- No, erre kíváncsi leszek! - mondom Nia-nak egyáltalán nem gúnyos, hanem tényleg érdeklődő hangsúllyal. Érdekel, milyen rituálét akar csinálni és hogy mit vár tőle. Végig fogom majd nézni és remélem, hogy nem jön majd zavarba. Fura, hogy nem vérfarkas, mégis ennyire mélyen meg tudja élni a természetjárást. Nem egy szokványos kiránduló. Mikor arról beszél, hogy állat lenne, elnevetem magam és hátrapillantok, ránézek. Láthathaj, hogy nem megvető a pillantásom, hanem tetszik, hogy ő is szereti, amit én. Ha tudná, hogy bármikor át tudnék változni egy állattá és találkozhatna egy igazi farkassal, éjfekete színben, nem tudom, mit szólna. A medvés viccén még nagyobbat nevetek és meg is toldom egy hasonlóval: - Képzeld el, mikor a medve meglobogtatja a frissen fogott lazacot a hegyvidéki kisboltban. Szerintem szó nélkül kiszolgálnák. Nia kitartóan jön. Láttam, hogy jó cipővel készült, azzal nem is lesz gond. Az erőnléte is megvan, plusz imádja a környéket, pedig még csak most jöttünk. Árad belőle az energia és az életvidámság, akárhányszor csak hátranézek. Vissza is mosolygok rá minden alkalommal. Itt én is fantasztikusan érzem magam, úgyhogy ezek szívből jövő mosolyok. Szerintem látni is fogja, hogy én is teljesen fel vagyok dobva. Ahogy hallom a hangját és látom, hogy megfogja a kőfalat, arra gondolok, hogy valami különlegeset érez. Ezek a sziklák öregebbek, mint Alignak, ki tudja, hány ezer vagy millió évesek? Tartok is neki egy kis eszmefuttatást, hogy ne érezze magát annyira különcnek. - Sziklák. A maradandó erő képviselői. Lehet, hogy koptak, formálódtak, alakultak, de nem tűntek el. Kitartóan itt állnak és figyelik az embereket, állatokat, őrzik az erdőt. Taposom tovább az út porát és a köveket. A nagyobbakat kikerülöm, nehogy rosszul lépjek és Nia-ra se akarok kőzuhatagot indítani. Ahogy lépegetünk felfelé, már majdnem ott vagyunk a tetőnél, mikor éles hangot hallok és abban a pillanatban a forrása felé nézek. Az égen egy fehérfejű rétisas, Amerika jelképe száll át. A hegycsúcs felé tart és egy kisebb állatot, ha jól látom, nyulat visz. Gondoskodik a fiókákról. Gyorsan előkapom a fényképezőgépemet és megörökítem. Rikolt még párat, mielőtt eltűnik. Két képet sikerül csinálnom róla. Csodálatos! Nia-ra nézek, valami földöntúli arckifejezéssel: - A levegő ura. Gond nélkül repüli át az egész hegységet, hogy táplálja a fiait. Gyönyörű madár, nem? Hatalmasat sóhajtok és megállok egy kicsit. Széttárom a karjaimat, az ég felé nézek és becsukom a szemeimet. Annyira jó itt. Egy percig ejtőzöm így, legalábbis úgy gondolom, annyi lehet. Nem mérem stopperrel. Ez nem az a hely, ahol sietni kell. Utána újult erővel indulok tovább és nemsokára meg is érkezünk a hasadék tetejére. A legsűrűbb fenyőerdőt látni, amit csak el lehet képzelni. Felfelé vezet még egy kis hegyi út, sokkal meredekebb, mint ez volt. Jobbra pedig az erdőbe lehet menni, ott is van egy olyan rész, ami kitaposott, sőt néhány turistajelzés is van rajta. Nia-ra nézek és várom a szakrális megnyilvánulást, mielőtt eldönti, merre szeretne menni.
Megtorpanok. Ki kell nevetnem magam a közértben shoppingoló medvén. A szemem sarkába odagyűlik a könny. Most megtámaszkodok fél karommal a sziklafalon. Úgy nevetek, hogy előre görnyedek, és dallamos hangom végiggurul az ösvényen. - Elképzeltem… Istenem…! – sóhajtom aztán, és tovább indulok, hogy csatlakozzak Stephenhez. Még elrötyögök ezen egy darabig mellette. Érzem Stephenen, hogy ő is remekül érzi magát. Látszik raja. Társ a beszélgetésben és a viccelődésben. Mintha egy teljesen más Stephennel kirándulnék, mint akivel a benzinkútnál találkoztam. Annak a magának való, zord Stephennek már halványult az emléke az elmúlt napok alatt. Akkor még nem hittem volna, hogy egyszer azzal a férfival fogok erdőt járni, és együtt röhögünk a lazaccal üzletelő macin. Hallgatom a szikláról szóló mesét. Cinkosan Stephenre mosolygok. Tetszik, hogy így gondolkodik. Nyílt, érdeklődő pillantásom elárulja. - Te nem egy betelepült druida vagy titokban? – kérdezem, és félrebillentem enyhén a fejem. Figyelem a túratársam lépéseit, hova teszi a lábait, aztán ha véletlen megindulnak felém a kődarabok, megvárom, míg megállnak, vagy félreállok, hadd guruljanak csak tovább. A tető közelébe érünk, és meghallom az éles rikoltást. Sosem hallottam még ehhez foghatót azelőtt. Más a tévében látni és hallani, mint idekint a szabadban. A fehérfejű rétisas vijjogása egy fantasztikus akusztikus élmény itt a sziklák közt, a falak mintha visszavernék a hangját. - Elképesztő! – árgus tekintettel követem a madár röptét. Annyira elvarázsol a pillanat, hogy képet készíteni is elfelejtek. Szemeim Stephen arcára vándorolnak. Hálásan mosolyogva bólintok. - De, csodálatos. – duruzsolom még mindig megigézetten. – Köszönöm, hogy elhoztál. Amint továbbsétál, majd ismét megáll, én is megtorpanok mögötte egy méterre. Némán mosolyogva figyelem, amit csinál. Ahogy elnézem, hosszú percekig képes lenne így állni és élvezni a friss levegőt, a végtelen szabadságot, amit a természet kínál. Nem sürgetem. Türelmesen kivárom, míg úgy gondolja, hogy végzett, és kész tovább haladni. Kisvártatva aztán felérünk a hasadék tetejére. Észreveszem Stephen pillantásában a várakozást. Elvigyorodom, és kibújok a hátizsák pántjaiból. A bagyut leteszem a földre, és előresétálok. Megállok egy helyen, amit körülbelül a hely közepének tippelek. Lassan körbefordulok. Tanakodva méregetem a körülöttem sorakozó fákat. Magamban felteszek hozzájuk egy egyszerű kérdést: Szabad lesz? Amikor úgy érzem, hogy valamelyikük válaszolt és engedélyt adott, futásnak eredek. Nevetve vetem magam az egyik fenyő ágai közé. - Jujj! – kacagok a sűrű ágak közt. Úgy ölelnek át, mint a kitárt karok, amelyek lassan összezáródnak rajtam. – De szúr! – nevetgélek, miközben óvatosan helyezkedek, nehogy kárt tegyek a fában, vagy az én ruhám szakadjon ki. Karjaimmal átfonom a törzsét, és az arcomat is neki döntöm. Behunyom a szemem, felsóhajtok. Így maradok néhány másodpercig. Ahogy ez megvolt, kibontakozom a fa öleléséből, és visszaszaladok Stepenhez. Vagyis csak szaladnék. A copfomat megfogta a fenyő. Kicsit fennakadtam. Kuncogva hámozom le az ágról a foglyul ejtett hajtincset, aztán visszaérek a túratársamhoz. - Megfogadtam, hogy megölelek egy fát, és megmondom neki, hogy szeretem. – vallom be. Az arcomat elönti a forró pír. Ez van, ha a városi csaj kiszabadul vidékre.
Ez jó. Párszor már mondtam Nia-nak olyanokat, amiken nagyokat nevetett, könnyesre kacagta magát és most is sikerül. Ki tudom sarkítani a helyzeteket és úgy látszik, ő pedig vevő erre a humorra. És alapból vidám természet. Meg kell szakítani a lépdelést, annyira nevet. Ránézek és szolidan én is kacagok. A saját viccem, nem ezen fogom halálra röhögni magamat, de azért partner vagyok. Biztos is, hogy elképzelte. Jól el tudja képzelni a dolgokat, azért is fantomképrajzoló és a briliáns gondolatai is sokszor ebből fakadhatnak. Ami azt illeti, én is rendelkezem elég jó képzelőerővel, azt hiszem, de benne ezt sokkal erősebbnek érzem. Mikor újra jön mellettem, azon a részen, ahol ketten is elférünk egymás mellett, még akkor is nevet, de szedi a kis lábait. Remek csaj. Most megint azt érzem, mint a Lawrence-ékhez tett kiránduláson. Jó, hogy itt van és kár volna csak úgy hagyni, hogy Daniel szétcincálja. Látom, hogy tetszik neki, amit mondtam a sziklákról. A druidás hasonlatán csak felkacagok könnyedén. - De, egy városi druida, aki turizmusban utazik – toldom meg egy újabb abszurd felvetéssel. A történelemből ismert druidáktól szerintem nem sok minden állna távolabb, minthogy egy vasbeton épületben ücsörögjenek a gép előtt, papírokat nézegetve és eredményeket összehasonlítva. Nem potyog hátra sok kő, de néha elkerülhetetlen. A természet rendje, hogy ha tudnak, előbb-utóbb leesnek. Murphy. Kvantumfizika. Ja. Aztán jön a sas. Nia is álmélkodva nézi és hangot is ad annak, mennyire lenyűgözi őt a könnyű röptű madár. Én ezt a fajtát tartom a legszebbnek. A színei, az alakja, a mérete. A sasok királyának mondanám. Nia-ra mosolygok egy hatalmasat, mikor újra hálálkodik. Igen, szívességnek gondoltam tőle, hogy eljön velem kirándulni, de egyáltalán nem annak veszi. Sőt még hálásabb, mint eddig volt, szóval megint én teszek szívességet. Ezt nem fogom éreztetni vele. Hagyom, hogy felfrissüljön. Azt se kérdezem meg, otthon mit mondott. Lehet, hogy megint azt hiszik, a nős férfival randizik valahol. Ha Shonte tudná, kivel van valójában, szerintem nekemjönne egy sodrófával. Temperamentumos szakácsnő, ilyennek láttam a fák rejtekéből lesve, mikor hozta az életmentő benzint. A sasra viszont folytatom a druidás hülyéskedést. A madár felé nézek és hangosan szólok. Szerintem Nia még nem is hallott engem igazán kiabálni: - Siess a fészek felé! - kiáltom a sasnak, miközben tölcsért csinálok a kezemből. Teljesen véletlen, de megint vijjog, mintha értené és válaszolná, hogy "Oké, megyek!". - Látod? Hallgat rám – mondom, ezt már Nia-ra nézve, majd újbóli nevetés következik. A nő türelmesen kivárja, mikor itt az út közepén átadom magam a természetnek. Tudom, hol vagyok, nem akarom nagyon megváratni, de ez kellett. Odafent Nia észreveheti, hogy várom a produkciót. Nem jön zavarba, csak talán egy kicsit. De most is mosolyog. Úgy mosolyog, mint aki készül valamire. Tényleg kíváncsi vagyok, mi következik. Aha, megszabadul a tehertől. Megkeresi a hely közepét. Azt hinném, ott csinál valamit, de nem. Onnan csak a fákat nézi, aztán beszalad és egyenest megöleli az egyik fenyőt. Nagyon szereti az életet. Nem csak a sajátját, hanem másokét is. Még az élettelenben is látja az életet, egy igazi, pezsgő-zsongó növényt pedig úgy ölel át, mint a barátnőjét az út mellett annak a nehéz napnak az estéjén. Jaj, de fura ez. Hosszú ölelés. Én csak nézem, aztán ahogy jön vissza, mosolyogva várom. Hoppá, elkapták! Jót nevet ezen. Ha Lawrence-ék farmján akadt volna fenn egy fán, szerintem ezerszer rosszabbul reagált volna. Itt nem érzi magát veszélyben. Még nincs is abban, mert Danielt nem érzem a környéken. Este fog előbukkanni. A nő itt áll előttem és pirulva vallja be, mit tett. Szereti a fákat és az egyiknek megmondta. Értem én, hogy jó érzés kimondani ilyen mély dolgokat, bár én sose beszélnék fához. Legfeljebb örülök, hogy ott van és kellemes érzések fognak el, de nem beszélek hozzájuk. Nem látom értelmét. Most viszont szívesen megölelném Nia-t, de nem tudom, hogy reagálna. Egy baráti ölelés oké, de én nem barát vagyok, csak egy cinkostárs a nyomozásban. Vagy mégsem ennyi? Ezt most megtudakolom. Ha nem fut el, akkor én is megölelem, csak szolidan, barátian, nem túl szorosan. Rövid ideig tartom és a szemébe mosolygok. - Nagyon szép jelenet volt. Láttam, hogy tényleg szereted. Azt hiszem, te vagy az igazi druida kettőnk közül – mondom neki és ekkor el is engedem, majd körbenézek. A kezeim csípőre téve és így tekintek fel a hegyre, keresztül az erdőn és vissza a hasadék aljára. A szemeim bejárják a vidéket. Csodálatos. Azt hiszem, ha megöltem Danielt, sokkal jobban fogom élvezni a tájat, de most is felemelő érzés. Nem sürgetem Nia-t. Hagyom, hogy ő is tegye, amit jónak lát. Ráérünk.
- Tehát nem csak az olaszt beszéled, hanem az állatok nyelvét is. – sandítok a repülő sasról Stephenre somolyogva, aztán továbbállunk. Felérünk az ösvény végére, ahol jól megölelgetem azt a szegény fenyőt, miután úgy gondolom, hogy engedélyt adott a fizikai kontaktusra. A beleegyezése nélkül nem tettem volna meg. Lawrencéknél egyetlen olyan pillanat volt, amikor komolyan elkapott a nevethetnék. Mikor az öreg nekiállt Brútuszozni. Az kemény volt. Ha ott akadok el egy fán, pánikrohamot nem kapok, de nem is hiszem, hogy jót röhögök magamon. Tényleg nem félek. Mitől félnék? Daniel messze van innen, nincs itt. Csak Stephen van, és én. Nem ijedek meg Stephen ölelésétől. Meglep, hogy megteszi, mert nem számítottam rá, – ahogy a csokis palacsintára sem - de fel sem merül bennem az, hogy rossz szándékkal közeledik. Eddig sem bántott. Sőt! A farmon is igazi úriemberként viselkedett, és mindenkit helyre tett. Emlékszem, az öreg Lawrenceben az ütő is megállt, ahogy Stephen ránézett, amiért csorgatta a nyálát. Viszonzom az ölelést, a karjaimat a nyaka köré fonom. Halk kacarászásom elszáll a füle mellett. Mikor Stephen visszadruidáz, zavartan rámosolygok. A tekintetemet hosszabban rajtafelejtem a szemein. Olyan közel az arcunk, hogy akár össze is érhetnének. - Nem hittem, hogy az univerzum törvénye ilyen gyorsan működésbe lép: amit adsz, azt kapod vissza. – duruzsolom vidáman azokba a határozott férfiúi szemekbe, aztán leengedem a karjaimat a széles vállakról. Teszek pár lépést hátrafelé, még mindig Stephent nézem, ajkaimon huncut mosoly játszik, majd elfordulok és megiramodok a magaslat pereme felé. Innen föntről is be lehet már látni a vadregényes tájat. Leírhatatlan szépség tárul elénk innen. El sem lehet mondani, milyen csodálatos élmény az, ahogy letekint az ember a mélybe, és szinte érzi azt maga alatt. A végtelen tér szinte csábító. Kár, hogy nem vagyok sas, most repülnék egy jót, megpróbálnám elérni a horizontot ott, ahol a kék ég és a sziklás hegycsúcsok összeérnek. Ha Stephen készen állt az indulásra, visszatérek hozzá, felkapom a hátizsákom és elindulok mellette a megadott irányba. Elmosolyodok. Érzem a kabátomon a fenyő illatát. - Azt hiszem, mától itt is törzslátogató leszek. - magyarázom.
- Ja, de az olasz kicsit jobban megy, caro mio – mondom neki azt a kifejezést, amit ő használt legutóbb. Nem néztem meg szótárban, mit jelent, de biztos valami bensőségesebb megszólítást, ha használta Mitch előtt azon a napon. Szóval egy kis blöffölés ez, de ha kiderül, nem szégyellem bevallani, hogy magam sem értem, mit mondtam. Örülök neki, hogy Nia nem menekül el. Meglepem, nem számított erre az ölelésre, de látom, hogy jólesik neki és viszonozza is. Rögtön a nyakamat ölelgeti, átadva magát, majdnem átadva magát. Nagyon közel vagyunk most egymáshoz fizikailag és lelkileg is sokkal közelebb. Nevet, aztán mosolyog és csak néz kutatóan, vidáman, tele életigenléssel. Most azt érzem, hogy nem csak Daniel miatt érte meg ez az egész. Le akarom vadászni, persze, de Nia-t megismerni és ennyire jóban lenni vele a másik siker a történetben. Ez nem is volt igazán cél, én se hittem, hogy valaha ölelkezni fogunk. Kimért együttműködésre számítottam, érdekkapcsolatra, de ez több lett annál. Kiváltotta belőlem, hogy sokkal kedvesebb legyek és biztos, hogy ebben benne van az a színjáték is, mikor párt alakítottunk. Azt hiszem, ott csiszolódtunk össze igazán és az egymásrautaltságban a farmon. Szóval ez egy járulékos eredmény, de nagyon jólesik nekem is, hogy itt van és hogy a közelemben van. Meg az is, hogy tele van energiával. Hmm, nagyon érdekes dolog ez. Amit mond, az akár jelenthetné a fenyő ölelését is, hogy a tűlevelekkel borított ágak körbefonták, sőt alig akarták elengedni, de tudom, hogy nem arra gondol. Ölelést adott és tőlem kap egyet. Azt nem fogom neki mondani, hogy szeretem, úgy a magam módján, mert az már azért tényleg túlzás lenne. Csak mosolygok rá szélesre nyílt szájjal, fogvillantással. Még nézem, ahogy elhátrál és elfut, aztán már én is elfordulok és a tájban gyönyörködöm. Alaposan megnézem, próbálok a részévé válni. Megint behunyom a szemem és lelkiekben egyesülök a környékkel. Nem kell mindig szemlélődni, most elég az érzés is. Szabadság, az bizony. Az az igazi. Távol az emberektől, a gépektől, a súlyos házfalaktól és a Falkától is. Itt csak én vagyok. Meg Nia. Amikor visszaér és újra felveszi a zsákját, még mindig csillogó szemekkel és vigyorral bólogatva felelek neki: - Jól teszed! Ez a hely szerintem mindenkit feltölt energiával, téged viszont mindenkinél jobban. Nos, készen állsz egy kis hegymászásra? Arra a meredekebb hegyi útra mutatok, ami felfelé vezet és sokkal nagyobb az emelkedése, mint ennek a lejtőnek. Vannak fák is útközben, meg lehet kapaszkodni, ha elveszítené az egyensúlyát. Én nem tartok ilyentől, elég jól meg tudok állni a lábamon. Ha benne van, akkor el is indulok gyors, dinamikus léptekkel és haladhatunk egyre feljebb. Lefelé majd jöhetünk a másik oldalon, ott van egy könnyebb út. Nem sziklás, hanem földes és kicsit hosszabb, de legalább nem lejt annyira. Ez viszont meglepetés lesz, majd odafönt mondom el. Tényleg szerencsés időnk van, az eső elkerülte egy ideje a helyet, nincs sár. Abban sokkal nehezebb lenne.
Ha valaki erre járna és hallana minket, azt hinné; na, ezek a tésztazabáló olaszok itt nyomják Alaszkában. - Naturalmente, hogy készen! – mosolygok Stephenre ragyogó arccal. – Che domanda! Arra a meredek hegyi útra pillantok, ami felé az útitárs topografál. Pár másodpercig felmérem a lejtőt, aztán azt mondom: - Essünk neki! Tudom, hogy ha egyszer felérünk, onnan már csak lefelé jöhetünk, és akármilyen sziklás, vagy kövekkel teletűzdelt az út, sokkal könnyebb lesz megtenni, mint ezt. Örülök, hogy szép idő van. Hálát is adtam az égieknek induláskor, amiért nem sárfolyamon kell szörföznünk. Elindulok Stephen nyomában, és gyűröm lefelé az erős lejtőt. Lopva, diszkréten elnézem a kalauzomat hátulról. Bakker, jól bírja a kiképzést. Én sem maradhatok le, mit szól. Stephenben határozottan megvan a képesség, hogy jó fej pasi legyen. Vajon tud róla? Hm. Szerintem igen, csak nem mindenki előtt villantja fel ezt az énjét. Hogy én mivel érdemeltem ki, nem tudom, pedig a legelején még úgy éreztem, kifejezetten nagy örömét lelné abban, ha kivonhatna a forgalomból. Ezen muszáj vigyorognom. Míg törekszik felfelé, és nem pillant hátra rám, van alkalmam ezt-azt szemrevételezni, és megállapításokat tenni. Pl, jó a feneke. Csak somolygok magamban az orrom alatt. Amelyik nő azt mondja, hogy nem nézi meg a férfiak hátsóját, az hazudik. Stephennek izmos. Olyan markolásznivaló. Hehe. Meglátszik, hogy sokat mozog, és edz. Még jó, hogy kimelegedtem a nagy sétálásban. Rá lehet fogni az arcpírt. A meredekség közepén megállok szusszanni. Stephen hallhatja, hogy elhal mögötte a lépteim zaja. Ha megfordul, épp az utat bámulom, és nagyokat lélegzem, szinte harapom a levegőt. Felpillantok, miközben olyan tipikus Jensen-lányosan elvigyorodom. - Áldom az eszed, Pete ügynök, hogy lenyúltad azt a bilétát. Különben most nem lehetnék itt. – vallom be. Kizárólag őszinteség csendül a hangomban. Szemrehányásnak nyoma sincs benne. Újra nekiveselkedem az útnak. A mellettem álló fák törzsében meg-megkapaszkodom, hogy könnyebben felhúzzam magam. A bilétás ügy hogyanja már tényleg nem érdekel szikrányit sem. Sokkal izgalmasabb így, hogy megtörtént. Tiszta szívből örülök neki. A rossz dolgokról csak később derül ki, hogy egy nagyobb jó érdekében kellett megtörténniük. Ezt a törvényszerűséget már felismertem az életben. Azt hiszem erre mondják: Isten kifürkészhetetlen utakon munkálkodik.
Nem teljesen értem, hogy mit jelentenek ezek az olasz szavak, de nagyjából ki tudom találni. Nia készen áll, ez a lényeg. A többi csak sallang. Mindenesetre vicces, mikor olasz szavakat dobunk oda egymásnak, néha beszúrva, mikor egyikünk se tud olyan jól. Azért nem ész nélkül vág bele, megnézi, hogy menni fog-e és lelkiekben felkészül. Nagy vigyorral nyugtázom, hogy benne van egy ilyen kihívásban és el is indulok. Hallom, hogy jön, figyelek a hangokra. Senki nem tud teljes csendben felmenni egy ilyen úton, úgyhogy csak hallgatom Nia lépteit. Néha hallom a szuszogását is. Mondta, hogy nem egy nagy túrázó. Kondija van, de a hegyi levegőn minden sokkal nehezebb. Ezért is olyan csodálatos, mikor a végén az ember megáll a tetőn és azt mondhatja, hogy megcsinálta, feljutott. Ahogy hallom, hogy elcsendesedik, hátranézek és látom, hogy megállt. Kapkodja a levegőt és nézi az utat. Én is megállok és a szemeibe nézek, nem aggódóan, csak érdeklődően: - Jól vagy? Tartsunk egy kis pihenőt, kajaszünetet? Tőlem tarthatunk itt az út közepén is. Ha benne van, akkor én is szusszanok és előveszek egy szendvicset. Idefelé csak egyszer álltunk meg és akkor ettem, úgyhogy ideje is lenne. Egyébként sem akarom agyonhajszolni Nia-t. Még csak az kell, hogy elszédüljön és leguruljon. Hmm, na igen, jobb is lesz, ha előreengedem. Nem csak azért, mert kellemes látványt nyújt. Ha rosszul lépne, megcsúszna, ott leszek, hogy elkapjam. Mikor mondja ezt a sokat sejtető mondatot egy körmönfont mosollyal, akkor én is elérkezettnek látom az időt egy vallomásra. Igaz nem lesz, de úgy adom elő, mintha komolyan gondolnám. Mosolygok, de kissé zavartan, úgy, mint aki beismeri, amit muszáj, pedig nem büszke rá: - Nem szívesen vallom be, de magam sem tudtam, mit akarok azzal a nyommal... Úgyhogy én meg a te eszedet áldom, hogy elértük, amit elértünk. És nagyon örülök, hogy végre igazán megismerhetlek! Igen, ez a kirándulás a feltárulkozásokra is tökéletesen alkalmas. Biztos, hogy Nia-nak szüksége van rá, hogy kimondja az eddig kimondatlanokat. De ha útközben is beszélünk, hamarabb kifárad, úgyhogy én most még nem erőltetem. Majd ha már kitúráztuk magunkat, akkor nagyokat társalgunk, de persze pár mondatra addig is futja. Amíg ő pihen, én megint előveszem a táskából a fényképezőgépet és innen, az útközepéről is csinálok pár fotót. A szemközti oldalt fényképezem és a hasadék alját, ami innen is jól látszik. Nia-ról is csinálnék fényképet, de szerintem nem örülne, ha ilyen kimerülten örökíteném meg. Megvárom, amíg újra útnak indulhatunk és akkor a kezemet kitárva mutatom, hogy előreengedem: - Ez egy nehezebb út és szívesebben lennék hátvéd. Eltévedni úgysem lehet a sziklán felfelé. Így is van, az út nem túl kanyargós, egyenesen vezet a csúcsra. A tájékozódóképességet nem teszi próbára, csak a fizikumot.
- Persze, jól vagyok. – felelem Stephen kérdésére, ahogy hátrapillant. Erre eszembe jutott egy jelenet az Űrgolyhókból, mikor Rick Moranis megfejeli a műszerfalat és kínzott hangon azt mondja: „Tartsunk 5 perc szünetet. Cigarettaszünet…!” aztán kidől. Elvigyorodom. - Aha, tartsunk 5 perc szünetet. Nem akarok vagány lenni, és megmutatni, hogy ó, de, képes vagyok egy szuszra megmászni ezt a hegyoldalt. Úgy érzem szükségem van pár percnyi szusszanásra, nem szeretnék a meggondolatlanságom és a vakmerőségem miatt lebucskázni innen, ha már egyszer feljutottam idáig. A hátizsákból előveszek egy sajtos-sonkás szendvicset, és befalom, majd utánaküldök egy kis epres-mézes teát. Persze Stephent is megkínálom, hogy inna-e. Miután végezünk, felkapom a batyum, hogy ismét útra keljünk. A hátamon a hatalmas cókmókkal álldogálok lentebb a meredélyen, és Stephenen nyugtatom a tekintetem. - Én is örülök. Az az érzésem, hogy nagyon félreismertük egymást. – vallom be. Arra, hogy Stephennek nem volt célja a bilétával, komisz somolygás kezd fészkelődni a vonásaim közt. - Szóval nem tudtad… Kicsit gyanakszom. Kedvesen hangot is adok a kételyeimnek. – Nehéz ezt elhinni. Manapság ki lopkod bilétákat csak úgy? – nevetem el magam. Nem szeretnék ezen lovagolni. Tényleg nem. Efelől Stephent is megerősítem. Odalépek mellé, hogy közelről a szemébe nézhessek, miközben gyengéden megpaskolom a hátát. - Megosztok veled egy ősi Jensen bölcsességet, ami apáról lányára szállt: Nem az a győzelem, ha leleplezed a másik ember titkát, hanem ha elfogadod azzal együtt. – duruzsolom sejtelmes mosollyal az ajkamon, és újult lendületre kapott lábakkal Stephen elé megyek. Valóban vicces lenne, ha egy egyenes ösvényen tévednék el. Bátran nekivágok az egyirányú magaslatnak, és igaz, ugyan lassabb tempót diktálok, mint Stephen hosszú, gyakorlott léptei, de azért bőszen haladok felfelé. Gondosan megválogatom mibe kapaszkodom és hova teszem a lábaimat. Nem tudom mennyi ideje menetelhetünk, mire végül elfogy az ösvény. Szép lassan és mindenféle gond nélkül felérek a csúcsra, amit Stephen emlegetett. - Húúú!!! – rikkantok egy hangosat. Felegyenesedem, és csípőre vágott kezekkel ácsorogok, miközben nagyokat szippantok a friss levegőből. Nem fulladtam ki, de azért becsületesen megizzasztott ez a kis dombocska. - Megcsináltuk!!!
Nia jól van, de időt kér. Akkor kap is. Tényleg nem akarom a végkimerülésig hajszolni és nem kell bizonyítania olyat, amit nem tud. Kikapcsolódni jöttünk, nem szenvedni. Mikor szünetet tartunk, én csinálok egy kis gyakorlatot. Féltérdre ereszkedem jobb lábbal elöl, aztán ugyanezt a pózt megcsinálom fordítva is, hogy a bal láb legyen elöl. Megmozgatom a tagjaimat. Utána előkerülnek a szendvicseink és én is megkínálom Nia-t. Ő is sajtos-sonkásat hozott. Ha benne van, cserélhetünk is, lássuk, ki hogy csinálja ezt az egyszerű kirándulóételt? Van nálam még sültcsirkés húsosszendvics is és mindegyikben van uborka, saláta, szendvicskrém és hagyma. Ha Nia ettől ódzkodik, mert nem akar kellemetlen lehelletet, megértem. Akár ki is piszkálhatja, akkor viszont én elkérem, mert szeretem a hagymát. Az epres-mézes teáját is megkóstolom, mikor felajánlja. Az enyém egyszerű erdei gyümölcs ízesítésű tea kevés citrommal és még kevesebb cukorral. Ezt is szívesen megosztom vele, ha kér belőle. Amikor újra nyakunkba vennénk a hegyet, de még nem indulunk el, hanem beszélgetünk, olyan, mintha méregetnénk egymást. Nia elmond valamit az első találkozásról és még mindig nem hisz nekem. Rámosolyodom, aztán lehajtom a fejem és utána nézek rá újból. Mint aki tényleg csak félig mondta el az igazat. Látom, hogy van valami elképzelése, de a későbbi tetteim fényében már nem érdekli. Láthatta, hogy az ügyet akarom megoldani és tettem is érte, nem is keveset. Megnyugtat, hogy nem firtatja a titkot. Ez nagyon jó nekem. Hihetetlenül jó. Nem csak hasznos, hanem jó érzés is, hogy eljutottunk erre a szintre. Mikor a hátamat paskolja és idézi ezt a családi bölcsességet, akkor hozzáteszem egy kaján vigyorral: - Szóval apai örökség nálad a bölcsesség. Az öreg Jensen bizony büszke lehet rád! Ezt komolyan is gondolom. Kivételes nő, pengeéles észjárással, lelkierővel, kreatív, mindent problémát áthidaló ötletességgel. Emellett pedig kedves is, megnyerő és...szép is. Tudom, hogy az apja büszke rá. Nem lehet más. Meglátszana Nia-n. Nem bánom, hogy lassan halad, menjen csak úgy, ahogy jólesik neki. Én közben nézelődöm, ezt a tájat öröm nézni, akármilyen tempóban megyek. Az embereket rémesen unom, de az életet nem. Itt pedig van bőven élet. És Nia is kezd átcsúszni abba a kategóriába, amelyik érdekel. Már most tudom, hogy nem hagyom meg Danielnek. Meg fogom oldani, hogy amikor a bolond vérfarkas felbukkan, a kedvenc fantomképrajzolóm semmit ne sejtsen meg és baja se legyen. Szeretet? Törődés? Képes lennék erre még mindig. Időlegesen igen. Azt viszont nem tudom kiverni a fejemből, hogy Nia-nak jó esetben is olyan 70-80 éve lehet hátra. Addigra én már öreg farkas leszek, aki az Amarokba is bekerülhet akár, de közben legalább kétszer el kell tűnnöm és nevet kell változtatnom, hogy ne keltsek gyanút. Szóval nem lesz ebből egy életreszóló barátság, de azt hiszem, amit lehet, kihozom a dologból. Persze rajta is múlik. Biztos nem felejt el és fogjuk még látni egymást az ügy lezárása után is. Most viszont visszatérek a sziklára, a földútra és a környező fákra. Nia-ra vetek pár pillantást. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy tudja, meg fogom nézni, ahogy ebben a sztreccsnadrágban halad előttem. Az alakja hibátlan, a mozgása szép és kiegyensúlyozott, plusz eszembe jut minden, amit tapasztaltam belőle, amióta ismerem. Most már szinte teljesen pozitív a képem róla. Tudom, hogy veszélyforrás, mert ha meglátná az igazi arcomat, a valódi alakomat, akkor a bűnüldöző lépne elő belőle. Ezt viszont nem is olyan nehéz elkerülni. Fent a csúcson a kiáltása visszhangzik és én is megtoldom egy velőtrázó, emberi üvöltéssel: - Hahóóóóó! Ekkorát kiabálni még biztos nem hallott és nagyon remélem, hogy nem ijed meg. A visszhangok mondják egy ideig, hogy Húúúú, húú, hú, aztán hogy Hahóóó, hahóó, hahó, majd elcsitulnak. Itt az ideje fényképezni. Az erdőt a hegy tetején, a völgyet, az utat, amin feljöttünk és a csúcsokat, amelyek felé a sas is repült. Már eltűnt a szemünk elől, biztos a kis sasok falatoznak a nyúlból a mama vagy papa felügyelete mellett. A kissé lefáradt Nia-ra nézek, elvigyorodom és ököllel a levegőbe bokszolok jó erősen, hogy igen, megvan. Csinálok pár képet, aztán megint átadom magam a természetnek. Itt fönt már nagyon fúj a szél és hagyom, hogy fújjon. Leveszem a zsákomat, a karjaimat a fejem fölé emelem és az égre nézek csukott szemmel, aztán szépen visszaereszkedem oldalsó középtartásba és előrenézek, de a szemeimet még mindig nem nyitom ki. Hagyom, hogy átjárjanak az elemi erők, a szél, a levegő, a fenyőillat és a hegyek csendje. Most már nem állok meg olyan rövid időnél, 2-3 percet is eltölthetek így és hagyom, hogy Nia is tegye, amit jónak lát. Utána bejárhatjuk az itteni erdőt is, egész a mélyére hatolhatunk, elmerülve egy csodálatos illatú fenyőrengetegben, ahol gyanta és toboz is van bőven. Az erdő másik végén kiérve pedig megmutathatom Nia-nak a lefelé vezető, hosszú, de kevésbé meredek földutat. Ott már én fogok elöl menni, mert úgy biztonságos. Ha a kirándulópartnerecském lebucskázna, meg tudom állítani. Ha mögüle kéne utána rohanni, az nem lenne túl szerencsés. Szerintem nem fog elesni, de én felveszem a védőpozíciót.
- Az. – vigyorgok. – Büszke. És okos. Tudja milyen dumával lehet hatásosan leszerelni. – böffen ki belőlem egy rövid kacaj. Ha belegondolok, apám elérte, hogy ne üssem bele az orrom a dolgaiba alattomban a háta mögött. Ez főleg érdekes, mivel én a rendőrségnél dolgozom ő meg maffiózó. Tisztelem annyira, hogy békén hagyjam, és ne kutakodjak a dolgaiban. Elég, amit látok. Cserébe ő sem szól bele az én életembe, és nem él vissza azzal a lehetőséggel, hogy a lánya bármilyen aktához hozzáférhet. Ezzel nagyon sok problémát elkerülünk. Otthon apa és lánya vagyunk, nem pedig ellenségek, akik egymás után kémkednek. Ahogy haladok felfelé a meredek hegyoldalon, hátra-hátra pillantok. Hallom Stephen lépteit mögöttem, de azért figyelek rá, nehogy leszórjam kőtörmelékkel, ami épp kiomlik a talpam alól, vagy nehogy bármi más baj történjen. Lehagyni nem tudom, ő sokkal gyorsabb és ügyesebb. Persze nem bánom, hogy így van. Ő férfi. Edzett, erős, tapasztalt. Én meg egy városi csaj vagyok, egy szimpla fantomkép rajzoló az íróasztal mögül. Fölérve a hegytetőre, hallgatom a visszhangok trükkös játékát. Stephen kiáltását megmosolygom, ahogy élvezettel kiereszti mellettem a hangját. Leteszem a hátizsákom, és leülök a hegytető sziklapárkányára, ahonnan belátni az alattunk elterülő mélységet mindenestül. Szédítő látvány. Felhúzott térdekkel ücsörgök, karjaimmal átölelem őket. Hátralesek a vállam fölött. A hajamat ide-oda dobálja a vad szél. Látom, hogy Stephen nyújtózkodik, és behunyt szemekkel átadja magát a természetnek. Nem akarom zavarni, úgyhogy előrefordulok, és hagyom, hadd élvezze az itt létet. Percekig nem is szólok hozzá, inkább kivárom a megfelelő pillanatot, és akkor kérdezem meg. - Messze van innen a sátrazó hely és a patak? – tudakolom és ismét hátra tekintek. Puszta kíváncsiság. Nagyon szeretném már látni. És igazából a horgászat is nagyon érdekelne. Ha Stephen úgy gondolja végzett, és is készen állok az út folytatására. Részemről mehetünk.
Valahogy kezd az az érzésem lenni, hogy szívesen megismerném az öreg Jensent is. Ha olyan esze van, mint Nia-nak, akkor nem lehet akárki. Nem mesélt még róla sokat. Hallottam telefonon beszélni az apjával és tudom, hogy van egy szakácsnőjük, akit láttam is ott az autópálya mellett. Egyelőre ennyi a tudásom. Nia óvatosan, de azért magabiztosan halad előttem. Alig indul el a lejtő alja felé pár kő, olyan finoman lép. Hiába, a nők ilyenek. Ezért is szeretjük őket. Odafent szórakozunk egy kicsit a visszhanggal és szerencsére Nia nem kap frászt a kiabálástól. Ez pont olyan hely, ahol minden feszültséget szabadon lehet engedni és ha kiengedjük, a természet betölti a helyét valami nagyszerűvel. Én hagyom, hogy a szél fújdogáljon, ahogy ott állok, utána viszont látom, hogy Nia inkább ücsörög. Lenyűgözi a táj. Amikor engem kérdez, akkor így felelek: Itt az erdő, ezen át kell menni és ott lesz egy hosszabb út lefelé. Annak a végén van a patak és a táborhely is. Szóval ha nem baj, még átvágunk a rengetegen. Ha Nia sem látja másképp, akkor én újra felveszem a zsákot és indulok az erdőbe, de persze csak úgy, ha ő is jön mellettem. Itt aztán végképp nem kell lehagynunk egymást, mehetünk egymás mellett. Az erdő legsűrűbb részében készítek is néhány fotót. Nagyon szép fenyőerdő ez, helyenként érdekes formájú, kibuggyan gyantával, mohával. Pár mókust is látok, de őket nem tudom lefényképezni, túl gyorsak. Van viszont egy kisebb madárcsoport, amit megörökítek. Ez a keresztcsőrű, mert a csőre végei szinte metszik egymást, mint egy kicsorbult, megrongált olló két szárnya. Lekapom őket, ahogy ott ülnek egy alacsonyabb ágon. Még videót is tudok csinálni, ahogy ülnek és a jellegzetes hangjukon csivitelnek. Ez örök emlék marad, úgy érzem. Az erdőn átvágunk, olyan tempóban, ahogy jólesik és a másik végén mutatom is Nia-nak a lefelé vezető utat. Mire azon a földes, fákkal körülvett lejtőn leérünk, már eltelik jó 3 óra az érkezésünk óta. A lejtő lábánál már megpillanthatjuk a patakot és épp egy csapat vadlúd iszik a túloldalán. Szürkék és csíkosak, hangosan gágognak. Lefényképezem ezt a jelenetet is és ha Nia is akar kattintani párat, megvárom. Nézem is a madarakat egy ideig, aztán indulok visszafelé a hasadék aljához, a táborhelyre. A patak partja kellemes, kavicsos, füves partvidék és a vizet is könnyűszerrel át tudná ugrani bármelyikünk. Sekély, kis esésű patak ez. Amikor elérünk arra a helyre, ahol van egy kövekkel körberakott tűzrakóhely és mellette viszonylag sík terep, akkor leveszem a zsákomat. Még nem kezdek sátra állítani, hanem Nia-ra nézek. - Tessa ügynök, ha most ehetünk egy kis finomságot, pillét vagy propoliszt, akkor utána beavatlak a horgászat rejtelmeibe! - mondom neki egy vidám mosollyal és ha megtartjuk a kajaszünetet, elfogyasztom az édességeket, utána előveszem a felszerelést. Hoztam neki is egy horgászbotot és ha benne van, meg is mutatom, hogy kell fogni, mire kell figyelni és hogy kell visszatekerni, ha kapás lesz. A horgászat kiszámíthatatlan, lehet, hogy pont az ő csalijára fog akadni egy szép nagy lazac vagy pisztráng. Vadak is élnek errefelé, de sok a kiránduló, úgyhogy általában messzebb húzódnak. Ha nekiállunk a horgászatnak, akkor előveszem a plédet, amit erre és a piknikezésre hoztam és ráülök, helyet hagyva Nia-nak is. Kezdődhet a vacsorafogás! Már közeledünk az estéhez és biztos vagyok benne, hogy Daniel hamarosan megérkezik. Nem érzem még a szagát, de a naplemente már nincs messze és utána eljön az ő ideje. Azt hiszi...
Átvágunk a sűrű erdőn, mély és sötét, a napfény sugarakban tör át a dús fenyőlombok közt. Az erdőn túl ott csordogál csendesen a patak. Ahogy megpillantom, felderül az arcom. Hallom és látom is a gágogó vadludakat a csobogó víznél. Kényelmes sétával érjük el a tűzrakó helyet, aminek a szomszédságában Stephennel együtt lecuccolok a földre. Én is hoztam egy kék plédet, amit összeterítek Stephenével, így vastagabb és nagyobb lesz, ahova ledobhatjuk magunkat. Stephen szavaira elnevetem magam. - Nana, Pete ügynök! Előbb a vacsi, aztán a nasi. – vigyorgok. Olyan játékosan dorgálom meg, mint a gyerekeket. - A pillét estére tartogatjuk. Meg kell pörkölni a tűzben. Úgy az igazi, ha a külseje karamellizálódik a nyárson. – magyarázom. Jó, hogy Stephen emlegette a propoliszt. Majdnem elfelejtettem. Odaadhattam volna még a kocsiban, de úgy elbámészkodtam, hogy teljesen kiment a fejemből. Kizipzároztam a kabátzsebem és előhúztam egy kis barna, 30 ml-es fiolát. Az oldalára citromsárga címkét ragasztottak egy méhecske képével, mellette az „Álomtanya” felirattal. Stephen felé dobtam. Könnyen elkaphatta a kis üvegcsét. - Neked hoztam. Ez egy havi adag tinktúra. Napi 20 csepp elég. Igazi csodaszer, üvegbe zárt egészség. 101%-ban természetes anyagokat tartalmaz, vannak benne gyógynövényi kivonatok is. Képzeld csak, egy olyan természetgyógyász készíti, aki egyben reiki mester is. Mindig megáldja a termékeit. Ez tetszik a legjobban az egészben. – duruzsolom, miközben Stephen arcát fürkészem érdeklődve, vajon mit szól mindehhez. Gyanítom, mindjárt dob egy hátast, miféle woodoo guru dilinyóst hozott magával kirándulni. - Bármiben megihatod, vagy bármiféle ételre rácsöpögtetheted. Az íze elsőre elég furi, csak kicsit emlékeztet a mézre. Ha tudnám, hogy Stephennek nincs ilyesmire szüksége… de nem tudom. Ha Stephen nekiáll összeszerelni a horgászbotokat, mellé állok és árgus figyelemmel követem mit csinál. A horgászást pasis elfoglaltságnak tartom, de azért tökre kipróbálnám, már csak a móka kedvéért is.
Már két plédünk is van, így biztos nem fogja nyomni a fenekünket a föld. Persze ki is tisztogattam egy kicsit, a nagyobb köveket, fadarabokat elgengergettem, hogy jó helyünk legyen. Nia-tól olyan dorgálást kapok, mint egy anyukától, mikor a fia édességet akar a babfőzelék helyett. Elnevetem magam és így felelek: - Bocsánat, anyu! Nem tudtam, hogy így a jó. Ahogy felém dobja a kis üvegcsét, persze elkapom és megnézem, közben Nia-ra is pillantok párszor. Propolisz, az egészség megőrzője. Én jó bőrben vagyok enélkül is, de ha már kértem, ki fogom próbálni. A reikit nem tartom hülyeségnek, de hogy ez egy megáldott étel... Hát nem várok tőle többet, mint bármelyik ételtől, amit a boltban lehet kapni. Nem szeretném Nia-t megbántani azzal, hogy kétségbevonom, amiben hisz, úgyhogy ennyit teszek hozzá, ahogy fogom a kis fiolát: - Köszi! Akkor szerintem a pillecukorral együtt fogom kipróbálni. Vagy a hallal, amit fogunk. A móka már indul is, mert Nia-nak a kezébe nyomok egy horgászbotot. A horogra akasztok egy csalit, ami nem túl szívderítő, de a halak szeretik. A Fishing&Huntingon is volt erről műsor. Adok neki egy kis betekintést is: - Vannak ilyen jó kis szakszavak. Az egyik a villantás – mutatok rá a mesterséges csalira - A sodrásiránnyal szemben kell bedobni. A csali műlégy, a vízben úgy fog kinézni, mint egy sérült kishal. Dobás után majd tekerj vissza egy kicsit belőle! Látod ezt a karikát? - kérdezem Nia-tól, ahogy a színes gyűrűre mutatok. - Ez jelzi, ha egy hal hozzáért. Emelkedni fog és rezegni, akkor kell majd kiemelni a bottal. Hirtelen, határozott mozdulattal kell. Akarsz pár dobást gyakorolni? Hoztam hozzá papírdarabot, ilyennel szokták kezdeni. Ha szeretne gyakorolni, oda is adom a csalit. Vigyázni fogok, hogy olyan helyen gyakoroljunk, ahol nem akadhat bele semmibe és nem is az én szememet dobja ki véletlenül. Sosem tanítottam még horgászatot, de egyedül már többször csináltam itt. Ha kell, elmagyarázom, megmutatom sokszor egymás után, akár a kezét is vezetem. És ha már készen áll, akkor nekiületünk ketten, hogy itt üljünk, amíg nincs fogás. Halban gazdag kis hegyi patak ez, úgyhogy szerintem egyikünk biztos hamar fog valamit. És nem kell medvékkel üzletelni, pirított pillecukrot adni a lazacért...
Ahogy Stephen magyaráz, halkan röhigcsélni kezdek. - Bocs… De nekem a villantásról teljesen más jut az eszembe. – jah, nagyon más. Inkább nem mondom meg mi. Bölcsen hallgatok a feltámadó gondolataimról. Ezt az előbbi vigyorgást leszámítva nagyon figyelek a horgászati gyorstalpaló leckére. Stephen profi ebben is. Mikor a kezembe nyomja a pecabotot, láthatja, ritka bénán markolom a nyelét. Rápislantok, nem fogja-e a fejét, de nem. Még nem. Szerintem majd fogja, csak idő kérdése. Nem adok neki 3 percet. Enyhe terpeszben állok a patakocska partján. Csípőből kifordulok oldalra, hogy lendületet adjak a csalinak meg mindennek, hogy belerepüljön a vízbe. Nem tudom honnan a golfos mozdulat, de ez most olyanra sikeredett, és a horog átszállt a túlpartra. - Ahogy elnézem, medvét előbb fogok. – nevetgélek. – Átcimbálom hozzánk, és halálosan megfenyegetem: innen addig el nem megy, míg nem ad halat. Elkezdem visszafelé tekerni a zsinort azzal a hogyishívják bizgentyűvel, orsóval vagy mifenével. Mikor visszaér a horog, megint meglóbálom. Lehet, hogy csali már rég nincs rajta, de nekem az nem baj, fel sem tűnik igazából. Látom, Stephen biztonságos távolságra félreáll mellőlem. Gondolom fél, hogy belé akasztom a horgot. Amekkora talentum vagyok első ránézésre is, meg tudom érteni a kétségeit. Dobálhattam előzőleg a papírgalacsinokat, sokat nem fejlődtem tőlük. Mindegy, én így is jól szórakozom.
A röhögcsélésre muszáj megosztanom Nia-val még néhány szakszót: - Pedig a tapogatást és a fenekezést még nem is említettem... Igen, ezek viccesek, ha a szokásos jelentésükre gondolsz – mondom én is vigyorogva. Pontosan tudom, hogy mire gondolt. Én is találkozom a bulvárhírekkel és vágom, mit jelent a villantás egyébként. Én nem mondanám profinak magamat, csak olyannak, aki már többször horgászott és van a dolgokról némi fogalma. Nálam sokkal ügyesebb horgászok vannak. Azt persze én is látom, hogy nem így kell fogni a botot. Ha Nia megengedi, akkor megfogom a kezét és rá is igazítom az ujjait úgy, ahogy kell. Nem szeretném megalázni, csak segítek neki, hogy később legyen sikerélménye is. Nem fog felidegesíteni azzal, hogy nem csinálja jól elsőre. Ha végig elrontja és esetleg még a botot is elejti, bele a vízbe, hogy az elsodorja, akkor sem fogok kétségbeesni. Szerintem utol tudnám érni a botot, de ha nem, akkor se én érezném magamat kellemetlenül. Megvagyok én két horgászbot nélkül is. Nem röhögném ki, ahogy túl nagy lendületet vesz, de amit mond, az már tényleg hab a tortán. A viccén nevetek és viszonzom is: - Ahogy gondolod. Mackó pajtást is célozhatod, de akkor csöpögtess egy kis propoliszt is a műlégyre. Szerintem értékelni fogja. Hát igen, Nia rég elvesztette a csalit a horogról, de lelkesen dobálja. Nem keseredek el amiatt, hogy egy golfpályán nagyobb esélye lenne ilyen mozgással, mint a patak mellett. A kedvét se akarom elvenni azzal, hogy egyfolytában kijavítgatom. Én is bedobom a horgot és várakozom. Közben rá is nézek párszor. A véletlen szerencse vagy ahogy ő mondja, az univerzum törvénye melléállhat. Nem szükségszerű, hogy a csalira akadjanak rá a halak. Lehetséges, hogy lesz olyan, amelyik képtelen kikerülni az ő horgát és végül a szűz kéz szerencséje érvényesül. Erre is készen vagyok és egyáltalán nem fogok irigykedni. Látom rajta, hogy így is élvezi a dolgot, olyat próbálhat, amit eddig még nem csinált. Én lógatom a csalimat a hűs patakvízbe, ő meg a horgot a maga fém valójában. A halaké a döntés, hogy melyikünket fogják jobban szeretni. Amiért jöttünk, az így is, úgy is meglesz. Kikapcsolódunk, beszélgetünk és jól érezzük magunkat. Ehhez nem kell csali. Ránézek és a színes karika a boton mozogni kezd. - Hohó! Most rántsd ki! - mondom neki, várva, hogy vajon mi akadt a horgára? Remélem, nem egy ásványvizes palack, amit idesodort a víz a fenti szemetelőktől.
- Jó tudni, hogy a horgászok efféle szakszavakkal kooperálnak. – duruzsolom vigyorogva. – Már a szókészlet miatt is egy élmény ez a sport. A propoliszos csali csak olaj a tűzre. Úgy nevetek, hogy a fejem hátravetem, és felnézek az égre egy pillanatra, majd ismét a folyócska csordogáló kristályvizére tekintek. - Propoliszos műlégy… Ez zseniális! De tényleg!... Megkóstolja, átjön magától, és hozzám vágja, hogy ne szórakozzak vele. Stephen mellett nehéz abbahagyni a nevetést. Estére kelve nem a combomban lesz izomláz, hanem a rekeszizmaimban. Ennyit nem mostanában nevettem egy nap. Lawrencékről, főleg Danielről, sikerült totálisan megfeledkeznem. Egyáltalán nem bánom, hogy Stephen segít az ujjaimat eligazgatni a pecabot markolatán. Hálásan mosolygok fel rá, aztán újfent meglendítem. Csodák csodájára behajítottam a patakba az immár csali nélküli horgot, és még Stephenben sem tettem kárt. Már ez felért egy sikerélménnyel. Ő is lógatja a botját mellettem. Türelmesen várunk az első kapásra. Erre az embertelenül rikítózöld műanyag gyűrű ugrálni kezd a zsínóron. Mikor Stephen szól, megrántom a botot. Érezem, hogy valamibe beleakad a horog, nehezebb lett húzni. Gyorsan tekerni kezdem az orsót. Valami meglepi van rajta. - Jééééjj! – rikkantom, és kiemelem a vízből a pórul járt vacsorajelöltet. Egy hal ficánkolt a bot végén. – Méretre nem épp Mobidic, de megteszi. – magyarázom, és beharapom az alsó ajkam, olyan izgatott vagyok az első fogásom láttán. Stephen felé fordulok, ragyogó tekintetembe segélykérés vegyül. - Én nem merem levenni.
Nia-nak jó vicceket mondani, mert nagyra értékeli őket. Már a szakszavakat is, de a propoliszos medvefogást mindenképpen. És tetszik benne, hogy vissza is vág egy hasonlóval. Én is nevetek vele együtt. Szoktam viccelődni, ha úgy érzem, hogy kell és ma nagyon úgy érzem. Nevettem is sokat. A rögtönzött oktatás megteszi a hatását. Nia engedi, hogy beállítsam a finom ujjacskáit úgy, ahogy azoknak fogni kell a botot és a következő dobás már sikerül is. Nem a túlparti bokrokat akarja áthúzni ide, hanem beletrafál a vízbe. És igen, a szemeim is a helyükön maradtak. Teljes a siker. Most mindketten horgászunk, várjuk, hogy valami a horogra akadjon. Nia csinálja, amit tanácsoltam neki és ahogy feltekeri az orsót, ott ficánkol a bot végén a vacsoránk. - A szűz kéz sikere, látod? Csali nélkül kifogtad – mondom neki, ahogy meglátom a lazacot. A Moby Dickes hasonlaton megint nevetek egy jót és belenézek Nia arcába, ahogy izgul és boldog, hogy sikerült valamit kifognia. Biztos nagyon jó érzés, hogy először próbálja és máris van eredmény. Ragyog az arca, de egyben segítséget is kér. Én pedig készségesen elintézem, amit kell. - Figyelj csak! Hopp! - mondom és egy gyors mozdulattal megragadom a halat, erősen szorítom, hogy ne csússzon ki a kezemből. - Ha ez érzékenyen érint, akkor most ne nézz ide! - figyelmeztetem és a hal fejét odavágom egy patakparti kőhöz. A mozgás abbamarad, a kis test lenyugszik. Előkapom a túlélőkésemet és a lazacot elkészítem a vacsorához. Egész nagy példány, Nia nem is álmodhatott arról, hogy ekkorát fog. Ketten is jóllakunk vele. Figyelek a nőre, hogy ne unatkozozzon, ha valamit mond, meghallgatom és válaszolok is, de közben elkezdem megtisztítani a halat. Lefejtem a pikkelyeit, hogy csak a bőre maradjon. Megmosom a vízben és ugyanott leöblítem a késemet is, majd összecsukom és elteszem. Amikor megvan, akkor a halat a pléden hagyom és előkészítem a tűzrakóhelyet. Danielt már érzem, de még elég távol van. A tűzrakóhelyre rakok egy pár száraz fát, amiből itt a parton van bőven. Ha Nia is hoz ilyet, természetesen hagyom, hogy ő is hozzájáruljon az esti tűzhöz. Alulra pakolom a kisebbeket, a gyújtóst és felülre a vastagabb ágakat, amik sokáig égnek. Mikor minden megvan, előveszem az öngyújtót. Nem dohányzom, de ilyen célokra van egy tűzszerszám nálam. Begyújtom az apró ágakat és engedem a tüzet terjedni. Kövekkel van körberakva és kényelmesen oda tudunk ülni mellé. Keresek két olyan ágat, ami elég vékony, de erős ahhoz, hogy nyársnak használjuk. Ha Nia nem fél egy halott állat testét a tűz fölé tartani, akkor a hal felét megkapja. Szép nagy példány, úgyhogy szerintem elég is lesz neki. Az est már lassan leszáll, egyre sötétebb van. A sátrat még gond nélkül fel tudjuk állítani, de először süssük meg a halat, én azt mondom. A tűz mellett ülve Nia arcát nézem, ahogy a lángok megvilágítják. Érdekel, mit szól ehhez, hogy éli meg a fogást és az elkészítést. Igen, tényleg érdekel. Elérte, hogy érdekeljen.
A hozzászólást Rocky összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Május 27, 2014 9:27 pm-kor.
Átnyújtom Stephennek a halat és ő elvégzi a piszkos munkát. Míg ügyködik a vacsi előkészítésével, én sem maradok rest. Feltalálom magam. - Addig gyűjtök fát! – és huss, mint a villám, elrobogtam rőzsehordó nénét alakítani a közelbe. Közben megfogalmazódott bennem, hogy ha öregségemre fantommedvéknek kezdenék pillét osztogatni, inkább lőjenek le. Igyekeztem minél több száraz ágat, vékonyakat és vastagabbakat egyaránt odahordani a tűzrakó hely mellé. Nem félek én, csak este a sötétben nem szívesen mennék fáért. Inkább felhalmozom most, amíg látok a lenyugvó nap utolsó sugarainál. Az éjszaka lassan ránk ereszkedett. Eddig nem tűnt fel, de most megéreztem, hogy egyszeriben igen hűvös lett. A csillagok szétszórt gyémántokként ragyogtak felettünk a fekete égbolton. Stephen mellett ücsörögtem, a nyársamra feltűzött halszeletet a ropogó tűz táncoló lángjai közé tartottam. Megborzongtam, ahogy a hideg végigfutott a hátamon. Egyenesen belebambultam a tűzbe, és a lángok visszatükröződtek a szemem fényében. Halovány mosoly bujkált a szám szögletében, ahogy azt figyeltem, miként sül ropogós barnára a vacsoránk. A hal tudta, hogy azért fogtuk ki, hogy megegyük. Igazából erre született, és most beteljesítette a sorsát. Én pedig magamban megköszöntem, hogy ezt megtette értünk. Látom, ahogy Stephen érdeklődve fürkészi az arcomat. Lehet, csak azt figyeli, miféle árnyjátékot vetnek rá a lángok. Kedvesen rámosolygok. - Mire gondolsz most? – tudakolom szelíden csendülő hangon.
Amíg én a halat készítem elő, Nia hasznossá teszi magát és fát gyűjt. Kiegészítjük egymást ma is, mint minden eddigi alkalommal. Ki is tesz magáért, hoz mindenféle méretű ágat, gallyat. Tökéletes. Én elhelyezem a fát a tűzrakóhelyen úgy, ahogy kell, aztán adok a nőnek egy ágat, ami elég erős, hogy megtartsa a halat és bírja a tüzet. Jó lett volna esetleg hagymát hozni, de szerintem így is megteszi. Hamburgerzsemle van nálam és a végén majd fogok vágni. Most sütögetjük az ételt és érzem, hogy Daniel közeledik. Még mindig messze van, de felénk halad. Lassan, mint aki becserkészi az áldozatot. Nia arca egész máshogy fest a tűz fényében. A halat nézi, ahogy sül, meg az eget, ahogy ránk néz ezernyi szemével, a csillagokkal. Én is felnézek. Jó kiszakadni a földi szemkontaktusból és az égre is tekinteni időnként. Észreveszi, ahogy őt nézem a sütögetés közben. Elmosolyodom a kérdésére és fordítok egyet a halon, majd felelek: - Csak arra voltam kíváncsi, mit szólsz ehhez, hogy egy állatot itt kifogtunk és ételt csináltunk belőle. De látom, nincs baj. Az én halam lassan már megfelelő lesz, úgy érzem, hogy rendesen átsül. Előveszem azt a pár puha zsemlét, amit hoztam és kinyitom a zacskót. Nia felé nyújtom, hogy vegyen, amennyit szeretne. Úgy a legjobb, ha egy kicsit ráfolyatod a zsírját a zsemlére. Issssteni finom! - adok neki egy tanácsot, majd én is megteszem. Ha már készen áll, akkor jó étvágyat kívánok és kezdhetünk falatozni. A halam tényleg ropogósra sült, csak a szálkákkal kell vigyázni. Ezt nem kell mondanom, Nia is biztos ki fogja kerülni. A zsemlészacskót kiteszem középre, hogy vehessen belőle később is. A szagom még mindig el van rejtve és a pajzsom lehúzva. Daniel semmit nem fog érezni, ha ideér. Érzem, hogy közeledik az összecsapás és Nia-t biztonságba kell helyeznem. Miután megettük a halat, még felvetem neki, hogy kérek egy kis pillét desszertként és ha megkapom, akkor csöpögtetek is rá egy kevés propoliszt. Ízlelgetem, nyalogatom, hajtom a számban jobbra-balra és aztán lenyelem. Szerintem repetázni nem fogok belőle, ez túl édes nekem. A sátorállításnak viszont nekikezdhetünk. A zsák tetejéről leveszem a csomagolt sátrat, majd túrok a holmimban a zseblámpa és a balta után. A lámpát a kezemben tartom, de mikor kétkezes művelet van, a számban fogom a fogaim között. Kicsomagolom a sátrat, kiterítem, de Nia is kell, hogy rendesen széthúzzuk. Aztán elrugdosom a köveket és a fadarabokat onnan, ahol fel akarjuk verni az éjszakai nyugvóhelyünket. Következhet a cövekek leverése. Ehhez kibontom a sátor mellé csomagolt kis zacskót és egyesével veszem ki a cövekeket. Mindig arra a helyre világítok, ahol épp bele kell verni a földbe. Megegyezés alapján csináljuk. Ha Nia kalapálni szeretne, övé a balta és én fogom a cöveket, ha fordítva szeretné, akkor ő foghatja az alumíniumot és én ütöm a sátorcöveket a balta fejének hátoldalával. Jó szorosra kell kihúzni, hogy ne döntse be egy erősebb vihar. Az előrejelzés nem mondott ilyet, de a meteorológusok nem tudnak mindent. Nyugodtan szeretnék aludni, miután Danielt elküldtem az örök vadászmezőkre. Figyelek és érzem, hogy már a közeli erdőben van. Biztosan minket néz és várja a kellő pillanatot, hogy lecsapjon. Innentől nagyon nyitva tartom a szemeimet, de úgy, hogy Nia ebből semmit ne érezzen meg. Végig a mosolyomat és a precíz munkámat láthatja. Felállítjuk a két tartórudat is bent a sátorban és így a rögtönzött lakóalkalmatosság elnyeri végső formáját. Világoszöld, vastagabb orkánanyagból van egyébként, a cövekek és a rudak pedig egyszerű, szürke alumíniumból készültek. A zsákok bekerülnek a sátorba, természetesen őt engedem előre. Van hely bőven, elférünk, sőt fejpárnának is jó lesz a cumó. Ha nem hozott hálózsák alá való betétet, akkor odaadom az én polifoamomat. Nekem meg meg fog felelni a sátor alja is, hogy rárakjam a hálózsákot és úgy aludjak. Sokkal rosszabb helyzetekben is tudtam már pihenni, még régen, amikor az utcákon, sikátorokban bujkáltam a pestises Franciaországban, de azóta is éjszakáztam már vad helyeken, natúr erdők alján. Az eget is nézem néha, mert nagyon szép. Éjszakai üzemmódban csinálok pár fotót az erdőről, a patakról, ahonnan a vadlibák már rég elvonultak, a lejtő sziklás aljáról és az égről is. Mikor készen vagyunk, Nia-ra nézek széles mosollyal: - Hogy érzed magad? Bírod még? Üldögéljünk egy kicsit és nézzük a vizet meg a tájat vagy már kezd lecsukódni a szemed? Danielt kristálytisztán érzem az erdőből. Nincs messze. Nem húzhatom sokáig az időt. El kell terelnem innen és észrevétlenül kell eltűnnöm Nia elől, ráadásul úgy, hogy a ruháimtól megszabadulhassak. Meg tudom oldani, de ehhez az kell, hogy már egy kicsit elfáradjon és igényelje a magányos pihenést. Az ügy hamarosan le lesz zárva...
Elnevettem magam. - Ettől lenne baj? – forgattam meg a halat forró lángok közt. Megráztam a fejem. – Dehogy, minden oké, hidd el. Jó az illata, és korog a gyomrom. Mikor a hal jól átsült, megköszöntem és elfogadtam Stephentől a zsemlét. Úgy tettem, ahogy javasolta, de mielőtt hozzáláttam volna a vacsihoz, még öntöttem mindkettőnknek az epres-mézes teából. - Teát mindig mézzel főzök. A szervezet könnyebben lebontja, mint a cukrot, és az íze is sokkal finomabb. – magyaráztam. Ki tudja, Stephennek talán már tele volt a túrabakancsa a tudálékos bolondságaimmal. Lassan ettem a halat, sok benne a szálka. Stephen előbb végzett, pedig én sokkal kisebb szeletet is kértem a halból. Nasinak előkerült a várva várt pillecukor. A zacskó szája zörögve nyílt szét, ahogy kinyitottam. Mindkettőnk nyársára feltűztem egy-egy cukrot. Sejtettem, hogy Stephen nem lesz tőle elragadtatva, de kedves volt tőle, hogy legyűrte az édességet. Azt hiszem, csak az én kedvemért tette. Ahogy a habcukor külső rétege megpörkölődött a tűz fölött enyhén kesernyés, karamellás ízt kapott. Leharapdáltam a külsejét, aztán visszadugtam a lángokhoz, hogy a belseje is pörkölődjön meg. Egy csomót befaltam belőle. Teli bendővel aztán nekiduráltuk magunkat a sátor felállításának. Tettre készen vártam Stephen parancsait, majd készségesen asszisztáltam. Igyekeztem jól megfigyelni, hogy melyik elem mi után következik, hátha legközelebb magamra leszek utalva ilyen téren. - Örülök, hogy ezt is együtt csináljuk, mert ha rám bízod, előbb lesz belőle kortárs emlékmű avantgárd jegyekkel, mint sátor. – duruzsoltam nevetgélve, miközben tartottam a cöveket, hogy Stephen a balta fejével beleüthesse a földbe. Kellemetlen hideg, vagy valami fura érzet szaladgált egy ideje a gerincem mentén. Nem tudtam megmondani, hogy mi ez, jó, vagy rossz. Már csak ezért is zavaró volt. - Hát, ez szuper! Marha jó lett! – jártam körül széles vigyorral az arcomon a sátrat, ahogy felállt. Nagyon bejött. Stephennek tényleg ügyes keze van. Most gondoljon mindenki arra, amire akar. Túratársam udvariasan előreengedett. Én is hoztam magammal polifoamot, és plédek is voltak nálunk, úgyhogy egyikünk sem volt kemény fekvőhelyre kárhoztatva. Négykézláb bemásztam, és segítettem odabent otthonosan berendezkedni mindkettőnk számára. Kiterítettem a hálózsákom, és rácsüccsentem. A bakancsaimtól szépen megszabadultam egyesével, és kiraktam őket a sátor mellé szellőzni. - Jól vagyok, kösz. Azt hiszem, elfáradtam. – vallottam be vigyorogva, ahogy Stephen arcát néztem. - Akármilyen kényelmes ez a cipő, még egy ilyen nap benne, és holnap, ha rálépek egy hangyára, azt is érezni fogom, fiú e vagy lány. – magyaráztam, miközben hol az egyik, hol a másik lábfejemet masszíroztam. A sátor bejárata pont a folyóra nézett, úgyhogy megfordultam, és a hasamra hemperedtem, hogy lássam odabentről az éjszakai tájat, fölöttünk a sziporkázó csillagokkal. - Inkább kukkoljuk még kicsit az eget. Jó? – mosolyogtam Stephenre. Puhán megpaskoltam a mellettem lévő szomszédos hálózsákot, jelezve, hogy csatlakozzon hozzám. - Még nem vagyok álmos. Megvártam, míg Stephen leheveredik mellém, aztán felé fordultam. Felkönyököltem, hogy az arcomat megtámasztottam a tenyeremben. - Tartozom egy vallomással. – sóhajtottam, s mélyen belefúrtam a pillantásom Stephen szemébe. – Ha megkérdeznék tőlem, hogy mit csinálnék életem utolsó napján, akkor azt felelném; hogy egy ugyanilyen napot szeretnék veled eltölteni, mint a mai.
Nia jól kiröhög. Igen, ebben a tekintetben egész máshogy gondolkodunk és még nem értem teljesen, hogy vélekedik az életről, mikor tartja jogosnak, hogy elvegyük azt egy élő organizmustól és mikor nem. Azt már láttam, hogy nem vegetáriánus, de itt valami olyat sütögetünk most, ami két órája még vígan úszkált a vízben. Mély, visszafogott kuncogással veszem tudomásul, hogy jobban aggódtam, mint kellett volna. Éhes és kész megenni a kifogott halat. Nincs baj. Oké. Elfogadom a teáját is. Az én szervezetemnek szinte mindegy, hogy méz vagy cukor. Nem is eszek túl sok édességet meg a vérfarkasoknál eleve más minden. Mindenesetre bólogatok és ennyit hozzáteszek. - Ezt embere válogatja. Nekem meg a méz túl édes. De ez finom, jól eltaláltad az arányokat. Tényleg nem rossz ez a tea. Nia a halat lassan eszi, a szálkák miatt meg is értem, hogy óvatos. Én se kapkodom el, de mégis hamarabb végzek. A pillecukrot viszont nyeli, mint kacsa a nokedlit. Látszik, hogy nagyon szereti. Biztos sokat edz, hogy ennyi édesség mellett is jól tartja az alakját. A sátorállításnál meg nagyon lelkes. Várja, hogy mit kell csinálni, itt nem magánakciózik. Tudja, hogy ha elrontja, akkor az éjszaka közepén még összeomlik az egész és olyan lesz, mintha koporsóban aludna. Nekem pedig az az alapelvem ilyenkor, hogy először megcsinálom én, de adom az instrukciókat és mutatom, hogy kell. Legközelebb már menni fog egyedül is vagy legalábbis nem kellek hozzá ennyire intenzíven. - Nonfiguratív műalkotásban is lehet aludni, de az nem lenne olyan – teszem hozzá kaján mosollyal. Láttam kezdőket egy órán keresztül bénázni. Egy kétszemélyes sátrat felverni még nem nehéz, bár ha van mindenféle rögzítőzsinór, abba bele lehet keveredni. A saját sátramat már jól ismerem, úgyhogy fejből nyomom. El se tudnám képzelni, hogy rajzok alapján essek neki. Nia a kész alvóhelynek úgy örül, mint kisgyerek az új játéknak. Benne van az ő keze is, nem csak az enyém és az övé is lesz éjszakára, szintén nem csak az enyém. Mikor bemászik négykézláb, nézem és azt érzem, hogy egyre jobban megkedvelem. Nem a póz miatt, amit most felvesz és amit tovább lehet gondolni. Nem. Össze tudtunk dolgozni, a gondolatainkkal találtunk közös nevezőt és el tudtuk fogadni egymás felfogását, világlátását. Én nem osztottam meg az egészet, nem is oszthattam, de igyekeztem azt mutatni belőle, ami valós. Nia pedig nyitott volt erre és ezért is vagyunk itt. Ez most nem munka. Nekem mindjárt az lesz, de eddig kikapcsolódás volt és majd lesz is. A szagok azt mutatják, hogy Daniel felvett egy stabil pozíciót. Néz minket, megfigyel. Sóhajtok egyet. Kicsit tartok tőle, hogy nem leszek elég gyors. A tüzet még hagyom lobogni, fát is teszek rá bőven. Ad egy kevés meleget, bár a sátor messze van tőle. Elég messze ahhoz, hogy ne kapjon lángra még egy komolyabb szélfúvás miatt sem. Mikor Nia bakancsai kikerülnek a sátor elé, akkor a tartóvas másik oldalán én is bemászok a részemre. Még kint leveszem a bakancsot, de a zoknit is és beleteszem. Berakom a zsákot, aztán elhelyezem az én polifoamomat is meg a plédet, majd kioldom az összecsomagolt hálózsákot. Egy fekete, múmia típusú hálózsák ez az én méretemre. Nia eléggé elveszne benne, ha összecserélnénk, én pedig feszengnék az övében. Ahogy mondja, hogy jól van, de elfáradt, az egy őszinte beismerés. Nem játssza meg a mindent kibíró, tökös lányt és ez tetszik. Elismeri a határait és azt, hogy ma közel került hozzájuk. Nem a lelki, hanem a fizikai teherbírás határaihoz. A lelki megterhelés pár nappal ezelőtt volt, a Lawrence-farmon, nem is akárhogy. Elnevetem magam a szavaira és nézem, ahogy masszírozza a lábfejeit. Biztos vagyok benne, hogy hozott lábkrémet vagy púdert, ilyesmit. A nők mindig készülnek hasonlókkal. Én már fordítva heveredtem volna le, de az nagyon nem lett volna jó, ha a lábam az ő fejénél van. Nem szagoltatnám vele, ami egy napi túrázás után létrejött abban a bakancsban. Szóval megfordulok, nem túl gyorsan, csak kényelmes mozdulatokkal. Odahasalok és én is nézem a patakot, az eget. - Á, cielo di stelle! Jól mondom? - kérdezem, ahogy a csillagos égre célzok. Azt hiszem, így mondják. Ez tetszett, mikor kint hallottam. Szép nyelv az olasz. Ahogy Nia felkönyököl és egy vallomással készül, én féloldalra hengeredek, a bal könyökömmel megtámasztva magamat és ránézek. Daniel most már minden szavunkat hallja, úgyhogy óvatosan kell beszélnem. Egész más téma következik. Amit Nia mond, amiatt már felhúzom a pajzsomat. Meg kell vizsgálnom, hogy mi van emögött. Fantasztikusan érzi magát, de valami kicsi, egészen apró kellemetlenségérzet is megjelenik. Ne, ez komoly? Érzi, hogy itt van a gonosz? Fogalma sem lehet róla, hogy Daniel lesben áll. Próbálom megtalálni, hogy mit érez velem kapcsolatban. Nem akarom túljátszani és ez egy olyan mondat, amire sok férfi lecsapna, aztán kapná is a pofont, mikor úgy érti, ahogy nem kéne. Én úriemberként viselkedem és elmosolyodom, a szemébe nézek és így válaszolok: - Nagyon kedves vagy, Nia és igazán örülök, hogy jól érzed magad! Nekem is nagy boldogság, hogy veled lehetek itt. Ez a hely csodálatos, de a te társaságod még inkább azzá teszi. A tekintetem eltéved a szemeiről az orrára, a szájára, a fülére és a copfjára, ami most biztos szabadon lóg vagy a hátán terül el. Most jól megnézem a vonásait és be kell vallanom, hogy gyönyörködöm. Igazán szép nő. Szerintem csak az eszének tudható be, hogy egyedülálló. Akárki nem felel meg neki. Szóval most az ég helyett egy rövid ideig egymást kukkoljuk. Nem tudom, mi lesz ebből. Az az érzésem, nem én vagyok az esete, csak a kedvességemmel és a törődéssel kedveltettem meg magam. Most már kimondhatjuk, hogy barátok vagyunk, még ha ez nem is életreszóló és mély barátság. Ez az ügy hozott össze minket és a barátságunk is az együtt átélt dolgokhoz köthető. Megvárom, hogy Nia mit reagál és utána attól függően nézem az eget vagy a patakot. Vagy őt.
- Bene. – bólintok vigyorogva az olasz szavakra. Érzem, hogy Stephennel nyugodtan őszinte lehetek, nem bántana sem szavakkal, sem máshogy, és biztos nem sértődik meg azon, amit gondolok róla. Amit viszonzásul felel, arról nem hiszem, hogy csak udvariasságból mondja. Szerintem nem voltam olyan vészes útitárs, hogy csak blöffölnie kelljen. Örülök, hogy ő is jól szórakozott, és örülök, hogy megmutatta ezt a felszabadult, nyíltabb énjét. Már a farmon is kaptam némi ízelítőt a jó-fej Stephenből, de ma úgy érzem kiteljesedett ez a kép róla. - Nagyon jól érzem magam, és ezt neked köszönhetem. Jó veled lógni. – duruzsolom Stephen kedves szavaira. Valószínűleg egyedül is élveztem volna, hogy kint lehetek a természet lágy ölén, de az közel sem lett volna ilyen szórakoztató és kellemes. Most már tudom, hogy a horgászok épp úgy villantanak, mint a celebek, és tudom melyik végénél kell megfogni a sátorvasat, hogy ne egy lakhatatlan művészeti alkotás legyen belőle, amit a legelső szélfuvallat a fejemre csuk. Nem zavar, hogy Stephen tekintete az arcomon jár. Én is megnéztem őt magamnak. Ó, nem is egyszer. Már a benzinkútnál alaposan szemügyre vettem a vonásait és a jégkék szemeket. Igaz, akkor azért, mert durván játszmáztunk; az az ominózus találkozás felért egy sakk olimpiával. Egészen máshogy néztem rá akkor, mint most. Több napja még ellenségként gondoltam rá, a farm volt az átmenet, és ma már a férfit látom benne. Be kell valljam, megkedveltem. Csodálkozom azon, hogy nincs „házisárkánya”, ahogy ő nevezte a nem-létező barátnőt. Intelligens úriember, remek harcos, a humora halálos, és mindehhez még jól is néz ki. A bordó ing azzal a fekete nyakkendővel valami rohadt jól állt rajta az étteremben. Szerintem bőven vannak talonban nők, akik közt válogathat. Partnerek tekintetében is igényes lehet, ha már szólózik. Nem hinném, hogy pont egy olyan lökött csajjal kezdene, mint én, de örülnék, ha néha találkozhatnánk az után is, hogy lepörgött ez az egész Lawrence hajcihő. Jó lenne látni. - Nem akarok még elaludni, mert hamar reggel lesz, és menni kell. – görbülnek szelíd mosolyra az ajkaim, ahogy Stephen szemein nyugtatom a pillantásom. Legfeljebb egy óra hiányzik, és az álommanó fejbe fog vágni, érzem.
Szóval jól mondom. Ez a kis olasz színesítés néha jót tesz, bejön, hogy így is tudunk beszélgetni. Két komplett mondatot már nehezebben tudnék elmondani és a franciának örülnék a legjobban, de így sem rossz. Nia jól érzi, amit érez. Ez már nem csak udvariasság, hanem a meztelen valóság, amit elmondok. Tényleg jó vele lenni. Egy kezemen meg tudom számlálni, hogy az elmúlt száz évben kivel tudtam ilyen kellemes időket tölteni, mint vele. Ahogy vizsgálgatom, érzem, hogy a kezdeti gyanakvásnak már hűlt helye. Tele van pozitív érzésekkel és nem csak a hasadék iránt, hanem felém is. Szimpátiát érzek és egy kis vonzalmat is. Nem nagy, de jelen van. Ahogy bennem is megvan ugyanez felé. Azt hiszem, el lehet mondani, ezzel nem rontok el semmit. A pajzsomat még mindig úgy tartom, hogy lássam az érzéseit. Daniel szerintem nem jön ide, amíg le nem nyugszunk. Persze akkor se fogom hagyni. Meg fogom előzni és én megyek hozzá. Abban viszont nem lesz köszönet... - Igazad is van. Használjuk ki az időt, amíg itt lehetünk. Nia... Nagyon jó veled itt. És máshol is jó volt. Az az igazság, hogy ritka intelligens és egyben szép nő vagy. A szíved pedig a helyén. És én nagyon tisztelem ezt. Ez már egy rendkívül nyílt vallomás volt, amibe belefoglaltam szinte mindent, amit én tényleg szeretek egy nőben. Igen, az agyatlan libák is jók valamire, néha nagyon jók arra az egy dologra, egy éjszakára, de többre nem. Nia-t ennél sokkal nagyobbra becsülöm. Kivételes tulajdonságokkal rendelkezik. Nem a szépségében, bár persze szépnek találom, de mindig azon túl van a lényeg. A lelke olyan, amit nagyon meg lehet kedvelni. Tele van meglepetésekkel, ötletekkel, kreativitással és emellett megnyerő is. Most már komolyan nem tudom, hogy fogok kimászni ebből a helyzetből, hogy elintézzem a lesbenálló magányos farkast. Valahogy pedig meg kell tennem. Ha Nia-nak itt bármi baja lenne, azt eléggé magamravenném és jobban szétszedném Danielt, mint ahogy kéne. Apró darabokra. Így is valami hasonlót tervezek. Úgy akarok bánni vele, ahogy egy erdei állat, farkas vagy medve tenné. Sok bajt okozott nekünk, felhívta a figyelmet a mi fajtánkra és majdnem le is buktatott. Az, hogy Nia-t is megijesztette az elmebeteg családjával együtt, olaj a tűzre. Nem fogom nagyon kímélni. Nia ebből most semmit nem érezhet, az agyam hátsó részeiben, a lelkemben elnyomva fortyognak ezek a gondolatok és indulatok. A másodperceket most ki kell élvezni. Nem alszunk. Élvezzük, amit lehet. A jobb kezemet, ami felül van, kinyújtom és megsimogatom vele Nia csuklóját, amin támaszkodik. Az ujjbegyeim külső részével teszem ezt, nem fogással, csak érintéssel és közben a szemeibe mosolygok.
Stephen őszinte vallomása olyan zavarba hoz, hogy egyből elvörösödik az arcom. Az ajkaimat kislányosan összeszorítom. Egy pillanatra lesütöm a tekintetem, majd ismét felnézek Stephenre. Szélesen, és pironkodva mosolygok rá. Nem nagyon szoktak így bókolni a férfiak. Amit meg egy-egy buliban művelnek, amikor néha napján kimozdulok Shonteval, azt meg egyáltalán nem nevezném bókolásnak, csak horgászásnak. Össze-vissza "fenekeznek" meg "tapogatóznak" olyan területeken, ahol idegeneknek horgásztilalom van. Csodálom Stephent. Kevés olyan férfit ismerek, aki tiszteli a nőket. Én nem tudom hogyan kell egy férfinek „udvarolni”, ilyen szempontból konzervatív lány vagyok, és nem is az én stílusom, hogy nyitásként rámásszak az ellenkező nem képviselőire, mégha tetszenek is. De ha már Stephen ilyen őszintén elmondja, amit rólam gondol, én is megpróbálom értelmesen és egyben nem túl rámenősen szavakba önteni a róla alkotott véleményem. - Te is kivételes fickó vagy, Pete ügynök. – vigyorodok el. – A leendő „házisárkányod” mázlista lesz. Na igen, jó tudni, hogy vannak még olyan férfiak ezen a planétán, akik értékelik az intellektust és a lelket, a mutogatni való külcsínen meg a buja idomokon túl. Érzem, ahogy megkörnyékez a fáradtság, de minden akaraterőmmel ellene szegülök. Amíg bírom, ébren maradok, és nyitva tartom a szemem. Látni akarom Stephent, hogy itt van mellettem, és élvezni szeretném a társaságát, amíg még lehet. Mikor megérinti a csuklómat és ujjvégeivel megsimítja a bőröm, jóleső borzongás terjed szét a testemben. Egy pillanatra behunyom a szemem, felsóhajtok, és lágyan elmosolyodom. Ez az apró, egyszerű érintés most annyira más volt, mint amit a farm felé gyakoroltunk. Az üres volt és mű. Ez a mostani viszont olyasvalami, amiből az ember lánya szívesen repetázna. Kinyitom a szemem, és a pillantásom ismét összefonódik Stephenével. Nem tudom mi ez, ami velem történik, ami bennem zajlik, talán a hely igézete és Stephen sugárzó egyénisége együtt hatnak rám így, de azon kapom magam, hogy titkon azt kívánom, bár megcsókolna.
Nia-t nagyon zavarba hozom, de nem bánom. Amit mondtam, komolyan gondoltam és talán az lepi meg, hogy ilyennel nem szokás dobálózni. Nagyon mély dolgokra tapintottam rá, olyanokra, amit udvarlás során is csak hetek múlva mondanak ki manapság. Az én időmben még máshogy volt. Akkoriban a valódi értékeket ki mertük mondani és inkább az volt az elítélt, ha valakinek csak a másik testére akadt szép megjegyzése. Tudom, hogy ez nem válik be mindenkinél és nem is szoktam mindig alkalmazni ezt a fajta udvarlást. Az az igazság, hogy őszintén alig tudnék bármelyik nőnek ilyet mondani. Nia tényleg kivételes. Ha tudná, hogy mennyi ideje nem ismertem meg olyat, mint ő! Pedig nem is ezt vártam ettől a kirándulástól. Nem számítottam rá, hogy tényleg vevő rám és többet lát a hálánál. Most érzem benne, hogy lángol a szép szavaktól és mintha csodálna. A tiszteletet eddig is éreztem, de ez más. - A próféta szóljon belőled, Tessa ügynök! - mondom neki a válaszára. Ő is megjegyzi a dolgokat és a „házisárkány” emlékezetes maradt ezek szerint. Pedig nem általánosítottam, csak éltem a humorral. Sokan hívják így azt, akit valójában szeretnek. Nia fáradt, de küzd ellene. Nem aludni jöttünk, igaza is van. Az érintésemre a csúcsra hágnak benne a pozitív érzések. Megéli a pillanatot, mint mindegyiket, amit érdemesnek tart, mélyen, lehunyt szemekkel. Ahogy a palacsintát is ette. Igen, ez most nem játék. Nekem is jó és tudom, hogy neki is, más célja pedig nincs. Nem bevetésre készülünk, hanem egyszerűen egymás örömére vagyunk. Most már a tekintetünk egybeforr. Én sem kapom el és ő sem. Érzem rajta, hogy nem számított erre, de ellenére sincs. Nem vigyáztam. Megmondta, hogy jó fejnek fog gondolni, ha nem vigyázok. Ha engedi, akkor az ujjaim feljebb mennek és az arcát is megsimítom. Utána a haját és finoman megfogom a tarkóját, majd közelebb hajolok. A szemébe nézek, utána a szájára és megint a szemébe. Ha azt érzem, hogy ő is akarja, akkor kap egy lehelletnyi csókot a szájára. A viszonzástól függően folytatom, mélyebb csókkal. De először lássuk, hogy csak pillanatnyi fellángolás-e, ami könnyen elmúlik vagy komolyabb. Azt se bánom, ha egyetlen, apró csóknál megállunk. Nem kell sietni. Emlékezni fog rá és máskor is folytathatjuk, ha mély nyomot hagyok benne. Daniel még mindig nem csinál semmit. Várja, hogy lenyugodjunk és megkörnnyékezhesse az áldozatát, amikor az a legvédtelenebb lesz, messze az erős férfitől, aki mellette van. Ezt a lehetőséget legfeljebb látszólag fogom megadni, de inkább úgy sem.
Kezdőlap
