Ha hosszabb valakinek a haja, mint általában megszokta az ember, akkor nekem az már új frizurának minősült, de most inkább nem mentem bele. Még a végén azt hinné, hogy ki akarom oktatni, pedig erről szó sem volt. Ki vagyok én, hogy rendre utasítsak egy nálam sokkal idősebb és tapasztaltabb személyt? Oké, egyébként szemrebbenés, és minden további nélkül megtenném alapvetően. - Hát, még egy kevés egészen biztosan. - bólogattam egyetértően. Talán pár évtized, de annál nem sokkal több szerintem. - Csak pár éve... - legyintettem egyet nemtörődöm mozdulattal, mert hozzá képest alig volt egy szemvillanásnyi idő az a hat év, amióta őrzőként élek. Jó, az igaz, hogy a tanoncokhoz képest már jóval előrébb jártam, és több volt a tapasztalatom, meg a tudásom, de ettől függetlenül még én is kezdőnek számítottam a családom egyéb őrző tagjaihoz képest. Vegyük például a két nagyszülőmet, akik nem néztek ki sokkal többnek, mint amennyi én vagyok, és mégis jóval több éve űzték már ezt a mesterséget. - Még el sem kezdődött! - ellenkeztem nevetve, hiszen tényleg nem is volt még igazán tél, csak elkezdett lehűlni az időjárás. A vége még nagyon távolinak tűnt, és tényleg nem tudtam pontosan, hogy mire is készüljek. Éltem már néhány helyen a világban, de egyik sem volt ennyire északon, hogy legyen arról némi fogalmam, milyen is egy egészen kemény tél. Majd most kiderül, aztán vagy megszokom, vagy sikerül elűznie innen, és többé nem kívánkozom majd a fagyos tájakra. Azért reméltem, hogy erre nem kerül sor, mert mindig is úgy gondoltam, hogy kemény fából faragtak, ráadásul a táj itt gyönyörű volt, nem esett nehezemre beleszeretni. - Azt igazán megköszönöm. Meglepődnék, ha találnál... - vigyorogtam még mindig szélesen, immár elindulva a hangár felé, ahová bepakolták a holmikat, amiket el kell majd vinnünk a városokba. Már alig vártam, hogy felszálljunk, valahogy ennyi idő után is képes voltam izgalmat érezni egy-egy utam előtt. Tudom, hogy nevetségesen hangzik, de én már csak ilyen vagyok. Tényleg élveztem, amit csináltam. - Inkább a futárok, de igen, valami olyasmi. - bólogattam. - Szerintem pedig simán elbírsz annyit! - közben alaposan meg is néztem magamnak, mintha tényleg azt latolgatnám, hogy elbír-e annyi ládát. Tudtam, hogy meg sem kottyanna egy hozzá hasonló hímnek. - Vagy legalábbis a leggyorsabb. - hiszen ő jóval több holmit bírt el, mint egy egyszerű ember, aki amúgy segíteni szokott nekem a rakodásban. - Ha jól csinálod, talán máskor is megbízlak ilyesmivel. - vetettem fel az ötletet. Azért vicces volt belegondolni, mert nyilván nem fizikai munkával kereste a kenyerét alapvetően. – Nem mondtam, hogy kergetned kéne. Elég, ha követed az utam. – azért elképzeltem, hogy követne a kisvárosba, ahová el kell repülnöm, és ott találkoznánk, amúgy meg négy lábon szelné át az alaszkai vadont. Biztos van abban is valami egyedülálló érzés, de nyilván nekem ez ki fog maradni az életemből örökre. - Ó, értem… - azért nem tűnt túlzottan megviseltnek amiatt, hogy megözvegyült. Ezért is mertem feltenni az eszembe ötlő kérdésemet: - És régóta az vagy? – valami azt súgta, hogy igen. Ha nem, akkor meg valószínűleg szimplán nem álltak egymáshoz annyira közel, hogy említésre méltó legyen a volt felesége. Míg ezen gondolkoztam, feltereltem mind a kettőnket a repülőre, hogy ne csak lopjuk itt a napot, hanem haladjunk is valamerre. – Naná! De azért tényleges irányítást nem fogok a kezedbe adni! – emlékeztettem, olyan biztos, ami biztos alapon. Ennyire nem voltam azért merész, habár taníthattam volna, ha gondolja. Majd talán máskor. - Pedig még el sem indultunk. – kuncogtam jókedvűen. Nem zavart egyébként az érintése, csupán kicsit váratlanul ért. Valószínűleg ebből nem sok látszott rajtam, vagy legalábbis reméltem. – Meghiszem azt! Érted már, hogy miért szeretem annyira? – mosolyogtam szélesen, őszintén. Engem is mindig lenyűgözött a látvány. – Tudom, hogy neked a másik alakodban van szabadságérzeted, de nekem meg ilyenkor. Mintha enyém lenne az egész világ. – a túláradó lelkesedésem egyébként többet mondott minden szónál szerintem. - Tényleg?! – nem teljesen számítottam arra, hogy igenlő választ kapok, így aztán néhány pillanatra elkerekedtek a szemeim. – Akkor ezek szerint az volt. Én csillagokat láttam. És te? – érdeklődtem kíváncsian tovább. – Annyira nem vészes, de többször fogunk fel és leszállni, ha pedig végeztünk, még lehet szó egy kis kirándulásról. – határoztam hirtelen, közben tartva a megfelelő irányt. – Nagyjából tíz perc, vagy negyedóra, és megérkezünk. – tájékoztattam az utasomat, a várható landolásunkról.
Abban én se szeretnék elveszni, hogy egy nő miként vélekedik a szépségről és annak velejáróiról. Nem tudok érdemben hozzászólni, a laikus cinizmusa pedig nem olyan király dolog. Celeste-et nem bántanám vele. - Lesz az még több is! Minden őrző így kezdi. Értem én, hogy még kicsinek érzi magát és meg is jegyzem, hogy talán az. Talán. A szerénység komoly fegyver lehet. A kiszagolható életkor pedig csalóka ennél a típusnál. - Még csak szállingózik és csalogat, de biztos lehetsz benne, nemsokára elérkezel a kapuihoz! Ha ez még semmi, az tök jó! Örülök neki és pozitívan látom a jövőt. Ez még nem a legkeményebb időszak, igaz. De jól bírja! Szerintem aki őrző lesz, ennél sokkal durvább dolgokkal találkozik, úgyhogy bizalmat szavazok neki. - Szeretném, ha nem csak nekem maradna emlékezetes a mai nap! És ehhez nem csak a remek hordármunkával járulnék hozzá. De azzal is! Nem okozok csalódást, nem okozhatok. Kiegészítő munkának nem vállalnám, mert elég sok dolgom van. Bár ha azt veszem, hogy Celeste-tel tölthetek időt. Jó vele találkozni! Örültem már akkor, mikor megláttam. - Úgy nem az igazi. Akkor már lenne vadászat, hajsza. Egy repülőt nem lehet szagok alapján követni. Ha meg a fejem az égnek szegeződne, minden gödröt és buckát megtalálnék. Képtelenség. Vicc, amin jót derülünk. - A mi fajtánknak 100 év nem mindig számít hosszú időnek... Ezzel elárultam valamit arról, hogy mennyi ideje hagytam hátra a feleségem sírját. Rég túl vagyok rajta, már volt egy boldog kapcsolatom azóta. És azon is túl vagyok! Most már nem bánom. Valami nagyszerűt hoz az élet, ha ilyen téren nem vagyok lefoglalva. Ebben hiszek. - És te próbálkoztál már házassággal vagy hasonlóval? Megfigyeltem a kezét is, a gyűrűsujjat is, az egész viselkedését. Érdekel, hogy ő mi mindent tud erről. Biztosan vannak tapasztalatai, csak lehet, hogy anyakönyvvezetőhöz nem jutott el. - Oktatásra nem gondoltál még, ha ilyen rutinos pilóta vagy? Egész eddig nem érintett meg a levegő szele. Úgy tudom, Emma tanult repülni. Talán én is tanulhattam volna, de elég volt az autó. Nehéz szülésnek bizonyult, mára viszont már biztos kézzel irányítom a kormányt. Egy repülő? Miért is ne? Ha ilyen csinos hölgy mellett tanulhatom... Fel se veszi, hogy hozzáértem. Mert nem is kell. Ártatlan mókázás ez. - Már kapisgálom. Az első repülőutamra tisztán emlékszem. Beindultam a felszálláskor. Megijesztett a hirtelen emelkedés. Láttam a reptér betonját távolodni. Félelmetes volt. Később felemelő. Szó szerint is. Ez egyből csodálatos. - Ez remek dolog! Ha valaki megtalálja az igazi szabadságot, az önmagát találja meg és az életet a maga teljességében! Az a lelkesedés bennem is megvan és már meg nem mondom, kiről ragad kire? - Jöttek és azt súgták, hogy csupa jót hoznak. Szerintem érdemes lenne a nagyoknak megint összeülniük. Ez nem hétköznapi dolog! Nálatok van még, aki tőrrel álmodott? Ő is látott valami újat? Mert nálunk akad pár. Olyan szinten pad alá estek a tőrösök, hogy megdöbbentem. Alignak hatalma nagy. De hiszem, hogy legyőzzük. Már legyőzték. Nem lehet odaátról nyertes. Az kizárt. - Szuper! Egy jó túra a hegyekben, az erdőkben vagy akár a folyó mellett, első osztályúan hangzik! Mostanában volt szerencséd hasonlóban? A város betondzsungelén kívül is jártad a környéket? Mert én nagyon is, egyre többet, egyre többekkel. Már mióta élek itt? És még mindig akad új felfedeznivaló. Jó társaságban. Olyannal, aki hasznos is lehet és akit kedvelek is.
- Ezt most biztatásnak szántad? – kérdeztem mosolyogva, mert ha annak, akkor sajnos nem igazán érte el a célját. – Mert akkor nagyon rosszul csinálod. Tudom, hogy a neheze még hátra van, de nem szeretek erre gondolni. Abban bízom, hogy egyszerűen majd csak eltelik a tél, és akkor a végén döbbenek rá, hogy ennyi volt. – vontam meg a vállaimat, de attól még tartottam attól, ami rám várt. Igazából csak annyira, mint általában az emberek szoktak az ismeretlen dolgoktól. Tudom én, hogy nem vagyok teljesen átlagos, jó, vagy rossz értelemben véve, azt másokra bíznám, de ilyen téren határozottan olyannak tartottam magam, mint amilyen a többség. - Pedig rajtam nagyobb a nyomás azt illetően, hogy emlékezetessé tegyem! Hiszen én viszlek el repülni! – ettől függetlenül nem tartottam attól, hogy ne lenne emlékezetes számomra. Jól éreztem magam, és a kedvem is jó volt. Még a hideg sem tántoríthatott el egy pillanatra sem, pedig legszívesebben felvettem volna plusz egy kesztyűt a pakoláshoz. Majd utazás közben hátha jobb lesz a helyzet, én legalábbis ebben bíztam. - Az előbb még az volt a bajod, hogy nem kergetnéd a gépet, most meg már nem az igazi? – kérdeztem felvont szemöldökkel, kissé értetlenül. – Hát, rajtad aztán nem egyszerű kiigazodni… - vallottam be őszintén, mert jelenleg nem igazán tudtam követni őt. – Ó… - dünnyögtem magam elé. – Nekem majdnem egy élet. – az a száz év, talán annyi volt még nekem hátra, de az is lehet, hogy jóval kevesebb. Sohasem lehet előre tudni az ilyesmit, de én hittem abban, hogy hosszú életem lehet még. A rokonaimnak is sok évnyi adatott, talán örökletes az ilyesmi. – De akkor régóta az vagy. – nyugtáztam végül az információt, mert arra a következtetésre jutottam, hogy ennyi ideje lehet már özvegy. - Hasonlóval… nem lett túl jó vége. – csak egy pillanatra rebbent felé a tekintetem, aztán újra visszatért az égre. Már nagyon régóta nem beszéltem Joe-ról, pedig még egy éve sincs a történetnek. – De nem adtam fel, csak egy kicsit szünetet tartottam ezen a téren. – tettem hozzá, immár egy jóval bizakodóbb mosollyal. Hinnem kellett abban, hogy még megtalálhatom a párom, hiszen nagyon fiatal vagyok. Emberi léptékkel is, őrzőként meg pláne. Az már más kérdés, hogy mennyire veszélyes lehet az ilyesmi, de ettől függetlenül vágytam saját családra. - Még nem igazán. Nem tudom, hogy itt mekkora igény lenne rá, meg hát időben sem mindig megfelelő nekem. – de most, hogy így említette, én is elgondolkoztam az oktatáson. Némi plusz kereset lehetne, csak sajnos sokszor az időjárás nem kedvez az ilyesminek akkor, amikor csoportokat már nem viszek. Ez sajnos ilyen szakma itt északon, de nem bántam. Most nyugisabb volt egy kicsit minden, meg ilyenkor indult be igazán ez a szállítmányozási vonulata a szakmámnak. Élveztem ezt is, meg az idegenvezetést is. Mind a kettő kellőképpen tartogatott számomra izgalmakat, ami fontos volt az unalmas hétköznapokon. - Szerintem is! Mindenkinek kellene, hogy legyen valami olyan, amikor ilyen felszabadultságot érezhet. – vélekedtem lelkesen. Én szerencsés vagyok, hogy már megtaláltam, másokról ez valószínűleg nem mondható el, de próbálkozni azért mindenképpen kellene nekik. Hiszen mindenkinek más az, ami felszabadítja, és szárnyakat ad neki. Azért az álom témája sokkal jobban érdekelt, de ez azóta így volt már, hogy az elsőn túl voltunk, valamint a napokig tartó kómás állapoton. Nem tudtam, hogy miért, és mi a célja, de csak jöttek egymás után ezek az események. Elég rendszertelenül ugyan, de kétségem sem volt afelől, hogy összefüggnek. Mint minden. - Biztosan van, de nem beszéltem senkivel erről… - vallottam be töredelmesen. Többek között a húgom is közéjük tartozott, de nem hoztam még szóba. Amúgy is olyan ingerült volt mostanában, meg a szökési kísérlete sem aratott sikert, úgyhogy nem volt jó passzban. – Én csak a géppel gondoltam, de túrázhatunk is! – vigyorodtam el, mert tapasztalt túrázó vagyok, csak most éppen nem ahhoz öltöztem. Vagy nem kifejezetten ahhoz. – Attól függ, hogy mit értünk az alatt, hogy mostanában. Az egyik őrző társamat elvittem a Parkba túrázni, meg alapvetően szoktam csoportokat is vinni, de mióta hűvösebbre fordult az időjárás, nem igazán merészkedtem ki gyalogosan. – húztam el alig láthatóan a számat, közben lassan el is kezdtem ereszkedni, hiszen megközelítettük az első állomásunkat. - Majd a kutyás szánt szeretném kipróbálni, ha lesz rá lehetőségem a télen. Olyat még sohasem csináltam. Te igen? – érdeklődtem kíváncsian, mert arra már rájöttem a kérdezősködéséből, hogy ő is szokott túrázni.
- Döntsd el te! Visszamosolygok. Nem kell mindent kimondani. - Fogd meg azt a nyomást így és pöccintsd el! - csinálok úgy a kezemmel, mintha valami szöszmösz találtam volna a kabátomon és gombfoci-mozdulattal küldeném az örökkévalóságba. - Helyette mesélj inkább valami vicces történetet azokról, akik szoktak veled repülni. Az első alkalom biztos a legkülönbözőbb dolgokat váltja ki. Magam felől nem aggódom. Jó társaság leszek, közelről nézhetem majd a felhőket és az eget, de ha ez nem lenne elég, a pilótakisasszony is garancia rá, hogy nem fogok unatkozni. - Úgy az igazi, ahogy most csináljuk! Háháhá! Jóízűen nevetek. Néha szeretek ilyen összezavarósat játszani. Ma különösen jókedvem van. Még az özvegység se töri le. Régi sztori. - Na, én pont ugyanígy! Jó nagy szünetet tartottam, ugyanis eléggé ínyenc vagyok. Akár a borokban. Fontos a jó évjárat, az igényes csomagolás, de a legfontosabb a belső tartalom. Futó kalandokból nem volt hiány, itt meg lehet említeni Willow-t is, akivel egy ideig könnyítettünk egymás szükségletein. Nia-ig nem is volt komolyabb dolog, a távozása óta pedig szintén nincs. És megvagyok így. - Szerintem lenne, Alaszkában elég nagy előny tud lenni, ha valaki ért a repüléshez. A városban nem tudok komolyabb oktatóról. Colston próbálkozott ezzel, de ő se menetrendszerűen. Azóta meg felszívódott. Celeste-nek menne, szerintem jó tanító. Ez a benyomásom. Valahol el kell kezdeni. Persze két munka mellé egy harmadikat vállalni úgy, hogy illene némi magánélet is...egy őrzőnek? Ez csak ötletbörze. - Van, akinek nem adatik meg. Mi hálásak lehetünk a sorsnak, a szellemeknek vagy aminek akarunk. Biztos a nő is ismer olyanokat, akik egyszerűen képtelenek erre. Ez adottság. Lehet egy életen át keresni, ha nincs meg a képesség. Az álom közös vonásain elgondolkodom. Eska többet érthetne belőle, Lili is. Beszélni fogok velük. A nagyival úgyis régóta érik a találkozó. Nekem kell megkeresnem. Ismerem a székhelyét, megvan a száma, mégsem egyszerű. Egy Árnyat mikor egyszerű megtalálni? Ha ő is akarja... - A géppel is biztos klassz. Kis kikapcsolódás a munka után. Legyen úgy akkor! Kirándulni szoktam, a vadászatokat is sokszor egész extrém helyeken nyomjuk. Múltkor fent a hegyen, a vadkecskékre, hú, az nagy volt! Repcsivel más, azt még nem igazán próbáltam. Kettesben, barátian, szemlélődve. - Szerintem mindenképp próbálj meg egy jó cudar, szélfúvós, szembe havazós kirándulást is. Tudod, amiért sokat küzdesz, azt utána nagyon megbecsülöd. Megvan a maga köre, biztos talál rá valakit, de akár én is betársulhatok. Mindenesetre túlságosan nem akarok nyomulni. Azt érzem, hogy nagyon nagy súlyok ülnek a vállamon. Én elbírok velük, tök jól, mert látom a pozitív végkifejletet, de mást talán nem kéne megterhelni vele. Talán. - Igen, többször is! Mert mindig más, attól függ, kiket fognak be. A kis szőrmókok a legkülönfélébbek. A vérfarkasok energiája se mindnek tetszik. Próbáltam sima emberi erővel is, teljesen kiáradó energiával is, különböző technikával. Kellemes tapasztalat. - Tavasszal szokott lenni ilyen rendezvény. Az Alyeska Fesztiválról hallottál már? Annak a keretében van verseny. De úgy tudom, most év végén is lesz valami hasonló, kisebb. Oda nem csak a profik mehetnek. Én már rég próbálkoztam ezzel, mert jó, jó, de nem lett örök szerelem. Ez ég kémlelése viszont valami csodálatos. Már beindulnak a szenzoraim. Ahogy elhagyjuk a földet, egyre messzebb kerülünk tőle, arra gondolok, hogy talán a szellemek birodalmához kicsit közelebb jöttünk. Köztünk járnak, ha akarnak, de valahol erre laknak vajon? Meg lehet őket találni? Tisztára elmélázom, mint egy kisgyerek a cukorboltban. Még a szám is mosolyogva marad tátva. Rég éreztem magam ennyire nyeregben. - Te is szintet léptél az optimizmusban, amióta álmodtál? Én úgy érzem.
- Oké, úgy fogom csinálni! – nevettem el magam újra, és képzeletben meg is tettem, utánozva az ő mozdulatát. – Nem vagyok amúgy annyira izgulós típus szerencsére. Ha így volna, akkor állandóan idegeskednék munka közben is. – árultam azért el, hogy ne higgye, hogy esetleg feszélyezne engem az, hogy megfeleljek neki, mint szórakoztató egyed. Sejtettem, hogy jó élmény lesz, még sosem érkezett rám panasz, és nyilván ez most nem olyan munka, de úgyis legalább annyit bele fogok adni így is, mintha az lenne. Nem vagyok a szó klasszikus értelmében maximalista, maximum egy egészen kicsit. - Bevallom őszintén, azért a legtöbbször rutinos repülők jönnek velem. Illetve, aki eljut ide, az valószínűleg messzebbről jött, és Alaszkába csak azzal jut el. De volt egyszer egy olyan eset, még mikor ideköltöztem, hogy elkísért egy helyi lakos. Annyira félt, hogy gyógyszert kellett neki adnom, pedig alig félórát repültünk. – jutott eszembe, az öreg Abraham. – Mindig itt élt, és igazi szárazföldhöz szokott ember. Szerintem olyasmi élmény lehetett neki is, mint neked, amikor megalkották a repülőgépeket, és még újdonság volt mindenkinek. A végére meg is sajnáltam szegényt, el sem akarta hinni, hogy tényleg a felhők felett van, ráadásul volt egy kis légörvény is. A karfa elrepedt, annyira szorította… - kuncogtam fel halkan, miközben egy kicsit jobbra irányítottam a gépet. - Ínyenc? – kérdeztem vissza kissé értetlenül. – Az mit takar? Válogatós vagy? – érdeklődtem tovább, félig felé figyelve, félig az előttünk húzódó hegyekre. Még csak az kéne, hogy túl közel menjünk valamelyikhez, és egy nagyobb szellő alánk kapjon, aztán nekicsapjon a sziklafalnak. Nem lenne szép halál, márpedig nekem biztosan azzal végződne. A mellettem ülő végében azért nem voltam teljesen biztos. – Ez így van, de ha valakit kitanítok, és elveszi a remek munkámat, akkor mit csinálok? – elkerekedett szemekkel lestem oldalra, mintha tényleg nagyon tanácstalan lennék ez ügyben. – Azért nem akarok magamnak konkurenciát teremteni… - ismertem be, ha szégyen, ha nem. A megélhetésemet nem akartam feltétlenül kockáztatni. Persze, ha az illető nem ezzel akarná keresni a kenyerét, az más tészta. - Rendben, akkor maradjon ez! – eredetileg is ezt gondoltam ki, mert most sokkal hamarabb sötétedik, és ő ugyan jól látna akkor is, mégsem vágyódtam a hidegbe és a sötétbe, kint az alaszkai vadonban. Nagy élmény tud lenni, de mire eljutunk addig, szerintem vágyni fogok egy forró fürdőre, és a vidáman pattogó tűzre a kandallómban. – Nem vagyok mazochista… - forgattam a szemeimet, ám a mosoly máris ott tündökölt az arcomon. – Ráadásul nem is veszélytelen, még nekem sem, aki tapasztaltnak számítok. – mondjuk ezen a terepen még annyira nem voltam gyakorlott ilyen időjárási viszonyok mellett. - Azt hiszem, hogy szeretnék majd egy kutyát. Egy nagyobbat! – Cori talált ugyan egyet, de az egy kistestű kutya volt, és azokat valahogy nem kedveltem annyira, ezért sem voltam elragadtatva tőle. Egy saját azonban teljesen más lenne úgy, hogy kölyökként is én nevelem már. – Tényleg? – kérdeztem vissza lelkesen. – Most, hogy így mondod, rémlik valami… - ismertem be, bár év elején nem nagyon figyeltem ezekre a dolgokra, mert akkor még nagyon új voltam ezen a vidéken. – Már itt voltam, azt hiszem. – bólogattam mosolyogva. – Lehet, hogy meg kellene próbálnom egy ilyet. Vagy először csak gyakorolni, biztos vannak a környéken tenyésztők… - gondolkoztam el hangosan, tőle várva a megerősítést. Ő biztosan jobban tudja ezt. - Minden rendben? – lestem rá kérdőn, amikor láttam az arckifejezését. – Mi jutott eszedbe, amitől ennyire vidám vagy? – érdeklődtem barátságosan. – Talán, nem tudom. Én amúgy sem vagyok annyira borúlátó típus, de talán valamennyivel másabb lett, igen. – válaszoltam végül, ahogy jobban belegondoltam. – Szerintem ez azoknál lehet szembetűnő változás, akik alapvetően elutasító, pesszimista szemlélettel rendelkeznek. Te olyan vagy? – ennyire azért még nem ismertem, ezért is kérdeztem rá. Közben az ereszkedést követően már sikerült is meglátnom a kis leszállópályát. Nem a legegyszerűbb terep, az hétszentség!
Jókat derülünk ezen a kis apróságon, amit az ezoterikusok komolyan is vennének. - Ha velem így volna, én is vacogtatnám a fogaimat. Lehetne, de szükségtelen. Már régóta nem vagyok aggódó típus. A farkasommal jött a természet, ha minden igaz. Ha aggódom is, nem idegeskedem, inkább figyelek és tervezek. - Jajjaj, nem hangzik túl jól. Megnyugtatásként közlöm, hogy én nem fogok ilyet igényelni. Van olyan fajtársunk, aki él-hal a nyugtatókért és hasonló vagy durvább szerekért. Én nem az vagyok. Nem is szárazföldi ember, hisz a tenger nekem kiskoromtól ismerős. Az ég viszont újabb élmény. Egész új. - Pontosan! De nagyon. Nia előtt nagyon-nagyon sokáig nem volt senki, akit elfogadtam volna. A testi kapcsolat pedig nem minden. Mivel Niára sokat vártam, nagyon boldog voltam vele és vége lett anélkül, hogy tehettem volna róla, megint nagyon válogatós vagyok. Nem tudom, egyáltalán meg tudja-e ütni bármelyik nő a mércét. Már 2 év eltelt. Legutóbb száz esztendőnél is tovább vártam. Hát... Eska látogatása óta máshogy látom a világot, látom a sötétséget is, de a fényt is, ami majd körberagyogja. Csak épp ebbe talán nem fér bele más rajtam kívül. Szűkül a fénykör. - Gondolod, hogy nagyon hamar a nyomdokaidba léphetne bárki? Azért biztos sok idő kell hozzá és akárkire nem bíznak ilyen feladatot. - Az jó! Én sem vagyok az. A mazochista embereket nem nagyon szeretem. Nem értem őket igazán. Van valami kis (nagy) defekt bennük, amit képtelen vagyok felfogni. Szerencsére. A kihívást viszont szeretem és addig nyomom, amíg győzök. - Egy naaagy-nagy kutyát! Bernáthegyit mondjuk? Vagy kaukázusit? Azok nem kicsik. Hogy is jött ez ide? A kutyák iránti vonzalom hajtja a szánt? Hát lehet, hogy nem pont így kéne... - Vannak, igen. Ha gondolod, majd bemutatlak egynek. Ismerek egy városszéli fickót, magának való, de ha kutyákról van szó, szánhúzókról, akkor tökéletes választás. - Ezt nem ilyenkor kell kérdezni! - oltom le finoman a nőt és rávigyorgok. Miért lenne baj, ha jó kedvem van? Ez nem eszelősség. Én tudom. - Csupa szép és jó dolog. Szeretek ilyenekre gondolni. Főleg mostanában. Azért azt is szoktam látni, mikor baj van. Nem járok rózsaszín szemüvegben. Fuhh, elég gáz lenne. A titkaimat pedig azért tartom. - Nem mondanám. Sok mindent láttam már, de az az elvem, hogy menjünk előre, ne lefelé és ne hátra tekintgessünk! A Teremtőmtől ezt tanultam. Nem kell a múlton rágódni, előre nézünk. Ő azóta megbánta, hogy engem kinevelt. El is akart tenni láb alól. De nem győzhet! Már nem élnék, ha lett volna esélye. Igazi esélye. Hatalmas vigyor terül el az arcomon. - Azt hiszem, mi jól választottunk. Nagyon jól. És az is biztos, hogy feladatunk segíteni azokon, akik a tőrt vették a kezükbe. Celeste, téged mi is hozott a világunkba? Hogy világosodtál meg? Lehet, hogy ez titok, de akkor elmesélheti finoman. Én is adok cserébe valamit. - Engem úgy vontak be, hogy nem akartam, nem értettem. Azóta már hálás vagyok az ajándékért és semmilyen áron nem cserélném vissza.
- Szerintem sem oldódnak meg a gondok attól, ha idegesek vagyunk. – mosolyogtam futólag, mert bizony ez volt az igazság. Alaposan kellett gondolkozni, megfontolni a következő lépéseket, és akkor soha nem lesz semmi probléma. Vagy, ha mégis, hát megesik! Egyikünk sem mindenható, még az sem, akinek szent meggyőződése, hogy az. – Neked szerintem amúgy is valami durvább cucc kéne ahhoz, hogy megnyugodj, vagy esetleg elaludj! – vigyorodtam el önkénytelenül is, ahogy oldalra sandítottam a mellettem ülőre. - Meg amúgy sem örülnék, ha szétszednéd itt nekem a gépet! – még a végén nekem kellene megfizetnem a kárt, és ez valahogy egy házfelújítás idején nem fért bele az anyagi kereteimbe. Neki talán volt több száz éve arra, hogy pénzt gyűjtsön és egyéb javakat, de nekem még szükséges volt a kuporgatás. Persze, a szüleimtől is bármikor kérhetnék, de nem akartam minden aprósággal hozzájuk fordulni. Végre volt valami, ami csak az enyém, még ha a ház nem is került a nevemre, hiszen a városé. - Akkor érezzem magam megtisztelve, hogy egyáltalán élvezhetem a társaságod? – kérdeztem, cukkolva őt egy kicsit. Igazából tudtam én, hogy a nőkre gondolt, meg még ki tudja, hogy mire, de ennyi erővel a barátok terén is lehetett válogatós. Én is szerettem megválogatni azokat, akiket a közelembe engedtem, csak sokszor sajnos rosszul mértem fel másokat, és túl későn derült ki, hogy tévedtem. – Fogalmam sincs! – rántottam meg a vállaimat vezetés közben, ahogy lassan ereszkedni kezdtem a géppel. – Lehet, hogy valakinek Isten adta tehetsége van hozzá, vagy olcsóbban vállalja a munkát, és kiüt a nyeregből. Bármi megtörténhet. – oké, azért sejtettem, hogy erre nem fog sor kerülni, de egy épeszű ember sem kockáztatná a munkáját. - Hm… - elgondolkozva meredtem magam elé. – Nem is tudom, talán a kaukázusi nem lenne rossz. Igazából most azon gondolkozom, hogy vajon milyen kutya illene hozzám a legjobban. Ostobaság, igaz? – nevettem fel, mivel az ember nem ez alapján szokott kutyát választani. Általában legalábbis nem ez a jellemző szerintem. – Egyáltalán megéri télen kiskutyát venni? Karácsonyra akár meg is lephetném vele magam, ilyenkor úgyis kevesebb munkám van, és tudok otthon lenni vele… - hangosan gondolkoztam, aztán gyorsan észbe is kaptam. – Jaj, ne haragudj, nem akarlak ezzel fárasztani! Gondolom te sem vagy valami tapasztalt kutyatartó! – egy farkasnak minek is kellene kutya? Maximálisan megértettem volna, ha teljesen hülyének néz. Kicsit annak is éreztem most magam. - Azt megköszönném! – teljesen belelkesültem annak gondolatától, hogy kipróbálhatom a szánhúzást. – Én is szeretek jó dolgokra gondolni. – egyetértően bólogattam, de hát ki nem? – Sejtettem! Szerintem ez egy remek hozzáállás! – én is azt vallottam, amit ő. Ezért is nem szerettem a múltra gondolni, mert az csak lehangolt volna. A fontos az volt, hogy a jövőben merre alakítjuk az utunkat, ugyanis véleményem szerint mindenki a saját sorsának kovácsa. – Mondjuk úgy, hogy elég sokan voltak körülöttem olyanok, akik már részei voltak ennek a világnak. – azt nem akartam konkrétan elmondani, hogy milyen rokonaim, hiszen többen is informátorok voltak, köztük az apám is, és nem nagyon voltam tisztában azzal, hogy a falkában mennyien ismerik a nevét. - Viszont engem nem kényszerítettek rá. Még gondolkodási időt is kaptam, én pedig döntöttem. Nem bántam meg azóta sem. – mosolyodtam el, miközben a gép finoman landolt. Óvatosan kellett, mert nem volt túl nagy a kifutópálya, ráadásul kissé jég is borította. – Akkor nem csak az álomnál választottunk jól, igaz? – kérdeztem mosolyogva. Közben beszéltek a fülembe a kicsiny reptérről, én pedig egy gyors válaszadást követően az útitársam felé fordultam. – Jobban mondva, te csak elfogadtad… de az is valami! – ő sem mondott nagyon sokat, én sem, de valamicskét mégis. Szerintem ez afféle arany középút volt az ismerkedés rögös útján, ami csak egy farkas és egy őrző között lehetséges. – Nos, megérkeztünk az első állomásunkra. Pakoljuk ki a csomagokat, és már mehetünk is! – dobtam be az ötletet, közben levettem a fejemről a fülhallgatót, és felállva az ülésből, kinyújtóztam.
A nyugalom régi jóbarátom. Egy ideig azt mondták, túlságosan is nyugodt vagyok. Már nem mondják. Mindenki változik egy kicsit. - Találkoztam már olyan farkassal, aki ilyeneken élt. Nem nevezem meg azt, akit talán Celeste is ismer a helyiek közül. Egy pillanatra eszembe jut, hogy milyen, amikor a pilóta alszik el? Az országúton sok balesetet okoznak a túlhajszolt sofőrök. Ez nem vinne minket előre, úgyhogy nem kérdezem meg, hallott-e hasonlóról. - Pedig ha szétszedném, utána össze is raknám - válaszolok, a végét pedig elröhögöm. Dehogy csinálok itt bármi bajt. Nem azért jöttem. Amúgy ha egy ilyen rendes őrzőnek kárt okoznék, biztos, hogy próbálnám megtéríteni, megszépíteni. - Mindenképp. Csábos mosollyal nézek rá egy pillanatra, aztán szemezek tovább az éggel. Egyébként igaz, akárki mellé nem kéredzkedtem volna be egy repülőútra. Hogy ennél többet akarok-e? Azt hiszem, nem. Bár kezdek gondolkozni azon, hogy nem túlzom-e el a teher nagyságát. Eska évszázadok élt le. Ha az utódja leszek, rám is sok várhat még. Egyedül töltsem el? Nem biztos, hogy jó ötlet. - Igazad van, jobb vigyázni. Ha erősebb az aggodalom, mint az izgalom, akkor ne is tanítson. Nem éri meg. - Egyáltalán nem hülyeség. Csak azt kell meggondolni, hogy ha vége a télnek, akkor is lesz-e rá időd? A kutya nagyon bánná, ha pár hónap után kéne távoznia. Nekem nem volt otthoni kutyám, illetve csak nagyon kicsi koromban, rá alig emlékszem. Elszaladt és nem jött vissza többé. Talán a pestis egyik első áldozata lett. Barátságos kis ebekkel viszont szoktam találkozni. Meg vad gyilkológépekkel is, akik a két markomban elférnének. Celeste-nek kell tudnia, mik az ő igényei. - Megbeszéltük! Majd felhívom azt a gazdát. - Elsőre így döntöttél? Úgy tudom, van, akivel több kört is futnak. Ami nyilván jelzi, hogy fontos, ígéretes tehetség. De nehéz jellem. Érdekel, hogy Celeste-tel hogy történt. Ha az elsőre nem is emlékszik, a második után elmesélhették neki. Barátok, család? Én a családra tippelek. Azt érzem valószínűnek. - Hát így van. Tetszik, hogy mindketten elégedettek vagyunk az életutunkkal. Néha gondolok arra, hogy mi lett volna, ha maradok kikötőőr. Megházasodom, gyerekeket nevelünk, aztán egy nap meghalok és senki nem emlékszik rám. Ez se biztos. Ezért nem érdemes a múltba meredni. - Lehettem volna olyan, akitől inkább visszaveszik. Aztán vagy túléli vagy nem. Én azt vallom, mindenben meg kell látni azt, amitől jó lehet. Előre még nem is tudtam, mekkora csoda ez. Nem fogok rögtön kitárulkozni. Árny vagyok, homályos utalásokkal operálok. - Na, akkor feltűröm az ingujjamat. Mutasd az irányt! Gondolom, vár minket egy lerakat vagy egy autó, ami elviszi a telephelyre a cuccokat. Vagy egy rakás ember, akinek hoztuk ezeket. Az bonyolult, az előbbi lehetőségeknek jobban örülnék. Bárhogy is lesz, gyorsan és precízen kipakolok, mindent elrendezek úgy, hogy ne boruljon, ne dőljön. Rendre szükség van. - Következő lépés, kapitány? - kérdem, kihúzva magam és tisztelegve, mintha teljesen alávetném magam. A repülőn Celeste a főnök, ő ért hozzá. Én nézelődöm. Az itteni tájat is megsasolom kicsit. De fentről minden szebb. Egy ideje már fentről nézem a dolgokat.
- Tényleg?! – kérdeztem vissza meglepetten, mert ilyenről még nem is hallottam. – És hatnak rá? Nem válik tőle veszélyessé? – mert ha nincs meg a kontroll, akkor ki tudja, hogy mire képes egy farkas. Nekem még szerencsére soha nem kellett ilyesmit megtapasztalnom, és nagyon reméltem, hogy erre később sem lesz példa. Ugyan kicsi esély volt rá, hogy elkerüljenek a megvadult, magukat kordában tartani képtelen farkasok, de hátha. Fő a pozitív hozzáállás, ugye? - Ehhez is értesz? – félig kíváncsian, félig cukkolóan hangzott a kérdésem. Oké, nem tagadom, hogy egy kicsit kötekedni akartam vele, mert jól esett. Mással is volt ilyen kötekedős viszonyom, de nem bántásból csináltam, hanem egyszerűen önmagunk szórakoztatása miatt, és a szavaim soha nem fajultak addig, hogy megbántsak vele másokat. Erre azért mindig odafigyeltem, mint nagyon sok más dologra is magam körül. – Akkor, ha legközelebb gondom lesz a géppel, majd neked szólok! – egyébként egy kicsit én is értettem a szereléshez, mert muszáj volt. Azonban, ha lehetőségem volt rá, inkább profi szakemberre bíztam, mielőtt még elrontanám még jobban szegényt. - Nem, arra semmiképpen nem kerülhetne sor! – szögeztem le komolyan. Ha én nem tudnék vele elég időt tölteni, valószínűleg addig elvinném a szüleimhez, hogy ne legyen magányos. Aztán meg vissza hozzám, így ingázó életmódot folytatna. – Még az is lehet, hogy vihetném magammal… - vetődött fel bennem a kósza, talán nagyon rossz ötlet. Lehet, hogy nem élvezné, de hát mások is viszik magukkal a kutyájukat mindenhová, én is el tudtam volna ugyanezt képzelni magamról. Engem egyáltalán nem zavarna a munkám során, ezt biztosra vettem. - Igen, tényleg van, akivel így járnak el. Én elsőre elfogadtam a dolgot. – magyaráztam mosolyogva. – Úgy látom, hogy elég sokat tudsz rólunk. – tettem még hozzá, de magát a kérdést, ami foglalkoztatott, már nem tettem fel. Bizonyára ők is képben voltak az őrzőkkel kapcsolatban, mint ahogyan mi is sokat tudtunk róluk. Vagy ennyi évszázad alatt már ismert sok őrzőt, akik nyitottak voltak a farkasok felé, és beszéltek a szokásokról. Bármi előfordulhatott, de nála nem tudtam, hogy melyikről lehet szó. Talán mindről együttvéve. - Visszaveszik? – kérdeztem értetlenül. – Nem is tudtam, hogy az is lehetséges… - ismertem be, ami talán hatalmas hiányosság részemről. Nem szégyelltem magam miatta, mivel nem tudhatok mindent, de határozottan érdekelt a téma. – Igen, ezzel egyetértek! – mármint azzal, hogy mindennek érdemes a jó oldalát keresni. Én is mindig erre törekedtem, csak nem mindig sült el jól. Ez azonban már nem az én hibám volt, hanem a körülményeké. - Jól van, csak előveszem a listámat! – miközben ezt mondtam, levettem a fejemről a fülhallgatót, és az övemet is kicsatoltam, hogy aztán felemelkedjek az ülő helyzetemből. – Elég lesz csak itt a reptéren hagyni a holmit, mert nemsokára jönnie kell érte egy városi autónak. – így szokott lenni rendszerint, ezért gondoltam úgy, hogy most sem lesz másként. – Ezeket a ládákat kell kirakni! – mutogattam a lista alapján a megfelelő darabokra. Mivel okosan pakoltunk, így nem kellett átmászni a fél rakományon, csak az ajtóhoz legközelebbieket kellett kiemelni. - Indulhatunk tovább! – nevettem a szalutálás láttán jókedvűen. – Én itt aláírom a papírokat, te addig nyugodtan szállj fel, és már megyünk is! – mutattam közben a gép irányába, miközben a raktér ajtaját elhúztam, és a ránk váró pasashoz sétáltam. Ő aláírta az én papírjaimat,én meg az övét, és már mehettem is isten hírével. – Minél gyorsabbak vagyunk, annál több idő lesz a sétarepülésre. – amit ugyebár beígértem. Beszéd közben ismét a gépen rendezkedtem, immár letudva az adminisztrációt. – A következő állomás sincs nagyon messze. – tájékoztattam, miközben előkészültem a felszállásra. - Nem gondolkoztál még azon, hogy merre állnál tovább innen? – érdeklődtem kíváncsian, közben a motor felberregett, hogy ismét a levegőbe emelhessen minket.
- Azt mondják, farkasa válogatja, mindenkiből mást hoz ki. Sokkal nagyobb adagok kellenek és a hatás nem olyan hosszantartó. Ha engem kérdezel, szerencsére. Odamosolygok, mert érzem a nőn, hogy ez nem csak műhiszti, hanem tényleg megrökönyödött a dolgon. Szerintem remekül lehet élni ilyen szerek nélkül és a tűzzel játszik az a farkas, aki fogyasztja őket. Eleve nem egyszerű a természetünk. Ha még pluszban meg is bonyolítjuk, hát... - Mindenhez. Csak ne akarj a szavamon fogni. Jót nevetek ezen, mert egyikünktől se komoly a cívódás. Celeste-tel öröm ezt csinálni. Kedvelem az ilyen interaktív embereket. Amióta túl vagyok a magány csúcsra járatásán, azóta keresem a társaságukat. - Ellenne itt a repülőn? Gondolom, nem a turistákat boldogítanád vele. Egy kutyás idegenvezető sok embernél kiütné a biztosítékot, így nyilván erre a munkájára gondolhatott. Fogalmam sincs, mennyire jó ötlet. Az űrben is járt kutya, Lajka, de őt alaposan felkészítették. - Annyit elárulhatok, hogy nem te vagy az első, akivel találkozom... Tompított mosolyt virítok, hadd higyje, mennyire penge vagyok őrzőtémában. Sokat meséltek róluk, sokat is láttam, de az egy külön világ, sosem fogom teljesen megismerni. Legutóbb talán akkor láttam őrzőket akcióban, mikor a teremtőm lecsapott és megölte azt a nőt. Erről hallgatok, mert szerencsére élek és virulok, ahogy a környezetemben lévők is. - Pedig igen. Aki teremt, az is mellényúlhat és a szolidabb megoldás, amikor visszaveszi az ajándékot, törlés és hadd menjen isten hírével, aki nem felelt meg. A kevésbé szolid megoldás pedig az, amit a Teremtőm csinált Pierre-rel, az első kölykével. Elharapta a torkát, mert nem volt vele elégedett. Úgy kerültem a kezei közé, hogy ezt tudtam. Mestere volt a motivációnak, hiába. Megvárom, míg Celeste előkészül. Élmény őt akcióban látni. A hétköznapok szépsége, az egyszerűség bája. Egy csinos nő nézeget egy unalmas listát. Ahogy kimondja a varázsszót, pattanok is! - Így ni! - porolom le a kezemet a végén. Amikor tovább indulunk és nevetve ismerteti a folytatást, inkább megvárom. Szó nélkül. Végig akarom nézni azt is, hogy beszél az itteni kapcsolattal, hogy intézi a dolgokat. Érdekel a csaj. - Ez flottul ment! Ritkán van gond, ugye? - kérdem, miközben iparkodom befelé, hogy ne húzzam az időt. Én is vágyom arra a kis levezető repülésre. Még gyorsan szétnézek, próbálok rájönni, jártam-e ezen a tájon. Talán valamikor régen. - Jó a kérdés! Mindenképp olyan helyre mennék, ahol még egyáltalán nem jártam. Azt hiszem, Ázsiának valamelyik eldugott szegletébe. Most Nia jut eszembe, aki elhívott egyszer Tibetbe, én pedig nem mentem, mert nem érdekelt a hely. Annyira nem, mint őt. Most már talán másként döntenék. Amúgy én inkább az örök világjáró leszek, ha megtörténik, amiről Eska beszélt. Egy vérvonal fején az egész világ árnyseregének felelőssége nyugszik, nem telepedhet le egy magányos kunyhóban vagy egy nagyvárosi kertes házban. Vissza fogok térni a maradásra képtelen, mindig tovább álló, egyáltalán nem ragaszkodó énemhez. Most nagyon nehéznek tűnik. El is mélázok ezen és a tájat szemlélem közben. - És te, ha majd egyszer nagyon sok idő telik el? Kína például?
- El sem akarom képzelni, hogy mi lenne akkor, ha ilyen szerek miatt valamelyik farkas nem tudna uralkodni magán. – ráztam meg a fejemet, mert tényleg rossz volt belegondolni. Nagyon rossz vége is lehetett volna egy ilyen akciónak, ha nincs mellette senki, aki tudná saját maga helyett kontrollálni az illetőt. Azért reméltem, hogy ilyesmi nem fog megtörténni a közelemben, különben valószínűleg olyan varázslatot kellene alkalmaznom, ami nem túl kellemes. - Hát hogyne! – nevettem el magam én is, vele együtt. – Most egy kicsit ellent mondtál magadnak, ugye tudod? – kérdeztem mosolyogva, hiszen ha tényleg mindenhez értene, akkor nyugodtan a szaván is foghatnám bármikor, ha éppen olyanom van. Azért megmosolyogtatott ez az egész, mivel jól éreztem magam, még úgy is, hogy egy vérfarkas volt az útitársam. Úgy éreztem, hogy nem kell tőle túlságosan tartanom, csak amennyire bárki mástól is tartanék adott esetben. Azért nem vagyok ostoba, csak kicsit merész. - Figyelj, ha hozzá van szokva, akkor szerintem ellenne itt is. – bólogattam. – Hiszen te is jól érzed magad, nem? – kuncogtam, bár talán egy kicsit erősre sikeredett. – Jaj, ne haragudj, egy kicsit lehet, hogy túlzásba vittem! – szabadkoztam kissé zavartan, amikor sikerült észbe kapnom. Néha előbb beszélek, minthogy gondolkoznék, de nem szándékosan bántok ám meg másokat. Ezek csak egyszerű elszólások, azt hiszem. – Azt sejtettem, ennyi idő alatt… - talán nem is lehetne elkerülni az őrzőket, ha valaki több mint háromszáz évet lehúz már. Ahhoz túlságosan összefonódott a kettőnk világa, azt hiszem. - Még sosem hallottam arról, hogy egy farkas képes lenne erre. – még mindig csodálkoztam, de feltett szándékom volt, hogy majd utána érdeklődjek az okosabbaknál. – Csak olyat, hogy az életét oltotta ki. – tettem hozzá, meg persze ott volt az átharapás is, de az már teljesen más téma. De az, hogy visszavegyék a farkast, azt még soha. Még akkor is ezen pörgött az agyam, amikor a listát tanulmányoztam, hogy aztán lepakolhassuk a szállítmányt a gépről. A könnyebb ládák esetében azért én is segítettem, nehogy csak az utasom dolgozzon itt nekem. - Volt már rá példa, de alapvetően szerencsére nem nagyon szokott gond lenni! – magyaráztam, miután visszatértem a géphez az adminisztrációt követően. Észre sem vettem egyébként, hogy végig figyelt, hiszen nem erre koncentráltam. Pedig általában fel szokott tűnni, ha valaki rajtam felejti a szemét. Az ember megérzi az ilyesmit, legalábbis sok esetben. – Ó, akkor ezek szerint inkább itt Nyugaton jártál, meg Európában. – vontam le a következtetést, miközben megint nyomkodtam a gombokat, hogy minél előbb a levegőbe emelhessem a gépet. – Ott már jártam! – ráztam meg a fejemet, és míg ő merengett, addig én is elmerültem egy kicsit a gondolataimban. – Azt hiszem, hogy én is inkább olyan helyre mennék, amit még nem láttam. Talán az északi területekre, a Skandináv térségbe. Vagy a Karib-tengerre… - soroltam az ötleteimet, mert ezek bizony nem is voltak olyan rosszak. – Azt hiszem, hogy kedvelném a mediterrán területeket is. – állapítottam meg kisvártatva. - Afrikában jártál már? – érdeklődtem tovább, hogy mégis merre járt a világban. Az ilyesmi mindig izgalmas téma.
- Nem is kell. Már elég rég nem történt hasonló a városban. Hála az új vezetésnek, mármint nem a legújabbnak, hanem annak, amelyik az egyesítéskor és utána hatalmon volt. Ami előtte történt, arra spongyát. Csak annyiban emlékezünk, hogy újra ne következzen be. A múlttal nem foglalkozunk, ezt tanította a teremtőm. Nem abban élünk, nem sírunk miatta, de tanulunk belőle. - Nem mondod... - szólok kaján vigyorral. Ez az én cinikus humorom volt. Nem mindenki érti. A lényeg, hogy nevetünk, jól érezzük magunkat. Celeste-tel ez az első pillanattól könnyen ment. - Azért van némi különbség. Például a világért sem piszkítanék ide! Nem sértődöm meg. Állat vagyok, nem csak ember. Celeste szájából nem bunkóság jött, úgyhogy fel se veszem. Tudom, minek számítok és azt is, hogy miben különbözöm egy házikedvenctől. Ő is tudja, csak néha elhagyják a száját ilyen apróságok. - Volt már kutyád? Otthon a családdal vagy mikor már egyedül laktál? Mert ha először lesz gazdi, az is más és az is, ha már játszotta ezt a szerepet, de nem egyedül. - Mert az a gyakoribb. Bonyolult dolog elvenni a farkast és szólni az őrzőknek, hogy pucolják ki az illető fejét, aztán tüntessék el. Egy harapás a torokra és minden megoldódik. Farkas a farkas ellen, még a béke fenntartói sem szólnak bele. Eska is fenyegetőzött, hogy farkastalanít, ha felfedem a kilétét. Egyébként se tettem volna meg. Most viszont pakolunk! Aztán megelevenedik a szemem előtt a repülős élet. Sok magánnyal jár, mert a pilótafülkében nincs mindig vendég és két állomás között rengeteg idő eltelhet. Még a végén kedvet fogok kapni hozzá. Szerintem most már jobban haladnék, mint amikor autózni tanultam. A vizsgabiztosnak már a csúszópénz se kellett, elege volt. De meggyőztem. Azóta fejlődtem és már biztosan vezetek. Szerintem ez is menne. - Így van! Meg innen északabbra. A nyaralások során azért eljutottam vadabb vidékekre is, de az most nem számít. - Éltél is ott vagy csak rövid ideig jártál a vágott szeműeknél? Mert az nem mindegy. - Észak-Európához például ez a vidék jó lecke. Még gőzölögnél is, ha eljutnál oda! Megint derülök és közben kinézek az ablakon jobbra is. A látkép még mindig bámulatos. Hosszú ideig fogok emlékezni erre a remek útra, az biztos. - A Karib-tenger kalózainak van ehhez köze? - kérdem egy felszabadult nevetéssel. - Én nyaraltam ott egyszer, gyönyörű a víz és varázslatosak a bungalók, meg a helyiek. A nők egzotikusak és a turistákkal ezerszer jobban bánnak, mint mi itt. Mentalitás, éghajlat, nem lehet utánozni. - Igen, főleg az északi részén. De Kenya például vonz, oda még mindenképp el akarok jutni. Vannak is otthon olyan szobrocskáim, amik afrikai stílusúak. Most egy nagyon vastagnak látszó felhő felé repülünk. Szeretem a felhőket. Lentről olyan távoliak, élmény a közelükbe kerülni, a belsejükbe. Kinyílik ilyenkor a világ. A nagy utazásokról szóló beszámolók is egész máshogy hangzanak így.
- Ez igazán megnyugtató. – bár sosem lehet tudni, hogy mikor lesz rá újra példa, nem? Az meg végképp elképzelhetetlenül rossz lett volna, ha a repülőn dönt úgy valamelyik, hogy leszedálja magát, aztán valami egészen más bontakozik ki a helyzetből. Ezt inkább elképzelni sem szerettem volna, és bölcsebbnek tűnt, ha nem kérdezősködöm, hogy régen hogyan történhetett meg egyáltalán. Hol voltak az őrzők, és mit csináltak? Vagy voltak egyáltalán? - És én ezért roppant hálás is vagyok! Nem szívesen fognálak be, hogy takaríts össze magad után, de hidd el, megtenném! – figyelmeztettem, hogy ha esetleg mégis lennének ilyen irányú tervei, akkor inkább mondjon le róluk. Kivéve, ha szívesen takarítja fel a saját piszkát, mert akkor nekem semmi kifogásom ellene. Amíg az én gépem végül tisztán kerülhet az irányításom alá, addig nincsen semmi probléma. Úgyis el kéne viselnie neki is, de ez még viccnek is rossz volt, ahogy az én poénom sem sikerült a legjobban, még én is éreztem. - Nem, még sohasem! Pedig szerettem volna, de valahogy otthon nem volt. Aztán kollégiumban laktam, ott meg nem engedték. De most, hogy saját házban lakom, talán lesz rá lehetőségem most már. – csak tudom, hogy milyen nagy felelősség egy kutya. Akár, egy gyerek. Talán erős hasonlat, de egy állatról is ugyanúgy gondoskodnia kell az embernek, szóval annyira talán mégsem. És én készen álltam rá végre, ha az időm is úgy engedi majd a közeljövőben. – Valahogy a mi módszerünk barátibbnak tűnik, mint a ti esetetekben. – húztam el a számat. Míg ők gyilkossággal szabadultak meg az adott farkastól, addig az őrzőknél elég volt egy emléktörlés. Az mégiscsak kellemesebb, ha úgy dönt az illető. - Éltem ott! – bólintottam komolyan. – Az egyetem alatt egy szemesztert ott jártam, cserediák program keretein belül. Meg persze az őrzőktől is tanultam ott egy keveset. – tettem hozzá, mert ez így is volt. Nem csak azért mentem oda, mert az volt a legjobb lehetőség, hanem mert volt ott a mostoha nagyapámnak régi ismerőse, és így meg lehetett oldani, hogy az ottani Protektorátus befogadjon egy időre. És nekem ez meg is felelt teljesen. – Láttam már rengeteg képet, meg tanultam is róla valamelyest, úgyhogy azt hiszem igazad van. Ez itt egy jó felkészülési lehetőség lenne, ha úgy döntenék. Már, ha dönthetek úgy, és nem küldenek valahová. – tettem hozzá, mivel ennek is fennállt azért a lehetősége. - Az égvilágon semmi! – nevettem el magam én is. – Bár biztosan izgalmas élet lenne, legalább annyira, mint a repülés. Jack Sparrow kapitány pedig roppant szórakoztató figura. – ismertem be, mert ami igaz, az igaz. Szerettem azokat a filmeket, még ha nem is az hozta belém a gondolatot, hogy látogassak el arra. – Azért egy ideig erős volt a kísértés, hogy ide jöjjek inkább, vagy oda a déli részekre. Irigyellek, hogy jártál már ott. – vallottam be őszintén, némi álmodozó sóhajjal spékelve meg az általam elmondottakat. - A háború miatt? – kérdeztem, egy pillanatra elkomolyodva, ahogy oldalra sandítottam rá. – Fekete Afrika biztosan nagyon különleges, csak attól tartok, hogy megszakadna a szívem a szegénység láttán. – nem vagyok azért annyira szentimentális típus, de az ilyesmi tényleg tudott mélyen érinteni. Minden normális, érző embert, legalábbis szerintem.
Érzem én, hogy nem teljes az öröm. Hát persze, hisz ha volt példa a durva balhékra, mikor az észre lehetetlen volt hatni, mert nem látszott a gőztől, akkor ez máskor is előfordulhat. Gondolja Celeste. Én tudom, hogy erre nem fog sor kerülni. Ahhoz túl erős a vezetés, hogy valaki meg merje ezt tenni. - Mókás gondolat! Annyira távol áll tőlem az egész, hogy jót nevetek rajta, ahogy elképzelem, hogy Celeste adja a felmosófát és a vödröt. Ez az ő gépe, itt az ő rendjét kell elfogadni. Jól is teszi, magam sem járnék el máshogy. Beszélgetünk itt közben kutyákról, kölykökről. Bizonyos dolgokban egész mást vallunk. Nem baj. Egyáltalán nem baj! - Biztos érdekes lehetett. Én kedvelem a világnak az ilyen részeit is, amik homlokegyenest másak, mint ahol élek. Utazni is szoktam, de az útifilmeket is kedvelem. Meg az ilyen témájú könyveket. Ha nem is jutok el mindenhova, legalább takarásban sem marad, ha új vidékekről olvasok vagy hallok. - Figyelj, ha felkészülsz, abból nem lehet baj. Annyival is gazdagabb leszel. És előbb-utóbb csak megteheted, hogy eljuss oda! Nem ismerem pontosan a rendszerüket, annak is van értelme, hogy ismerős terepre küldenek valakit, meg annak is, hogy a mélyvízbe dobják olyan helyre, ahol tuti senki nem ismerheti meg. - Kalandos, az biztos. Szerintem is vicces fickó! Nem kezdem el utánozni, mert az nem állna jól nekem. Egyéniség, a színész is, a szerep is, de tőlem távol áll. - Semmi nincs veszve, Celeste! Még bepótolhatod, bőven! Egy nyaralás során vagy bármikor. Afrikában örökké nyár van, a lehetőségek szinte határtalanok. - Rengeteg arrafelé a háború, de én a szép dolgokat keresném. Egyébként katonakoromban sem jutottam el a háborúba. Békésebb szolgálatot végeztem. A kikötő biztonságát őriztem. Amibe beletartozott a hajók átvizsgálása is, a szállítmányoké, az utasoké. Háborúba nem mentem. Lehet, hogy később sor került volna rá, de addigra már megkaptam az Ajándékot. A szegénység, a nyomor pedig engem nem érint meg olyan mélyen, mint Celeste-et. Simán nyaralnék ötcsillagosban, míg az ország fele éhezik. Nem az én feladatom, hogy megmentsem őket. - Merre járunk? Közel a következő állomás? Órákig tudnám még nézni a felhőket. A légi sportok jutnak az eszembe. Kezdek kedvet kapni hozzájuk. Siklóernyőzés, bázisugrás. Most sokkal közelebb kerültem a levegőhöz, így, hogy csak ketten vagyunk és ekkora ablakon át nézhetem az égboltot. Fantasztikus! De a munkával is kell haladni, nomeg várom azt a kis könnyű kiránduló röpködést is, amit megbeszéltünk.
- Igen, megvan a maga bája annak, ha teljesen más kultúrába csöppen bele az ember. Más szokások, más vallás, más ételek, és más az egész életfelfogásuk is. Egyébként kedvesek, bár kicsit zárkózottak, amíg meg nem szokták az embert. – ott legalábbis, ahol én voltam, ez volt a jellemző. – Én is szeretek új tájakat felfedezni, még ha a munkámhoz képest nem is jártam olyan sok helyen. Lesz még rá időm, remélem. Egyelőre pedig beérem Alaszka vadregényes vidékével is. – jót mosolyogtam a gondolaton, miközben maximálisan a repülésre koncentráltam. Na, jó, néha azért oldalra pillantottam az utasomra, mert hát beszélgetés közben így illik. - Nyaralás miatt talán mindenképp. – elgondolkozva bólogattam. Tényleg jó lett volna megnézni azokat a vidékeket is, de annyi olyan hely volt még a világon, amerre nem jártam. Őrzőként talán áthelyeznek majd olyan helyekre, amiket amúgy is szerettem volna látni, de nem láttam nagyon sok esélyt arra, hogy ekkora szerencsém lenne. És még különben is korai lenne ezen törni a fejem, hiszen épphogy csak most költöztem ide. - Azt sosem tudhatjuk, igaz? – nem voltam én ennyire negatív, különösen az álom óta nem, de azért nem bírtam ki, hogy ne tegyem fel a költői kérdésem. – Lehet, hogy a következő télen majd elutazom oda egy kicsit felmelegedni. – határoztam el. – Nektek is el lehet utaznotok, ha éppen rátok tör a kalandvágy? – érdeklődtem kíváncsian, mert ismertem én a vérfarkasokat, de azt nem teljesen láttam át, hogy hogyan működik ilyen szinteken az itteni falka. Az is lehet, hogy el sem árulja nekem, de hát azt is megérteném és nem kérdezősködnék tovább ilyesmiket. - Mármint úgy értettem, hogy te akkoriban voltál-e ott. – helyesbítettem gyorsan, egy könnyed kis mosolyt is küldve felé. – Ó, értem! – így pedig meg is válaszolta a kérdésemet, úgyhogy nem firtattam tovább. – Nem szeretem az efféle harcokat. Azt hiszem, hogy te jártál jól. És nem piszkáltak a társaid, hogy nem veszed ki a részed férfihoz illően a harcokból? – próbáltam mély hangot megütni, mintha keménykedő fickó lennék. Úgy, ahogy az effélék szoktak beszélni. Természetesen én nem gondoltam ezt róla egy pillanatig sem, és reméltem, hogy nem jutott ő sem erre a következtetésre. Pusztán tényleg érdekelt, hogy nem cukkolták-e annak idején, mert bizony a férfiak szörnyűek tudtak lenni, ha ilyesmikről volt szó. Mi valójában a férfias, és mi nem? És kik vagyunk mi, hogy ezt meghatározhassuk? Szerintem nem azon múlt, hogy ki hány embert ölt meg, amikor nemzetek mentek egymásnak, de ezt nem kezdtem el fejtegetni most. Talán elrontanám vele a hangulatot, amúgy sem szoktam sokat filozofálni, csak időnként. - Igazából igen, elég közel van! – kilestem közben a felhőkre, aztán lassan ereszkedni kezdtem. – Még ezt kipakoljuk, elmegyünk még egy helyre, és kész is vagyunk mára. Utána jöhet a móka! – közöltem lelkesen, egyre közelebb kerülve a rövidke kifutópályához. Pár perccel később egy nagyobb rázkódás következett, ahogy a kerekek a betonhoz értek, aztán lassan megálltunk. – Nem mondom, hogy végállomás, de kiszállni mindenképpen kell! – levettem a fejemről a fülhallgatót. Itt nem igazán voltak olyan irányítótornyok, mint a nagy reptereket. Csak jöttek-mentek az efféle kisgépek.
Figyelmesen hallgatom, hogy zen szózatokat a nő. Nagyon odáig van Kínáért és vissza is. Egy biztos: az ázsiai üzletfeleim tényleg tartózkodóak szoktak lenni. Eddig még bármiben is utaztam, ezt tapasztaltam náluk. És általában meg is tudtam őket puhítani. - Idegenvezetőként néha kell is, hogy más vidékekre menj, nem? Jó az, ha valaki már minden szegletet ismer a törzshelyén, de aztán tágítani kell az érdeklődést. Nem mintha Alaszka nem lenne elég sokrétű. Innen északabbra például mennyire voltál? Ott, ahol már majdnem a sarkvidék van? Nekem nem sok hely maradt ki. Sokat utazgattam, utazgatok a mai napig. - Időnként jó az olyan rendhagyó nyaralás, ahova naptej helyett télikabátot kell vinni. Én se korlátozom magam a homokos tengerpartokra és a turistaparadicsomokra. - Abból kell kiindulni, hogy tudjuk - mosolygok rá oldalról, megint megszakítva egy kicsit a nézelődést. Alignak nem csapta fel az illemtankönyvet és a világ sem lett jobb, de ha bennünk már megváltozott valami, akkor nagyobb esélyekkel indulunk. Mindig előre és sosem hátra! A Teremtőm is ezt mondta. - Persze, nem vagyunk röghöz kötve. Csak nem árt szólni, főleg, ha hosszabb lesz a kiruccanás. Pontosabban engedélyt kell kérni, de ezt nem kötöm a nő orrára. Idővel úgyis megtudja. Amit elmondtam, az még nem titkos. A rendszer logikája, hogy ha összetartozunk, felmerül a kérdés, hogy hova lett az egyik, hol a másik és miért nem tudunk róla? A farkasok ilyenek. - A farkasok nem. A mi életünkben a harctér kerülésével is megvannak az izgalmak és a lehetőségek a hőstettekre. A katonák pedig tudják, hogy minden elemnek megvan a szerepe. Ha bárki bejöhet az országba, mert nincs kontroll a kikötőben vagy a határokon vagy akár őrség a városban, akkor utána sokkal nehezebb rendet teremteni. Persze mindig akad, aki veri a mellét, hogy ő ott volt, akkor is, ha első nap ellőtték a lábát és így lett hadirokkant. Én ezzel sose foglalkoztam. A pestisjárvány után nem a dicsőséget kerestem, hanem a lehetőségeket. Szülők nélkül, otthon nélkül, csavarogva, kutyák között más hajtja az embert. Azon viszont jót derülök, ahogy Celeste megpróbálja utánozni a macsókat. Nagyon aranyos! - Remek! Zajlik az élet, zajlik rendesen. Mindjárt fel is tűröm az ingujjamat. Szuper a repülés is, de kellenek a megszakítások. Jól fog esni egy kis pakolászás, kiszállás, izgés-mozgás. Mértékkel. A leszállás nem olyan, mint egy nagy utasszállítóval. Ezt eléggé megéreztem, persze nem fáj, mert Celeste szakszerű volt, amennyire láttam. Csak más a gép. - Parancsnokasszony, vettem a jelzést! Kihúzom magam még az ülésben és tisztelgek is. Aztán újabb nevetés. Baromi jó a hangulat, Celeste-tel még egy unalmas út se lenne unalmas. Kioldom magam és amikor már az oldalrész elemelkedik, akkor óvatosan kiszállok. Rövid nyújtózkodás után megnézem a helyet. Ezen a részen még nem voltam. Reptereken ritkán fordulok meg. Igyekeztem figyelni, hogy merre járunk, azt hiszem, a környéken voltam már. - No, mit és hova? Mutasd az irányt! Én meg adom az izomerőt. Szívesen segítek, ennyit igazán megtehetek, ha már sétarepülést is beígért. Élménydús a mai nap, az egyszer biztos!
- Persze, és én pont a munkámból fakadóan imádok utazni, de hát most már nehezebben tehetem meg, mintha nemet mondtam volna az elhívásra. – ez már csak így van, most már nem mehettem oda és akkor, ahová és amikor akartam. Elszámolással tartoztam a Protektoromnak, voltak kötelező feladataim is, szóval nem így megy ez. De nem lett volna rossz, ha tudom szélesíteni a tudásomat, ez kétségtelen. – Nem voltam még! – vallottam be, futó mosolyt küldve a mellettem ülő felé. – Talán majd egyszer! – vontam meg a vállaimat könnyedén, hogy aztán az előttem elterülő tájra koncentráljak, meg a műszerek jelzéseire. - Az lehet, de most a jelenlegi lakóhelyem is olyan lett, ahol többet kell a téli kabát, mint a naptej. – vigyorodtam el. Én ezt nem bántam egy percig sem, hiszen én hoztam meg ezt a döntést, egyszerűen csak szokatlan volt még mindig. Nincs ezen mit szépíteni. – Aha, értem! Akkor hasonló a helyzet, mint nálunk! – nyugtáztam a hallottakat. Igazából én is pont így tudtam elképzelni a falkabeli életet is, talán egészen hasonló a miénkhez, a szabályok tekintetében mindenképpen. - Igen, azt hiszem, hogy ebben igazad van… - haraptam be a szám szélét, mert kicsit zavarba jöttem, hogy ilyen ostobaságokat kérdeztem tőle, mikor igazából egyértelmű volt a dolog. – Azt hiszem, hogy az élet minden területén megvan a helye mindennek és mindenkinek, csak nem tudja mindenki megtalálni a sajátját. – vélekedtem elgondolkozva. Én úgy éreztem, hogy megtaláltam az enyémet, és szerintem ez egy nagyon szerencsés dolog. Ha van cél, akkor látjuk, hogy merre tartunk, és én mindig is törekedtem erre. Nem mondom, hogy nem voltak hullámvölgyek, de az utóbbi hónapokban megvolt egy irány. - Helyes, ezt már szeretem! – nevettem el magam, miközben kikászálódtam az ülésből. Kinyitottam az ajtót, és hamarosan a lábam már a kifutópálya aszfaltját érte. Kicsit nyújtózkodtam, tekintetem pedig elidőzött néhány másodpercig a nem is olyan távoli hegyeken. Itt bármerre jár az ember, mindenhol gyönyörű a vidék, a háborítatlan természet elemi ereje szinte ráül a vállunkra. – Már nincs sok holmi, ezek jönnek most! – mutattam a pakolásra váró ládákra, amikor kiszállt hozzám kedvenc utasom is. Közben elővettem a kis leltáromat, és mire felpillantottam, már közeledett is az illetékes. - Helló, Phil! – üdvözöltem mosolyogva, túlharsogva az éppen erejét fitogtató szelet. – Meghoztuk, ami kellett. – jelentettem ki, ezzel egy időben pedig lekerültek az élelmiszerek is. – Remélem, hogy minden megvan, én ennyit kaptam. Egy aláírást kérnék, és már itt sem vagyunk! – nyújtottam át neki, és míg szignózta az adminisztratív részt, addig a hogylétem felől érdeklődött, meg néha megnézte magának Stephent. – Mehetünk! – fordultam oda bundás útitársam felé elégedetten, aztán már terelgettem is vissza a gép belsejébe, hogy magunkra zárhassam az ajtót. - Szerintem nagyjából olyan késő délután, kora este lesz, mire visszaérünk. Remélem nem baj! – újra visszahuppantam a helyemre. – Egyébként, ha valahol körül akarsz nézni, szólj nyugodtan! Viszonylag rugalmasak vagyunk, és már amúgy is alig maradt, amit le kell szállítani. – hátrapillantottam a vállam felett a raktér irányába. Aztán megkezdtem a felszállást, szépen komótosan. – Mik a terveid a hétre? – kíváncsiskodtam, mert nekem jól esett, hogy cseverészhettem vezetés közben.
A Falka miatt nekem is nehezebb egy kicsit, de egy célt szolgálunk, a szálloda miatt nem csak én utazom sokat. Értően vigyorgok, mert megint találtunk egy közös pontot. Egész sok van! Celeste-nek még szoknia kell az alaszkai feelinget. Lehet, hogy ha még északabbra menne, jobban kedvelné az itteni környéket. Ez az ő dolga, ráhagyom. - Jól van, azért ne szórj hamut a fejedre! - szólok nyugtató nevetéssel. - És ha ilyen békés természet vagy, hogy állsz például a harccal, amit tanulnotok kell? Már megszeretted? Mert egy farkassal csatázni azért nem háború. Nem a végső kiiktatás a cél. Kíváncsivá tett, hogy egy ilyen kis tünemény hogy viselkedik tőrrel vagy puszta kézzel fenyegetve a fajtársaimat. Engem nem kell, nem szoktam rászolgálni. Olyan szépen bohóckodunk itt, csupa móka és kacagás ez a repülőút. Közben pedig vérprofi, amit ms. pilóta nyújt. Ügyes! Jól esik a friss levegőt, látom, Celeste is nagyokat szippant belőle. Nem temette maga alá a munka, megtalálja az apró örömöket. - Akkor jöjjenek! - szólok és bele is vetem magam a munkába. Igyekszem gyorsan és precízen kicuccolni. Az összekötő lassan itt van és amíg Celeste a füzetkéjével babrál, megint nézhetném őt, de inkább a tájban gyönyörködöm. A fickónak csak intek egyet. Jó szeles időnk van. Az idegen figyelmét felkeltettem, ő viszont az enyémet nem, ezért oda se bagózom. Hamarabb indulhatunk tovább, ha így teszek. - Tökéletes, mára úgysem terveztem semmi kötöttet. Rendben, nyitva lesz a szemem és szólok, ha valahova le kell csapnunk, mint a karvaly! A nő szépséges szemeibe vigyorgok és megint a nagy üvegen át szemlélem a tájat. Felhők szárnyán utazunk, tiszta költői ez az egész nap. - Nekem nagyon tetszik ez a kettősség is, hogy idefent olyan, mintha a világ urai lennénk, lenéznénk a városokra, a hatalmas hegyekre. Aztán leszállunk és ők néznek vissza ránk. Mindig mozgásban tart, hogy ne felejtsük el, kik vagyunk, honnan jöttünk - mélázok hangosan. - Milyen gyakran jönnek veled vendégek? Vagy "vendégmunkások"? - kérdezem egy újabb nevetéssel. A hangulatunk felhőtlen, habár az idő kissé mintha romlana. Ez a szél valaminek az előjele volt. - Volt már, hogy nagyon viharos időben is kellett repülnöd? Az biztos kemény lehet, ha útközben belekeveredik egy komoly országos esőbe. Remélem, ma nem kerül sor erre. A napfényt jobban kedveljük, mindketten.
- Igazából sohasem volt olyan problémám, hogy ne szerettem volna. Nem okozott gondot. – vallottam be, könnyedén vonva meg a vállaimat. – Attól még, hogy nem vagyok agresszív, nem jelenti azt is, hogy nem vagyok képes gond nélkül odacsapni. Ettől függetlenül nem rajongok érte annyira, hogy a Harcos létet választottam volna, de jól elboldogulok. Maradjunk ennyiben. – és ez igaz is volt. Talán nem vagyok olyan profi, mint mások, akik abban a kasztban vannak, de ez így természetes. Az viszont nem okozott lelkiismereti problémát számomra, hogy elgyepáljak valakit, ha szükségesnek éreztem, vagy az életem múlt éppen rajta. Szerencsére efféle éles helyzetekben azért még nem igazán volt részem. - Oké! De azért ne olyan későn, hogy már veszélyes manőverezésbe kelljen kezdenem! – figyelmeztettem komolytalanul, ajkaimon széles vigyorral. Természetesen akkor is megoldható lett volna a dolog, ha később szól, hiszen egyszerűen csak visszafordulok, és kész. Talán az okozhatott problémát, hogy nem mindenhol tudnék leszállni, de ez legyen az én gondom. Ha olyan ötlete támadna, akkor úgyis szólni fogok neki. - Igen, én is ezért szeretem. Ha úrnak nem is érzem itt magam, de azért némi szabadságot mindenképpen ad. Olyan vagyok, akár a madár, arra szállok, amerre csak szeretnék, még ha a szellő nem is kap bele a hajamba közben. Talán úgy lenne az igazi… - azért emiatt nem szándékoztam elhúzni az ablakot, az egy kicsit veszélyes lett volna most, ebben a magasságban. – Hát, nem igazán szoktam senkit magammal hozni máskor. – vontam meg a vállaimat. Nem volt ám olyan nagy dolog ez, de egyébként tényleg ő volt most az első. Már másokkal is beszéltem meg, hogy majd csatlakoznak egy-egy utam során, de így munka közben nem szoktam beszervezni utast magam mellé. Ez most egy kivételes eset volt, és én arra fogtam, hogy éppen így jött ki a lépés. Hogy mi az igazság, azt meg még én magam sem tudtam pontosan. - Egyszer, vagy kétszer igen. Az is csak azóta, hogy ideköltöztem. – méláztam el egy kicsit, aggodalmasan kémlelve a gyülekező felhők szürkeségét. – Egyébként nem nagyon kockáztatok, szerencsére nem vagyok ennyire vakmerő típus. Vannak olyan pilóták, akik ítéletidőben, figyelmeztetés ellenére is képesek felszállni. Én nem tartozom közéjük, annál sokkal jobban szeretem az életet. – fejtettem ki az álláspontomat a témával kapcsolatban. – De ne aggódj, szerintem most nem fog addig fajulni, maximum talán holnapra. Vagy néhány nagyobb széllökés… - én legalábbis bíztam ebben, mert az előrejelzésekben nem figyelmeztettek jelentősebb viharra. Ezért is időzítettem a mai napra a munka elvégzését, és a kirándulást is. - Csak nem félsz egy kicsit a rázkódástól? – vigyorogva oldalra sandítottam a hímre. – Olyan, mintha egy hullámvasúton ülnél… - fűztem hozzá, de hát abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ült már valaha hullámvasúton. Nem tűnt olyan típusnak, a lazasága ellenére sem.
- Nekem se az az életem, de gondom sincs vele. Régebben azért többet foglalkoztam a témával. - Helyes. Vannak helyzetek, amikor erre szükség van. Sokáig hajtott a verseny. Emma-val is megmérkőztünk egyszer, durván nyomtuk. Bírom azt a nőstényt. A hozzáállását is. Celeste-ben is érzem az egészséges erőt, mi visszaüt, ha kell. - Ezzel a géppel még fejre is lehet állni úgy, hogy ne legyen baj, nem? Bár lehet, hogy nem örülnék annyira. Sose repültem még úgy, hogy zuhanórepülést vagy fejreállást produkált volna a pilóta. Érdekes élmény lehetne, de anélkül is jól megvagyok. Nagyon jól. Ez nem olyan, mint a kocsinál, hogy tortúra, ha fordulni, keringeni kell az utcák között. - Azért egy cabrio veszélyes lenne ebből - szólok megint nevetve. Nem játék ez és a pilóta jobban tudja, mint én. Tetszik a szabadságérzete. Az enyémet is meghaladja. Arról volt szó, hogy nem én vagyok az első. Mégis? Csak jobban értékelem a helyzetet. Nagyon is. - Ezt jól teszed. Az élet nagy érték. A legnagyobb. Arra gondolok, hogy az én nagyim pont ezt akarja feláldozni. A testvéreivel együtt, mások életéért. Mosoly csúszik az arcomra, ha a lélek nagyságára gondolok. Ez segít vidámnak maradni. - Bízom a szakértelmedben. Nincs okom aggódni, ahogy hallom. Ültem én hullámvasúton. Annyira nem is volt nagy szám. Repülővel viharba szállni, na az már neccesebb! Még csak felhős az idő, tényleg remélem, hogy rosszabb nem lesz. Nem aggodalmaskodóan, csak érdeklődve nézek szét. Aztán Celeste-re pillantok. Lassan már sétarepülésbe kezdünk. Hobbiba, könnyű sportba. Nem is rossz!
- Igen, habár nagyon igyekszem kerülni a harcot, ha rajtam múlik. – nem voltam egyáltalán félénk nőszemély, de mégsem szerettem az ilyen közvetlen harcokat. Szóban sokkal jobb voltam azért, illetve szívesebben mentem bele vitába, minthogy tettlegességig fajuljon egy-egy helyzet. De igen, egyetértettem vele abban, hogy néha az ilyesmi bizony elkerülhetetlenül szükségessé vált. Akár akartuk, akár nem. - Hát lehet manőverezni, ha éppen ahhoz van kedvünk, de azért nem egy életbiztosítás. Bár most már legalább csomagok nincsenek hátul… - vigyorodtam el. Nem lett volna kellemes, ha ilyesmit akarok megmutatni neki, és hátul a rakomány ide-oda dől nekem. Még a végén valamelyik kiszakítja a gép oldalát, aztán tátoghatnék, mint a hal, hogy mégis mi a fenét kezdjek ezzel. Arról nem is beszélve, hogy mennyire veszélyes lehetne egy efféle mutatvány. – Inkább most kihagynám, ha nem haragszol. – zártam le végül a kissé őrült gondolatmenetemet hangosan is, még ha a további részét hangosan nem is mondtam ki. - Nem is cabrióra gondoltam, csak hogy kinyitni az ablakot. – kuncogtam, mert elképzeltem azért. Régen voltak olyan nyitott repülők, biztosan ő jobban tudta, mint én. Olyanon talán egyszer repültem, azt is csak próbaképpen, hogy tudjam, milyen érzés. Tetszett, ha már itt tartunk, de jóval veszélyesebb lenne, mint ezek a mai gépek. És még az sem volt a legmodernebb, amivel most mi közlekedtünk, de a városnak csak ilyen akadt. Én meg egészen a magaménak éreztem mostanra, de erről nem tehetek. Túl sokat dolgoztam már vele ahhoz, hogy ne így legyen. - Tényleg nincs! Épségben foglak visszaszállítani. – azért valahol egészen hízelgőnek éreztem, hogy én felelhetek az alig pár évemmel, egy több évszázadot megélt hím testi épségéért. Pedig, ha valami balul sülne el, nagy valószínűség szerint éppen ő lenne az, akinek van esélye túlélni, én meg talán egyből fel is adnám a harcot az életért. Nem, ilyesmikre most még csak gondolni sem szerettem volna, mert teljesen felesleges az ördögöt a falra festeni. Ezen gondolatok közepette repültem körbe a legszebb hegyeket, és mutogattam néhány kisebb várost, ami alattunk terült el. Jól éreztem magam, könnyednek a beszélgetéstől, és őszintén reméltem, hogy a mellettem ülőnek is legalább olyan jó élmény volt, mint amilyen nekem. Pedig először nem is voltam biztos benne, hogy jó ötlet elhozni magammal, és ilyen kis helyre bezárni kettőnket. De nem lett baj, a megérzéseim ezúttal remekül működtek, így amikor végül kis idővel később földet értünk Fairbanks határában, mély elégedettséget éreztem. Szerettem, ha jól telt el egy nap, és még kapcsolatokat is lehetett közben építeni.
// Ahogy megbeszéltük, ez volt a záróm köszönöm szépen a játékot, igazán élvezetesre sikerült!!! //
Kellemes, napsütéses nyári délután volt, miközben a táskámat szorongatva baktattam az erdei ösvényen a helyre, ahová ha minden jól megy, akkor Kyle előtt nem sokkal érkezek... Előző nap már kértem némi segítséget az előkészületekhez egy vérfarkas ismerőstől, ám akármennyire is próbált nyugtatgatni, hogy minden rendben lesz, addig úgy sem fogok tényleg megnyugodni, amíg nem látom a saját szememmel is. Egyátalán miért is izgulok? Nem én fogok vizsgázni, sőt, én leszek a vizsgáztató... Talán mert annak ellenére, hogy már számtalan mentoráltam volt, az egészen ritkán fordult elő, hogy vizsgáztassak is, és akkor is többnyire a kicsik kerültek hozzám. Ahhoz képest, ha azt nézzük, hogy kor alapján Kyle akár az apám is lehetne... A fennsíkra érve aztán első dolgom, hogy valami innivalót kerítsek a táskámból, és szusszanjak egyet, hiába, akármennyire is edződtem meg az utóbbi időben Aida mellett, mióta elkezdett járni, annyira jó kondiban azért nem voltam mint a harcosaink, vagy azok, akik naponta nyomnak le hasonló szintű túrákat... azonban amint összekaptam magam, már sietős léptekkel haladtam is a sziklaperem felé, hogy megbizonyosodjak róla, minden a helyén van a vizsgához. A vizsga... a karórámra pillantottam, és úgy tűnik, volt még nagyjából negyed órám a kezdésig, igaz, tekintve, hogy nem az alagsorban ejtjük meg a már említett találkozót, a pontos érkezés is sokkal kivitelezhetetlenebb dolog. Ha késik egy kicsit a másik, egy szavam sem lesz, azt azonban erősen remélem, hogy nem feledkezett meg arról, hogy mára beszéltük meg az időpontot, mert ha itt kell éjszakáznom a hegyen... nem is tudom, melyik lenne a jobb, ha már a gondolattól is elvinne a szívroham, vagy ha megpróbálnék visszatalálni az én botrányosan rossz tájékozódási képességeimmel? Ide is csak azért ment ilyen könnyen, mert Will a munka miatt épp erre tartott, és elhozott egy darabon, amíg az útviszonyok engedték. Akárhogy is lesz, amíg egyedül voltam, igyekeztem kihasználni az időt, és rendezni a gondolataimat Kyle érkeztéig, teljes figyelemmel tudjak a vizsgára koncentrálni, ha befut.
Az élet sosem egyszerű, ha az ember vezető pozícióban van a civil életét tekintve, mellette a fele családja a világunk mögött meghúzódó világ tagja, ráadásul az unokája még kamaszkorának végét nyögi. Mindezek zavaró hatását a mai napra igyekeztem minimálisra csökkenteni, bármily hülyén is hangzik fejben a "Nagypapa vizsgázik gyerekek, ne nyaggassátok!"-duma... Fel is röhögtem, mikor eszembe ötlött, ezzel állok az enyéim elé, Joana nem tudta hirtelen, mi bajom van. Az egész vizsgaszitu végetti para csapódott le ekképpen bennem, s ez ellen sajnos a kedves is tehetetlen volt. Sokkal többet jelent a mágiaszint vizsga számomra, mint kellene, ez a mostani pedig különösen. Hangos sóhajjal érkezem, nem késve, de nem is érkezve korábban a megbeszéltnél, hogy idegességemet mosollyal leplezve lépdeljek Abigail irányába, odaintve felé, mintegy köszönésképp. - Heló Abie! Vagy inkább szép napot, vizsgabiztos asszony? - Ennyit arról, hogy oldjam magamban a feszkót a rám jellemző könnyed humorral. Rohadtul nem használ, jelentem.
- Szia Kyle! Az attól függ. Mennyire hiányoznak az egyetemi vizsgaidőszakok? Nosztalgiázhatunk kicsit, ha szeretnéd, beugrófeladat, hogy egyáltalán vizsgázhass, meg hasonlók...- mosolyodok el a másik köszöntésére, mint ha a megszólítástól függően kétféle vizsgafeladattal érkeztem volna – vagy inkább két féle verzióval, holott erről szó sincs. Elég volt ezt az egyet is kiötölnöm így, hogy nem valami gyermekcipőben járó őrző tanoncot vizsgáztattam, hanem egy sokkal tapasztaltabb, felnőtt férfit. Nos, nem csak benne volt feszültség a vizsga miatt... - Szeretnél még bármit mondani, vagy kérdezni utolsó szó jogán? mielőtt elkezdjük, vagy ne húzzuk az időt? - fordultam a másik felé, amennyiben még bármilyen kérdése, kérése, óhaja, sóhaja akad – természetesen kizárólag a vizsga kapcsán – úgy most mondja, ha viszont szó sincs semmi ilyesmiről, akkor azt hiszem, nem volt akadálya annak, hogy kezdetét vegye a vizsga. - Akkor kezdjük bemelegítésként egy egyszerűbb feladattal... Biztos forrásból tudom, hogy tegnap valahol ezen a környéken járt egy vérfarkas. - még szép, hogy én kértem segítséget tőle, kimondottan a feladat kapcsán - Első körben azt kéne kiderítened, hogy pontosan merre, illetve mi volt a látogatásának oka? - azon túl, hogy muszáj volt?
A hozzászólást Abigail Cecile Kenway összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Okt. 04, 2017 11:05 am-kor.
Kezdőlap
köszönöm szépen a játékot, igazán élvezetesre sikerült!!! 
//
