Nyugodtan ücsörög, kicsi fészkelődik néha, de ennek ellenére igyekszik csendben maradni, bár a mozgolódása olyan lehet a férfi számára, mintha elvonszoltak volna egy sziklát éppen. Idegen, idősnek tűnik, vagyis nála idősebbnek nem is kevéssel, és erősnek. Egyikkel sem törődik különösebben, mert ha a férfi nem rejtette el előle, hogy micsoda, akkor az azt jelenti, nem is agresszív. Vagy nem tud róla még, de azt akkor meg érezné a zsigereiben, az ösztöne már kongatná a vészharangot. Érdeklődve figyeli, kíváncsian, mert annyira más mint az övéik, és ez tetszik neki. A hímek náluk olyan mogorvák, kivéve Brodyt, legalábbis akikkel eddig találkozott, mind olyanok voltak, de ez a hím egészen más. A farkasa is érdeklődve "szimatolja" körbe, inkább játékosan, és érezhető, hogy egyáltalán nem tart tőle. Egészen addig csendben marad, míg a férfi nem fejezi be a játékot, és amikor rápillant, akkor szélesen elmosolyodik. -Üdv! Szépen játszol, tetszett. Ez kelta volt, azt tudom, de mégis micsoda? Nesze neked félelem, az nincs benne sehol, és még alig köszön, máris kérdez. A férfi is mosolyog, nyugodtságot sugároz, vagyis egyáltalán nem akarja elharapni a torkát. Lehet, ha azt sugallná, akkor sem ijedne meg tőle, mert valami azt súgja, hogy ez a hím sokkal közvetlenebb, mint a többi. Azzal meg minek foglalkozzon, hogy idegen? Nem ő fog háborúzni, és miért is tenné? Attól, mert más a falka, attól még lehet normális kapcsolatokat is ápolni. Szerinte. Mást meg nem kérdezett meg erről, mert minek? Attól az ő véleménye nem fog változni. -Igen, nagyon szeretek, kell is. Norina vagyok, de inkább csak Nori vagy Nora. Az ücsörgésnek vége, felpattan, és most már simán odasétál a férfihez, vidáman nyújt kezet neki, hogy bemutatkozzon és mellette foglal helyet ismét. Ha ez Brodynak nem tetszik, akkor majd közli, de nem fog válogatni azért, mert valaki más oldalon van, mint ő. -A szél nem, akkor felfújt volna, segítve nekem, de persze mindig tudja, hogy mikor nem szabad. Edzettem egy kicsit, futottam. Jó ez a terület, mert sok a lépcső, elég meredek, és a végén lehet innen nézelődni. Ez milyen síp? A farkasa még mindig játékosan "szaglászik", mert van valami fura ebben a férfiben. Közvetlen és barátságos, nem morran rá, nem is fenyegeti, pedig nem kölyök, ez nyilvánvaló. Egyszer ha nagy lesz, ezt szeretné megőrizni ő is, bár addig még hosszú az út.
A lány szavai élénken csengenek körülöttem, s meglepődök, milyen életvidám. Eddig nem igazán futottam össze ilyen érdeklődő tekintettel, vagy... vagy csak elhamarkodott vagyok? Nem hiszem, elvégre, nem ő az első farkas Fairbanksben, akivel találkoztam. Vagy csak nem elég óvatos. A pajzsa sincs fenn, bár nála ez még bizonyára nehéz feladat. Milyen kis közvetlen. Kérdésére nyugodtan válaszolok. - Köszönöm dicséreted. A dal címe The Sheenearlahi Set. Egy nagyon régi dal. Üdvözlő jobbját elfogadva nyújtom én is a mancsomat. - Üdv Nori. Az én nevem Raven. Kicsit meglep, hogy ilyen könnyedén veszi az ismerkedést, de ugyanakkor jól is esik. A közvetlenség dicsérendő, bár ostobaságnak is mondható. Nem azért, mintha bántani akarnám, egyáltalán nincs ez bennem, csak lehetne óvatos is. Eeeh... az évek. Máris elemzem szegényt. Felnevetek a szélről való szavain. Szeretem az élettel teli lelkeket. Olyankor fiatalnak érzem magam, s mintha eltűnnének a múlt árnyai a vállamról. Farkasom hagyta, hogy a másik tanulmányozza kicsit. Ő is örült a kicsinek. Érezve játékos hullámait, nyugodtságával megcirógatta a kicsit. - Dicsérendő dolog az edzés. Sosem árt. Pláne egy farkasnak. - mosolygok rá. A sípra, mikor rákérdez, a hangszerre pillantok, ami nyugodtan pihen az ölemben. Mikor rámutat, felemelem. - Ez egy Whistle síp. Hagyományos ír furulya. - mondom neki. Ujjatlan fekete pólót viseltem, s a meleg napsütés kellemesen érintette a bőrömet. Megvakartam tetovált kezemet, majd a lányra pillantottam. - Te játszol valamilyen hangszeren?
Kíváncsi tekintettel figyeli tovább a férfit, nagy valószínűséggel ha rejtette volna magát, és nem tudta volna kiszagolni, farkas, akkor azért nem rongyol ide csak úgy. Vagyis ez azt jelenti a számára, hogy a másiknak nincsenek hátsó szándékai, így miért féljen? Broderick pedig itt van a közelben, már ha nem hagyta faképnél, mert egyelőre nem tudja betájolni, hol lehet. -Örülök Raven. Mosolyogva és határozottan szorítja meg a feléje nyújtott mancsot, és valahol elcsodálkozik azon, hogy a férfi ennyire barátságos vele. Ezt eddig nem nagyon tapasztalta az övéi között, persze, hogy Raven felkeltette az érdeklődését, pláne, hogy nem titkolta a farkasát előtte. Ő sem, na de az még nem olyan egyszerű feladat neki, majd később, amikor már simán tudja felhúzni, leengedni, akkor már egészen más lesz. Farkasa befejezi az érdeklődést a "cirógatás" után, a határt nem lépi át. -Ugye? Különben sosem leszek nagy és erős, csak kis gebe, azt pedig nem hagyhatom, de imádom is. Fárasztó, de minden nap látom a fejlődést. Csillogó szemekkel válaszol, hiába végzi el amit kell, mindig ráhúz, akár külön is, hogy haladjon. Ahogy látta, ez a falkában elvárás, és minimális, igaz ettől nem fog meghatódni. Maga miatt csinálja az egészet, nem másokért. Kettétört a karrierje, tehát most bepótolja, még ha más oldalon is, mint azt eredetileg tervezte. Mégis mi a különbség? Szinte semmi, leszámítva a farkasát, akit kezelnie kell, uralnia, mert azért ez elég nagy újdonság. -Így néz ki? Már hallottam róla, pásztorfurulya, és komoly népi hagyománya van, de még sosem láttam. Te magad faragtad? Most már a hangszert is kíváncsian veszi szemügyre, de nem pofátlanul, nem nyúl hozzá, és nem is hajol túl közel hozzá. A tetoválásra is vet néhány pillantást, egyelőre csak futólag, és megrázza a fejét a kérdésre. -Nem, azt sosem tanultam, de egyszer majd megtanulok valamit. Dobon gondolkodtam, na nem az ilyen zenekaroknak lévőn, hanem olyanon, amit magam készítek el. Mint a sámánoknak van. Ez egy nagy álma, már azt is kitalálta, milyen fából lesz a káva, és milyen lesz a bőr rajta, mi fogja díszíteni. Nagyjából le is rajzolta, de azon csak ő tud kiigazodni egyelőre. Hogy fognak örülni neki, ha ezzel veri fel a szállodát, mert gyakorolni támad kedve.
Farkasom nyugodtan figyelte tovább, de nem játszott, csak nézte a kölyök ügyködéseit. - Részemről az öröm. - mondom a kézrázás után. Hallgatva szavait néztem rá. Hmm... Egy gyermek, aki örül, hogy Farkassá vált? Lehetőséget lát ebben az életében? Érdekes. Kicsit fiatalkori önmagamra emlékeztetett. Elmosolyodtam. Meglátszott rajta, hogy élvezi a munkát, ami a farkas léttel jár. Ez abból is látszott, hogy a fel-le futás után még képes volt ide jönni, és ismerkedni. És nem tehernek veszi ezt. - Látszik is az edzés rajtad. - mondom mosolyogva. A sípra nézek, aztán vissza rá. - Nem nagyon találkoztam még itt Fairbanksben zene kedvelő egyénnel. De örülök, hogy akadtam kivételre. - kérdésére felnevetek - Nem, sajnos ezt már nem én faragtam, de a díszsort, ami itt a testén van, azt igen. - mutatom a tűz és élet kelta jelképeit a hangszer testén. - Régen faragtam ilyet, de azt elajándékoztam. Már nagyon-nagyon rég. Azóta nem igazán készítettem újabbat. Tessék, fogd meg nyugodtan. A kezébe adom a hangszert, hogy fogja meg. Ha ellenkezne, a tenyerébe nyomom. - Régi múltja van az ilyeneknek. Én Írországban tündéreket fogtam a hangjával. - mondom még mindig mosolyogva. Kicsit elmélázva figyelem, ahogy vizsgálgatja a hangszert. Igen. Egy tündért fogtam a hangjával. Melissát Írországban ismertem meg, s ennek a hangszernek a segítségével találtam rá. Az emlékre szomorú mosoly tűnt fel az arcomon. - Szerintem, a Bodhran dobra gondolsz. Olyat készítettem már. A druidák dobja volt a régi korokban. De harci dobként is szolgált. Remek hangja van. Igazán zengető, és buzdító. Érdekes volt így beszélni vele. Nem vagyok a szavak bő beszédűje, de valahogy jó volt ennek a lánynak mesélni.
-Az igazat megvallva anno nem gondoltam, hogy itt kötök ki, de ha már így alakult, akkor ebből hozom ki a lehető legjobbat. Határ az nincs. Vidáman csicsereg, tényleg nem bánja, hogy változtatnia kellett a célján. Újabb kihívásnak fogja fel, a régi tudásával nem megy már semmire, így muszáj volt új tervet kieszelnie. Nagy álmai vannak, és keményen dolgozik azon, hogy elérje őket, tűnjön bármennyire nehéznek is. Szerinte nincsen lehetetlen, a korlátokat az emberi elme alkotja magának, és ezt el kell felejteni. Így tanult az Őrzők között is, és így tanul most is, ezt soha nem felejti el. Az elme mindent képes legyőzni, olyan köveket mozgathat meg vele, amiről sokan csak álmodnak. -Tényleg? Köszönöm, minden nap edzek nagyon keményen, mert nem akarom, hogy azt mondják rám, lusta vagyok, nem fejlődök és ilyesmi. Kitartó, határozott, céltudatos, és ha kell marha makacs. Nem véletlen, hogy mindig megnézi, mit írtak elő, és arra rápakol, mert nem érzi elégnek. -Ez meglep, a szórakozóhelyeken felbukkannak olyanok, akik még űzik is. Én kedvelem a zenét, de inkább csak olvastam róluk, de nem próbáltam még. Igen? Ezt ismerem, ez a tűz jele, de a másik micsoda? Mutat azonnal a másik szimbólumra, és egy dolog meglepi. Mégpedig az, hogy ezt nem Raven faragta, és amit csinált, azt elajándékozta. Mivel megfoghatja a sípot, el is veszi, alaposan megnézi, a jeleket is rajta, ahogy mindent. Milyen kézügyesség kell egy ilyenhez, bele sem mer gondolni. -Komoly? Mekkora jelentősége van annak, hogy hatlyukú? De... itt nem úgy van, mint a dobok esetében, hogy akkor jó, ha valaki saját maga készíti el? Rengeteget olvasott a különböző dobokról, amiket régen és manapság is használnak. A világdobról is látott képet, az szép rénszarvasbőrből készült, de az nem az övé, neki mást kell keresnie. -Nagyon szép munka, látszik, hogy aki készítette, igényes volt, nem hamarkodta el. Tündéreket? A viking mitológia szerint léteznek, ez tuti. De milyen tündéreket, vagy ez már nagyon bensőséges kérdés? Bocsi. Észreveszi a szomorú mosolyt, és most lehet, jobb lett volna, ha leharapja a saját nyelvét és nem kérdezősködik tovább. Nem akart ő rosszat, de ennyire kíváncsi. -Ó, többfélét láttam, olyat is, amit a kelta druidák használtak, és olyanokat is, amiket a sámánok. Mindegyiknek az volt a lényege, hogy a készítője megtalálja az ideális fát, a hozzávaló bőrt, és az sem volt baj, ha a vérével szentelte meg. Egyszer egy olyat szeretnék majd készíteni, és ha lehet, akkor beavatni. Tudom, hogy az nem egynapos munka, sőt, elmegy vele egy hét is, de annyira gyönyörű a hangjuk, igen. A hangszerboltban járt már, de ott senki nem tud dobot készíteni, nem értenek hozzá. A falkában még nem kérdezte, de nem úgy néznek ki, mint akik ilyesmivel szórakoznának. Felragyog az arca, amikor kiderül, Raven már készített olyat, és lehet, pofátlanságnak tűnik amit kérdez, de nem tudja megállni. -Raven, és ha beszerzek mindent, akkor... akkor megmutatod nekem, hogyan kell elkészíteni egy ilyet? Nem szeretném elrontani. Azok a dobok tetszenek, amik fűzve vannak, és nincsenek merevítve, meg szögelve. Minden természetes bennük. Azt, hogy hány részre osztanám? Azt nem tudom. Láttam 8 részes fűzést és olyat is, ami 4-ből állt. Csillogó szemekkel néz Ravenre, és most már a sípot is visszaadja neki, örül, hogy megnézhette. A terve ott van a fejében, majd lerajzolja szépen, csak a többivel van elakadva egyelőre. De egy olyan dob... húúú, na az a minden.
- Tudod, mostanában nem járok túl sokat a városban. - mondom kedvesen. - De ha lesz rá lehetőségem, már pedig miért ne lenne? Akkor biztosan akadok még zene kedvelőkre. Hangja kedvesen csilingel körülöttem, s én csak mosolyogva hallgatom. Kérdésére a jelre pillantok, s egy pillanatra végigfuttatom a kezem a faragáson. - Ez az élet jelképe. Az életé, mely mindenhol ott van. Benned, bennem, a fában, a levegőben. Körülöttünk. - A lyukak segítségével képzem a hangot, minél több, annál több lehetőségem van újabb hangok képzésére. Láttam már 8 lyukú indián furulyát. A hátrányuk annyi, hogy nem mindig szólnak olyan szépen. Illetve talán néha felesleges is. Úgy értem, aki igazán megtanulja a technikát, az mondjuk 6 lyukon is képes lesz játszani, és nem lyukasztja ki a hangszerét mindenfelé, mint egy sajtot. De mindez fajtától, és népi készítéstől is függ. - mondom mosolyogva. - Igazad van, az a jó, ha az ember maga faragja, készíti a hangszerét. De akad, akinek ilyenre nincs lehetősége, de képes más munkáját értékelni, becsülni. Ezt a hangszert például még Írországban készítette nekem, egy Szent Patrik Ünnepi Vásáron egy nagyon idős furulya készítő mester. Később az inasaként dolgoztam mellette, sok faragási technikára megtanított. De ezt a hangszert tisztelem, becsülöm, mert tudom, kinek a keze munkája. Kérdésére csak mosolygok, s a merengésemből ismét rá emelem a tekintetem. - Semmi gond, kérdezz csak nyugodtan. A tündér egy gyönyörű lány volt, akibe szerelmes lettem. Én a zenével, ő a táncával, s szépségével csábított el. De hogy eltereljük a témát, ismét a hangszerre fordítom tekintetem. Hallgatom, ahogy mesél. - Hallom, sokat tudsz a hangszerekről, csodálom, hogy nem tanultál játszani semmin. Mikor kérdez, csodálkozva nézek rá. Tessék? Mit kérdezett? Egy pillanatig nem is tudok mit mondani, pedig hát azért az ritka dolog. - Nori, átgondoltad te ezt? Tudod, hogy mi... - de elharapom a mondatot. Hiszen miért ne segíthetnék? Ha nem bízna bennem, nem így kezdené. Én nem akarom bántani. Nem vagyok ős, Infamia vagyok. Nem tartozom senkihez. És nem tartozom senkinek elszámolással. Pár percig csöndben ülök, aztán a kezembe adja a hangszert. Ránézek, és a szeméből lelkes csillogást vélek felfedezni. - Nori, tudnod kell, hogy én Őslakosnak készülök. Érzed rajtam a szagukat, ne tagadd. Még nem vagyok az. És később ebből bajok lehetnek, ha esetleg bárki kiszimatolja, tudod ezt? Már azon is simán kiakadnak, hogy itt beszélgetünk. A város felé tekintettem. A nap fény a lejjebb lévő havas sziklákon meg-meg csillant. Miért érzek kétségeket? Hisz csak egy kölyök. Kérdezett. Én meg hegyi beszédekkel traktálom. Mikor ránéztem, ismét azzal a lelkes szempárral találtam szemben magam. Mélyet sóhajtva, de elmosolyodva néztem szemeibe. - Tudod mit? Felejtsd el, amit mondtam. Segítek elkészíteni a bodhrant.
-Az tuti, sokan zenélnek, bár vannak akik jobban tennék, ha nem roncsolnák mások idegeit. Viszont hallottam olyanokat is, akik tudnak is, ajánlom, megér egy próbát. Kedvesen tanácsol, Raven ott fel is léphetne, megmutathatná, milyen jól játszik, szerinte nagyon nagy sikere lenne. -Értem, köszönöm, megjegyzem. Miért ez a két párosítás került fel rá? A tűz táplál, a tűz kell az élethez, és sok egyéb dologhoz is, ezt tudom, de a sípnál van valami külön jelentősége? Gondolom erősíti, na nem hátköznapi értelemben. De jóóóó, akkor aki egy hatlyukún játszik, az tényleg tud valamit. Az indián 8 lyukú furulya azért olyan, mert az ő hiedelmük szerint 8 világ létezik, nem kevesebb. Ezt a vikingektől vették át, náluk is így van. Lelkesen hallgatja Raven magyarázatát, neki az is világos, hogy nagyon sok dolgot nem talál meg leírva a könyvekben és sehol sem, és ez nem véletlen. Aki arra érdemes, az megtalálja azt, akitől tanulhat, már ha alkalmas rá. -Klassz, így egészen más, gondolom ő csak nem sima hangszereket készített. Ez nem semmi, ahhoz nagyon nagy türelem kell, és szuper kézügyesség, és a plusz. A doboknál tudom azt, hogy minden druida és sámán saját maga kell, hogy elkészítse, mert máskülönben nem működik, vagyis nem azé, aki használja. Ahogy elnézi azt a furulyát, ha az ő kezébe adnának egy megfelelő fadarabot, maximum fogpiszkálót faragna belőle, nem hangszert, bár ki tudja? Még a végén kiderül, akad hozzá némi tehetsége, de majd kipróbálja. -Ó, így minden világos. Igen, akad néhány hangszer, aminek utánaolvastam, mert érdekelt, de inkább a régi kultúrák hangszerei vonzanak. A gitár és ilyesmi nem igazán. Nálunk meg senki nem tudott róla semmit, így nem is tudtam megtanulni egyiken sem. A szerelem említésére elmosolyodik, az szuper érzés lehet, igaz, ő még sosem tapasztalta, na de van ideje rá bőven. Ahogy arra is, hogy egyszer zeneileg is képezze magát. A következő félbeharapott mondatra Ravenre emeli a tekintetét. -Igen. Át. Mi? Arra gondolsz, hogy én más falkában vagyok, mint te? Ez őt egy cseppet sem zavarja, hiszen az ösztöne nem csal, a szimata sem, és Raven nem egyértelműen őslakos, ez tiszta sor. -Igen, érzem, érzem az ő szagukat is, de nem vagy közöttük még, az is világos. De miért pont oda? Nem jössz inkább hozzánk? Baj? Baj az, hogy beszélgetünk? És ha Őrző lettem volna, akkor nem lenne baj, igaz? Mert az lettem volna, ha nem történik ez. Annak készültem Raven, Kiskorom óta, ráadásul itt nőttem fel, ebben a városban, de most látod, nem oda tartozom, mert így alakult. Benne még nincs meg az utálat a másik falka iránt, a háborúskodás meg nem is rá tartozik. Azt senki nem mondta, hogy tilos beszélgetni, arra emlékezne, de ez valahogy kimaradt a felsorolásból. Persze ha említették volna, akkor sem biztos, hogy betartja, mert azt viszont senki nem tagadhatja meg tőle, hogy akár sefteljen. -Tudod mit? Ha valakit annyira zavar, akkor azt mondjuk, üzletet kötöttünk, azt sehol nem tiltják. Elvigyorodik, megtalálja a megoldást, ha annyira szükséges, nem esik kétségbe. Mégis örül annak, amikor a férfi azt mondja, hogy segít neki a dob elkészítésében. -Köszönöm szépen. Hálásan mosolyog Ravenre, nagyon boldog, és ha eddig is azt mondta, nincsenek véletlenek, akkor most már még inkább. Azt tényleg sajnálná, ha nem találkozhatna a férfivel azért, mert más falka tagja, ennek ellenére kiskapuk mindig akadnak, és ő azt meg is fogja találni, ha rákényszerül.
Kérdései úgy árasztanak el, akár egy folyó hűs habjai. A szellő belekap a hajamba, s közben a sapkámat jobban a fejembe húzom. - Ezeket a jelképeket én választottam. Azért, mert az élethez szükséges a zene. Nekem legalábbis végem lenne, ha nem venne körbe muzsika. Farkasként pedig kissé ironikus... a folytonos, "örök" élet jelképét viselni bárhol. A tűz pedig azért, mert ezzel a hangszerrel általában táncos, vad dallamokat próbálok játszani, s régi, igen fontos emlékeim tűztáncokhoz köthetők. Erő, vadság, szenvedély... Ezek a gondolatok jutnak róla eszembe. Eszembe jutott, mikor egy ilyen tűztáncon vettem részt. Egy sikeres vadászatról tértünk haza a falkával. S Melissa ott volt mellettem. Úgy döntöttünk, a maradék időt is kinn töltjük az ég alatt. Így is lett. Mindenki lenge, nyári, lenge öltözetben, pár a párral, táncra kélt egy hatalmas tűz körül. Más boszorkány szombatnak nevezte volna talán. De nekünk, farkasoknak mit számított ez? Akkor is zengett hangunktól az erdő, hangszerem, kezeim közt csodásan hirdette a dallamokat. Melissa pedig táncolt. Nekem. Senki másnak. Nekem. Csak egymásnak voltunk, s a tűz lángjai úgy világították meg csodás arcát, mint egy mesebeli erdő hercegnőnek. Az emlékből egy újabb kérdés rántott vissza. - Oh, ezt nem is tudtam az indián furulyáról! Hmm... Látod, újat tanítottál egy olyan vén csontnak is, mint én. - nevetek. - A dobokról szólva, az első, magam készítette bodhrant én se adtam tovább. Azt eltettem magamnak. Az is már olyan öreg, mint az országút. De mai napig remekül használható. Miután a kérdés elhangzott, s ő biztos ötlettel állt elő, én csak pislogtam. Van olyan farkas, aki hasonlóképp gondolkodik, mint én? Nem, ez nem lehet! Legszívesebben felugrottam volna, s fölkapva Norit a nyakamba rohantam volna vele föl le a hegyen. - Dehogy baj! És örülök, hogy így gondolkozol! Bárcsak minden Falka így gondolkodna, mint te. A Betolakodókról való kérdésére ismét csak felnevetek. - Az apám Őslakos. Az ő vére miatt megyek/mennék hozzájuk. De még magányos vagyok, igen. Szóval az ötletedet én támogatom - vigyorodok el. Aztán nyújtom felé a mancsomat. - Nos, akkor pecsételjük meg egyezményünket. - mosolygok rá. - Segítek neked Hangszert készíteni. Te meg mondjuk segítesz nekem Fairbanks felfedezésében. Így megfelel? Ügyes kis kölyök. Nagyon ügyes. - Nincsmit Nori! Én köszönöm!
Figyelmesen hallgatja Ravent, amikor elmeséli, miért ezek a jelképek lettek a sípba vésve, a végén bólint. Ezek szerint jó volt a megérzése, hogy ezek a szimbólumok más célt is szolgálnak, nem csak díszek. -Ez tényleg így van. Tulajdonképpen a zene mindenre képes, akár gyógyítani, felvidítani is, így viszont már értem, hogy miért ez a két jelkép van rajta. Azért kérdeztem, mert láttam olyan hangszert, illetve dobot, ahol például mint a 4 elem ott szerepelt, de gondolom, akkor a gazdája mindenféle zenét játszhatott. Tűztánc? Az olyan, mint a vadászatok utáni rituálé, vagy köszönetnyilvánítás, ünnep? Erről még sosem hallott ebben a formában, érdekesnek hangzik. Olvasataiban találkozott olyannal, amikor egy-egy sikeres hajsza után megköszönték meg az istenek segítségét, de pontos leírást egyik sem adott. Milyen érdekes. -Tényleg? Pedig így van. Senki meg nem mondaná, de az indiánok és a vikingek kultúrája összefonódik sok esetben. Az ő dobjaik mind 8 elosztásos fűzésben készültek, és volt olyan, amikor 3 dob volt összekapcsolva. A 3 maga a Világfa, a 8 pedig a világok száma. A törzsek gyógyítói mind-mind használtak ilyesmit. Egyszer majd megnézhetem azt a dobot, amit te csináltál? Nem fogom meg, ígérem, tudom, hogy nem szabad. Ha egy dobot megfelelően tárolnak, vigyáznak rá, sokáig jó társ lehet, hiszen a bőr nem kopik meg rajta, csak ki ne lyukadjon. Nagyon kíváncsi arra a bodhranra, amit Raven készített, mert mindegyik más élőben, mint képeken, és sejti, hogy a férfi úgy vigyáz rá, ahogyan azt meg is érdemli. Még mindig nem érti, miért kellene gyűlölködnie, ha nincs miért? Akkor mosolyodik csak el, amikor Raven azt mondja, nem baj. -Lefogadom, azt egyik sem tudná megmondani, hogy miért utalják egymást, csak ez a megszokás, igaz? Na nem baj, nem zavar. Megvonja a vállát, a nevetésre viszont félredönti a fejét, mert ő nem viccből kérdezte azt, amit. A választ hallva viszont bólint, így már tényleg más. -Jaaaa, akkor, akkor gondolom eldöntötted már, és hülyeség volt megkérdeznem. Pedig akkor lenne egy normális hím is köztünk, én pedig nagyon örülnék neki. Viszont ha odahúz a szíved, akkor nem tudok mit csinálni. Na jó, Broderick is az, de akikkel rajta kívül találkozott... inkább nem mond semmit. Persze nem ismer mindenkit, de ezek után már az is nehéz, hogy ne általánosítson. Lassan át lehetne nevezni a falkát betolakodókról őrültekre. Tulajdonképpen illik is a csapatra, mert mindenkinek megvan a maga defektje, de ez nem baj. -Rendben. Az üzletet nem lehet betiltani, abból mindenki csak profitál. Megegyeztünk. Vigyorogva nyújt kezet ismét, ezek után aztán bárki moroghat vele, ő kérem szépen semmi mást nem tett, mint tisztességes üzletet kötött.
- Mondhatod így is. Nekünk felüdülést, tiszteletet egymás felé, és szórakozást jelentett. Volt mikor felavatási, áldozati ceremónia volt. De amilyeneken én részt vettem, ott élveztük ezeket a táncokat. És nem kellett halálosan komolyan venni. Élveztük, hogy élhettünk. Ha szeretnéd, egyszer megmutathatom nekem, milyenek voltak. Ha már egy szövetséget kötöttünk, mit számít, ha többet teszünk. Kérdésére bólintottam. - Persze, megnézheted majd. Semmi akadálya. Megjegyzésére elmosolyodok. - Igen, igazad lehet. Nem biztos, hogy tudják, miért is háborúznak egymással. Vállat vontam. Amíg nekem nem kell csata sorba állnom, vagy nem kezdenek engem üldözni, akkor minek foglalkozzam ezekkel a dolgokkal? Kicsinyes, ostoba dolgok ezek. De hát ez van. - Az igazat megvallva, nem vagyok biztos a döntésben. Meg akarom találni az apámat, régen találkoztam már vele. De ha esetleg, az Ősök közé be is vesznek, az nem fog befolyásolni abban, hogy a hozzád hasonló kedves lányokkal találkozzak. Igen, kedves volt Nori, és örültem a társaságának. S most, hogy már tudtam, hogy ő hogy gondolkodik a Falkák viszonyáról, ugyan miért legyenek kételyeim? Miután elengedtük egymás kezét, s az üzlet megköttetett, mosolyogva figyeltem őt. - Rendben Nori. Akkor azért lenne néhány kérdésem. Mikor szeretnéd elkezdeni a dob készítését? Hol találkozzunk, s hol készítsük el? Kis csöndet hagytam, aztán folytattam. - Ha gondolod, s neked úgy megfelel, én jövő héttől (bárhogyan is alakuljon) a városban szeretnék bérelni egy kis lakást. Semleges területen lesz, ezt megígérhetem. Munkakeresés miatt is fontos. Meg aztán el kell laknom valahol. - mosolyog. - Szóval, ha gondolod, akkor ott szívesen vendégül látlak. Vagy ha te tudsz olyan helyet, ahol tudunk találkozni, és nyugodtan dolgozni, akkor mondd.
Csendben hallgatja Ravent, az arcára kiül a csodálkozás és a gyermeki lelkesedés egyszerre. Olvasott ilyenekről, de olyasvalaki mesél, aki maga is átélte, és pontosan tudja, ott mi történik, vagy mit is jelent ez az egész. -Jól hangzik. Tudod, amiket a könyvekben írnak, azoknak a fele nem is úgy van, ahogyan a nagy tudósok, kutatók állítják. Áldozatiról olvastam, és olyanokról, amiket azért csináltak, hogy a vadászatok sikeresek legyenek. Ilyen felavatásiról nem hallottam még, és arról sem, amit mondtál. De ez annyira jó, mert biztos összekovácsolta a társaságot, erősítette az összetartást. Megmutatod? Megnézhetem? Nagyon érdekel. Hálás és boldog, hogy Raven nem titkolja, mit jelent egy ilyen "szertartás", és még meg is mutatja, hogy láthassa, érezhesse. Elképzeli a hangulatát, egészen más lehet, mint manapság a legtöbbje. -Köszi. Gondolom gyönyörűséges darab. Annyit még tudok róluk, hogy nem baj az, ha a kávája nem kerek, hanem kicsit tojásdad alakú, sőt, akkor az igazi. Meg azt is, hogy egy ilyen dob akkor az igazi, ha a szád elé emeled, és ahogyan beszélsz, berezonál. Ez persze nem mindenkinek sikerül, vagy sikerülhet, csak azoknak, akiknek ez az utat kell járniuk. A beavatásról viszont semmit nem talált, csak azt tudja, létezik, és ha valaki komolyan gondolja, valamint alkalmas rá, akkor meg kell tennie, máskülönben semmit nem ér az egész. Onnantól kezdve pedig a dobját senki nem érintheti, csak saját maga. -Lehet, csak a megszokás. Egyfajta versengés, hogy ki a jobb, csak kicsit erősebb verzióba, vérig. Nem tudom. Ó, így azért értem ám, de anélkül nem is találkozhatnál vele? Tudod, ha oda bekerülsz, akkor is találkozni fogok veled és beszélgetni, mert veled lehet, mert aranyos vagy. Ha mindig arra kell hivatkoznom, hogy fontos üzleti ügyben járok, akkor arra fogok. Persze így már egészen más értelmet nyer az egész, a férfi szíve miért oda húz. A család fontos dolog, egy szava sem lehet emiatt. Igaz, örülne annak, hogy ha Raven őket választaná, de teljesen mindegy végül is, ki lehet játszani a szabályokat, és meg is fogja tenni. -Bármikor, illetve akkor, amikor neked megfelel. Bőröm már van, egyedül kávám nincsen még hozzá, mert nem tudtam megegyezni magammal a méretében. A hol kérdése már egy másik tészta, mert ahol lakott, oda már nem mehet, és egyelőre a hotelben van elszállásolva. Nyugodt helyiséget pedig nem nagyon tud az épületben említeni. Felragyog az arca, amikor a férfi felajánlja, hogy esetleg nála is lehet. -Komolyan? Annak nagyon örülnék. Tudod, ahol laktam, oda nem mehetek már vissza, és én szívesen megcsinálom szabad ég alatt, akár itt is, ha úgy adódik, de gondolom azért ez nem tartozik mindenkire. Így megköszönném a lehetőséget. Munkát? Olvass hirdetéseket, rengeteget kínálnak, ha a városban jársz, akkor lépten-nyomon belefutsz. Ötletei vannak, és ha kell, akkor majd keres néhányat Ravennek, és legközelebb el is hozza. Ez a minimum, amit tehet, azon kívül, hogy természetesen nem fog üres kézzel érkezni. Eszébe jutott valami.
- Persze, ha szeretnéd, rendezek neked egyet. Igaz, hogy csak ketten leszünk, de ez nem hiszem, hogy az élményt rontaná. - mondtam. A lelkesedését látva elmosolyodtam. Hát igen, manapság a fiataloknak már nincs ilyenekben részük. A legtöbb Falka, vagy nép, elfelejtette hagyományait. Bár... ha tudnék megbízható embereket... Bár ez még messze van. Ha valóban olyan elhivatott, s nem csak most lelkesedik, a dob avatását tűztánccal fogjuk megünnepelni. - Nekem becses érték. Igyekeztem vigyázni rá az évszázadok során. S mai napig remek szolgálatot teljesít. A bodhranom volt az első a hangszerek közül, melyet saját kezűleg készítettem. Mai napig emlékeztem készítésének nehéz napjaira. A fára, a bőrre, melyeket magam válogattam, választottam. Sőt, a hozzá valókat is magam készítettem, szereztem be. Nagyon fiatal voltam még. Akkor lehettem olyan 70-es éveimben. A mintája, a vérem illatára. S a meleg lángokra. Az emlékek megelevenedtek előttem. A bodhran elkészülte után döntöttem úgy, hogy csak a hangszer készítésnek, s a zenének szentelem életemet. - Tudod, az apám mindig is Őslakosként akart tudni maga mellett. De hosszú ideje nem találkoztam már vele. De attól, mert kapok egy "bélyeget", hogy Őslakos, attól a személyem nem fog változni. Azzal fogok beszélni, akivel akarok. A Betolakodók közt is lehetnek barátaim, ahogy az Ősök közt lehetnek majd ellenségeim. És ha mindenáron bele akarnak kötni abba, hogy mit, miért teszek, egyszerűen ugyanazt fogom tenni, amit te. Fontos üzleti ügy. Ha barátokat talál az ember, az lényegtelen, hogy a másik milyen, akár nemben, bőrben, fajban... vagy épp Falkában. Elővettem a telefonomat. Néhányat pötyögtem rajta, majd oda adtam a lánynak a készüléket. - Tessék, a lakás címem, és a telefon számom. Igazán nincs mit, én tartozom köszönettel. A lakásban némi káosz még uralkodik, de ott lehet dolgozni. Ha jössz, addigra biztos kész leszek teljesen a berendezésével. Rajtad kívül más nem nagyon tudja, még az Őslakosok közül sem. Munka terén valami zenére gondoltam, néhány tippem van is már. De nem iszok előre a medve bőrére. - mosolyogtam. - Úgyhogy Nori, szívesen várlak jövő héttől a lakásban.
-Nem mondanék nemet, egészen más élőben, mint nyamvadt papíron, meg a fantázia által alkotott képeken. Az nem baj, engem nem zavar, nem kell nagy tömeg hozzá. Csupán szeretné átélni, hogyan zajlik az egész, milyen a hangulata, mi történik pontosan, mert ezt érdekesnek találja, egy olyan dolognak, amit ma már nem használnak azok sem, akiknek kellene, de hogy miért? Kizárt, hogy elfelejtsék ennyire. Azt viszont nem tudja megmagyarázni, miért kötődik ennyire a dobokhoz, ez még maga előtt is rejtély, de előbb-utóbb meg fogja találni rá a választ, mert ez nem időszakos hóbort nála, annál sokkal több. -Azt elhiszem, de szerintem mindenkinek az lenne, már aki tudja értékelni. Egy ilyen hangszer sosem avul el, ez tuti. Tényleg, azt is erősítetted jelekkel, egyébbel? Olyat is hallottam, hogy a sámánok például ásványokat porítottak, és azt szórták be a bőr alá a fánál. A tiédben is van? Persze tudhatná, hogy ezt nem fogják az orrára kötni, lévén sajátos dolog, de ilyenen is gondolkodott, és kitől kérdezhetné meg, ha nem Raventől? Pláne, hogy ő érti is, miről beszél, nem úgy, mint a többiek, akik megveregetik a vállát, hogy jól van, kutasson csak tovább. -Ugye? Na ezért nem értem én ezt az egészet. Most gondold végig. Őrzőnek készültem, őrző lettem volna, és jött ez az egész. Akkor most fordítsak hátat mindennek és mindenkinek, mert változott a felállás? Az lehetetlen, és szerintem tök hülyeség. Abszurd az is, hogy tulajdonképpen itt nőttem fel, itt születtem, és tulajdonképpen most a másik oldalon vagyok, ha úgy vesszük. Mondjuk nem zavar, szó sincs róla, mindenhol vannak normálisak, és dinkák. Na nem baj, okosan kell játszani. Vidáman vigyorog, olyan szabállyal még nem találkozott, amin ne lelt volna valamilyen rést, és ha eddig ezeket pofátlanul kihasználta, bevetve minden rafkósságát, akkor ez miért is változna éppen most? Még Broderick sem kocogott fel utána, nem is üzent, tehát akkor nem csinálhat nagyon illegális dolgot. Amikor megkapja a készüléket, azonnal előhalássza a sajátját, igaz, küzdenie kell érte, mert azért egy edzőcuccban azt megtalálni... nem egyszerű feladat. Miután sikerrel jár, gyorsan bepötyögi a telefonszámot és a címet is, külön mentve, olyan jelölésekkel, amit csak ő ért, aztán a saját számát keresi elő, és mutatja Ravennek. -Köszönöm, ez pedig az én számom. Ó, segítek a káoszt átláthatóvá tenni, az nem probléma, de nem zavar, ha akadály pályázni kell dobozok között, vagy éppen mászni. Ha zenére gondoltál, akkor a pub-okat ajánlom, van az O'Connors, a Golden Wolf, a Snows in Hell kocsma például, ezekben tutira akad meló. Oké, köszönöm szépen, ott leszek, előtte viszont telefonálok, hogy ne érjen meglepetésként. Pedig mekkora buli lenne, ha egyszer csak becsöngetne, aztán kiugrana a fal mögül, hogy meglepetéééés. Na ezt nem fogja megtenni, most biztosan nem, előbb mindenképpen jelzi az érkezését.
- Az enyémen is vannak minták, igen. Magam tervezte mintákkal. Majd megmutatom, ha ott lesz az ideje. A bőrébe holló madarak tollát rejtettem. Talán kissé álmodozónak tűnik. De ha ott leszünk, el fogom mesélni, miért ezeket tettem. Hallgatva szavait néztem lelkes arcát. Fiatal hullámaiban úgy éreztem, én is fiatallá válok. - Örülök, hogy egyféleképpen gondolkodunk. És örülök, hogy akad, aki szereti megszegni a szabályokat, vagy legalábbis keresni alóluk valami kibúvót. Megvártam, míg befejezi a telefonnal való ügyködést, s elmenti az adataimat. Utána én is néhány kóddal, és írásjellel elmentettem az ő dolgait. Ajánlatára ismét csak felnevettem. - Oh, köszönöm, hálásan venném. De első sorban hangszert jössz készíteni igaz? Igen, a Hell-ről már hallottam, oda valószínű, hogy be is fogok nézni. Amúgy, bármikor jöhetsz jövő héttől. Szeretem a meglepetéseket. Bár ha szólsz, akkor lehet, nem csak egy szál alsó gatyában foglak várni. Hajlamos vagyok az ilyesmire. Eltettem a telefonomat. Kezembe vettem a sípomat. - Figyelj csak, mutatok valamit. Biztosan tetszeni fog. Csak arra kérlek, ne félj. S ha esetleg táncra kelnél, ne fogd vissza magad. - vigyorodtam rá. Megvártam, míg figyel rám, s aztán a szemébe néztem. Felhasználva vérem képességét az elméjébe vittem néhány emlékképet. Szemem kék színbe vált, s Nori egy sötét erdő közepén találta magát. Dobok hangja szólt a messzeségből, s az éjszaka csendjét egy éles síp hangja szakította fel. Saltatio Vita ! hallatszott a fák közül az emberek hangja, s a csörtető, futó léptek zaja, mely egyre inkább közeledett a lány felé. Farkasok rohantak el mellette, s utánuk néhány ember, hangszerekkel a kezükben futva. Norit vitte a kép, s szállt az alakokkal. A dallamok egyre erősödve hangzottak a fák mélyéről, egyre élettel telibbé varázsolva a környezetet. Mikor kiértek a fák alól, egy gyönyörű, zöld tisztásra értek, melyet beragyogott a holdvilág. Nori egy csoport farkast láthatott, s köztük embereket, akik közt ott állt félmeztelenül Raven, sípjával élénken előhívva a dallamokat. A farkasok az emberekkel táncra perdülve kört alkottak, s a dallamokra táncra, játékos mozdulatokra perdültek. Egy nő bodhranon játszott, s Raven elé állva táncolt, hívogatóan felé, majd ellépett, s pördült, észveszejtően verve a ritmust. Egy másik férfi gitáron játszott, megint más pedig buzukkival fújta a rikoltó, mély hangokat. A farkasok, s emberek körbe-körbe táncoltak, a holdvilágnál olyan gyönyörűnek hatott az egész, mintha fényes nappal lett volna. A kör közepére belépve Raven fújta a dalt, s a nő vele szemben táncolt, nyelvét néha ki-ki öltve, nevetve forgott, s játszott. Az erdő zengett az ünnepléstől, fantasztikus mámor vette őket körül,l mintha megszűnt volna minden, és mindenki. Az utolsó hangra azonban, hirtelen megszakadt a kép, eltávolodott Noritól, s ismét ott ült a padon Raven mellett, aki épp elemelte ajkaitól a sípot. Mosolyogva nézett a lányra, szeme ismét mély barnán csillogott rá. - Remélem tetszett. Bár nem tűztánc, de kezdésnek megfelel? - reméltem, hogy nem ijesztettem meg, s lelkesedését még inkább megszilárdítottam ezzel.
-Te magad tervezted? Az olyan, mintha a jeled lenne akkor, ugye? Tippelhetek? A holló szeme, a látása, vagyis képes távolról látni a dolgokat, mintha kívülálló lenne, és a keltáknál is szent állat, arra utal, hogy a szellemi világ és az emberek között egy összekötő kapocs szerepét töltik be. Illetve az alakváltás is fontos, mert az igazán nagy tudásúak képesek az alakváltásra, és az egyik ilyen állat pont a holló. Lehet, téved, de Ravenből kinézi, hogy képes ezekre a dolgokra, hiszen nem fiatal, és ha készített saját dobot, használta is, akkor abból egyenesen következik, hogy nem járatlan a spirituális világban. Sőt... sokkal többet tud, mint azt bárki is sejtené róla. -Én is. Azért nem szeretem a szabályokat, mert azok korlátok. Az emberek pedig eleve építenek maguknak, és soha nem tudják meg, mire lennének képesek, ha azokat ledöntenék. Szerintem nincsen határ, bármeddig lehet fejlődni, csak akarni kell, és tanulni. A szabályok ebben akadályoznak csak. Ezt tulajdonképpen mindenre érti, és ezért keresi mindig a kiskapukat. Persze felfogta azt is, hogy valamikor a veszélytől óvja megy az ilyesmi, na de ha nem tapasztalja meg, milyen az a veszély, soha nem fogja tudni átlépni az árnyékát. Raven kijelentésére neheztelően pillant fel rá. -Attól még belefér az, hogy segítsek. Nem törik le a két kis karom, ha egy dobozt megemelek, vagy arrébb teszek. Tényleg szívesen teszem. A hangszer... én ezt nem így nevezem, mert az a dob sokkal több, mint egy hangszer. Tudom, hogy sokan csak egy dobot látnak benne, de én nem. Ahogy ez a síp is sokkal többről szól. Azért nem ijedek meg az alsónadrágtól, de nem szeretnék illetlen lenni. Igazából ezt nem is tudja elmagyarázni, de talán nem szükséges, mert a férfi így is érti, mit akart kihozni ebből az egészből. Tényleg lehetetlen megfogalmazni, valaki vagy tudja, vagy nem, ez belülről jön. Az alsónadrágon nevetni kezd, vizuális típus, azért elképzeli a jelenetet, amikor tényleg meglepetésként jelenik meg, és Raven abban nyit ajtót. Vicces. Amikor azt mondja, mutat valamit, kíváncsian fordul felé, és nem kell figyelmeztetni arra, hogy ne féljen, azt nem szokott. Nem lehet félelmetes, amit mutatni akar neki, ebben egyszerűen biztos, pláne az utolsó mondat után. Aztán hirtelen egy erdőben van, emberek és farkasok rohannak el mellette, aztán már egy tisztáson, ahol valami örömünnep veszi kezdetét. Síppal, dobbal és egyéb hangszerekkel, nem kell hozzá semmi más, ez így teljes. A hold fénye mindent megvilágít, és olybá hat az egész, mintha ide illetéktelen be nem tehetné a lábát. Az a legdurvább az egészben, hogy olyan érzése van, mintha ezt ismerné, pedig még sosem találkozott ilyesmivel. A hangulat leírhatatlan, az a felszabadultság a felhőtlen öröm, ami mindenkiből árad, magával ragadó, és igen, tényleg igaz, a tánc az élet. Ez nem más, mint maga a szabadság, felemelő, tényleg örömteli, és olyan, mintha ennek az egyvelegnek az összességét ünnepelnék hatalmas szórakozással. A kép viszont megszakad, és ezt sajnálja, mert szívesen nézte volna még őket, annyira gyönyörű volt. Ragyogó arccal néz a férfire, és bólogatni kezd. -Raven, ez nagyon jó volt. Köszönöm. Tudod mi a furcsa? Sosem láttam ilyet még, de valahonnan mégis ismerősnek tűnt. Nem hogy nem ijedt meg, de lelkesebb mint valaha, és eddig sem volt éppen rosszkedvű, de ez igazán feldobta a hangulatát mára.
- Igen. De őszintén bevallom, jó időbe telt, míg megterveztem a mintát. A holló pedig, egész életem során végig kísért. Néveben, lélekben... A vállamon lévő három holló mintájára böktem, melyek a fa ágai közt alkották körüket. - Ezt is én terveztem, ahogy mindegyik mintámat. De sok időbe telnek, ilyen téren mindig a maximalitást igyekszem nyújtani. Jól tudod a holló jelképéről a dolgokat. Okos vagy, és ez remek dolog, pláne ilyen téren. - Legalább te sem vagy a rablánc híve. Ez dicséretes dolog. Mosolyogva néztem Norira. - Rendben, ha ragaszkodsz hozzá, hagyok neked néhány kibontatlan dobozt. Nos igen... Nem is hangszerek egy idő után... Hanem társak. Életed részeivé válnak, a lelked kifejező eszközei és segítői lesznek. Ez a legbecsültebb, s legszebb dolog egyben bennük. De aki igazán tudja ezt, szavak nélkül is tudja. Érti, miről szól ez. - a kezemben tartott sípra néztem. - Igen, ha szólsz, akkor nem valószínű, hogy az alsónadrágom áldozata leszel. - mosolyogtam rá. Hallgattam Nori nevetését, s igen kellemesen csengett lelkem számára. Mikor szemem kékre váltott, s hagytam, hogy átjárják az emlékek a lányt, csak játszottam. Úgy, ahogy az emlékekben. Eluralkodtak az emlékek rajtam is, a zene felpezsdített, de nem engedtem a lányt kizökkenni. Mikor azonban abba hagytam, s elemeltem sípomat a számtól, egy olyan tekintettel találkoztam, mely melegséggel töltötte el érzékeimet. - Örülök, hogy tetszett Nori. Azt hiszem, minden lélek mélyén ott van ez a tánc, amit most mutattam neked. Van aki retteg tőle, s van, aki olyan, mint te. Befogadja, vágyik rá. Ez az ősiség, az, hogy honnan eredünk. Manapság sajnos inkább rettegnek tőle, vagy egyáltalán fel se ismerik. Eltettem a kis bőrbatyujába a sípot, majd felálltam. Egy darabig a város távlatait fürkésztem, aztán a lány lelkes tekintetébe néztem. - Mennem kell kis hölgy. De várni fogom a hívásodat. - rákacsintottam, majd kedvesen megsimogattam a fejét. - Addig is vigyázz magadra! És a mielőbbi viszontlátásra! Megvártam, míg ő is elköszönt, s utána elindultam lefelé a lépcsőkön. Dúdolászva, könnyedén vettem a fokokat. Egy újabb lélek, egy újabb élmény...
// Köszönöm a játékot! Várom akkor, hogy hol folytassuk! //
-Ó, azt nem csodálom. Ha úgymond a saját jeledet alkotod, akkor az nem két perc, és az is lehet, hónapok múlva is úgy érzed, nem az igazi, alakítasz rajta. Azt nem csodálom akkor. A tetoválásra pillant, szépen kidolgozott, az biztos, így pedig érti is, miért az van odatetoválva. Soha nem értette azokat az embereket, akik mindenfélét magukra varrattak, de nem gondoltak arra, hogy évekkel később változnak, akkor már nem lesz jó az a tetoválás. Egyszer majd ő is szeretne egyet, de olyat, ami ő maga, és soha nem lehet megbánni. -Valamiért mindig érdekeltek a régi kultúrák, az ősi tudások, és ezeknek igyekeztem utánajárni. Persze sokat nem találtam, mert vannak, amiket nem lehet leírni, illetve nem is szabad. Ugyanolyan mosollyal néz Ravenre, ahogy a férfi rá, és bólogat. Bizony, ő sem szereti a kötöttségeket, abba egyenesen belehal. A szabadság a mindene. -Rendben, de akkor tényleg maradjon egy. Aha, ezt nem is kell és nem is lehet magyarázni. Amikor feljöttem, akkor láttam, hogyan fogod a sípot. Hát nem úgy, mintha simán csak zenész lennél, egyszerűen olyan volt, mintha eggyé olvadtál volna vele. Játékosan csípőre vágja a kezét, mert megígérte, és tényleg szívből teszi, tehát egy dobozt ténylegesen szeretne kipakolni. Mikor felért az utolsó körben, és meglátta, hogy Raven hogyan játszik, azért is ült le egyből, nem csak azért, mert meglepte, hogy a férfi nem rejtette el előle a farkasát. Mivel nem illetlen, persze, hogy telefonál Ravennek, mielőtt megérkezik, ez a minimum, de nem fog szívrohamot kapni, ha a férfi kényelmes öltözékben lesz. Viszont az élmény amit átélhetett, az neki maga volt a csoda. Képtelen letörölni arcáról a lelkesedést, de nem is akarja. -Félnek? Ettől? Azért, mert nem mernek szembenézni a múltjukkal? Ó, nagyon sokan vakon járnak a világban, semmiféle jelre nem figyelnek fel, és így is halnak meg. Ez a baj. Ezzel egyetért, ő nem fél, neki már kiskorában is furcsa volt sok minden, a kíváncsisága pedig elég erős volt ahhoz, hogy maga menjen utána. Van, amit még nem fejtett meg, de úgy fogja fel, nem jött el az ideje. -Rendben, nekem is, azt hiszem. Csörögni fogok, és te is vigyázz,, ne legyen bajod. Szia! Vidáman köszön el Raventől, mosolyogva figyeli, ahogy lesétál a lépcsőn, aztán felkapja a fejét. Brodericket ugyan még mindig nem érzi, de legalább üzent, tehát el is iszkol abba az irányba, ahonnan az érkezett. Ha letolás jön, nem zavarja, örül annak, hogy talált valakit, akivel megértették egymást úgy is, hogy elméletben nem egy oldalon állnak.
//Én is köszönöm. Szerintem akkor Raven lakásán. //
Túl keményen fekszem rá a deszkára, ahogyan a körfűrészbe tolom. Hangos reccsenéssel adja meg magát a testsúlyomnak, a por és a szálkák fel-felrepülnek a levegőbe, a fűrész zúg és úgy metéli a lapot, mint az éhező koldus a kenyeret. Idegesen szakítom ki a kárba ment anyagot a fűrészlapról és egy egészen művészi mozdulattal vágom a sarokba a két léccé vékonyult fahusángot. Kezdhetem újra. Ez már a harmadik volt ma. Nem tudom, mi van velem vagy hogy milyen változások mennek végbe rajtam. Amióta történt az a verekedés Ashley-vel és amióta megtudtam, hogy mi történt Masával, állandóan feszít a mellkasom és fojtogat a sírás. Letámaszkodom az asztalra, mély, ziháló lélegzetvételekkel próbálom nyugalomra inteni magam, mielőtt nekiállok megint. De már amikor az új, még egyelőre egészben lévő deszka felé nyúlok, mindennek annyi. Megragadom és megfordulnék a tengelyem körül, de a kézfejem közelebbről is megismerkedik a körfűrész fogaival. Fájdalmasan üvöltök fel, a bal kézfejem külső oldalából pedig megered a vér, sebesen, mint egy friss patak. Kiejtem a kezemből a deszkát, belerúgok a fűrészgépbe, és anélkül, hogy rendet akarnék csinálni, kikapcsolom a gépet és úgy trappolok ki a műhelyből, mint aki ölni készül. Még az ajtót is bevágom magam mögött. Ahogy haladok, az egyik fiatal falkatag, aki megérezte a vérem szagát, felém siet, s megkérdezi, mi történt. Válasz helyett egész egyszerűen meglököm a mellkasánál, szerencsétlen pedig a földön köt ki. Nem tudom, mi van velem, de ha egy kicsit is észnél lennék, a normális felem biztosan baromira szégyellné magát.
Valahol az erdőben...
Fogalmam sincs, merre tartok. A fejemre húzom a fekete pulcsi kapucniját. Csak haladok lefelé a hegyről sebes és kemény léptekkel és érzem, hogy az arcomon lefolyt könnyek mentén csíp az arcomba vágó szél. A farkasom is nyugtalan, én is az vagyok. Hébe-hóba rávágok a fák törzsére, vagy éppen dacos és sértődött gyermek módjára rúgom fel a port. A vad léptek egyre gyorsabbá válnak, mígnem azon kapom magam, hogy már futok. De hová? És mi elől? Ha követ is valaki, nem vagyok olyan állapotban, hogy ez feltűnjön vagy éppen érdekeljen. A pajzsom is felhúzom, ettől pedig csak még inkább forr bennem valami fekete szutyok. Lihegve lassítok le, amint meglátom, hogy véget ér előttem az út, és csak egy hatalmas szikla mered a horizont felé. Hát persze, hogy fellépek rá és addig megyek,amíg nincs tovább. Lehunyt, könnyes és a kevés alvástól meglehetősen karikás szemekkel állok meg, és hallgatom a semmit. És abba a semmibe a szívem lüktetése tölt némi életet. Na de milyet? Olyat,ami tele van hazugságokkal. És dühvel. Ökölbe szorítom mindkét kezem, szorosan a testem mellé zárva. Az elmúlt időben kétszer is kudarcot vallottam. Darren csalódott bennem, Masako pedig farkas lett, pedig ígéretet tettem neki, hogy megvédem. És már arra sem vagyok elég, hogy egy nyomorult falapot minden gond nélkül ketté tudjak fűrészelni. Olyan, mintha egy vastag de annál élesebb cérnát rántanának meg a gerincem mentén, valahol a gyomrom magasságában. Kétrét görnyedve üvöltök fel hosszan és kétségbeesetten. Aztán pedig csak a saját visszhangomat hallgatom, ahogyan elveszik az alattam elterülő völgy fái között. És úgy érzem, hogy egy örökkévalóságig tudnék itt állni és csak a kormos felhőket nézni. Aztán pedig kővé dermednék és szoborként vigyáznám az erdőt.
Mi a... Homlok ráncolva néztem végig a rendetlenül, szanaszét hagyott holmikon és a tönkretett alapanyagon. Vérszagot éreztem, s nem is kellett sokat keresnem, hogy a pillantásom rátaláljon az áruló foltokra a körfűrésznél. Áucs! Eredetileg azért jöttem, hogy közöljem vele, egy komplett ovis csoportnak kell kisszékeket, ágyakat meg egyebeket "legyártanunk", ami nekem külön élvezet volt, szerettem az aprónépnek dolgozni. Ám ahogy a terepet elnéztem, ebből ma nem lesz meló. Sietve hagytam el a műhelyt, hogy minél előbb megkereshessem, egy darabon a vérfoltok, meg egy fiatalabb farkas útmutatása navigált. Jamie fellökte és indulatos volt? Mi a fene van vele mostanában? Azt hiszem, kezdtem komolyan aggódni. A vége szagát követtem, a nyomait lestem, és örültem, hogy hiába minden pajzs, amihez valaki hozzáér, ott bizony szagnyomot hagy, ha nem is túl erőset, de pont annyit, hogy nekem elég legyen a követéshez...
Erdőben
Rohantam a fák között, olykor megálltam, a levegőbe szagoltam, füleltem. Ha valaki ideges, nem törődik azzal, hogy csendben közlekedjen. Minden érzékszervemet Jamie megtalálására állítottam, miné előbb rá akartam bukkanni, még mielőtt valami szamárságot csinál. Elég volt arra az esetre gondolnom, mikor Ash-re támadt, hogy ne legyek afelől száz százalékig biztos, hogy a nyugodt, csendes farkasa megóvja a hirtelen felindulásból elkövetett baromságoktól. Te jó ég, a KisFarkas és a felindultság! Fene ebbe a nyavalyás hóba is, hogy elolvadt, sokkal könnyebb dolgom lenne! Bár a sebesülésének hála így se kellett olyan veszettmód megerőltetnem magam. Akkor lassítottam le a futásom lépésekké, amikor a fák közül feltűnt az alakja, s hirtelen megálltam, mikor felüvöltött. Egy végtelenül hosszúnak tetsző pillanatig csak álltam, néztem a hátát, ami... jóval szélesebb lett, mint mikor megismerkedtünk, és mélyen magamba zártam kiáltását. Nem próbáltam konkrét nevet adni az érzéseknek, amiket abból hallottam ki, s amikre válaszképp az én lelkem is rezignált. Egy csapat madár riadtan rebbent fel, valahol a távolban szarvas bőgött. - Szeretném azt hinni, hogy csak az engedetlen faanyag kergetett idáig - léptem ki a fák öleléséből, zsebre tett kézzel, s halványan, kissé szomorkásan elmosolyodtam. A farkasom érezte az övé nyugtalanságát, mint még soha eddig, s ez mind neki, mind nekem különös volt, Jamie nem egy feszültséggóc, ami bármikor robbanhat, ez... egyáltalán nem megszokott tőle. - Csúnya seb - intettem fejemmel a keze felé. - Három tönkretett falemez, egy véres körfűrész és totális rendetlenség. A szobám szokott így kinézni, nem a műhelyem - mondtam, de a hangomból érezhette, hogy egyáltalán nem haragszom, vagy neheztelek emiatt, inkább aggodalom csendült a szavak mögött. - Látom és érzem, hogy valami nagyon nincs rendben, Jamie - léptem közelebb és ha hagyta, akkor egyik kezem a fejére tettem, a simító mozdulattal pedig lehajtottam a kapucnit. - Elmondod? Kissé oldalra biccentettem a fejem és mélyen a szemébe néztem. Tupilekre de zavaros volt a tekintet, ami rám meredt! Ennek ellenére nem erőltettem, ha ezzel inkább egyedül birkózott volna, nem fogok a sarkában loholni, mint egy elcseszett szárazdajka, de nem rejtettem véka alá, hogy azért valahol nyugtalanított és aggasztott a viselkedése. És nem azért mert a mentora voltam és ez a munkám.
Az, hogy nem állok készen a nagybetűs Életre, abból is eléggé nyilvánvaló lehet, hogy Darren jelenlétét csak akkor vettem észre, amikor valahol megszólalt mögöttem. De nem rezzenek össze tőle. A farkasom sem kushad, még csak a füle botját se mozdítja. Csak lehajtom a fejem, még mindig háttal neki, é az alvadt vértől bebarnult kezemre tekintek. Nem válaszolok. Persze, amikor sorolni kezdi, hogy mit sikerült csak ma elrontanom a műhelyben, bármennyire is lehetne érezni a hím hangján, hogy nem komolyan azért jött ide, hogy leszidjon, azért mégis eléggé rosszul esik. Rá is harapok a saját fogaimra annyira, hogy az állkapcsom is belefeszül. - Akkor inkább rúgj ki. Nem érdekel. Szokatlanul mélyen és komolyan hangzanak ezek a szavak, ráadásul még rá is nézek Darrenre. Egyenesen a szemébe, ahogyan tanította. Mindeközben olyan dolgok cikáznak a fejemben, hogy nem érdekel, ha megver, megüt vagy megöl... Ha ő nem ismer rám, nem csodálkozom - mert én sem magamra. Hát, jól látja. Úgy nagyjából semmi az ég világon nincs rendben velem, és úgy érzem, hogy a körülöttem tartózkodókkal sem. Masa farkas, az nagyon nincs rendben. Darren egy idióta kis szukát nevelget, szóval gondolom, hogy nála sincsen minden a helyén. A hülye kis szuka létezése sincs, ahogyan én sem vagyok, mert nem csak a kezemen tátong egy seb. Úgy érzem, hogy az egész lényem egyetlen, hatalmas sérülés. Ja, arról meg ne is beszéljünk, hogy ugyebár megint sikerült rávilágítani arra, hogy a munkámat se végzem megfelelően, plusz a szavamat sem tudom betartani. Ahogy finoman lesimítja a kapucnit, csak elrántom a fejem, de ettől még a szövet hátrahanyatlik, szabaddá téve az izzadt és kócos fürtjeimet. - Mit kéne elmondanom...? - bukik ki belőlem remegő hangon egy rövid és keserű nevetés - Szerintem pontosan tudod, hogy mekkora hibát követtél el, amikor odajöttél hozzám a bisztróban. Tárom szét a kezeimet és szembefordulok Darrennel. Az elkeseredettség olyan dolgokat mondat ki velem, amiket máskor soha nem mondanék, mert nem érezném őket igaznak és nem is mernék magamnak megengedni efféle szóhasználatot. - Ez... Nem az én helyem Darren! Nem csak a falka... Ez a világ. A farkaslét... Nem vagyok rá való. Ahogy beszélek, a szemeim akaratlanul is megtelnek könnyekkel, a szám sarkában pedig összegyűlik a sírástól átlátszó és nyúlós nyál. De ez legyen a legkevesebb. - Ölni tudnék. Érted?! Semmire sem vágyom jobban, mint... minthogy széttépjek valakit. Egyedül vagyok. Dühös vagyok és Masából farkas lett, és én nem voltam képes megvédeni, ráadásul napokig még Te sem mondtad el, pedig tudtad, mi történt. Igen, vádaskodom. Persze az nem jut el az agyamig, hogy ennek igenis jó oka volt és mindenki, aki előttem hallgatott a dologról, az nekem is és Masának is csak jót akart. De engem most csakis a sértett büszkeségem érdekel, az észérvek nem. - Futok. Minden áldott nap átfutom az erdőt... - teregetem ki a lapokat remegő hangon - De mégis miért? Vagy egyáltalán hova? Ahogy telik az idő, egyre kevesebbnek érzem magam. Nem látom az utat... Amikor... amikor valami elkezdődik, és már azt hiszem, hogy minden jó, az élet mindig beletapos a földbe. Ezért higgyem el, hogy "egyszer majd jobb leszek"? Azért, hogy a kölyköd is lábtörlőnek használjon, azért, hogy még egy EMBERT se legyek képes megvédeni egy pár hónapos kölyöktől? Hát tudod mit Darren? Basszátok meg az ígéreteiteket! Sosem káromkodom, mert azt nem illik. És sosem állok le bőgve üvöltözni egy háromszáz éves hímmel. És úgy egyébként is... Én sosem szoktam kibukni. Csak tűröm,tűröm és tűröm, aztán szép lassan a saját lényembe építek mindent, amit elnyomok. A farkasom idegesen rázza a pajzsom ketrecét, és most... Most valóban szeretnénk nekimenni akár még Darrennek is. Vagy bárki másnak, akinek fáj. A szarvas vagy a medve nem elég. Ők nem sírnak és nem emlékeznek, ahogyan az emberek és a vérfarkasok. Talán csak azt akarom, hogy valaki értsen meg. Hogy valakinek ugyan úgy mardossa a tehetetlenség a szívét, mint az enyémet. És ha ehhez az kell, hogy megharapjam vagy megkarmoljam, akkor megteszem, bár gyanítom, hogy csak a töredékét tudnám átadni annak, ami bennem van. Jamie jó, Jamie megérti, ha például Darren nem ér rá, mert a kölykét neveli vagy mert Ikkumáskodik. Csak az a baj, hogy az a valaki, aki most a sziklán üvöltözik Darrennel, az nem Jamie.
A szemöldököm olyan magasra szaladt, hogy majdnem eltűnt a hajam alatt. Nem érdekli? A mindig lelkiismeretes, mindig mindenkinek megfelelni vágyó Jamie-t nem érdekli? Azt hiszem, itt esett le igazán, hogy komoly a baj. Arrébb rántotta a fejét, én pedig értettem a cseppet sem burkolt célzást, úgyhogy egyelőre visszasüllyesztettem a kezem a zsebembe. - Hibát? - ismételtem meg csendesen, de nem tudtam egyelőre többet mondani, az arckifejezése belém fojtott minden szót, utána pedig úgy voltam vele, hogy nem szakítom félbe, adjon ki mindent, már ami a lelkét nyomta. A végén pedig ott álltam és nem tudtam volna körülírni normálisan, mi játszódott le bennem. - Ez minden? - kérdeztem némiképp erőltetett nyugalommal. - Akkor most hadd mondjak el én is néhány dolgot. - Közelebb sétáltam hozzá, de nem álltam meg, keselyű módjára köröztem körülötte. - Ölni tudnál? Szép. És azzal mi változna? Masako ember lenne, Ash-t sose ismerem meg, a baleset sosincs, Masát nem támadják meg? Vagy te ott tudnál teremni? Jamie, nem tudsz mindig ott lenni, mindenkinek megvannak a fizikai korlátai, akármennyire is szeretnénk megtartani az ígéreteinket. A lány él - álltam meg a egy pillanatra előtte -, érted ezt? Az ígéreted a beharapásával lehet, hogy "meghalt", de ő él! Szóval most a saját szavaidat siratod? Ahogy tetszik... - Folytattam a járkálást. - Ashleyt nem ismered, így nincs jogod elítélni, különben is, tudtam a hajbakapásotok óta még csak össze se futottatok, arról meg végképp nem tudok, hogy ne lenne jobb elfoglaltsága, mint téged a földbe döngölni, saját magadat száműzöd oda a kishitűségeddel. A hajamba túrtam és megálltam a szikla peremén, Jamie mellett, de az ellenkező irányba nézve, fordulva, mint ő. - Túl... szigorú vagy magadhoz, a helyzetedhez. Tudom, milyen rossz, ha nem válthatod be az ígéreted, de ezen keseregni annyi, mint magadat sajnálni. Amíg az a lány él, neked folyamatosan van lehetőséged bizonyítani előtte, megvédeni. Mindentől úgyse tudod, de nem is kell. Már a falka tagja, többen is vigyázunk rá, és amúgy se tesz jót senkinek, ha burokban nevelkedik. Megfordultam és ismét úgy helyezkedtem, hogy szemben állhassak vele. - Nézz magadra - mutattam végig rajta tetőtől talpig -, a bisztróban egy nyeszlett kis suhanc voltál, nulla önbizalommal, most, még ha csak elkeseredésedben is, de a sarkadra álltál velem szemben. Aláírom, nem pont ez volt a cél - húztam el kicsit a szám. - Nem mindig azt érjük el, amit akarunk, azt kapjuk, amit szeretnénk, és tudom, hogy ez mennyire rossz. Jaj te gyerek! Éreztem a belőle áradó kétségbeesett haragot, agressziót, indulatot, ami a szavait fűtötte, a fakasát piszkálta és nem mellesleg az enyémet is, de nem akartam erővel lenyugtatni, csillapítani, annyi mindent kellett már magába zárnia eddig, holott nincs megtiltva neki, hogy kimutassa, mikor mit érez, vagy mi játszódik le benne. - Csak szólnod kellett volna - mondtam halkan az arcát fürkészve. - Nem vagy egyedül, Jamie, ha engeded... ha még bízol bennem. Nem köt hozzád se vér, se vérvonal, de te is fontos vagy. Még ha ezt szarul is mutatom ki néha... Látok rá esélyt, hogy ez a szövegelés most nem segíti ki őt? Igen. Arra, hogy nem nyugtatja le? Igen. Hogy nekem ugrik? A jelenlegi állapotát elnézve, azt se tartottam kizártnak, éppen ezért figyeltem minden apró rezdülését, mozdulatát. Azt azért nem szerettem volna, ha meglep.
Mi az, hogy ez minden? Miért, talán nem lenne elég? Valószínűleg teljes mértékben félreértelmezem minden szavát, amit használ, de nekem ebből az jön le, hogy gúnyt űz belőlem és a gondolataimból. És erre most nem vagyok vevő, egy kicsit sem. Rosszkor, rossz helyen.. Sokat voltam már, belátom. Ez a szokás semmit sem kopott a régi fényéből, hiszen ki mást marhatnék meg, mint azt, aki a példaképem, akire felnézek és akinek követni akarom a lábnyomát? Idegesít, amit mond. Az is, ahogyan a szavakat kiejti, az meg aztán pláne, hogy úgy sétál körülöttem, mint ha olyan nagyon okos és tökéletes lenne, és a képzelt trónjáról magyarázna nekem a világ bölcsességéről. Érzem, hogy ebbe a feszültségbe minden izmom belemerevedik annyira, hogy legszívesebben azonnal elpattannának. Talán a farkas akar kitörni,az az átkos fehér galléros... - Nem Darren... Nem... Nem... NEM TUDOM, MI VÁLTOZNA! - valószínűleg a világon semmi, és éppen ez a baj: semmit sem tehetek, ami bármin változtatna egy kicsit. Igaza van. Masa farkas marad, Ashley a kölyke marad, én pedig ugyan olyan szánalmas lennék, mint amilyen most vagyok. Beletúrok a hajamba és ahogy tovább hallgatom, halkan nyöszörögve tépegetem a szálakat, mígnem a rövid tincsek kicsúsznak az ujjaim közül. Érzem, mennyire fáj a seb a kezemen, de ennél sokkal durvább dolgokon is átestem, szóval köszönöm szépen, jól vagyok. Darren minden szava visszhangosan csapódik neki a hallójárataimnak és lassan csorognak el egészen az agyamig, ahol megpróbálom értelmezni őket. Kishitű vagyok... Sajnáltatom magam... Nyeszlett kis suhanc... Most viszont a sarkamra álltam, na persze. Inkább a lehető legnagyobb ostobaságot követem el azóta, hogy még Sitkában beharaptam azt a szerencsétlen lányt. Az meg se fordult még a fejemben, hogy esetleg miatta van ez az egész, hogy megátkozott a vére, ami közvetve ugyan, de az én mancsomhoz tapadt. Hát, az utolsó kis monológja talán többet ártott, mint használt. Most egyszerűen képtelen vagyok a dolog jó oldalát nézni. Mert fontosnak tart. De persze előtte felsorolja, hogy lényegében egy senki vagyok, mert nem vagyok semmilyen értelemben sem a vére. Összességében talán majd holnap vagy egy hét múlva képes leszek arra, hogyha eleget ülök egy csendes, sötét kis sarokban, akkor elgondolkozzak mindenen, amit Darren most tanítani akart nekem. Akkor talán rájövök arra, hogy ő igazából mellettem van, arra, hogy Ashley-vel az egész csak egy buta félreértés volt, és hogy örülnöm kellene annak, hogy Masa - még ha nem is úgy, ahogy tervezte -, de életben van. Talán megértem, hogy jelenleg semmi egyebet nem teszek, csak saját magamat pusztítom, és ha Darren nem lenne olyan, amilyen, akkor ezt a kapcsolatot is szépen lassan, de biztosan amortizálnám le, és akkor rájöhetnék arra, hogy tényleg nincs mellettem senki. De ehhez most túlságosan is elvakítanak az érzelmeim. Nem véletlenül nem beszélek senkinek semmiről. Engem ne sajnáljon senki, mert nem érdemlem meg. - Ja. Szarul... Csúszik ki a számon még, mielőtt valami elpattanna. Talán elsőre Darren nem tudja, hogy mi történik velem. Hogy éppen zokogásban fogok kitörni, vagy egész egyszerűen csak rohamot kaptam vagy szimplán megőrültem. Tudom, hogy mennyivel ügyesebb, gyorsabb és erősebb nálam, szóval nem is gondolkozom azon, hogy esetleg hogyan babrálhatnék ki vele. Csak teszem, amit kell. Keresztbe font karokkal belemarkolok a pulóverem két oldalába és egy mozdulattal veszem le magamról, és Darren felé fordulok. Az arcomon nyoma sincs a bájnak vagy a kedvességnek, félig torzult farkaspofa az egész, ahogy a fedetlen mellkasomon is látszik, hogy a bőr alatt átrendeződnek a csontok. - A múltkor... - nyögöm a változás fájdalmaitól szakadozva, rekedten és állatiasan - ... kinevettél. Ó nem, nem mintha ez egyébként érdekelne. Ha csak nem tesz valamit, akkor a farkas négykézlábra kényszerít a hideg, kemény szikla tetején, hogy ordításokkal vegyes rángásokkal vegye át az uralmat a testem felett. Valami máshogy megy. Valami változik. Az alakváltás nehéz és borzasztó fájdalmas. - Most... Nem... Fogsz... Feszít-elereszt, zihál, majd a fenevad képében próbálom letarolni a hímet. Arra már rájöhetett volna, hogy a szavak és a szavakban való, önkényes hit nálam fabatkát sem ér. Most úgy érzem, hogy okom van az ösztöneimre hagyatkozni, elengedni magam és mindent beleadni abba, hogy legyen Darren bármilyen alakban, ott harapjam és karmoljam szét, ahol csak érem.
Kezdett ez a helyzet egy mérgezéses esethez hasonlítani. vagy inkább olyan volt, mintha én nyeltem volna le az egyik fülbevalómat: ha nem hányom ki, megöl, bármennyire is legyek Fakír. Jamie-nél is ilyesmi lehetett, amíg nem adja ki, ami benne tobzódik, akár szóval, akár tettel, addig belülről fogja emészteni, nem fog megkönnyebbülni, és csak halmozódik minden, ami árt neki. Esküszöm olyan volt, mintha nem is ő állt volna előttem. Az energiái, a farkasa nyugtalanul, ingerülten cikázott, a szavai martak, egész lényéből áradt az eddig elfojtott, kétségbeesett düh. Sok mindenre rá lehetett húzni - általában meg is tettem -, hogy jó motiváció. A bosszú volt a határ, az még elment. De a harag, a negatív érzések, azok csak rombolnak, mélyebbre taszíthatják, mint amilyen mélyen valaha volt. Szerettem volna hinni, hogy szavakkal, beszélgetéssel minden megoldható.... vagy legalábbis a dolgok, bajok zöme. Hogy itt is elég lesz. Nos, később lehet, hogy átértékeli, máshogy értelmezi, másképp látja, de most mintha minden szóval szítottam volna, és ezt rossz volt látni. - Ja. Szarul... El leheletnyit elváltak egymástól ajkaim ahogy ezt mondta, s mintha valami hideg, jeges folyadék csorgott volna végig a gerincem mentén, hogy aztán alattomosan beszivárogjon bőröm pólusain és dermesztő hidegség áradjon szét bennem. Féltem ettől. Ettől az érzéstől, mert tudtam mit jelent, mégse tettem ellene. A farkasom volt. Jött, mint a fagyos északi szél, ami hóvihart és kérlelhetetlen hideget hozott magával, ami nem hagyott helyet az emberi gyengeségnek, érzéseknek, sajnálatnak, együttérzésnek. Mint egy fizikális átváltozás nélküli csere, önvédelmi mechanizmus, mert a hófehér szörnyeteget távolról se hatotta meg, ami nekem már fájt. Ez engem védett, tudta, mikor jobb, ha ő van előtérben, de... utána mindig Jennyvel kellett aludnom. Ez a farkas nem agresszív. Ó, nem... De kegyetlen és képes lenne elnyelni, kifogatni önmagamból, hogyan olyan legyek, mint ő... mint Kirill. Szemem csokoládébarnája okkersárgára lett, s minden részvét nélkül szemlélte a gyötrődő átalakulást. Egy szobor hűvös rendíthetetlen nyugalmával álltam, látszólag csak a tekintetem lett más, de éreztem az egész testemen eluralkodni a fenevadat. Ő reagált arra, hogy egy száz év alatt ellen fordult, egy olyan farkas, akit ha nem is kedvelt kifejezetten, de megtűrte és érdeklődést mutatott felé. - Az biztos - értettem egyet, de mintha nem is én beszéltem volna, nem a saját hangomon. Kényelmes terpeszbe álltam, kicsit görnyedtebben álltam, tagjaim lazák voltak, s egy pillanatig se kellett várnom, Jamie már ugrott is felém. A fehér gallér szinte vakítóan hatotta a fekete bundán, de ezt az esztétikai szépséget jelenleg nem tudtam értékelni. A testem automatikusan mozdult, felemeltem a jobb karom, hogy a harapása azt érje, de az ugrás lendületét egyből a magam hasznára fordítottam. Hagytam, hogy a lendület vigye tovább a karom, oldalra léptem, hogy ne legyek a röppálya útjában, és kíméletlenül vágtam hozzá Jamie-t a legközelebbi fához, nem érdekelve, mekkora darabot téphetett ki a karomból. - Tudod, nem kell letépned, adom magamtól is a karom - mondtam ridegen, kifejezéstelen arccal, majd ledobtam magamról a támadástól kissé megviselt ujjú dzsekim. - Na gyere, különben én megyek, de annak csúnyább vége lesz! Nem fenyegetőztem, nem az én stílusom, csupán megmondtam, hogy mi lesz. Ha megint nekem rontott, ezúttal már tárt félig átváltoztatott karokkal fogadtam, és kézfejjel egyszerűen pofán ütöttem, mint egy neveletlen kölyköt, aki sokadjára se értette meg, hogy a konnektorba nem dugjuk a fém kötőtűt. Mindeközben pedig egyáltalán nem fogtam vissza magam. Illetve... a farkasomat. Csak az átváltozásban gátoltam.
Repülök. Érzem, hogy repülök, néhány hús, bőr és izomcafattal a fogaimon. A lélegzetem is beszorul a tüdőm fogságába, és... Élvezem. Amíg a levegőben vagyok, teljesen súlytalannak, könnyűnek érzem magam. Nem számít, hogy mekkora döggé változtam igazából, vagy hogy mekkora súlya van a lelkemet megfertőző kilátástalanságnak. Arra a néhány másodpercre... Nem számít semmi sem, az ég világon. Ilyen lehet meghalni is? Nem akartam, de tudtam, hogy vége lesz, nem is olyan sokára, mint hittem. Ahogy a gerincem egy fa érdes törzsének vágódik, egyszerre talán kétszeres súlyával nehezedik rám a világ minden nyomora, és az, hogy tudattalanul nyüszítek fel a puffanással egy időben, abszolút nem jelent semmi. Ismerem a fájdalmat. Tudom, milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni, arra várni, hogy az Úr kénye és kedve szerint sújtson le. Szeretem ezt az érzést, mert megnyugtat és végre valami olyan is kavarog bennem, amivel tudok mit kezdeni. Puffanok a földön, és mintha elvágtak volna valamit az elmémben. A másodperc töredéke a valóságban, de az emlékképek több percet is felölelnek. Egy pofon Charlotte óvó, anyai kezétől, és én máris az ágy mellett fekszem a hideg márványburkolaton. Hálásan pislantok fel rá, de csak az ágyról lelógó, meztelen bokája és vádlija az, amit nekem látni ebben a helyzetben nem sértő. Felemelem a fejem és szinte rajongva fogadom magamba az arcomon vérző seb csípő bizsergését. Szeretném odadörgölni magam a lábához, de belém rúg, mert ebben a helyzetben még arra sem vagyok méltó, hogy szó szerint a lábát csókolgassam. Visszatértem a sziklához. A kemény földre, Darren vérének ízére és a bénító fájdalomra. A hím megváltozott hanglejtésű szavai már sokkal jobban tetszenek, mint amit eddig valaha kiejtett a száján. Hideg, távolságtartó, ellentmondást nem tűrő parancs. És ha a helyzet nem lenne ennyire fájdalmasan szerencsétlen, ha nem érezném egy patkánynak magam már csak azért, hogy életben vagyok, akkor talán ugyan azzal a rajongó és hálás hévvel teljesíteném Darren utasítását, mint egykor Charlottét. Felkelek és megrázom a bundám, mielőtt újfent elrugaszkodnék, hogy futás közben felkavarjam a port a karmaimmal és neki induljak Darrennek. Érzékelem, látom, hogy a karjai már nem emberi formájukban fogadnak, de nem érdekel. Ellököm magam, egy újabb ugrással célzom be a hímet, mire ő úgy vág pofán, mintha csak lecsapta volna a labdát egy ping-pong mérkőzés meccslabdájakor. Mondanom sem kell, ezzel meg is nyerte a kört. Újfent felnyüszítek, amikor a jobbjával oldalról pofán vág. Az orromat érte a találat, amitől megtántorodom és tehetetlen prüszkölésbe kezdek. Ha Darren ez idő alatt nem fenyít tovább, akkor megrázom a fejem és olyat teszek, amit szerintem még soha az életben: hátracsapott fülekkel morgok rá vékony és monoton, fenyegető hangon, közben pedig nem vagyok rest kivillantani az agyaraimat sem. És ez mind tökéletesen ösztönösen jön, valahonnan mélyről, ahova évtizedekig le volt lakatolva, mert esélyt se kapott arra, hogy a felszínre kerülhessen. Teljesen a farkas befolyása alá kerültem, ezért arra sem vagyok képes, hogy akár gondolatban vagy bárhogyan máshogy megpróbáljak Darrennel kommunikálni. De a szívósságom nem veszett el az emberi elmémmel együtt. Ennyi még igazán kevés nekem ahhoz, hogy ne legyek képes lábra állni. Tehát, ha még van rá egyáltalán esélyem, szökkenek és a jobb mancsommal megcélzom Darren arcát, hogy megkíséreljem a karmaimmal végigszántani rajta a bőrt. Nyilván ki fogja védeni, de amíg nem hajít el újra vagy nem terít le, én kitartóan próbálkozom, hogy sikerüljön legalább egyetlen, komolyabban vérző sebesülést is kiviteleznem. Közben pedig torz kaffogások, szűkölések és morgások verik fel a környékünkön az erdő békéjét.
Kezdőlap
Várom akkor, hogy hol folytassuk! //
//
