. Tele van ilyen dilis homlokkal, eléggé odavagyok értük! Tetszik? Nem feltételeztem a kérdésből iróniát, ezért is születik ajkaimon az őszinte lelkesedés.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
-Mmm..? – kapom oda a fejem, majd vállat vonok. Nem értem, de sok mindent nem kell értenem. Szerencsémre. -Eh… hát a pult felett. – már leesik, mire mondta. Még a pulóvert hámozom a fejemről, így nem látom a mozdulatot, aztán meg lehajolok, de rögtön fel is kapnám a fejem, ha nem pirulnék el homlokig. Csak a megálló kezemen látni, hogy valami az bizony történt ott belül. ~Köszönöm…~ Nem is bírok visszavágni erre, inkább dobom a pulcsit. A tündérporra már felnevetek. Ezt már régen hallottam. -Akkor hoz… - de már pattan is fel, úgyhogy maradok ott, ahol vagyok. -Semmi. Utálom a zumbát. Ugrálnak a csajok a sok izéikkel. – mutatok behajlított ujjakkal a mellkasom felé és a jellemző „mell” mozdulatot teszem. A háj sosem érdekelt, de aaaz, az igen. -Most már igen. – vigyorgok. – Ja. Ahha. – sokat sejtető arcot vágok, de tovább vigyorgok. Szőke vagyok, de nem falvédőről jöttem. Egy arckifejezéssel tekintek arra rá, hogy gyerekként mit nem kapott az illető. Ami azt illeti, én sem. Azért lettem az, aki. Vagyis semmivel sem vagyok több, mint az a fazon, vagyis inkább kevesebb. A szájlegyintésre lefagyok. Reflex. Elnémulok, és pislogok párat és nyelek, majd egy mélyet lélegzek. -Ezt ne csináld még egyszer. Pár évvel ezelőtt talán még el is szontyolodtam volna a következő kérdésen. De felvetése jogos. És szokásom szerint, ha nem kérdezik, nem mondom, ha megkérdezik, akkor meg nem hallgatom el. Ez én vagyok, mit akarjak rajta tagadni. -Javítóban voltam, aztán meg korengedéllyel egyetemre mentem. A köztes időkben meg segítettem a testvéreim ápolásában. – rántom meg a vállam, tovább zabálva a maradék, nagyjából két falat chipset, de előbb felé is tolom a zacskót, jelezve a kérdést, kér-e. -Nem, nem uncsi. A végén az alvás. Az uncsi. Nem tudom, ki az istennek kellett azt hozzátennie, de leverem, mint ősszel a szúnyoglárvákat. A zumba nem uncsi? – tényleg érdekel, mert nem tudom felfogni, mi a jó benne. A lelkendezésre felkacagok. -Őszintén? Borzalmas. De hogy már tudom, rajtad van, annyira nem. Megy hozzád. Máson látnám, inkább becsukom a szemem. – ez most dicséret volt. De, ahogy sejtem, nem annak fogja venni. -Szerintem gyere, és próbáld ki a jógaórát valamikor. – igazából nem tudom elképzelni, hogy az ugrálás után valaki jógázni jönne, de sosem tudhatom.
- Mit csináltam a pult felett? Értetlenkedem továbbra is. Már elment az a vonat, emlékszik a hóhér, hogy mimet ráztam és hogyan. Nem olyan lényeges, ha akarja elmondja, ha nem, hát nem. Van radarom az ilyesmire, mármint a pirulásra. Aki ennyi fehér bőrű nép között nő fel, annak ráállnak a radarjai a leghalványabb arcszínváltás észrevételére is. Viszont Sam esetében nem látom az arcát, csak a mozdulatban való megállását észlelem, s ettől beindulnak a vészcsengőim. - Valami rosszat mondtam? Kérdezem, önkéntelenül is magamat hibáztatva azért, amit el se követtem. Mindegy, az élet megy tovább, ő is felemelkedik, s bennem nem folyik össze a hatásszünet azzal, hogy bókoltam neki. - A nagy mellekre gondolsz? Kerekednek el a szemeim. Felnevetek, miközben saját, nem kifejezetten nagy melleimre mutatok. - Szerinted én azért zumbázok, hogy rázzam a nagy izéimet? Átlagos méretekkel vagyok megáldva, az ilyen testalkathoz szerintem nem is nézne ki nagyobb mell. A fotókon így is meg tudják növeszteni, hogyha éppen arra van igény, nekem pedig megfelel a testem úgy, ahogy van. Még mindig nevetve próbálok napirendre térni a megjegyzés felett. Sok mindent hallottam már, de az még nekem is új, hogy valaki a nők mellrázása miatt ne szeressen egy táncot. Erről eszembe jut egy kérdés és bizony még azelőtt csúszik ki a számon, hogy meggondolnám mit illik és mit nem. - Eszerint nem buksz a női mellekre. Nem úgy értem, hogy a nőkre nem bukik, hanem úgy, hogy nem hozzák lázba a nagy mellek. És persze ez egy vicc akarna lenni, kacsintok is hozzá. Ami azt illeti, nekem sem zsánereim a nagyon nagy lökhárítók. Szerintem nem ízléses kidobni azokat egy ruhából, így ha szavazni kell, inkább arra szavazok, hogy legyen egy nőnek átlagon aluli méretű melle, de tudja viselni, mint hogy a hatalmas bögyeit tegye közszemlére. - Nem tehetek róla! Csattanok fel, majd magamba zuhanok egy pillanatra. - Anya szerint ez egy betegség. Sóhajtok fel. Ennyi a magyarázatom a szájlegyintésre, ennyi és nem több. Nem tudok mit mondani. Hiába ígérném meg, hogy nem csinálom, a következő csúnya szónál megint elkövetkezne ez a reakció. - Ne beszélj csúnyán légy szíves. Kérem csendesen. Az egyik dinnyét rajzolom körbe mutatóujjammal a nadrágomon. Nem szeretem, hogy mindig így járok, hogy borzalmas reakciókat csalok elő emberekből azzal, hogy megütöm őket. Nem vagyok verekedős, totálisan ellenemre is van az ilyesféle viselkedés, de mégsem vagyok képes megfegyelmezni magam. Ezért maradok inkább annál, hogy kérek, hátha a káromkodó tud csomót kötni a nyelvére és akkor jóban leszünk. - Szerintem a jót nem kell javítani. Térek napirendre ennyiven a kérdés felett. Nem akadok meg rajta, még csak el se jut a tudatomig, hogy a javító az olyasmi, mint a felnőtteknél a börtön. Sokkal inkább az foglalkoztat, amivel tudok is mit kezdeni. Elkerekedett szemekkel, csodálkozó ajakeltátssal nézek fel Samre. - Korengedménnyel egyetemre? Hű! Te ilyen okos vagy? Mennyire jó már! Miben vagy kiemelkedő? Hogy sikerült elintézni? Ki fedezte fel, hogy tehetséges vagy? Az UAFra jártál? Jársz még? Érdekel a téma, leginkább úgy lelkesedem érte, mint egy kis óvodás. Aztán eszembe jut, hogy nem reagáltam még valamire, így egy korty kólával lehűtöm a hadarásomat, s őszinte, gyermeteg mosollyal nyúlok Sam felé, hogy megsimogassam a vállát. Mindig ezt csinálom, ha valakinek valami különösen dicsérőt, kedveset kívánok mondani. - Biztosan hamar meggyógyultak, hogyha te ápoltad őket! Nem ismerem a családja történetét, így el sem kell süllyedjek szégyenemben, hogy ilyet merek mondani. Belenyúlok a zacskóba, kiveszek pár szem burgonyaszirmot. - Köszönöm! Kezdek majszolásba, majd irány a pult, beszerezni az emlegetett édességeket. Azokkal felszerelkezve ülök vissza Sam mellé. - Igazán undok dolog azt mondani más nadrágjára, hogy borzalmas! Fújom fel az arcomat, majd hamar meg is enyhülök. - Ezzel most azt akartad mondani, hogy tetszem neked? Úgy értem, hogy a nadrágom, meg ahogy azt viselem, de nem teszem hozzá, elvégre számomra egyértelmű, hogy mire is gondolok. Így megint érdekes megjegyzést sikerül összehozzak. Ráfoghatnám apámra, hogy az ő hibája, de tulajdonképpen ez senkié. Valamiért ilyen lettem, s akkor is ilyen lettem volna, hogyha együtt nevelnek fel a szüleim. Nem ment a normálissá szocializálódás. Talán ez is egyfajta hárítás, mert nem akarok felnőni, ugyanis a felnőttek világa iszonyatos. Persze.. azt meg nem veszem észre, hogy sajnos vagy nem sajnos, de már én is felnőtt vagyok. - Ha eljössz velem, akkor kipróbálom. De csak úgy egyedül biztos nem megyek be egy jógaórára égetni magam! Amúgy, ha megígérem, hogy csak kevés izé lesz, akkor eljössz egyszer zumbázni? Nem olyan rossz! Át kéne értékelned magadban a dolgokat.. Nem feltételezem, hogy nem akarna a társaságomban időzni, ezért is eresztem el magamból a piócát. Közvetlen vagyok, ezt nem tudta kiverni belőlem semmilyen negatív tapasztalás. A nevem kötelez. A nap sem válogatja meg, hogy kire süssön, csak melegít, amíg lehet.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Elég jelentőségteljesen lebiccentem a fejem. Majd, mivel a hajam ki van engedve, elkezdem rázogatni. Hát ezt. -Neeem, nem mondtál. - ~afenébe…~ előveszem a laza vagyok hozzáállást. A combomra csapok méltatlankodva, amikor visszakérdez a szerintem nyilvánvalókra. -Nem, a jáspiskígyóra. – forgatom a szemeim. Pislogok kettőt. Telibe találtam neki a sértést, abban már biztos vagyok. Be is szippantom a számat. -Öm, nem így értettem pontosan. – kínos. Már éppen jönnék a nagy coming outtal, ami nálam, jelen esetben pont nem azt jelentené, lévén sem bi, se homo és még csak egyenes sem vagyok. Semmilyen sem vagyok. És ez itt nem azért, mert annak születtem, hogy nincs nemem. A jelzésem elé egy „a” biggyesztendő, mellőzve az előbb felsoroltakat. A kacsintásra azonban elvigyorodom. -Arra max. ha orra bukok. – felnevetek. Még egy ideig csendben maradok a mondatom után. -Mi? Hogy szájon csapkodod az embereket? – szinte számon kérő a kérdésem. Majd mérgesen szusszantok egyet. – Egy feltétellel. – tartom fel a mutató ujjam. – Ha nem vágsz pofán legközelebb. Abszurd. De ki akarom mondani. Meghökkenek a válaszon, a kortyolás felett rá is tekintek. -A he….~ckelésben..~ lyes sütik készítésében. – basszus majdnem kimondtam! – Ide járok az egyetemre. Zavarba jövök. Tudom, hogy magas az intelligenciám. Mobius-szalag szinten. De nem vagyok pszichopata. A jelentés szerint még nem. Nem is akarok az lenni. -Cukrásznak készülök. És te? Tanulsz valahol? - a többi kérdésére direkt nem válaszolok. Az elég hosszú válasz lenne. Inkább terelek. És egyben kíváncsi is vagyok. Az érintéstől összerezzenek és ösztönösen elhúzódom. Csendben vagyok egy rövid ideig, rendezem magam belül. Nem szoktam ilyen lenni. Kezdek puhulni. Aztán megrántom a vállam és nagyon elutasító, nemtörődöm hangsúllyal válaszolok. A tahó. -Meghaltak. Őszinteségi roham működik. Meguntam a hazugságokat. Hallgatni tudok, hazudni nem. Annyira. -Köszi! Az üres zacskót jól gombócba gyúrom, és mielőtt kirúgná magát, a kuka felé dobom. Siker, most kivételesen beletalált. -Ööö… - csak ennyit tudok hirtelen kinyögni. – Hát, ami ronda az ronda. Különben is a sárgadinnyét szeretem. A javaslaton elgondolkodom. -Nem rossz. – csak ne kelljen ugrálni, mint a hülyegyerek. Tiszta idiotizmus. – Benne vagyok. De miért pont a zumbát választottad? – még mindig hitetlen a hangom.
- Ó! Esik le a tantusz, akkorát koppan, hogy szerintem még Afrikában is hallani. Elnevetem magam, vidorságom csengőn táncolja körbe a helységet. Vállat vonok, ennyi rá a válaszom. Már tudom mit csináltam, de nem érzem úgy, hogy gáz lenne, nem is foglalkoztat a dolog. Hiszen én csak megdicsértem a néni haját, az igazán nem rossz dolog, ugye? Ugye! - Hogy jön ide a kígyó? Ütközöm meg őszintén. Úgy nézek Samre és a kifakadására meg a combcsapkodására, mintha szellemet látnék. Egy igen buta szellemet, ami azt illeti. - A kígyót a férfiakra szokták mondani, bár inkább kobra, mint jáspis. De a férfiaknak meg nincsen nagy melle, szóval légy oly' szíves és ne zavarj össze! Csapkodni meg nem kell, piros lesz a bőröd és fájni fog annak meg szerintem semmi értelme nincs. Mosolygok rá. Elmondtam, amit nem értettem, innentől már ő tegye azt oda, ahová akarja. - Hanem akkor hogyan? Lérdezek vissza. Gyermeteg kíváncsisággal telik meg tekintetem, fénylőn táncolja körbe Samet pillantásom, simogatja arcát, hogyha sikerül rám néznie. Rám aztán nem mondhatja senki, hogy kitartóan ragaszkodom egy hangulathoz, érzéshez, megnyilvánulási jelleghez. Megint váltottam, a döbbentből a kioktatóba, onnan a kedvesbe és most a buta naivára. Felnevetek. - Pedig nincsen neked akkora! Siklik pillantásom a mellkasára, mintha a nagy mellek helyét igyekezném megszemlélni. Nekem az orra bukik meg az arra együtt azt jelentette, hogyha ő elesik akkor bukik rá a saját nagy melleire. Ezért is mondtam azt, amit. Kifacsart a gondolkodásom, azt meg kell hagyni, de én még értem magam, szóval nagy baj nem lehet. Kínban vagyok, ez látszik rajtam. Lemondó sóhajjal rázom meg a fejemet. - Nem tudom megígérni. Hogyha csúnyát mondasz, akkor meg foglak ütni, mert mindenkit megütök, aki csúnyán beszél. És igen, pont az. Anya azt mondja, hogy ez valami inverz szindróma. Túrás, Turbékolás..izé.. olyan, mint a balett, csak nem jut eszembe. Magyarázkodom. A Tourette szindrómára gondolok, illetve anyám arra gondolt, s ezt próbálta a fejembe verni. Szerintem csak vigasztalni akart, mert ahogy utánaolvastam – amire most nem emlékszem az csak a szindróma neve,d e a kivetülései és tünetei megvannak – az ilyen betegek kiváltó ok nélkül ismétlik a mozdulatsoraikat illetve szajkóznak ocsmány szavakat előjel nélkül. Nálam pedig van előjel, másnak a káromkodása. No mindegy, ha Sam érti, érti, ha pedig nem, legfeljebb ő sem áll szóba többet velem. Nem ő lenne az első, s nyilván az utolsó sem. Felesleges sajnálnom magam, megszoktam már így az életem. - Cukrász? Juj de jó! Csapom össze tenyereimet, túllendülve a zavaromon és a kínos érzésen, melyet az előbbi téma okozott. - És tudsz unikornis alakú tortát sütni szivárványszín sörénnyel meg farokkal? Kérdezem. Nem véletlenül. Egyik évben anya ilyesmit akart csináltatni nekem a szülinapomra, de senki nem vállalta be a készítését így ő sütötte meg, Logannel karöltve. Sőt, még Jason is segített nekik. Rémesen ocsmány lett az eredmény, de mégis életem legszebb és legfinomabb torájaként emlékszem rá. - Nem, most nem tanulok. Folyamatban van a hallgatói jogviszonyom alakítása, apa szeretné, ha már idén beiratkoznék az UAF-ra. Én annyira nem szeretnék, főleg mivel lejárt a határidő és nem szeretem a protekciót, de szívesen teszem boldoggá az apukámat. Amúgy modellkedem, ez a munkám. Vallok színt. Szeretem azt, amit csinálok és nem szégyellem iskolázatlanságomat. Valószínűleg nem leszek örökké diploma nélkül. Megbántottan húzom vissza a kezemet, s ejtem ölembe azt, visszahelyezkedve az előbbi üléshelyezetembe. Nem ültöttem meg, de mégis elhúzódott, s ezzel kést forgat a szívemben. Annak tulajdonítom, hogy az előbb rácsaptam és most fél tőlem. Megremegnek ajkaim, olybá tűnök, mint aki mindjárt sírva fakad. Még soha, senki nem félt tőlem. Rémes egy érzés ez! - Bo.. ~csáss meg!~ lenne a folytatás, de akkor közli velem, hogy mi történt a testvéreivel, mire átszakad bennem a gát, s tényleg el is sírom magam. Olyan érzésem van, mintha tapintatlan úthengerré váltam volna, aki keresztülment Samen. Még nekem is feltűnik, hogy miylen szörnyeteg dolog volt azt mondanom, amit. - Nem tudtam! Suttogom sírós-remegős hangon. Elfordulok tőle, törökülésbe húzom lábaimat a széken, s csak az ölembe ejtett ujjaimat tördelem, saját mozdulataimat figyelem. - Nem akartam azt mondani, amit. Ne haragudj, nem voltam tisztában vele. Bocsánatot kérek, légyszi ne gyűlölj meg, jó? Nem vagyok mindig ilyen tapintatlan.. Közlöm. Amúgy nem teljes az igazság, mert sokszor vagyok tapintatlan, de sosem direkt. Egyszerűen csak elég kitekert a logikám, s bár nem vallom be gyakran, szeretem tagadni, ettől még az a vágyam, hogy kedveljenek. Viszont most legszívesebben megköpködném a szörnységem miatt magamat, szóval nem csodálnám, ha meggyűlölne. Ezért mondom neki azt, amit, s emiatt nem látom ahogy a kukába talál. Pedig tapsolva gratulálnék neki. Lassan térek csak napirendre a hallott egy szó fölött. Már nem sírok, mint egy megbántott, szégyenkező kisgyerek, s rá is merek nézni Samre. Nem voltam kisminkelve, így le se folyt a festékem a könnyektől. - Szeretem a zenéket, amik szólnak alatta. Bulis. Más oka nincsen. Magyarázom egész fellelkesülve azon az ötleten, hogy eljönne velem. Így már én is szívesebben jógáznék vele.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
A kérdésére nagy szemeket meresztek, értetlenül. ~Nem igaz, hogy nem érti…~ Aztán amikor mégis kiböki, kézmozdulattal és mimikával jelzem, a „naugye, hogy tudod, miről beszélek”. A többire meg sóhajtok egyet, majd kap egy levegőbe puszit dobva. -Nem hoznak lázba, az fix. – ennyivel lerendezem és még igazat is mondtam. Rohadtul utálom, hogy ebben egyszerűen nem tudok hazudni. -Mert nincs is. – vigyorgok, mint a töklámpás. Az egyik előnye, hogy semmilyen sem vagyok, hogy se tökön rúgni nem tudnak és hason is tudok aludni. Nagy előny egy olyannak, mint nekem, aki néha képes félig lelógni az ágyról is, addig mocorog. A válaszára karcolgatom a tudásom. Szerencsére egyik testvéremnek sem volt tüllizé baja. Viszont ami csak létezik elolvastam az övékével kapcsolatban. -Dee… az nem olyan, hogy nem külső kiváltó oka van? – majd vállvonok. – Akkor se ütögess senkit. – nem mondom, hogy nem szép dolog. Ilyet sosem mondok, mert az kellemetlen az illetőnek. A testvéreimenk sem mondtam soha, ha valami olyasmit tettek, ami helytelen volt és a betegségükből fakadt. Amikor az öcsém rámgyújtotta a takarót, tudom, hogy nem akart rosszat. Rohama volt és nem azt a valóságot látta, amiben a takaró az takaró és nem egy szörnyeteg. Sokat sejtetően elmosolyodom. -Próbáljuk ki! Megsütöm neked és akkor majd eldöntöd, hogy tudok-e. Hmm? – könyökölök az asztalra. És nemhiába, egyből elindul a fantáziám, hogy milyen színű, ízű és formájú legyen. Ami megy Shiney személyiségéhez. -A protekció szükségszerű. – rántok ismét vállat, de a válaszom komoly. Keresztapám befolyása nélkül még mindig simán dutyiban lennék. És én sosem akarom boldoggá tenni az apámat. De ezt félresöpröm. – Modellkedsz? És ügynökség is foglalkoztat? – érdekesnek tartom, főként a fotózást. Olyanon már voltam, amikor cukrász versenyen voltunk és aztán meg folyamatosan szerepel valamelyik munkám a cukrász lapokban és fotózkodni kellett. Azt szerettem. Bábunak éreztem magam, mert annak is tartom magam. -Hmm? – elmerülten meredek az italra. – Ú, basszameg, nem akartam én ezt… - felpattanok és odaguggolok hozzá, onnan nézek fel rá, hogy rám nézzen. A szemeimbe. Az ilynekben jó vagyok. Ketten is voltak az életemben, akiket bátorítanom kellett, amikor el voltak keseredve azon, hogy ők azok, amik. -Nem tudhattad, mert nem nagyon tudták, csak akik ott voltak a környéken. - a hangom vigasztaló. – Nem tehetsz róla, hogy velük ez történt. – megsimítom a karját, ismerem ezeknek a menetét. - Tudom, hogy nem vagy. Nem gyűllölek. Te nagyon kedves és érzékeny vagy. – rámosolygok. Ahogy látom, kibújik a csigaházból, visszaülök. -Akkor megyek. Te jössz jógázni én megyek zumbázni. Üzlet megkötve. – emelem fel a poharam.
- Mi nincs? Billentem enyhén oldalra a fejem. Annyit beszéltünk már itt mellekről, hajról és mindenféle szervekről, hogy egész pontosan fogalmam sincs róla, mire is gondoljak. Mondjuk haja az éppen Samnek is van, így ezt kizárnám. De akkor is több minden van terítéken, mint amit követni tudok. - Nem tudom. Azt hiszem, hogy de, olyan. Szóval ez csak ilyen nyögvenyelős magyarázat arra, amit csinálok. A lényeg, hogy beteges, csak az anyukám nagyon rendes és ezt így nem mondja ki. Sóhajtok fel. Bezzeg az öcsém kimondja, de ebbe nem szeretnék belemenni. Loganbogárnak is olyan a szája, mint egy kocsisé, így egyszer tuti bucira fogom verni, ha kell, ha nem. Mondjuk utána meg életem végéig lelkiismeret furdalásom lesz. Mint attól, hogy egyszer még Bill bácsit is megütöttem, pedig ő aztán tényleg csak néha ereszti el magát, s nagyon odafigyel, hogy ezt ne akkor tegye, amikor én is ott vagyok. - Komolyan? Csillannak fel a szemeim. Összecsapom kezeimet, még fel is pattanok és ugrándozok egy keveset nagy lelkesedésemben. Hirtelen ötlettől vezérelve pattanok Sam nyakába nagy süti felett érzett örömömben, s ölelem meg őt, hacsak el nem lök. Nem gondolom végig, hogy a csapkodás sem sült el jól, ha le akar ütni, akkor legfeljebb majd megteszi. Ha viszont nem, akkor orromat az övéhez dörzsölöm picit, macskamód törleszkedve köszönve így meg azt, hogy sütne nekem. Számomra az ilyen kirohanások is totálisan természetesek. - Ühüm, az. Ülök vissza a hátsómra. - Igazából hobbinak indult, de láttak bennem fantáziát, hát maradtam. Már több a fizetős munkám, mint a TFCD és ez jó. Mondjuk anya nem örül ennek annyira, de mindegy, ezt nem teszem hozzá. Nincs is rá se időm, se hangulatom, mert az előbbi vidor kedvem úgy foszlik semmivé, mintha soha nem is lett volna. Lebiggyednek ajkaim, remeg a szám és a könnyek is utat találnak maguknak szemeimből. Erőteljes hangulatváltásokra vagyok képes, ez a mostani is olyan véglet, ami tipikusan én vagyok, de ami miatt általában hülyének szoktak nézni és nem még tutujgatni. A levegőt éri a csapás, mit a „basszameg” kelt bennem. Sam messze van, s mikor közelebb jön akkorra már elmúlik az inger, csak a zsibogást érzem ujjvégeimben. Kényszeresség ez is. Térdelésbe zuhanok a székről, hátrébb lökve a széket így, hogy Sam és a bútordarab közé keveredjek. - Én voltam tapintatlan és még te vigasztalsz! Angyal vagy! Esik le, hogy mi is a valóság. Homlokomat az övének próbálom dönteni, egy hosszú pillanatig veszve el a pillanatba küldött sóhajban és az ölelésben, hogyha nem húzódik el. Nem érdekel, hogy minek is néz ez ki, hogy előrehulló szőke tincseim sátra mögött mennyi ideig van arca közel az enyémhez. Nem gondolok semmit, csak egyszerre kérek ekképpen bocsánatot és emésztem meg saját összezuhanásomat. Egy puszit is kap, hogyha nem lök el. Az orra hegyére, mert ahhoz kell a legkevesebb fordítanom tartásomon. - Rendben van! Helyezem magam vissza a székre, immáron újra mosollyal. Kihörpölöm kólám maradékát. - Van kedved elmenni sétálni? Nem feltétlenül most, de felőlem most is mehetünk. Ráérek. A társaságát pedig kedvelem, s mivel eddig még nem rohant tőlem világgá, azt feltételezem, hogy ő is az enyém.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Nagyot sóhajtok, majd a mellnél felcsippentem mindkét kezemmel a megfelelő helyen a pólót, majd hagyom, hogy visszapattanjon. - Csoda, hogy nem vertek vissza neked még ezért. – tekintek rá komolyan. Nem azért, mert kívánnám, hogy valaki tegye meg, hanem azért, hogy ne tegye meg. ~Ömmmm…. mindig ilyen volt? ~ látva az ugrándozását, feltételezem: igen. Szeretek örömet okozni másoknak, nekem ez is boldogság. - Ühüm… A nyakba borulása meglep, meg is merevedeke hirtelen, majd zavarba jövök és maradok úgy, ahogy vagyok. Az orrdözsölésre nem kapok levegőt, továbbra is maradok úgy, ahogy vagyok, de a zavarban már mosoly is van. Amikor elenged, akkor kihúzom magam, és az asztalra teszem a könyököm, karom, kinyújtom. - Ha szereted csinálni, az csak jó lehet. Nem veszem észre a mozdulatot, másra figyelek. - Nem tehetsz róla, hallod? Jót kívántál, nem tudhattad, nem mondtam. – mosolygok rá, miközben a haját simíto ki arcából. Nem vagyok angyal. Szörny vagyok. Még az sem. Semmi. A puszira ekkor már mosolygok. - Ühüm, sétálni jó. – arcot is vágok hozzá, komoly beleegyezőt. – A következő óra után jó lesz? Edzés után.. Lassan ideje mennem, van még mit tanulnom a jövő heti előadásra. - Mondjuk.. jövő hét kedden jó lesz? Délelőtt? Estére dolgozni megyek, délután meg óráim lesznek. – pakolom össze a holmimat az asztalról. - Én most robogok. Elvigyelek valameddig? – állok fel.
-Milyen érzékletes! Nevetek rá. Így már stimmel, mindent értek. S amit én értek, azt nem átallom a számra is venni. - De, vertek. Csak nem ezért. Zárkózom be a csigaházba egy kis időre, majd egy fejrázással elhessegetem magamtól az egészet. Szökkenek, ölelek, nyakba borulok és könnyeden veszem tudomásul, hogy a múlt elmúlt én pedig lehetek boldog. Mert jár. Mindenkinek jár, még Jessnek is, ha már itt tartunk. Naiv lennék? Lehet. Viszont szeretek ekképpen sétálni a szivárvány alatt. Hiszem, hogy a végpontnál vagy kezdőpontnál, ahonnan nézzük csak az öröm vár. Megyek hát, s nem foglalkozom a vakondtúrásokkal utam közepette. Behunyom a szememet, amikor a hajammal kezd babrálni. Imádom, amikor szőke tincseimet birizgálják, legyen az simítás vagy bármilyen frizura készítése. Hangosan dobbanó szívem mélyére rejtem mindazt, ami miatt nem merem kinyitni a szememet. Nem tehetem meg vele, nem nyilvános téren és.. úgy egyáltalán. Nem! Jordannel sem tettem, s milyen jól tettem! Így is több botrány származott belőle, mint úgy. A vörös festéket azóta sem sikerült lemossam lelkemről, tehát olyan apróságoknak, mint hogy lelkére akarom tapasztani sajátomat – hogy másról ne beszéljek – inkább nem is adok teret. Jobb ez így mindenkinek. Defektes vagyok, nem kell megtudja az egész világ. Akkor sem, hogyha eme defektemre tulajdonképpen büszke vagyok. Orrát éri a puszi, majd szívemet a boldogság abból eredendőn, hogy a sétás ötletem üdvözlésre talál. - Persze, tökéletes! Mosolygok rá immáron a széken ülve. - Nem, hagyd csak! Én még elvagyok itt egy ideig. Akkor kedd! Integetek utána, majd ha már ideevett a fene, úgy beugrom Maggiehez még egy órára. Szeretek ugrándozni, az sem zavart soha, ha épp előtte ettem meg egy szendvicset. Biztos gyors az emésztésem, vagy nem tudom.
//Köszönöm a játékot! ^^//
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
~De egy nagy fasz vagyok!~ - Sajnálom. – tekintek rá bocsánatkérően. Nem akarta felidézni benne rosszat. De nem utasít el, és a szemlehunyást sem elutasításnak veszem, így teljesen kiveszem a haját arcából. Közben mosolygok. Szeretek másokról gondoskodni, de tudom, hogy mások szenvedését nem bírom látni, mert tökéletesen átérzem, min mennek, mentek keresztül és hogy segíteni nem tudok rajta. Akkor tehát a kedd az jó. Nem fogok rákérdezni, hogy biztos? Mert ha nem, akkor nem. Ha nem lenne itt tennivalója még, úgyis elmondaná. Legalábbis így gondolom. - Rendben! Szia! Nem vagyok pusziszkodós fajta, így csak visszaintegetek. A kocsival nehezen tudok kiállni, mert szinte ráálltak az enyémre jobb oldalon. Megjegyzem a kocsit és a rendszámot, hogy figyeljek erre és viszonozzam majd a kedvességet legközelebb.
Meddie király jógázó, amihez úgy értek, mint tyúk az abc-hez. Viszont tökre megmondta az első alkalommal, hogy jó a tartásom, de majd edzés után még jobb lesz. Kíváncsi voltam, és naná, hogy beletrafált. A hegybizé tartásnál lazán beleigazított a tartásomba, amire kapsából hegyomlásra számítottam, és nem. Nyögtem ugyan egyet, de amikor jöttek a végén a kitekerős részek, akkor éreztem, hogy a helyén van a hátam. Királyság! Sajnos a végébe rendszeresen belealszok, de az is annyira királyságos! Az óra végén odaslattyogtam hozzá, és dumáltunk egy rakás dologról. Ha még nem is nyertem rendesen, de tutkóra hozzám is el fog ruccanni. És véletlenül ott fog maradni. Oda van a capoeiráért, és egy ideje tervezek csoportot hozzám, bőven van hely sok embernek. Elégedetten mászok ki a teremből, de örömöm az átöltözésig tart, mivel a „hajgumi”nak titulált izé, amivel össze szoktam fogni a hajam, megadta magát. És a nedvességtől a zuhanyzóban a hajam királyul más formát vett fel, folyton szétcsúszik, amivé rakom. - Akkor maradsz pulikuya. – rántok vállat, majd a táska pántot átdobva a vállamon a pult felé tartok.
Távol áll tőlem a jóga, és minden hasonló meditációs tevékenység. Tiszteletben tartom, hogy valaki így érzi magát testi-lelki egyensúlyban, de ahhoz, hogy használjon, hinni is kell benne, én meg nem hiszek ebben. Soha nem is jártam eddig ilyenen, de az egyik barátnőm majdnem megőrölt, hogy ő bizony ki akarja próbálni a meditálást, de egyedül nem akarja, mert az olyan izé. Nagy nehezen hagytam magam rábeszélni, de kikötöttem, hogy csak most az egyszer. Legközelebb ha tetszik neki, jöjjön el maga, vagy hozzon magával mást. Ő élvezte, én végigszenvedtem ezt az egy órát. Még jobban biztossá vált számomra, hogy a meditálást nem nekem találták ki. Nincsenek élősködőim, de ha azt mondják, hogy üljek mozdulatlanul, és figyeljek befelé, kapásból viszketni kezd a karom, zsibbadni a hátsóm, kényelmetlenné válik az ülés vagy a fekvés, szóval nem bírok megmaradni abban az állapotban, amiben kéne. Amíg a barátnőm felfrissült tőle, engem totál lefárasztott ez az egész. Én az aktív kikapcsolódás híve vagyok, inkább lefárasztom magam a futógépen, és felfrissül tőle az egész lényem, mint ücsörögjek és hozzákapcsolódjak a világegyetemhez. Szerencsére az óra után a barátnőmnek sikerül néhány olyan lánnyal beszédbe elegyednie, akik rendszeresen járnak erre a meditációs kurzusra. Meghívnak minket valamilyen közeli salátabárba, de mivel nem kívánok jobban elmélyedni a témában, kimentem magam, és elválok a kis csapattól. Fellélegezve indulok kifelé, amikor a pulthoz érve egy ismerős hajkoronát pillantok meg magam előtt. Elvigyorodok, majd megszaporázom a lépteimet, és Zach mögé felzárkózva megpaskolom a bal vállát, majd jobbra sorolok, hogyha automatikusan balra néz a háta mögé, ne vegyen észre kapásból. - Ennél azt hittem azért jobban becsülöd a munkámat! – Szólalok meg. A hangomban felháborodás érződik, miközben összefonom magam előtt mindkét karomat, az arcomon viszont széles mosoly ül, ami biztosíthatja Zach-et arról, hogy csak mókázok. - Szia, egyébként! – Köszönni soha nem késő. – Nem meditálni voltál, ugye? Nyugtass meg, hogy nem siklott át rajtad a tekintetem!? – Hát csak kiszúrtam volna, ha ő is velünk lett volna a teremben, nem!? Vagy mégsem!? Égő lenne, ha kiderülne, hogy egy órát úgy töltöttem egy teremben, hogy fel se tűnt a jelenléte.
A lapot töltöm ki, közben nem bírom megállni, hogy ne adjak ki magamból hangot a halk zenére. Dúdolás nulla, inkább dob hangját utánzom. A fejem is ingatom hozzá, nem érdekel, ki néz bolondnak, vagy hogy éppen az írás útjába áll néha egy rasta. A vállam érintésére egy kérdő hümmentéssel az irányba fordulok. Senki. Egy ismételt, de már ténylegesen kérdőjeles. - Yeyyy, a fenét hozod rám! – kiáltok fel halkan, immár fülig érő mosollyal. Felfelé nézek, kicsit bebandzsítva. - Ó… ennyire látni? Megpróbáltam Medúza lenni, de nem jött össze. – kedvetlen grimasz ugrik fel a képemre, hogy aztán ismét mosolyba rendeződjön. - Becsülöm, valamit elronthattam tusolás közben. Nem érte pedig víz, és az sem szokott gond lenni. – nem értek hozzá. Amikor viszont először mentem Irishez, és végzett a rasta frizkóval, jól megölelgettem és körbepörögtem vele. - Van szabad helyed holnapra? – nézek rá könyörgő, nagy kutyiszemekkel. - Sziaaa! – átölelem és puszi helyett megszorongatom picit, finoman. Felnevetek közben, s csak utána engede el. - Meditálni? – elszállni csakis füves cigivel, zenével, szörffel és capoeirával! - Hiába van alagsorban a hely, istenbiz, kiugrom rajta, ha én elmennék meditálni. – nevetek tovább, majd aggódon tekintek rá. - Te elmentél? Jézus! De túlélted. Gyere inkább gingázni. – kacsintok rá. – A bealvós módszer nem nekünk való. - Nem, nem voltam, Meddienél voltam, kiváncsi voltam a jógára. – aláírom a papírt és visszaadom a recepciósnak. - És azon kívül milyen volt? – sejtem, hogy belealudt.
A bandzsítás láttán őszinte vidámsággal felkacagok. Annyira lökött, de pont ezt kedvelem benne! - Csak az nem látja, aki csukott szemmel járkál! – Kacsintok cinkosan. - Még szerencse, különben most kínosan kerülnöm kellene a szemkontaktust! – Forgatom meg nevetve a szemeimet. - Azért remélem nem véglegesen. Kár lenne ezért a remekműért! – Nyúltam az egyik rasztájáért, és pajkosan meghúzogattam. Nekem szabad… pontosabban én jogot formálok ehhez magamnak, mivel az én művem. Egyébként se teszek benne ezzel kárt, szóval kétlem, hogy megorrolna rám miatta. - Holnapra? – Lassan elhúztam a számat, a fejemet enyhén oldalra fordítva, felkészülve arra, hogy nemlegesen megrázzam… de aztán az a marha jó szívem nem engedte, hogy megtegyem. Be vagyok táblázva, de ha rugalmas, akkor talán ki tudunk találni valamit. - Hááát. Egy kicsit korábban be tudok menni, ha hajlandó vagy a kakasokkal kelni. Sajnos be vagyok táblázva estig, és reggel még fittebb leszek ehhez, mint az egész napos hajtás után. – Egyszóval sokkal jobban jár, ha inkább alkalmazkodik a reggelhez, mintha este jönne, amikor már a sokadik vágás, festés... és még ki tudja mi után vagyok fáradtan, karikás szemekkel s gondolatban már az ágyamban a párnámat ölelve. Ha már ölelés… hát nem vagyok rest visszaölelni. Vannak emberek, akik óckodnak az ilyen közvetlen testi kontaktusoktól, engem viszont nem zavar. A keresztlányom se kér soha engedélyt, hogy az ölembe másszon. Jó tudom, ez tök hülye hasonlat… de ha lettek volna ellenérzéseim is ilyen miatt régebben, egy szeretetéhes kisgyerek mellett már rég levetkőztem volna. - Jó, akkor megnyugodtam, hogy nem ignoráltalak. – Nevetek Zach-re. - Igen, el. Hagytam magam rábeszélni, de csak egyszer. Tudod mit mondanak… egyszer mindent ki kell próbálni. Szóval meditáció kipipálva, azt hiszem elég volt belőle egy életre! – Kacsintok vissza. - Na és, hogy tetszett? Gondolom könnyen ment. – Zach mozgáskultúrája sokkal szélesebb palettán mozog, mint az enyém, szerintem én ott maradtam volna összegabalyodva a saját testrészeimben egy ilyen után a földön. - Fuh, ne is kérdezd. Totál kiborított a dolog. Szinte hihetetlen, hogy valakik ennyire ki tudnak kapcsolni. Tuti, hogy bennem van a hiba, nálam folyton kattognak a fogaskerekek… én nem tudok így kikapcsolni… Inkább kimegyek korizni, vagy szánkózni, vagy bármi mást csinálni a szabadba… attól előbb felfrissülök szellemileg is, meg testileg is. Azt hiszem nekem az aktív kikapcsolódás való. A meditációt meg meghagyom a barátnőmnek. – Legyintek félvállról, aztán Zach-be karolok. - Hova tovább? Lesz most órád? Ha szeretnéd, elfuvarozlak az egyetemhez…
A nevetésre és a válaszra már meg is tapogatom a fejem és előveszek egy rastát, megnézem. - Ez borzalmasabb lett, mint a fürdőben volt. – játékos panaszkodásban kezdek, de némileg el is keseredtem, hogy aztán reménykedjek. Abból sosem fogyok ki. A szemkontaktusra egy kígyós mozgást végzek a kezeimmel és a fejemet is úgy mozgatom. - Azt nagyon sajnálnám, királyok a szemeid. A rasta húzogatásáért nem sértődöm meg, az érintkezés nálam természetes, így csak csücsörítek egyet a számmal. - Nem maradt a kezedben, vagyis még megmenthető. – vágok ártatlan képet. Ahogy elgondolkodik, látom, hogy nem, ezért a mentőkötelet bedobom és a homlokomra csapok. - Ó én süsü! Holnap anyának megyek segíteni, a holnapi nap nem jó… holnapután? – nézek rá ismét nagy szemekkel. – Neem, korábban nem, neked is hajcsizni kell, kell a jókedvhez és az energiához! Igyekszem így kikerülni a bakit, és így mindenki jól jár! Iris viszonozza az ölelést, finoman jól megszorongatom, majd elengedem. - Nem bizony! A horkolásomról egészen biztosan felismernél. Ja, nem horkolok… - nevetek fel. – Megértem. Nekünk más való. – a capoeira, a tánc, a móka. Nem az idült bazsalygás. Bár tény, hogy néha olyan képet szoktam vágni. - Egész jól. Reccsentem egy nagyot és utána minden a helyére került. – vigyorgok. A sapit elkezdem igazítani a fejemre, de azt hiszem, már részben késő, de azért ne fázzon meg a fejem. - Az aktív kikapcsolódás is kikapcsolódás. Egy rúdugró mesélte kezelés közben, hogy versenyen például annyira odafigyel az ugrásra, hogy nem hallja, nem látja a környezetét. Csak ő van és a léc meg a rúd. Öregem, totálisan király lehet! Mint amikor belefeledkezünk a táncba! – csillognak a szemeim. - Háttöööö… egyetemre ugyan nem vágyok, de ha félúton kidobsz valahol, az szuperség lenne. Azért előtte állj meg a kocsival, olyan fixen még nem tudok szép tigrisbukfencezni. – vigyorgok rá. – hagyom, hogy belém karoljon. – Neked van progid? Joe ma a parkban ad random koncertet és úgy terveztem, hogy meghallgatom. Van kedved csatlakozni? Latin-amerikai zene… - nézek rá reménykedőn. A kinti hideg mindig megvág, mert bár itt születtem és nőttem fel, a meleghez hamar hozzá lehet szokni. - Heheeee…. holnap megint lapátolhatok havat! – vigyorodom el és a fejem felfelé tartva bekapok pár pelyhet. A kocsiba a táskámat az ölembe téve, kabátban ülök be, ahol bajba kerülök a biztonsági övvel. Aztán feladom. Csak nem jön erre zsaru.
- A haj már csak ilyen. Megszáradva másképp áll, mint vizesen. – Vonok vállat, miközben Zach-re mosolygok. Jó, végül is nem történt akkora tragédia, lehetne rosszabb is a helyzet. - Kösz! Ilyen bókot se kaptam mostanában! – Nem jövök zavarba a bók miatt, csak vigyorgok, mint a tejbetök. Nem látok mögé annál többet, mint ami. Egy kedves bók, egy kedves ismerőstől. Zach-et nagyon kedvelem, szerintem iszonyat jó fej srác, szórakoztató a társasága, ráadásul a haját is szeretem gondozni. Errefelé azért nem olyan sok rasztás él, nekem igazi kuriózum, és legalább nem esek ki a gyakorlatból, ha a későbbiekben több rasztás ügyfelem is lenne. Másrészről pedig nekem is nagyon jól jön az ő tudása. Ha szükségem van arra, hogy alaposan áttornáztassam a tagjaimat nehogy ínhüvelygyulladást vagy hasonló kellemetlenséget szerezzek, rá tudom, hogy én is számíthatok. - Találkoztam már menthetetlen hajjal, a tiéd attól még nagyon messze áll! Majd egyszer elmesélem az esetet. Elrettentő példának tökéletes! – Nevetem el magam, ahogy eszembe jut. Nem szoktam a vendégeimet kibeszélni, elég diszkrét vagyok, de ez annyira meghökkentett, hogy többször is sztoriztam már róla. Természetesen név nélkül, mert nem célom senkit se beégetni. Szép is lenne! Tuti, hogy elpártolnának tőlem a vendégek. - Holnap utánra van egy időpontom délután negyed kettőre. Az jó? Pont tegnap mondták vissza, mert valami közbejött váratlanul a vendégemnek. Ha megfelel, akkor a tiéd. – Bárkinek bármi közbejöhet, én ezt megértem. Vannak, akik nem szólnak, nem mondják vissza… ezt nem veszem jó néven, mert szerintem az alapvető, hogyha bejelentkezek valahova, de mégse érek rá, azt lemondom, hogy más mehessen, akinek meg sürgős lenne. A vendégeim többségével szerencsére nincs ilyen probléma, de így is vannak elvétve néhányan, akik hátul álltak a sorban, amikor a jófejséget osztogatták. - Ú! Irigyellek! Néha érzem, hogy be van feszülve a hátam. Olyankor ha épp szerencsém van, és anyáéknál sikerül elcsípnem Mike-ot, akkor megkérem, hogy jól nyomkodja meg a hátam. A bratyóba azért van rendesen erő, szóval nem szokott kímélni. Néha segít, és nagyokat robban a hátam, utána érzem, hogy rendesen megkönnyebbülök. A vádlim szokott néha görcsbe állni, mikor ki akarok kelni reggel az ágyból. Azt mondta apa, hogy igyak magnéziumot… tudod, pezsgőtablettát, mert lehet, hogy kevés a szervezetemben, és azért van izomgörcsöm. Inkább tablettában szedem, mert a pezsgőtablettának borzalmas íze van. – Vágok egy fintort. - Én totál lámpalázas lennék, nem hiszem, hogy tudnék koncentrálni a versenyre. Emlékszem, hogy annak idején amikor a vizsgáimat sorba letettem, mindig iszonyatos vizsgadrukk volt rajtam, hogy el ne szúrjam. Persze tudtam, hogy kicsi esély van rá, mert sokat gyakoroltam, és mindig is a gyakorlat volt az erősségem, csak… izgultam… - Mosolyogtam Zach-re. Irigylem azokat, akik ilyen helyzetben annyira ki tudnak kapcsolni a világból, és csak a feladatra koncentrálni. Tuti, hogy én ezért nem vagyok képes a meditációra sem. Nem tudom kizárni a világot. - Minek állnék meg? Úgy terveztem, hogy katapultállak! – Nevetek jóízűen, levéve a poént, és természetesen én is poénnak szántam, bár azért megjelent előttem a kép, ahogy Zach-et ülésestől kilövöm az űrbe. Szegény! - Nincs. Csak a meditálás volt. Nem terveztem utánra, mert nem tudhattam, hogy túlélem-e. – Vigyorgok. - Jól van, üsse kő! Ha végig nem is maradok, de kinézek veled. – Mondom, miközben kilépünk az épületből. Én örömmel veszem tudomásul, hogy esik a hó. - Én imádom! Ellapátoljam előtted is!? – A havat tényleg imádom, de az ajánlatomat nem gondoltam komolyan. Becsüccsentünk a Subaru-ba, indítottam a motort, és fel is hajtottam a fűtést. - A park melyik részén? – Kérdezem, miközben elindulok a park felé vezető úton. Több parkoló is van a park közelében, ezért igyekszem úgy megállni, hogy minél közelebb legyünk majd a koncert helyszínéhez.
- Bezzeg a sós víz! Arra teljesen felvirágzik. – dünnyögöm, nézegetve az egyik loknit, amjd, mintha mi sem történt volna, hátradobom vissza és újból vigyorgok, hogy aztán elkerekedjenek a szemeim. - Ne mááár, nem tudják milyen szépséghez járnak. Vakok. – kacsintok rá. A rastát naagyon könnyű kezelni, csak tudni kell, hogyan kell azt. Szerencsém volt, hogy sikerült az elején megfelelő szakikat megtalálnom és azóta még kevesebb gondom van vele. Kivéve ezt az esetet. Játékos ijedséggel ölelem magamhoz a saját hajam. - Nem, a hajamat nem adom! Országomat egy hajért! Majd meséld el, kíváncsi vagyok rá, mert ez így …. vicces. – dobom szét a levegőbe a hajloknikat. Kell majd horgolnom is, pedig tegnap mókoltam vele. Kézben képzeletben előveszem a nagy naptár könyvet, lapozva a levegőbe keresem a dátumot és időpontot, majd bólintok. - Teljesen szuperséges! Ki nem hagyom a találkát veled! – a levegőbe írom Iris nevét, mintha papírra írnám. - Gyere hozzám, megnyújtogatlak, hogy aztán újból tudj csodaszépeket gyártani. – nagyon élvezem nézni azt a fejlődést, ahogy egy vánszorogni is alig tudó, már tulajdonképpen az első kezelés után sokkal természetesebb mozgással lép vissza ki a világba tőlem. - Mozogni és mozogni. Nem kell nagyon megerőltetni magad, csak mozogj. – a pezsgőtablettára egy olyan képet vágok, mint amikor egy féléves gyereknek nem ízlik a püré. Még a nyelvemet is lelőgatom. – Fúúúj, pezsgőtabletta. Sosem tudom meginni rendesen, mert vagy eltüsszentem magam, ahogy elér a buborékja, vagy akkor tüsszentek, amikor nyelek. Szóval inkább nem. – nevetek fel végül. – Apukád jól van? Régen láttam már. – családközpontú családban nőttem fel és mindig is érdkelődöm azok iránt, akikkel találkoztam. - És amikor hajat vágsz? – sandítok rá. – Szerintem az is ugyanolyan. Vagy valami hasonló. Heheee, vizsga… - nevetk fel. Volt már, hogy nem jutott eszembe a válasz, pedig amikor beléptem az ajtón, tudtam, hogy tudom. Rémült képet vágok játékosan, hogy nem fog megállni. Körbeforgok, mintha keresnék valamit. - Ejtőernyőd nincs? – nézek rá játékos kétségbeeséssel. – A Holdig kérem a katapultot, különben meg kell állnod. – vonogatom az egyik szemöldököm. - Vagy jól belealszol és a reggeli nyitásra ébredsz fel. – vigyorgok. - Igeeennn!!! Joeban van szufla, lazán odafagyunk az aszfaltra, még ha táncolunk közben, akkor is. – nevetek fel. Csoda, hogy még nem fázott meg az ember, elég sokszor kijön, szereti. - Ugye milyen szuper? Fehér hócsoda… inkább én előtted. Egy kis testmozgás senkinek sem árt. - A keleti oldalon van. – mutatok a megfelelő irányba, miután betájoltam magam, merre is menjünk. - Bekapcsolhatom? – nézek a rádióra, s ha megkapom az igent, akkor egy halkabb, de annál ritmusosabb sávot keresek és arra kezdek nagyon aprót dobogni a lábammal. Edzés után felspanolt vagyok, nem letargiás nyuszi, akitől lenyúlták a répáját. - Ott van! – bökök egy folt felé, amit többen vesznek körbe. Lelkendezek, mert Joe zenéjét nagyon szeretem és jókedvem lesz tőle. Rábízom, hova tud leparkolni. Átvetem a táskát a vállamon és besorolok Iris mellé. A sapi nagyon jó, nem fog megfázni a fejem. - Jó sokan vannak már. – szélesre áll a mosolyom, ezt szeretem, ettől pörgök és töltődök fel, nem az ohhmmmtól.
- Aranyos vagy, de tudod hogy van ez! Mindenki rá van zoomolva a tükörben a saját fejére, hogy mit művelek vele! – Nevetek. Zach tényleg vicces, jó fej srác. Egyébként ha minden, vagy minden második vendégem körüludvarolna, miközben a haját csinálom, egy idő után eléggé zavaró lenne. Jobban szeretek mindenkivel inkább semleges, mintsem személyes témáról beszélgetni. A kivétel természetesen erősíti a szabályt, hiszen vannak olyanok… mint például Zach, akivel nem annyira tartom meg a két lépés távolságot. - Hát nem vagyok biztos benne, hogy tényleg hallani akarod. Elég rémséges történet… igazi gaztett, brutális merénylet a hajkorona ellen, amiben végül a hajkorona maradt alul… - Húzom el a mézes madzagot Zach orra előtt, hogy még jobban felcsigázzam az érdeklődését. Elmesélem neki, csak vicces dolog egy kicsit húzni így a fejét. - Rendben. Az időpont, és az ujjaim a tiédek! – Mozgatom meg játékosan az ujjaimat. Ezzel le is egyeztettük az időpontját. - Úgy hangzott ez, mint egy sajátságos lánykérés. – Vigyorgok rá, majd megtoldom egy kacsintással. Tudom, hogy nem úgy értette, de vagyunk olyan jóban, hogy megengedhessek magamnak egy ilyen kis baráti csipkelődést. - Megyek, ha nem félsz attól, hogy anya előtt tedd le az esküt! – Villantom meg hófehér fogaimat. Anyu házasságkötőnő, és ha majd egyszer férjhez megyek, tuti nálam is be fog próbálkozni mint Ryan-nél, hogy hadd ő eskessen. Ryan se engedte, mert azt akarta, hogy a méltó helyét, az örömanya szerepét töltse be. - Viccet félretéve, nagyon jól esne, ha valamikor kiropogtatnál. – Rebegtetem meg a szempilláimat, kimondatlanul is kérve, hogy valamikor szánjon meg, és tegyen rendbe. Szívesebben megyek hozzá, mert tőle már tudom, hogy mire számíthatok, mint egy tök idegen gyógytornászhoz, aki nem ismeri a testem gyenge pontjait. - Te koki, nem akkor kell inni, amikor épp pezseg, hanem amikor már kipezsgette magát! – Nevetek fel őszintén. Nem akarom kinevetni, de az alapján ahogy fogalmaz, nekem teljesen úgy jön le, hogy nem várja meg, amíg teljesen kipezseg a tabletta. Vagyis nekem eddig ilyen gondom nem volt még, amit ő az imént felvázolt. - Igen, szerencsére jól van, köszi. Sokat dolgozik, meg hát tudod milyen. Többet foglalkozik a betegeivel, mint amennyit elvárnának tőle, szóval szinte mindig ráhúz a műszakra. – Soha nem tudok úgy beszélni apáról, hogy ne kúszna szeretetteljes mosoly az arcomra. Apa igazán remek ember, és én borzasztóan büszke vagyok rá. A betegei is nagyon szeretik, ő egy elhivatott orvos… neki nem a szakmája, hanem a hivatása a gyógyítás. - Most már nem. Az elején, amikor megnyitottam a fodrászatot, akkor még izgultam, de eltelt pár év, és már valahogy ez elmaradt. Nem rutinból dolgozok, de mégis a rutinnak köszönhetően meg se fordulna a fejemben, hogy akkora bakit vétenék, amit nem tudnék helyrehozni. – Ebben sokat segítettek a kiegészítő képzések, amik által megkaptam a mesterfokozatot. Az alapra egy erős, masszív fal épült, egy biztos tudás, amivel bátran merek felelősséget vállalni mások hajáért. - Az nincs. De esernyő van a hátsó ülésen, ha gondolod még most ragadd magadhoz! – Pillantok bele a középső tükörbe, majd vigyorogva Zach-re. - Persze. – Van, akit kifejezetten zavar vezetés közben, ha szól a rádió, engem nem zavar. Sőt! Ha éjjel kell huzamosabban vezetnem, mindig bekapcsolom, nehogy elbóbiskoljak a volán mögött. Én mindig farral tolatok be a parkolóhelyre, ha nem párhuzamosan van a járdaszegény mellett. Jobban szeretem ezt a parkolási módot, mert ha ki akarok állni a parkolóból, akkor nem kell folyamatosan hátrafelé lesegetnem, hogy épp jön-e valaki. A nők többsége nem szeret tolatni, nekem sose volt vele problémám. Az én fejemre is felkerül egy sapi, fázósak a füleim. - Nem bánod? – Ha nem bánja, akkor belékarolok ismét. Én szeretek így sétálgatni, nem idegenkedek a testi kontaktustól számomra kedves emberekkel. Szerintem tök kedves dolog volt, és kár, hogy manapság kiveszett ez a szokás, hogy összekarolva sétálgatnak az emberek. Pontosabban nem veszett ki, hanem főként a párok szoktak így járni, pedig a régi időkben a családtagoknál is szokás volt, és a barátoknál is… akár férfi-nő, nő-nő, vagy férfi-férfi barátságról volt szó.
- Ha így lenne, akkor én sem mondanám, hogy csini vagy. – jegyzem meg játékos ártatlansággal, felfelé nézve. Azt viszont kerülöm témának, hogy sokszor látom jókedvűnek, és nagyjából egyedülinek is. - A haj kinő újra. – kacsintok rá. – És tapasztaltál belőle. Mint nekem a bokatörés. A csont is beforr, sőt erősebb lesz. – és az érdeklődő, nagy szemű tekintet elindul Iris felé. - Jujdejó! – ujjongok, majd felnevetek. – Éppen az előbb ajánlottad fel az ujjaidat. – vonogatom a szemöldökömet, hogy aztán értetlen képpel végül pedig egy féloldalas mosollyal válaszoljak. - Elfelejtettem hirtelenjében, anyukád mivel foglalkozik. Megnézném, ha eléállnánk. És gyere! – a testtel kommunikálni kevesen tudnak. Oda-vissza. Iris érti a testét és ez ritka tulajdonság. Sokan ezt, ha hallanák, vulgárisnak kiáltanának ki. De azért nagyon boldogok tudnak lenni, ha fel tudnak végre menni a lépcsőn. A kipezsgett pezsgőtablettára az undor képét vágom. - Brrr. Akkor minek pezsgőtabletta. – rázom meg magam, de már mosolygok. Vannak különc dolgaim. - Igazi orvos. A hivatása a fontos. – eresztek el egy rímet. Király apja van, minden ilyen dokira csak felnézni tudok, mert a lelkiismeret és a tudás ötvözete nagy szó és komálom. - Jajj, neeem nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy annyira belemerülsz a munkába, hogy csak az létezik. És nem bakizol. Isteni hajat kreálsz. A hosszú lábaim is kényelmesen elférnek, amit kifejezetten díjazok. - Csak ha piros! – kontrázok az ernyőre. A zenét szeretem, az a mindenem a gyógytorna mellett. Ha nem király a zene, keresek más csatornát. - Naná, hogy nem! – átdobom másfelé a táskám, hogy elférjünk, csak rántani kell egyet a szíjon és elférünk mind a ketten. A zenére előbb csak lábat roggyantok, majd már tapsolok is, végül elkapom Iris derekát. - Egy táncra felkérhetem, kisasszony? – a tartásából és mozgásából tudom, hogy ördögi szépen mozog, benne van a napfény és az öröm, a virágok. – Hadd irigykedjenek a többiek, hogy csudiklassz táncos partnerrel ropom.
- De te nem is a fodrászatban vagy épp. – Vitatkozok, és már csak azért is érvelek a magam igaza mellett. Mindemellett tényleg jól esik a női hiúságomnak, ha valaki csinosnak tart. Mindenkinek jól esik a pozitív visszajelzés. - Előre leszögezem, hogy azt a bakit nem én vétettem, hanem egy vendégem a saját hajával… aztán azt hitte még meg lehet menteni, ezért gyorsan becsörtetett hozzám, de azon már csak a nullásgép segített… - Húzom szét penge vékonyra az ajkaimat, miközben össze is préselem őket. Nem volt szép látvány, és hát… vérzett a szívem azért a hajért. - A döbbenettől percekig szóhoz se jutna, az tuti. Április elseji tréfának még bele is férne. – Nevetek fel könnyeden, ahogy magam elé képzelem anyu arckifejezését, ahogy besétálok hozzá, hogy akkor én most itt és most férjhez akarok menni, és adjon össze minket. Szerintem… ahogy ismerem, az első reakciója az lenne, hogy a legközelebbi székre leülne, és némán tátogatna a döbbenettől. - Hogy pezsegve oldódjon fel. – Válaszolok a véleményem szerint költőinek szánt kérdésére. Mulattat egyébként a reakciója. Zach mindig bolondozik, mellette szerintem még a depizésre hajlamos emberek is jó kedvre tudnak derülni. - Kiskoromban néha haragudtam rá, amiért sokat van távol, sőt… egy időben féltékeny voltam a betegeire is, hogy mennyit foglalkozik velük. Azóta ezt kinőttem. Ő erre született, és hihetetlenül jó orvos, minden elfogultság nélkül! Szörnyen büszke vagyok rá, és ha néha benézek hozzá a kórházba, mindig szeretettel fogad mindenki, mert tudják, hogy kinek a lánya vagyok. Apa csodálatos ember. Szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen apukám van, aki ennyire elhivatottan segít másokon. – Őszinte csodálattal, és mély érzelmekkel csendül a hangom. Igazi apás lány vagyok, aki rajongásig imádja az édesapját. Nekem ő a mindenem. Természetesen anyut is imádom, és semmivel se kevesebb a szememben apánál. - Ja! Bocs, akkor félreértettelek. Amúgy ebben van valami. Azt azért nem jelenteném ki, hogy munkamániás vagyok, de szeretem a legjobbat kihozni magamból. Akkor is, ha csak egy frissítő vágást kérnek, és akkor is, ha afro hajjal dolgozom. – Kacsintok Zach-re. - Jól esik, köszönöm. – Nekem a legfontosabb, hogy a vendégeim elégedetten szálljanak ki a fodrászszékből. - Táncra!? – Váratlanul ér a felkérés, na Zach-nak sikerült meglepnie. Mire felocsúdok már a derekam is elkapta, szóval nincs mese, táncolni kell. Nevetni kezdek, kicsit zavarba jövök attól, hogy érzek magamon néhány érdeklődő pillantást a környezetünkből. - Ne igyál előre a medve bőrére! Az is lehet, hogy megtiprom a lábad véletlenül! – Nevetek továbbra is, miközben próbálok ráhangolódni a zene ritmusára is, és Zach-re is, hiszen partnerrel táncolni csak úgy lehet, ha a felek ráhangolódnak egymás mozgására, különben az egészből egy tragikomédia-szerű káosz bontakozik ki.
A szemöldököm vonogatom, hogy nem a munkahelyén vagyunk. - Uhha. Én is ettől félek. Újra kell egyszer növeszteni szépségemet. – műbrühizek, de vigyorral. Felnevetek a tréfára, tényleg elképzeltem anyukáját. A rosszindulatot mellőzve, csupán a móka végett. Jó tréfa lenne pedig! - Mmm… igaz. – morfordírozok el. A pezsitabit akkor sem a kedvenc nyalánkságaim közé fogom sorolni. - Legyél is! Apukád nagyon jó orvos! A páciensei mind szeretettel beszélnek róla. – mindet nem ismerem, és egy ilyen rendes dokit igenis lehet kedvelni! És Irist is nagyon szereti. Látni rajta, hallani a hangján. Nagyon szuperséges ember! Nagyon is kételkedő képet vágok arra, hogy nem munkamániás, majd egy műábrándozó tekintettel nézek oldalt felfelé. - Háát nemis tudom … ki cuppant rá egyből a hajamra, ahogy meglátta…. – nyitva hagyom a mondatot, kérdést és úgy néze Irisra, utalva a mondat végére rá. Jajj, nagyon szeretem Irist! Az igazán jó szakemberek nem álszerénykednek és nem is döngetik a mellüket. Megköszönik, ha dícsérik a munkájukat. Ez így helyes! - Nem, ejtőernyőzésre! – vágom rá lelkes vigyorral. – Csudiklasszul mozogsz. A gyalogzebra inkább én leszek… A sport és a többi mozgás kellő ritmusérzéket ad, így könnyedén lépek, igazodom a ritmushoz és vezetem is Irist. - Mondom én, hogy csodásan mozogsz! Hirtelen megcsavarja valami az orromat. Tüsszentene kéne, ezért kibontakozom és a zsepimhez kapok. - Ó, a loknik tüsszögnek…
- Ha nem teszel tojáspakolást a fejedre, amit aztán forró vízzel próbálnál leöblíteni róla, akkor ez a veszély ebből a szempontból nem fenyeget. - Árulom el, mi is volt az az őrült baki, ami miatt a nullást kellett bevetnem. Borzasztó látványt nyújtott a hajba sült tojás. Szinte vért izzadtam, mindent megpróbáltam, hogy orvosoljam a helyzetet, de ez tényleg egy lehetetlen küldetésnek bizonyult, és csak a nullás maradt hátra. Azt hiszem ez egy emlékezetes lecke maradt a páciensemnek. A tojáspakolással nagyon óvatosan kell bánni, pláne lemosáskor. Persze ha megkérdezett volna róla előtte, akkor nem lett volna ilyen gond. Valamilyen netes fórumon olvasta, hogy a tojáspakolás jót tesz a hajnak, és úgy gondolta, kipróbálja házilag. - Apánál mindenki jó kezekben van, és mindenki biztonságban érezheti magát mellette. - Igen igen igen! Teljes mértékben elfogult vagyok, ha apuról van szó, de ami igaz, az igaz. Bár Ryan Achorage-ban él a családjával, de biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanolyan odaadással végzi a hivatásával járó feladatait, mint apa. Apa hatására lett belőle is aneszteziológus, és ha valakinek van példaképe, általában megpróbál hozzá felnőni, és úgy élni az életét. Ezért is példakép a példakép. - Nem rácuppantam, csak... - Kezdek heves védekezésbe, de aztán csak tátogok mint egy partra vetett hal, végül elnevetem magam. Na jó, tényleg rácuppantam a hajára! - Pedig az is vicces lenne! - Pillantok fel az égre nevetve. Szerintem jégszoborként csapódnánk a földhöz ebben a hidegben, ha ejtőernyőzni támadna kedvünk. Két élethű jégszobor már biztos lenne az Alyeska fesztiválon. - Gyalogzebra? - Röhögöm el magam a hasonlatra. Zach mindig tud újat mondani. Vajon honnan szedi az ilyeneket? Komolyan, kész szlengszótár ez a srác! Nem gondoltam, amikor reggel felkeltem, hogy ma még a szabad ég alatt fogok táncikálni. Nem is bírom ki vigyorgás nélkül a dolgot. - A csodástól elég messze állok, azért! - Láttam én már csodásan mozgó embereket, és épp ezért én nem sorolom magam közéjük. Szerintem inkább átlagos a mozgásom, de lehet, hogy csak túlságosan szigorú vagyok magamhoz ilyen téren. Megállok, amikor Zach kibontakozik, majd körbepillantok. Oké, hogy még tél van, de... - Nem lehet, hogy allergia? - Kérdezek rá.
Elsőre nem értem, mit mond. - To… tojást főzött a fején? – felnyerítek, majd a számra tapasztom a kezem, de nem bírom a tenyerem mögött abbahagyni a röhögést. – Látszik, hogy nem otthonos a konyhában. – bukik ki mégis a többi is a számon. Elképzeltem a látványt. - Igen. Ebben szuperbiztos vagyok! – erősítem meg, habár tudom, hogy mennyire szereti a családját. Kételkedő képet vágok, ahogy védekezne. Neeem tudja letagadni magában a vérbeli fodrászt! A hivatás az hivatás! És ezért is kedvelem többek között nagyon Irist. Egy puszit adok az arcára, köszönetképpen. Nem tartom szégyennek az ilyet. Az életnek boldogságról kell szólnia, a puszi pedig az. - Arcunkra fagyna a vigyor, annyi bizonyos! – nem is annyira nehéz elképzelnem, ahogy leérkezünk az ejtőernyővel. Részemről a napsárga színre szavazok ejtőernyő színben, zöld csíkokkal. - Aha. A gyalogzebra az, akinek hat lába van, mégis megbotlik. Vagy négy? Egyszóval én és a tánc annyira nem komáljuk egymást, de azért nem vagyok rinocérosz. Szinte vezet Iris, amit szeretek, mert ez azt jelenti, hogy nagyon is érzi a ritmust. Nekem csak alkalmazkodni szükséges és máris megy a vezetés. Csodálatos partner. - MM-mm… szerintem nem. A kérdésre csak ingatom a fejem. Érzem, hogy hideg a fejbőröm. Feldobom a kapucni részt a fejemre a sapka fölé, hogy bent maradjon a meleg. - Még csak az kéne… akkor nem tudnék elmenni jó kis helyekre. Nnna, most már tökéletes az össze nem illő kép.
Kezdőlap
