Would you mind if I hurt you? Understand that I need to Wish that I had other choices
Egy apró bólintással nyugtázom az alfa szavait, mint valami kórházi doktor, már csak a mappa hiányzik a kezemből hozzá, hogy jegyzeteljek. Inkább nem szóban a mondandójára, csak Emma felé pillantok, ahogy rájuk terelődik a szó. -Tudtommal az analfabetizmus nem örökletes. –jegyeztem meg – Az pedig elég sajnálatos, ha ilyen falkában nőtt fel. Aki tanulni akar, az úgy is megtalálja a módot, személyt és időt ahhoz, hogy tanulhasson, minden más csak kifogás. A gúnyolódására csak csendben elmosolyodok, had szórakozzon egy kicsit. Ha ennyire nem érzékeli, milyen szorult helyzetben is van, csak neki fog jobban fájni később. Egy szava sem lehet, itt a lehetőség, hogy tanuljon belőle. Annak mindenesetre örülök, hogy Emma nem fedte fel előtte a kilétemet annak ellenére, hogy megérkezése óta már számtalan esélye lett volna, akár telepatikusan is. Helyes, ügyes kislány. De Lucának nevethetnékje támad, nekem pedig ezzel egyidejűleg szép lassan kúszik fel a szemöldököm . Téved, ha azt hiszi, az alamizsnájára szorulok, nagyon is… S hiába nem kíváncsi a bemutatómra, megkapja – teljesen ingyen. Ezek után mondja valaki, hogy nem vagyok nagylelkű. Igazat kell adnom Emma korábbi szavainak, mégiscsak élvezetes időtöltés másokkal „szórakozni”, még ha a férfi magának is köszönheti a hitetlenségét. Hogy a Dzsungel Könyvéből idézzek: „Senki sem megy sehová, itt maradnak a majmócák. És felém fordulnak mind… Jól láttok? Jól hallotok?” Szép lassan engedem le a pajzsom mielőtt még indulhatna a kis páros, közben pedig le sem veszem a tekintetem róluk. Bár valahol sajnálom, hogy a leszármazottamat is ki kell tennem mindennek, holott nem szolgált rá, de erről szól a falka, nem igaz? Mindenki engedelmességgel tartozik az alfának, aki cserébe felelősséget vállal értük – nos, remélhetően legközelebb már nem kell emlékeztetni erre. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán mégsem kéne a teljes erőmet felfednem előttük, de… ha már egyszer csinálunk valamit, csináljuk rendesen, vagy sehogy, nem igaz? Ezek után biztos, hogy haláluk napjáig megőrzik emlékeikben ezt a napot. Igaz, néhány másodpercnél többet nem kell „lubickolniuk” az energiáimban, ám úgy tűnik, ez is bőven elég volt… Alakváltás, vonaglás, önmarcangolás, légszomj, remegés, és még lehetne sorolhatni a tüneteket. A pajzsom újra annyira zár, hogy az számukra se legyen kellemetlen. Bár tekintve, hogy a történtek után a legkisebb energiafoszlányom is kellemetlen érzést kelt bennük, inkább úgy fogalmaznék, majdnem teljesen visszazártam. Végignézve a kis pároson felmerül bennem a gondolat, hogy talán kissé túllőttem a célon… Lehet, hogy bizonyításképp mégis csak végig kellett volna hasítani de Lucát nyaktól gyomorig, hogy utána a képességem átadva gyógyítsam meg néhány perc alatt? Lehet, kevésbé lett volna megterhelő számára, de egy tárgyalást mégsem illett volna így kezdeni… Mindenesetre ha már így padlóra küldtem őket, engedélyezek nekik pár perc pihenőt, amíg valamennyire összekapják magukat, legalább a falkavezér, hisz eszem ágában sincs később újra elismételnem neki az egészet. -Szóval, hol is tartottunk? Ó igen… Mindenekelőtt szeretném, ha az igazi kilétem köztünk maradna. Nem szeretem a felesleges felhajtást, és azt sem akarom, hogy rajtad, vagy Emmán kívül bárki tudomást szerezzen arról, ki is vagyok valójában. –feleltem, és az előbbi kis bemutatóm után azt hiszem, mondanom sem kell, ha megtudom, hogy terjeszteni kezdi az információt, annak nem lesz szép vége. -Másfelől… Akármennyire is úgy tűnhet, sem a pénzedre, sem a falkádra nem áhítozom, ha képesek vagytok együttműködni, akkor egész gyümölcsöző szimbiózisban élhetünk egymás mellett. Arra természetesen jogot formálok, hogy a leszármazottaimmal találkozzak, foglalkozzak velük, eddzem, tanítsam őket, de mielőtt még kifogásolnád a dolgot, megígérem, egyik miatt sem kell hosszabb ideig nélkülöznöd őket, mint ha egy egyszerű, falkatárssal való gyakorlás során sérülnek le. – lehet, nem épp a leginkább bizalommal kecsegtetőbb ajánlat, de egyelőre nem kell tudniuk az egyedi képességemről. Egyébként meg akár megtiszteltetésnek is vehetik az ajánlatomat, elvégre amennyi leszármazottam él a bolygón, ha akarnék, sem tudnék mindegyikükkel találkozni, segíteni nekik – most épp ők a „szerencsések”, akik részesülhetnek belőle. Ha már kiderült, hogy Emma Diego kölyke, vele is külön terveim vannak a jövőben. Hagytam, de Luca had emésztgesse magában az információkat, vésse csak az emlékezetébe minden szavam, közben pedig Emmára pillantottam, magához tért-e már az átváltozás óta, vagy van-e bármiféle reakciója az elhangzottak kapcsán. -Van még más is. -jegyeztem meg, hisz most következik a rossz hír. Legalábbis a de Luca számára rossz - Biztosítani akarom a vérvonalam jövőjét, tudni, hogy a falka amelynek több leszármazottam is tagja, biztos és stabil alapokon nyugszik, működőképes. Ezt viszont nehéz fenntartani, ha nem a megfelelő ember áll az élen… Nem tudom, hogy Diego mióta a „védőszellemed”, vagy mégis milyen indíttatásból kapcsolták hozzád, de egy biztos – többet árt, mint használ, és ha egy egyszerű jelenése ennyire kimerít és kikészít, akkor nem fogod sokáig húzni. Talán pár évet, ha saccolok, és akkor még jóindulatú voltam. -kezdtem közelíteni a lényeg felé, s újabb néhány pillanatnyi hatásszünet után folytattam is a mondandómat - Azt ajánlom, hogy sürgősen kezdj el tenni valamit az ügyben, hogy megtanuld kontrollálni a dolgot. Miután Diego az én kölyköm volt, ha igényt tartasz rá, megpróbálhatok segíteni, hisz mindenki jobban járhat – Te, a falka, a város… Senkinek sem hiányzik, hogy becsavarodjon az alfa és magával rántsa az egész sokaságot. Határidőt nem tűzök ki, de ha azt látom, hogy nem próbálkozol kellően, vagy nincs fejlődés, nem leszek rest, hogy más alkalmas egyént találjak a falka élére. Ha akarja, akár veheti fenyegetésnek is a dolgot – ha ez kell ahhoz, hogy összekapja magát és fejlessze a képességeit, ezzel biztosítva a falka jövőjét, akkor már megérte. Arról nem is beszélve, hogy bár valószínűleg most a pokol mélyére kíván, ilyen téren is felajánlottam a segítségemet, az pedig csak rajta múlik, hogy él-e vele, vagy a farkasai között keres megfelelő embert a tanuláshoz. -Van bármi kérdés? –pillantottam végig rajtuk, ha szeretnének, most kérdezhetnek, vagy beszélhetnek. Alkudozhatunk is, többnyire meggyőzhető vagyok, ha vannak megfelelő érvek, azonban nem hiszem, hogy most sok olyannal tudnának előállni, ami miatt megváltoztatnám a döntéseimet.
- Világéletemben egyetlen falkát szolgáltam, annak is ez a gyökér volt a feje, szóval kár lenne meglepődjön bármin is. Gondolom nem kell túlságosan sokat ecsetelnem, hogy pontosan kire gondolok újfent a gyökér alatt. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom vagy reagálnom. Őszintén fogalmam sincs róla. Világ életemben próbáltam távol tartani magamat attól a demagóg és elvakult hittől, amit Itáliában belémvert a társadalmi nyomás. Éppen eleget imádkoztam, éppen eléggé rettegtem évekig egy Isten nevű fantomtól, éltem annak törvényei szerint és bántam meg a bűneimet. És akkor, amikor beláttam, hogy mi, a farkassal élők egész egyszerűen túlnőttünk ezen a fantom-Istenen, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy újra pórázt köttessek a saját nyakamra, ezúttal holmi farkas-Isteneknek hódolva. Nem voltak sehol. Nem volt Szent Könyvük, nem voltak parancsolataik, csupán Őrzőnek nevezett, magukat roppantul bölcs "szerzeteseknek" beállító varázs-emberek, akik olcsó hittérítőkként igyekeztek rendszabályozni a pokol kutyáinak mindennapjait. Ki akart volna hinni? Ki akart volna arra gondolni, hogy habár önmaga a tápláléklánc csúcsa, lennie kell valami magasabb, felsőbb erőnek, ami még neki is képes parancsolni? Hát persze, hogy senki. Egy nagyváros "kutyái" közül végképp nem. Ahhoz, hogy életben tudj maradni a farkasok világában - mindig is úgy hittem -, csak magadban szabad hinned. Mindenki más elhagy, elárul, megkísérel az életedre törni. És mégis, nem tartanék ott, ahol most vagyok, ha az enyéim nem hinnének bennem. Toddot sem hívtam volna ki. És ha Emma nem hitt volna bennem, akkor talán most nem tartanánk ott, hogy az őrület szélén táncolva vergődünk és fetrengünk. Nem kúszna a vére illata az orromba, és nem kellene önmagamban is csalatkoznom, amiért nem tudom megvédeni őt. Sem mást, sem magamat. Jyotsana... Sura beszélni kezd, én pedig valami elcseszett bólogatós autó-tacskó módján jelzem csak a fejemmel, hogy köztünk marad a kiléte. Ha jobban végiggondolom, nekem sincs semmi szükségem arra, hogy bárkinek elhintsem a létét. Jobb, ha a legyőzhetetlen ellenfél az árnyékban marad. Nem szolgáltatok fegyvert senki kezébe. Végiggondolva még hasznos is lehet a "követelése". Üzletileg, legalább is. Hiszen ha foglalkozik a leszármazottaival, úgy több farkas szabadul fel, esélyesen olyan gyors és hatásos kiképzést kapnának, amivel senki sem veheti fel a versenyt. Talán egy ilyen ugrásszerű fejlődés elég volna ahhoz, hogy Anchorage felé is kacsintgassunk. Azonban akad egy olyan bökkenő, ami felett nem tudok elmenni, és mivel hagyott néhány percet arra, hogy kifújjam magam, így már egészen határozottan vagyok képes megszólalni, ámbár a fejem még mindig úgy hasogat, mintha beleállítottak volna egy fejszét. - És ha a... "leszármazottaid" nem akarnak veled találkozni? Ha nem akarnak tőled tanulni? Kényszerítsem őket, adjam a kezedbe őket, mint valami árucikket, csak mert te és én megállapodtunk? Biztosan nem szorulna arra, hogy én adjam parancsba mindezt, ettől függetlenül még mindig szem előtt tartom azt, hogy a falkám egyetlen tagja sem báb, én pedig nem fogok zsarnokoskodni senki felett csak azért, mert idejön egy... egy... vérvonal feje, aki csak úgy összecsapja a tenyerét és jogot formál arra, hogy az utódaival kapcsolatot létesítsen. Hosszútávút, gondolom. És ha csak róla lenne szó... - Gondolom számítsak másokra is hasonló... Követelésekkel. Kérdésnek szánom, de mégis kijelentő csengést kap, hiszen az Annakpokos mese is egy csapásra valósággá válhat, ez pedig egyenesen vonzza magával azt, hogy baromira nem kell meglepődnöm akkor, ha újabb és újabb vérvonalfejek kérnek tőlem randevút (vagy éppen nem) és szipolyozzák ki egyesével a falkám tagjait. Ebben én csak veszélyt látok, egy egység megbomlását, egy rendszer szétszakadását és ez egy cseppet sem tetszik. Senki sem szolgálhat egyszerre két urat. A nőstény utolsó monológja előrehaladtával egyre csak felgyorsul a szívverésem, hangossá válik az indulatos levegővételem, mert ez viszont már több a soknál. Nem tiszte eldönteni azt, hogy alkalmas vagyok-e. Nem tiszte beleszólni az életembe, nem tiszte bíráskodni, főként nem leváltani. Ha kell, hát essek el csatában, jöjjön ide egy erősebb farkas, hívjon ki, tépje ki a szívemet és úgy vegye át a helyemet, de hogy sakkbábuként cserégetni merészeljen bárki is... Hogy megkérdőjelezze a posztot, amit több, mint száz éve a magaménak tudhatok... Nem, Sura. Én túlságosan is jó vagyok. - Ezt nem a Te tiszted eldönteni. - jelentem ki határozottan - Lehetsz akárki, lehetsz bármennyire erős és hatalmas. Amíg megfelelek a falkámnak, amíg nem áll elém valaki, amíg nem hívnak ki, mert alkalmatlannak tekintenek... Te nem teszel engem sehová. - szűröm ki a fogaim közt, mert ami sok, az sok - Nem tiltom el tőled a leszármazottaidat. Megőrzöm a kiléted, együttműködök, amiben csak kell, de nem azért, mert tartok tőled, hanem mert felelősséggel tartozom a családomért. És az ő véleményükön kívül... Mindenki máséra szarok. Javaslom, hogy nézz körbe, győződj meg magad arról, hogy mennyire elégedetlenek velem, mert állítom neked, hogyha én elbukom, nem marad farkas ebben a városban egy-két kóboron kívül. - ha nem alkalmaz fizikai erőszakot, vagy hallgattat el, úgy összeszedem magam, felállok és kihúzom magam, és bár tudom, hogy az erőm hozzá képest semmi, mégis minden büszkeségemmel állok meg előtte, vállalva, hogy itt helyben kitépi a szívemet, mert még az is sokkal jobb volna, mint elviselni, vagy fejet hajtani az ítélet lehetősége előtt - Gondolom az Őrzők már megmondták volna, hogy mit tehetnék Todd ellen, ha lenne rá megoldás. De nincs. Megfenyegetett, hogy kísérteni fog, hogy tönkretesz engem és a falkát, ha nem köttetem magamhoz. Nem vagyok gyenge. Egyszer már legyőztem, másodjára is sikerülni fog. Jelentem ki mondhatni... Ellentmondást nem tűrő hangon. Már így is jobb a helyzet, mint fél éve volt, amikor hozzám kötötték, de idő kell. És ezalatt az eltelt idő alatt megvívtam egy csatát, elvettem egy falkát és azóta is egységben tartom őket. Úgyhogy nekem ne papoljon itt az alkalmatlanságról, mert vagy elfogad engem Alfának vagy... Tényleg jobb, ha itt helyben kicsinál.
Továbbra is tartom magam ahhoz a véleményhez, hogy az alfa személye vitathatatlanul meghatározó egy falka életében, mégsem ő az egyetlen személy, akitől tanulni lehet, pláne, ha még csak a farkas évei elején jár az ember. No de a tárgyalásra térve… Ahogy magyarázok, azért arra is figyelek, hogy a reakciói alapján mennyi juthat el a mellettem ülő agyáig, ha esetleg látom rajta, hogy csak úgy ész nélkül bólogatna nekem, inkább várok még egy kicsit. -Nem kell kényszerítened, elég, ha biztosítod őket afelől, hogy részedről semmilyen negatív következményekkel nem fog járni. Bízom benne, hogy van bennük egyfajta egészséges kíváncsiság, kár lenne, ha ezt épp az ölné meg vagy szorítaná háttérbe, mert tartanak attól, hogy te mit szólnál hozzá. Hogy a falkádon belül hogy intézed ezt az egészet, az a te dolgod. -felelem. Továbbra is fenntartja a többiek előtt a 400 év körüli kóbor farkas szerepemet, esetleg mint régi ismerőst, Todd vagy Emma hozzátartozóját említ előttük, nekem édes mindegy. Ahogy az is, ha egyáltalán nem tesz említést rólam, csak az esetleges jelentések után nem kell a látogatásaikra számítanom – igaz, ez talán egy fokkal bonyolítani a dolgokat. Ha meg bármelyikük visszautasítana – mi okuk lenne rá ezek után? – attól, hogy az alfájuk nem kényszeríti őket, én bármikor meglephetem őket, a beleegyezésük nélkül. Éles helyzetben, nyomás alatt úgy is mindig jobban teljesít az ember, nem feltétlen kell nekik tudni arról, hogy épp edzenek, és nem élet-halál harcot vívnak… -Nem vagyok gondolatolvasó, nem tudom, melyiküket milyen cél vezérli. – bár jó ideje ismerem őket, és szinte már mindenkihez volt szerencsém újra találkozni, mióta Fairbanksben vagyunk, mindannyian sokat változtunk a szétválás óta. Ha van is elképzelésem, hogy kinek mi a szándéka itt tartózkodásunk alatt, biztosra egyiket sem venném, más orrára meg pláne nem dörgölném, még ha tudnám se. -Castor, Castor… -ingatom a fejem ide-oda, majd amikor a mondandója végére ér, én is felkelek a földről, lustán, ráérősen, figyelmen kívül hagyva az erőfitogtatását - Attól tartok, kissé félreértetted a mondandómat. Ne aggódj, magam fogok utánajárni a dolgoknak, ettől függetlenül viszont egy szóval sem mondtam, hogy ok nélkül, vagy a közeljövőben leváltanálak. A vezetőváltás mindig komoly és megterhelő dolog egy falka életében, akárcsak egy költözés… Ha nem muszáj, nem akarok beleavatkozni a dolgokba, hisz eddig úgy tűnik, jól működik a rendszer. Egyelőre. -tartok némi szünetet, legyen ideje felfogni a dolgokat, majd kicsit konkretizálva a dolgokat, folytatom a mondandómat- Eddig az volt a problémád, hogy nem volt kitől tanulnod. Most felajánlottam a segítségemet, és élből elutasítottad. Aki tenni akar valamit, az megoldást keres, aki nem, az kifogásokat. Hidd el, ha Todd az őrületbe hajszol, már közel sem lesz ennyire biztos a falkád támogatása, elég, hacsak visszagondolsz arra, amikor ő került hasonló helyzetbe – átvetted a helyét a falka élén úgy, hogy nem sokan ejtettek könnyet érte. Szerinted ha esetleg 100-150 évet ugorva az időben te jutnál a sorsára, az mennyire hatna meg másokat? Ha naponta kéne elviselned tőle egy ilyen, maihoz hasonló látogatást, vajon meddig bírnád? - tudom, jól eső érzés lehet abba a hitbe ringatnia magát, hogy az ő esetében más lenne a helyzet, mint egykor Diegóval, de az az igazság, hogy az őrült vérfarkasokért nem sokan szoktak rajongani. Ha pedig nem edzi meg magát, hogy állja a kölyköm rosszakaratát, akkor ő sem kerülheti el a sorsát, ezt pedig ő is tudja… -Ne legyél gyenge, de ilyen szűk látókörű se. Mert ”nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra.” Győzz meg, hogy képes vagy rá. Bizonyítsd, hogy később is alkalmas leszel a posztra. –feleltem komolyan, farkasszemet nézve a hímmel, mielőtt elléptem volna előle, hogy Emma felé vegyem az irányt. Amennyiben még farkas alakban volt, búcsúzóul végigsimítottam a fején, végül a nyakánál, állánál állt meg a kezem, a sötét bundába süppedve, hogy finoman megvakargassam a nyakát – amennyiben időközben visszaváltozott emberi alakjába, csak a vállára helyeztem a kezem néhány pillanat erejéig. Veheti egyfajta búcsúnak is, ahogy annak is, hogy továbbra is érvényesek a szavaim, ha szüksége van rám, megtalál – abban azonban biztos vagyok, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk. Ha pedig bármelyiküknek szüksége lenne rám, tudják, hol találjanak. Miután elengedtem a lányt, szó nélkül indultam meg az erdő mélye felé, két lábon, hogy aztán egy szívdobbanásnyi idő alatt visszaváltozva farkas alakomba, lassacskán eltűnjön az alakom az erdő fái között.
// Én itt kiszállok, ha gondoljátok, nyugodtan vihetitek tovább a szálat Köszöntem a játékot mindkettőtöknek, nagyon élveztem! Mr. de Luca, öröm volt önnel üzletelni :3 Dante, bocsi, hogy nem vártalak meg, majd kárpótlásuk megejtünk egy másik játékot //
Biztosítanom? Rángat, mint egy babát, egy közönséges játékszert, és ez minden csodálkozásom ellenére sem tetszik. Megrekedtem, hányni tudnék az ideges feszültségtől, de az iménti bemutató bebizonyította, hogy pontosan ennyi vagyok. Egy kibaszott darab rongy, amit ez a nőstény úgy rángat és csavargat, ahogy csak akar. Engedélyt ad, feltételeket szab, rám bízza, oldjam meg, hát dögöljek meg... És mégis teljesen tehetetlen vagyok. Képtelen vagyok fejet hajtani. Ideges bólintással nyugtázom a szavait, félek, hogyha megszólalok, saját magamat fogom elemészteni. A saját csapdámba estem, most a tárgyalófél az, aki visszaélhet a hatalmával és én ülök a kispadon. Ez nem... Ez nem történhet meg. - Hát ez kibaszottul fantasztikus. Csattannék fel, ha nem halkítaná le a hangomat az ébredező pánik. Szóval többen vannak. És miért? Mit akarnak? Miért nem takarodnak el? Egyesével játsszam ki az összes falkatagomat ezeknek a... Nem is tudom, hogy pontosan mik, kik ezek. Ahogy kimondja a nevemet, kedvem lenne felcsattanni: nem vagyok kölyök, nem vagyok neked senkid, ez az én területem, az én farkasaim, de már a gondolat is kezd nevetségessé válni. És ez megriaszt. - Hát persze, hogy jól működik... Dörmögöm az orrom alá, idegesen meg is dörzsölöm az alkarommal, kedvem lenne megint fel és alá grasszálni, fogni a fejemet és évszázadok óta először újra imádkozni, hogy valaki ébresszen fel. - Én nem... én csak... várjál már! - nyüszítem, mert máshogy már nem megy - Idő kell, jó? Idő kell... Nem tudom, mit várt, hogy majd a térde elé vetem magam, pont én, Castor de Luca, akinek Illinois-tól Alaszkáig ismerik a nevét, aki dicsőséget hoz Itáliára, aki az itteni maffia megalapítói közt volt, aki legyőzte Todd Ridley-t... Nem tudom, mihez fogok kezdeni ezzel és hogyan fogom elkezdeni, de most képtelen vagyok tisztán látni, vagy bármit is végiggondolni. Hálát érezni meg végképp. A segítségét elfogadni meg főleg, én, aki soha nem szorulok segítségre, aki sosem kér mankót... Lehet bármilyen tank ez a szuka, de fogalma sincs róla, ki vagyok. Ha úgy tetszene, inkább most azonnal belerohannék a biztos halálba, mintsem olyasmi alá hajtsam a fejem, ami nem tetszik. A szavak, amikkel magamra hagy... Magunkra hagy, még hosszú pillanatokig csengenek a fülemben. Győzzem meg. Bizonyítsak. Én már bizonyítottam, minden kibaszott reggel bizonyítok, amikor felkelek az ágyból. Nem is figyelem, hogy mit tesz Emmával, csak meredek magam elé, megkövülten, mint egy szobor, és mégis, lángol a tekintetem, reszket a hús a csontomon. Az energiái elhalnak, a léptei megszűnnek ropogni, és nem marad más csak Emma és én. A földön találom magam, mint valami rongybaba. A fejfájásom aljasul kúszik vissza a tudatomba, megdörzsölném a homlokom, de túlságosan remegnek a kezeim, így inkább összefűzöm az ujjaimat, hogy még csak látnom se kelljen, hogy megpróbáljam visszaszorítani, mindhiába. Hosszú percek telnek el így, még a pislogás is ritkaság most. A farkasom... a Bestia nyüzsög, fekete szőre tüskékként karistolja a belsőmet. Ez nem a mi életünk. Ezek nem mi vagyunk. Nekünk nem dirigál senki. - Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Suttogom halkan, a szél olyan gyászosan lengi körbe a bőrömet, mintha gyászt hirdetne. Én szeretek Alfa lenni. Ezért élek. És azért csinálom jól, mert szeretem, mert szabad vagyok, mert nem köt lánc, nem kell alkalmazkodnom, az ösztön hajt mind a jutalmak, mind a büntetések kiosztásakor. De ha egyezkednem kell, ha vizsgáztatnak, ha szemmel tartanak nyilvánosan és megfenyegetnek, hogy ha odáig fajul a helyzet eltávolítanak... Nem akarom, hogy munka legyen. Nem akarom, hogy mindig arra kelljen gondolnom, hogy elég jó vagyok-e. Ráadásul olyanok mércéje szerint, akiket még csak nem is ismerek és nem a családom tagjai. - Egyszerűen... Nem megy. Nevek, arcok, helyek és emlékek, a kölykeim, a Testőreim, Dante és Dominic, a falkaegyesítés... Alá kéne rendelnem magam mindennek, de nem kényelmes. Úgy nem, hogy elvesztem az akaratom. Így már teher és kötelesség, nem pedig szerelem. Szeretném kialudni magam, felkelni holnap reggel és azt érezni, hogy de igen, menni fog ez így is. De most most van, és ezen ha akarok, akkor se tudok változtatni. - Megint el fogja venni, ami a legfontosabb nekem. Megint miatta megy tönkre az egész... Nem sírok, nem tehetem, de a férfias könnyfátyol ellepi az íriszeimet, hogy néhány pillanat után felszívódjon, mintha meg sem történt volna. - Hányan vannak...? - érdeklődöm, de szinte rögtön folytatom is - Hányan lesznek még, akik idejönnek, megaláznak és úgy követelőznek, mintha minden joguk meglenne hozzá?! Csattanok fel, és pontosan tudom, hogy Emma nem tehet erről, hogy neki is fáj, hogy ő is kurva szarul van, de bassza meg, még én vagyok az Alfa, és ha én ki akarok borulni, akkor ki is fogok, nem érdekel, hogy ezen hány vérvonalalapító fog kiakadni, de egész nyugodtan bekaphatja az összes.
Nem azért hallgattam Jyotsana valódi kilétéről, mert akkora jó arc vagyok, engedelmes kislány, meg minden ilyesmi, hanem azért, mert Castor úgysem hitt volna nekem, arra meg mostanában kezdek ráunni, hogy naiv leányzónak néznek úton útfélen. Fel kell írnom a bakancslistámra, hogy valahogy „megháláljam” majd Surának ezt a kis ízelítőt az erejéből. Voltam már szarul, ami azt illeti, az esetek számottevő többségében úgy szét vagyok kapva, mint a foxi lábtörlője, de ez a fajta fájdalom nem igazán hasonlít semmihez sem. Komolyan szeretném lemarni a bőrömet magamról, hiszem, hogy azzal minden megoldódna. Végül a fekete bundásom e világra vergődése hozza meg számomra a feloldozást, de semmi másra nem futja a részemről, mint feküdni, pihegni a földön, és várni valami csodára. Mondjuk, egy helikopterre, ami az ágyamba szállít. Nekem a pár perc pihenő sem segít sokat, hiába hagyom a képességemet a lehető legnagyobb fokozaton működni… Annyiban segít, hogy hamarosan már nem kapkodom úgy a levegőt, mint a futók egy maraton után, de őszintén, jelen pillanatban pont ez a legkisebb problémám. Na, abban biztos lehetsz, drága Sura, hogy senkinek sem fogok a kilétedről csacsogni, közröhej tárgya inkább nem lennék. Reagálni azonban nem bírok a szavaira, igazából, nem is akarok, rendezzék le ezt egymás közt, én igyekszem közben összekaparni megtépázott testem és lelkem elhullott darabjait, hogy legalább valami olcsó fércmunkát végezhessek. Nem is tudom, hogy örüljek, vagy ne ama ténynek, hogy edzeni, tanítani akar engem is. Ez olyan… hihetetlen. Mármint, nem elég, hogy az egyetlen élő vérvonal rokonom az maga a vérvonalam feje, Sura, de még foglalkozni is szándékozik velem. Komolyan, kell ehhez pár nap, hogy feldolgozzam, vagy inkább pár hét. Nem is tudom, fel lehet-e. A maga nemében fantasztikus a dolog, de olyan sokáig voltam meg a rokonaim nélkül, hogy tulajdonképpen nem sok fogalmam van arról, ez mit is jelent, hogyan kell kezelni. Mély levegőket veszek, és bár mindent hallok, de még mindig a fűszálak hajlongásával igyekszem feledtetni a korábbi csöppet sem kellemes élményeimet. Sura így maximum annyit láthat a részemről, hogy hegyezem a füleim, de máskülönben nem mozdulok. A vérem lassan szivárog a földbe, de szerencsére már majdnem elállt, hála az ajándékának, bár eszemben sincs megköszönni, mert a pokoli fájdalom is az ő számlájára írható. A következő szavak hallatán azonban elkezdek morogni, nagyjából azon a ponton, amikor a nagymamám megkérdőjelezi, hogy a megfelelő ember áll a falka élén. Felkelni nem vagyok képes, de attól még az én csőrömet is bassza a dolog, magam miatt is, mert én hiszem, hogy erre Castor a legalkalmasabb, másrészt mert tisztában vagyok azzal is, hogy őt mennyire meg fogja viselni, hogy bárki azt feltételezi róla, hogy nem felel meg a khm… követelményeknek. Más kérdés, hogy ebből vélhetőleg nem sok fog külső szemlélődőnek feltűnni. Az persze tiszta sor, hogy ez ellen a szellemesdi ellen tenni kell, de attól még nem kell rögtön hmm, tulajdonképpen fenyegetőzni. Amikor azt hallom, hogy szükség esetén ő talál más alkalmas egyént a falka élére, már egyértelműen vadul morgok, és akármennyire is fáj, feltápászkodom a földől, még ha olyan gyenge is vagyok, hogy egy nagyobb széllökés fellökne. Ettől függetlenül úgy vélem, ösztönös tetteimmel pontosan igazolom Castor szavait, az én esetemben mondjuk talán hatványozottabban igaz, hogyha elbukik, én is megyek. Ha ő nincs, én már rég nem lennék ebben a városban, amennyire én fontos vagyok a számára, úgy ő is az a számomra, talán kicsit jobban is a kelleténél, de ez legyen az én problémám. Fáj, hogy igazak a szavai, fáj, mert értem, és sajnos van esélye annak, hogy tényleg eljusson arra a pontra Todd hathatós közreműködésével, ahová a Teremtőmnek „védőszellem” nélkül sikerült. Beleborzongok a gondolatba, elképzelni sem szeretném, hogy mondjuk az ő szívét tépi ki a bétája, mert tarthatatlanná válik a helyzet. Végül ez a gondolat az, minek okán ismét lehanyatlom a földre, és búsan leejtem az államat is. Ez már nekem túl sok, szeretnék inkább jól berúgni valahol, hogy elfelejthessem ezt a napot. Nem mondom, hogy kitörő örömmel fogadom Sura érintését, de azt azért be kell vallanom magamnak, hogy határozottan nem esik rosszul, és ha éppen nem lennék ennyire morcos, akkor még meg is engedném magamnak, hogy élvezzem a dolgot. Most azonban már tényleg csak egy kis nyugit szeretnék, és nem is futja többre tőlem az irányába, mint egy apró pillantásra. Tudni vélem, hogy nem most látom utoljára, így hát nem látom értelmét a búcsúnak. Elvégre, több ízben felajánlotta már a segítségét, valamint Castornak is felajánlotta, hogy tanítani, edzeni szeretné az övéit. Egy ideig csendben nézek utána, majd ha már eltűnt a fák közt, tekintetem visszasiklik az Alfámra. Amikor megszólal, halkan felnyüszítek, nem szeretném ilyennek látni, de elhiszem, hogy ez az egész szörnyen megviseli. Nagy nehezen mozdulok, odakúszok hozzá, hogy az ölébe fektessem a fejem, úgy vélem, most neki nagyobb szüksége van egy falkatag érintésére, mint nekem az övére. Vagy csak… az vagyok most is, aminek ki lettem kiáltva, az, aki segít levezetni a feszültséget. Nem számít. ~Azért gondolod azt, hogy nem megy, mert csak a rossz oldalát látod.~ Kezdtem bele halkan, nem vagyok valami zseni ilyen téren, de múltkor Norát is sikerült megnyugtatnom, és rávilágítanom dolgokra, talán most is menni fog, nem tudom. Kiderül. ~De, ha ő nem lenne, akkor életed végéig elviselnéd, hogy Todd szórakozik veled? Nem akarnál megoldást találni a problémára? Ez pedig szerintem teljesen független egy tök idegen nősténytől.~ Nem fogom hájjal kenegetni, nem az a fajta vagyok, meg szerintem egyébként is tökéletesen tisztában van vele, hogy jól csinálja, amit csinál, különben már rég nem lenne alfa. Ezt pedig Sura is látni fogja, emiatt holt biztos, hogy nem kell letargiába zuhanni. Todd? Na ez már merőben más kérdés, ebből lehet problémánk. ~Nem fogja. A falkád mögötted áll, és tudod, elég nagy különbség van közted és közte. Neki nem volt szüksége egy aljas szellemre, hogy megkattanjon és tönkretegyen mindent maga körül. Benned bíznak a tieid, és bár úgy sejtem, nem akarod, hogy mindenki tudjon erről a problémáról, de ha tudnák, biztosan veled keresnék a megoldást.~ Nem akarom látni azt az illékony könnycseppet, nem akarom, hogy még az ő fájdalma is mételyezze a lelkemet, de igenis zavar, hogy ennyire összetörtnek látom. ~Ha jól emlékszem, tizenhárman.~ Felelem halkan, bár felsorolni meglehet, nem tudnám őket, de nem is ez volt a kérdés. Kicsit sokkol egyébként, hogy közülük kettőt már volt alkalmam látni, igaz az egyiket csak farkas alakjában. ~Nyilván nem fogsz örülni annak, amit most mondok, de szerintem el kellene fogadnod a segítő jobbját Toddal kapcsolatban. Eddig a létezésükről sem tudtunk, lehet, hogy messzebb ér a kezük, mint gondolnánk…~ Veszek egy mély levegőt, továbbra is az ölében pihentetve a kobakomat. Nem tudom elűzni a feje felől a vihar felhőket, most nem, hisz én is éppen olyan pocsékul érzem magam, de azt hiszem, ha valakinek az Alfája bedepizik, jobb, ha ő inkább hallgat a saját nyavalyáiról.
Ha nem úgy állnék hozzá az élethez, hogy küzdjünk meg benne a (leküzdhető) nehézségekkel, akkor valószínűleg kicsit beleszakadna a lelkem egy darabja abba, ahogy a szemem sarkából látom kúszni Emmát a földön. Még így is megfordul a fejemben a gondolat, de nem lehet gyenge, ahogy egyikünk sem. Mégis, mélyen tölti meg a tüdőm az esti levegő, és ahogy odaér hozzám, engedem, hogy az ölembe hajtsa a fejét. Mikor máskor láthatnám be jobban, hogy igenis kell a közelség, kell valami élő, ami hozzám tartozik, mint most? Megadóan ejtem a kezem a nyakához, és észre sem veszem, hogy milyen törődő és szükséget kifejező mozdulatokkal úsztatom meg az ujjaim a dús, fekete bundájában. Felciccenek... A rossz oldalát, persze. Talán ha annyi idős lennék, mint ő, akkor felfoghatnám máshogy is. Nem várom el, hogy megértse a gondolataimat, és nem is áll szándékomban győzködni őt az igazamról. Mire mennék vele? Semmire. Csak még jobban belefájdulna a fejem az erőlködésbe. - Todd már így is jóval több figyelmet kap, mint amennyit megérdemel. - szűröm a fogaim közt - És ha nem engem kísért? És ha tőlem eltiltják? Akkor titeket fog kipécézni magának, közölte, hogyha nem vetem alá magam ennek, akkor tönkretesz mindent és mindenkit. - jegyzem meg mintegy mellékesen - Különben sem mindig ilyen... És bármennyire is legyen a kedvére az, hogy alkalmanként megszívat, ugyan az az érdekünk. A falka, ezt tudom. Hiszen ezt akarta. Irányítást. Persze addig, amíg neki is megfelel az irány, nem is lesz probléma. De ettől függetlenül még mindig az én döntésem, még mindig én vagyok pellengérre állítva, és ez az, ami nem tetszik. És az sem, hogy van... tizenakárhány farkas a városomban, akik ellen a világon semmi esélyem nincs. Nem is mondok semmit, csak lemondóan hajtom a homlokom Emma feje tetejére. Próbálom összeszedni a saját darabkáimat, az illatára figyelek, mindenre, ami nem a vére, amik nem a sebei. Nem tudom, mit tegyek... Nem tudom, hogy csináljam. Egyetlen farkas van ezen a világon, akire képes lennék feltétel nélkül hallgatni, csupán egyetlen egy, és... Ő már messze jár. Ő mást választott helyettem. Holtában mondott le rólam. - Ma nálam alszol. - jelentem ki, belemorogva a bundába, de aztán hozzáteszem - Jó? Todd szavai az én fülembe is bogarat ültettek. Minden jogom meglenne ahhoz, hogy parancsra rendeljem magam mellé a "nyugtatómat", de hiszem, hogy nem csak erről van szó. Arról is, hogy rajta kívül más nem osztozik ebben, mással nem beszélhetek a dologról, más nem fogja megérteni egyetlen pillantásomból, hogy éppen mire gondolok. Ez már a második olyan téma, amiben akaratlanul is közösséget vállal velem, és az ezekből kialakult kapocs tesz minket... Ennyire közel egymáshoz, nem a szex és nem egy halott és bukott alfa meglátásai. - Fogsz még találkozni vele? Kérdezem, és közben megpróbálok valahogy óvatosan felkelni a földről. Megköszörülöm a torkomat, és közben azon gondolkodom, miként vigyem el Emmát legalább a kocsimig. Kierőszakolok magamból még egy alakváltást, bár már így is elmondhatatlanul fáradt és nyűgös vagyok, ezt most meg kell tennem. Gyorsabban gyógyul ilyen alakban, a többi pedig nem számít. Amikor már újra négy lábon vagyok, némi segítséggel, de megpróbálom a hátamra venni, onnantól már nem lesz semmi gond. Menet közben a földön szimatolok a saját szagom után, hogy megtaláljam az öltönyöm foszlányait, és ezáltal a kocsikulcsot is, még jó, hogy a telefonomat a kesztyűtartóban hagytam.
Jól esik az érintése, és bár sosem mondtam neki, s talán nem is fogom, mert félnék, hogyha kimondanám, elillanna az érzés, de talán egy kicsit otthon érzem magam mellette. Ám vannak dolgok, amikről jobb hallgatni, mert ki tudja, őt mennyire ijeszteném meg vele, tudom, hogy épp annyira tart a kötöttségektől, mint én magam, s ez mi volna, ha nem az? Talán nem olyan, amit férfi és nő között megszoktunk, de az. Láthatatlanul izzó kapocs, mi egy farkast köt az alfájához. ~Nem fogok vitatkozni veled, fáradt vagyok hozzá, meg aztán, nem is az én dolgom, hogy megpróbáljam megváltoztatni a véleményed.~ Ismerve a nőkhöz való hozzáállását, ezt még akkor sem tehetném meg, ha a nősténye lennék, úgyhogy jelen szórakoztató célzatú szerepkörömmel pláne nincs értelme megpróbálnom kardoskodni. Vagy épp közölni, hogy jah, amíg tetszik Toddnak, amit lát, nyugton marad, de mi lesz, ha nem? Ám a mai napra volt már elég fejfájást okozó kérdéskör, nem kell több, nem csak neki, nekem sem. Így hát hallgatok. S mikor a fejemre hajtja a homlokát, bizonyosodik be, hogy jól tettem. Vajon meddig bírok még a támasza lenni anélkül, hogy ebbe az egészbe belelássak bármit, ami több annál, aminek látni szeretnénk talán mindketten? Bonyolult. Csodás szó… ~Jó.~ Felelem csendesen, nem bújik meg nevetés a hangomban. Jól esik ugyan az a hozzátett kérdés, mintha lenne választásom, bár nyilván tudja, hogy a falkája tagjaként sokkal jobb a közelében lennem, mint bárkinek. Mégis, valahol ott suttog a fülembe a kisördög, hogy látod, legalább ha már járni sem bírsz, aludhatsz nála. Most azonban nem akarok azon gondolkodni, hogy ez mit is jelent, vagy hogy egyáltalán zavar-e, ráérek, nem megyek sehová, ő meg pláne nem. ~Tőled függ. Ha megparancsolod, hogy ne tegyem, nem fogok, ugyanakkor, azt is tudnod kell, hogy szeretnék vele találkozni. Ő… a rokonom. Tudom, hogy neked ez a fajta kapcsolat nem jelent túl sokat, de őszinte leszek, talán kicsit azt remélem, hogy lehet a Teremtőm a Teremtőm helyett.~ Válaszolok meglehetősen kimerítően a kérdésére, majd próbálom a lehető legkevesebb morcogással elviselni, hogy cipelnie kell. Nem rajongok a tehetetlenség állapotáért, de ezt már talán nagyon is jól tudja rólam. Felvergődöm magam a hátára, és próbálok nem lefordulni róla, miközben haladunk a kocsija felé, és közben nem gondolni semmi lelkileg megterhelőre a mai estéből. Túl sok volt, és most tényleg nem vágyom semmi másra, minthogy aludjak egy nagyot, az tuti, hogy holnap én nem megyek sehová, engem mindenki hagyjon békén, az sem zavar, ha közben elvesztek pár megrendelőt. Sok sikert nekik, hogy találjanak mást a városban…
//Mindkettőtöknek nagyon szépen köszönöm, hihetetlenül élveztem! <333 //
Mégis hol a picsában vagyok? És hogy a fenébe kerültem én ide? Ráncolom a homlokom, hátha kitisztul a kép - merthogy látni is csak homályos foltokban látok -, de olyan fájdalom hasít az arcizmaimba, hogy legszívesebben sírva fakadnék. Oké, azt azért nem, mert nem szoktam sírni, de basszus, eszméletlenül fáj! Oké, akkor mély levegő.. franc! Ez sem jó, mert mintha a mellkasom valami erős satu nyomná össze, milliónyi aprócska kés fúródik a húsomba, ahogyan az éltető oxigénért kapnék. Ösztönösen gördülnék az oldalamra, hogy térdeimet felhúzva gömbölyödjek magzati pózba, így a legkényelmesebb szenvedni, ám ez sem sikerül… Minden porcikám fáj, éget, ráadásul a fejem is úgy sajog, mintha nem régen vágtak volna kupán, úgy igazán istenesen. Ekkor tolul orromba a vér fémes, ismerős aromája és egyből tudom, hogy ez az enyém. Mi a jó élet..? Óvatosan eresztem le a pajzsomat, de nem igazán érzek senkit és semmit, fülelek, de az erdő alap neszein kívül semmi más nem szűrődik errefelé. Egyelőre akkor ezek szerint biztonságban. Bár fingom sincsen, hogy hol vagyok, mert akárhányszor jártam be Anchorage erdeit és a hegységet, ilyen helyre egyáltalán nem emlékszem. Lehunyom a szemem és megpróbálok visszarepülni kicsit az időben, hátha előkerül némi emlékmorzsa, amiből következtetni tudok, hogyan is kerültem ide..
Homályos minden, de arra emlékszem, hogy találkozóm volt Anchorage határában egy igencsak nagyhírű, kétes lakkal. Mert persze neki az irodám nem megfelelő tárgyalás céljából, de ez már csak mellékes. Mint ahogyan az lenni szokott, ezúttal sem vigyáztam a számra, jöttek ám az elmés megjegyzések és még az sem zavart, hogy két debella állat kutyuskája őrködött felettünk és még legalább ketten ültek odakint a fekete terepjáróban. Azt hiszem ebben igencsak hasonlítunk Duncan-nel.. szeretjük a veszélyt. Hű, te jó ég, ezt nem tudhatja meg. Na szóval, egyezkedtünk, sorban mutogattam neki a papírokat, de mint ahogyan az a nagykutyáknál lenni szokás, neki semmi sem felelt meg. Pedig esküszöm, ugyanolyan jól átkutattam mindent és ugyanolyan alaposan felkészültem, mint amikor Duncan-nek kerestem az anyagokat, de neki még ez sem jó.. Nekem is van egy bizonyos tűréshatárom és nem szeretem, ha szórakoznak velem; kiakadtam és akkor sem a szép beszédemről voltam híres. Még bevillan a csávó kedvesnek cseppet sem nevezhető mosolya, jönnek a kutyuskák, be a kocsiba és valami tisztás mellett dobtak ki a járműből - szó szerint. Itt aztán jött az ereszd el a hajamat és mit tehetek.. fiatal farkas létemre négy idős hím ellen.. Hát vajmi kevés vagyok. Szent ég, jó, hogy nem nyírtak ki, de a szart azt igen alaposan kiverték belőlem, az tuti. Hogy én ájultam-e el, vagy fejbe vertek, arról fogalmam sincsen, de a képsor megszakad..
Hát apám, ezt jól megcsináltam. Magamnak köszönhetem a bajt és az tuti, hogy kurva messze dobtak ki a kocsiból. Mire innen hazajutok.. Ha egyáltalán rájövök, hol is vagyok. Remélem azért még Alaszkában.. No persze mondjuk sokkal fontosabb dolog, hogy mégis hogyan fogok egyáltalán megmozdulni? Mindenem sajog.. Próbálom kicsit felemelni a fejem, hogy lássam, mennyire súlyos a helyzet, de szinte egyből koppan is a buksi a hideg földön. Kurvára súlyos a helyzet! Csoda, hogy nem véreztem még el, egek.. Beparázok, nem tagadom, bár ki tudja, mióta fekszem itt eszméletlenül és ha eddig nem patkoltam el, talán ezután sem fogok, bár a franc tudja. A vérvonalam mondjuk ilyenkor igencsak áldásos dolog, de nem szeretnék most kipurcanni. Jól láttam, hogy az oldalamból hiányzik egy darab? Nem, nem akarom még egyszer megnézni. Rengeteg karmolás és harapás nyom, szépen kicakkoztak, azt meg kell hagyni. Nem esünk pánikba, nem esünk pánikba.. Bár lehet abba esnék, ha nem kezdene el esni az eső.. A szép, nagy cseppek egyre sűrűbben koppannak arcomon és egy pillanat alatt megnyugszom. Fogalmam sincsen, miért, de imádom az esőt. Megnyugtat. A hűvös cseppek pedig.. Úristen, csípnek! De rohadtul! Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen mondok, de állj el, lécci, állj el! Mozdulok, nem tudom, hogyan, de valami fa alá kell jutnom, méghozzá most rögtön! Vonszolom magam, mire csak sikerül valamennyire fedezékbe kerülnöm, hátam támasztva egy vastag törzsnek. Lerángatom magamról a megtépázott dzsekit - szuper, még egy dzseki mínusz -, minden porcikám tiltakozik a mozdulat ellen, a vállamon és a hátamon lévő sebekbe késként hasít a fájdalom. A szakadt ruhadarabot szorosan nyomom az oldalamon tátongó lyukra, ezt a sebesülést ítélem a legsúlyosabbnak. A lombkorona megvéd, de még így jut rám permetlé és basszus.. eszelősen fáj, ahogyan a sebet érinti a víz! Na, azt hiszem most tényleg bepánikoltam..
Elindultam meditálni. Meg a lófaszt, csak vadászni akartam egyet, meg kocsikázni, a gondolataim ide-oda csapongtak, így nem lehetett érdemi munkát végezni, szóval minden orfeummal továbbit Sebre hagytam a mai napon. Nem mintha záros időn belül nem neki kéne majd intézni mindent 0-24. Szokja csak. Itt hagyhatom Fairbankset. Tök király, csak valahogy az a gondolat nem akar rendes táptalajt lelni magának a fejemben, miszerint a falka nélkül. És az egész adrenalinvadászatomban ez az egyetlen pont, ami - valljuk meg férfiasan - nem tetszik. Csipszaros kölyökkorom óta ugyanennek a falkának vagyok a tagja, az kemény 136 év az életemből! És oké, hogy a Chicagóból való költözéssel az alap falka jelentős hányada lemorzsolódott, mégis valahol ugyanaz az egész. Én pedig ezt elhagyom, lelépek, kilépek. Hiába félig kamu, hiába van vele hátsószándékom, akkor is olyan érzés, mint... a kirepülés a fészekből. Hát én mindjárt elérzékenyülök. Ugyanakkor ha belegondoltam, hogy miért hagyom ott a falkát, izgatott lettem, alig vártam az újat, a nem-biztosat, a veszélyeset. Mindkettő kellett, de összeférhetetlenek, én pedig választottam, szóval igazából ha kaktuszba verem a farkam, akkor se változtathatok már. Pontosabban igen, csak annak semmi értelme nem lenne. Ilyen és ehhez hasonló békésnek nem igazán mondható - legalábbis nekem az volt - gondolatok közepette vezettem már jó ideje, amikor egyszer csak a farkasom felkapta a fejét. Vele együtt pedig én is. Elég gyorsan mentem, és még jó, hogy az energiák nem olyanok, mint a stopposok: egy pillanat alatt elzúzol mellette, mintha ott se lenne. Különösen ezek az energiák nem tűrik részemről, hogy ne vegyek róluk tudomást. Hogy a jó élet baszná meg! Kilestem oldalra, kellett egy másodperc, mire felfogtam, hogy fa a tövében dekkoló gyatraenergiás kupac, mellesleg az öcsém. Rátapostam a fékre. Elég jó tempóban mentem, szóval sikerült csinos kis féknyomot hagynom, csikorogtak is a kerekek, ezazzzz, Anchorage előtt mehetek majd felninézőbe, de mindez most ezredrangú. Lefékeztem és kipattantam a terepjárómból - nem flancolunk mindig Audival -, totálisan telibe szarva, hogy az út közepén parkoltam le. Energiáim felcsaptak, düh és ijedség sajátos egyvelege érződött belőlük, miközben sebesen megkerültem a járművet és Ethanhöz rohantam. Éreztem az energiáit, tudtam, hogy ez lehetetlen volna holtában, mégis pulzus-vérnyomás az egekbe szökött, a gyomrom pedig tűhegynyire zsugorodott. Mellé érve egyből térdre vetettem magam, baszottul nem érdekelt a sár, és sebesen felmértem tekintetemmel: hol, mennyire sérült. Hallottam a vérem zúgását a fülemben, feszültségem szinte tapintható volt, első gondolatom pedig, hogy Raymond szedte így szét miatta. Bár okát egyelőre nem láttam, de akkor is. El se mertem képzelni, mi lett volna, ha egy húgyagyú, idősebb kóbor találja meg, vagy akár pár eszenagy falkatársam. - Hogy a picsába nézel ki, te szerencsétlen? - mordultam rá haragosan, eldöntve ezzel akaratlanul is, hogy inkább a dühnek engedünk teret, az barátibb. Nekem. Neki nem lesz az, de nézze el, az árvaházban is előbb őrjöngtem, aztán pátyolgattam. - És mi a szart keresel itt? - Erős a gyanúm, hogy nincs fecsegős állapotában, kedvében, de nekem pofáznom kell. - Eszem-faszom megáll, és akkor én vigyázzak magamra, meg jaj Ray veszélyes, jah, pont úgy nézünk ki, mint akik közül én nem tudok vigyázni a seggemre! Kurva pipa vagyok, de közben már nyalábolom össze, ahogy tudom, és ahogy reményeim szerint a lehető legkevésbé fáj neki. Bár most mi nem fáj? Szerintem még az élet is. - Még jó, hogy nem egy szál pöcsben vagy, elkapott volna még egy buzi állat is... - Sej, na ettől már kivert a víz, még jó, hogy esik az eső - ami egyébként rohadt hideg. Ha közben panaszkodott rá, vagy a bánásmódra, vagy egyáltalán bármi miatt, csak ennyit mondtam: - Nem picsog, túlél. Választhatott egyébként - ha tudott -, hogy anyósülés, vagy hátsón elfekvés, ha nem tudott, akkor az anyósülésre origamiztam be. Könnyebben szemmel tudom tartani. - Azt ugye tudod, hogy kurva messze vagy Anchorage-től. - Dunsztom nincs, mennyire képes még használni a fejét, elég rendesen helyben hagyták, kb örülhet, hogy él, de ha eddig nem mondott semmit, amiről következtethettem volna az elmeállapotára, akkor erre talán már igen. A feje is kapott, és ahogy elnéztem, hát... itt még az is befigyelhet, hogy Emsre lesz szükség.
Ó, hogy a jó élet! Elég a fékcsikorgást hallanom, amivel szinte egy időben robban felém az energiaförgeteg, amitől most legszívesebben a falra tudnék mászni. Nem, nekem ehhez most egyáltalán nincsen erőm, de rohadtul nincsen! Ha nem lennék ennyire lestrapálva és nem menne még a levegővétel is ilyen nehezen, akkor tuti egyből feljebb rántanám a pajzsomat, hogy ezzel is kizárjam őt, de sajnos most még ez sem igazán megy. Azon meg sem lepődöm, hogy egyből rám mordul, bár azért az némileg jól esik, hogy még a sárba is leveti magát miattam. Megérdemli, hogy koszos legyen a nadrágja, mert most dulifulizok, mint egy ovis kisgyerek. - Hát nem azt.. - erőtlenül, gyengén buknak ki a szavak belőlem, mosolyra húznám a szám, de a mozdulat félúton abbamarad, mert piszokmód fáj. Egyszerűen könnyebb, ha megpróbálom viccesre venni a figurát. Egyrészt nem sok kedvem van Duncan-hez azóta az sms óta, amit, feltehetőleg a csomag megkapása után küldött. Másrészt meg hiába picsáznak el elég sokszor, nem viselem túl jól, ha közeli ismerősök találnak rám ilyen állapotban. Fene a nagy büszkeségbe, de ez akkor is így van és akkor erre most a bátyámnak kellett betoppannia! Amikor viszont meghallom Ray nevét.. Mintha valami gyújtózsinór lenne a bennem lévő bombához, akármennyire is fáj, akármennyire is szar, megpróbálom elkapni a kabátját/ingét/pólóját, amit éppen visel, hogy egészen közel húzzam magamhoz, érezze forró leheletemet az arcán. - Rohadtul ne emlegesd nekem most Ray-t, oké? - sziszegem a fogam között, célozva ezzel arra a rövidke kis üzenetre. Rögtön engedem is el, hogy visszadőljek a fának, egek, ez lehet nem volt olyan jó ötlet, de nem érdekel, akkor is tudja csak meg, hogy nem fogok minden említés nélkül elsiklani a dolog felett, hogy tulajdonképpen palira vett. - Ne érj hozzám! - csattanok fel, mikor megpróbál összenyalábolni, borostyán szálak keverednek az íriszembe, rohadtul nem tetszik ez az egész és itt most nem csak a büszkeségemről van szó - bár arról is. Lehet, hogy gyerekesen viselkedem, de az, hogy emiatt húzza fel magát és emiatt lesz ideges.. hát köszi, de rohadtul nincsen nekem most erre szükségem. Mindig megoldottam mindent egyedül, most sincsen szükségem a segítségére. Ha kell, hát megmaradt, töredéknyi erőmmel is az ellen fogok küzdeni, hogy felnyaláboljon és magával vigyen. Egész egyszerűen.. nem, nem akarok tőle semmiféle segítséget elfogadni, sértettnek érzem magam, mint akit átvert egy olyan személy, akitől a legkevésbé számított volna rá. Ellenkeztem, persze, hogy ellenkeztem, de egy idő után az a vajmi kevés energiám is elfogyott, szóval ha Duncan tovább próbálkozott, egy idő után már csak nagyon minimális ellenállásba botlott, így végül csak kikötöttem azon a rohadt anyósülésen. Menekülnék, basszus, semmi kedvem nincsen ehhez az egészhez, hogy pont ő ápolgassa a seggemet. Francba! - Kurva jó.. - Muszáj lehunynom a szememet, hogy ne kapjak ismét dührohamot. Jelen pillanatban az egyáltalán nem lenne kifizetődő, rám nézve legalábbis. De az, hogy Anchorage messze van.. és ő itt van.. Akkor nyilvánvalóan Fairbanks közelében lehetünk. Ismét csak kurva jó. Nem szólok inkább semmit, talán jobb is, mert csak káromkodni és őrjöngeni tudnék, azt pedig most nem szeretnék, mert a végén még elájulok, azt pedig már nem! Muszáj látnom, muszáj tudnom, hova visz és mit csinál velem.. Csak miért olyan rohadt nehezek a szempilláim..?
A hím említésére berobban a kis bomba és elkapja a dzsekim nyakát. Nem tértem ki a mozdulat elől, érdekelt, hogy ilyen állapotban mégis mi a halál faszát szándékozik velem tenni. Szavaira elkerekedik a szeme. - Ő volt? Ő tette? - Minden idegszálam megfeszül a lehetőségre, amúgy se úgy képzeltem el, hogy ezt csak így annyiban hagyom, ó nem! Viszont ha ő vágta haza az öcsémet, az most tényleg kurva gáz lenne. Energiáim marták a levegőt, lestem minden szavát, mint egy veszett vad, ami csak azt várja,mikor vetheti magát az áldozatára. Ez így nevetséges lehet, az erőviszonyok tekintetében, de tényleg így éreztem magam. Megpróbálom összemerni, ám felcsattanása megfagyasztja mozdulatomat. A gyomrom mintha métereket zuhant volna, egy pillanatig levegőt se vettem, arcom elsötétült, tekintetem mintha Emily jeges pillantásával akarta volna felvenni a versenyt. Közben pedig mintha egész lényem zsugorodni kezdett volna, a zsugorodással párhuzamosan pedig távolodni Ethantől. Nem értem hozzá. A farkasom részéről otthagytam volna legszívesebben a picsába. Ez a rám mozdulás viszont annál sokkal rosszabbul érintett és mélyebbre talált, semmint hogy sértett büszkeséget mutatva itt hagyjam. Tudom, hogy mit csesztem el, hogy mennyire dühíthette, amit eljátszottam vele, én se repestem ettől a kibaszott hullámvasúttól. - Sajnálom - mondom síri hangon, majd nyelek egyet és lesütöm a szemem. Nem bűnbánón, mint egy gyerek, mert abból már kinőttem, egyszerűen csak... fáj. Pont ezért bújok a pajzsom mögé, de nem zárkózom el teljesen, csupán a kellemetlen érzéseket titkolom, bár félek, hogy az arcom így is elég árulkodó. Ellobbant bennem minden indulat, energiám fakó, semmilyen, a farkasomat pedig a mélybe száműzöm. Felállok, visszasétálok a kocsihoz, előveszem belőle a mindig ott tartott plédet - sose lehet tudni, mikor jön jól alapon -, majd visszasétálok hozzá. - Kell? - kérdezem, ha esetleg fázna, vagy akármi, ha szüksége van rá, akkor ráterítem, ha nem, a hónom alá csapom. Akárhogy is döntsön, előveszem a mobilom. - Hívok segítség, így nem maradhatsz itt. Van valaki Anchorage-ben, aki hajlandó lenne idáig furikázni? Ha mondott számot, tárcsáztam, de tulajdonképpen úgy, mint valami élőhalott. Semmi érzelem, monoton, gépies hangszín, érdektelen tekintet.
- Nem - válaszolok őszintén, egyenes kérdésre egyenes válasz - Nem találkoztam vele azóta - teszem még hozzá, mintegy mellékesen. Érzem az energiáit, szinte perzselik a bőrömet. Már csak az kellene, hogy neki essen Ray-nek.. az idős hím úgy a falhoz vágná, hogy nyekkenni sem tudna utána. Én már csak tudom, kaptam már tőle eleget. Nem volt jó ötlet felcsattanni.. Most már látom. Megfagy a mozdulatban, a tekintete pedig.. Egészen biztosan kísérteni fog még jó pár napig. Nem láttam még ilyennek, akkor sem, amikor a Pit-ben „egymásnak estünk”. Azt hiszem, ha visszaszívhatnám a szavaimat, habozás nélkül megtenném. Lehet, hogy megsértve érzem magam, de sokkal fájóbb azt látni, mit váltottam ki belőle, mit váltott ki az elutasításom. Nem azt akartam, hogy olyan legyen a kapcsolatunk, mint gyerekkorunkban? Hogy végre ne torkolljon minden találkozónk melankóliába? Dehogynem. És mit csináltam most? Jól elbasztam mindent. Ha lenne erőm, akkor tuti beleverném még jó párszor a fejem a fába, hogyha észhez nem is térek, akkor legalább totál kiüssem magam és ne pofázhassak mindenféle szarságot. Elhangzik a sajnálom szavacska, én azonban nem mondok semmit. Energiáim beszélnek helyettem, szarul érzem magam és nem amiatt, mert ronccsá verve ücsörgök egy fa alatt. Hanem amiatt, mert megbántottam, mert elutasítottam a közeledését. Nekem kellene tőle bocsánatot kérnem, valamiért mégis képtelen vagyok kimondani a szavakat. Akkor is képtelen vagyok feljebb húzni a pajzsomat, amikor visszajön, így továbbra is nyitott könyvként heverek előtte. A lassan kavargó érzelmek, a szemem is lesütöm, mert egyszerűen.. nem tudok ránézni. Nem akarom ismét azt a tekintetet látni, ami teljes mértékben nekem szólt. Hülye vagyok. Egy hatalmas nagy idióta. - Nem, köszi - csendes a hangom, sehol az előbbi vad indulat, a hangomból is érződik, hogy nagyon is jól tudom, mekkora baromságot csináltam.. Mondhatnám neki, hogy igen, kérem, hogy legalább ezt elfogadom tőle, de azt hiszem ezzel ebben a helyzetben már semmire sem megyek; halottnak a csók, szokták ilyenkor mondani. - Duncan.. - kezdenék bele, miután feltette a kérdéseket, torkom száraz, nehezen találom a szavakat. Rose eljönne értem, egészen biztos vagyok benne, de akkor ismét csak magyarázkodhatnék, hogy mégis hogy a fenébe nézek ki így és egyáltalán hogy lehet, hogy ilyen állapotban még élek? Kilőve és amúgy sem akarom, hogy mást hívjon ide. Már nem. Hihetetlen, hogy pár pillanat, egy hülye kifakadás és egy tekintet elég ahhoz, hogy a hozzáállásom gyökeresen megváltozzon. - Kérlek értsd meg, hogy egész egyszerűen.. egyszerűen nem tudom mire vélni azt, hogy nem mondtad el - csendesen beszélek továbbra is, a szavak elején felemelem a fejem és a tekintetét keresem. Nem fogok elbújni előle, de szeretném, ha megértené és tudná, hogy rohadtul nem esett jól a dolog. Sóhajtok, majd szinte egyből fel is szisszenek, mert nem túl kellemes a dolog. - Megtennéd.. hogy leütsz, begyömöszölsz a csomagtartódba és hazaviszel? - vagy akárhova, csak ne hagyj itt - Úgy legalább képtelen lennék mindenféle ostobaságot pofázni - elhúzom a számat és elfordítom a tekintetemet, ha bocsánatot nem is kérek az előbbi megnyilvánulásomért, a szavaimból teljes mértékben érződik, hogy tisztában vagyok azzal, mennyire hülye is vagyok. A szavaimat pedig komolyan gondolom, ájultan képtelen vagyok még mélyebbre ásni magam és legalább a fájdalmat sem érzem.
Mindig attól féltem, hogy megtudja, hogy rájön valahogy, alig pár évesen is, hogy egyszer nem kérdőn fog rám nézni, amikor belépek szobabörtönébe, hanem undorral. Megvetéssel. Ezért pedig elhúzódna az érintésem elől, többé nem hagyna nekem semmiféle kedvest gesztust, ami akkoriban az utolsó szalmaszálakat jelentették az életben maradásomhoz, az öngyilkosság elkerüléséhez. Gyűlölöm, amiért ennyi minden összeköt vele úgy, hogy csak hét évet tölthettünk együtt, azt az időszakot viszont mintha belém véste volna a sors durva, kontár keze. Jogos a dühe, a helyében én is pontosan így érezném magam, valószínűleg, ha lenne hozzá elég ereje, nekem rontana, minden oka megvan rá. Akaratlanul visz be olyan találatot, amiről tudom, hogy fogalma sem volt, legalábbis... azt hiszem, nem direkt tette. Lesütött tekintete, az energiáiból érződő szégyen ezt sugallták és én hittem neki. Igazából nem ő tehet róla. Nem az ő bűne, hogy ennyi repedés tátong rajtam, amik számát tekintve különösebb erőfeszítés se kell, hogy valaki betaláljon. Csakhogy mindenki mástól szinte teljesen közömbösen érint. Tőle egyáltalán nem. A plédből se kér, amit egy vállrándítással veszek tudomásul, elteszem és várom, hogy megadja valakinek a számát. Nem fűzöm hozzá, hogy természetesen törölném a mobilomból, mert ezek után aligha hinné el, szóval csak várok, mialatt üres, semmitmondó tekintettel bámulok le rá. Nem megy egyszerűen a beszéd, de nem sürgetem, úgy állok ott, mint egy szobor. - Megszoktam, hogy megtartom magamnak a kisebb infókat, elhallgatok dolgokat - mondom, mintegy feleletképp, holott semmit sem kérdezett. - Az is lehet, hogy ha nem írod azt, amit, el se mondom neked. És nem azért, mert ki akarok baszni veled. Valahol viszont azt hiszem próba volt... - Lehet, azt hiszem... ja, ezek nem épp határozottságról tanúskodnak, de nézze el nekem, vele kapcsolatban vagyok jelenleg a legbizonytalanabb, minden fronton. - Fasz húzás volt, tudom, minden jogod megvan hozzá, hogy kiverd belőlem egy kicsit a szart is szóval... - leguggolok, szigorú tekintetemet az övé fúrom - ha mindketten tudjuk, hogy én csesztem el ezt főleg, akkor ne puhulj el egy búvalbaszott fej láttán. - Homlokon pöckölöm csak úgy testvériesen. - Ha érzelmet és gyengeséget mutatsz, kihasználják, tudhatnád. - Bepillantás virágos életszemléletembe. - Az öcsém vagy, ezen a világon semmi nem változtathat, de amíg ennyire bizonytalan vagyok, ne mutass meg mindent, csak ha bizonyítottam, hogy érdemes vagyok rá. - Halálosan komolyan beszélek. - Én nem lettem, jó ember, Ethan. Farkasnak viszont egész pofásra sikerültem. Nem elriasztani vagy eltaszítani akarom, egyszerűen csak féltem és azt szeretném, ha vigyázni magára, még velem szemben is. Ismerem az értékrendem, ő még - annyira? - nem, emellett tudom, hogy milyen vagyok és tartok tőle, hogy a határaimat még nem igazán fedeztem fel aljasság, kegyetlenség tekintetében, kiváltképp a fekete Fenevaddal "felvértezve". A tarka is okozott meglepetést a végén, hát akkor ez mi mindent tud még mutatni! - Bő öt órára vagy Anchorage-től - világosítom fel a hazaviteli igényét hallva. - Tényleg sok baromságot beszélsz - bólogatok egyetértően, nagylelkűen ráhagyva a dolgot. - Mi legyen? Megreszkírozol egy napot Fairbanksben, vagy ragaszkodsz Anchorage-hez?
- Próba? - Kúszik feljebb a szemöldököm. - Miféle próba? - Most vagy túlságosan sokat kapott a fejem és azért nem értem, vagy szimplán kettyós vagyok, fogalmam sincsen, minden esetre szeretném, ha ezt kicsit kifejtené bővebben. Miféle próba? Amúgy meg tök jó, hogy elhallgatja olykor a dolgokat.. És ráadásul eszméletlen furcsa belegondolni abba, hogyha nem küldöm a csomagot a kis cetlivel, akkor vajon mikor mondja el? Meg sem merem kérdezni. - Nyugi, az állapotomat tekintve ilyesmire most nem nagyon kell számítanod.. - Szám sarka rándul meg, amikor a verést emlegeti. Jah, tök jó volna, ha fel tudnék kelni, tuti megagyaltam volna kicsit. Legalábbis megpróbáltam volna. Mire helyre jövök, addigra meg - remélhetőleg - úgyis megenyhülök valamennyire, szóval akkor már alapjáraton nem akarom megverni. Emiatt legalábbis. Áúcs. A homlokon pöcköléskor automatikusan próbálnám hátrább kapni a fejem, ennek csupán az az eredménye, hogy csúnyán nekicsapom a fejem a fának és a pöckölés is sikerrel jár. Annyira ügyes vagyok, komolyan mondom, ha ez valami gagyi tévéshow lenne, ahol a bénaságot pontozzák, tuti egy rakás pontot zsebeltem volna be ezzel a kis mozdulattal. A szavak azonban.. Igaza van, nagyon is. Nem fűzök hozzá semmit, csupán lesütöm a tekintetemet. Nem szoktam túl sűrűn érzelmet és gyengeséget mutatni, hamar megtanultam, hogy nem mindig vezet jóra a dolog, de Duncan-nel a helyzet valahogy rohadtul más. A nekem intézett szavai, a tettei, vagy akár csak a búvalbaszott feje sokkal másabban hat rám, mintha mondjuk egy havertól kapnék ilyesmit. Maga a helyzet azonban furcsa motoszkálást ébreszt bennem. A homlokon pöckölés, a „tanító” szavak.. talán ilyennek kellene lennie egy „normális” testvéri viszonynak? Vagy nem? Fogalmam sincsen, mindenesetre kellemes érzés lappang a bordáim alatt, hiába kaptam fejmosást. - Oké, értettem. - Emelem fel végül a fejem, hogy ismét a szemébe tudjak nézni. Ezúttal semmi mosoly, vagy poénnak szánt megjegyzés, ha nagyon akarnám, fel is húznám a pajzsom, de lényegében már totálisa mindegy, mert az előbb érezhetett mindent és a helyzet továbbra sem sokat változott, csupán enyhültek kissé a vad érzések. - Csodálatos - nyögök fel, amikor meghallom, milyen messze is kerültem. Hogy a francba dobhatott ki ilyen messze az a faszkalap? Nem tudom felfogni. Mindegy, ezen nem puffogok, inkább halovány mosolyféle telepszik arcomra a szavait meghallva. Nem is vártam mást, mint egyetértést. Kire számítson ilyen dolgokban az ember fia, ha nem a bátyjára? - Az előbbi. - Valahogy csak kibírom. - Remélem nem zavar túlságosan, hogy összevérzem a kocsidat… - jegyzem meg mintegy totál mellékesen, mert baromira ramatyul vagyok. -Jajj, és remélem kapok majd ágyba reggelit. - Vigyorodom el, a helyzethez képest egészen szélesen, mert máris grimaszba rándul az arcom, de nem is én volnék.. Gyorsan változik a hangulatom, sokszor szokták mondani, ezúttal sincsen ez másképpen. Egy ilyen megjegyzést pedig muszáj volt megeresztenem, miközben szabad kezem máris felé nyújtom, fittyet hányva a fájdalomra, segítsen felállni valahogyan, mert egyedül nem igazán fog menni.
- Passz. Ezzel ki lett segítve. Fasza válasz, kint vagy a gödörből, tesó, ugye? De most mégis mit mondhatnék? Megvakarom a tarkóm, nem mintha ettől kipattannának a gondolatok, de mégis... - Kíváncsi voltam, hogyan reagálsz. Hogy megtorlod-e és ha igen, hogyan. Hosszabb kifutási időt kellett volna hagynom, hogy igazi próba legyen, de esetünkben faszán semmi sem úgy működik, ahogy normálisan kéne. - Egy röpke pillanatra örömtelenül felnevettem. - De nem lesz több ilyen... részemről, azt hiszem. Az állapotára majdnem megkérdeztem, hogy miért, várandós? De hagytam elülni a gondolatot, és inkább kioktattam, majd homlokon pöcköltem, mire ő hátrakapta és beverte a fejét. Megrándult a szám sarka. Gratulálok, öcsém! Feszengő kellemetlen érzésem lassacskán oldottabb lett, már lejjebb mertem engedni a pajzsomat is. Kis lépésekben haladjunk, úgy talán tényleg elérünk valamit. Örülök, hogy komolyan veszi a szavaimat, ezt pedig egy biccentéssel nyugtázom. Legyen óvatos, így talán én se fogom magam halálra aggódni. Nem mintha eddig nem keveredhetett egy rakás rázós helyzetbe, amiről nem tudok, az nem fáj. Most már viszont ha felbukkant az életemben, nagyon nem mindegy, mi van vele. - Ha tudnád, mi mindent látott már ez a kocsi - sóhajtok, ám nem teszem hozzá, hogy mondjuk így kevesebbet, mint én. - Egyszer talán elmesélem, már ha akkor érdekelni fog. Most lehet érdekli, viszont én nme akarok mesélni, akkor meg, amikor mesélnék, ebből a hullámvasútból kiindulva, lehet kurvára leszarná. Úgyhogy marad megint a bizonytalan jövő. Óvatosan segítem fel - magamhoz képest pláne! -, és kezdem el a kocsim felé támogatni. Sehová sem rohantam, olyan tempóban értük el a járművet, amilyenben bírta, kivételesen semmi jelét nem adtam annak, hogy zavarna a csigánál is lassabb tempó. - Ne szállj el. Szétvertek, nem betéptél - mondom az ágyba vitt reggelire, holott pontosan tudom, hogy neki megtenném, ha tényleg szüksége lenne rá. - Egyébként ki csinálta ezt és miért? - Könnyednek szántam a hangvételt, ennek ellenére éreztem, hogy amint kapok nevet, elraktározom az infót és ezt nem fogom annyiban hagyni. Akármit is felelt, segítettem neki bekeveredni az anyósülésre, szisszenésre-jajdulásra egyaránt ráncba szaladt a szemöldököm. Gyanítom, hogy akadt ilyen, a sérüléseit tekintve, én meg valószínűleg hiába igyekeztem kerülni minden húzódás-fájdalomokozást, nem jött össze. - Bocs, akár tetszik, akár nem... - ráterítem a plédet. Elég, hogy a szétvert képe kint villog, nem hiányzik, hogy valaki meglásson s leállítson minket a városba érve, kiváltképp zsarura nincs szükségünk. - Ha ez megnyugtat, nem a falka főhadiszállására viszlek.
Feladom. Komolyan mondom, hogy feladom. Az arcomon is látszik, még egy sóhajt is megeresztek, mert ilyen elmés választ sem hallottam még. Mármint úgy az egész furcsa, olyan jól megmagyarázta a dolgokat, hogy azt értelmező kéziszótárba lehetne vezetni. De mielőtt még hangot adhatnék eme fergeteges ötletemnek, mégiscsak nekikezd a magyarázatnak és megtudom, mit is értett próba alatt. - Tuti megagyaltalak volna - vagyis megpróbáltam volna. Amúgy tényleg, ha más körülmények között futunk össze és nem úgy, hogy szinte felállni sem tudok, akkor tuti nekiesek. Nem érdekelt volna, hogy minden bizonnyal én is kaptam volna bőven, már amúgy is szívesen kipróbáltam volna, milyen, ha tényleg egymásnak esünk. Persze ez így eléggé morbid, de nem is halálra akarnám verni a másikat, csak olyan kis.. testvéri erőfitogtatás, jobban mondva felmérés, kis bunyó. A legutóbb úgyis félbemaradt a dolog, szívesen megismerném a benne rejlő bundást is. Aztán persze lefejelem azt a rohadt fát, komolyan mondom, nem is én lennék! Miért van az, hogy mindig én vagyok kellemetlen helyzetben, amikor összefutunk? Múltkor totál részeg voltam, ő cipelt haza - tiszta gáz. Az persze már más kérdés, hogy akkor is megoldottam valahogy, ha ő nem toppan be, de ebbe inkább nem megyek bele. Legutóbb álnévvel jelentkezett be és tuti máig röhög az arcomon, amit az ajtón való belépésekor rittyentettem. A mostani alkalomról pedig nem is beszélve.. Itt ülök egy fa tövében, szarrá verve és egyedül tényleg nem igazán jutnék innen haza. De miért nem találhatott meg egy csini kóbor nőstényke? Miért pont a bátyámnak kellett betoppannia? Hülye Murphy… - Az majd akkor kiderül - húzom el a szám, mert mint ahogyan arra már az előbb is rávilágított, a mi esetünkben semmi sem úgy működik, mint ahogyan annak normális esetben kellene. Arról nem is beszélve, hogy eddig szinte mindegyik találkánk félresiklott, hogy a hülye hullámvasutunkat ne is említsem. Szóval ki tudja, talán egyszer képesek leszünk leülni és mesedélutánt tartani, persze aztán hogy az mit hozna.. Nekem is vannak ám olyan dolgok az életemben, amikre nem vagyok teljes mértékben büszke és ha jól emlékszem, ő is mondott valami olyasmit az előbb, hogy nem lett jó ember. Príma. - Neked egy ágyba reggeli felvetése már betépésnek számít? Pfff.. - csóválom meg a fejem - Egyszer gyere majd el hozzám vendégségbe, olyan reggelit kapsz, hogy a füled kettéáll tőle! - Bólogattam volna hevesen, hogy alátámasszam a szavaimat, de sajnos ez nem volt olyan egyszerű, mint azt gondoltam volna. Már a sétálás is nehezen megy, szabad kezemmel úgy csimpaszkodom a testvérembe, mintha az életem múlna rajta. Baromi jól festhetünk és tök jó érzés a dominanciámnak, hogy ennyire segítségre szorulok, pláne a bátyámtól. Vér ciki. - Majd elmondom, csak had tegyem le a fenekem - szűrtem a fogaim között a további szavakat, ez a sétálás rohadt kimerítő ám! Igencsak lassú tempót diktáltam és minden egyes lépés után úgy éreztem, nemhogy közelednénk, hanem egyenesen távolodunk a kocsitól! Na jó, Danny, szedd össze magad! Fogamat csikorgatom, olyan erősen feszül össze az állkapcsom, hogy félő, a fogaim bánják, de inkább ez, minthogy sziszegjek és jajgassak. Aztán mintha egy maratoni távot sétáltam volna le, megérkezek a kocsiba. Itt is próbálok minél kevesebbet szenvedni, arcizmaimat a fájdalom rántja grimaszba, de én akkor is megmutatom, hogy Corvin vér folyik a pucámban! Csak sikerül behajtogatnia, én pedig tényleg úgy dőlök hátra, mintha lefutottam volna azt a bizonyost. Fejem is megtámasztom, nem ellenkezem, amikor a plédet rám teríti, csupán egyetlen mordulás jelzi, hogy nem igazán van ínyemre a dolog, de legyen. Muszáj, elvégre az arcom is igencsak pofásra sikeredett, az kellene, hogy még többet lássanak. - Már csak az kéne! - forgatom meg a szemeimet - Tuti kiugranék az ablakon. - Csóválom meg a fejemet, de hangomban ismét ott bujkál az a tipikus hangszín, amit a hülye poénjaimkor szoktam használni. Ez pedig csak pozitívum lehet, nem igaz? - Van valami jó zenéd? - teszem fel egyből a kérdést, szabad kezemmel próbálok a lejátszó felé nyúlkálni, ha más nem, akkor rádió. És természetesen próbálom elterelni a témát, bár tuti nem fog sikerülni, de naivan abban reménykedem, hátha elfelejtette, hogy mifélét kérdezett még a vonszolásom közben.
Meg kell hagyni, eddigi találkozóink nem voltak zökkenőmentese és ez alól úgy tűnik, a mostani sem kivétel. Nem tudom, hogy csak a kezdet ilyen döcögős nekünk, vagy a továbbiakat is ez a hullámvasút fogja fémjelezni. Erős a gyanúm, hogy utóbbi, szóval ezt vagy megszokjuk, vagy tényleg az lesz, hogy egyikünk megunja és kalap-kabát. Elég szeszélyesek vagyunk. - Hozzám intézve? Igen - adom meg a hervasztó feleletet, további szavaira pedig csak elnéző mosollyal reagálok. Nem, nem hiszek ebben. De ha egyszer mégis előfordulna ilyesmi, hát legyen, mondjuk magamat ismerve tuti a megköszönés helyett előbb valami beszólást kapna. Fene a pofámat. Inkább felsegítettem és a kocsi felé támogattam, legalább haladunk is valamerre. Lehet, hogy neki derogáló volt a helyzet - fordított esetben nekem is az lett volna, az ziher -, de én meg úgy voltam vele, hogy még jó, hogy én akadtam rá! Ezen azt hiszem, el tudnánk vitatkozni egy darabig, szóval inkább fel se hozom, mert a végén megint jól felbasszuk egymást, aztán tényleg itt hagyom a picsába - hogy este azon agyalva hánykolódjak ébren, mi a bánat lehet vele... Besegítem az autóba, az eddigi nagymamás-nyugdíjas stílusban, az még megy csórikámnak, de nem szívom érte a vérét - kivételesen. - Hát azt megnézem, ahogy te ilyen állapotban ugrándozol bárhova is - horkantottam fel. - Csak szólj előtte, nehogy lemaradjak az attrakcióról! Képzelem, ahogy szól, hogy na most ugrik, fél óra meg kérdőre vonom, hogy na mi lesz már, akkor mégse? Mert jelenleg nagyjából ez lenne a dologból. Arról nem is beszélve, hogy ha tényleg megkísérelne kiugrani, fix, hogy nem hagynám. Beindítom a motort, amíg ő a rádiót baszkodja, és elindulok a város felé. Hagyom, hogy szórakozzon, de közben látványosan várok, és nem reagálok semmi kitérő kérdésre vagy mondatra. Ha ezt öt percnél tovább játssza, vagy esetleg valami hülyén poént is benyög, akkor már türelmetlenebbül nyikkanok meg. - Szóval ott tartottál, hogy hogyan a kisfaszomba robbantál így le. - Vetettem rá egy oldalpillantást, nyomatékosítva, hogy öcsém, jobb, ah végre beszélsz, vagy elviszlek a rázós út felé, és az fájni fog a sajgó tagjaidnak. - És hogyan kerültél ilyen messzire Anchorage-től. Egy követelőző pöcsnek tűnhettem és mit szépítsük: az vagyok. Nézze el nekem, azért az egy szem öcsémet meglátni az út mellett szarrá verve nem épp életem legjobb élménye. Kicsivel szentimentálisabb lennék, a fejéhez vágnám, hogy bassza meg, örülök, hogy egyáltalán még lélegzik. Mondjuk... magunkat ismerve még bármi előfordulhat. Közben gyorsan számba vettem, hogy mégis hova menjünk, és kizárásos alapon, meg egyébként is a lakatlanul álló házam tűnt a legésszerűbb választásnak. Ha úgy akarom, még azt se tudják meg, hoyg egyáltalán ott járt, tekintve, hogy annak a háznak tényleg nem nagy a forgalma és oda a kutya se jön ellenőrizni, hogy mi van már velem, mert vagy a hotelben, vagy a Goldenben tanyázok. Hamarosan meg már a városban sem leszek. Baszki, azért durva belegondolni.
- Hihetetlen vagy.. - sóhajtok fel lemondóan, komolyan mondom, beszarok. Soha nem kapott senkitől sem ágyba reggelit? Vagy mégis mi a fene van vele? Oké, persze, már nem a régi és blabla maszlag a köbön, de akkor is, ez csak egy egyszerű kis megjegyzés volt, az én szememben legalábbis tök apróság. Na mindegy, nem lovallom bele magam, mert a végén egy hülye reggeli miatt fogunk hajba kapni. Már csak az kéne, te jó ég, ciki lenne a köbön. Eljutunk a kocsiba, éljen, nagy nehezen csak sikerül, viszont ha ezt az elkövetkezendőben bármikor is felemlegeti, tuti seggbe rúgom! És komolyan mondom, agyaljuk el egymást, de rohadtul gázos nekem ez a helyzet, még akkor is, ha ő a bátyám. Sőt, tulajdonképpen pontosan emiatt. Egy idegen miatt nem aggódnék, hiszen valószínűleg soha nem látjuk majd egymást többet. No de Duncan.. Na jó, ebbe sem fogok most jobban belemászni, pláne, mivel nekiáll horkantgatni. - Mindenképpen szólni fogok, ne aggódj! - gúnyos a hangvételem, jobban mondva kicsit olyan, mintha megsértődtem volna a szavain. Nem, dehogy, azért annál jóval több kell, de akkor is, hogy lehet ilyen genyó? Még jó, hogy amiatt nem kezdte el a vérem szívni, hogy miért csak ilyen lassú tempóra voltam az előbb képes. - Hát az eszem megáll! Felétek már normális zenét sem játszanak? - kapcsolom ki körülbelül hárompercnyi sikertelen zenekeresés után a rádiót. Persze, hogy lett volna normális, de szándékosan húzom az időt. Mondjuk nem tudom, miért, mert úgysem fogja annyiban hagyni és ezzel csak tovább idegesítem, de.. Őszintén? Magasról teszek rá. - Szeretnéd, hogy énekeljek? Talán ez a kérdés a végső pont, vigyorom egyből lelohad, amint ismét megszólal. Sóhajtva csóválom meg kissé a fejem, nem menekülhetek a dolog elől, muszáj lesz beszélni. Csakhogy nem akarok róla. - Miért is érdekel ez téged ennyire? Ugye nem akarsz semmiféle hős mártírt játszani? - teszem fel a kérdést, amennyire csak tudok, felé fordulva. Addig én bizony nem tépem tovább a számat, amíg erre nem válaszol. Mert igenis mondja el, miért érdekli. Persze nevet valószínűleg nem fogok mondani, már csak az kellene, hogy egy pattogó testvér beleugasson a dologba. Persze értékelném, de akkor is. Ebbe jobb, ha nem folyik bele. - Egyébként meg üzleti dolog. Elvertek, mert nem tetszett, amit kínáltam. És mert persze túl nagy volt a pofám- vallom be ezt is, mert valószínűleg úgyis rájött volna, elvégre valamennyire megismert már az utóbbi pár találkozásunk óta. Az pedig elég gyanús, hogy pusztán azért vernek szarrá, mert nem elég nagy a felhozatal. Mondjuk az volt, jó vagyok abban, amit csinálok, az már más kérdés, hogy nekik nem tetszett. - És hogy hogyan kerültem ilyen messzire? Nem tudom. Képszakadás. Valószínűleg bevágtak a kocsiba és úgy gondolták, mekkora poén lesz, ha kidobnak jó messze Anchorage-től. Kurva jó poén volt - mormogom az orrom alatt, elfordulok tőle, kifelé bámulok, előre és rohadtul remélem, hogy ennyi magyarázattal beéri, mert ennél több információval aligha szolgálhatok. Vagyis aligha fogok szolgálni.
Az ember – vagy helyesebben a farkas – azt gondolná így túl a nyolcadik százason is, hogy a telihold közeledtével kevésbé izgága már a vérfarkas és a benne élő fenevad. Meg egy nagy lószart. Főleg annak, aki egyébként is nehezen ül meg az ülepén, és pláne nekem, mert rám külön fogalom kellene, ha az izgatottság és a besózott hátsó problematikáját vesszük alapul. Bár ez még nem zárja ki, hogy ne lehetne külön fogalom a nevem, illetve az, csak tök más kontextusban. Ja, hogy egy flegma és beképzelt gondolatnak tűnik? Hát az is. De mivel tőlem származik, meglepődni nem kell. Az egész napom annak a jegyében telt, hogy fel voltam pörögve – mondjuk én mikor nem? – és azt vártam, hogy a sűrű, szürkés-fehér felhő tömeg mögött bukjon már le azaz istenverte nap és jöjjön fel a dagadt ezüstszín Hold. Két motort bütyköltem ma, valójában darabonként egy óra alatt kész lehettem volna, de akkor nem tudtam volna mit kezdeni magammal a nap hátralévő részében és most valahogy nem volt – meg azóta sem támadt fel a – kedvem Eskához és Annakpokhoz. Épp eleget látom a csinos hátsójukat otthon és gyakrabban foglalják be a fürdőket előttem, mint az egészségesen elviselhető lenne, ezért vannak olyan időszakok, amikor nem vágyom a társaságukra, meg arra, hogy olykor a hajam tépném tőlük, pedig mindkettőre azt mondanám, hogy… nah a lényeg, hogy fontosak nekem. És nem csak azért, mert beköltöztettek magukhoz. Visszatérve a motorokhoz, az egyiknek letörtem a visszapillantóját, hogy legyen mit még szerelgetni rajta, a másiknak új kipufogó kellett hirtelenjében. Az ember nem is gondolná milyen könnyen tönkre mennek a kis drágák, főleg, ha egy nyughatatlan farkas veszi őket kezelésbe. Persze, helyre pofoztam aztán őket, a tulajdonosaiknak meg sem kell tudniuk a történteket – persze azért az alkatrészek árait majd felszámolom nekik, mert azért sóher vagyok a sok más rossz tulajdonságom mellett – bár nem hiszem, hogy valaha is ki tudják majd bogarászni, hogy mi miért került ennyibe vagy annyiba. Ha nem tetszik nekik, majd mennek legközelebb máshová, bár ebben kételkedek. Vagy majd kiderül. A műhelyből elszabadulva felpattanok a kis gyönyörűmre és a város szélét célzom meg, eszembe se jut most visszamenni a kúriába, de van egy olyan érzésem, hogy a csajok sem a négy fal között töltik majd az éjszakát. Vagy passz, nem vagyunk egymás bébiszitterei. Hehh… Annakpok, hogy kiakadna, ha tudná, hogy megint csakúgy „lecsajoztam”. Bár a háta mögött, amiről meg tud, az ugye nem fáj. Haha. Jah tudom, a legtöbben szimplán agyamentnek néznek, mert a repkedő mínuszokban én még a beázós járgányon közlekedek, de azt nagyon megtanultam, hogy ebben az országban egy aranyszabály mindenkire vonatkozik. Kurvára senkinek semmi köze hozzá, hogy min robogok kifelé a városból, ha azzal nem okozok kárt senkinek. És amíg a hó letaposott állapotában fekszik el alattam, addig nem vagyok hajlandó mással közlekedni. Egyébként is, ha már itt tartunk, minden nyomorult jármű csak lassabb nálam. Nem mintha ez most ide tartozna vagy érdekes lenne. A kilátó aljánál állok meg és egy szimpatikusnak aligha tűnő, de annál megfelelőbb fa mögé tolom a járgányt, ne legyen csakúgy szem előtt, majd elindulok felfelé a kilátóhoz. Amíg még bárki megláthat az útról, addig békés nyugalomban, ahol viszont már egyébként sem látszom sehonnan, na meg nem is érzékelek senki fia borját, na meg farkasát és egyéb leképződését a közelben és viszonylagos távolban, a saját tempómban megyek fel sziklacsúcsig. Nem tart valami soká, nem meglepő. Pajzsom szokásosan a helyén, annyira leengedve csak, hogy élek, létezem és szuszogok. Esélyes, hogy belefuthatok hasonszőrű bundásba, így ő egy 400 év körüli farkas jelenlétét fogja tapasztalni. Falkanélküli kóborként beazonosítva a szagminta hiányában, ami a falkáról ragadna rám. Bár a két lakótársam nyoma azért rajtam van, mégiscsak együtt élünk. A kilátó tetejéről nézek szét, féloldalas vigyor terül a képem balfelére. Szeretem az otthonomat, az alattam elterülő várost. Bodri-sérómba belekap a hideg szél és meg is tépázza kicsit – nem gond, elég sok van belőle a fejemen – és lehunyt szemekkel élvezem a kezdődő éjszakát. Hamarosan az égre hág a Hold, én pedig átváltok egy a mostaninál sokkal szabadabb és természetesebb testbe. Már alig várom.
Együtt vagyunk. Kevés olyan pillanat van a hétköznapjaimban, amikor úgy érzem, hogy ki tudok teljesedni. Azonban a Teliholdas éjszakák szigorúan ezek közé az alkalmak közé tartoznak. Aki akar, velem tart, szép sorjában törnek a csontok, szakadnak az izmok, és ott állok a farkasaim közt, méltóképpen üdvözöljük egymást, és már indulhat is a roham. Vérben és diadalittas üvöltésben úszik ma az erdő. Csak egy valaki hiányzik nekem, és a Bestiámnak egyaránt, és dühít a gondolat, hogy nincs velünk. De legalább több gondot fordíthatunk a kisebbre. De még őt is magam mögött hagyom, amikor a rideg szél idegen kóbor hím szagát borzolja a fekete bundám szálai közé. Egyedül megyek, a többiek vadásszanak csak tovább nyugodtan. Az én vérem azonban pezsdíti a lehetőség. Vadászatkor, idegen, sosem érzett szag tolakszik be a területemre. Ezt a Bestia nem veszi jó néven, nem tűrheti el a sértést. Dühödten morranok, amikor realizálom magamban, hogy merre vezet a csapás, ahonnan a szagot egyre erősödni érzem. Továbbra is szar humora van az égieknek, de ez már akkora közhely, hogy már csak kigondolni a mondatot is fárasztó. Nem pazarlom az időt arra, hogy lassítsak futásomon, halkítsak lépteim zaján. A pajzsom sincs fent, gondolkodás nélkül, magabiztosan, egy falka közelségével a hátam mögött hagyom magam mögött a métereket, hogy a hatalmas Alfahím feketéjében, vörös tűzben égő szempárral acsarkodjak, morogjak fenyegetően a még emberi alakban lévő (?) hím felé. ~ Igazán szép estét választottál a halálra, Kóbor. ~ - köpöm elméjébe a szavakat, ha elérem, és lelassítva lépteimen, bundámat borzolva, szűnni nem akaró morgással közelítek a hím felé - ~ Persze az is lehet, hogy olyan mérhetetlenül ostoba vagy, hogy fel sem méred, mit jelent az, ha a vadászterületemen belül van pofád eltölteni a Teliholdat. Ki vagy, és mit keresel itt? ~ Bárki is legyen - na jó, a múlt árnyékainak fényében ez talán így nem teljesen igaz -, a feltételeimen nem fogok változtatni. ~ Hódolj be most vagy takarodj, mielőtt jól lakom belőled. ~ És hogy szavaimnak nyomatékot adjak, felé kapok a levegőben, szándékaim szerint nem érem el, csupán jelzem: komolyan beszélek. És nem félek tőle.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Ahogy az égre hág a kövér, sárga Telihold, úgy érzem én is a zsigereimben a hívó szavát, de még egyelőre nem váltok. Több farkas jelenlétét érzem a közelben. Tehát a falka itt vonyítja a Holdat. Afelől pedig kétségem sincs, hogy az alfájukkal együtt. Micsoda meglepetés és fordulat. Amúgy nem, de az most mellékes. Egy ideje már tudok arról, hogy ő is az én ivadékom. Szándékosan nem kerestem fel, előbb tudni akartam a háttérből, hogy milyen, hogyan tartja kezében a várost, amely egykor az otthonom volt, amelyet ma is annak tekintek. És nem mellesleg azt is, hogy vajon méltó-e arra, hogy a vérem legyen?! Mert annak ellenére, hogy Teremtőként egyetlen kölykömet sem babusgattam – sem pedig azok leszármazottait – mindegyikkel szemben magas elvárásaim vannak. Aki nem érdemli meg, hogy tagja legyen a családomnak, azt a Szellemek mentsék meg tőlem. Akkor is, ha alapvetően tisztelem az életet és fontos a farkas társadalom a számomra. Van, amit nem vetkőzik le egykönnyen senki sem, főleg nem az évszázadok elteltével és nálam az elvárásaim az enyéimmel szemben nemhogy enyhültek volna, hanem még szigorodtak is. Nem véletlenül nem vittem túlzásba a beharapást az utóbbi három és fél évszázadban. A felém robogó farkast nemcsak a kisugárzása, hanem lépteinek zaja is jelzi. Felé fordulok és összeszűkülő tekintettel mérem végig a látszólag lassítani nem akaró fekete bestiát, akivel szemben találom magamat. Végül mégiscsak visszavesz a tempóból, morog, bundát borzol és akaratlanul is eszembe ötlik Anik emléke. Amin nem filozóm sokáig, de az ad egyfajta alap hangulatot az estének számomra. Elmémbe hatolnak szavai és természetesen ekkorra már egészen pontosan tudom, hogy kivel is hoztak össze a Szellemek ezen az éjszakán. Olyan bájosak, hogy így beletenyerelnek a dolgokba, és még csak véletlenül se hagyják, hogy a magam kénye-kedve szerint döntsem el, hogyan is akarok az ivadékom életébe lépni. Ahogy felém kap a levegőben, eltűnök a szemei elől és a háta mögött termek. Nem használom ehhez képességem legszélsőségesebb határát, nem tűnök fel egyszerre két helyen, egyértelműen jelezve mely vérvonalhoz tartozom. Nem azért teszem ezt, mert attól tartok, hogy kóstolót harapna belőlem. Más célom van vele. - Carlo… – halkan szólalok meg és ha a szavaim képesek lennének fagyasztani, akkor az amúgy is hideg levegő most még zuhant volna néhány fokot. Szándékosan nem válaszolok azon kérdéseire, hogy ki vagyok és mit keresek itt. - Ó, hidd el, egészen pontosan felmértem mit jelent ezen a földön lenni. – vigyorodok el örömtelenül és szélesen. Közben a hold engem is hív, és már nem is feltétlen akarok neki ellenállni, egyetlen pislogás alatt szemeim teljesen feketébe fordulnak. Egy rövidnek tűnő mozdulatsorral pedig megszabadulok a ruháimtól. ~ És, ha le akarod játszani a dominancia harcot, én semmi jónak nem vagyok elrontója. ~ féloldalas vigyor vágja ketté a képem, amiből farkasvigyor majd vicsor lesz, ahogy én is felöltöm fekete bundás alakom. Tulajdonképpen a vicc az, hogy valójában nincs szándékomban szétalázni. Leginkább azért nem, mert a kezében tartja a várost, egy falka élén áll és hozzám tartozik, akkor is, ha erről még(?) fogalma sincs. Bár reményeim szerint nem hülye – az eddigi példák nem ezt mutatják – és akkor azért hamarosan neki is le fog esni a tantusz. És legyen akárhogyan is, egykori otthonunk földjén most ő uralkodik. Az én vérem. Ezzel pedig valamelyest már bizonyított a szememben. Mint ahogyan azzal is, amilyen fogadtatásban részesített, Csakhogy. Majd pont én leszek az, akit halállal lehet fenyegetni, ostobának nevezni és elzavarni a picsába. Hohó, azért álljon meg az a bizonyos nászmenet. Önteltebb és arrogánsabb vagyok annál, hogy ezt megengedjem neki – vagy bárki másnak – még akkor is, ha valahol mélyen, azért felgyúlt bennem a büszkeség szikrája. Igazság szerint nagyon is emlékeztet magamra. ~ Lássuk mit tudsz Carlo de Luca, Tipvigut leszármazottja. ~ még ha gondolati síkon is kommunikálok, érezhetően nyomatékosítom a saját nevem. Vicsorom inkább emlékeztet egy vigyorra, akkor is, ha farkas alakban vagyok. Érdeklődéssel várom, vajon merre vezet ez az éjszaka…
Hogy mit merészel? Haragom úgy marja körbe az érzéseimre velem nagyjából egykorú idegent, mint egy hatalmas ököl, ami semmi mást nem tesz vele, csak szorítja, meg akarom fojtani, bele akarom fullasztani saját pofátlansága által kiváltott dühömbe. Úgy kerül a hátam mögé, mintha sosem állt volna előttem. Ne játssz velem, Villám. Én nagyobbat ütök nálad... ~ Nem áll jogodban így nevezni, te senkiházi... ~ A belőle áradó gőgös, arrogáns és undok magabiztosság felkavarja a gyomromat, de egyre csak arra ösztönöz, hogy feltépjem a torkát. Én még választást kínáltam neki. De ezennel visszavonom. Meg fogom ölni. És majd akkor Carlózzon, ha ez lesz az utolsó szó, amit vértől bugyogó torkából felköhög. Ég a talpam alatt a talaj. Még akkor is, amikor csak úgy, egy gondolat alatt vált alakot, tökéletesen fekete szemeiben viszont láthatom saját lángjaimat. ~ El vagy tévedve, ha azt gondolod, szükségem van a beleegyezésedre. ~ Vetem oda neki, amikor közli, hogy ő aztán nem elrontója semmi jónak. Viccelődünk, halál előtt? Hát ha így akarsz tenni, ám legyen. Az egy dolog, hogy belépett a területemre. Az ostobaságot talán még elnézném neki, de azt, hogy szemrebbenés nélkül sért, azt már nem veszi be a gyomrom. És a Bestia gyomra sem. Meg sem várom, hogy több szót intézzen hozzám. Izmaim megfeszülnek, érzem, ahogy maró fájdalom hasít a lábaimba, mielőtt ellökném magam, és a közös vérvonal erejét felhasználva rögvest mellette teremve emelem ég felé hatalmas mancsom, hogy elsőként egy húst sértő pofonnal fegyelmezzem csípős nyelve ostoba szavait. Eleinte el sem jut az agyamig kihívó mondata, amelyben felmenőm, az ősöm nevét veszi a szájára. Csak támadnék, marva a testét ott, ahol csak érem. Erővel és büszkeséggel próbálnám magam alá gyűrni, torkát szegni, és elroppantani a gégéjét. A név úgy visszhangzik tudatomban, mint egy mantra, talán Todd suttogja, nem tudom. Nem mintha bármit is jelentene számomra a család - azon a családon kívül, amit létrehoztam, és amelyiknek az élén állok, de... Felidézem azt a már-már sajnálatosan gyermeki érdeklődést, amivel Belfort felé fordultam, és róla érdeklődtem. A gondolatot, hogy talán lehetne valaki, aki büszke rám. Akiből fiaként elismerést vívhatok ki. Valaki, akiben újra láthatom a Teremtőmet. Nem tudom elkapni. Nem megy. Még csak sebet sem ejtek rajta, és amennyire ez hergel, annyira tisztán és erőteljesen csendül Tipvigut neve újra és újra elmém vörös ködének forgatagában. Te most csak szórakozol velem. Ugye? Gyerünk srácok, elő a kamerákkal, ma én fizetem a pezsgőt, csak ne locsoljátok a nyakamba. Most és azonnali hatállyal parancsolom, hogy valaki hozza ide a habszivacslabdáimat, és hagyjanak a faszba' játszani. ~ Túl sokáig várattál. Megsértettél. ~ Vetem oda neki lihegve, és újabb - valószínűleg sikertelen - rohamot indítok ellene. Dühöm, csalódottságom, bizonyítási vágyam egyre csak lángol, ha őt nem is emészti fel, én már nem látok az érzelmeim sokaságától. Gyűlölöm, hogy ő is szórakozik velem. És ha nem is ő az... Akkor is megsértett. Pusztán a viselkedésével. De sokat láttam az utóbbi időben ahhoz, hogy össze tudjam rakni a kirakós darabjait. Ha hagyja, megtorpanok, orrom párás fellegeket fúj a fagyos levegőbe. ~ Elismersz... vagy megölsz. Nem adok neked más választást. Érted? ~ Mit csinálok hónapok óta? Nézem, ahogy a többi szentséges atyaúristen dajkálja a pelenkásait. Nevelgetnek, átharapdálnak, mert sajnálnak, mert szánnak, unatkoznak... Egy nyamvadt kölyök is elismerést kap a semmiért a hatalmas Surától, én pedig kapjam be, érjem be az ultimátumokkal, amikor én vagyok itt az egyetlen, aki az egész életét a családja védelmére tette fel? Én fogtam össze őket. Én vezetem őket. Enyém a város. És arra sem méltat, hogy megveregesse a vállam, engedi, hogy titkon hónapokon át vágyjak a látogatására? Neeem. A bennem élő gyerek kurva durcás. Újra rohamozok, miért is taktikázzak, ha úgyis teljesen felesleges? Elvakult felháborodásomban csak kapnék utána, de egyre csak a levegőben csattan fogsorom, a szelet metszi karmom halálos csapása. Percek alatt semmivé leszek.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Még, hogy nem áll jogomban akárhogyan is nevezni? Na kacag a vakbelem. De még mielőtt jobban belemerülnénk abba, hogy kinek mihez is van joga, vörösen izzó dühét akkor sem tudnám nem észrevenni, ha nem az lennék ami és aki. Egyre keserűbb epe gyűlik a számban. Anikra is büszke voltam. A magam módján nagyon is különleges helyet hagytam neki a farkasaim között magamban, mélyen elrejtve érzéseimet és a vörös íriszű fekete hím egyre inkább jutatja eszembe azt a három és fél évszázaddal ezelőtti esős éjszakát. Ha nem kaptam volna több életre szóló büntetést is abból, hogy mi jár azért, ha önös érdekből, dacból, dühből és méregből cselekszem és nem kellett volna lerónom ezért azt, amivel tartoztam, akkor most bizonyára nem sokat hagynék ebből a farkasból. És annak ellenére, hogy a pusztítás a lényem része, akkor engedhetek magamnak ebben, ha azzal teremtek is valamit. Ha szolgálok vele valami nagyobb jót. Az pedig hol jó, ha egy falka éléről elveszek valakit, aki összefogja őket, vigyáz rájuk és olyan alázattal rendeli az életét az érdekeik alá és nekik, és mond le miattuk a szabad élet lehetőségéről, mintha csak egy lenne közülünk?! Ha valaki tudja milyen az ekkora felelősség, akkor bizton állíthatom, én tudom. És ezért tisztelem ezt a hímet. Még ha olyan álmodozó és idealista nem is vagyok, mint Kila, azért szemem van és látom, hogy ez a hím mit ért el ebben a városban. Az otthonom földjén. Ezt pedig értékelem. ~ Azt majd meglátjuk ki tévedt el, Carlo. ~ mivel tökéletes képet adott arról, hogy mit vált ki belőle ez a név, most már nem vagyok hajlandó elhagyni. Szándékosan provokálom őt tovább. Látni akarom meddig megy el, mit mer és mit akar megtenni, milyen szándékai vannak, hogyan viselkedik, mit mutat meg a foga fehérjéből. Akarom, hogy méltó legyen a véremre, arra, hogy a leszármazottam legyen és ezzel együtt szívesen nyomnám le a torkán azt az öntelt arroganciát is, amit kapok tőle. Most komolyan nekem akarja magyarázni, hogy merre folyik a Tanana? Ugyan már! Az arrogáns beképzeltségnek egyértelmű és élő szinonímája vagyok ÉN. Ahogy nekem ront, megmutatva villám képességét és a mancsával próbál lesújtani, eltűnök előle megint. Mögötte termek – újfent – de vele ellentétben én nem támadok. Várom, hogy értelmet nyerjenek agyának vörös köde alá hulló gondolataim velem kapcsolatban. Megkezdjük a macska-egér játékunkat és Anik emléke egyre erősebben és fájóbban rémlik fel. Nem vagyok hajlandó megint átélni ezt. Még Carlo de Luca kedvéért sem. Ééés végül sikerül. Értelmet nyer a fejében, hogy mire utaltam. Azért nagy megkönnyebbülés, hogy dühének izzó parazsán át is működnek a fogaskerekei. Gondolatai átszakítanak valamit bennem, ami arra sarkall, hogy ezt már ne tűrjem olyan nyugalommal, ahogyan eddig. Hajt a vérem, nyughatatlan természetem, a bennem élő fensőbbség, a fájdalmas tudat, hogy a felismerés birtokában sem tudja, hol a helye! Arcátlan, kihívó, durcás, gyerekes, sértett, öntelt, arrogáns… és mérgem alatt büszkeségem újabb szikrája lobban fel. Olyan, mint én. Ha nyálas pöcs lennék, azt gondolnám tökéletes, de az én vagyok a sajátjaim között. ~ Hogy merészelsz ultimátumot adni a Jégviharnak?! ~ sziszegem gondolatai közé és az eddig szinte záró pajzsom – éppen csak a létezés és kommunikáció szintjén volt nyitott – lehull és semmivé foszlik. Minden mentális erőm eleresztem, végigborzolom vele a hímet az orra hegyétől a farka végéig. Eltűnök a vörösen izzó szempár elől. Pontosabban a látványom ott marad és egyszerre kerül mögé is, ahogy a sebességet egyre növelem a mozgásomban. Arra figyelek, hogy ne lépjem át a hang terjedésének sebességét – nem célom egy egész falkát dobhártya szakadásra ítélni és azt érzem, hogy a közelben vannak, ha nem is két bokorral arrébb – bár az kétségtelen, hogy az ivadékom megérdemelné, de az most nem lényeges. Körötte cikázom, egyszerre vagyok mindenhol és sehol. Nem hagyok neki helyet a kitörésre, körbe veszem akár egy hurrikán, egy ölelő kar. Ha továbbra sem áll le a csapkodással, karmolással és egyéb halálra ítélt próbálkozásaival, az én agyaraim is összecsattannak immáron, támadva őt, de koránt sem abból a célból, hogy elvegyem az életét. Végül pedig felé csapok akkora erővel és sebességgel, hogyha a számításaim helyesek és hacsak nem tesz valamit, amivel elkerülje a gyors és kíméletlen csapást, akkor az útjába kerülő kisebb fák törzsét a teste simán átszakítja és letarolja. ~ És most meghallgatsz Alfa és ez nem kérés. Nem hódoltatlak be, de ha kell, Tupilekre esküszöm, megteszem. ~ és akkor még olcsón megússza a dolgot, de egyáltalán nem ez a szándékom. Nem eltiporni akarom, elvégre az én vérem. Pajzsomat pedig visszahúzom, a célját elérte a semmivé foszlatása, többé nincs szükség arra, hogy végignyalassam az erőmet.
/Nem dobáltam kockát, rád bízom, hogy eltaláltalak-e vagy sem, majd alkalmazkodok/
Kezdőlap
Köszöntem a játékot mindkettőtöknek, nagyon élveztem! 
Mr. de Luca, öröm volt önnel üzletelni :3 Dante, bocsi, hogy nem vártalak meg, majd kárpótlásuk megejtünk egy másik játékot 
//
