*Ahogy szembe velem kerül a farkas, sötét tekintetem végig fut rajta. Nem próbáltam meg leplezni az érzéseim, bizony a szemeimben ott csillogott egy fajta vágy, ahogy bennem is ott pislákolt. Egy olyas fajta vágy, amit egy jó ideje nem éreztem és semmi köze nem volt a testiséghez, még mielőtt itt nekem valaki félreérti. Bár tény, ahhoz sem volt szerencsém hála az égnek egy ideje. De miért is lepleztem volna? Úgy sem érti, más meg nincs itt, különben már sikoltanának az érzékeim. Követtem minden apró mozdulatát, és ahogy lefeküdt, lassan, óvatosan elkezdtem lejjebb engedni a kinyújtott kezem. Mintha csak egy törékeny porcelánbabához próbálnék meg hozzá érni, mintha csak egy illúzió lenne. Amit ha megérintek, nyomtalanul eltűnik és nem marad más utána, csak az, amit bennem ébresztett. Hogy sanyargatva jelezze, hogy nem csak egy délibáb volt, csak épp megint elcsesztem, mint már annyiszor.
De végül a kezem lágyan simítana végig a feje búbján, mikor a kellő magasságba érkezik, de alig tart egy pillanatig az érzés. Hisz egyszerre kezd el hátrálni és hasít a fejembe pár kép, ahogy a zsigereim is jeleznek valamit, valami olyat, ami nem lehetséges. Amikről gőzöm sincs, hogy miként kerültek oda. Na jó, ez nem igaz, hisz Én is ott voltam, megéltem de miért pont most? Homlokom a tenyerem alsófelébe döntöttem egy pillanatra végül sóhajtva néztem fel a kisfarkasra.*
- Jó – jó - jó… * Szólaltam meg miközben felálltam és követni kezdtem, de a gondolataim tovább kavarogtak értetlenül ráncolva a homlokom, mégis egy mosollyal az ajkaimon. De inkább beszéltem. Azt mondják, hogy az ember sokkal jobban lesz, ha kibeszéli magából a dolgokat. Bár valószínűleg nem épp egy állatra gondoltak, aki nem tud válaszolni.*
- Ha nem tudnám, hogy ez nem lehetséges, azt mondanám, hogy ismerlek. Mikor megérintettelek ismerős érzés fogott el. Ugyan az volt, mint a Hotelben egy alkohollal megspékelt estén. Tudom-tudom hülyeség, a farkasok nem járnak városban és különben is, akkor egy emberrel voltam, és ami azt illeti, hamarabb próbáltam volna megcsapkodni, mint megsimogatni. Bár ez nem igaz, hisz azt is próbáltam minden tiltakozásom ellenére. Mondjuk mind ennél, mind a felképelésénél én húztam a rövidebbet. De hát van ilyen, még akkor is ha bosszant. Nem maga a tény, hogy fájt a fejem, azt amúgy sem úsztam volna meg… rohadt másnapos voltam, szal’ így is, úgy is jött volna. Hanem maga az, amit akkor éreztem. Furi, de nőnek éreztem magam attól, hogy nem tudtam tenni ellene semmit. Oké-oké… visszavonom, tényleg dilis vagyok. Más nő, annak örül, ha gyengék vele, ha simogatják én meg attól érzem magam nőnek, ha blokkolnak. Kiérti a nőket… * Vontam meg a vállaim egy keserves szájhúzás kíséretében miközben azért követtem a farkast, ám feltűnt, hogy visszafelé haladunk. Amivel semmi baj nem volt, a kilátótól haza jutok… talán.*
- Meg aztán ott van azaz idióta pénzmániája… a pokolba kergetett vele. Pláne, mikor másnap megláttam az éjjeli szekrényemen. Úgy éreztem magam, mint egy szajha, akinek kifizették azt a pár órát. – húztam el a szám. – Pedig semmi ilyesmi nem történt, elaludtam… meg amúgy sem. De nyugtatt a tudat, hogy biztos, a Pokolba kívánt mikor meglátta a macskát, még ha jóvá is tettem. - vigyorodtam el. -A másik meg a főnök… már több mint egy hónapja ott melózok, észre sem vesz. Na nem mintha azt akartam volna, hogy észre vegyen, ezt meghagyom a többieknek. Beleállítom az egyik vendégbe a kést, mert tettlegességig pofátlan volt és voilá… elismerést kapok. Lehet, hogy hamarabb kellett volna? Lehet, de nem volt rá okom eddig a biztonságiak elintézték a dolgot, már a gyanúnál. Most nem voltak elég gyorsak. – vontam meg a vállaim. – A legjobb, hogy teszek egy kétértelmű megjegyzést, olyat, amire egy átlagember lenézően elhúzza a száját, erre mit csinál? Úgy néz rám, mintha abban a pillanatban vette volna észre, hogy van két mellem. No meg azaz éhes tekintet… szerintem nő gondjai vannak. Vagyis annak hiánya… Bár jó tudni, hogy Corvinnak nem kenyere a gyengédség. De ez egy olyan infó, amit kicsit sem érdekel… Az ajánlata már annál inkább. De áhh… mindegy, úgy sem jutok közelebb ahhoz, hogy mit akar és arra sem fogom megtalálni a választ, hogy az a dinka miért kelltette fel az érdeklődésem. De ahogy látom megérkeztünk és most itt mégis mit szeretnél? * Tekintettem le oldalra, hogy miért is jöttünk vissza. Bár tény, még mindig nem volt melegem.*
- Tudod… irigyellek ám Titeket. Bár szeretem az emberi tudatom, de szívesen cserélnék veled. Ösztön lény vagy elméletileg, de lássuk be a vadászatot leszámítva szabad vagy. Kevés olyan hibbant ember van mint én, hogy hozzád akar érni. Imádnám ha semmi bajom, gondom nem lenne csak annyi, hogy rójam az erdőt és futva élvezzem a természetet. * Közben aztán ha jött velem, akkor kicsit feljebb másztam a kilátón és leültem. Ha nem, hát akkor bizony mellette álldogáltam. Annyira nem volt fontos leülnöm, hogy itt hagyjam, ha már ennyire közel került hozzám egy farkas. Mancsom ismét előre nyújtottam hátha ezúttal már megengedi.*

*Leülve a nyakam megforgattam, hogy azok halk reccsenéssel adják a tudtomra, hogy nem ártana már rendbe szedni a csontjaim és úgy egy kiadós alvás sem, hisz a másik kezemmel elnyomtam egy ásítást is. S nekem ma még órám is lesz, vagyis lenne… azt hiszem ebből ma nem lesz semmi. Ahham… tudtam én, hogy nem mondanám le, pláne nem csoportos oktatást. De na, álmodozni még szabad, hogy képes vagyok végig aludni egy napot, nem? Aztán már csak mosolyogva vettem tudomásul, ahogy a farkas elém feküdt. S jelenleg úgy éreztem magam, mint egy kölyök, aki megkapta a napi édesség adagját hosszú idő után először. *
- Ha fáj vagy valami, akkor elég, ha morogsz egyet. Nem kell azonnal tőből leharapni a kezem. De nyugtasson a tudat, hogy legalább nem akarlak megfésülni. * Vigyorodtam el. Nos igen, sosem voltam állatkozmetikus, de szép hosszú hajam van nekem is, szóval tudtam, hogy fájhat ha az ember nem figyel vagy nem elég óvatos. Kicsit előrébb dőlve hull előre két oldalt, amit azon nyomban a fülem mögé is tűrök, de hát a hosszú haj átka, hogy még így is a lépcsőn állt meg a vége, ami engem speciel baromira nem érdekelt. Kezem óvatosan túrtak a farkas szőrébe, hogy először a szemmel látható szúrós vackokat operálják ki. Persze nem kitéptem, hanem finoman próbáltam lefejtegetni róla, amire felkacagtam. Hisz egy emlék jutott eszembe…*
- Emlékszem, harmadikos voltam közép suliban mikor, azaz idióta Leo kitalálta, hogy Ő most kiakarja fésülni a hajam. Görgős hajkefével esett neki, hogy Ő azzal akarja megtanulni. Durván két perc kellett, hogy úgy bele csavarja, hogy nem bírtam kiszedni. Akárhogy ráncigáltam, csak még jobban belegabalyodott. Mindig is hosszú hajam volt, csak úgy, mint a mamámnak. – itt némi keserűség vegyült a hangomban egy pillanatra. – Nem volt kellemes érzés és még csúnyább látvány volt. Sírva ültem taxiba Leoval, hogy menjünk el a Papa munkahelyére és kerítsen valakit, aki levágja a hajam. Én már menthetetlennek láttam egy órás szenvedés után. De papa csak leültetett az irodában és két órán keresztül, ugyan így fejtegette a hajam a fésűről, amit végig sírtam hiába próbált meg nyugtatni. Az a kis idióta meg úgy állt az ajtóba, mint aki épp az ítéletére vár abban a két órában. Pedig sosem voltam erőszakos. – ingattam meg vidáman a fejem, s egy pillanatra a farkas szemébe néztem. – Ahogy apu végzett a hajammal, még hallani is fájt, akkorát lekevert neki. Nem azért mert bántott fizikálisan, nem azért mert Apuci pici lánya vagyok, hanem mert a mama temetése óta akkor látott először sírni. * Miközben meséltem, ugyan azokkal az óvó és finom mozdulatokkal szabadítottam meg az első bogáncstól és siklott kezem a másodikra, ami nem volt túl messze az elsőtől.*
- Ha ismernél, most csak nagyokat pislognál, hogy Tőlem ilyet hallhatsz… de Tudod, hiányzik. Persze, tudom… mindenki elveszti egyszer a szeretteit és állítólag az idő, még ha békét nem is ad, de beletörődést igen. De nem tudom. Nekem még mai napig hiányzik és nincs nap, hogy ne jutna eszembe annak ellenére, hogy már nem ma történt. *Húztam el a számat és ezt a gazt is félre dobtam, csak épp elmértem a távot és a farkas hátán landolt. Vigyorogva ingattam meg a fejem. *
- Bocs, nem egy penge súly… * Bár valószínűleg meg sem érezte, hogy a hátán landolt a bogáncs, de már előre dőlve le is vettem és inkább oldalra dobtam, biztos, ami tuti alapon. Visszaereszkedve pedig a nyakánál körbe tapogatva kerestem a következő delikvenst. Persze naná, hogy nem bírtam megállni, hogy egy kicsit ne vakargassam meg közben. A mozdulat ösztönös volt, amit észre sem vettem. Legfeljebb elhúzódik, ha nem tetszik neki.*
- Mi lenne, ha haza vinnélek? Najó, ez félig vicc volt, bár pocsék. Nézd el… kissé fáradt vagyok és hiányom van. – húztam el a szám ismét. – Hiányzik az a tökkel ütött Leo. Hogy átöleljen, hogy mikor felkelek, közölje, hogy úgy nézek ki, mint aki neki ment egy falnak. Vagy csak mikor már kikészült a szervezetem bevéve az altatóm tudjam, hogy ott van, és hiába alszom olyan mélyen, hogy bombával sem robbantanak ki, semmi bajom nem eshet. Az igazság az, hogy már egy jó ideje rám férne, de rajta kívül nem bízom senkibe és az egyetlen ember, akitől elviselem a gyengédséget még akkor is ha máskor egy tahó mocsok. De ennek is, csak azaz oka, hogy soha nem férfiként néztem rá. Még kölyökként Ő volt az első plátói szerelmem. Legalábbis akkor ezt hittem, így felnőtt fejjel csak egy kölyök volt, akinek jó volt a beszélőkéje és igazából utáltam, hogy mindig engem talált be és csak le akartam gyűrni. * De aztán hirtelen összeszaladt a szemöldököm. Na nem a szavaim miatt azok akárhonnan veszem számomra természetesek voltak. Még ha maga a körülmények abszurdak is. Valami más volt az, ami hirtelen zavart.*
- Najó… inkább mutasd a többi bogáncsod, még mielőtt itt tényleg a fejedre döntöm a homlokom. Ez már az abszurdot is felülmúlná, olyan lenne, mintha ÉN főznék. Csak kevésbé ön és környezet veszélyes. Szóval fordulj meg kislány… vagy fiú… még mindig nem értek a farkasokhoz. * Ráncoltam össze a homlokom és kezemmel mutattam neki, hogy mit szeretnék. Hisz, érteni nem érti. Ha értené, tuti, hogy nem beszélnék ennyire személyes dolgokról. Még ha nem is olyan nagy dolgokról van szó. De Én csak maradjak meg mindenkinek Elionore az agresszív, nagyszájú, érzéketlen dög, aki nem ismer határt és nem érdekli semmi a fegyvereket leszámítva. S vidáman csillogó tekintettel, egy mosollyal az ajkain állítja beléd a tőrt anékül, hogy hezitálna. De nem érdekelt, nekem így volt jó és azért ezek is lefedik a valóságot mégha ettől kicsit többnek is éreztem magam.*

*A morranásra csak bocsánat kérőn elmosolyodtam, hisz nem akartam én visszarakni kiszedni akarom. De na, nem épp minden területen tökéletes a kézügyességem. Ha van egyáltalán valami olyan, ahol igen. A fura hangra azonban már sokkal lelkesebben mosolygok és ekkor esett le, hogy mit is csinálok éppen. Egy sóhajjal kísértem a szavaim, ahogy újra megszólaltam.*
- Tetszik mi? Kihinné, hogy valaki még értékelni is tudja. * Na de aztán csak meséltem tovább, mint akinél megnyitottak valami csapot csak épp víz helyett szó áradatott eredményezett. Nos, nagyon úgy tűnt, hogy nem akarok kifogyni belőlük. De még csak azt sem tudtam, hogy miért beszélek annyit. Azonban mikor megfordul csak összevont szemöldökkel figyelem, amit csinál és mázli, hogy eszemben sincs ugrálni. Egyrészt semmi ingerenciám rá, másrészt meg túl fáradt is vagyok az ilyesmihez. *
- Hát… így sem közölték még, hogy levagyok szarva. De értem én… hím vagy. Most mondanám, hogy bocs… de úgy sem értenéd, bár akkor mért vontam össze a tetted a szavaimmal, gőzöm sincs. Na mindegy. * Azonban jobbnak láttam, ha a folytatás előtt a hajam összefogom, amit csak a hátamra húztam át a vállaimtól és párszor megcsavarva dugtam a kabátom alá, hogy ne hulljon ki. De aztán már csak a bogáncsokkal foglalkoztam megint.*
- Na mi az öröm tárgya? * Kérdeztem mosolyogva, ahogy a farka mozgását észrevettem.*
- Meg kell hagyni, nem mostanában beszéltem ennyit. Pláne, úgy, hogy még csak választ sem remélhettem. Jobban szeretem szívni az emberek vérét mintsem komolykodni állandóan? Minek? Az ember csak belefásul aztán leshet, mikor nem jön a jó kedv és egy viccet is a lelkére vesz. Semmi értelme az állandó durcinak, meg a félelemnek sem, ha már itt tartunk. Sok dinka nem érti, hogy miért nem tartok semmitől és nem képesek átlátni, hogy azért nincs, mert egyszerűen értelmetlen. Akkor meg minek parázzon rá az ember? Hisz ha fél akkor is megölik, plusz még az esélye is nagyobb, hisz a félelme elnyomja a józan eszét és kevésbé látja át a dolgokat és találja meg a megfelelő módot, hogy kimásszon a bajból. Ha meg józan marad, ha nem fél… sokszor már ez is elég ahhoz, hogy csak legyintsenek. HA meg nem, akkor is ott van az ítélőképesség, amit nem homályosít el valami emberi baromság. Én tényleg nem értem, hogy ezen mit nem lehet érteni. Szerinted is baromság? * Bár választ nem vártam, szóval folytattam. Ahogy a kezem is áttért a hátán lévő bogáncsra, ami a gerince mellett volt egy kicsivel. *
- Szóval ez van… mindenki egy hibbant, kattant tyúknak tart, csakis azért mert nem látnak a felszín alá. Bár némelyik ember arcára kíváncsi lennék, hogy akkor is így gondolnák-e, ha tudnák, hogy mi van mögötte. Hisz mindennek van oka, ennek legalábbis tuti. Egyesek még csak eddig vagy így sem tartottak volna ki és lettek volna maguk mögött hagyni. Mondjuk teljesen Én sem, pedig szeretném. Annyira szeretném elfelejteni, vagy legalább találni valakit aki feledteti, aki biztonságot nyújt. Itt vagyok abban a korban amikor a magam fajta egyszerű lányok családot alapítanak, de minimum van már valaki az oldalukon. Tőlem meg mindenki menekül… mondjuk, nem hibáztatom érte Őket. Én is menekülnék magamtól. A temperamentumom leszámítva sem volnék jó asszonyka… Csakhogy apámat lassan boldoggá kéne tenni, hogy ne rágja az agyam unoka miatt, meg az esküvőm, meg egy férj, meg… hajm… kiérti a pasikat? Az apák meg végképp reménytelenek… még nem is volt olyan rég, mikor csak ferdén nézett a fiúra, akit bemutattam, mint a barátom. Most meg már házasságról csevegne, meg ruhákat nézne. Minden apa ilyen? * Sóhajtottam fel lemondóan, ám bár úgy tűnhetett, hogy ez egy reménytelen sóhaj volt, de igazából keserű. Szerettem volna boldoggá tenni, de egy gyerek… na az nekem nem lehet. Végig nézve a hátán azonban nem láttam már több bogáncsot és felállva sétáltam elé, hogy a pofája előtt letérdeljek és kezem ismét a nyakánál állapodjon meg.*
- Talán örökbe kéne fogadnom egyet. De nem volnék képes megtenni, amúgy sem vagyok anyának való… még egy hörcsögöt sem bírnék életben tartani, nem még egy pici babát. A sajátomat sem sikerült… * Halt el a hangom, hisz ez volt az igazság. Bár nem az Én hibám volt, hanem a szervezetemé. De a fájdalom ennyi év után is szinte tapintható volt a tekintetemben, ahogy már nyoma sem volt annak a mindig vidám leányzónak, akinek az életkedve mindig toppon van, és szemeiben a vidámság csillog a nap minden percében, míg nem ér hozzá valaki. A lelkem még mindig sajgott, hisz bár nem kértem a csöppséget és tény, hogy emberibb körülményekkel jobban örültem volna neki, pláne, ha még emlékeztem is volna a kiesett napokra, hogy legalább tudjam, hogy kitől „kaptam”. De ez nem jelentette azt, hogy nem volt szívem véget vetni a kicsi életének. De a természet vagy az ég tudja mi, megtette helyettem s azóta is magam hibáztattam ezért pedig tudtam, hogy semmit nem tehettem. S ezaz egész, amit senkinek nem mondtam, de még csak halvány jelét sem adtam ezeknek most ott kavarogtak a tekintetemben, a lelkem. De ahelyett, hogy tovább emésztettem magam egy mosolyt varázsoltam az arcomra. Ami jelenleg keserédesre sikerült.*
- Azt hiszem nincs több bogáncsod. – vakartam meg a nyakát. – Szóval most mihez kezdünk? Mész, maradsz és hallgatsz tovább? Vagy mit szeretnél csinálni kicsi farkas? Előbb vagy utóbb de kifogyok ám a szóból is. *Tekintettem a barna szemeibe.*

*Ahogy a farkas tekintetét néztem, nem tudtam, hogy hova rakjam. Próbáltam a választ kiolvasni belőle, de hát ez lehetetlenség lett volna. Helyette megoldotta a dolgot annyival, hogy már le is lépet. Csak pislogva álltam és csaptam csípőre a kezem. *
- Igazán járhatott volna még a szám… * Morogtam magamnak, de csak fáradtan túrtam a hajamba és indultam meg visszafelé a kocsimhoz. A hideg idő jót tett, legalább annyiban, hogy felébresztett mire oda értem a birtokhoz, hogy képes legyek haza vezetni. Lehetőleg minden gond nélkül. A pengéim megigazítottam, hisz már nyílt terepen vagyok, nem pedig egy erdőben, ahol semmi félni valóm nincs. Szóval irány haza…


Semmi gond nem is volt, egy ideig. Nem aludtam el, és az Apocalyptica üvöltött, hogy plusz életet adjon. Röhej nem? Hisz egy enyhe fejfájást is kaptam, ami csak a kávé hiánynak volt betudható. De ez van… azonban meg kellett állni, csak türelmetlenül kopogott az ujjam a kormányon. Türelmem határtalan… ezt mi sem mutatta, hogy teljes öt percig bírtam a dolgot. A sötétbe nem láttam, hogy mi van, így ki kellett szállnom. Előre sétálva néztem, hogy mi a helyzet, addig sem borította el a tudatom a farkas akivel találkoztam. Akinek a képétől nem tudtam szabadulni, csak úgy, mint a fehér farkasétól sem korábban. Ez van Eve, egy tök vagy. Na de ahogy sétáltam előre csak a hajamba túrva fogtam fel a helyzetet, ám, ahogy visszasétáltam tekintetem észrevette az ismerős autót. Összevont szemöldökkel lestem meg a rendszámot, hogy most én vagyok-e hülye… de nem. Ez bizony Szépfiú autója. Nos, ennyit arról, hogy kerülöm. Mondtam én, hogy ha kell összefutok vele. A fene essen bele. De bármennyire is háborogtam megkerültem a kocsit és egy könnyed mozdulattal nyitottam ki és ültem be, miközben egy vigyor bujkált az ajkamon.*
- Szép éjjelt Szépfiú… remélem még mindig szeretsz… * Biggyesztettem le az ajkaim. Naná, hogy nem gondoltam komolyan a szavaim. Csak is a kis ajándékomra utaltam, hogy bizony tudatában vagyok annak, hogy nem loptam magam a szívébe.*
- … már csak azért, mert párosan szép az élet, és ha már itt ragadtunk eltöltetnénk hasznosabban is az időt. Mit szólsz hozzá? * Persze ajkaimon ott bujkált a sejtelmes mosoly, ahogy a sötétben kerestem a másik tekintetét. Az, hogy mennyit látott ebből, nem tudom. De a hangom is biza elég árulkodó volt, még ha a tekintetemben némi fáradság is lapult.*
- Egyébként, hogy van az apróság? Ezer éve nem láttam, ahogy Téged sem… bár az utóbbi nem véletlen. * Vontam meg a vállaim. Nincs mit tagadni, ha akartam volna találkoztam volna vele és megkeresem. De hát mért ne a legszarabb állapotomban találkoznék vele ismét? Hisz bár nem látszott rajtam, de a lelkem még mindig háborgott a korábbi farkasnak tett vallomásaim miatt. Még mindig ott tomboltak bennem a furcsa érzések. S ezektől szabadulni akartam. A férfi pedig múltkor is elszórakoztatott.*
- Még mindig az van a lejátszódban? * Vontam fel egy leheletnyit a szemöldököm és kicsit előre dőlve nyomtam be a lejátszót. Ha meg volt, akkor csak féloldalasan ülve fordultam vele szembe az egyik lában térdnél meghajlítva felhúzva. Persze úgy, hogy ne legyen fent a cipőm. Ennyire nem vagyok tahó. A könyököm a fejtámlának támasztottam, abba pedig a buksim és a kiengedett hajam az ujjaim közé csusszantak. Vége, ahogy leért a hóva még mindig vizes volt. De annyi baj legyen, engem nem zavart a dolog, ahogy a mosolyom sem tünt el az arcomról. Hogy örülök-e annak, hogy újra látom? Nem tudom… de a másik kezem a csizmám szárán pihent, hogy ha kell elég gyors legyek. Röhej, egy farkastól jövök akirről ez a srác jutott eszembe mikor megérintettem és eszembe sem volt bántani. Most, hogy meg itt van Szépfiú, ösztönösen helyezem megfelelő pózba a kezem, hogy tudjak védekezni. Komolyan, ki a frász érti a nőket? Én és a farkas nem. Ez már tuti.*

- Kopognom kellett volna? Jajj bocs… az udvariasság nem az én reszortom. Még mindig nem fedeztem fel a konditermet. * Vontam meg hanyagul a vállaim. Nem szokásom felejteni, így a Hellbe való belépőnket sem felejtettem el. S bár szavaim kissé ironikusak, de Bazsi elég okos fiú, a múltkori után tudja, hogy a tekintetemből kell olvasni és nem a hangomból. Van ilyen, pedig még csak nem is tanultam színésznek.*
- Nos… ha már így kérdezed… mivel a kondiban nem voltam. Talán megedzhetnél egy kicsit. Azaz igazság, hogy elpuhultam és szükségem van egy új puklira, hogy tudjam hol a helyem. *S valóban… hiányzott az akkori érzés, még akkor is, ha ezt csak most fedeztem fel magamban. Vagyis ez nem igaz, inkább azt mondanám, hogy csak most voltam hajlandó beismerni magamnak, még ha a férfi felé a szavaim mást is mutattak, amit nem voltam rest megspékelni egy kis gúnyos mosollyal sem. Ám ha a tekintetem nem is, az a „fájó”, mardosó érzés számomra tökéletesen elárulta ezt. Amire jócskán rá tett egy lapáttal, hogy most még undok is voltam. A múltkori után, ez meg elég nyilvánvaló és már csak abban reménykedtem, hogy a másiknak nem tűnik fel vagy legalább nem kérdezz rá. Nem hazudok, nem tudnám egy „szar éjszaka” megszólalással eltusolni. Pláne, hogy pöpec éjszakám volt egy kis vérrel. Apró örömök az életben.*
- Ennek örülök… Ó csodás, akkor elérte a célját. Szerintem legalább annyira örültél neki, mint én mikor felkeltem és megláttam a pénzt. Hadd ne mondjam, hogy minek éreztem magam… szóval olcsón megúsztad a dolgot. Küldhettem volna egy dobozba csomagolt nőt is egy „Neki fizess” felirattal. * Néztem a szemébe komolyan. Hát ezt nem épp akartam az orrára kötni, de ha már itt vagyok, miért is ne? Ez viszont rohadtúl sértett, még mindig éreztem, pedig jó sok idő eltelt. A meló helyemen szokás ilyeneket csinálni, azoknak, akik összekeverik egy bordéllyal. De ott még azért elnézhető és nem veszem a lelkemre…*
- Ejjj… micsoda csúnya megfogalmazás… Én úgy fogalmaznék, hogy nem szakítottam olyanra időt, amit igazából nem is akartam. Szóval csak betábláztam a napjaim. De Te sem erőltetted meg magad… - nem szemre hányás. Miért lenne? Csak tények. – Egyébként különösebb oka nincs. Sosem tartok magamhoz közel olyan embereket, akik mellett… - nyeltem egyet. ~ Kuss Evelyn!!!~ - kurvának érzem magam másnap. * Nem ez lett volna az eredeti befejezés, de ez is igaz volt. A másikat meg nem kell tudnia. Baromság lenne, semmi kedvem ahhoz, hogy hülyének nézzen. Köszönöm, de volt benne részem elégszer. De persze egy mosoly kísérte, ami szintén igaz volt. Az életbe is… örültem, hogy összefutottunk. Ezek után meg már magamnak sem volt kérdés, hogy miért kerülöm, kerültem… de fogom is? Az élet nagy kérdései. A zene, ami felszólal, csak egy szájhúzást eredményez.*
- Lám-lám… csak nem romlik az izlésed? Fájó hanyatlás… Kinek a számlájára írható? *Ám egy táncosnak a zene az élete, még akkor is érzi a ritmust, ha nem tetszik neki a szám. Így ujjaim halk dobolással verték az ütemet a csizmám szárán, ami mellesleg pótcselekvésnek is tökéletes. De hogy mit pótol… na az most nem érdekel. Ám tekintetem… Ó azokat a sötét íriszeim, egy pillanatra sem fordítottam el a másikéról. Nem ment, nem is akartam.*
- Nagy… egymagamra. De legalább elfér alatta a tánctermem és meg is nyitottam az iskolám. Ami meg idegőrlő és a frász kerülget. De sok a szabad időm, le kell kötnöm magam, hogy ne kezdjek el kötögetni és a kandalló mellett romantikus regényeket olvasni egy macskával az ölemben. * Vontam meg a vállaim. A kép abszurd volt számomra. Én meg a kötögetés, meg a hintaszék? De se baj… majd lesz ez még így sem.*
- És, Te? Megöltél már azóta valakit? Elköltözött a pincéd mármint a boraid máshova? Megtanultál férfi lenni? Vagy mi történt? * Szívtam a vérét megint, ámbár nem szándékosan. Volt bennem valami, ami ilyenné tett. Mocsok voltam. De akkor is bántott a múltkori dolog. Mind a másnapi ébredés, mind az amit maga után hagyott.*
- Vagy esetleg a nőkkel bánni? * Vontam fel a szemöldököm. Mi a fenéért provokálom? Ráadásul az ujjam is megállt a dobolásban. Hát ez csodás, ennél már csak a furcsa érzelmi kavalkád volt ami bennem tombolt. Fájdalom, keserűség – ami a hangomból sütött -, várakozás, vágyakozás… de hogy mi minek a számlájára írható… nos az jó kérdés, amire most nem lesz válasz.*

- Nem akadtam még emberemre. * Vontam meg ismételten a vállaim. Ezen nincs mit szépíteni. Nem találtam edzőt és random sem szoktam provokálni az embereket. Jó, néha megesik, de akkor sem erőszakos értelemben, csakis szavakkal és csak is a fantáziáját. Itt meg jelentős számban vallok kudarcot, mikor mégis sor kerül rá. Mintha mindenki doppingolna.*
- Valóban nem. De hallottál már a Hostes cégekről? * Számomra egyre ment a dolog, pedig ott nincs szex. Általában. Aztán már csak lánya, avagy pasija válogatja, hogy mi is meg hány méter és merre. De mindegy is, tök mindegy, hogy hol szokás hisz nem épp ez volt a szavaim lényege és nem fogják megmásítani a sértettségem sem. Az általánosítására csak elhúztam a szám, de egy szót sem szóltam. Ahogy a lezárt ajtókra sem, csak finoman felvontam a szemöldököm, egy amolyan „ezt mire véljem” kérdést sugallva. De nem féltem és túlzott figyelmet sem fordítottam a jelenségnek, hogy be vagyok zárva. Nem érdekelt, csak vártam mikor végeztem, hogy ebből most mi is lesz valójában. Meg különben is, annyi minden tombolt bennem, hogy ilyesminek már helye nem volt. A szavaira csak felhorkantam. Micsoda bók… *
- Az erdőben voltam egy farkassal. Mégis milyen szagomnak kéne lennie? * Kérdeztem, de közel sem voltam felháborodva. A másiknak már említettem, hogy sokat járok ki az erdőbe így nem lehetett számára újdonság a dolog. Azt hiszem. Na de a félbehagyott válaszára csak felkaptam a fejem és nem bírtam lenyelni.*
- Vagy mi Szépfiú? * Kissé durva volt a hangom, de utáltam mikor valaki elkezd valamit és nem fejezi be. Lehet másítani menet közben, de nyitva hagyni… maga a Pokol. Pláne, hogy ennek egy újabb sértés „szaga” volt. Persze a kiszállás variáció meg sem fordult a fejemben. Egyrészt tudtam, hogy zárva és nem adtam volna meg neki az örömöt, hogy megpróbálom. Másrészt… nem is akartam. Csendben maradtam, mert kérdeztem és bizony nem azért szoktak kérdések feltörni belőlem, mert épp nincs jobb dolga a számnak, hanem választ várok rájuk. Ebben a puskaporos levegőben, amely szinte izzott körülöttünk. Egen, én mocsok voltam és a másik sem épp volt türelmes hangulatban. Tökéletes robbanó szerkezet, csak kérdés ki robbantja előbb. De a bocsánat kérésére csak összevontam a szemöldököm. Hát vazz… kiérti a pasikat? De most komolyan…*
- Rosszabb vagy mint egy lego… *Ennyi volt a reakcióm rá, ámbár nem volt semmi a hangomban. Sem sértés, sem… egyszerűen semmi. Csak egy száraz tény megállapítás. De jó tudni, hogy valaki még képes elismerni, hogy f@sz. De csak épp egy hajszálnyit csillapítja a háborgó lelkem.
Azonban a zene tovább nem érdekelt. S az igazság az,hogy az alap felszerelésem négy darab tőrből áll. Kettő csizmában és általában kettő hajtű formájában, a hajamban. De mivel most ott nincs, így bizony két pótlás volt található a csuklómnál alkarra felszíjazva. A hentesnél sem volt másképp. Akkor is onnan került elő. *
- Inkább akasztó fára… Tudod Te mennyi sügér van Alaszkában, aki azt vette a fejébe, hogy Ő már pedig táncolni fog és remekül csinálja mikor sehol semmi? Bár a szülők sem jobbak, akik a kölykökre erőltetik. Na ha érdekel, gyere be egy órára… tíz percig nem bírnád. * S ez most komolyan mondtam, szívesen látom, még ha csak benéz és nem épp ropni szeretné. S itt a válasz a korábbi kérdésemre, hogy fogom-e még kerülni ezek után. Nos, azt hiszem, hogy azt nem egy invitálással kéne, nem? Aztán a próbálkozására csak elmosolyodtam.*
- Azt mondtam, hogy nem tartok magam _mellett_ és nem azt, hogy nem érdekel. Minden gyökér felkelti a figyelmem, múltkor észrevehetted volna. * Aucs. Ez így utólag nekem, személy szerint fájt. Pedig Én mondtam, de lássuk be, gyenge próbálkozás volt a másiktól a szavaimmal visszavágni. Nem csak gyenge, de még gyerekes is. *
- Ó hát kimondottan veled semmi… ilyen téren. * Vigyorodtam el. Igen, valami hasonló reakciót akartam elérni, amit meg is kaptam. Hát… azt hiszem ez is a vér alá sorolható a ma éjszakában. Apró örömök… bár jelenleg csak a felszínen. Hisz mélyen valahol, ami nem is volt olyan mélyen nem épp repestem a boldogságtól, hogy a szavaim elérték a céljukat. Mondhatnám azt is, hogy utáltam magam miatta. Bár ez paradoxon, hisz egyébként sem rajongtam magamért a férfi nélkül sem. Szóval nem fordítottam jelentősebb figyelmet ennek az érzésnek. Pláne, hogy az uccsó kérdésemre már más volt a reakció, és ahogy az ülés hátra csapódott velem együtt, már kaptam is a pengém után, s bár ott volt a kezem eddig is, de nem volt időm kikapni, hisz a férfi lefogta a felkarom és megmászott. Mi vagyok én a Monteveres?
Azonban az érintésére az első bizsergető érzés után, már utol is ért a vörös köd ami letelepedett az agyamra és bár szart se ért a ficánkolásom és, hogy lelökjem magamról azért még hátulról a térdemmel próbáltam seggbe rúgni, hogy a hátsórészben kössön ki a kocsiban, de ettől jóval erősebb a másik és nem tapasztalatlan, kizárt, hogy erre ne számítson. Azonban volt valami amire nem biztos, hogy felvolt készülve. Ugyan a szavait hallottam, de nem érdekeltek vagyis inkább nem voltam abban az állapotban, hogy reagáljak rájuk. Közben mélyen bent, ugyan az a hülye érzés fogott el mint a Bárban mikor lefogott. Csodás… volna, ha épp képes volnék feldolgozni vagy oda figyelni az érzésre és elfogadni, hogy nekem igazából tök jó ez e helyzet. De az ösztönök… azaz öt éves ösztön nem múlt. Barna tekintetem kegyetlenül szegeződött a másikéba, miközben egyszerre mind a két pengét egy hirtelen de könnyed csukló mozdulattal kirántottam és ezzel egy időben vágtam az egyik a combjába, a másikat pedig az oldalába. A bordáit nem értem el… legalábbis nem úgy, hogy nagyobb mozdulatot tegyek. Így észrevétlenebb volt… remélhetőleg.*
- Szállj! LE! Rólam! * Szűrtem a fogaim között, s ha a vér fémes illata az orromba kúszott, akkor egy beteges csillogás kélt a tekintetemben, ha nem, akkor maradt a rideg kegyetlenség. Ha sikerült elégtétel töltött el, hisz hozzám ért, megérdemelte. Mindenki megérdemli, aki engedély nélkül teszi. Múltkor bezzeg visszautasított, mikro csak szimpla kedvességből megsimogattam. Ha talált és nem szállt le rólam és volt még lehetőségem, akkor bizony csuklóból –hisz nem akartam eltöretni a karom - meg is forgattam a tőrt. Csak úgy szeretetből, hogy érezze a törődést. S mozdulataimon mit sem változtatott az a fájdalom amit maga a tettem okozott önmagamban. Na ez furcsa érzés volt számomra, nem éreztem még ilyet. Mintha bánnám, mintha nekem fájna az amit tettem.*

- Jó hallgatóság, nem szól vissza, meghallgat és nem kell azon aggódnom, hogy visszaél a szavaimmal. * Vontam meg a vállam. Barátnak épp nem barát, de na. Tehetek én arról, hogy egy állat nem beszél? Bár tény, mázli, hogy ez így van. Elég viccesen mutatna, ha az erdő közepén egy farkassal traccsolok. Bah… baromság az egész. *
- Ne kérj lehetetlen Szépfiú… * Azt már ugyan nem kötöttem az orrára, hogy nem vagyok kattant. Csak egy fél mosolyra húztam az ajkaim. Minek bizonygassam? Tartson csak kattantnak, ha ez megnyugtatja a kicsi lelkét. Nekem aztán édes mindegy, hogy mit gondol rólam. Hmm… na most ezzel magam akarom álltatni vagy Őt? Valószínűleg magam, hisz csak gondolatban pörgetem a dolgokat. Kicsit túl is… Ahw… utálom, gyűlölöm ezt az idióta baromságot. Hát csoda, hogy nem kezdek senkivel? Ezek után már végképp nem.
A válasza azonban egy halvány mosolyt csalt az ajkamra. Egen, múltkor sem volt könnyű eset, de hát na… azt még élveztem is. S valahol ezt is, csak az a fenemód nagy fasszságom most meggátol. Miért kell nekem átmennem állandóan mocsokba, ha megkedvelek valakit?
Akárhogy is, akár mi is a válasz egy biztos, hogy nem tudtam abba hagyni. Vagy nem is akartam? Miért félek én ennyire önmagamtól? Vicces, senkitől nem félek csak is saját magamtól és az érzéseimtől. Remek abszurditás és már tényleg kezdem azt hinni, hogy be kell utaltatnom magam a sárga házba. *
- Ha tudnád, hogy én hol érezném jól magam… * Sóhajtottam lemondóan a kezem elvéve az ülésről döntöttem a buksim a fejtámlának. Egy csomó furcsa kép, legalábbis számomra borította el a kobakom. De megváltozott minden, nagyon gyorsan és nagyon rövididő alatt. Ráadásul az sem tetszett, hogy számított arra, hogy a pengém után fogok nyúlni. Oké, ez egy olyan nőnél, mint Én szinte már reflex mozdulat és Ő meg testőr. De ettől még nem kell neki örülnöm, még ha egy néma elismerést is vált ki belőlem. Az, hogy nem sikerült lelöknöm… nagy kaland. Szégyen volna pasi létére, ha mégis sikerül.
A pengém talál és a vér édeskés illata kúszik az orromba. Rám folyik? Nagy kaland, van mosógép. Sosem érdekelt az ilyesmi. Ez, ezzel jár… járt már rosszabbul is egy-egy darab. Azonban még így, a kabátomon keresztül is érzem, ahogy megremeg. Azaz ördög bennem jót röhögött, ahogy ezzel egy időben a fájdalmam is nőt. Ő nem a fizikális, hanem maga a lelki. Szuper, rám támad valaki, megtorlom és még a lelkem is előbújik, ámbár csak némi elégtételt érez. Hát nem remek? Nem, kicsit sem az, ahogy az sem, amit az arcán láttam. Most, ha még nem fogna, nem volna, itt a vörös felhő bűntudat kélne életre bennem, ami ott van, azonban nincs felszínen. Hála az égnek. De ahogy rászorít a karomra, arcom megremeg és hallom…akarom mondani érzem, ahogy a felkarom csontjai megadják magukat a szorításnak. Halk ropogással, égető, kínzó fájdalommal jelzik, hogy bizony nem fogok táncolni egy darabig. Szuper most felkell hívnom Duncant, hogy szabadságoljam magam? És nekem mért ez az első gondolatom? Oké, a fájdalom ott van a tekintetemben még ha a vonásaimra nem is ül ki és egy hang sem hagyja el az ajkaim, hisz az alsó ajkamba beleharaptam, így csak a vérem serkenése jelzi, hogy bizony valami nagyon nem stimm. De érdekel is ez valakit? Engem, mert nem tudok táncolni, Duncant, mert kiesik egy lánya de Szépfiút kicsit sem hatja meg. S ez nekem miért tetszik? Bah… nők.
Felszólításomra nem engedett, s mivel még mindig szorongatott így aztán nem kellett a felkarom mozgatnom, hogy beledögöljek a fájdalomba, még ha minden idegszálam is ez töltötte ki. De a pengét vagyis a pengéket megforgattam benne. Szavaira csak a fogaim közt szűrtem a szavakat.*
- Megmondtam, hogy ne érj hozzám… * Igen, tudta, hogy erre harapok. Erre mit csinál? Rám támad a kocsiban. Vagy azt hitte, hogy azért mert nagyobb megijedek Tőle? Ó nem aranyom, ezt senki nem éri el. Félelem, ijedség még mindig nem volt bennem. Ámbár már nem csak a szemeim tükrözte a fájdalmam hanem maga a szavaimból is érezni lehetett, amely betöltötte az egész teret kettőnk között és körülöttünk. Az újabb erősített szorításra, már hangosabban törtek a csontjaim és a könnyem is kibuggyant, még ha hangom mindig nem volt. Egyszerű, emberi reflex, amely jelzi, hogy bizonyos határt átlép az ember önmagával szemben. S lássuk be, nem minden nap törik szilánkosra a felkarom, hogy hozzá legyek szokva a dologhoz. Így bizony már az alkarom lehullik. Mozgatni, hogy megint elérjem? Na azt már nem, nem vagyok fakír és bár az a jó ha fáj, ennyire azért mégsem. De aztán már a combomon érzem a súlyát, ahogy bele térdel. Hát remek, nem csak törött kar, de láb is? Mondjuk még annyira nem volt vészes a helyzet, a combom még nem kezdett el ropogni, csak jelezte, hogy nem fogja a végtelenségig bírni a terhet. Bocsánat, de nem minden nap „ülnek” rajta kétmázsás fazonok. Nem arra vannak kitalálva az én vékony és formás lábaim. Az, hogy végül sérül-e vagy sem, azon múlik, hogy mennyi ideig kellett elviselnie a súlyt magán. (Ezt majd légyszi írd bele a reagodba, hogy tört/repedt vagy mi lett vele.)
Azonban leszáll a másik rólam, s tekintetem ahogy eddig, úgy most sem engedte a másikét, ahogy az enyémbe nézett. Tudtam, nagyon jól tudtam, hogy ott van benne a fájdalom csillogása, a keserűség, a düh és a sajnálat halvány lejei. De nem érdekelt, nem azért mert a másik tudtára akartam adni, hanem azért mert tisztában voltam a saját magam gyengeségeivel. Egy ember gyengeségeivel, ami csak erősebbé tett. Ha nem is fizikálisan, de lelkileg mindenképp. De a lelkemben ettől nagyobb volt a káosz. Ott is ezek tomboltak, ámbár sokkal több más is. A sajnálat, a bűnbánat… pedig nem is tettem semmit. Semmi olyat amit ne érdemelt volna meg a másik, vagy ne tenném meg bárkivel szemben aki így „közeledik” hozzám. Erőszakkal. Miben másabb ez mint a többi? Semmivel, csak egy nagy csalódással. Talán Tőle vártam a legkevésbé. De mért várok bármit egy idegentől? Mert megkedveltem. Ó én ostoba… pedig azt hittem, hogy ezt kinőttem. De nem. Mikor leszállt rólam, felültem. Hasizom. De még így is égveszetten fájt a karom, ahogy az alkarom húzta magával a szilánkos csontjaim. Szemeim egy pillanatra lehunytam és ajkamba harapva nyúltam az ülés karjához, hogy az egy hangos csapódással a helyére kerüljön. Naná, hogy a hátamat megütve. Amivel még nem lett volna baj, ha épp nem a testem mellett lettek volna a karjaim. Így bizony egy fájdalom ittas nyögés szakadt fel az ajkaim közül, miközben a vérem-nyeltem. Ami mellesleg egyáltalán nem zavart, ahogy a legördülő könnyeim sem. Ó félreértés ne essék, nem sírtam. Ezt az örömöt senkinek nem adom meg, de vannak testi reflexek, amiket nem lehet elfojtani. Szavai azonban még így is szinte ostorként csapnak végig rajtam.*
- Annyiszor elmondtam, de annyiszor, hogy ne érj hozzám. Miért kellett erőszakoskodnod? Vagy mit gondoltál, hogy, majd azért mert volt egy kellemes napunk, neked mindent lehet? *Hangomból egy dolog volt biztos, az a keserűség, ami megtöltött a fájdalom mellett. De hogy az utóbbi csak fizikális, vagy már milyen is, azt csak én tudtam.*
- A „gond” ott van, hogy még Én érzem magam szarul azért, mert az ösztöneim nem válogatnak. *Az ölembe hulló penge – hisz érte nyúlni nem tudtam – nem érdekelt. Ahogy a rajta vöröslő vér sem. Nem először itatom meg, most meg nem áll módomban egyből megtakarítani. De kiszállni… eszembe sem jutott. Különben is, az ajtót sem birtam volna kinyitni jelenleg. Ahhoz kellenének a kezeim… S ha segíteni akar és udvariasan átnyúl előttem, hogy kinyissa… nos, az majd akkor kiderül. Egy biztos… ma már vezetni nem fogok.*

*Kerestem Én a tekintetét, de mind hiába. Az csak előre szegeződött még véletlen sem nézve rám. Eh, azért ennyire csúnya nem vagyok, még törött karokkal sem. Mi a fene ütött belé? De mindegy is, nem vagyok én az alkalmazottja, hogy parancsolgasson. Így beszéltem ahelyett, hogy kiszálltam volna. Aztán meg már csendre int, hát ez kész.*
- Megjegyezném, hogy nem a Hotel dolgozója vagyok. Nekem nem fogsz parancsolgatni. Mégis milyen jogon gondolod, hogy csendre inthetsz? * Tettem fel a kérdést, ha már a korábbiakat figyelmen kívül hagyta, pedig még mondhatni, hogy meg is enyhültem. Najó, nem az Ő érdeme, hanem az a rohadt lelkiismeretemnek, ami nem hagyott nyugodni. De ez már csupán csak részletkérdés. A lényegen nem változtat mely szerint tőlem nem megszokott hangsúlyt ütöttem meg, ami keveredett az érzelmeimmel. Sajnos vagy sem, de valahogy a fájdalom mellett már nem tudtam megszűrni őket. Erre csendre int. Hát direkt provokál? Láttam, ahogy a kormányt szorongatja és ha most tudnám mozgatni a keze, nyugtatólag biztos a karjára helyezném. Valahogy nem tetszik ezaz állapota, de mégis vigasz a lelkemnek. Nem sűrűn akadnak így ki rám, ez akár még hízelgő is volna. Ha nem tudnám, hogy miként jutottunk idáig és miért is provokáltam. Tekintetem minden rezdülését követte, amit csak látni engedett. Ami nem volt sok.*
- Parancsoltál… nem mindegy. * De persze így már másképp hangzik a dolog. Szóval ahogy a zene elhalt, úgy a hangom is. Csak némán tekintettem ki a sötétbe és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a férfi jelenlétét. Nem ment, hisz tekintetem vissza-vissza tért rá. De aztán magamra dühösen sóhajtva hunytam le a szemeim és merültem el a fájdalmamba és azokba a gondolataimba, amiket még meghagyott. Be kell valljam bátran, hogy nem sok ilyen volt. Csak egy ágyat akartam és egy kis nyugalmat, az óvó karok között. Oké, a kép teljesége jegyében, mondjuk nem ártana ha nem fájna a kezem és az lenne a legnagyobb gondom, hogy miként fogok bemenni dolgozni. De ez mellett még ott volt Balázs és idegesített, hogy nem tudom gyűlölni. Elmerülve magamban próbáltam fejtegetni az egészet, de csupa zsákutca az egész. A nagy önismeretből az rángat vissza, hogy meghallom a férfi hangját. Csak összevont szemöldökkel hallgatom a rövid párbeszédet. Azonban fel is szökik a szemöldököm, ahogy az autót sebességbe rakja. Mi van nem olyan fontos távoznom? Kérdezném, ha nem szólalt volna meg.*
- Megjegyezném, hogy nem használok övet. Múltkor sem tettem. De elárulnád, hogy hova a pokolba megyünk? A kocsim a forgalomba, amire teszek magasról, de ott a táskám is és nem ártana felhívnom Leot, még mielőtt kereső hadjáratot indít. Ducant, hogy nem tudok melózni, menni és azt hiszem ennyi. * Nyújtottam be az „igény” listám, ami igazából csak a kötelességeim, a többiek felé, mint barát, és mint munkaerő.*
- Majd hálás leszek érte… egyszer. De most kérem szépen a telefonod. * Két személy, mindkettő számát fejből tudtam. Félreértés ne essék, szimplán csak az ilyen esetekre tartogattam. Mármint, hogy nem eltörik a karom, hanem hogy elhagyom a cuccaim, amit egyébként szokásom és tudjam értesíteni őket. Ha megkaptam, remélhetőleg az ölembe dobva, akkor azonnal tárcsáztam. Első körben Dun számát hívtam, az ujjaim még tudtam mozgatni… de csak a hangposta… egy mély sóhajjal vettem tudomásul a dolgot és beszélni kezdtem. De mit vártam, már rég zártunk… biztos pihen.*
- Szia Corvin! Vannak beteg vendégeink, de nem hiszem, hogy többre volna szükség. Szóval nem kéne begipszelt felkarokkal táncikálni mennem. Megérzéseim szerint szilánkos, de amint többet tudok, jelzem, hogy mikor tudok kezdeni. A virágot nem szeretem és csokiból pedig a mogyorósat, a férfiak nem sírnak szóval ne temess előre. * Vigyorodtam el a végére halványan és csak lenyomtam a készüléket, hogy újra tárcsázzak. *
- Hali, ne várj... nem tudom mikor érek haza. Ja és ki vagy hangosítva… * Szóltam bele a telefonba kissé fáradtan, ám hangomból viszont sütött a fájdalom továbbra is, hiába próbáltam rejteni. De muszáj volt figyelmeztetnem, hogy tudja, mit beszél.*
- Szia, kislány! Mi történt? Hol vagy?
- Kocsiban? Amúgy gőzöm sincs... valszeg’ nem sokára korházban. Remélem legalábbis... – tekintettem Balázsra - Két törött felkar, ha engem kérdezel szilánkos. De táncos vagyok, nem orvos.
- Mi van? Ki nyúlt hozzád, ki bántott?
- Hééé... nyugi Drágám. Hozzám nyúltak aztán én húztam a rövidebbet ezúttal. De nézd a jó oldalát; törésem a közép suli óta nem volt. Megleszek…
- Tessék? Ezt te sem gondoltad komolyan, ugye? Egy kórház van ebben a városban?
- Nem vazz... vicces kedvemben vagyok... ráadásul térképnek sem érzem magam. Nem tudom... de inkább feküdj le, majd megyek. Ha nem, akkor... - sóhajtottam - ha megtudom mi van hívlak... így jó?
- Nem, már készen vagyok. Azonnal indulok, ott találkozunk.
- Most utállak... vigyázz magadra Leo.*Sóhajtottam lemondóan, felesleges tovább feszegetni úgy sem marad a seggén. De ennek mért nincs hangpostája? Könnyebb és gyorsabb is lett volna.
- Tudom, ezért… * Csak ennyit hallottam még, hisz a vonalat megszakítottam. Tekintetem a férfi felé fordítottam, de nem szóltam. Persze ha nem adta ide a telefont, akkor nem kezdtem el magamba beszélni. Ennyire dilis nem vagyok. Vagy mégis? Ha minden igaz, akkor csak ezután szólal meg, nem hiszem, hogy túlzott kedvet érzett volna arra, hogy közbe szóljon. De aztán kitudja… szavaira csak hallgattam és valami mocsokságot akartam kinyögni…*
- Neked is csak azt tudom mondani, hogy felkartörésem még nem volt. Egyszer mindent ki kell próbálni. * Rántottam meg reflexből a vállaim és csak a fogaim összeszorítva tudtam visszaengedni. Ez egy olyan mozdulat, ami ösztönös. Remek lesz leszokni róla.*
- Engem jobban foglalkoztat az, hogy Leonak nem kéne tudnia, hogy Te voltál. Nem hazudok neki, de tudom miként lehet leültetni a seggére. Szóval azért előtte az ilyen megjegyzéseket ne… Szeretném még egyben tudni. *Mosolyodtam el halványan. Az, hogy hova megyünk. Egyszer kérdeztem elmondta vagy sem, nem fogom többször. De aztán csak kifelé néztem a kocsiból, magam elé… gőzöm sem volt hol vagyunk. De aztán csak az egyik pillanatról a másikra felkuncogtam. Minek fojtsam vissza? Úgy is kattantnak néz, akkor meg már mindegy…*
- Két találkozol kettőt nem úsztam meg épp bőrrel. Szép teljesítmény… de Te lettél a nemezisem? Vagy most mi? Okés, hogy az a jó, ha fáj… meg az oviban is haj húzogatással fejezik ki a szimpátiát. De… talán nem ártana taktikát válltanod. Mert így mind a két szenvedélyem oda… se tánc, se pengék egy ideig… vagy talán arra hajtasz, hogy ápolhass? * Tekintettem rá. Igen, viccelődtem, igen mosolyogtam és egy csöppnyi ellenszenv sem volt bennem. Vagy neheztelés, vagy bármi ilyesmi. Fájt, pláne mikor egy-egy huppanóba belement, amit Ő nem látott, de én megéreztem még ezeket az aprókat is.*
- Fura érzékenynek lenni… * Jegyeztem meg, csak úgy minden kommentár nélkül. Ha akarja megérti… ha meg nem, nem beszélek feleslegesen. Úgy sem tudnék inni, ha kiszárad a szám.*

//A dőlt Leo szavai... oc lejátszottuk a dolgot Ha kell a topik váltás szólj és berakom. (Aztán te meg kiveheted. xDD)//

Folytatás: Erdő széli elhagyatott birtok

Raven

Lelkes vágtázás felfelé, kilógó nyelv, hangos zihálás, és kisebb puffanás. Ez jelzi, hogy felért és kiterült mint egy béka, mert az utolsó lépcsőfokot elnézte. Néha levegőhöz is kellene jutnia, vagy valami ilyesmi, de ez sem akadályozza meg abban, hogy saját magán nevessen hangosan, így hason fekve, és ha már itt van, akkor megpaskolja a talajt.
-Szia föld... megjöttem... most már... ismerjük egymást... Nori.
Tovább liheg, és ha így halad, egyre több levegő jut a tüdejébe is, minő csoda. Mekkora hülyeség, ha nem így működne az emberi test, akkor olyan lenne mint a gép, és nem kottyanna meg neki semmi. Már tizenharmadszorra rohant fel a tetőre, és még le is kell menni, na de nem most, most nézelődni fog, így is túlteljesítette az előírást. Az adag 10 oda-visszáról szólt, tehát ez az ő értelmezésében azt jelenti, hogy plusz kettő és egy a jutalom, amikor nem számít, mikor ér le, vagyis most élvezi munkája gyümölcsét.
Vigyorogva csücsül fel, tudja, hogy Broderick most nagyon örül neki, mert amikor végzett a 10. körrel, még valamit mondani akart, de ő faképnél hagyta, és nem ért rá arra, hogy "beszélgessen", vagyis csak annyit üzent a feddésre már jó pár méterről, hogy "fent leszek".
~Ňem jössz? Szép a kilátás. Oxigénpalackot is kérek, mert nekem azt hiszem nincs, csak széndioxidom.~
Majd lecipeli a hátán, vagy gurítja, és maximum felrobbantja az egészet. Most egy kis sziklacsúccsal kevesebb csak nem tűnik fel senkinek, a robaj már egészen mellékes kérdés. A kilátás viszont mindent kárpótol, hogy miért nem ezt adták meg támpontnak, hogy innen ameddig ellát, addig mehet, sokkal egyszerűbb dolga lenne. Pár perc után már minden rendben, jöhet a nasi, ezért a zsebébe túr, hogy gumicukorral ünnepelje a futás végét. Lepakolja maga mellé, hasra vágódik, és belekezd a fekvőtámaszokba.
-Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, cukor.. és egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, cukor...
Elszórakoztatja magát a hangos számolással, és igen, minden 10. után egy gumicukor landol a szájában, mert az motiváló erő, hogy a következőnél is jár egy... neki. Ezt is képes hatalmas lelkesedéssel csinálni, és az sem zavarja, ha minden nap izomlázzal ébred. Hamar elmúlik. Szépen lelkiismeretesen nyomja, erre is ráteszi a maga kis pluszait, még ha a végén úgy is tűnik, hogy a talajt igyekszik lejjebb nyomni. Mert kívülálló számára tényleg úgy fest, mintha a tenyérlenyomatát igyekezne itt hagyni az utolsó fekvőtámaszoknál. Ezen is nevet, és úgy dönt, így várja meg Brodericket, hogy ideérjen. Tudja, hogy itt van, érzi, de hogy most direkt nem jelenik meg, vagy bújócskát játszik, még nem tudja.

Becsülettel csinálja végig az edzést, és amikor végez, ismét felül. A fél zacskót bekajálta, vagyis teljesen elégedett, megvan a napi adagja minden szempontból. A sípot már hallotta fekvőtámaszok közben is, néha fel-felpillantott, de első a munka, utána jöhet minden más. Még üldögél egy kicsit és betermeli a maradék nasiját, legalább a zacskót nem kell lefelé cipelnie, aztán felpattan, és egyenesen a dallam után indul, vagyis a férfihez.
~Broderick, gyere, ez tök jóóó!~
Persze ilyenkor sehol nincs, esküdni merne rá, hogy direkt csinálja, mert nem állt meg akkor, amikor akarták. Megvonja a vállát, ha nem, hát nem, nem fogja zavartatni magát túlzottan. Kicsit félredönti a fejét, úgy méregeti az alakot, mert az ösztöne jelez, ő is olyan, mint ő, na de hogy nem falkatag, az biztos. Ahhoz pedig nem kell zsenipalántának lennie, hogy kitalálja, nem egy kölyökre lelt itt a semmi közepén, illetve tetején. Rejtenie kellene magát, na de a fene tudja azt az izét rángatni, egyelőre még simán szétrobban a feje, ha ezzel próbálkozik.
Meg különben is? Mi értelme lenne? Ha a férfi jóval idősebb, akkor maximum saját magát fárasztja le, tehát hagyja a fenébe azt a pajzsot. Majd Brody, mert ő ügyes.
Érdekli ez a férfi, van benne valami a húson és a véren kívül, de nem akarja a játéka közben zavarni, ezért leül tőle nem messze, és úgy hallgatja. A dallamból tudja, hogy kelta, na de hogy pontosan micsoda, azt nem, de sebaj, majd megkérdezi, ha befejezte a játékot. Már ha befejezi valamikor, mert jelenleg úgy néz ki, mint aki annyira belemerült, hogy az életben nem talál ki belőle.
-Most megbökjem vagy csápoljak előtte? Vagy az már pofátlanság?
Halkan dünnyög maga elé, mert tényleg nem akar kapásból így indítani, na de órákat csendben lenni, az nem az ő világa. Még fegyelmezi magát, de ha a férfi sokáig játszik, akkor oda fog ugrálni hozzá, hogy tanítsa meg neki is ezt az egészet.

Nyugodtan ücsörög, kicsi fészkelődik néha, de ennek ellenére igyekszik csendben maradni, bár a mozgolódása olyan lehet a férfi számára, mintha elvonszoltak volna egy sziklát éppen. Idegen, idősnek tűnik, vagyis nála idősebbnek nem is kevéssel, és erősnek. Egyikkel sem törődik különösebben, mert ha a férfi nem rejtette el előle, hogy micsoda, akkor az azt jelenti, nem is agresszív. Vagy nem tud róla még, de azt akkor meg érezné a zsigereiben, az ösztöne már kongatná a vészharangot. Érdeklődve figyeli, kíváncsian, mert annyira más mint az övéik, és ez tetszik neki. A hímek náluk olyan mogorvák, kivéve Brodyt, legalábbis akikkel eddig találkozott, mind olyanok voltak, de ez a hím egészen más. A farkasa is érdeklődve "szimatolja" körbe, inkább játékosan, és érezhető, hogy egyáltalán nem tart tőle. Egészen addig csendben marad, míg a férfi nem fejezi be a játékot, és amikor rápillant, akkor szélesen elmosolyodik.
-Üdv! Szépen játszol, tetszett. Ez kelta volt, azt tudom, de mégis micsoda?
Nesze neked félelem, az nincs benne sehol, és még alig köszön, máris kérdez. A férfi is mosolyog, nyugodtságot sugároz, vagyis egyáltalán nem akarja elharapni a torkát. Lehet, ha azt sugallná, akkor sem ijedne meg tőle, mert valami azt súgja, hogy ez a hím sokkal közvetlenebb, mint a többi. Azzal meg minek foglalkozzon, hogy idegen? Nem ő fog háborúzni, és miért is tenné? Attól, mert más a falka, attól még lehet normális kapcsolatokat is ápolni. Szerinte. Mást meg nem kérdezett meg erről, mert minek? Attól az ő véleménye nem fog változni.
-Igen, nagyon szeretek, kell is. Norina vagyok, de inkább csak Nori vagy Nora.
Az ücsörgésnek vége, felpattan, és most már simán odasétál a férfihez, vidáman nyújt kezet neki, hogy bemutatkozzon és mellette foglal helyet ismét. Ha ez Brodynak nem tetszik, akkor majd közli, de nem fog válogatni azért, mert valaki más oldalon van, mint ő.
-A szél nem, akkor felfújt volna, segítve nekem, de persze mindig tudja, hogy mikor nem szabad. Edzettem egy kicsit, futottam. Jó ez a terület, mert sok a lépcső, elég meredek, és a végén lehet innen nézelődni. Ez milyen síp?
A farkasa még mindig játékosan "szaglászik", mert van valami fura ebben a férfiben. Közvetlen és barátságos, nem morran rá, nem is fenyegeti, pedig nem kölyök, ez nyilvánvaló. Egyszer ha nagy lesz, ezt szeretné megőrizni ő is, bár addig még hosszú az út.

Kíváncsi tekintettel figyeli tovább a férfit, nagy valószínűséggel ha rejtette volna magát, és nem tudta volna kiszagolni, farkas, akkor azért nem rongyol ide csak úgy. Vagyis ez azt jelenti a számára, hogy a másiknak nincsenek hátsó szándékai, így miért féljen? Broderick pedig itt van a közelben, már ha nem hagyta faképnél, mert egyelőre nem tudja betájolni, hol lehet.
-Örülök Raven.
Mosolyogva és határozottan szorítja meg a feléje nyújtott mancsot, és valahol elcsodálkozik azon, hogy a férfi ennyire barátságos vele. Ezt eddig nem nagyon tapasztalta az övéi között, persze, hogy Raven felkeltette az érdeklődését, pláne, hogy nem titkolta a farkasát előtte. Ő sem, na de az még nem olyan egyszerű feladat neki, majd később, amikor már simán tudja felhúzni, leengedni, akkor már egészen más lesz. Farkasa befejezi az érdeklődést a "cirógatás" után, a határt nem lépi át.
-Ugye? Különben sosem leszek nagy és erős, csak kis gebe, azt pedig nem hagyhatom, de imádom is. Fárasztó, de minden nap látom a fejlődést.
Csillogó szemekkel válaszol, hiába végzi el amit kell, mindig ráhúz, akár külön is, hogy haladjon. Ahogy látta, ez a falkában elvárás, és minimális, igaz ettől nem fog meghatódni. Maga miatt csinálja az egészet, nem másokért. Kettétört a karrierje, tehát most bepótolja, még ha más oldalon is, mint azt eredetileg tervezte. Mégis mi a különbség? Szinte semmi, leszámítva a farkasát, akit kezelnie kell, uralnia, mert azért ez elég nagy újdonság.
-Így néz ki? Már hallottam róla, pásztorfurulya, és komoly népi hagyománya van, de még sosem láttam. Te magad faragtad?
Most már a hangszert is kíváncsian veszi szemügyre, de nem pofátlanul, nem nyúl hozzá, és nem is hajol túl közel hozzá. A tetoválásra is vet néhány pillantást, egyelőre csak futólag, és megrázza a fejét a kérdésre.
-Nem, azt sosem tanultam, de egyszer majd megtanulok valamit. Dobon gondolkodtam, na nem az ilyen zenekaroknak lévőn, hanem olyanon, amit magam készítek el. Mint a sámánoknak van.
Ez egy nagy álma, már azt is kitalálta, milyen fából lesz a káva, és milyen lesz a bőr rajta, mi fogja díszíteni. Nagyjából le is rajzolta, de azon csak ő tud kiigazodni egyelőre. Hogy fognak örülni neki, ha ezzel veri fel a szállodát, mert gyakorolni támad kedve.

-Az igazat megvallva anno nem gondoltam, hogy itt kötök ki, de ha már így alakult, akkor ebből hozom ki a lehető legjobbat. Határ az nincs.
Vidáman csicsereg, tényleg nem bánja, hogy változtatnia kellett a célján. Újabb kihívásnak fogja fel, a régi tudásával nem megy már semmire, így muszáj volt új tervet kieszelnie. Nagy álmai vannak, és keményen dolgozik azon, hogy elérje őket, tűnjön bármennyire nehéznek is. Szerinte nincsen lehetetlen, a korlátokat az emberi elme alkotja magának, és ezt el kell felejteni. Így tanult az Őrzők között is, és így tanul most is, ezt soha nem felejti el. Az elme mindent képes legyőzni, olyan köveket mozgathat meg vele, amiről sokan csak álmodnak.
-Tényleg? Köszönöm, minden nap edzek nagyon keményen, mert nem akarom, hogy azt mondják rám, lusta vagyok, nem fejlődök és ilyesmi.
Kitartó, határozott, céltudatos, és ha kell marha makacs. Nem véletlen, hogy mindig megnézi, mit írtak elő, és arra rápakol, mert nem érzi elégnek.
-Ez meglep, a szórakozóhelyeken felbukkannak olyanok, akik még űzik is. Én kedvelem a zenét, de inkább csak olvastam róluk, de nem próbáltam még. Igen? Ezt ismerem, ez a tűz jele, de a másik micsoda?
Mutat azonnal a másik szimbólumra, és egy dolog meglepi. Mégpedig az, hogy ezt nem Raven faragta, és amit csinált, azt elajándékozta. Mivel megfoghatja a sípot, el is veszi, alaposan megnézi, a jeleket is rajta, ahogy mindent. Milyen kézügyesség kell egy ilyenhez, bele sem mer gondolni.
-Komoly? Mekkora jelentősége van annak, hogy hatlyukú? De... itt nem úgy van, mint a dobok esetében, hogy akkor jó, ha valaki saját maga készíti el?
Rengeteget olvasott a különböző dobokról, amiket régen és manapság is használnak. A világdobról is látott képet, az szép rénszarvasbőrből készült, de az nem az övé, neki mást kell keresnie.
-Nagyon szép munka, látszik, hogy aki készítette, igényes volt, nem hamarkodta el. Tündéreket? A viking mitológia szerint léteznek, ez tuti. De milyen tündéreket, vagy ez már nagyon bensőséges kérdés? Bocsi.
Észreveszi a szomorú mosolyt, és most lehet, jobb lett volna, ha leharapja a saját nyelvét és nem kérdezősködik tovább. Nem akart ő rosszat, de ennyire kíváncsi.
-Ó, többfélét láttam, olyat is, amit a kelta druidák használtak, és olyanokat is, amiket a sámánok. Mindegyiknek az volt a lényege, hogy a készítője megtalálja az ideális fát, a hozzávaló bőrt, és az sem volt baj, ha a vérével szentelte meg. Egyszer egy olyat szeretnék majd készíteni, és ha lehet, akkor beavatni. Tudom, hogy az nem egynapos munka, sőt, elmegy vele egy hét is, de annyira gyönyörű a hangjuk, igen.
A hangszerboltban járt már, de ott senki nem tud dobot készíteni, nem értenek hozzá. A falkában még nem kérdezte, de nem úgy néznek ki, mint akik ilyesmivel szórakoznának. Felragyog az arca, amikor kiderül, Raven már készített olyat, és lehet, pofátlanságnak tűnik amit kérdez, de nem tudja megállni.
-Raven, és ha beszerzek mindent, akkor... akkor megmutatod nekem, hogyan kell elkészíteni egy ilyet? Nem szeretném elrontani. Azok a dobok tetszenek, amik fűzve vannak, és nincsenek merevítve, meg szögelve. Minden természetes bennük. Azt, hogy hány részre osztanám? Azt nem tudom. Láttam 8 részes fűzést és olyat is, ami 4-ből állt.
Csillogó szemekkel néz Ravenre, és most már a sípot is visszaadja neki, örül, hogy megnézhette. A terve ott van a fejében, majd lerajzolja szépen, csak a többivel van elakadva egyelőre. De egy olyan dob... húúú, na az a minden.