Erre a felcsapásra fel kell nevessek, s tarkómat vakarom meg széles vigyorral tekintve le a nőre. Az igazság az, hogy már nem is nagyon emlékszem az akkori vizsgaidőszakok rémképére. Ijesztő és ugyanakkor csodálatos belegondolni, hogy helyette az unokámét nyögöm, tudni illik, ilyenkor kissé elviselhetetlen tud lenni a stressztől a kisasszony. De a nagyszülők nem azért vannak, hogy megregulázzák a fiatalságot, nem igaz? Arra ott a szülők, szóval... hova is akartam ezzel kilyukadni? Ja igen! Vizsga. Huhh... - Az az igazság, hogy őrző téren is homályosak már az emlékeim, így lehet, jól jönne egy kis emlékezet frissítés. Tudod, csak a feeling kedvéért. - Heccelem, a könnyedség látszatába burkolózva, mint teszem ezt az év többi háromszázhatvannégy napján is tágabb környezetem felé. Mindezek ellenére nyílt titok a protektorátuson belül, miért - kiért - is olyan fontos számomra, hogy eme vizsga jól sikerüljön, ne csak egyszerűen odavéssék az "átment" feliratot az aktámba. Arra, hogy lenne-e tovább kérdésem, fejemet ingatom nemlegesen, bár alig lépne tovább a tájékoztatásban Abigail, azért csak felemelem a kezemet szót kérve és közbeszúrva: - Akármi lesz a vége, meghívlak utána egy italra, ha benne vagy. - Neki se lehet egyszerű a helyzet, valamilyen szinten vizsga, képességpróba ez számára is. Ilyen az élet. Lépten-nyomon meg kell feleljünk a környezetnek, a protektorátusnak... nem mondom, hogy annak idején tudtuk, mit vállalunk, mikor elhívtak bennünket, de a tanoncévek alatt mindenütt kellően beleverik az emberbe az elhivatottságot szerintem. Megszokunk vagy megszökünk. Hallgatom a feladatot, apró biccentéssel jelezve, hogy megértettem azt. - Gondolom, ez a biztos forrás nem elérhető jelenleg...? - Szusszanok nevetősen, mert végtére is egy kérdést nekem megér a dolog azért, hiszen jobb tisztában lenni a játékszabályokkal elébb (mielőtt áthágnánk azokat), csak, hogy tudjam meddig terjed a játéktér. Mi másért? - Hmm... - Tekintek körbe, mintha csak szabad szemmel látnék bármi farkasra utaló jelet a környéken. - Hány napja is volt ez? - Firtatom, kérdésem költőinek is beillhet, ahogy a távolba tekintek el a szakadékon túli vidékre. Sok a kérdőjel és nem akarok feleslegesen megerősítgető varázslatokra időt pazarolni, ekképpen kell végiggondoljam mindezt, mielőtt cselekszem. Visszajátszhatnám az elmúlt perceket, de ha Abigailből indulok ki, egészen biztosan nem a vizsga előtt futatott meg itt valami bundást, hanem legalább egy nappal előtte. Ő az a készülős-fajta, nem hagyná utolsó pillanatra az ilyesmit. Hacsak nem erre apellál, de kétlem. A keresés varázsszava megintcsak célra vezető lehet, főleg, hogy mostanság nem esett sem eső, sem hó, ami elmoshatná a nyomokat, de az időtényező azért itt is okoz némi rizikófaktort. De ez már használhatóbb. - Megbízhatóbbnak tűnik, semmint megkérdezni azt a mókust, aki két napja erre se szagolt, csak most kúszik fel épp az egyik fa törzsén sietve... Úgyhogy végül akképpen összpontosítom energiáimat ellépve a vizsgáztatóm mellől, hogy mikor tenyeremet a földre helyezem, felderengjen minden köröttem, mi vérfarkas-féle. Elhullajtott szőrszálak, karomdarabok, nyál, miegyéb... Körbetekintve ugyanakkor észlelem, hogy eléggé haloványak a nyomok. Elég lutri a dolog, de jobb nem lévén, ezek nyomán indulok meg a feltételezett irányba - közben lopva, észrevétlen azért Abigailt is figyelve, ha velem tart, lévén testbeszéde többet elárulhat egyetlen varázslatnál. Én pedig pofátlanul képes lennék élni vele.
- Ha ezt szeretnéd... rajtam aztán ne múljon. Ez esetben leckekönyvet, személyigazolványt kérem elővenni. - válaszolok végtelen komolysággal, sőt, még a kezem is nyújtom a feeling kedvéért, de aztán csak elmosolyodok rajta. Ismerjük már elég ideje egymást ahhoz, hogy ne legyen szükség ilyesmire, ami az adminisztrációt illeti, majd elintézem, ha visszaértünk az egyetemre, egyelőre igyekszem minden figyelmemet a vizsgázónak szentelni. - Rendben, köszönöm. – felelem hálásan a meghívásra, azt hiszem, mindkettőnkre rá fog férni, nem pusztán a vizsga okozta izgalmak miatt, de ha azt nézzük, milyen nehéz időszak áll a Protektorátus mögött... kellenek az ilyen apró, kellemes pillanatok is az életbe. - Történetesen elérhető, épp vele beszélsz, de mi lenne a kihívás abban, ha mindent elmondanék? Pláne egy informátor számára. – ergo kérdezni, próbálkozni szabad, maximum nem fogom elárulni neki, amire kíváncsi, helyette bevetheti a kreativitását és mágikus képességeit. - Tegnap. Elég kiszámíthatatlan tud lenni az időjárás mostanában, így nem akartam kockáztatni. - mert bár annak is meglenne a maga érdekessége, hogy régebbi nyomokkal hogyan boldogul Kyle ennyi idős, tapasztalt informátor létére, de az igazat megvallva a mai vizsgánk súlypontja úgy sem az volt, hogyan kövessen több napos vérfarkas-nyomokat az erdőben. Ez inkább csak apró kis bemelegítés, vagy éppen felvezetés a komolyabb kihívások előtt. Az meg más kérdés, hogy az időjárás történetesen kegyes volt hozzánk. Ahhoz ez a néhány óra is elég, hogy ne legyenek látványos, egyből szembe tűnő jelek arról, hogy valaki itt járt volna, mint mondjuk a letaposott fű, vagy lábnyomok, viszont megfelelő varázslattal felfedezhet erre utaló jeleket. Halványan derengő, egy-egy cserje ágán fennakadó szőrszálak az erdő irányából, vagy épp a sziklaperem szélén még épp, hogy felfedezhető nyálcseppek – ha pedig a nyomokat követve eljut idáig, más, talán már más, apró nyomok is beszédesebbek lehetnek. Egy-egy frissen megbolygatott kőkupac, karcolatok, letört vagy letaposott pozsgások, amik a szikla repedéseiben küzdenek nap mint nap a túlélésért. Ami pedig engem illet, hacsak nem kérdez Kyle, úgy szótlanul követem a tekintetemmel, egy helyben állva, kíváncsian figyelve, hogyan is vág neki a feladatnak? Mert bár az utasítást tegnap én adtam ki a farkasunknak, elég konkrétan körbeírva a feladatot, hogy miután tett néhány kört zavarás gyanánt itt a fennsíkon, a sziklaorom felé vegye az irányt, és ott is merre rejtse el a kérdéses tárgyat, méterre pontosan azonban én sem tudom behatárolni, hogy pontosan merre is található az a szürkés színű kis fadoboz, amiben a továbbiakhoz szükséges kellékek lapulnak. Ellenben Kyle-t elnézve úgy tűnik, hogy nagyjából helyben vagyunk, nagyjából, így hát, amíg magától el nem jut a sziklaperem széléig, újabb utasítást vagy segítséget sem kap részemről.
Válasza mosolyt csal – állandósít? – képemre, komolysága közepette pedig lepacsizok vele, ahogy felém nyújtja tenyerét. - Hogyne, hogy aztán jót nevethess a konyhában a többi csajjal a személyin levő fotómon meg a hamis adatokon, mi? – Húzódik félsódéros mosoly képemre, afféle „ismerem én a fajtádat”-feelinggel hanghordozásomban mindeközben. Persze, komolytalan mindez, heccelés csupán. Ellentétben a meghívással, amit nagyon is komolyan gondolok. Megadóan emelkednek tenyereim fel kissé a következő szavai hallatán, képemen a jóllakott óvodások jellegzetes mosolyával. Egy lövést megért a kérdés részemről, az, hogy a nő látott már informátort közelről és ismeri a fajtámat, mint a rossz pénzt szokás, csak az ő előnyére írható. Inkább munkához is látok, mielőtt megkaphatnám bárkitől is, hogy csupán a számat jártatom, újabb kérdéssel célozva meg a vizsgabiztos hölgyet. Válaszát hallva az időintervallum kapcsán ugyanakkor el kell nyomjak egy kajánul szélesebb mosolyt képemen. Fogadnom kellett volna… - Jogos, jogos… - Biccentek aprókat az időjárás kegyessége kapcsán, s közben nem puszta időhúzás részemről a terepszemle, közben a lehetőségeimet gondolom végig, nem rohanva vakon előre a világba. Sosem voltam a legjobb mágusa az „évfolyamnak”, más számára osztották ki ezt a titulust, hát megtanultam beosztani erőforrásaimat és aszerint ügyeskedni, amennyit bírtam – vagy legalábbis, amennyiről biztosan éreztem, hogy kibírom. Balesetek és mellélövések persze mindig akadnak, ha az ember nem jövendőmondó. Varázslatom nyomán szépen lassan kivenni vélem azt a finoman mágikus derengést, ami csak úgy kiégeti ilyenkor az ember szemét, ha átalakult farkasra tekint (tudom, mert próbáltam nyegle kamasz koromban), s ezeket igyekszem követni. Nem az erdő felé indulok már elsőre sem, valami sokadik érzék nyomán ugyanis arra tudok gondolni, hogy okkal választotta ezt a fennsíkos, sziklás terepet Abigail a vizsga helyszínének. Minek autóztunk volna ki idáig, ha erdőt a városszélen is találni, nem igaz? Ráérős a léptem, mégis, ahogy haladok és tekintetem előtt egyre több és biztosabb nyom körvonalazódik úgy válik iramom is egyre inkább magabiztossá, sietősebbé. Miután leróttam pár tiszteletkört egy megbolygatott sziklatömb bokra körül, s nem leltem ott semmi különöst, már a helyes irányt is sikerül eme ütemben belőni, s a sziklaorom felé visznek lépteim. Ott lassítok csupán, kissé kihajolva lesve le az alattunk tátongó szakadék felé. - Remélem nem vetted rá, hogy levesse magát… azt jelentenem kellene. Hacsak nem löksz le engem is utána a mélybe. – Hadartam ez utóbbi mondatot már, az imént is említett idegesség csalt pergő szót elő belőlem. Várakozóan tekintettem máskülönben a nő felé. - Restellem megkérdezni, de keresek valamit? Csak hogy tudjam… - A feltett kérdésére a választ, azt nagyon is keresem, azzal kapcsolatosan, hogy mi járatban volt itt a farkaskoma az Abigail által megkreált történet szerint, de jelenleg inkább valami tárgyiasabb dologban gondolkozok néhány nyálfolt és szőrcsomó mellett.
- Hát olyannak gondol engem, Mr. Prescott? - csóválom a fejemet, hisz amúgy sem szokásom másokon gúnyolódni, pláne nem ilyen közösségi helyeken ahol a falnak is füle van - Egyébként meg a személyin lévő fotók mindenkinél borzalmasak, valószínűleg fordított helyzetben te is jót derülnél az enyémen. - legyintek a szavaira, mindenesetre a lapot veheti, nem ragaszkodom hozzá, ha nem szeretné. Kíváncsian várok, van-e még további kérdése, mert próbálkozni azt lehet, maximum nem jár sikerrel, mint most... bár abból kiindulva, hogy informátor, talán már az is plusz infót jelent számára, ha tudja, milyen mértékben van közöm az előkészületekhez, igyekszem tehát ehhez mérten megfontoltan válaszolgatni. Hiába, ha az ember lánya egy informátornak hitt farkashoz megy hozzá, valamennyire csak kiismeri őket... Figyelem, ahogy keresni kezd, kíváncsian követve a tekintetemmel, akármerre is indulna, keresgélne, ahelyett, hogy saját magamat leleplezve oldalirányba tekintgetnék. Igaz, elterelésnek az se lenne rossz, de blöffölésben úgy sem voltam soha jó, ahogy a pókerarcban sem, így marad a széles mosoly és a türelmes várakozás, miközben csak elvétve váltunk néhány szót egymással. Igaz, hajszál pontosan én sem tudom, hogy hol is van a keresendő céltárgy, csak azt, hogy nagyjából, de úgy látom, hogy Kyle jó irányban indul el a keresgéléssel, és egészen hamar eljut a sziklaperem széléig, amerre az utasításomat követve a vérfarkas kolléga járhatott tegnap. - Ugyan mivel vennék rá bárkit is ilyesmire? És még csak azt kéne! Eggyel kevesebb tapasztalt őrző, amikor így sem vagyunk sokan? Vagy magamnak csináljam a plusz munkát, csak mert összetöröd magad? Nem-nem! - rázom a fejemet - Úgyhogy ha lehet, vigyázz magadra. - teszem hozzá komolyan, és persze tudom, akkor választhattam volna kevésbé veszélyes terepet is a vizsga helyszínének, de akkor mi lenne benne a kihívás? Nap mint nap vérfarkasok között mozgunk, Alaszka sem épp békés hely, és Kyle sem most esett ki az iskolapadból, belőle kinézem, hogy képes lesz megbirkózni a helyzet nehézségével, vagy kreatívan venni az akadályokat. - Igen, egy közepes méretű tárgyat, ami ehhez tartozik - adok némi kapaszkodót neki, zsebemből egy apró, díszes kulcsot elővarázsolva és felmutatva, csak hogy egyszerűbb legyen kitalálnia, hogyan tovább. Valójában egy fából faragott, kulcsra zárt dobozka az, amit keres, nem olyan apró, mint valami ékszerdoboz, de azért túl sok mindent pakolni sem lehet belé, és hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog, természetes, natúr színével egész szépen beleolvad a sziklafal színeibe még úgy is, hogy különösebben az elrejtésével fáradoztak volna. Nem takarja sem kő, sem rádobált növényzet, és a farkas koma nyomait követve talán rábukkanni sem lesz túl nehéz - a kihívás inkább az, hogy azt a néhány méteres távot megtegye érte az ember lefelé, majd felfelé úgy, hogy a doboz tartalmában ne essen túl nagy kár. Még jó, hogy olyan sok varázslatunk van ilyen szinten, nem igaz? A kulcsot mindenesetre ha el is kéri Kyle, hogy megnézze, azt visszakérem, mielőtt tovább keresgélne utána, hisz a tartalma egy másik téma lesz, egyelőre most a jelenre koncentráljon.
Fejemet ingatom meg visszakérdezésére nemlegesen, s szavaimmal is megerősítem mindezt: - Nem. De mostanában mintha kevesebbet mosolyognál, szóval... - Lehet, már csakazértis odaadnám azt a fényképet, hogy kicsit jobb kedvre derítsem. Fogalmam sincs, mi lett a férjével, nem is tisztem kideríteni, vájkálni a magánéletében, bármennyire is szakmai ártalom az efféle indirekt módon. - Csak azt mondom, amit látok, mosollyá szelídülő vigyor közepette. Aztán... munkára fel! Inkább igyekszem a feladattal foglalkozni, mert bármennyire is kellemes a társaság, lefogadom, nem kíván itt éjszakázni velem. A sziklás talaj és a csupán eseti magas fű nem igazán az én pártomat fogja az igyekezet terén, de kisvártatva a halovány derengés végül a sziklaperemig vezet. Talán mégsem kell idekint sátoroznunk a csillagos ég alatt, hurrá! Felnevetek kissé szavai hallatán "vádjaimra", még a kezeimet is felemelem megadóan. - Oké, oké igyekszem nem összetörni magamat! - Valószínűleg nem csak tőle, de Joanától is megkapnám a magamét, ha feleslegesen sérülnék itt le. Előkerül egy kulcs is, egyre szövevényesebb a sztori itt kérem. Elkérem azt, valóban, visszalépve a peremtől Abbie felé. Szórakozottan zsebre is vágnám egy óvatlan pillanatban, ha nem lenne szemfüles és kérné vissza azon nyomban. - Próbálkozni lehet, nem igaz? - Pillantásom a nőről a sziklaperemre irányul vissza firtatóan, s felismerés szikrája ül ki képemre, mikor néhány méterrel lejjebb meglelem egy kiszögellésben a derengő dobozkát. Elsőre mondjuk nem az fogalmazódik meg bennem, hogy mi lehet benne, hanem, hogy mit kérhetett érte cserébe a bundás Abigailtől, hogy azt oda levigye neki. Esetleg tartozott volna a gyógyítónak egy szívességgel? Azt inkább hihetőnek tartom, ami azt illeti. Azt már ránézésre megmondom, hogy mászni kellene, lenyúlni nem lehet csak úgy a dobozért. Az efféle képességeimet pedig nem egy szakadék felett tesztelném, nem vagyok se őrült, sem harcos, ami azt illeti. Vállaim lassan emelkednek meg, ahogy beszívom tüdőmbe a levegőt, majd lassan, ráérősen fújom azt ki, néhány másodpercig még szemhéjaimat is lehunyva, mielőtt a sziklafalban megbújó dobozra összpontosítanék, uralmam alá vonva a hűvös északi szelet, hogy annak segítségét kérve piszkáljam ki rejtekéből egy indulatosabb fuvallattal a ládikát. Hirtelennek hathat a mozdulata, de nem zuhan - a perem felé röppen, s tompa puffanással éri el a földet lábam mellett. Nem túl kecses a mutatványom, de a doboz megvan, elégedett, kiszélesedő mosollyal emelem fel, Abigail felé fordulva kezemben a tárolóeszközzel. - Most már megkaphatom a kulcsot? - Firtatom, noha sejtem, nem lesz ily egyszerű ez a történet.
Kezdőlap
