~ Ennyi, mit vártál, hogy lenyomok valami pompon táncot közben? ~ Horkantok egyet a végére, mert ez ki van zárva. Nem vagyok én cirkuszi példány. Örüljön, hogy nem tépem szét itt helyben, csak azért, mert bűzlik a hegytől. Ámbár az erejét nem tudom, de nem is érdekel. A Farkasom pedig, amint talajt fogott vibrálni kezd s kutatja a másikat. Készenlétben van, ha esetleg egy támadásra kerülne sor. Mintha kölyök lenne. Elég gáz belülről, mert azt a kor már régen magunk mögött hagytuk. Gondolom így hat rá a bezártság „szava.” most kint van, élvezze ezt a létet, mert kitudja mikor lesz megint erre alkalom. ~ Csak annyi, szűken mérik felétek a pontokat ~ Küldöm neki vissza és abszolút nem vártam semmit nem hogy pontokat. Nem is azért vagyok itt, hanem, hogy kicsit megmozgassam az izmaimat. Úgy tűnik ő sem állt a sor elején amikor a szavakat osztogatták, de ez most jelen pillanatban nem is baj. Amúgy sem szeretem hosszú távon a fecsegést. ~ Mi akadályoz meg benne… vagy velem gondoltad? ~ Hátra is lépek egy párat, hogy kifejezzem, mennyire meglepő lenne ez a dolog. Ámbár nem ockodok ellene. Miért ne figyelném meg támadás közben? Az csak jó lehet ha képet kapok róla. Ismét körbe tapogatom a környezettet, de mást továbbra sem érzek. Érdekes, hogy egyedül van. Talán nálunk nincs párban járás. Szerencsések. ~ Csak jelezném, hogy nem vagyunk egy falkában…~ Hagyom nyitva a megjegyzést s ez a farkas vagy nagyon hülye, hogy pont velem/ velünk akar vadászni vagy csapda lesz. Most már kíváncsi lettem, ezért látványosan szagolok bele a levegőbe. Érzem a vad szagát s mivel nem csak nekem jó az orrom… ~ Aki kapja, marja!~ Ezzel szaladni kezdek a szag után, mely teljesen beférkőzött az orromba. Simán rátalálok, hiszen csak követnem kell. Futni pedig amúgy is akartam. Ha jön, akkor verseny lesz, ha pedig nem, hát nem vesztek semmit. Természetesen a páromnak is üzentem, hogy kövessen minket, de tisztes távolságból, mert még mindig egyedül szeretnék lenni. Oké, ez a dolog ott bukott, meg mikor azt mondtam a fehér farkasnak, hogy menjünk. Hoppá, várjunk csak. Fehér a farkasa. Oh minő meglepetés csak nem az egyik családtaghoz van szerencsém? Érdekes. Rágyorsítok, mert érzem a másikat még az is lehet, hogy lehagyott. Nem tudom, milyen vérvonala van, de ha gyorsaság, akkor lehet utolsó leszek, bár, azért még ne temessünk. Tudok én pár türköt, ami rám ragadt az évek során és minden fejleszthető, ha foglalkozva van vele. Egy szó, mint száz, űzőm a vadat. A pofám csukva, hogy ne ragadjon be egyetlen bogár sem, mert azt nem oly egyszerű eltávolítani.
~Minimum. Ahogy leugrott a fáról, ahogy talajt fogott, ügyes, túl ügyes, így már sejtem, nem éppen egy Bolthoz van szerencsém, tehát ha gáz adódik, megpattanhatok előle. Kérdés, mit hordoz magában a másik? Eszem ágában sincs támadni, nem őrültem meg, amikor ők ketten vannak én meg nem tudok osztódni, de ha nekem jön, hát akkor nem fogom csak úgy tűrni, nem vagyok én bokszzsák. ~Annyi. Nem több, nem kevesebb, így is marha jóindulatú voltam, mert az érméi a földön landoltak, tehát le kellett volna nulláznom. Ügyesnek ügyes, de lassú a mutatványhoz, ennyiiii. Na jó, pont nem érdekel, hogy mi van az érméivel, nincs nekem vashiányom. ~Aha. Ha már itt van, akkor hajrá. Miért is ne vadásszunk együtt, legalább felmérhetem, hogy tényleg azért nyiffant ki Charles, mert a kopasz bitang jó, vagy azért, mert volt segítsége? Sosem lehet tudni, és addig, amíg nem tudok semmi biztosat, még véletlenül sem kezdeményeznék bunyót, pláne, hogy én egyedül vagyok, de ez semmit nem jelent. Meg amúgy sem, mert tiltott dolog, és nem nagyon akarom felfedni magamat, ha lehet, jobban szeretem a meglepetéseket. ~És? Tiltott? Nem akarom én a keblemre ölelni, szó sincs róla, de társaságban csak jobban telik az idő, nem? A farkas is társas lény, együtt meg csak könnyebb, nem? Ha meg már úgy is közéjük tartunk, akkor már most sem árt, ha megtanulunk összedolgozni... bár ha ők erről semmit nem tudnak... tartsanak csak hibbant farkasnak. Vad van a közelben, és tényleg itt nem sokkal mellettünk, hát mehet a menet. ~Hajrá! Elindulok a vad után, de nem túl gyorsan, csak annyira, hogy tartsam a tempót a másikkal. Nem akarom leelőzni, jó az úgy, ha kb. egyszerre érünk a vadhoz. Amire figyelek, az a társa, aki messzebbről követ minket, jobb, ha nem tévesztem szem elől, mert mi van akkor, ha így akarnak megtámadni? Nem adtak okot arra, hogy megbízzak bennük, tehát szemem a pályán, illetve a prédán, mert most már kajás is vagyok. Ha ugrunk, akkor nagy valószínűséggel egyszerre tesszük, de hogy kié lesz a zsákmány? Na az egy roppant jó kérdés.
Nagyon úgy tűnik, hogy ez a farkas sem elől állt mikor a beszédképességet osztogatták. Elég szűk szavúan válaszolgat, de végül is nem tea délutánra jöttünk. Nem kell nekünk beszélni. A fejemet ingatom meg jelezve, hogy nem tiltott együtt vadászni csak szokatlan nem is kicsit, mert mi utáljuk őket, és fordítva is igaz. Kíváncsian várom, hogy ebből mi fog kisülni. Jó lehetőség kicsit felmérni ezt a farkast, mert él és mozog vagyis szalad, ahogy én is. Nem kerülheti el a figyelmemet semmi, így nem fogok neki ütközni egy fának, bár, hm. Nem is olyan rossz gondolat fogalmazódott meg a koponyámba. Azt hiszem nem sok mindent tudhatnak az arról halálesetről, mert a tag elmondani már nem tudta. A nőstény pedig nem sokat láthatott. Gondolom vak folt lehetek neki, hogy miért vagy miként sikerült legyőzni egy idős farkasukat. Az illatot nem nehéz követni, hiszen elég sok érzékszervem rátapadt. Amint látó szögbe érkezik a vad,ugrásra készen állok és biztosra veszem a másik is ezt fogja tenni. A hátsó két lábammal elrugaszkodók a talajtól és szinte repülök a levegőben. A pofámat már nyitóm, hogy fogaim satuba zárják a nyakánál. Csak egy a bibi, hogy hiába kapok a fejemmel a szarvas felé, magasabban vagyok és csak lassan ereszkedem. Ezt elszámoltam, így a zsákmány mögött érek talajt. Egy elégedetlen morgást eresztek fel a torkomból. Hát, hogy számolhattam el magamat? Fogalmam sincs, de azért, őrülök, hogy nem egy fa odvában végeztem a repülő rajtot követően. A hegyit kémlelem a szemeimmel. Mennyire volt pontos s mire volt a célja, illetve azt mennyire sikerült elérnie. Nem szólók én neki egy szót sem egyelőre,csak nézem. Ha a nyaka sikerült, akkor a rúgkapáló szarvas patáit veszem célba. Nem tudok olyan gyorsan kitérni a lábak elől, mint ahogy szeretnék, így megsuhint egy párszor. Egyre jobban morgok s vicsorgok, végül pedig rákapok a rángatózó lábra, persze ha végre elharapta a torkát. Ha tetszik neki ez kis szitu, akkor kénytelen leszek mind a két mancsommal ránehezedni. ~ Nyírd már ki~ Küldöm neki gondolatba, természetesen erősen mérges felszólító módban. Ha végre megdöglött, akkor sem hagyom ott neki a vacsorát, hanem az egyik lábát a számba veszem és erősen rákapok, majd megpróbálom elhúzni a tetemet. Lehet, hogy ő fogta, de közel sem biztos, hogy az övé is marad. Ha valahol máshol, akkor is ez marad, csak akkor közelebb leszünk egymáshoz ami engem nem zavar. Persze az lehet, hogy ez esetben nekem kell a torkát elharapnom. Mivel a fejét ingatja az sem megy elsőre, de harmadjára sikerül ráharapnom. Elveszem az életét és ha már megfogtam nem eresztem, ismét a zsákmány elhúzásával próbálkozom. A pajzsom még mindig annyira van lent mint korábban, tehát többet nem érezhet. Sok erőt sem használok fel, csak amennyi szűkséges. Minek vessem be a vérvonalam, ha a célpontot is eltévesztem? Pocséklás lenne.
Nem pofázok, és nem csak azért nem, mert nem szoktam, hanem azért sem, mert nincs miről, viszont látom, hogy a közös vadászaton meglepődik, ha nem is tiltakozik ellene. Na ugye, hogy ugye? Ő is kajás, én is, akkor nem egyszerűbb vadra menni? Erre eliramodik, és itt hagy, loholhatok utána, hogy beérjem, persze nem túl gyorsan, még mit nem. A végén még azt is láthatja rajtam, mennyire csodálom a kitartó futását, hát ez nekem nem megy. ~Kapd el, ott van előtted. Meg előttem, de össze ne fejelj velem, mert nem dudort akarok, hanem zabát. Minek pofázok én ennyit? Muszáj, azért, de az ugrásunk egyszerre történik, mégis látom, hogy a pontosan becélzott pillanat után mintha direktben szállna tovább. Nem, kizárt, ennyire egy farkas nem lehet szerencsétlen. Ha beugrik egy bölénycsorda közepébe így? Ennyire nem hülye, de ha játszik, akkor játszom én is, vagyis olyan szépen kötök ki mellette, ahogyan kell. Röhögnöm kell, vak vezet világtalant, azaz két marha egymás megtévesztése miatt képes elcseszni a vadat. Óriási. Ahogy elugrom a szarvas mellett, csodálkozva meredek alkalmi vadász társamra, akkor ebben megegyeztünk, mindketten érdekes módon marha bénák vagyunk. Jó szórakozás, nekem bejön, naná, hogy bejön, de ott vad, amelyik elindulna, de vetődök rá, azaz véletlenül nem a nyakát sikerül elkapnom, hanem a jó ég tudja mijét, viszont sikerül földre dönteni. El nem engedem amit fogok, és remélem, nem a golyóit fogtam meg. Lassan körbetapogatom a nyelvemmel, mázlim van, nem egy vad heréivel a pofámban morgok... sosem magyaráznám ki. A Kopasz is mellémegy, vagyis zongora üzemmódban mászom fel a nyakig, majd roppantok. ~Halott? Hacsak nincs valami rejtett képessége, és nem áll fel, nem rohan el, nem rúg tökön, és ilyesmi, akkor az, de fogj rá, akkor tutira itt marad. Újabb hosszabb pofázás, mert az kell, mert az jó, ilyen helyzetekben. Ha véletlenül nem murdelt meg a szegény pára, akkor a Kopasz harap, nekem így is jó. Balfácánok vadásznak, akik még egy szarvason is keresik a fogást. Ezt a főnök látná, halálra röhögné magát, esküszöm. Zsákmány megvan, na de ha én végeztem a piszkos munkát, akkor nem adom oda, vagyis nem úgy, hogy elviheti itt az egészet. Húzom a másik oldalról, maximum kettészakad. Szép lassan indulok a másik irányba, hogy akkor elvegyem ami nekem jár, de nem viszek bele nagy erőt, éppen csak.
A terep megfelelő arra, hogy beszéljenek, távol a házaktól, távol a mozgástól, távol minden nesztől szinte, amire azt mondja gyanús. Nikolajjal tart erre, és nem egyszerre, kis időkülönbséggel, mert erre is figyel, ahogyan mindenre. A keskeny hasadék aljánál áll meg, körbekémlel, a pajzsát csak annyira engedi le, hogy érezze, ha más is van a közelben, Nikolajon kívül. A fia amint beéri, eltűnik a hasadékban, ott lehet beszélgetni, kint nem, soha nem kockáztatná meg. Bent letelepszik, megvárja a kölykét is, ám még mindig nem szól egy szót sem, csak jó fél óra múlva, amikor már egészen biztos abban, senki nem követte őket, és nem is próbálkozott hasonlóval. -Hogy haladsz? Edward felkeresett, tanulni akar, egyértelműen nem jut egyről a kettőre, ám hatalmasat téved, ha majd jótét lélekként megtanítok neki bármit is, hogy utána, ha elérte a célját, kinyírhasson. Akkor ő is halott, ahogyan kell. Az öcsém? -suttog, elővigyázatos, egyelőre nem kommunikál mentálisan, még nem, hiszen semmi olyat nem talált, ami arra utalna, valaki így akarna információhoz jutni. Sok dologra felkészült, ám magának is be kell vallania, az, hogy a fia szinte azonnal kéréssel fordult hozzá, még ha kimondatlanul is, a legszebb álomnál is jobb. Úgy látszik, Victor becsülettel felnevelte őket, ám van amit nem tudott megadni nekik, igen, pontosan azt, amit a jellemük kíván. A valódi farkast nem lehet elnyomni senkiben sem örökké, előbb vagy utóbb előtör, és vagy tudja kezelni valaki, vagy nem. Edward rádöbbent arra, mennyire hasonlít rá, és ez melle vágta, igen, tudja jól, hiszen ő, akit gyűlölnek, akit aljasnak és szemétnek tartanak, pont ő az, akihez a fia mégiscsak jobban hasonlít, mint Victorhoz. Kellemetlen dolog, ahogyan az is, mennyire lebecsülik Nikolajt, pedig ha tudnák, hogy ez a kis farkas mindegyiküket zsebre teszi, ha akarja, óvatosabbak lennének, bár ki fél egy fiatal, szinte még kölyöktől? Senki. Ez a vesztük. A fiára pillant, talán hármasban jobb lett volna egyeztetni, az azonban sosem baj, ha részletesen beszélnek át mindent, kisebb tömörülésben.
Mióta megtudtam, hogy milyen összecsapást tervez az új Atanerkünk a kölyköknek, igyekeztem minden programomat úgy szervezni, hogy a legtöbb időt tudjuk a felkészülésre szánni Masával. Igaz, nem épp a legjobbkor jött, hisz még csak valamivel több, mint két hónapja haraptam át a kislányt… És igaz, hogy szinte nem volt olyan nap, amikor ne edzettünk, gyakoroltunk volna valamit, de az mégsem kimondottan ilyen volt, inkább arra koncentráltunk, hogy minél előbb megszokhassa az új kis bolyhosát, vagy a képességét. Ez a viadal viszont most más jellegű felkészülést igényel… Éreztem rajta, hogy ő is rettegett tőle, és legyünk őszinték, akármennyire is igyekeztem titkolni előtte, meg nyugtatóan hatni rá, valahol azért én is tartottam az összecsapástól. Nem is annyira Masa képességei miatt, hisz egész ügyesen haladtunk, panaszom sem volt rá különösebben, csupán nem igazán ismertem még a többi kölyköt, akik az ellenfelei lehetnek, másfelől pedig ha nem is erre volt kihegyezve az egész, mégis ott volt a veszély, hogy rosszul sülnek el a dolgok. Épp ezért, ahogy sikerült egy szünnapot összehoznom a lovardában, szóltam Masának is, hogy készüljön, kirándulunk egyet. Direkt nem akartam a közeli, ismerős terepeken maradni, hogy több kihívás legyen a dologban, így az egyik hasadék felé vettük az irányt az erdőn át, a hegyek között. Kellően köves, természetes, sok lehetőséggel, szóval… hajrá! Viszont hogy az odafele út se teljen unalmasan, azért közben kicsit átbeszéltük a dolgokat… -Ugyan, Masa, annyira azért nem vészes a helyzet. Nézd a jó oldalát, még mindig jobb, mint ha közvetlenül január elején rendezték volna, közvetlenül az átharapás után… Így azért már volt időd szokni a kislányt. –próbáltam ha nem is felvidítani, de legalább vigasztalni, vagy lelket önteni belé – Igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt, de ha úgy érzed, hogy valamit szeretnél még gyakorolni vele, mert gyengeségednek érzed, akkor csak szólj. Másfelől, egy stratégiai kérdés: Te már régebb óta vagy a falkával, mint én… Mondd csak, mennyire ismered a többi kölyköt? Fiatalabbak, idősebbek, mint ember, mint farkas, vagy hogy állnak az ilyen edzésekkel, harci képzettségekkel? Mert ha tudod, mire számíts, az már fél siker. –érdeklődtem, mert ha mindenkit nem is ismer, mondjuk a betolakodó falka fiataljait, de legalább az egykori őslakosokat ismerni is nagy segítség lenne, lévén őket is ugyanúgy megkaphatja ellenfélnek. -Egyébként remélem, tudod, hogy nem várom el tőled, hogy mindenképp győzz. Adj bele mindent, amit tudsz, és én már büszke leszek rád. Úgy se lehet mindenki tark meg testőr, szóval már csak emiatt se érdemes szomorkodni, ha esetleg nem sikerül olyan jól, mint szeretted volna. Amúgy is, elég rizikós, hogy kit kapsz ellenfélnek… Viszont ha nyersz, azért meg pláne irtó büszke leszek rád! Te hogy látod?
Úgy tűnik nekem már csak ez jutott. Amint ismét megtalálna a boldogság, valami mindig elkergeti és újabb hónapokat várhatok arra, hogy ismét találkozzak vele. Most jelenleg Castor új ötlete borított ki elég rendesen. Nem félek kimondani, hogy iszonyatosan rettegek az összecsapástól. Nem, nem azért mert beszerezhetek pár "bibit". Teljesen más oka van ennek. Nem érzem magam készen arra, hogy egy ilyenen részt vegyek. Nem Odie tanításában nem bízok, hanem az én tudásomban. Nem sűrűn kaptam biztató szavakat, míg a másik kölyökkel voltam. Persze nem is tanultam ennyit, mint most Odettel, de az önbizalmamból szépen lefaragtak egy nagy darabot. Kíváncsi vagyok arra, hogy mit is tervezett mára nekünk. Még sosem harcoltam senkivel, vagyis komolyabban nem. Ott volt az a betolakodó nőstény, aki megtámadott, de vele se tudtam mit csinálni...Aztán az emberek, de hát nekik esélyük sem volt. Odette sokat segít nekem, amiért hálás is vagyok és próbálok is nem a legrosszabbakra gondolni, nem összeesni, mert most ezt nem tehetem meg. Nem bukhatom el ezen a próbán, mert ha megteszem megint csak azt fogom bebizonyítani, hogy semmi keresnivalóm nincs itt és tényleg életképtelen vagyok. Pedig ez nem így van! Sokat fejlődtem nagyon is és ezt meg kell mutatnom mindenkinek! Csendben hallgatom végig Odie szavait. Valóban jobb a helyzet, mintha egy hónappal az előtt hirdették volna ki. Azóta már tényleg sokkal jobb kapcsolatban vagyok a kis bundással. Kezdem megszokni, hogy más mint James kölyke, hogy sokkal aktívabb. Igazából hasonlít a régi énemre, arra a lányra, aki voltam mikor ide költöztem. Remélem idővel visszatér az az oldalam... -Igazából én mindenben úgy érzem, hogy fejlődnöm kellene még jó sokat. Nem tudom, hogy mit kellene tudnom ilyen idősen. Tudod sokan mást tanítottak nekem a falkaházban és általában csak azt kaptam meg, hogy túlságosan is le vagyok maradva. Persze tudom, hogy nem haladtam úgy ahogy kellett volna, de már nem tudom, hogy most tényleg fejlődök, vagy csak én hiszem azt és igazából csak állok.-Persze ő teljesen máshogy áll hozzám. Sokkal jobban is élvezem vele az edzéseket. Nem nézz le úgy, mint mások és a helyett, hogy porig alázna csak biztat és erőt önt belém. -De például sosem harcoltam, úgy igazán. Nem tudom, hogy mire képes ilyen téren a farkasom. Persze a vadászat jól megy, vagyis gondolom, hogy jól...De még nem kellett megküzdenem egy másik farkassal.-A játszadozás is egyfajta harc, de nem ilyet várnak el tőlünk majd az "arénában". -Azt hiszem, hogy én vagyok a legidősebb. Ash talán egy hónappal fiatalabb nálam, de sokkal keményebb edzéseket kapott mint én. Ő jóval többet tudott, meg még emberként is ha jól tudom igen jól megy neki a harc...A többiekről nem tudok túl sok mindent, csak hogy fiatalabbak nálunk. De hogy milyen az erejük, vagy hogy állnak a farkasukkal azt nem.-Vallom be őszintén neki. Nem volt sok alkalmam megfigyelni őket. -Ezt jó hallani, mármint, hogy büszke leszel rám akkor is...Csak tudod eléggé elcsesztem az egészet James kölykével és sokan úgy vélekedtek rólam, hogy inkább halált érdemelnék, mintsem egy újabb esélyt. Még Darren is elég ridegen viselkedett velem, éreztem rajta, hogy csöppet sem örül annak, hogy a falka tagja vagyok. Tervei voltak velem, de feleslegessé váltam a számára. Ezért szeretném kihasználni ezt a küzdelmet arra, hogy bizonyítsak. Abban nem reménykedem, hogy megnyerem, de nem is szeretnék az első körben kiesni. Ha látják, hogy nem vagyok hasznavehetetlen, akkor talán végre...végre nem csak egy ostoba kölyköt látnak bennem.-És kimondtam. Nehéz volt. Nem szokásom így kiteregetni az érzéseimet, de most jobb ha ő is tud erről.
-Biztos, hogy fejlődsz, pláne ennyi gyakorlás mellett. Azt, hogy pontosan mennyit is kéne tudni, abban én sem vagyok annyira képben, bár nekünk annak idején ennyi idő után az „alapokat” azért már illett. Amúgy meg mindig, mindenkinek van hová fejlődnie, tudod, a jó pap is holtig tanul… Nekem is van még mit, ahhoz képest, hogy jóval idősebb vagyok tőled, szóval természetes, ha kölyökként így érzel. –felelem, ahogy tovább baktatunk az egyik erdei ösvényen. -A vadászat szerintem egész jó lesz. Igaz, ott is lehet variálni meg nehezíteni a dolgokat, más terepek, más vadak, több emberrel összedolgozni, meg hasonlók. Az alapokat megtanulja az ember, utána meg már csak gyakorlás kérdése az egész. Tudod, mint amikor pár hete a falkával együtt vadásztunk. –magyarázok tovább, visszautalva a januári teliholdra – Ne aggódj, majd kipróbáljuk magunkat más terepeken is, időnk, mint a tenger. Mocsárban vadászni vízimadarakra például égész érdekes és tanulságos. Igaz, előtte már kettesben is vadásztunk, de ha már egy falka lettünk, ragaszkodtam hozzá, hogy mást nem, az első ilyenre mindenképp menjünk el, azt hiszem, nem is kell magyarázni különösebben, hogy miért… És most különösebben az sem hatott meg, hogy Masako mennyire ellenzi a dolgot – na jó, ha valami nagy színpadi hiszi lett volna, biztos én is kiakadok – a kölyök létben úgy is sok „nem tetszik, de muszáj” dolog van… Ha mindig kerülni akarja az új falkatársait, akkor sosem fogják igazán befogadni, meg nem is tünteti fel jó színben, másfelől meg… így talán ő is rájön, hogy azok is „csak” vérfarkasok, akár mi, nem pedig egy rakás érzéketlen gyilkológép. -Ühüm, értem. –bólogatok, amikor elmondja, mi a helyzet a többi kölyökkel, bár nem túl sok, de a semmitől akkor is több. Amúgy meg – Hmm… Ashley és Payne fakír, igaz? Akkor ha úgy nézzük, a vérvonalad miatt neked már előnyöd van hozzájuk képest, még ha relatíve kevesebb időd is volt megszokni az új kis bundást. Fegyvereket, meg ezüstöt úgy sem lehet használni majd a párbajoknál, szóval ott az ezüst-rezisztencia sem sokat ér nekik, szemben azzal, ha valaki pontosabb, mint az átlag. –próbáltam bátorítani kicsit, igaz, az életben úgy is más lesz kicsit a helyzet, de egyelőre egy problémán leszünk túl… Másfelől meg, a pontosság meg az ügyesség az mindig jól jön. Személy szerint én ha választhatnék, se cserélném el másik vérvonal-képességre, annyira megszerettem az évszázadok folyamán. Csak némi szomorúsággal hallgatom, ahogy Masa mesél az eddigi falkában töltött éveiről, meg a többiekről… És nem irigylem a kislányt. Nem lehetett valami kellemes időszak, bár azt is megértem, hogy Darrennek is megvolt a maga baja, így aztán nem csodálom a ridegségét… -Már hogy ne lennék? Ha beleadsz apait, anyait, akkor mindenképp. Amúgy meg… azt hiszem, ez egy remek alkalom lesz, hogy bizonyíthass a többiek előtt. Bár az tény, hogy egy kialakult „szerepből” nehezebb kitörni, mint teljesen új lapokkal indulni, de… lepd meg őket, hogy neked sikerül! Másfelől meg, nézd a jó oldalát, az egykori betolakodók szemében most fog kialakulni az első komolyabb benyomás rólad, mint valami „debütálás”.
A falkával való vadászatnak valóban nem örültem, mert még a mai napig is félek tőlük. Lehet, hogy csak két rossz tapasztalatom volt velük és a vadászat is jól sikerült, de valamiért nekem ők akkor is a "gonoszak". De természetesen nem kezdtem el hisztizni Odienak a dolog miatt. Ő a teremtőm, ha úgy tetszik a felettesem. az ő szabályai szerint kell élni, és ha ő azt mondja, hogy menni kell, akkor nem mondhatok nemet. Vagyis de igen, de akkor utána ne csodálkozzak, ha egy jó nagyot lekever nekem. A kérdésre Ash és Payne vérvonalát illetően csak bólintok egyet. Én is ugyan ezt tudom. A szavai, még ha egyszerű tényközlések is kis önbizalmat öntenek belém. Erre én még nem is gondoltam, mármint, hogy van némi előnyöm a vérvonalamnak köszönhetően. Csak azt nem tudjuk,hogy a többi kölyök mivel rendelkezik...De ha belegondolok végül is nem lesz sok harc. Ha már az elsőt megnyerem örülni fogok neki. Mert akkor ezzel bebizonyíthatom, hogy bizony nem vagyok a leggyengébb, és igen is megérdemlem azt a második esélyt. -Bevallom őszintén Jamessel is beszéltem erről a küzdelemről. Tudod szoktunk emailezni. Ő pont az ellenkezőjét mondta. Úgy hiszi, amiben van némi igazság, hogy semmit sem kell bizonyítanom, mert nem mindenki születhet harcosnak, hogy ne foglalkozzak azzal, amit rólam gondolnak. És igen, nem hiszem, hogy belőlem valaha is Tark lehet, sosem voltam az a harcias, bár lehet, hogy száz év múlva mást fogok gondolni. De abban biztos vagyok, hogy ha nem harcolok megfelelően, akkor csak megvetést kapok. És ezt nem akarom és neked sem akarok csalódást okozni hiszen most már a te kölyköd vagyok. Egyszer elég volt végignézni, ahogy megszégyenítik a bundásom teremtőjét. Nem akarnám ugyan ezt neked!-És valahogy nem hiszem, hogy dicséretben fog részesülni az, aki már az első körben elesik, bár meglehet tényleg nem ez a céljuk ezzel. Lehet, hogy csak meg akarják nézni melyik kölyök milyen szinten van. -Azért kissé olyan ez az egész viadal, mint valami régi gladiátori harc. A legtöbben jót szórakoznak majd azon ahogy mi ott harcolunk. Odette mi lesz ha a kölyök elveszíti az eszét és teljesen kikel magából? Nem akarnám senki életét sem elvenni, főleg nem egy hozzám hasonló kölyökét.-Mert ez is megtörténhet az izgalom, adrenalin miatt, hogy egyre jobban feldühítik, hogy megérzi a másik vérének az illatát. Vajon le tudnám csillapítani, vagy annyira még nem vagyok erős?
Amikor említi, hogy James-szel is beszélt a küzdelemről, csak bólintok egyet. Nem baj az, ha mással is beszél róla, az igazat megvallva örülök is neki, hogy mással is tartja a kapcsolatot a falkában. Meg talán az is szemléletformáló lehet, ha egy kérdés kapcsán több különböző véleménnyel találja szembe magát, és rajta áll a döntés, hogy melyiket fogadja meg a későbbiekben. Ezt úgy is neki kell tudnia, éreznie. -Igeeen… valahol Jamesnek is igaza van… szép dolog úgy élni, hogy semmit sem kell bizonyítani, de az a baj, hogy nem igazán kivitelezhető, ha egy falkában él az ember, pláne, ennyire fiatalon. Nem mondom, hogy mindenáron elsőnek kell lenned, de azért az sem árt, ha nem az utolsó vagy. Valami arany középút… tudod, mint a katonaságnál. Soha ne akarj első, vagy utolsó lenni, és önként se jelentkezz semmire! –teszem hozzá nevetve, de aztán már komolyabban folytatom – De azt azért értékelem az igyekezetedet. Egyébként nem feltétlenül kell poszthoz sem ragaszkodnod a későbbiekben, nekem sincs semmi extra… Ha valamiben tehetséges vagy, az idővel úgy is kiderül majd, addig meg próbálgathatod a szárnyaidat, hogy mi tetszene. A viadal miatt meg ne fájjon annyit a fejed, ha minden tudásodat beleadod, akkor rendben lesz, többet, én sem várok tőled. A gladiátorharc említésére csak keserűen morranok egyet… Hát igen, frappánsan rátapintott a lényegre… -Ez a kenyeret és cirkuszt a népnek része nekem sem igazán jön be, pláne, hogy pont kölykökkel csinálják, de nem kívánságműsor… Ami pedig a gyilkolást illeti… Nem hiszem, hogy odáig fajulnának a harcok. Úgy értem, hogy annyira kirívóan szerintem senki sem erősebb a többiektől a fiatalok között, hogy esély se lenne ellene… Egy jó kis csihi-puhiban én is szinte bármikor benne vagyok, de ölni magam sem szeretek. Az állatvilágban sem annyira jellemző, hogy ok nélkül, pusztán élvezetből öljenek, szinte mindig az életben maradás az oka – táplálékra van szükség, vagy esetleg egy-egy összecsapásban úgy megsérül, hogy nem tud lépést tartani a többiekkel… Csak az ember az, aki ész nélkül öldököl. Pont ezért, én nem tartok attól, hogy ha szabadjára engeded a kicsikét, akkor annyira elvadulna, hisz mégiscsak a társai lesznek az „ellenfelei”, miért is bántaná őket jobban, mint amennyire muszáj? Ha meg netalántán fordított helyzetben téged próbálna megölni valaki, amire igencsak kevés esélyt látok, hogy sikerülne… bízz magadban, meg a kis bundás bestiában, ragaszkodik annyira az életéhez, hogy ne adja könnyen. Meg úgy egyébként is, ha van valami, valaki, akiért élni szeretnél, az hihetetlenül nagy erőt tud adni. Nem csak ilyen sarokba szorított helyzetben, de az egész harchoz. Én azt mondom, hogy fel a fejjel, és ne aggodalmaskodj miatta annyit. Meglátod, ha túl leszel rajta, már nem is lesz olyan vészes! –paskoltam meg vigasztalásképp Masako vállát, aztán ha még elmondta, amit esetleg akar, reagálva a kis „hegyi beszédemre”, akkor lassacskán meg is állunk. Megérkeztünk.
Igazából James leginkább azért kezdtem el levelezni, mert iszonyatosan hiányzik nekem. Lehet, hogy nem volt a legjobb teremtő, hogy nála nem tanultam annyit, mint Odettenél, de mégis vele laktam egy-két hónapot, ami talán nem sok idő, de nekem ez is elég volt ahhoz, hogy most megérezzem a hiányát. Mind e mellett sokat is segítenek nekem ezek a beszélgetések. főleg, hogy most valamiért nyitottabban tudom vele megosztani a gondolataimat. És ez Odettel is így van. Nem hittem volna, hogy ennyi mindenről ilyen könnyen beszélek majd vele. Csendben hallgatom végig Odiet és bevallom őszintén a szavai némi bátorságot öntenek belém. Tisztában vagyok azzal, hogy majd azon a napon, mikor a viadal lesz minden bátorságom elillan és csakis a kölyökben bízhatok majd, de most mégis tényleg úgy érzem, hogy nem vagyok olyan nyomorék és van valami esélyem arra, hogy ne utolsóként végezzem. "Ha van valami, valaki, akiért élni szeretnél,.." Igen volt valaki, aki miatt ez az egészet egyáltalán meg akartam próbálni, de már ő sincs mellettem. Ott van a családom, akiért bármit megtennék, de hiába imádom őket, ha egyszer úgy is el kell majd engednem. Én már nem egy sima ember vagyok. Most már egy bundással kell megosztanom az életem és nincs helyem egy normális családban...Nem nem az fog erőt adni nekem, hogy valakiért éljek...Lehet, hogy vannak akik megkedveltek, hogy Odette is talán megkönnyezne, de hamar elfelejtenének. Inkább csak magamért küzdenék, mert én nem akarok még meghalni. -Csak túl kell esni rajta! De Odette köszönöm neked! Sokat segít az, hogy mind ezt megosztod velem és ígérem mindent beleadok és keményen fogok készülni rá!-Láthatja rajtam az elszántságot, de csak addig, míg végül meg nem ölelem őt. Na jó ez a nyálas része a dolognak, de úgy éreztem, hogy meg kell tennem és őszintén nagyon is jól esik.
//Gratulálok a 200-hoz. Megtisztelve érzem magam, hogy én kaptam meg!!! //
-Ajánlom is! –fenyegetem meg játékosan, a válaszát hallva, de aztán egy laza mozdulattal kapom le a hátizsákomat, hogy dobjam le a földre, majd színpadiasan körbemutassak a körülöttünk húzódó tájon – Voilà! Itt lennénk, ahol a mai edzést fogjuk tartani. Pakolj le, szusszanj egyet, aztán már mondom is, mit terveztem mára. –adtam ki az első utasításokat, aztán magam is lehuppantam a kavicsokra, a tatyóm mellé, hogy előtúrjak egy üveg baracklevet belőle. Masako felé nyújtom, hogy kér-e, de aztán a válaszától függetlenül már mondom is a mondndómat: -Tudom, hogy múltkor azt beszéltük, hogy még bőven van mit fejlesztenünk a tűrőképességeden – utalok itt a parkban történtekre, meg hogy nem ártana kicsit edzenünk, hogy a későbbiekben jobban bírja a hasonló stresszhatásokat, legalább lekezelni – Viszont, mivel ennyire közel a viadal, azt hiszem, ez egyelőre ráér. A vérvonal-képességeddel már egész sok feladatot kipróbáltunk, viszont van valami, ami eddig kimaradt, legalábbis a közös edzéseinkből mindenképp… Gondolom sejted, hogy micsoda, igaz? –húzódik féloldalas mosolyra a szám, ahogy felé pillantok. -A mai napot arra szánjuk, hogy kicsit felkészítselek a harcra. Igazából elég rövid idő, szóval olyan hatalmas világmegváltást ne várj tőle, hisz sok idő és hosszas gyakorlás ára, mire igazán jól, összehangoltan megtanulod használni a képességeidet egy ilyen helyzetben, viszont azt semmiképp sem akarom, hogy teljesen váratlanul érjen egy harc. –magyaráztam, ahogy kényelmesen, komótosan feltápászkodtam a helyemről, nyújtózkodtam egyet, majd miközben lassan vetkőzni kezdtem, tovább folytattam – Igazából egy másik kölyök ellen szerencsésebb lenne, de mivel a viadalra való felkészülés szabályai tiltják, így most én leszek az ellenfeled. –repült a kabátom, majd pulcsim, pólóm is a táskára, majd nekiálltam, hogy a cipőmtől is megszabaduljak – Képzeld el, hogy ez az egész élesben megy! Mint ha most is ott lennénk a viadalon. Ne „félj” attól, hogy esetleg sérülést okozol, bár annyira nem is valószínű, hogy kárt tudnál tenni bennem, de ha mégis, akkor is rendbe jövök pár nap alatt. – hisz kölyökként hiába erősebb egy közönséges embernél, azért egy velem egykorúnak a nyomába sem érhet – Én meg igyekszem „kölyök fejjel” gondolkodni… Majd meglátjuk, hogy sikerül. –szusszantam, majd a zoknit, nadrágot is küldtem a többi ruhadarab után – Azt tanácsolom, te is kezdj el nekivetkőzni, hogy aztán felvedd a humanoid alakodat, és akár kezdhetjük is! –feleltem, majd miután az utolsó ruhadarabjaimtól is megszabadultam, egy szempillantás alatt alakultam át, várva, hogy kövesse a példámat.
Mikor megáll én is leállok. A hátizsákomat leveszem a vállamról és a földre teszem. Én is hoztam magammal pár fontosabb dolgot. Bár nem tudom, hogy mit tervezett mára, de azért az alap felszerelésemet nem hagytam otthon. Nem kell túl nagy cuccokra gondolni. Alapvetően víz, egy kis kaja, szőlőcukor, plusz ruha (ki tudja mi fog történni) és még pár apróság van nálam. Inkább cipekedek, mint hogy ne legyen velem, mikor szükségem lenne rá. Miután leült én is követem a példám és kortyolok is párat a vizemből, ezzel együtt vissza is utasítom a felém nyújtott palackot. Kedves tőle, de ilyenkor nekem a víz jobban használ. A kérdésére csak bólintok egyet. Naná, hogy sejtem. Eddig bíztam is benne, hogy később fogunk ezzel majd foglalkozni, de a viadal miatt már muszáj belevágni a dologba. Tudom ez csak jót tesz majd nekem, hiszen ezzel is fejlődöm, erősödöm és ha bármi is történik velem kell attól félnem, hogy semmit sem tehetek, hogy nem védhetem meg magam, mint mikor az a nőstény megtámadt. Az a tehetetlenség nagyon is rossz volt. Figyelmesen hallgatom őt. Nem szólok közbe, maximum csak bólogatok, vagy hümmögök, hogy jelezzem figyelek, felfogtam és elfogadtam a dolgokat. Most majd ki fog derülni, hogy milyen az ügyességem, ha harcról van szó. Remélem a kölyök tudni fogja mit kell majd csinálni és nem fog nagyot csalódni bennem Odie. Feláll a földről, de én csak kicsivel később követem őt. Ahogy beszél már neki is fog a vetkőzésnek. Mind addig míg a fehérneműhöz nem ér. Lehet, hogy ő is elfordul, de én is megteszem. Ezt követeli az illem meg igen kissé engem is zavarba hoz a dologgal. Közben persze azért én is nekiesek a vetkőzésnek. Először csak a sapka sál, majd a kabát és így szép lassan a többi is lekerül rólam. Amióta beharapta többet vetkőztem és öltöztem fel egy év alatt, mint eddigi életem során...Már már lassan mindennapivá válik a dolog és teljesen hozzászokom, hogy mások előtt kell levetnem a ruháimat. Mondjuk az is igaz, hogy van akik előtt továbbra sem tudok teljesen levetkőzni, de idővel gondolom ez a korlát is megszűnik majd. -Oké!-Csak ennyit mondok még mielőtt átváltozik. A kölyök azonnal fellelkesül miután Odette felvette a hatalmas farkas alakját. Ő is menni akar, ki szeretne szabadulni a helyéről. Most nem is próbálom visszafogni. Ahogy lekerült rólam is az utolsó ruhadarab szabadon engedem. Az én átváltozásom nem olyan gyors, mint neki és még mindig fájdalmas, nem is kicsit. Percek telnek el mire teljesen átalakulva állok meg előtte.
Miután felvettem a humanoid alakomat, csak megrázom magam, aztán valamivel arrébb sétálva várom, amíg Masa is nekivetkőzik az átváltozáshoz. Aztán, miután befejeződik az átváltozása, hagyok neki egy kis időt, hogy pihenjen néhány percet az átváltozás fájdalmai után. Sokat nem, csupán annyit, amíg kicsit körbenézek a környéken, hogy mik állnak lehetőségünkre az edzés során, vagy van-e bármi veszélyforrás, amire esetleg figyelni kell. -Én azt mondom, hogy ne húzzuk tovább az időt, kezdjük. Mit szólsz hozzá? –tettem fel a költői kérdésemet, majd ha Masa jelezte, hogy készen áll, se szó, se beszéd, már meg is indultam felé, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Az életben sem lesznek előzetes felhívások, sőt, megkockáztatom, hogy az arénában sem lesz hasonló, így aztán okkal mellőzöm én is innentől kezdve a finomkodást. Lehet, hogy eddig „fogtam a kezét”, meg főleg játékos formában edzettünk, amivel egyáltalán semmi gond, lévén, mind-mind a vérvonal képessége fejlesztését szolgálta, viszont a harc… az teljesen más dolog. Bár nem teljes erőbedobással szándékozom harcolni, és azt se szeretném, hogy súlyos sérülést okozzak a lánynak a viadal előtt, azonban arra számíthat, hogy ütésekből, rúgásokból, karmolásokból és esetleg harapásokból bőven fog ma kapni, még ha nem is az ellenséges szándék vezérel, hanem csak a javát akarom szolgálni. Ahogy megiramodok felé, első sorban arra vagyok kíváncsi, hogy hogy tud, vagy épp nem tud kitérni egy-egy támadásom elől, így még ha ezt se mondom neki, először csak „kóstolgatom” kicsit, a közelében maradva, oda-oda kapva egy óvatlan pillanatban, hogy kicsit megismerjem a stílusát, hogyan védekezik, mennyire védekező vagy támadó alkat, illetve kihasználja-e a hely nyújtotta előnyöket, hogy esetleg előnyt kovácsoljon a helyzetéből? Mikor támad vissza?
Az átváltozással járó fájdalom lassan tűnik el a végtagjaimból. Igaz a leges legelső alkalomhoz képest már sokkal jobban bírom és talán valamennyivel gyorsabb is, de még messze vagyok attól, hogy csak egy szempillantás legyen az egész. Kihasználom azt a kis időt, mit Odette ad nekem, hogy összeszedjem /összeszedjük magukat. A mai alkalommal teljesen hátra akarok vonulni, hogy százszázalékosan a farkas ösztönei irányítsák a kölyköt. Én sosem voltam jó a harcban, verekedésben. Nem tudom mi a jó mozdulat, a jó trükk, így ráhagyom ezt a bundásra. Ő többet tud erről, mint én hiszen ott van a vérében, az ösztönében. A kérdésre csak meglóbálja a fejét egy igent produkálva ezzel és nem is kell sokat várni Odette máris támad. Egyből hátra ugrik az első támadásra és úgy tűnik egyelőre inkább a védekezést választja, de nem sokáig. Ahogy nekiütközik az egyik fának már meg is fordul és egy nagyot ugorva felkapaszkodik a vastag törzsre. Még pár métert feljebb araszol, majd lepillant a másik nőstényre. Morog egyet végül elengedi magát és egyenesen a másik hátára ugrik. Ha a terve sikerül nem hezitál sokat. Azonnal megpróbálja teljesen a földre szorítani, ha kell a fogait is beveti a cél érdekében.
Masa készen áll, nekem pedig eszem ágában sincs tovább húzni az időt, egyből neki is indulok, elvégre ezért vagyunk most itt. Oda-oda kapok, próbálgatom, incselkedek vele, ő pedig – mivel nagyon mást úgy sem tud tenni – a védekezésre koncentrál. Tudom én, hogy kicsiként nem könnyű ilyen helyzetből ellentámadást indítani, de előbb vagy utóbb muszáj lesz, erre ő is rá fog jönni. Minél előbb, annál jobb. Ugyanis épp a fák felé kezdem terelni, hogy valami akadályba ütközzön a nagy védekezés közepette. Ahogy a háta nekicsapódik az egyik fatörzsnek, csak halk morranás tör fel a torkomból és már ugrok is, hogy nekiessek, amikor úgy dönt, inkább felfelé veszi az irányt a fán. Basszus, kölyök, mi vagy te, mókus?! Eddig farkasnak hittelek… Jössz le de azonnal?! És jön is, repülőmókusokat megszégyenítő ugrással, hogy egyenesen a hátamon landoljon. ~Ez ügyes volt! ~ küldöm neki mentális üzenetemet. Ügyes volt, azonban nem eléggé, hisz a kezeimmel már meg is ragadom az övét, hogy ha már púpnak hiszi magát, maradjon is a helyén a hátamon, amíg én dobok egy hátast, magam alá szorítva a földön. Persze a fogaival, hátsó lába karmaival még így is tud sérülést ejteni rajtam, így hát én sem fetrengek sokáig, legördülve róla egyből felpattanok, hogy amint ő is felkell, meg tudjam akadályozni ebben. Gáncsolás, lábsöprés, visszalökés a földre… bármi, hogy megnehezítsem a dolgát, meg kicsit felhergeljem a harchoz.
A landolás sikeres volt, de a továbbikra úgy tűnik nem nagyon gondolt. Mivel lefogják így ő azonnal védekezik, mégpedig úgy, hogy megpróbálja felsérteni a másik nőstény bőrét a fogaival, vagy körmeivel. Végül ő kerül alulra. Odette teljes súlyával rá fekszik, amitől azonnal elengedi, de ahogy lekászálódik róla próbál felállni. Első alkalommal nem sikerül neki, mert azonnal taszítanak egyet rajta, amitől újra a hóban találja magát. Hogy ez még egyszer ne forduljon elő a hóban gurul párat, hogy minél távolabb kerüljön Odettetől. Ha ez sikerül akkor ismét megpróbálkozik a felállással. Vicsorogva pillant a nőstényre. A kezeibe egy nagyobb szikla kerül, amit igaz termete miatt ügyetlenül, de a teremtője felé dob, hogy ezt a pillanatot kihasználhassa egy újabb támadásra. Teljes gyorsaságát beleadva indul meg Odette felé, hogy megpróbálja leteríteni őt a földre.
Masako bár ejt néhány karmolást rajtam, különösebben nem hat meg, annyira nem vészes egyikük sem, talán már holnapra sem fognak látszódni. Helyette inkább cselekszek, és be is jön a számításom, a kölyök pedig újra a földön köt ki. Már azt hittem, tovább erőlködik, ám amikor arrébb gurul, csak elégedetten morranok egyet, reagálva a vicsorgására. Bár azt hagytam, hogy talpra álljon, és hogy felemeljen egy nagyobb követ, de könyörgöm… én vagyok olyan kondiban, hogy ilyenekkel dobálózzak, de ő? Amilyen nehéz, csak belassítja, ráadásul messzire se tudná dobni… Azért, hogy rávilágítsak az ötlete gyengéjére, amint eldobta a szikláját, egy könnyed mozdulattal kerülöm ki, s még azzal a lendülettel kapok fel egy kisebb követ, hogy egyenesen a fejét egyem célba vele. Kisebb is, gyorsabb is, könnyebb is célozni vele, ha már dobálózunk. De elterelésnek sem utolsó, akár eltalálom vele, akár nem. Ahogy Masa megindul felém, én is így teszek, hogy mielőtt még futás között egymásba rohanhatnánk, az utolsó pillanatban térjek ki előle, majd ha elesett, ha csak túlszaladt, nekem egy gyors hátraarc és már vetem is rá magam egy ugrással. Attól függően, hogy hogyan ér földet, egyből a nyakát veszem célba, ám csak annyira harapok rá, hogy épp csak érezhesse a fogaimat a torkán. Nem akarok sérülést ejteni rajta, csupán jelezni, ha egy ellenséges farkas ellen harcolt volna, most ennyi lenne. Ha néhány pillanatig nyugton marad, és rájön, hogy ezt elvesztette, akkor elengedem, és hátrálok néhány lépést, hogy jöhessen a következő kis villám-összecsapás.
A kő dobálás nem volt egy túl jó ötlet, vagy legalább is nem akkorával, mint amit a kölyök kinézett magának. Eldobni sikerül az igaz, de Odie közelébe se ért. Ügyesek vagyunk! Meg is kapjuk a "bosszút" érte. Odette egy kisebbet választ, amivel célba is veszi a kislány fejét. Igaz nem találja el azt, de a vállát sikerült megdobnia. Nem ugrott el előle időben, vagy csak túl lassan mozgott. Mindenesetre legközelebb ügyesebbnek kell lennie. Nem is várja meg, hogy esetleg a teremtője újabb kővel próbálkozik. Azonnal elindul felé, amire a másik nőstény is megmozdul. Már éppen nekikészülődnek a csapódásnak mikor Odette hirtelen kitér előle. Ez olyan váratlanul éri, hogy szépen tovább is fut, majd ahogy lefékez még csúszik is pár métert a hóban. Mire megáll és hátra fordulhatna a másik nőstény máris a hátára veti magát és a nyakába mar óvatosan. A jel egyértelmű a kislány számára. Nem is kezd el mocorogni, vagy ellenkezni. Legyőzték és ezt elfogadta. Legközelebb ügyesebb és gyorsabb lesz. Fülét hátra csapja, farkát behúzza és egy rövid nyüszítés hallat jelezve, hogy bizony elfogadta a dolgot. Mikor Odette elengedi szembe fordul vele és a másik szemeibe pillant. Csak pár pillanatig marad így, majd hirtelen elrugaszkodik a földről, hogy a másikra ugorhasson.
Néhány gyors támadás, trükk, mozdulat, Masako támad, én kitérek előle, ő túlszalad, én „leterítem”. Vége az első kis összecsapásnak. Miután a kislány megadja magát, még egy pár másodpercig tartom, de aztán elengedem, ellépve tőle. A pillantását állom, szemrebbenés nélkül, mígnem végül hátat fordítok, hogy arrébb sétáljak és újabb harcot kezdhessünk, amikor meghallom a hó finom roppanását. Ahogy a hirtelen mozdulattól a hó összepréselődik, csak egy pillantást vetek hátra a vállam fölött és oldalra kilépve már készülök is, hogy ha odaér hozzám, a lábait megragadva, a lendületet kihasználva tovább lendítsem, mint valami diszkoszvető a diszkoszt. Cseles, cseles, de nem eléggé. Az tetszik, hogy nem várt meg, hanem kihasználva az alkalmat egyből visszatámadott, viszont amilyen sok lehetőség rejtőzik egy ilyen ugrással indított támadásban, legalább annyi hátulütője is akad. Például el, vagy csak simán kitérnek belőle. Igaz, ha betalál, nagyot tud szólni, viszont elég nehéz úgy időzíteni, hogy sikeres legyen a dolog. Amint Masa földet ér valahol, akár a hóban, akár egy fának, sziklának csapódva, már ugrok is utána, hogy én is viszont támadjak. A mellső mancsaimmal az arca, a nyaka felé kapok, s bár igyekszek, hogy ne okozzak neki súlyos sérülést – a viadal előtt igazán nem hiányzik ilyesmi – azért megpróbálom érzékeltetni vele, hogy mennyire védendő is ez a része. Közben pedig, hogy meglepjem, néhány támadással az oldala, hasa felé is marok.
Miért várnám meg, hogy szépen elsétáljon tőlem és újra szembe forduljon velem? A viadalon mindent megtesz majd az ellenfelem, hogy legyőzzön, akkor nekem is mindent meg kell tennem, hogy őt legyőzzem. Ha Odettet sikerülne talán esélyem is lenne legalább az első körben túljutni. Ahogy vetődöm ő már védekezik is, mégpedig azzal, hogy egy nagyot lendít rajtam, aminek köszönhetően összetalálkozom egy szép vastag törzsű fával. Nyüszítve zuhanok a földre, de nem hezitálok. Már éppen felállnék mikor Odette rám ugrik és már próbál is ott karmolni ahol ér. A mancsaimmal próbálom arcomat védeni, de így is érzem, hogy karimai még ha nem is mélyen, de felszántják az arcomat. Csak hangosan felmorgok a fájdalom miatt. A lábaimat próbálom alá tuszkolni, hogy egy jól irányzott mozdulattal lelökjem őt magamról. Ha mind ez sikerül már fel is pattanok és neki is rohanok, hogy most én próbáljam őt leszorítani a földre és megsebezni. Természetesen én sem akarok neki nagy fájdalmakat okozni, bár igen könnyen le tudna állítani, ha akarna. Sokkal erősebb nálam ezt én is nagyon jól tudom. Mindenesetre megpróbálom az egyik karját fogaim közé zárni ezzel kicsit lelassítani őt. Nem szándékozom a csontjait törni, vagy szétcincálni. De ez is egy lehetséges támadási forma, amit ki kell próbálnom, hiszen azért vagyok itt, hogy tanuljak.
Repül a mancsom, és még ha Masakónak sikerül is kivédenie néhány csapást, akkor is sikerül pár kisebb sebet ejtenem a pofáján. Morog… de minek? Had morogjon, azzal úgy sem sokra megy most… A rúgása betalál, de akkora erő azért nincs benne, hogy teljesen le is lökjön… azonban ha ügyes, így is lehetősége van, hogy kiszabaduljon, és visszatámadjon. Hagyom, hogy magával sodorjon és a földön kössünk ki, ám mivel felnőtt lévén hosszabbak a végtagjaim, aljas módon kihasználom a dolgot, és egész egyszerűen eltartom magamtól, hogy ne tudjon kárt tenni a kritikusabb részeken. Nem is tesz, ám ahogy a fogsora finoman rázár a karomra, a másik mancsommal rásuhintok az orrára – tudja, hogy hol a helye! Ha meg nem hatja meg, vagy nem foglalkozik vele különösebben, nemes egyszerűséggel megpróbálom lerugdosni magamról. ~Ugye tudod, hogy így milyen védtelen az orrod, szemed, meg úgy az egész arcod? Tálcán kínált csemege…~ üzenem felé. Ahogy az ugrásoknak is megvan a veszélye, hogy a levegőben nem tudjuk irányítani a mozgást, harapásoknál is, hogy az arcunkat tálcán kínáljuk az ellenfélnek. Nem szabad! Ha sokáig nyammog még a karomon, meglehet az esélye, hogy ismét repülni fog, ha nem sikerül néhány kisebb rúgással leszednem magamról. Mindenesetre, ha sérülést nem is nagyon akarok okozni neki, azért terveim szerint addig fárasztom, amíg jó, ha addig megáll a lábán, amíg hazajön – mert cipekedni aztán végképp semmi kedvem. Annyira friss még az átharapás, hogy világmegváltás úgy sem lesz egy alkalomtól, de tanulópénznek jó lesz. Aztán legyünk túl a viadalon, meg az az előtti finomkodáson, majd elverem én még, mint szódás a lovát, had’ szokja az életet a gyerek…
// Akkor ez most itt ennyi, úgy is régen kezdtük, meg már annyira nem is aktuális Azért köszi a játékot //
Valahogy azért mégis csak sikerül lerugdosnom őt és kiszabadulnom a „fogságából”, hogy utána én teríthessem le őt a földre. A mancsaival azonnal eltol engem magától, így hiába próbálkozom nem érem el őt. Más taktikát kell választanom. Végül a karját veszem célba és harapom meg, de nem nagyon. Ám ahogy fogaimmal körbeölelem már jön is a pofon tőle. Nem is kell több nekem ahhoz, hogy elengedjem. Ezek szerint ez sem volt a legjobb taktikám, de mégis mit lehetne ilyenkor csinálni? Nem lehet mindig úgy támadni, hogy az ne üssön neked vissza. Kockáztatni kell, hiszen ki tudja…Lehet, hogy még sikerül is. Csak mérlegelni kell, hogy mit nyerhetsz és mit veszíthetsz egy ilyen támadás alkalmával, és mind ezt meg kell tanulni. Hiába vannak meg a kis bundásban az ösztönök neki is tanulni kell, mert még túl fiatal a többi farkashoz, Odettehez képest. A továbbiakban próbálom Odette tanácsait figyelembe venni, de be kell vallani nem egyszerű, így számos pofont begyűjtünk még. Viszont a legjobban a pofonokból lehet tanulni, okulni és legközelebb, majd jobban odafigyelünk a dolgokra. Bár nem sérültem le súlyosan, de azért az edzés végére nem egy helyen érzek kisebb fájdalmat, de ez eltörpül a fáradtságom mellett. Haza még haza tudok sétálni, de láthatóan már nehezemre esik. Cipeltetni sosem cipeltetném magam, maximum ha tényleg nem tudok lábra állni. Mindenesetre érdekes egy edzés volt és már a mai alkalomból is sokat tanultam, de az is igaz, hogy ez bőven nem elég ahhoz, hogy a viadalon is helyt álljak. Még sokat kell dolgoznom érte, ha nem akarok csúnyán elbukni.
Kezdőlap
//
//
Azért köszi a játékot 
