Pár nap már eltelt azóta, hogy bejelentkeztem a Főnöknél és ismét visszaálltam munkába. Azóta nem igazán találkoztam Chantallal, eltekintve attól a pár esettől, amikor összefutottunk a folyosón, de ezek nem voltak számottevőek. Viszont amikor már éreztem, hogy közeledik a telihold megkérdeztem, volna-e kedve velem vadászni azon az estén valamelyik Mentor helyett. Hátha nekem kevesebb gondot okoz, és ha még okoz is valamennyit, akkor is kisebb sérülésfaktorral bírom el vele, mintha egy nagy farkasnak kellene kiütnie. Meg amúgy is, valamilyen furcsa, és nem kívánatos módon hozzám nőtt a kiscsaj a legutolsó kalandunkat követően. Semmi sem építi úgy a közösséget, mintha összefutnánk egy jóval erősebb farkassal, igaz? Így aztán felmarkoltam őt telihold estéjén és ez alkalommal a motoromat használtuk. Kisebb célpont arra, hogy valamelyik idióta kölyök levizelje, ha éppen arra támad kedve. Hú, de nem lennék vele jóban azután… Viszont különösebb probléma nélkül érkezünk meg, a többiektől picit lemaradva. Miközben elkezdek kibújni a ruháimból a lányhoz fordulok. – Ajánlom, hogy vetkőzz le, mielőtt átváltozol, hacsak nem hoztál váltás ruhát. Ha szemérmes vagy, elfordulok, ne aggódj – mondom, miközben éppen kibújok a nadrágomból. Engem nem érdekel, hogy figyel-e. Az érzékeim már most vad után kutatnak, de egyelőre még nem találok semmit. Mindeközben hozzákezdek az átváltozáshoz, és lassacskán szabadjára engedem a Bestiát.
Igazság szerint az utóbbi napokban nagyon rossz kedvem volt, és nem csak azért, mert rettentően hiányzott az öcsém és Dana, hanem azért is, mert a főnökömtől kaptam egy olyan sms-t, amivel kiverte nálam a biztosítékot. Fizetett szabadságra küldött, határozatlan időre, és csak annyit közölt, hogy így lesz nekem a legjobb. Mindezt egyetlen üzenetben, mindenféle magyarázat nélkül. Aggasztott és bántott a dolog, folyton csak arra tudtam gondolni, hogy biztosan én rontottam el valamit, esetleg nem bízott meg bennem, vagy...nem is tudom, de bántott a hír, sőt, dühített. Nem is válaszoltam, a telefonomat is csak bedobtam a sarokba, és szívem szerint ki sem mozdultam volna a szobámból, de néha ez elengedhetetlen volt, és olyankor mindig összefutottam Rayel. Nem túl sokat beszéltünk olyankor, de addig is megfeledkeztem a gondjaimról. Tulajdonképp neki sem meséltem még erről, mivel nem akartam a problémáimmal terhelni, valószínűleg úgyis éppen elég gondja volt nélkülem is. Mikor elhívott a vadászatra, bevallom, kissé meglepődtem, talán egy kicsit zavarba is jöttem, mert nem gondoltam arra, hogy majd épp velem akar vadászatra menni. A kérésének mégis örültem, így mikor eljött a telihold, örömmel készültem el, majd a motorján közelítettük meg azt a helyet, amit a vadászat idejére tűzött ki célul. Az út remek volt, rég ültem már motoron, de élveztem minden percét, bár kicsit elgémberedtek a tagjaim, s mikor megállt a motorral, kellett pár pillanat, hogy újra stabilan álljak a talajon. Én még éppen csak a sisakot vettem le a fejemről, ő már a nadrágját vette le, s ezt el is kaptam a pillantásommal. Alapból nem jöttem volna zavarba, sőt, nem is igazán zavart éreztem, inkább csak..tetszett az, amit láttam, de amikor elkaptam a pillantását, gyorsan el is fordítottam a fejemet, nehogy azt higgye, hogy kukkolom őt. - Nem kell, ne aggódj. - Mosolyogva tettem le a bukósisakot, te jó ég, most majd biztos azt fogja hinni, hogy azt akarom, bámuljon. Ezek a gondolatok futottak át a fejemben, mivel a válaszomból talán ezt szűrhette le, pedig tényleg csak arra akartam utalni, hogy nem vagyok szégyenlős. Ha tudná, hogy annak idején egy klubban dolgoztam, és rúdtáncos voltam, akkor most biztosan másként nézne rám, lehet, hogy nem is kedvelne. Ezt a gondolatot próbáltam elhessegetni, közben én is neki álltam a vetkőzésnek. A bőrdzsekimet a motor ülésére fektettem, utána lehúztam magamról fehér, rövid ujjú pólómat, majd megszabadultam a cipőimtől , s a farmeremet is lerángattam magamról, segítségként a motorba támaszkodtam, aztán ezeket a ruhaneműket is a motor ülésére hajtottam, közben lopva Ray felé pillantottam, úgy tűnt, ő már mindentől megszabadult, de rajtam még mindig ott virított a fehérnemű. - Na jó, akkor ezt is leveszem.. - Nem is tudom, hogy ezt miért mondtam, de inkább hátat fordítottam, gyorsan lekaptam az utolsó ruhadarabokat is, s éppen beteljesedett a Hold, így az sem okozott nehézséket, hogy pillanatok alatt átváltozzam farkassá. Az átváltozást követően kicsit előrébb szaladtam, majd hátra pillantottam, várakozóan Rayre.
Érzem magamon a tekintetét, de egyáltalán nem zavar. Száz év alatt az ember már levetkőzi az ember az ilyesfajta szégyenlősségét. Félek, hogy mire betöltöm a kétszázat már nagy vágyat fogok érezni, hogy fel-alá futkossak egy szál… Na jó, ez nem túlzottan valószínű. El is felejtem az egész gondolatmenetet amikor azt mondja, nem kell elfordulnom. Mégis, úgy gondolom, hogy ez neki éppen elég kellemetlen lehet így is, ezért csak pillantásokat vetek rá, nem bámulom úgy, mintha életemben nem láttam volna még nőt. Mégis, amit látok az tetszik. Szemrevaló kis hölgy. Nagy kár, hogy kor alapján az ükunokám is lehetne, vagy esetleg még annál is több. Talán túl idős vagyok már ehhez? Ugyan már, marhaság, alig múltam százhatvan! Biccentek felé, és a mozdulat végére arcom már inkább emlékeztet egy farkas pofájára. Hamarosan már szőr borítja egész testemet, a farkas pedig a holdra vonyít. Jó érzés szabadjára engedni a bestiát, aki mindig is bennem él. Vérre vágyik, gyilkolásra és bőrcafatokra. Remélem Martinez is itt van ma éjjel. Ha igen, akkor végezni fogok vele, és nem számít, hány farkas áll az utamban. Ha át kell vágnom magam az összesen, akkor is letépem a fejét a nyakáról, és… Chantalra nézek, és elszáll a haragom. Nem, ma nem hagyom magára a kölyköt. Martinez élhet még egy napot, egy hetet vagy egy hónapot. Nem számít. Végül úgyis meg fogom ölni és élvezni fogom ahogy a még meleg vére elhagyja a testét. Ma azonban Chantal a legfontosabb. Minden farkas itt van kint, nekem pedig biztonságban kell tartanom őt. Ma nem a bosszúé a főszerep. ~ Gyere! ~ szólok rá gondolatban. Medveszagot érzek, márpedig az jó kihívás lehet egy fiatal farkasnak, mint amilyen ő is. Ráadásul nekem is megfelelő, hogy kinyújtóztassam a lábimat ennyi idő után. ~ Vigyázz magadra és csak akkor támadj majd, ha szólok! Nem szeretném, ha bármi bajod esne ma éjjel. Na meg egyébként sem, de nem akarom, hogy félreértse, ezért nem is teszem szóvá. Megnyalom a pofámat, ahogy az elkövetkező vadászatra gondolok. Érdekes lesz, annyi szent…
Az átváltozás már jóval könnyebben ment, mint első alkalommal, és úgy éreztem, hogy ezt is egyre jobban tudom irányítani, aminek kifejezetten örültem. Emberi alakom eltűnt, átvette egy gyönyörű, szürkés árnyalatú farkas alakját. Ahogy Rayre pillantottam, hozzám hasonlóan ő is így tett, termetre valamivel nagyobb volt nálam. Végig pillantottam rajta, szép bundája volt, de megfordult a fejemben az is, hogy ha most ellenfelek lennénk, bizonyára ő kerekedne felül rajtam. ~ Megyek ~ Gondolatban válaszoltam és oda futottam mellé, jómagam is éreztem a medve szagát, bár engem ez kissé aggasztott, mivel még sosem vadásztam medvére, legfeljebb apró kis nyulakra, szóval mondhatom, hogy ez volt az első , komolyabb vadászatom, ami egy nagyobb testű és veszélyes állat ellen irányult. ~ Rendben, igérem, odafigyelek. ~ Üzentem gondolatban, ismét a levegőbe szagoltam, füleimet picit megmozgattam, füleltem a közvetlen környezetünkre, s a távolból valóban jól érezhető volt egy medve. Izgalmat éreztem, kíváncsiságot és talán egy kis félelmet is. Ahogy Ray neki iramodott, úgy én is futottam utána, farkasom tappancsai csak úgy gördültek a havon, belesüppedtek, ezzel nyomot hagyva magam után. Ray nagyon gyors farkas volt, de azért próbáltam vele az ütemet tartani, egyébként jó érzés volt futni, felszabadító érzés. Néhány pillanattal később, a még távolinak tűnő erdő felől egy hatalmas medve bukkant elő egy pillanatra. Megtorpantam, nekem ez még újdonság volt és nem tudtam, mi ilyenkor a teendő. ~ Most mit csináljunk?~ Kérdeztem őt gondolatban, miközben újra felvettem a tempót, és kicsit bátortalanabbul futottam utána.
A szél vadítóan tép a testembe, miközben farkas alakban szaladok a telihold fényénél. Ez az igazi élet, kérem! Kedvem lenne addig szaladni, amíg a világ ki nem fogy a lábam alól, mint akkor régen, Washington után. Mind a mai napig nem emlékszem az út legnagyobb részére. Csak szaladtam, akár egy őrült, és nem is figyeltem semmire. Most már bánom egy picikét. Nem lehetett rossz kirándulás. Japánt már jobban megnéztem magamnak. Most azonban… Most vadászunk. Chantalt kicsit magam mögött tartom, és mindig figyelek, hogy ha valamiféle baj történne, akkor én fussak bele először, neki legyen ideje felkészülni, vagy éppen elmenekülni. Bár remélem, hogy lesz bennük annyi emberség még ma éjjel is, hogy az vezetőjük elvesztését ne egy kölykön akarják leverni. De ha igen, akkor legalább megmutatom, miért vagyok Testőr. Amikor a medve előtűnik nem messze tőlünk megállok és rámorgok. Próbálom felkelteni a figyelmét. Reménykedtem benne, hogy találunk egyet, amelyik téli álmában szendereg, de úgy tűnik, hogy ezt benéztük. Nem baj, akkor legyőzzük ezt is. Kicsit nehezebb lesz, de semmi megoldhatatlant nem látok a feladatban. ~ Kerülj mögé! ~ utasítom Chantalt. ~ Én lefoglalom, te pedig csak akkor támadt, ha már rám ront! Azzal előrébb vonulok pár lépéssel és a medvére vicsorgok. Na gyere, te rohadék, ma este valamelyikünk lakmározni fog!
Kijárt már egy kis móka... Szóval, megfuttattam pár mackót, csak a miheztartás végett, meg a magam mulattatása sem elhanyagolható ugyebár. Persze, egész hamar meguntam, így némi futkározást, és kisebb hadakozást követően leterítettem az egyik hímet, és jóízűen szaggattam apró darabokra. Finom volt... kétségtelen. Túlságosan is, de mivel egészem megtermett példánya volt a fajának, így egyel bőven beértem. Már csak abban reménykedtem, hogy nem fog a többi bundás maci ellenem szövetkezni, mert semmi kedvem nincs most egy "háborúhoz"... A környék egyelőre tisztának tűnt, a vadak is meghúzódtak, eliszkoltak a véres összecsapás színteréről, ahol mostanra már csak hús és csont darabok jelezték, hogy az imént még bőszen falatoztam az egyiket. Sötét barna pofám körül kezdett lassacskán megszáradni a vér, itt-ott világos csíkjaim is vörösben úsztak. Fáradtan nyúltam el a barlangoktól kicsit távolabb, lábaimat elnyújtóztatva a deres avaron. Fejemet mellső lábaimra hajtva fújtattam a levegőbe, kisebb gőzfelhőt képezve így magam fölé. Csend volt... az a jóleső, fülsüketítő csönd. Tulajdonképpen most jól is esett, holott többnyire imádom a magam körüli zsongást, pofázást, és jövés-menést. Most viszont annyira kényelmesen hemperedtem bele az anyaföldbe, mint valami idomított uszkár, már csak az hiányzott, hogy a hátamra vetődve dobjam az ég felé a lábaimat. Ez persze nem történ meg... Nyelvemmel megnyaltam szám szélét, orrom hegyét, ahogy lassacskán lejjebb és lejjebb csukódtak szemhéjaim. Az erdő énekelt, én pedig kivételesen minden élvezetnek átadva magam hallgattam csupán, egyetlen morranás, egyetlen vonyítás nélkül. Egészen addig, míg a távolból léptek zajára ne lettem figyelmes. Eleinte nem foglalkoztam vele, míg végül a hangok egyre csak közeledni látszódtak, egyre erőteljesebben dobbant meg a talaj. Fejemet iramosan kaptam fel, majd fordítottam a zaj forrása felé, beleszimatolva a levegőbe. Füleim kihegyesedtek, majd vágódtak hátra, lapítva, ahogy újra és újra belélegeztem az érkező illatát... Egészen ismerős volt, ami azt illeti, noha nem mostanában éreztem ezt az illatot, erre a nyakamat is rá tudtam volna tenni. Még azon is eltöprengtem egy egész pillanatra, hogy csak nem megint Cammel sodor-e össze a sors? Megint egy ilyen helyen... Ám a szagok másra utaltak, abszolút nem volt állatias, sőt... egészen emberi volt. Ezúttal már feljebb tornásztam magam, és kisebb hörgések kíséretében ültem fel hátsó lábaimra. Már csak percek voltak hátra, ezt mind a levegőben terjengő illatok, mind az egyre hangosabban felverődő avar zaja is biztosította. Érdeklődve fürkésztem a távolt, a milliónyi fa kérges testét, melyet a sötét köd ölelt magába. Az ágak meg-megrezzentek, némelyik alá is zuhant egy erősebb fuvallatnak. Végül megpillantottam... Úgy ötszáz méterrel arrébb az egymás után lépdelő hosszú lábakat, a lágyan ringó alak formáit. Mit keres itt egy ember, most komolyan? Fogalmazódott meg bennem az egyszerű, és kézenfekvő kérdés, hiszen ide józan lélek nem teszi be a lábát. Túl sok a medve, túl sok a barlang... jelenleg csak azért nincs itt egy sem, legalábbis a közvetlen közelben, mert nem rég elkergettem őket... Mindenesetre nem mozdultam, feszült tartással, homorú marral vártam az érkezőt. Tán olyasmi lehettem, mint egy élethű szobor, akit sem eső, sem vihar nem mozdít el a helyéről... Ám, ahogy tisztulni látszott az arc, azzal együtt az emlékek és az illatok is felpörögtek bennem... Nem telt sok időbe, mire könnyedén rájöttem, miért is volt annyira ismerős a zajok gazdája... Elionore...
*Elegem volt. De nagyon csúnyán. A gipszem a városba ragasztott, sőt, négy fal közé száműzött folyton figyelő tekintetekkel körbe véve. Persze, megszoktam, hogy néznek már csak a foglalkozásom miatt is. De ez már feszélyeztetett. Corvin kölcsön passzolta az egyik testőrét, míg nem tudom használni a kezeim. Le sem bírtam vakarni magamról, és már ez megy lassan nyolc hete. Közben ügye Balázs is ott volt, bár Ő tény, kevésbé volt nyomasztó. Azonban totálisan felforgatta az életem, a megszokott hétköznapjaim. Leo meg… nos, Ő meg eltűnt valahol Velencében. A gipszem ugyan lekerült, de még így sem értem semmit. Az őrt kijátszva pattantam meg még otthonról is. Vezetnem ugyan még nem lett volna szabad, de nem érdekelt. Kellett egy kis csend, hogy tudjak gondolkodni. Illetve az erdő kellett, s nem a csend, a nyugalma. Az út szélén leparkolva vetettem bele magam, hosszú szárú, lapos csizmám alatt már nem ropogott a hó, azonban a latyak, sár még sok volt. Farmernadrágom a csizmám szárába volt tűrve, benne egy-egy pengével, ami csak hamis ámítás volt. Hamis biztonságérzetet nyújtott. Öltözékem immár gyászosnak is mondható, hisz mindenem feketébe borult, még a kabátom is ami fölött rikított a fehér tartó kendő, ami a nyakamba volt kötve, hogy abban pihentessem a kezeim. Nos, ha már vezettem, legalább ennyit tegyek meg, hogy nem erőltetem túl. Hajam azonban végre valahára össze volt fogva. Gondolataimba merülve, csak mentem. Nem tudtam hova, nem tudtam merre de nem is érdekelt. Talán jót tesz és ha sokáig megyek, magam mögött hagyhatom ezt a káoszt ami az életem. A francba is, már rég meg kellett volna pattannom ebből a rohadt városból, nem kitartóan küzdenem a semmiért és valami eszement bizonyítási vágyként – persze csakis önmagam felé - kitartanom. Hisz, hova jutottam? Sehova, csak lett egy… na jó, nem mondjuk ki, még nem döntöttük el, hogy mi lesz. Szóval maradjunk annyiban, hogy valaki bennem szívja a vérem és folyton evésre, hangulatingadozásra késztet egy ideje. Egy idő után azonban elhalt az erdő. Mintha megszűnt volna élni. Nem voltak halk neszek, melyek az élet jelei. Kapirgáló hangok, madarak csivitelése… mintha meghalt volna. Megállva, mélyet lélegezve szívtam be a friss levegőt és fejem ingatva indultam tovább. Hülye vagyok. Az agyamra ment valami. Sóhajtottam fel lemondóan. S továbbra sem érdeklődve aziránt, hogy hol vagyok, vagy merre tartok mentem tovább. Tovább pörgetve a gondolataimat, hogy most mihez is kezdjek. Pláne… egy gyerekkel. Könyörgőm, a lőfegyverekkel is könnyebben boldogultam volna, pedig azok sem voltak a szívem csücskei. Még csak nem is használtam őket. De nem sírnak, enni sem kérnek és hát na… azért valahol – jó mélyen – Nő vagyok és bántotta a hiúságom, hogy a végére bálna méreteket öltök majd. Persze ha eljutok odáig. De ez még sok idő és leginkább a jövő zenéje, no meg a döntéseké, amiket most próbáltam dekódolni. De tudtam, hogy elvetetni nem lett volna lelkem. Bizony, van olyanom. Legalábbis ez a téma az előző gyermekem halála óta mélyen érint. Furcsa, ámbár valahol mégis megszokott bizsergés lett úrrá rajtam. Nem a testemen, hanem egy fajta zsigeri a gerincemben, mely finoman pulzálta a testem folyamatosan. Nem éreztem, hogy mikor kezdődött csak azt, hogy már ott van. Kiszakítva magam a monoton léptekből, tekintettem körbe hisz irányt nem tudtam volna belőni. Tekintetem megakadt a fekete szépségen és gondterhelt vonásiam, a tehertől sötét barna tekintetem már nem volt sehol. Egy mosoly húzódott az arcomra, egyfajta boldognak mondható és tekintetem már a jól meg szokott világos barnában pompázott. Szerettem a farkasokat. Ez van. Lépteim óvatosabbra vettem és kissé oldalra biccentettem a fejem, ahogy megindultam az állat felé. Ó nem felejtettem el, hogy a korábbi foltos, bogáncsos mégis hogyan reagált rám. Mint aki el akarna ijeszteni. Nos, ez esélytelen. Hamarabb volna belőlem vacsora. Vagyis, most már belőlünk. Pff… ez szarul hangzik, de legalább próbálkozok megbarátkozni a gondolattal, hogy minden döntésemmel már nem csak magam sodrom veszélybe. Nos, Balázs kifog nyírni… és… bah… nem érdekel. Nem szoktam meg, hogy másokhoz is igazodnom kell. Pár lépés távolban a farkastól azonban leguggoltam – ha csak eddig nem tett semmi olyat, amiért ez lehetetlen lett volna -, óvatos, lassú mozdulata. Nem akartam elijeszteni. Előre bukó lófarkam, visszadobta hátra. Még mindig éreztem a belőle áradó fehérliliom illatot. De ez nem meglepő, hisz a samponom, testápolóm és a tusfürdőm is ilyen volt. Egyetlen illat, amit szeretek. * - Szia Szépség… nos… Te is megpróbálsz elijeszteni vagy megengeded, hogy oda menjek? *Kérdeztem lágyan. Bizony, hangom lágy volt, sokkal közvetlenebb mintha egy emberrel beszélnék, mondhatni barátságos. Ajkaimon továbbra is mosoly lapult, egyik kezem-felemeltem magam elé, nyújtva, hogy megtudja szaglászni és érezze, hogy semmilyen rossz, avagy ártó szándékom nincs. Valóban nem volt. De azt tudtam, hogy vagy Ő jön, vagy majd adja valami jelét annak, hogy mehetek. Máskülönben… nem lesz karom, lábam vagy valamim.* - Látom már vacsiztál… akkor talán nem kellek még én is desszertnek. Lássuk be, kissé csontos volnék. * Vontam fel kissé vidáman a szemöldököm. Mintha értené. Hát hogyne… én meg királykisasszony vagyok és a csúf boszorka kergetett erre, a nyomomban meg egy vadász. Abszurd. Ahogy az is, hogy a másik érti, hogy mit mondok. Azt nem, de a gesztusaim mindenképp, hisz továbbra is nyugodtan tartottam ki a kezem. Viszont ha nem volt lehetőségem ezekre, akkor persze nem tettem meg.*
Nem igazán értettem a közeledését... Sőt, egészen érdeklődve figyeltem, ahogy kiszúrt, majd gondolkodás nélkül kezdte el felém szedni a lépteit. Ez tök hülye... És, ha igazi állat volnék? Eddig se jutott volna el az isten szeremére! Sőőőt... ha nem ismerném már nyilván meg is kóstoltam volna. Most leszögezném, hogy összeteheti a két kezét, hogy egyáltalán emlékszem rá... Ámbár, ahogy egyre közelebb ért, ösztönösen kezdtem el csapkodni a farkamat, jobbra- majd balra, fogaimat meg-megvillantva, vicsorogva. Pofám lebenye is erősen kezdett el remegni, miként sötét borostyánban úszó íriszeim szúrósan villantak felé. Ellenben, még nem mozdultam meg, továbbra is ülve figyeltem a reakcióit, a ténykedéseit, miként lejjebb hajolt, majd kezét felém nyújtotta, hogy szaglásszam meg. Totál hibbant a csaj én mondom. Most tényleg azt hiszi, hogy farok csóválva oda fogok menni, és körbe ugrálom? Meg ne jelöljem, most komolyan?! Acélosan tartottam magam, csupán a vicsorgásom és halk morranásaim maradtak állandóak, ahogy füleim hátra csapódtak, hegyeződtek... Szavait hallva azonban erősen elkezdtem gondolkozni, hogy mit kezdjek vele... Úgy tűnik, nem ez az első esete, és ami ennél is érdekesebb, hogy nincs egyedül.. A múltkor még nem éreztem ezt... Na, nem mintha rám tartozna. Nem is érdekel. Végül fújtattam egyet, és egyszerűen hátat fordítottam neki, visszadobva magam a deres fűbe, újra megnyalva a képemet díszítő vércsíkokat, amik már tényleg egészen rám száradtak. Ha netán újra felém lépett, úgy fejemet hátra csaptam, ezzel is jelezve, hogy ne hirtelenkedjen, mert kurvára nem szeretném, ha idétlen picsa módjára simogatni kezdene, mint egy szoba macskát. Kicsit még felé is fordultam, miként fejemet lehajtottam mellső lábaimra, párás levegőt "sóhajtva" a hideg ködbe. Tekintetem fel-alá járt rajta, noha ezúttal már egészen nyugodtnak tűnhettem, mégis... ha újra közeledni kívánt, nem átalltam rámorranni. Ha pedig még annál is közelebb óhajtott volna jönni, úgy felrúgtam magam a földről, és egyet dobbantottam felé, jelezvén, még nem ildomos átlépnie a határt. Azzal nem volt gondom, hogy beszél, sőt... A múltkori találkozásnál is egész jól elszórakoztatott, szóval... Na de ez most más helyzet! És ha már nem csak azért, mert a farkasom se szimpatizált a simogatással, azért se engedtem közelebb, mert nem én vagyok az egyetlen farkas... és ha ugyanezt másik, ismeretlen bundással is bejátssza... nem sok esélye lesz a túlélésre. Irányomból se lenne, mint már említettem... Žé meg egyenesen a eljátszadozna vele, mire konkrétan kitépi a torkát, a szívét, és egyéb létfontosságú szerveit.
*Az erdő veszélyes. Tudtam. De mégis mit tehetnék, ha mégis megnyugtat? Ha itt érzem szabadnak magam és vagyok képes rendezni a gondolataimat!? Kényelmesebb volna a kandalló mellett, egy sálat kötögetve, tény. De egyrészt nem tudok kötni, másrészt meg… mennem kell. Kell az érzet, hogy akár magam mögött is hagyhatom. Megtehetném, de még korai volna. Különben is, jobban lefoglal az a sötét barnaság. Akarom mondani, a barna-csíkos farkas. Ahogy előtte a foltos, az előtt meg a hófehérke. Igazából, magam sem értem, hogy miért vagyok még életben, hisz nem csak ebben a városban vonzott a természet. Ámbár a hobbymat, a fotózást feladtam egy ideje. Egy jó ideje, pedig aztán imádtam. Talán családi örökség… Anyámat is vonzotta. Talán csak az emléke tenné? Nos, ezt nem most fogom megfejteni, vannak élők, akiken töprengenem kell, a holtakkal ráérek még. Ha a halála óta nem fejtettem meg a miérteket, akkor nem most fog menni. Pedig érzem, hogy tudom az okát… itt van bennem, de nem emlékszem. Egyszerűen nem tudok visszaemlékezni rá. A farkasnak persze nem tetszett a közeledésem. Hát miért is tetszett volna? Jó, melyik vadonélőnek tetszene az, ha zargatják? Senkinek. Én nem vagyok állat, de még én sem szeretem. De azért na, nem is én lennék ha nem próbálkoznék meg közelebb kerülni hozzá. Így guggolva igyekszem araszolni felé, de megmorog és ez megállásra késztet.* - Ej de morcosak vagyunk. Nem eszlek meg… nagy falat lennél nekem. S ígérem, kellő távolba maradok. * Jó oké, ez kinek mit jelent. Teszek még egy próbát, de már csahol. Hát apám, ez kész. De mindegy, Ő sem fog elijeszteni, maximum tényleg desszert leszek. De valahogy… na jó, érdekel. De nem magam miatt. Mi a frászért kellett megmutatnia a dokinak az apró szív veréseit? Grr… itt vagyok negyed esztendős és pont most vagyok felelőtlen. De hát… eszembe sem jutott. Miért is jutott volna? De azért nem kockáztattam tovább csak megingattam a fejem és óvatosan, lassú mozdulatokkal leültem, de vigyáztam, hogy ne támaszkodjak meg a kezemen. Ahogy meg volt, hátra dőltem az avaron. Piszkos leszek? Nagy kaland, van mosógépem. Ha fázok, meg majd felülök, állok, futok két kört és jobb lesz. Hajam kissé kiterült alattam, de nyomta a buksim a hajgumim. Így kissé oldalra fordítottam a fejem és a sötét, de tiszta ég helyett, a farkast néztem akár feküdt tovább, akár állt. Kezeim a hasamon kulcsoltam össze, de erről a mozdulatról nem akartam tudomást venni. Ösztönös volt, és… ahw. Na ez a bajom.* - Szerinted hol lehet észért sorba állni? De most komolyan, mi a frászt kezdjek én egy gyerekkel, mikor még főzni sem tudok? Jó, azt már nem kérdezem meg, hogy miért beszélgetek egy állattal. Nem ez az első esett. De mondjuk úgy, hogy legalább nem beszélsz vissza. Nem kezdesz el vitatkozni, és ah… kérek egy cédulát, lehetőleg sárgát. * Nevettem el magam. Okééé… mi a frászt keresek itt? De akár hogy is, a gondterhelt kacagásomban, ott volt némi vidámság is. Nem sok ugyan, de ott volt. * - A hímek marhák… bár… ez azt hiszem általános érvényű az emberekre. Kiszúrja a szemüket a valóság, az igazság, de basznak észrevenni. Mindent szavakra alapoznak ahelyett, hogy hallgatnának az ösztöneikre. Pont úgy, mint… az állatok. Komolyan mondom, néha egy mókusba is több ész szorul, mint az emberekbe. * Sóhajtottam fáradtan, egyet-kettőt laposan pislogva. Óvatosan nyúltam ki egy darab, vékony fáért, s finom ujjaim között kezdtem le forgatni, de tekintetem nem vettem le az állatról.* - És már megint sokat pofázok… nah de mindegy. Ha nem zavar, akkor itt maradok egy kicsit még összeszedem az… életem. Najó… a jégváram darabjait, hogy mire visszaérek a városba a régi legyek és ne egy… szal ne ilyen… akármilyen. Pff… mint egy nő. Jó-jó… tudom. Annak születtem és az is voltam és maradok is. De mégsem… Hajm… *Hallgattam el egy pillanatra, a szívem kissé hevesebben dobogott. Ez mit sem mutatott, minthogy kezdtem felhergelni magam. De ezt ügye nem volna szabad, meg semmit sem volna. De nem vagyok otthonülős. Komolyan, meghalok, ha ez a pöcs azt várja majd, hogy főzzek, mossak és takarítsak… De…* - Az a legrosszabb, hogy ez a marha azt hiszi, hogy én annyira oda meg vissza vagyok ettől. Hát úgy nézek én ki? Akárki akár mit lát… attól még érzek én. Csak… nem kötöm mások orrára. * Vontam meg finoman a vállaim, aztán csak figyeltem egy kicsit a némaságban és tekintetem az égre fordítottam, persze azért fél szemmel a farkast figyelve. *
Hát ez tényleg nem százas... Ha most képes lennék rá, isten bizony felrántanám az egyik szemöldökömet, és olyan elbaszott képpel bámulnék rá, hogy még ő is megijedne. Fura ez a csaj, én mondom... Nem elég, hogy minden tapizástól irtózott amikor először találkoztam vele, de annyira távolságtartó is volt, hogy már komolyan én kezdtem kellemetlenül érezni magam. Erre? Most meg konkrétan majdnem a pofámba tolja a kezét, hogy szagolgassam... Egy farkasnak! Nem komplett, ez már holt biztos... Persze nem mozdultam, rá se bagóztam, csupán halk morranásokkal jeleztem minden közeledésénél, hogy hagyjon fel vele. Mint mondtam: nem vagyok uszkár... még egy kibaszott pincsi sem. Szóval, hanyagoljuk már ezt az őrültséget. Nem tudom milyen világból jött, de az már egyértelmű, hogy nem onnan, ahonnan én. Ebben a helyzetben már ötszáz darabban feküdne, holtan... ha nem többen. Elképesztően ostoba... Arról meg már kár is említést tennem, hogy a kis litániáját követően kedvem lett volna a fejemet beleverni a földbe. Ha tudná ki vagyok, nem hiszem, hogy ennyire mesélhetnéke lenne. Persze, ettől függetlenül marhára jól szórakoztam rajta, még úgyis, hogy az életébe csesződött kráterek volt a téma. Kicsit untam is, ami azt illeti, így ahogy a gondolat sornak a végére ért finoman fellöktem magam, majd megrázva bundámat tarkótól farokcsontig nyújtóztam egyet. Csak lazán... mintha ott se lenne. Ámbár, a következő megmozdulásom már nem erről árulkodott. Löktem magamon egyet, hangosan dobbantva az avarba, ahogy felé szökkentem. Bár, még így is volt köztünk legalább egy méter. Vállaim előre feszültek, fejemet kissé aláhajtottam, ahogy igyekeztem kicsit ráijeszteni, érzékeltetni vele, hogy ez így marhára nem normális, akármit is gondol erről jelenleg. Aztán még egy lépés, óvatos, kimért, mégis határozott lépés volt. Mancsom könnyedén verte fel a deret a fűszálakról, miként vérmes, itt-ott még vérben úszó agyaraim elővillantak. Nem akartam támadni, igazából furcsa... tényleg nem akartam őt bántani. Egyszerűen csak az zavart, de valami rohadt mód, hogy nem fogta fel a helyzet súlyát. Sőt, egyenesen úgy kezelt, mint valami plüssállatot, akit majdhogynem a hóna alá szorítva, ölelve becézget, és magyaráz neki a gondjairól... Megáll az eszem! Ámbár, ha végül nem távozott, vagy legalább távolodott, úgy megrogyott tartásom, és egy morranással vegyített fújtatás kíséretében ledobtam magam a földre. Kicsit mocorogtam, majd újfent hátat fordítottam neki, noha csak félig-meddig. Muszáj volt látnom, még akkor is, ha minden rezdülését érzékeltem... Nem akarom, hogy közelebb jöjjön, remélem ez mindettől függetlenül is világos volt számára...
*Számomra nem volt furcsa a viselkedésem, más meg nem lát. Így nem is fontos a dolog. Különben meg, ha látna, sem érdekelne. Irtó nehéz lenne elmagyarázni, hogy vonzanak a vadon élő állatok, akarom mondani abból is csak egy fajta; A farkasok. Pláne, úgy, hogy magam sem tudom mire fel ez a nagy vonzódás, közeledni vágyás… belső változás ilyenkor. Ahogy a nagy beszélhetnékemre se tudnék magyarázatot adni, holott, egyáltalán nem ez az első ilyen alkalom. De persze, vannak dolgok amiket nem érdemes feszegetni. Számomra ez az volt. Mikor a farkas nyújtózkodni kezd, egy mosolyba kúsznak ajkaim, ahogy oldalra biccentett fejjel néztem végig a műveletet.* - Csak nem álmos vagy? * Kérdeztem lágyan, szinte már szeretettel a hangomban pedig aztán most látom először ezt a példányt. Így valószínű, hogy nem is a személyének szól, hanem annak ami. Annak, ami én is szerettem volna lenni. Egy állat, az erdőben… szabadsággal telve, róva az erdőt, éjt nappallá téve. Távol tartva mindent és mindenkit. Hisz lássuk be, kevés olyan tyúk van, mint én, akit kicsit sem rémisztenek a farkasok. Sőt.. Az ugrására oldalra fordultam és felkönyökölve támasztottam meg a buksim a tenyeremben. S barna tekintetem kíváncsian fürkészte a másikat. A morgást értettem… de nem vagyok a farkasok, állatok szakértője, hogy tudjam ez mit is jelent pontosan. * - Hm? * Vontam fel a szemöldököm halványan. Mit bánom én, vésse az avarba, „táncolja” el vagy nem tudom… de, hogy nem tudtam, hogy mit akar az is tény. Egyben biztos voltam; Nem játszani. Hisz akkor csóválná a farkát, mint akinek kötelező. Gondolom. * - Látom. Szép nagy fogaid vannak… de ha érteném, hogy mit akarsz, hidd el, boldog ember lennék… vagyis, akkor már állat. Szóval ez így ciki, de nem tudom, mit szeretnél ezzel. * Ingattam meg finoman a fejem, még mindig a tenyerembe pihentetve. Persze a szabad kezem, csak ott pihent a hasam előtt – mert hát így volt kényelmes – a földön. Viszont ahogy ledobta magát, a fújtatása… arra emlékeztetett, mint amikor az ember fia/lánya lemond valamiről. Lemondó sóhaj és a többi ezzel járó gesztus, no meg a hátat fordítás. Tipikus…* - Hééé… most ne hisztizz már be. Nem vagyok olyan, mint Te, hogy tudjam, mit akarsz. Rajzold le, zongorázd el… mutasd meg, vagy nem tudom… De ne várj már csodákat. Én is csak azok közé a barmok közé tartozom, akikről az imént beszéltem. Az emberek közé. Barkobázhatunk is… de elég sok opció van, szóval még egy év múlva is itt lennénk. *Ingattam meg kissé a fejem sajnálkozva. Szerettem volna tudni, hogy mit akar. De arról már végképp nem tehetek, hogy ember vagyok. Viszont nem mozdultam. Pár perc csend után – már ha volt csend - éktelen robaj kélt életre és verte fel az erdő némaságát. Egy hozzáértő, tudná, hogy ezt egy medve okozza. De hát nem vagyok biológus, természetkutató, hogy tudjam. Bizony nem is olyan messze, észrevette a nőstény a hímet, aki a földön hevert, megtépázva, szétszedve, de leginkább holtan. Bánat? Ösztön? Bosszú? Megtorlás? Nem tudom… akár mi is vezérelte, trappoló léptei megszaporodtak. Hirtelen ültem fel, ahogy meghallottam és ösztönösen a csizmám szárához siklott a kezem. Na mintha sokra mennék vele… Mivel nem voltak újra erősítve a karjaim, így maximum szúrni vagyok képes. Dobálózni semmiképp sem, vagyis de… csak két centi nem épp az a táv, amekkorára szállnia kéne a fémnek. Barna tekintetem körbe kapva állapodott meg a farkason. - Mi a pokol ez? * Kellett nekem az ördögöt a falra festeni. A robaj közeledett, és ahogy tekintetem meglátta a nagy megvét, kikerekedtek. Hirtelen ugrottam fel és igyekeztem kitérni az útjából, hogy még véletlen se rajtam keresztül akarjon már végig trappolni, menjen akár merre is. Azonban a gond az volt, hogy nem igazán akart menni sehova sem. A célja mi – vagy én? – voltunk. Így hiába ugrottam oldalra, a medve csak kicsit lépet ki menet közben. Te jó ég… mi a frászt kezdjek most? Nahm, asszem vacsi lesz belőlem. Fogalmazódott meg a gondolat, miközben a medve már csak pár méterre volt tőlünk. Na, most megijedtem, mégha nem is féltem. Bár tény, hogy attól a sok szartól megszabadítana, ami itt van Fairbanksben. De lássuk be, fiatal vagyok én még halottnak. De a kaszás nem válogat… ahogy ez a felbőszült medve se hiszem, hogy megfontoltabb volna.
Tényleg nem tudtam mit kezdeni a helyzettel... Illetve tudtam volna, de mivel már ismertem Eli-t, ezért már nem volt akkora kihívás, sem kedv az irányába, mint egy ismeretlen, eltévedt halandó esetében. Szóval csak unottan hátat fordítottam neki, ezzel is jelezve, hogy nem kívánatos a közelemben, pláne mert ha nem én lennék, akkor már minden bizonnyal ízekre lenne szaggatva... Fáradt sóhajt engedtem el, ködös párát képezve pofám elé, ahogy újra és újra felcsendültek a hangja. Igazán jól elszórakoztam a gondolattal, hogy vajon miféle reakciót váltana ki belőle a dolog, ha megszólalnék a fejében, vagy szimplán átalakulnék. Nos... a végtelen sok lehetőség közül mégiscsak arra tudnék gondolni, hogy menten lefagyna, vagy sikítva elrohanna... Én mindkét esetben rohadt jót röhögnék, legalábbis emberi formámban bizonyára. Viszont, sajnos akarva-akaratlanul sem próbáltam be a dolgot, pedig igazán tetszetős jelenet lett volna. Ellenben, miként vicsorogni, és morogni kezdtem rá, nem nagy meglepetésemre megint szövegelni kezdett... Ez a nő tényleg nem normális, ehhez már pszichológus sem kell, hogy nyilvánvalóvá váljon. Lemondóan ráztam meg a fejemet, természetesen számára ez nem nagyon tűnhetett fel. Már csak az kellett volna, hogy rájöjjön értem is amit mondd. Hatalmas testem kissé megemelkedett, majd hátsó lábaimra ülve dobbantottam a mellsőkkel. Noha, tudtam: ez is épp oly hiába való, mint minden eddigi próbálkozásom. Egyszerűbb lett volna, ha szimplán megtámadom, és felületi sérülésekkel engedem útjára. Valójában erősen kezdett bennem érlelődni az elhatározás ezen szele, hogy ráijesztek, neki megyek... Ám akkor megütötte az orromat a távolból trappoló talpak gazdájának szaga. Éreztem a szapora szívverést, a lábak sietős iramát, hallottam a fülemnek oly' édes; fájdalmas bőgést, amit a nőstény a párja után ejtett meg. Ám, jelenleg nem volt lehetőségem kiélvezni a perverzióm ez irányba, hiszen a vad vészesen közeledett. Két fülem kihegyesedett, tekintetem pedig még mélyebb borostyánba váltott, ahogy minden izmom megfeszült sötét bundám alatt. Ezúttal már négy lábon állva vártam az érkező tonna-donnát, támadó állást véve fel. Már nem hallottam Elionore hangját, szavait felfogni is képtelen voltam. Minden idegszálam a medvére éleződött ki, s amint az végül elénk vágódott több sem kellett... Míg a nőstény majdnem magával sodorta Eli-t, addig én már elrugaszkodva a talajtól vetődtem felé, ösztöntől vezérelve, erővel lendülve el biztos helyemről. Az állat karmai felsértették a deres avart, több irányba hullott alá a kivájt föld, por, és fűszál eső. Megpördült a talajon, egyenesen célba véve az embert, bosszúját, fájdalmát akarván levezetni rajta. Prüszkölt, bőgött, fújtatott, mint valami nagyra nőtt hisztis ovis, akinek eltörték a barbie babájának a lábát - ne kérdezze senki honnan tudok ilyeneket. Nem tudom mit miért tettem. Nem tudom, hogy Elit védtem-e, vagy a helyzetet, vagy úgy mindent egyben... Mivelhogy a mackónknak egyelőre nem rám fájt a foga... milyen kár. Szóval, egyetlen lendületes, jól irányzott vetődéssel döntöttem ki stabilitásából a nőstényt, ezzel együtt pedig mindketten hangos, puffanó csattanással értünk a földre. Agyaraim a dús bunda alá martak, egyenesen átszakítva a lüktető bőrt, a forró húst, ahol csak értem. ~ Menj arrébb bassza meg! El a fáig, vagy hazáig! Bánom is én... Na! Gyerünk! ~ szinte ordítottak a gondolataim, ahogy felzendültek Elionore elméjébe. Nem érdekelt, hogy mit hisz, nem érdekelt, hogy miként fogja fel, dolgozza fel a hangomat a fejében, de rohadtul rossz helyen volt. Ami azt illeti: kurvára. Ugyanis, miként végig martam a medve oldalát, az máris rántott rajtunk egyet, izomból próbált levakarni magáról; jelzem: mindhiába. Karmaim csontjáig mélyültek, minden erőmmel a torkát akartam elérni, ahogy közben hátra vágódott, erővel nyomva maga alá. Persze, én se vagyok már mai darab... így már az esés következében próbáltam kikerülni az esetleges palacsinta effektust. Buta maci... Ugyan sikerült félig-meddig felkapaszkodnom rá, hátsó lábaim mégis valahogy alákerültek a zuhanást követően. Nem számított, még az az éles fájdalom se, ami áthullámzott alsó végtagjaimon. Karmaim ezúttal már a képébe vájtak, majd a fejét kicsit elrántva feljebb tornásztam magam. Irdatlan üvöltés tépte a fülemet, ahogy agyaraim végül elérték a légcsöveket, és egyetlen mozdulattal reccsentették azt át, hogy az apró csontok szilánkosra roppanó hangja is hallatszott. Aztán kitéptem, úgy ahogy volt, az egész torkát, könyörtelenül oltva ki az esendő életet... Majd egyszerűen csak félreköptem a pofámba gőzölgő darabot. Tompa csend áramolt a fülembe, ahogy a légzésem erősen szakadt fel a tüdőmből, miként még valamennyire mindig a súlyos állat alatt hevert az egyik lábam. Fáradtan löktem le magam róla, oldalamon terülve el a hideg avaron. Körülöttem minden vérben úszott, akárcsak a képem, a bundám, fogaim és karmaim. Tekintetem a távolt kutatta, fátyolos ködben úszott előttem a táj, ahogy Elit próbáltam kivenni a sötétedő ég és fák alól. Éreztem, hogy itt van, de egyelőre nem láttam, így lassacskán erőt véve magamon kezdtem el kirángatni magamat a dög teste alól...
*A dobbantásra ismét csak felvontam a szemöldököm. De be kell vallanom, hogy gyönyörű állat. Bár csúnya farkassal még nem is találkoztam, pedig mások az összesre azt mondják pláne, ha véres. Mint az előttem lévő. De nem kérdeztem többet, ha az eddigieket nem értettem, akkor ezt sem fogom. Ahogy Ő sem, hogy én nem értem. Hát ez így csodás… és én mégis egy farkassal kommunikálok. Ó istenem… miért? Nah persze, majd pont válaszokat fogok kapni. Bár… akár a medve is lehet válasz, amely vészesen közeledett és hiába voltam talpon, hirtelen túl kicsinek és elveszettnek éreztem magam. És persze ostobának, hogy mindössze csak kiakartam térni az útjából. Hát nekem semmi nem elég, hogy ne mászkáljak az erdőbe? Úgy látszik nem… azonban a farkas lendületét észlelve kaptam oldalra a fejem. Barna tekintetembe ijedelem ült, ahogy az egész testem átjárta. Reméltem, hogy vette, hogy hagyja a fenébe. De nem, hát miért is tette volna? Ahogy ugrott és ösztönösen léptem egyet a farkas felé, hogy visszatartsam.* - Neee!!! * Kiáltottam rá, azonban érdekes volna, ha gyorsabb vagyok mint Ő vagy, ha megérti amit mondok esetleg a művelet közben abba tudta volna hagyni. Persze láttam, de attól még nem akartam, hogy kockára tegye azt az életet, amiért én a fél karom adtam volna. Ha vadnak születek. Rémülten láttam, ahogy a fogai a medvébe marnak… de a vér… ez most nem érdekelt. Csak tekintetemmel követtem, hogy a farkasnak ne essen baja. * - Meg egy frászt. Nem fogom itt hagyni… *Csattantam fel, de aztán csak hátraléptem, ahogy kezdett elfajulni a „birkózás”, nehogy valamelyik magával söpörjön, vagy ellökjön, és aztán bajom essen… vagyis inkább annak az izének, ami bennem élősködik. * - Jézusom… már magamban beszélek. Ez nem lehet igaz… Apámnak igaza volt, mikor dokihoz vitt kölyökként. Ó anyám… * Túrtam hátra a hajam és kissé tovább távolodtam. Ezzel a káosszal magamban. Hülye vagyok, egy farkassal beszélek és évek óta először akkor ijedek meg, mikor egy farkas van veszélyben. Kell keresnem egy pszichológust… de sürgősen. Azonban ez is kevés volt, hisz felém lendültek. Hátra ugorva estem el valamiben és úgy távolodtam tovább. Kezeimen támaszkodtam meg, már csak reflexből is, amire egy fájdalmas nyögés hagyta el az ajkaim. Na ez pont nem hiányzott. Egészen addig távolodtam, míg a hátam egy fának nem ütközött. De attól távolabb nem mentem. Tekintetem rendíthetetlenül, aggódva követték a mozdulatokat. Mintha csak egy lassított felvétel lenne ez az egész. Mintha minden egyes pillanat valamit belőlem tépne ki. Na ezért örültem annak, hogy nem voltam képes félni. De most mégis féltem, pontosabban féltettem… de hát a kettő nincs messze egymástól. Arcom mégis fintorba fordult, ahogy a Farkas kitépte a medve torkát. Valamiért vissza akart jönni a reggelim. Pedig sosem volt bajom a vérrel. Ahogy a csete-paté abba maradt pár pillanatig a lélegzetem visszafojtva néztem, hogy meg-e mozdul a farkas. S ahogy megtette egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaim és álltam fel, hogy oda menjek hozzá. Persze nagyívben kikerülve a medve mancsait mentem oda a fejrészhez, hogy kissé lehajolva nyújtsam előre a kezeim, amik remegtek és az arcom is falfehér volt. * - Segítek... szóval ne falj fel. * És ha nem tett valami kellően ellenséges dolgot, akkor megragadva a mancsait igyekeztem kihúzni a farkas kitudja hány kilóját a magam vaságyas negyvenével. A medvét meg sem próbáltam megemelni… az még tőlem is röhejes próbálkozás lenne. Najó, ez is. De ha az nem érdekelt, hogy minnél közelebb értem a gerincem és az ösztöneim annál erősebben tiltakoztak, akkor ez sem fog meghatni. * - Köszönöm… De legközelebb inkább ne tedd. Utálok aggódni… pláne, ha valaki létezéséről van szó. Szóval legközelebb inkább hagyd… Igen tudom, akkor már rég csak egy csont kupac lennék. De akkor is… Tényleg nem akarok ilyen ostoba érzéseket. Van így is bőven, a féltés és az aggódalom már csak hab volna a tortán. Éhes vagyok. * Hangom némi rosszallás vélhető fel. De most na… jobban aggódtam, mint hittem volna, hogy képes vagyok. S evidens, hogy nem magam miatt. Legalábbis számomra. Attól függően, hogy hagyta-e vagy sem közben vagy előtte állva beszéltem, míg egymaga kihúzta a lábait. Tekintetem pedig azt nézte, hogyha lábra állt, hogy nem-e sántít vagy valami. Isten ments, hogy megsérüljön a lába. Bár… gőzöm sincs, mit tennék. Még csak állatorvos ismerősöm sincs.
//Július. 19; Kértem egy fagyasztást, ha lesz időd/kedvet folytathatjuk. Ha pedig nem lesz, akkor köszöntem a játékot. //
Végre ideje volt már sort keríteni erre a kis kirándulásra, feltérképezni a környező erdős területeket. Két lábamon járom most a vidéket, először így kémlelek körbe, később jöhet majd a négylábú variáns is, hátha úgy több nyomra bukkanok. A szokásos köröket futom, mindig is így szoktam csinálni, ha ismeretlen helyre érkezem; egy nagyobb kirándulást teszek a felderíteni kívánt területen, mindent alaposan megfigyelve és megszemlélve. A legapróbb nyomok, avagy jelek is rettentő fontosak lehetnek. Alkalomhoz illően öltöztem, egy kissé szakadt farmernadrág, mit nem sajnálok, de azért még kellőképpen jól néz ki, felül pedig egy bebújós, sötétbarna kötött pulcsi. Bakancsot húztam lábaimra, ebbe tuszkoltam a nadrág szárait. Kabát a táskában pihen, ha netalán fáznék, de jelen pillanatban a sok gyaloglás kellőképpen kimelegített. A hátitatyóban mindenféle jóság lapul, a váltás ruha mellett víz és ennivaló, no és a doboz cigiről sem felejtkezhetek el, anélkül soha, sehova. Barlangokra leszek figyelmes, nem vagyok rest ott is körbeszaglászni kicsit, benézve a hűvös falú képződményekbe, elvégre nagyon is jó rejtekhelyek lehetnek, ha úgy hozza a sors. Tovább azonban nem bírom, túlságosan idegesítő válik a cipőmben cuppogó vízáradat. Igen, voltam olyan szerencsétlen, hogy totálisan beleléptem az egyik patakba. No még mielőtt bárki túlságosan bénának nézne, had tegyem hozzá, hogy a kavicson valami moszatféle, vagy mi volt, igencsak csúszóssá téve az átkelőm darabkájának felületét. Kellett nekem nem előrefele figyelni. Még szerencse, hogy gyorsan tovább tudtam ugrani és nem zúgtam bele teljesen a patakba, az még kellemetlenebb lett volna. De ez a vizes, cuppogó cipő is elég ahhoz, hogy felhúzza az agyam. Arról nem is beszélve, hogy rettentő kevés nyomra, jelre bukkantam, és ez szinte a semmivel egyelő. Dühösen ejtem a földre a táskámat egy kisebb, lapos szikladarab mellé, ülésre pont tökéletes. Ledobom magam is, nem érdekel, hogy hideg a kő, hiszen amiatt sem kell aggódnom, hogy netán felfázom. Inkább kutakodni kezdek a táskámban a cigim után. A természet lágy ölén állok neki füstölögni, de hát miért is ne? Nem egy szokványos jelenség vagyok, amúgy sem látok errefelé senkit. Pajzsom nem húztam fel teljesen, érezzem, ha netalán jön valaki. Igaz, így engem is észre lehet venni, de a dühömön kívül több nem igazán jut át a burkomon. Kattan a régi Zippo öngyújtóm, a cigi vége felparázslik, én pedig jóleső érzéssel fújom ki az első adag füstöt. Legalább ez megnyugtat kissé.
Legnagyobb örömömre ma megint jelentettek egy eltűnést a hegyekben, de ezúton kivívtam magamnak a lehetőséget, hogy ezennel én üljek otthon a valagamon, és más legyen az, akit kiküldenek. Kezdem megunni, hogy mindig én kapom a túlórázás vissza nem utasítható csodáját. Most végre a sarkamra álltam, amit már most sajnálok, elvégre eddig is megtehettem volna. Mivel szokáshoz híven ma se volt így fontosabb tenni valóm, majd csak későn kell visszavonulnom a falka rejtekébe "telihold alkalmával", addig így délután felé tehetek egy kis kitérőt, és így már le is parkolom a Camarot a turista ösvény melletti pár személyes kis parkolóban. Amióta ilyen helyekre bukkanok, sokkal nyugodtam lélekkel állítom le a kocsit. A barlangokat elég sok turista látogatja, talán ebből a célbol alakították ki kövekből, a nagyjából hat személygépkocsinak való helyet a fák rejtekében. Beriasztva a járgányt, már csattogok is felfelé a barlangok felé. komolyabb célom nincs vele, csupán múltkor otthagyott valamit a húgom, amire a közeljövőben talán szüksége lehet, és, hogy őszinte legyek, nem szeretném, ha bárki ezüst golyókkal teli pisztollyal rohangálna. A végén még kárt tenne valamelyik farkasban, aki aztán nem állna jót magáért. Így ezzel már el is intéztem egy egész hétre való katasztrófát, szóban. Úgyhogy jobban járok, hogy ha Chrystal nem volt képes feljönni érte, akkor én megtegyem ezt a nem túl fárasztó utat, remélhetőleg teljesen egyedül. Az avart, a fűcsomókat, a köveket és a lábnyomokat is jobban szemügyre veszem csak, hogy gyorsabban teljen az az idő, amit meg kell tennem a kocsi és a barlangok között. Nem sok, ennek ellenére ha az ember halálra unja magát, annak tűnik. A pajzsom szokás szerint le van engedve teljesen. ezt általában csak akkor engedem meg magamnak, mikor biztos vagyok benne, hogy senki nincs a közvetlen környezetemben. Egy idő után viszont mindig felkerül a helyére annyira, hogy legalább a leglényegesebb dolgokat elrejthessem mások elől. Nem árt az óvatosság. Felfelé haladva, egyre nyilvánvalóbbá válik számomra, hogy nem vagyok egyedül. Egy ideig csak állok az egyik fa mellett, hogy nagyjából feltudjam mérni a helyzetét az illetőnek. Egyértelmű, hogy a barlangban van. Hát persze, hogy még csak véletlenül se tudjak egyedül lenni pár percig. Megmakacsolva magam a pajzsom nagy részét felhúzom, annyira, hogy a másik csak annyit sejtsen, hogy jövök. Bakancsom buja csattogással jelzi érkezésemet, és nem is veszek vissza a vehemenciámból. Annak ellenére, hogy határozott és eltökélt vagyok, koránt se mondanám magam agresszívnek vagy dühösnek, elvégre miért lennék az, nem az én vagy a falkám felségterületén vagyok. Ám mikor elérek a barlang szájához és megpillantom az ismerős szőkeséget, elkerekednek a szemeim. - Sarah? - csak ennyi bukik ki belőlem, ez viszont elég hangosan ahhoz, hogy a barlang falairól visszhangként verődjön vissza.
Számba veszem a cigimet, amíg kioldom a bakancs fűzőit, hogy egy gyors mozdulattal rúgjam le a vízzel teli párost. Újabb füstfelhőket eregetek, majd egyik kezemben a cigivel állok neki, hogy az üresbe véve a lábbelit öntsem ki belőlük a vizet. Másik cipőt természetesen nem hoztam, felesleges lett volna cipelni; nos, most már úgy vélem, mégsem lett volna annyira. Az egyik cipővel végzek, amikor is megérzem, hogy közeledik valaki. Pompás, nagyon remélem, hogy távolról elkerüli ezt a helyet. Az egyik barlangban ülök, kicsit távolabba a szájától, de még kellőképpen a fényben. Azért fohászkodom, hogy a közeledő személy jó messziről kerülje el az én barlangomat, most nagyon nem vagyok társalkodós kedvemben és akárki legyen, jobban jár, ha messziről elkerül. Viszont úgy tűnik imáim nem kerülnek meghallgatásra, hallom a közeledő léptek, ami csak még inkább feldühít. Mélyet szippantok a levegőbe, kihasználva, hogy farkasomnak sokkal jobb a szaglása. Ismerős, amit érzek, túlságosan is az és furcsa érzés társul hozzá.. Sóhaj kél az ajkaimról, amikor meglátom, ki az aki belép. Csak a nevem kérdezi, mely visszhangozva veri kissé a dobhártyám, erre halk, mérges morrantás tör elő a torkomból. Mély levegőt veszek és visszább tuszkolom a farkas énem, nem kell most még az is, hogy ez is kiderüljön rólam, ki tudja, miféle ember a másik. - Nem, ez itt csak az élethű, arányosan elkészített, beszélő mása. Hangom ezúttal nem túl kedves, az orrom alatt motyogok, habár biztos vagyok benne, hogy Dylan is meghallja a szavaim. Nem érdekel. Igaz, hogy békében váltunk el, az első személy, akivel hosszabb ideig, normálisan beszélgettem, de most egyszerűen magasról teszek rá, hogy mit fog ezután gondolni rólam. Kezembe veszem a másik cipőmet, többet nem is szólok a másikhoz, csináljon csak, amit akar. A pajzsomat teljesen felhúztam, semmi ne jusson se ki, se be, jobb így. A kevéske víz kiöntésével foglalatoskodom, ám túlságosan dühös vagyok, így a lábbeli és a félig elszívott cigi csikk is kiesik a kezemből. Utóbbi természetesen az előbb kiöntött picinyke tócsába. - A picsába! Roppant szép, nőies káromkodás hagyja el ajkaim. Most robbanok mindjárt szét, pláne, hogy Dylan előtt szerencsétlenkedem. Nem baj, nem foglalkozom a cipővel, inkább ismét a táskámért nyúlok, hogy újabb szálat szedjek elő a dobozból, ismét előkerül a Zippo, fellángol a cigi, mélyet szippantok belőle és kifújom a füstöt. Nagyon szép látványt nyújthatok, de nem foglalkozom vele. Fő a nyugalom.
Nem is tudom, hogy mit gondoljak arról a személyről, aki minden bizonnyal az egyik barlangban tartózkodik. Már messziről érezni lehetett, és azzal, hogy valószínűleg nem vonta fel teljesen a pajzsát, egyre erősödik bennem a gyanú, hogy mi már ismerjük egymást valahonnan, még ha nem is vagyunk puszipajtások. Ahogy haladok a barlang nyílása felé, és egyre inkább érzem az illatát, elfog a késztetés, hogy fel-felmorranjak jelezvén, hogy nagyjából sikerült beazonosítanom, hogy kiről is lehet szó, tekintettel az iménti pár percre, mikor még fogalma se volt arról, hogy jövök, én nem tudtam, hogy ő itt van, szóval minden gátlás nélkül gondolkoztam és próbálkoztam... Megerőltetni az agytekervényeimet. Látszólag nincs oda a társaságomért, s bevallom én se azért jöttem ide, hogy bárkivel szórakozhassak egy kicsit, beszélgessünk és iszogassunk kedvünkre. Csak jönni menni kényszerültem ide, de valami azt súgja, hogy több lesz ebből, mint egy egyszerű "sziacsakezértjöttemdemármegyek" találka. Már csak azért is, mert nem tudja elkerülni a figyelmemet az, hogy ha nem túl hangos, de mégis hamar elkapott morgás tört fel az imént belőle. A pajzsom már akkor teljesen fel volt húzva, mikor egész közel értem a barlanghoz. Már-már reflexszerűen vonom fel, és nem is félek attól, hogy talán feleslegesen. Soha nem árt a védelem nem? Értetlenül állok a megnyilvánulása előtt, és úgy közelítem meg, mintha egy robbanni készülő bomba lenne. Fogalmam sincs, hogy mi üthetett belé, de az alapján amit érkezésemkor éreztem, nem is csodálom, ha rögtön másként reagál mint akkor, mikor először találkoztunk az Upperben. Akkor minden békés és nyugodt volt, bár akkor is volt valami kis bibi, ami azt súgta, hogy ismerjük egymást. De most még erősebb a gyanúm. Mikor elkezd kapkodni, értetlenül figyelem. - Minden rendben van? Miért vagy ilyen szétszórt? - igyekszek minden rezdülését figyelni, de azzal, hogy mindketten védőburkot képeztünk magunk körül, nem teszi lehetővé, hogy át is lássak a szitán. Így még gyanakodni se gyanakodhatok, bár biztos vagyok benne, hogy ő is érzi azt, amit én is... és akkor itt még nagy bajok lesznek. Minden esetre jobban járunk mindketten, ha megőrizzük a hidegvérünket. Nem akarom, hogy pont telihold napján szabaduljon el a pokol.
Senkihez és semmihez nincsen most kedvem, szeretnék nyugodtan ücsörögni és elszívni a cigimet úgy, hogy senki nem zavar közben. Olyan nagy kérés volna? Úgy tűnik igen.. mivelhogy megjelenik Dylan. Bár ha jobban belegondolok mégiscsak jobb, mint egy ismeretlen alak. Vagy mégsem? Mindegy, ezen felesleges őrlődnöm, mert ő van itt és nem más. Igen, teljesen máshogyan reagálok és viselkedem, mint múltkor az Upper-ben, de ilyen az élet, no és én is. Nem fogok jópofizni csak azért, mert már ismerem a másikat, az amúgy sem én lennék. Ha pedig ez az énem nem tetszik neki.. akkor így járt, legalább remélhetőleg mihamarabb elkotródik innen. Furcsa belegondolni, hogy pár napja még kíváncsian lestem a szavait és valóban érdekelt az, amit mond, most meg.. A két kérdést hallva megforgatom a szemeimet miközben egy újabbat szívok a cigiből. Jelen pillanatban ez a vékonyka kis tekercs, ami visszatart attól, hogy menten felrobbanjak. Nem is tudom, miért vagyok ilyen feszült. Ez már nem a cipő miatt van. Az csak az alapot adta meg, ez már másból építkezik. Tekintetem a másikra siklik; igen, ő a probléma forrása. Csak tudnám, miért. Mintha a zsigereimben lenne a dolog és onnan érkezne ez a furcsa érzés, mindenesetre egyáltalán nem túl bíztató. - Te meg miért teszel fel ilyen hülye kérdéseket? Nem fogok válaszolni a kérdéseire. Az első tényleg ostobaság úgy, ahogy van. Nyilván káromkodnék és viselkednék így, ha minden rendben van.. Utóbbira pedig alapból nem válaszolnék. Miért? Mert hogyan hangozna már az, ha egyszerűen a képébe köpném, hogy miattad? Amúgy sem tartozik rá a dolog. A sors furcsa fintora, hogy pont ő vele futok össze egy ilyen pillanatomban. - Ha sokáig szobrozol még ott és kérdezel ilyen ostobaságokat, akkor eskü, hogy a nyakadnak ugrom és széttéplek. Szándékos szóhasználat, szemeim merően az arcán lesik, minden reakció érdekelni fog. Ösztöneim azt súgják, ideje lelőni a nagy poént, m is vagyok valójában, mert van egy sejtésem.. Veszteni valóm úgy sincsen, ha ember, akkor csak furcsa szóhasználatnak fogja venni a dolgot, amúgy is szokták néha használni. Ha azonban ő is olyan, mint én, akkor lesz valami reakció. Én pedig pontosan erre várok…
Kezd elszállni a türelmem. Már nyomát se érzem annak a birkatürelemnek, amit akkor éreztem, mikor idejöttem. Nyugodt voltam, és nem tudott senki se gátat szabni nekem egészen addig, míg meg nem éreztem az idegennek nem mondható farkast. Csak akkor bőszülök fel igazán, mikor nem válaszol a feltett kérdéseimre semmilyen formában, sőt, még arra is képes, hogy hülyét csináljon belőlem. Hibákat hibákra halmoz, és félő, hogy hamarabb fog nálam elpattanni a húr, mint nála.. bár ahogy nézem ma jócskán kijutott neki az idegbeteg állapotból. Nem sajnálom, nekem is vannak ilyen napjaim - valószínűleg ez is közéjük fog tartozni - és engem se sajnál senki. Az első kérdését jobbára észre se veszem, van annyi önbecsülésem, hogy nem reagálok rá, inkább úgy siklok el felette, mintha ez lenne a normális. A következő viszont olyan erővel robban felém, hogy egy pillanatra még farkas íriszeim is felvillannak, s nem félek kiadni magamból egy elfojtott morgást se. Felvont szemöldökkel pásztázom a nő arcát, egészen addig, míg kínomban fel nem nevetek. A barlang sátánian veri vissza magáról a hangot, s egy nagy tömböt formálva, egy ideig csak lebeg felettünk, majd teljesen elhalkul míg a végén eltűnik, mint a kámfor. - Abba nekem is lesz egy-két beleszólásom, szépségem - morgok vissza szikrákat szóró tekintettel, miközben teszek felé pár lépést. A pajzsomat minden gondolkodás nélkül leeresztem, inkább nem kísérlem meg áttörni az övét, helyette abban reménykedek, hogy lesz olyan készséges, és megmutatja magát anélkül, hogy erőszakhoz kéne folyamodnom. Fogalmam sincs, hogy mennyire ügyes a nő, mennyi erő szorult belé, de annyi biztos, ha megkísérli, hogy nekem támad, nem leszek rest ugyan így cselekedni. Nem rendülök meg egy kis összecsapástól, már csak a ha a múltamat vesszük figyelembe. Egész életemben gyilkosként tartottak, így fapofával vagyok képes nekiesni annak, aki provokál. Nem érdekel, hogy ez a szép pofi esetleg elcsúnyulhat. Ha provokál, kénytelen lesz számolni a következményekkel. - Valahogy sejtettem már az Upperben is, hogy nem szimpla ember vagy... - jegyzem meg, miközben megállás nélkül viaskodok a fekete állattal, ki úgy törne elő belőlem, mint egy gejzír. De még nem engedek a kérésének. Várok türelmesen, a földre késztetem, hogy lapuljon meg, és tényleg csak akkor engedem szabadjára, mikor annak szükségét látom.
Tudom, hogy valószínűleg kezdek a másik idegeire menni és ha valóban olyan, mint én, elképzelhető, hogy ő is robbanni fog és még lesz itt hajtépés; vagyis bundatépés. Viszont ahogyan eddig sem, ezután sem fog érdekelni a dolog. A mai napom ilyen, a patak csak egy aprócska kezdet volt, a végső löketet maga Dylan személye adta meg. Bingó! A második megszólalásom elevenébe talál. Látom a felvillanó kék íriszeket, hallom a morgást. A kékeket látva összevonom a tekintetemet. Tudom, elég sok a kékszemű farkas, de ilyen kék.. eddig csak egyetlen egyet láttam életemben. - Állok elébe. Kihívóan villan a tekintetem. Ha a sejtésem beigazolódik és azzal a farkassal találkozom, akivel közel száz éve már megismerkedtünk, akkor ezer örömmel tépem meg a bundáját és az sem fog érdekelni, ha én is kapok tőle. Fájdalmat akarok okozni, Ethan-ért, és nekem is kell a fájdalom, hogy elterelje róla a figyelmemet. Pajzsomat viszont még egyáltalán nem engedem le. A bosszúm nem csak a vérontásról szól, sokkal inkább szeretném kiélvezni minden pillanatát, játszadozni a lakomával, úgy szórakozni vele, ahogyan a kedvem tartja. - Nahát, milyen okos vagy.. Provokálom tovább, a gúnyos él egyértelműen kivehető a szavakból és ezúttal semmiféle mosoly nincsen, mi lágyítana a szavakon. Ajkaimon is pimasz mosoly ül, tökéletesen illeszkedik a szavaimhoz. Húzom az idegeit, kíváncsi vagyok fog-e előbb robbanni, mint én. Nem foglalkozom a cipőmmel, zoknis lábbal indulok meg feléje felállva a laposabb szikláról. Az égő cigivel a kezemben lépkedem felé, kevesebb, mint egy méterre állva meg tőle, belelépve ezzel az intim szférájába. Mélye szippantok a levegőből, az ismerős szag betölti orromat, az a furcsa érzés pedig szinte szétfeszít belülről. A kék íriszek pedig.. Az utolsót szippantom a cigimből, nem törődve azzal, hogy egyenesen a képébe fújom ki a füstöt. Repül a csikk, a nedves földre huppanva alszik el a parázsló vége. Itt az ideje hát, hogy bizonyosságot kapjak állításom felől. Leengedem a pajzsom, teljesen beengedve őt. Íme, lássa hát, mit szeretne, cserébe én pedig megkapom, amire már olyan régóta várok. - Szemét állat! Morgom, cseppet sem hasonlít az eredeti hangomra, mi a torkomból előtör. Dylan is tudhatja, ez már inkább a farkasom, mint én. Hátrébb lépdelek, pillanatok kérdése, hogy a borzasom előtör belőlem. Nem tudom, és nem is akarom már visszatartani..
Szikrázó kékjeim vadul pásztázzák a nő még mindig csinos, viszont számomra egyre visszataszítóbb arcát. Lehet, hogy tényleg én okoztam neki kellemetlenséget és szomorúságot a múltba, már tisztán emlékszek rá, de akkoriban nem épp a jólneveltségemről és türelmemről voltam híres. Mindenki elkövet hibákat az életében, még végzeteseket is, melyeket legszívesebben egy életre kiverne az emlékezetéből. De mivel egy farkas hosszú életű és sok mindent kell megélnie, nem meglepő hát, hogy mindenre emlékszik, vagy a nagyjára, és a legrosszabbak még az élete végéig is elkísérik. Tisztában vagyok vele, hogy egy undorító gyilkoló gép voltam hosszú-hosszú évtizedeken keresztül, de elsősorban ez nem az én hibám. Ilyennek neveltek, és ha ellenálltam megöltek volna. Inkább nem kockáztattam, helyette tűrtem. És akkor, mikor megtörtént a baj, pont nem voltam elevenemben.... vagy épp, hogy akkor voltam abban? De mind ennek ellenére, soha nem öltem felindulásból. Mindig okot kellett adni rá ahhoz, hogy én kiforduljak önmagamból. A fiatal farkasnak nem voltellenére az, hogy nem zavartatva magát elkezdett kekeckedni. Persze tisztában vagyok vele, hogy van, hogy előrángatom bizonyos személyekből a legrosszabbat is. Próbára akartam tenni, tudni akartam, hogy mire képes. Végül csúnya vérengzés lett belőle, csak egy szavába került és már át is haraptam a torkát. Nem féltem a következményektől. Ez a következmény pedig itt áll most velem szemben. Provokál, nem fél használni a szavakat. A képembe zúduló cigi füsttel tulajdonképpen nincs semmi bajom, én magam is dohányzok, ez pont nem fog felidegesíteni. Ezzel szemben mégis felmorranok, következő szavai hallatán viszont kénytelen vagyok elvigyorodni. Úgy lóg a levegőben a szó, mintha egy ügyetlen történetíró nem is tudna jobbat kitalálni a helyzethez. Annyi mindent lehetett volna most mondani, de tőle csak ennyire futotta. - Ne félj kiengedni magadból... csak gyerünk. Mutasd azt a híres farkast, aki nem tudta megmenteni a hozzátartozóját. Gyerünk! - immáron én provokálom, s minden további nélkül teszek egy lépést látra, hogy így megfeszülve átadjam magam a közeledő ördögi lénynek, kinek úgy villannak meg a szemei, mintha magának a pokolnak lenne szorgos védelmezője. Annak idején apámat tartották a Wales-i Cerberusnak... mostanra kezdem átvenni a helyét, legalábbis a Wales-i emberek így tartják. Néhányan tisztában vannak azzal, hogy vannak farkasok a környékükön, de javarészt csak szürkék és barna árnyalatúak, arany szemekkel. Nem is meglepő hát, hogy akkor mikor megjelentem náluk, rögtön kétségbeesett jajongással hitték azt, hogy apám szelleme visszatért. Ennek ellenére itt, Alaszkában még csak véletlenül se akarom kivívni magamnak ezt az ördögi posztot, épp elég az, hogy a falka egyik végrehajtója vagyok, valamint egy farkas, akinek bár van falkája, velük él, mégis egész életében "független" marad. Legalábbis a személyes témában. Nem akarom, hogy bajt hozzak a fejükre, épp ezért nem is fogom jelenteni nekik Sarah-t. Majd ha nagyon eldurvulnak a dolgok. A méretes fekete farkas acsarogva, egymás után téve lábait halad előre a másik felé, s talán ez az első alkalom az elmúlt egy-két évtizedben, mikor első sorban nem ölni akarok, ennek ellenére agresszióról árulkodik a viselkedésem.
Az, hogy Dylan milyen volt a múltban és miért tette azt, amit tett.. nos, egyáltalán nem érdekel. Csak az a fontos számomra, hogy mit tett. Az indítékok nem érdekelnek, mert megölte azt, aki a legfontosabb volt nekem, az utolsó személyt, aki a családomhoz tartozott. Elvette tőlem, örökre. Lehet, hogy neki parancs volt, de nekem az életem volt. Ethan mindig is szerette kimondani, amit gondol, ebben teljes mértékig rám hasonlított. Ám annyira durván nem viselkedett, hogy az életével kelljen fizetnie érte. Ha jól helyben hagyják, azt még én is el tudtam volna fogadni, sőt, talán köszönetet is mondtam volna a másiknak. De így.. Nekem csak a bosszú maradt, hogy revansot vegyek Ethan-ért. Ugyan mit mondhatnék neki? Mit vár tőlem? Fogalmam sincsen.. De nem fogok őrült módjára tombolni kezdeni, hisztizve a fetrengeni a földön, netán sírógörcsben összeesni a földön. Minek vágjam a fejéhez a bűneit, amikor nagyon is jól tudom, hogy tisztában van velük. Szavaival provokál még tovább, bár őszintén szólva engem már felesleges. Dühös vagyok, bosszúm forrong bennem, farkasom pedig acsarogva áll, ugrásra készen, hogy a másikra vesse magát. - Több mint száz éve kereslek már, de most végre megvagy.. Tekintetem sárgássá változik, mintha aranyló mézfolyam terülne el a pupillák körül. Nem fogok tovább várni. Nem kell sok idő és máris a már ismert vörös-fekete árnyalatú farkas néz szembe az oly`rég látott társával. Apám vonásait örököltem, nőstény létemre nem sokkal maradok a fekete farkas alatt a termetem tekintve. Tudom, hogy erősebb nálam, de érzem, ahogyan Unulaq ereje készen áll arra, hogy vezesse mozdulataim. Elővillannak az éles, fehér fogaim, borostyánszín íriszeimben lángol a düh. Ennek ellenére mégsem fogok meggondolatlanul cselekedni, mint akinek eszét veszi a düh. Óhó, egyáltalán nem. Annyit vártam erre a pillanatra, nem most fogom elrontani az egészet. Közelebb lépdelek hát, végig figyelve a másikat. Lassan mozgok és ha ő nem támad, hát egy váratlan pillanatban fogom rávetni magamat, gyorsan, fürgén, mint akit puskából lőttek ki. Nem véletlen tartottak olyan nagy becsben a falkában. Tökéletes vadász hírében álltam, erős és mégis fürge. Most pedig végre megmutathatom, hogy mit is tudok.
Kezdőlap
