..:: SHAYEN ::..

Rémes nap. Esküszöm mindenre, amire csak lehet, hogy ennyi rossz egyszerre még nem történt velem, mint ma. Legalábbis számomra rossz dolgok. Mondhatnám, hogy kifeszülök, de szerintem már réges-régen túl vagyok rajta... Nem is tudom már melyikkel kezdődött... A tegnapi találkozót meg már számításba se veszem Duncannal. Noha azt így utólag nem is nevezném katartikusnak, pedig lehetett volna...
Szóval, talán a reggeli kávéval indult, amit sikeresen magamra zúdítottam, miközben eltörtem a dohányzó asztal lábát. Hogy hogyan sikerült ezt a két dolgot összekomponálnom, az egy külön mise. Mindenesetre, a kora délutáni munkám bőven feledtette ezt a fergeteges élményt. Alapvetően szeretem azt csinálni, amit. Elkapni a kijelölt célszemélyt, és leszállítani, lehetőleg élve. S hát ezt jobban kultiválom. Persze voltak már olyan esetek, amikor nem így végződött. Azonban a mai "áldozatom" nem érdemelte meg (legalábbis úgy éreztem), amit kapott. Nyilván közöm sincs hozzá, és egyébiránt nem is érdekelt. De tetszetősebb, és a közérzetemen is nagyobbat dobbant, ha olyan figurát vonszolok el a megbízómhoz, aki valóban vétkes. És mindemellett, ha még ez nem volt elég, úgy kapálózott, mint valami kerge birka, párszor érzékletesen bordán rúgva.
Ezt pedig követte a még és még rosszabb... Első körben lerángattam magam egy közeli pubba, minek után útitársamtól megváltam, hogy ezt is hamar elfelejthessem, mikor belém kötöttek. Mi a franc... vonzom a bajt? Meglehet... Ma kétségtelenül. De mit is vártam, a nyugis napnak már reggel lába kélt.
A pub után pedig, amint a síparadicsom felé vettem az irány, hogy ott hátha jobb lesz, vagy ér valami kiváltságos megváltás, egy sötétebb útszakaszon haladtam el, ahol mint vulkánból az égető lávafolyam, úgy tört fel belőlem a múlt... Szinte láttam magam előtt újra leperegni, pedig basszus... most már jó pár hetet sikerült ezen emlékek nélkül átvészelnem.
Szóval a síparadicsomba érve már kellően fel voltam tüzelve, minden porcikámba végiggurgulázott az ideg. S bár azt terveztem tolok egy kis snowboardot... Végül elvetettem a puszta gondolatát is. Még a végén ott is ér valami olyan, ami baromira nem kéne, és tuti felborítok egy egész háztömböt.
Így a pálya helyett a közeli erdőség felé indítottam meg hanyag lépteimet, hogy kicsit egyedül legyek. Ám ahogy beljebb haladtam a feszültség csak nőtt bennem. Bár pontosan meg nem mondom miért, talán csak túltöltődtem. Kellően mélyre ástam már magam a fák között, mikor végül megálltam. Percekig csak a távolba meredtem el, kitisztítva az agyam minden szegletét, de az istenért se segített! Nem hogy megnyugodni nem tudtam, de egyre jobban elöntött a düh, és mindent figyelmen kívül hagyva neki estem a legközelebbi fának, bokrosnak, amit csak értem. Szívem szerint az egészet szanaszét szaggattam volna, apró kicsi darabokra, hogy még csak porszem se maradjon belőlük. Olykor a karmaimat is elővillantottam így vájva mély sebet az amúgy is vérző fa testébe, de volt hogy csak ütöttem, vagy épp kellő pontossággal rúgtam rá, hogy a kérgek sikítva reccsentek le róla. Nem túl stílusos be kell valljam, de amennyire hirtelen és öntörvényű vagyok, ez talán mégsem meglepő...

Fárasztott már a folytonos mosolygás, ami lassan már olyan természetesen jött, mint az ügyvédek szájából a hazug szó. Persze nem minden mosolyom volt hamis, és megjátszott, de a többsége csak olcsó vásári kacat volt. A helyzet mostanában nem volt éppen szilárdnak nevezhető, így igazán egy pillanatra sem pihenhettem. A fiaim folyton a penge hajszálvékony élén táncolnak valami módon, és nekem mindig ébernek kell maradnom.
Reggel már korán felkeltem, és a kávés bögrémmel kiültem a teraszra, hogy kicsit elgondolkodhassak az elmúlt napok, hetek és hónapok eseményein. Olyan lassan kortyolgattam a kávémat, hogy már jéghideg volt mire az utolsó kortyot felhajtottam volna. A hideg végigfutott az egész testemen, és legszívesebben felvonyítottam volna. Hiába vagyok már régi motoros, vagyis farkas, de a feszültség még rajtam is kiütközik egy idő után. Kanguyakként mindig ott vagyok a dolgok sűrűjében, de leleményes üzletasszony révén igyekszem mindig úgy helyezkedni, hogy a lehető legkisebb veszteségeket szenvedjem el, hogyha valami baki csúszik a dolgokba.
Jason zavarta meg a gondolkodásomat, amikor totál összekuszált hajjal és kissé gyűrött arccal kijött hozzám. Egy idegen megdöbbenve nézné végig, ahogy a felnőtt fiaim kölykök módjára hajtják a fejüket az ölembe olykor, csak azért mert ez megnyugtatja őket. Nem voltam soha anya, és ezt nem is bántam meg, de amikor az összezavarodott ikerfiúkkal összehozott a sors vagy valami ahhoz hasonló, megváltozott az egész életem. Mosolyogva simogattam meg kócos szőke tincseit, mire csak elégedetten morgott valamit arról, hogy elfogyott a kávé. Érdekes kis kompánia vagyunk, de talán nem is az a jó, ami átlagos és szokványos.
A nap további részében elrendeztem pár üzleti, és még néhány egyéb ügyet, amik már nem tűrtek halasztást. Persze egy értetlen kis csitrinek sikerült feldühítenie, mivel minden áron a szép szemű szőke sráccal akart tárgyalni, nah jah, én meg a hófehér homokos parton akarom süttetni a hasam, de ezt dobta a gép kicsikém. Mire végére értem a teendőim nem éppen rövid sorának már bőven benne jártunk a délutánban. Nem volt semmi halaszthatatlan dolgom, és úgy döntöttem, hogy kicsit elengedem magam, és szabadon bandukolok kicsit az erdőben.
A kocsit leállítottam, gyorsan lerúgtam a lábamról a magas sarkú cipőt, hiszen nélküle sokkal könnyebben mozgok az erdei talajon. A táskámat az ülésen hagytam, hiszen senki sem jár erre, de azért a mobilt zsebre csúsztattam, hogy ha valaki nagyon akar, akkor el tudjon érni. Sajna nekem muszáj mindig elérhetőnek lennem, de ezt már volt időm megszokni, és maximum csak pillanatokra lázongtam ezen kötöttségek ellen. Zsebre tettem a mobilt, majd teljesen felvillanyozódva bevetettem magam az erdőbe.
Nem néztem, hogy merre megyek, hiszen nem volt konkrét célom, és ezúttal az idő sem kötött meg. Messziről megéreztem egy másik farkast, és ahogy egyre közeledtem felé a tombolásának vad, artikulálatlan hangjai is megütötték a fülemet. Kíváncsi lettem, hogy vajon ki is az, és mi tört rá. Mikor egészen közel értem a vadul őrjöngő hím példányhoz nem tettem semmi hirtelent, inkább csak nekidőltem a mellettem lévő fa törzsének, zsebre tettem a kezeimet és figyeltem. Olent még nem volt alkalmam megismerni, így azt sem tudtam pontosan kiszámítani, hogy mit reagálna, ha közbe avatkoznék, vagy akárcsak nagyobb levegőt vennék.
Láttam már így vergődni mást is, amikor a múlt sötét árnyai köréjük fonta jeges csápjait, és igyekezett a mélybe húzni őket. Azt hiszem, hogy mindenkinek vannak démonjai, sőt aki ezt tagadja az festi magát, hiszen olyan, hogy makulátlan múlt egészen egyszerűen nem létezik. A gondolataim a fát gyilkoló férfin jártak, miközben vártam az adandó alkalmat, hogy fény derüljön a jelenlétemre. Aggódni egy percig sem aggódtam, hiszen sokkal keményebb vagyok, mint azt a külsőm sejteni engedné, meg amúgy sem állt szándékomban verekedni egy nálam erősebb és öregebb falka társammal. Nekem is megvannak az előnyös tulajdonságaim…az egyik az, hogy jól mérem fel a helyzeteket

Csak úgy táncoltam a dühvel, ami minden idegszálamat végigjárta. Szinte már élveztem az egészet, ahogyan az adrenalin feltört belőlem, egyre hevesebben, egyre fokozva a puszta erőmet. Talán kívülről nézve ez nem tűnt ennyire mókásnak, avagy egyszerűnek, sőt. Meg merem kockáztatni, hogy inkább elmebetegnek látszódtam. De nem érdekelt. Jól esett, ott és akkor, ez mindennél jobban kellett. Elvégre úgyis egyedül voltam, a kutya nem szagolt felém, és hát meg sem fordult a fejembe, hogy valaki épp akkor döntene úgy, hogy ő is az erdőt választja bármilyen okból kifolyólag. Elég sok idő telt el, míg ez végül valóban megtörtént. Legalábbis én soknak véltem, holott megeshet csupán percek ölelték fel a pillanatok egymásutánját.
Éppen már majdnem kivégeztem azt a szerencsétlen fát, mikor érzékeim feléledtek, a harangok megzendültek a fejemben. Belefagytam a másodperc töredékébe, majd lehunyt szemekkel szimatoltam bele a levegő gomolygó testébe. Az arcom megfeszült, amint eljutott a tudatomba, hogy egész közel egy másik farkas is jelen van. Egész közel? Hiszen csak pár méterre volt tőlem, neki dőlve egy fa törzsének. Egyébként épp optimális lett volna az a lombkoronás példány is, és talán ha nem akad társaságom, rútul el is páholtam volna szerencsétlent.
Elsőre furcsálltam, hogy nem vettem őt észre, mert meg nem mondom mióta állt ott, de be kell látnom, annyira elöntött a méreg, hogy tényleg lekapcsoltam az agyamban a villanyokat. Ilyen alapesetben azért nem történik velem. De hát ebből is tanul a... farkas.
Még nem fordultam meg. Csak álltam mozdulatlanul, minden érzékemet kiélezve az érkezőre. Lélegzetvételnyi időbe telt csupán, míg felmértem. A falkám tagja volt, méghozzá egy Kanguyak. Bár ez utóbbival nem igen törődtem, mivel a legkevésbé se éreztem, hogy támadó szándékai lettek volna. Még nem találkoztam vele, így jelenleg még nem tudtam, hogy kivel állok szemben. Vagyis majdnem szemben... De végül lassan, ám de határozott mozdulattal kezdtem felé fordulni, majd csak meredtem rá, tekintetemmel megkeresve az övét... Fejemet némileg oldalra billentettem, homlokomat haloványan összeráncoltam, az elmémbe pedig azonmód rendet tettem. Továbbra is csak néztem, habár csupán néhány szívdobbanásba telt, majd acélosabb, egyenes tartást adva gerincemnek, lassú, szinte hangtalan léptekkel indultam meg felé. Fiatalabb volt nálam, ez egyből világos volt, s talán gyengébb is. Bár pontosan tudtam, hogy ez nem feltétlen van így, sosem becsülöm le a másikat. De ez esetben nem éreztem, hogy egyáltalán ilyesmikre gondolnom kell... erőviszonyok, és társaira.
Egész közel értem hozzá, s hát mondanom se kell, hogy a legkevésbé sem érdekelt, hogy mennyire is közel. Ezúttal már csak pár centiméterre voltam tőle, füstszín lélektükreimet az övébe égetve.
- Nem tanítottak meg rá, hogy nem illik ki lesni a másikat? Vagy váltottál netán jegyet? - ropogtattam el a rekedtes szavakat, egész halkan, némi érces pimaszsággal megspékelve. Hűvös voltam, de nem feltétlen ellenséges. Elvégre az előbb még úgy viselkedtem, mint egy majom a ketrecben, amit ha nem is teljesen, de a végét már mindenképp végig követte a nőstény is.
Még közelebb hajoltam hozzá, amennyire még lehetett, úgy hogy közben véletlen se érjek hozzá, majd ajkamra engedtem egy elhamvadó mosolyt. Igyekeztem minden izében feltérképezni, belé látni, amennyire csak engedte, végül hátrább léptem, kezeimet zsebeimbe süllyesztve.
- Mit keresel itt? - vetettem végül oda a kérdést egyszerűen, habár voltaképpen egy fikarcnyit sem tartozott rám.

Elkalandoztak a gondolataim, ahogy a dühével viaskodó férfit figyeltem. Úgy sejtettem, hogy nem az a fajta, aki nap, mint nap szabadjára engedi a haragját. Sokkal inkább olyannak néztem, aki csak nagy ritkán engedi a felszínre az érzelmeit, de olyankor letarol mindent, ami csak az útjába akad. Az ereje vadul örvénylett a teste körül, és engem is megérintett, még ha nem is felém irányult. Érdeklődve figyeltem őt, és egy nagy szó, mivel engem nem olyan könnyű lenyűgözni, mint a tejfeles szájú kis csitriket, akik egy meztelen felsőtest látványától elalélnak.
Nem mozdultam, de rövid időn belül még is felfigyelt rám, amire valójában számítottam is, hiszen más körülmények között meg sem tudtam volna közelíteni észrevétlenül. Azonnal észrevettem, hogy felfigyelt rám, hiszen megváltozott az egész viselkedése, és megfeszült a teste. Nem örült nekem, de ezt nem is vártam, hiszen megzavartam őt. Ha valaki mindig visszafolytja az érzelmeit, annak elég valószínű, hogy bensőséges egy ilyen kitörés, és én most ebbe trappoltam bele. Nos, sajnálatos módon a kíváncsiságom nem hagyott távozni, mikor még volt rá lehetőségem, így jöjjön, aminek jönnie kell.
Mikor végre szembe fordult velem halvány mosoly jelent meg az arcomon. Nem volt benne semmi mögöttes tartalom, egyszerűen csak elmosolyodtam. Tagadhatatlanul szép példány volt, de elég öreg vagyok már ahhoz, hogy ne dobjak hátast egy csinos arctól vagy egy dögös testtől. Egy bizonyos idő után az ember lánya túljut az ilyesmiken. Egyre közelebb jött hozzám, de én nem mozdultam. Nem vagyok elveszett lányka, hogy félnem kellene a csúnya nagy farkastól. A fizikai közelséggel nem volt semmi gondom, és annyira alacsony sem vagyok, hogy a puszta magasságával zavarba tudjon hozni engem. Az más kérdés, hogy az erejével és az egész fizikális megjelenésével valóban fölém magasodott, de ennek igyekeztem nem adni semmi jelét.
A falkában nem is csak jó, ha akad ilyen hím, de létfontosságú, hiszen minden farkasnak megvan a maga funkciója a közösségben. Van aki a erőt képviseli, mások a szellem útján járnak, és megint másokat a szeretet mozgat. Persze ez közel sem ennyire egyszerű és egyértelmű, de röviden valahogy így tudnám összefoglalni a dolgokat.
- Most, hogy így mondod talán említették, de azt hiszem nem figyeltem oda egészen. – Feleltem teljesen nyugodt hangon. Igyekeztem nem kimutatni, de a hangjára borzongás futott végig a hátamon. Vannak emberek és persze farkasok, akik a tekintetükkel tudnak a leginkább hatni másokra, és vannak, akik a hangjukkal. Nos, szó, ami szó a szemei sem voltak mindennapiak, de meg sem közelítették a hangját.
A mosolya rejtélyes volt, és valahogy azt éreztette velem, hogy jobb, ha éber maradok, amíg velem szemben áll ez a megtermett hím. Szabályosan áradt belőle a veszély eszenciája, és én éppen ezért lettem egyre kíváncsibb. Lételemem a veszély, és éppen ezért maradtam akkor is a fának dőlve mikor annyira közel hajolt, hogy már csak néhány centiméterre volt tőlem. Nem gyakran érzem magam aprónak, de neki majdnem sikerült ez teljes egészében elérnie nálam. Ügyes, de én ettől még nem fogok sírdogálva elszaladni. Olyan érzésem volt, mintha a lelkembe akarna látni, és kiolvasni belőle minden titkomat, de jól tudtam, hogy ez nem egészen így megy.
Mikor hátra lépett erőt vettem magamon, és csak azért sem vettem egy mély levegőt. Gondolatban megdicsértem magam, hogy ezt sikerült véghezvinnem, majd alaposabban végigmértem az előttem álló férfit. A tekintetem végük az övébe kapcsolódott, és úgy válaszoltam neki.
- Magányra vágytam, hogy kicsit az legyek, aki máskor nem. – Miközben beszéltem szórakozottan megmozgattam csupasz lábujjaimat. Tetszett az érzés, ahogy a sötét és nedves erdei talaj a bőrömhöz ért.
- Bár engem a társaság sem zavar, már ha nem várod el tőlem, hogy jól viselkedjek. – Kérdőn néztem fel ré, és ezúttal már én magam is viszonoztam a kutató pillantást.

Próbáltam minden ízében feltérképezni, farkasom láthatatlan csápjai körül táncolták, azzal az elvetemült szándékkal, hogy belé mászva olvasni tudjak a sorok között, de csupán néhány információt tudtak kicsalni, bár valahol ez egyszeriben vonzani kezdett. Nem kellett tartanom tőle, ez villámcsapásként rezgett végig bennem, még így is.
A dühöm némileg talán apadni kezdett, de még mindig fortyogott. Az lett volna irracionális, ha nem így történik. Az ajkak végül szóra nyíltak, és a kérdésemre válaszként szolgáltak. Figyeltem, minden apró részletét ittam a nősténynek, amint szája peremén elhamvadtak szavak. Újabb vigyor ölelte át vonásaimat, amint elraktároztam magamba a jelenséget. Nem csak hogy kihívó de még pimasz is volt, ami tagadhatatlanul is a kedvemre való. Sosem csíptem a nyafka, csinibabákat, akikben az ész annyi, mint egy marék szárított molylepkében. De ő elsőre másnak tűnt... Sőt, kifejezetten ellenpéldája volt, az említettnek.
- Pedig nem árt, ha figyelsz a részletekre. Még a végén kár lenne, ha ezért buknál orra. - szóltam oda némi cinizmussal, bár egyértelműen nem bántó jelleggel, továbbra se emelve fel a hangszínemet. Egy röpke pillanatra elmerengtem a zöldeskéken csillanó íriszek fényében, melyek úgy szikráztak, mintha épp erdőtűz tombolna mögöttük. Varázslatosak, ezt nem tagadhatom.
Igazából, valahol roppantmód örültem, hogy megzavart a dühöngésbe, még ha csak pár fokot is javított a mai helyzetemen, akkor is. Elterelte a figyelmemet, mi több, kifejezetten csak rá koncentráltam a továbbiakban, kiűzve a mellkasomba tomboló démonok egy részét.
Pillantása az enyémbe fúródott, amint újabb válasz érkezett. Meg kell hogy mondjam, nem gondoltam, hogy reagálni fog. Első körben azt hittem elküld melegebb éghajlatra, ami egyrészt nem rossz ötlet, Alaszka hideg levegőjét tekintve, másfelől pedig... miért is kéne elmennem? De felvette a fonalat, a kesztyűt, az akármicsodát, amit ilyenkor nem sűrűn tesznek. Kanguyakhoz méltón viselkedett, és mi több. Mint nő is kifejezetten helyénvalón cselekedett.
- Miért, máskor akkor ki vagy? Látens skizofrén tünetek? - csíptem el a mondat lényegtelen részét, ezzel adva még egy löketet az amúgy sem nyugvó pimaszságomnak. Ajkaimra újabb halovány mosoly szaladt fel, de csupán másodpercek töredékéig, majd ismét lefagyott onnan. Pillantásom az avarba maró lábujjak ritmikátlan mozgására siklott, majd az újabb fülembe kúszó szavakra visszarántottam azt.
Ezernyi gondolat, példa, és ötlet rohangászott végig elmém rejtett zugaiba a kijelentés hallatán, így azok egy ravasz vigyort is megengedtek, hogy felöltsek.
Tartásom megfeszült, kiállásom acélosabbá formálódott, amint egy határozott lépéssel újfent közelebb kerültem hozzá. Karmaim elővillantak, és közvetlenül az arca mellett lévő törzsrészbe martam velük, lassan, ám de erőteljesen szaggatva meg a kérgek évszázados összetartását. Arasznyira hajoltam hozzá, belekapaszkodva a csillanó szempárba.
- Attól függ mi a jó, és mi a rossz. - immár alig hallhatóan szólaltam meg, amolyan fagyos rekedtséggel hangomban. Ugyan... nem akartam bántani, eszembe se jutott. Viszont a játék lehetőségét képtelen voltam elutasítani magamból. Feszegettem a határaimat, és bocsássa meg nekem az ég, vagy akármi ami efölött bíráskodni merészel, de feszegetni is akartam. Egészen feldobó érzés tudott lenni, az ilyet meg miért is kéne elnyomni?
Hirtelen markoltam rá a csuklójára, nem törődve azzal, hogy szabad-e ilyet. És most komolyan... Mikor foglalkoztam én olyannal, hogy valamit lehet-e? Hogy valami számomra megengedett-e? Épp úgy szartam rá, mint annyi minden másra. Éljen az öntörvényűség!
Igyekeztem nem fájdalmat okozni, elvégre nem ez volt a szándékom, majd amint lakatként fogtam rá a bársonyos bőrre, máris elrántottam őt a fa jótékony öleléséből, magam felé vonva. Majd ingerekre se adva lehetőséget fordítottam meg háttal, egyik karommal a vállát szorítva, másikkal még mindig a csuklóját tartottam. Az egész egyetlen szívdobbanásnyi pillant volt, amit nyilván annak is köszönhetek, hogy a bennem szunnyadó düh kellőképpen kinyitotta a farkasom ajtaját, így jószerével tudtam egész gyors mozgásba lendülni. Talán néhány tized másodpercig tartottam szorosabban a nőstényt, míg a füléhez hajoltam.
- Ez most vajon jó...? Most mi leszel? Rossz kislány? - a hangom szinte kaparta a levegőt, amint ajkamra pengeéles mosoly rajzolódott. Persze, hogy nem jó. Senki se, főleg egy farkas nem csípi, ha valaki úgy mondd "lefogja". Bár ha azt veszem figyelembe, hogy igencsak szememre való volt, és kellőképpen építette bennem az ösztönöket hol így hol úgy, akkor azt kell mondjam, hogy hmmm... egész jó volt, részemről.
Hogy elég nagy marha vagyok-e, azt meg sem kell kérdőjelezni. Elvégre akár nekem is eshet a következő pillanatban, de hát rohadtul élveztem, na. Erős volt, és szilárd, ezt azonnal éreztem, ahogy hozzáértem, szinte felperzselt. Szóval félreértés ne essék, egy cseppet sem becsültem alá, s mint említettem... Csupán a határaimra voltam kíváncsi, és persze a reakciókra, amik bármifélék is legyenek, mindenképp felrázóan tudnak rám hatni. Csak játszottam...
Ha a rántásom alól nem is tudott kibújni (elvégre volt bennem annyi adrenalin termelte erő, hogy szinte már a levegőt is átszabta a gyorsaságom... és persze annak függvényét is számításba véve, hogy mennyire érte hirtelen), de a szorításomból már mindenképp könnyedén kijutott...

Nem mondhatnám, hogy számítottam rá, hogy az események ilyen irányt vesznek majd, de már régen megtanultam, hogy azzal kell valamit kezdeni, ami van nem pedig azon siránkozni, hogy miért nincsen másképpen. A dolgok természetükből kifolyólag magasról tesznek arra, hogy az ember mit és hogyan szeretne abban a pillanatban. Nekem nem volt gondom a történésekkel, sőt … mindig is szerettem az izgalmakat, és soha nem zárkóztam el az elől, hogy új ismeretségeket kössek.
Tagadnom kár lett volna, hogy tetszik a hím viselkedése. Soha életemben nem szívleltem azon kis ficsúrokat, akik apuci pénzéből élnek jól, a nagyképű férfiakat meg még annyira se bírom. Nos, egy szónak is száz a vége, nagyon is érdekesnek ígérkezett ez a találkozás, és nekem nem állt szándékomban ideje korán távozni. Lehet, hogy nem vagyok már fiatal csitri, de a kíváncsiságomat még száz év alatt sem sikerült levetkőznöm, és én már ebbe beletörődtem.
- Ne aggódj én mindig a lábam elé nézzek. – Feleltem magam is pimaszul, hiszen nem láttam okát, hogy véka alá rejtsem a gondolataimat. Tudtam róla, hogy a falkánk tagja, és nekem ez elég volt, hogy felszabadultan viselkedjek vele. Igaz, hogy szókimondó és igen öntörvényű vagyok, de gyakorta vissza kell fognom a természetem. Elmosolyodtam a kérdése hallatán.
- Nem eszik olyan forrón a kását. – Lehunytam a szemem, majd mikor ismét rápillantottam felvillantottam a legelbűvölőbb mosolyomat, mely gyorsan el is hamvadt az ajkaimon. – Kanguyak vagyok, mint azt te is érezheted, és mint olyan nem azt várja tőlem a falka, hogy önmagam legyek. – A hangom nyugodt volt, és a szavaim mögött nyoma sem volt rosszallásnak. Megtisztelve éreztem sok éve magam, mikor kanguyak lettem, és ezen semmi sem változtathat. Minden nehézség ellenére büszke vagyok mindarra, amit tettem és elértem eddigi életemben.
Egy másodperc töredéke alatt változott meg a viselkedése, amit mindössze egy ravasz vigyor jelzett, de nagyon alkalmam sem volt reagálni, csak álltam a fatörzsnek döntve a hátam, aminek a kérge lassan nyomott hagyott a bőrömön, de nem vettem tudomást róla, hiszen nem volt jelentős a fájdalom. Megfeszült a vállam, ahogy a karmai a fakéregbe vájtak, és felhasogatták azt. Kéregdarabok csapódtak az arcomba, de engem még ez sem zavart annyira, hogy meghátráljak. A hím tekintete foglyul ejtette az enyémet, ami egy pillanatig nagyon is zavarba ejtő volt, de valahol végtelenül izgalmas is. A testemben lassan kezdet szétáradni az adrenalin, ahogy a játék, vagy nevezhetjük bárminek is, kezdett egyre izgalmasabbá válni köztünk.
A gyorsasága lenyűgözött, ahogy szinte egyetlen pillanat alatt magához rántott, és a karjai foglyul ejtettek. Nem féltem tőle még most sem, sőt olyannyira felvillanyozódtam, mint már nagyon régen nem. Pár perc kellett, hogy egyáltalán felfogjam, hogy mi is történt. A légzésem felgyorsult, a szívverésem szint úgy és minden érzékem kiélesedett. Az illata betöltötte az orrom, az ereje felborzolta az idegeimet és én mégis élveztem.
- Hm…ezt akkor vehetem kihívásnak. – Suttogtam válaszképpen, miközben akaratlanul is megborzongtam a hangjának rezgésétől. Túl közel volt hozzám, hogy könnyedén lerázhassam magamról.
Akár meg is sértődhettem volna, vagy akár támadásnak is vehettem volna, de valahogy egyik sem tűnt helyes reakciónak. Éreztem, hogy nem akar bántani engem, és azt is, hogy nincs benne rossz szándék, csupán csak vágy, hogy folytathassa a játékot, amibe néhány perce belekezdtünk. Nos, nekem eszem ágában sem volt itt véget vetni a dolgoknak, de mégis csak tennem kellett valamit. Hirtelen mozdultam a karjai szorításában, szembefordultam vele és mélyen a vihar szürke szempárba néztem. Hirtelen az orrához érintettem az orrom egy futó pillanatra, és míg őt elfoglalta a megdöbbenés könnyedén kisiklottam a szorításából. Eltávolodtam tőle néhány lépésnyire, majd egy másik fa törzsének dőlve néztem ismét a férfira. Mosolyogva mértem végig őt, majd játékosan megnyaltam az alsó ajkamat.
- Na, most mit teszel rosszfiú? Gyere és kapj el! – Vetettem oda nevetve, majd futásnak eredtem tudva, hogy ő követni fog. A vérem a fülemben dobolt, meztelen talpam pergő ritmust diktált, ahogy az erdei talajjal összecsókolózott futás közben. Nem néztem hátra, hiszen tudtam, hogy a játék izgalma benne is ott tombol, hiszen láttam a tekintetében.

Nos, hogy ki hogy eszi a kását, az mindenkinek a maga konyhájának gyümölcse. Én pedig nem eszek minden asztalról le akármit. De mondanom sem kell, hogy azonmód értettem a szavakban rejlő kettősséget, hiszen tisztában voltam vele, ha csak felszínesen is, hogy milyen tudás, és erő birtokában van. Kifejezetten lázba is tudott hozni, hogy nem egy esetlen kölyök, akinek a következő mozdulata egy elhanyatló pofára esés lenne. Hogy a kanguyak nőstényektől mit vár el a falka az egészen hidegen hagyott, az jobban érdekelt, hogy ő mit vár tőlem. Tisztában voltam vele, hogy mentálisan erősebb nálam, ezért is az, ami. Többek között. De most mit rágjam a nyálam, pont ez volt az egyik, ami a leginkább izgalmassá tette.
Éreztem, mi több... szinte visszhangként verődött vissza dobhártyámba a feliramló lélegzetek száma, a szív dobbanásának dalba fonódó, egyre hevesebb üteme... Már rég elszakadtam önmagamtól, a gondoktól, ez esetben mindössze csak ezen tényezők voltak képesek ingerelni. Na meg persze az az enyhe kis érc, hangjának foszlányosan megrezgő áradásában.
- Csak keringőzni ne akarj... - vágtam rá egyszerűen, még mindig tartva őt, ám akkor egyszeriben átgördült a mellkasomon, és felém fordult. Lélektükrei az enyémbe kapaszkodtak, martak, úgy égtek belém, mintha egyszeriben lángra lobbant volna a világ. Az állkapcsom megfeszült, a tartásom ennél acélosabb már nem is lehetett volna, mikor orra hegye az enyémnek ütközött, simult, így hágva át saját személyes teremet. Másodpercek haltak el csupán mögöttünk, és hát bárhogy is ágálnék ellene, a jelenet némi döbbenetet ültetett belém. Nem látszott, még csak nem is érződött rajtam, de ez van. Rég nem volt nő ennyire közel hozzám... Szinte belém olvadt egész lénye, csak egy pillanat volt, de kizökkentett. Ravasz... Igazán, megkérdőjelezhetetlenül rafinált. Ez tetszik!
Már csak arra lettem figyelmes, hogy ezúttal egy még távolabbi fát vett célba, hogy annak dőlve kacér nőiességgel vegyen birtokba.
Ohh, nem... Ilyen könnyen senki se lop felhőkarcolót! Bááár... Miként megnyalta ajkait, úgy emelkedett meg vele bal szemöldököm íve. Wauhh... Újabb lélegzetvételnyi döbbenet kerített körbe, és még önmagamon is meglepődtem, hogy ez egyáltalában véve érdekel. De érdekelt... Hogy a viharba ne érdekelt volna!
- Látom szeretsz a tűzzel játszani... Csak meg ne perzseljen. - nevettem én is, majd a futásnak eredő nőstényt vettem célba. Olyan volt ez így kívülről, mintha csak préda volna, akit könnyű szerrel becserkészhetek... De nem, ő messze nem alacsonyítható le egy még mozgó zsákmányhoz. Egyelőre csak felvettem a tempóját, elvégre sokban segítette mozgásomat, hogy rajtam cipő is volt, ráadásul a fogyatkozó adrenalinomból is volt még tartalékon. Követtem, pár métert hagyva kettőnk között, olykor dobbantónak használva egy-egy fa törzsét. Tekintetem az egész alakját bejárta, fürkésztem, minden porcikáját ízére szaggattam, a nyak vonalán át a keskeny vállak élét, az ívelő gerinc hosszát, a megringó csípő folytonos táncát, és azokat a hosszú dekoratív lábakat, melyekért mindentől elvonatkoztatva, általánosságban is oda voltam.
Most már egyértelműen csak játék volt, egy izgalmas, rejtélyes játék, aminek bár nem láttam a végét, a közepét sem, mégis vágytam, mindinkább egyre többre és többre belőle. Nem nézett hátra, de pontosan tudnia kellett hogy ott vagyok, éreznie kellett a jelenlétem minden szegletét, a szívem gyorsuló ütemét, amelyet a feliramló pulzusom diktált a ketyegőmnek. Ám roppantmód korszakalkotó ötletem támadt a következő elporladó percben. Hirtelen eltűntem mögüle, mintha csak a föld ketté nyílt volna, hogy magába szippantson a vérző anyaföld. Nem tudom felfigyelt-e rá, hogy észrevette-e, mindenesetre én számos-számlálhatatlan fával odébb, közvetlen mellette futottam, egyforma iramot adva a sebességünknek, majd röpke pillanat, egy elhullajtott könnycsepp is kevés lett volna, mikor irányt változtatva, átellenben kezdem el felé rohanni, szinte szemfényt vesztve, lopva, csalva... hogy a következő szívdobbanás elmúlásával előtte köthessek ki. Ha a számításaim jól alakultak, akkor ő ismét a karjaim között kötött ki, a frontális ütközést követően...
- Mondtam, hogy nézz az orrod elé... - hangomban ismét meglapult a szokásos pimaszság, épp miként arcomon is ott pihent a pengeéles vigyor.

Vadul dobogó szívem örült ritmusa szabályosan megsüketített. Úgy éreztem, hogy még a városban is tisztán lehet hallani a szívverésemet, ami azért kicsit vicces volt. Általában jól uralom a testem reakcióit, és bárkit képes vagyok megtéveszteni pusztán annyival, hogy nem azt teszem, amit várnak tőlem. Egy szó, mint száz hihetően tudok hazudni a testemmel, vagyis minden más esetben menni szokott ez a mutatvány, de nem most.
Úgy éreztem, mintha a vadul rohanó jeges folyóban állnék, ahogy a férfi erős testéhez préselődtem. Az ereje lenyűgözött, és tudtam, hogy ha komolyan bántani akarna nem tehetnék ellene sokat. Persze nekem is megvannak a magam képességei, és nem egy ügyes kis fortélyt sajátítottam már el, de a fizikai fölénye így is ott marad, mint ronda nagy tény… ez is csak még inkább fokozta az izgalmam. Lehet, hogy bolond vagyok, de eszembe se jutott félni, sokkal inkább az járt a fejemben, hogy akarom a folytatást…még játszani akarom ezt az örültnek tűnő vad játékot.
Élvezettel figyeltem az arcát, ahogy szembefordultam vele, és bevetettem egy ügyes kis trükköt ellene. A számításaim bejöttek, és se perc alatt sikerült is kiszabadulnom a karjaiból. A gond csak az volt, hogy egy pillanatra, mikor az orrunk összeért majdnem elvétettem a lépést, de szerencsére az adrenalin jó mozgatóerőnek bizonyult, és egyenlőre nem engedte, hogy más felüsse a fejecskéjét.
Mikor kicsit távolabb kerültem tőle, és ismét egy fa rücskös törzsének dőlve néztem rá újra elöntött a játék élménye. Persze ennek semmi köze sem volt a gyermeki játékhoz, sőt ez igencsak kor és ami azt illeti faj határos, de nekem éppen ez fekszik. Egy pillanatra sem vettem le a szemem az arcáról, amikor végignyaltam az ajkamon. Felszaladt a szemöldöke, mire vad szikrák gyúltak a szememben. Ez már tényleg játék a javából, és ha őszinte akarok lenni magammal ez olyasmi, amiben jó ideje nem nagyon volt részem.
- Hm, ha a tűz utolér, akkor majd elválik, hogy mennyire bírom jól a meleg helyzeteket. – Nevetve eredtem futásnak, és tudtam, hogy ő bele fog menni a játékba. Nem tudtam róla semmit sem, még a nevét sem, de erre nem is volt semmi szükség.
Mindenki szokta magát úgy érezni, hogy bizony az ég egy adta világon senki sem érti meg. Nos, ez a farkasokra is igazak, sőt ez még inkább igaz ránk. Az a hím, aki mögöttem szaladt nagyon is megértett, és csak ez számított. Nem a neve, nem a foglalkozása vagy a múltja…ez mind lényegtelen volt.
Futás közben magamon éreztem izzó tekintetét, ahogy végigjárta a testemet. Hallottam a lépteinek zaját a hátam mögött, mire egyre gyorsabban kezdett verni a szívem, már ha az még lehetséges. Az üldözés izgalma minden porcikámat átjárta, és szó szerint felpezsdítette a véremet. Hirtelen megéreztem, hogy már nincs mögöttem, mire megtorpantam egy pillanatra. Hátranéztem, és valóban színét se láttam, de mégis éreztem, hogy itt van valahol, így tovább futottam, és vártam, hogy mikor bukkan elő. A szemeim ide-oda villantak, ahogy a mellettem elsuhanó erdőt pásztáztam, hogy hol is lehet a másik, és vajon mire számíthatok tőle a következő percben.
Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy egyszer csak előttem terem a semmiből, úgy hogy már esélyem sem marad megállni, vagy legalább korrigálni, és így teljes erőből neki csapódok. Ismét közel kerültünk, sőt … a lendületem mindkettőnket elsodort, és a földre döntött. Őszinte meglepettséggel pislogtam le a férfira. Annyira nem érintett fájdalmasan az esés, mivel puhán landoltam…vagyis egészen pontosan. A megjegyzését hallva megpróbáltam gyorsan felkelni róla, és tovább iszkolni csak azért is.
- Nem én estem orra, hanem te gáncsoltál el. – Vettetem oda kicsit dacosan, majd megtámaszkodtam a mellkasán, hogy végre valahogy feltápászkodjam. Mikor végre felkecmeregtem lenéztem rá, kacéran csókot dobtam neki, és kihívóan odébb léptem mellőle.
- Na, pihensz még kicsit? – Pimaszul néztem rá, és közben igyekeztem nem nevetni.

Valami érdekes, talán felfoghatatlanul különös dolog zajlott le közöttünk. Már csak azért is, mert akárkivel nem kezdenék ilyen féle játékba. Mégis az egész lénye, a reakciói, a viselkedése, és minden velejárója tökéletesen idomult az enyémhez, és ez ritka manapság. Főleg a farkasoknál... Ahány odú, annyi szokás. Talán még nem is találkoztam hozzáfoghatóval. Merőben más volt, nem akarta letépni a fejem egyből, meggondolatlanul, de nem is iszkolt el, mint azt már oly sokan megtették. De még csak nem is próbált lelki terrort alkalmazni rajtam, aminek ugyan sok értelme nem lett volna, lévén, hogy a lelkem összeölelkezve a szívemmel az évszázadok során jócskán eljegesedett. És ha ezt veszem alapul, mi a franc?! Jól éreztem magam. Tényleg. Ez elég ellentmondásos, az egész amit kivált belőlem, azzal akiként éltem eddig. Igaz a cinizmusom, a pimasz merevségem még megvolt, de sokkalta simulékonyabb voltam irányába. Érdekes..!
A tűz pedig, csak annyira éget, amennyire durván játszol vele. Ez tök természetes. Ha vadul beleugrasz, ne várj csodát, hogy nem morzsol porrá. Azonban, ha csak a lángját piszkálod fel, az már teljesen más. A mértéket mindenki önmagába dönti el.
Az akcióm sikerrel zárult, teljesen hirtelen teremtem előtte, így viszont némileg magamat is tőrbe csaltam. Ugyanis a nőstény már nem tudta lelassítani a sebességét, így magával ragadva rántott le a földre. Igaz próbáltam ellent tartani, de a lendület ezúttal erősebbnek bizonyult. Tekintetünk összekapcsolódott, amint a meglepetés tünetei felkúsztak esztétikus vonásaira, így akarva-akaratlanul is közvetlen szemtanújává váltam. Némi mosollyal tároltam el magamba arcának rezdüléseit, majd a következő pillanatban végig futott rajtam is felismerés, hogy ő tulajdonképpen teljes egészében rajtam terül el. Mellkasa az enyémhez ütközött, a bőre a bőrömhöz égett. Furcsa érzés...
A zuhanás konkrétan nem hatott meg, ennél nagyobbakat is zakóztam már életemben. Sőt, ez azokhoz képest, mese habbal.
- Ha elgáncsoltalak volna, akkor nem hogy nem rám estél volna, de még most is a földön feküdnél. - engedtem meg magamnak egy ravasz kis vigyort. - De ennyire még én sem vagyok aljas... - vagy lehet, hogy mégis? Hát ez még mindenképp elválik...
Ám mindez csak képek apró töredéke volt, hiszen a következő pillanatban már fel is pattant. Fürge kis ragadozó, meg kell hagyni. Illetve helyesbítenék ezt a kacér odadobott csókot látva...: Fürge, pimasz kis ragadozó! Csak tudnám, mi tetszik benne még most is, vagy még inkább... egyre jobban.
- Most hogy kérded, végül is egész jól elvagyok itt igen. Lehet itt is alszom. - kacsintottam egyet, miközben karjaimat fejem alá tűrtem, egyik térdemre támasztva másik lábamat. Dehogyis. Eszem ágában sem volt maradni, feküdni a nyirkos avarba, de ezt semmiképp sem hagyhattam ki.
- Tudod, úgy jobban tetszene, ha... - kissé felemelkedtem, majd behozva az egy lépés távolságot, hirtelen fogtam rá térdhajlatára, és azzal a mozdulattal ki is löktem kellő pontossággal az egyensúlyából, hogy mellettem landolhasson. A vérvonalam követelte meg az ügyességemet, így azt én mindenképp ki is használtam. Amennyiben sikerült is kibillentenem, úgy az esés következtében igyekeztem kissé felfogni azt, hogy akkorát ne ütődjön a talajhoz, mint amekkorát egyébként is.
- Szóval így már jobban tetszik. - húztam el szám szélét, vigyorba torkoltatva. Egész viccesen nézhettünk ki, akárcsak mint két kölyök. Ám ez kevésbé sem volt gyermeki játék. A legkevésbé sem.
- Tehát nézzük, mennyire veszélyes a tűz, ha megperzsel... - azzal bármilyen pozitúrában is volt, próbáltam még inkább a talajra taszítani törékenynek tűnő testét, hogy a következő pillanatba felkapva őt, a legközelebbi fához szorítsam, ami csak pár centire magasodott mellettünk. Nem, nem voltam erőszakos, csak gyors, és pontos, miképpen a csatákban is, miket eddig vívtam meg. A csuklóját hátra fogtam, mellkasommal pedig az övének feszültem.
- Nos, hogy bírod a meleget? - kapcsoltam össze pillantásomat a zöldeskék, villanó szempárral, miközben továbbra is megőriztem pimasz vonásaimat. Már nem érdekeltek határok, noha eddig sem. Nem foglalkoztam vele, mennyire lépem át a személyes terét, mert kétségtelenül szemtelenül belerongyoltam. Persze nyilván volt esélye, nem is egy kibújni, kiszökni, akár csak erővel elhárítani, főként mert fele annyi energiát nem használtam el, mintha valódi ütközetben lennék. Továbbra is játszottam, és most mit mondjak? Élveztem! Akartam az egészet. Pedig hát... Talán még sosem csináltam ilyet, vagy ehhez hasonlót.

Fel sem tudtam még fogni egészen, hogy mi is történik velem, de valójában nem is akartam elkezdeni gondolkodni a dolgokon. Sokkal könnyebb volt csak hagyni, hogy megtörténjenek, és nem gondolkodni folyton az értelmükön. A józan gondolkodásnak már semmi keresnivalója nem volt ebben a játékban. Valami egész egyszerűen végzetes erővel vonzott, taszított a rejtélyes farkas felé, és én valójában nem is akartam ellenállni ennek az erőnek. Minden a fejetetejére állt egy szempillantás alatt, és tetszett. A szívem hevesen vert, a vérem vadul száguldott a testemben…és én ezt akartam még.
Nem tudtam nem meglepődni, amikor a semmiből ott termett előttem. Esélytelen volt, hogy ne csapódjak neki, és így is lett. Amikor a földre zuhantunk egy pillanatig átvillant az agyamon, hogy vajon mit tenne, ha így maradnék elnyúlva rajta. Veszélyes gondolat, de valahogy mégis szédítő, sőt mámorító. Hosszú ideje, sőt talán soha nem volt még farkas, aki ennyire értett volna engem szavak nélkül…és aki ennyire képes lett volna felborzolni viszonylag nyugodt lelkem felszínét. Jobbnak láttam, ha változtatok kicsit a helyzeten, így hát felkeltem, és tovább pimaszkodtam vele.
A megjegyzésére csak felvontam a szemöldököm, hiszen ha nem is gáncsolt el, de szándékosan elém ugrott, és így az esésünk az ő hibája, mivel én csak úgy nem szoktam orra bukni. Egyre jobban élveztem a játékot, ahogy lenéztem rá. Tetszett a pimaszsága és a lazasága, ahogy elnyúlt a nedves erdei talajon, és úgy tett, mintha valóban ínyére való fekhely lenne, aminél jobbat még nem talált. Valóban aljas vagy talán nem? Nos, a vigyora nem sok jót sejtetett, és én éppen arra a valami másra voltam iszonyúan kíváncsi.
- Szóval maradsz? Akkor kellemes éjszakát! – Vetettem oda nevetve a vállam felett, és tettem pár távolodó lépést, de persze nem siettem sehova sem. A félbehagyott mondata figyelmeztethetett volna, de nem maradt elég időm megelőzni őt. A következő percben már ismét a földön voltam mellette, de ezúttal már nem lepett meg annyira a dolog, mint először, bár én nem egészen így terveztem, de annyi baj legyen.
Az esést ismét csak sértetlenül megúsztam, és ebben nagy szerepe volt, hiszen a karjai éppen jó helyen voltak, hogy megóvjanak a kemény ütéstől. Kíváncsian néztem rá, és próbáltam kifürkészni, hogy vajon most mire készülhet. Nem volt olyan könnyű olvasnom belőle, mint másokból. Rejtélyes volt, vad és merész egy szóval mindaz, ami veszélyes.
- Most nem jobb, csak egyenlő esélyekkel indulunk… - A mondatot sem volt időm befejezni, mivel újra mozgásba lendült.
Az ereje ismét csak megdöbbentett engem, de egyúttal le is nyűgözött. Nem fölényeskedett, hogy mire képes, ő inkább csak megtette azt, amit akart, és magasról tett rá, hogy mások mit gondolnak róla.
Ismét egy fa törzséhez simult a hátam, de ezúttal a hím teste szorított oda. A testéből áradó hő átjárt, és szinte égette a bőrömet. A tekintete perzselőbb talán már nem is lehetett volna annál, ahogy rám nézett. Nem akartam megadni magam neki, de egy részem legszívesebben engedékenyen hozzá simult volna…veszélyes férfi tagadhatatlan. Fellobbant bennem a tűz, és az izzás új ötleteket égetett belém. Még eszem ágában sem volt elmenni, vagy hagyni, hogy ő távozzon.
- Talán még lehetne forróbb… - Minden tétovázás nélkül az ajkához érintettem az ajkaimat, miközben a kezeimet a mellkasára fektettem, és az első adandó alkalommal megfordítottam a helyzetet a magam javára. Megtaszítottam, de csak éppen annyira, hogy egy közeli fa törzséig hátráljon, és ezúttal ő szoruljon a törzs és az én testem közé. A játék egyre messzebb sodort minket, de én nem kezdtem vadul kapálózni, hogy ki akarok szállni, sőt…már éppen elég nyugalmas napot, hetet, hónapot éltem meg. Vágytam a folytatásra, akartam tudni, hogy hova visz ez az út, amin szinte robogva suhanok valakivel, akiről alig tudok valamit, de mégis megértem őt.
- Shayen vagyok. – Súgtam egészen közel hajolva a füléhez, majd ellöktem magam tőle, és ismét csak eltáncoltam tőle néhány lépésre.

Nem tudom mi volt ez, ami körül ölelt bennünket, de mindenképp valami teljesen új, valami teljesen más, ami a maga nemében még veszélyt is sejtetett. Nem tudtam ki ő, azt sem, hogy eddig mit vitt véghez az életében, annyim volt belőle, amit láttam, amit éreztem, és ez épp elég volt ahhoz, hogy a fejem tetejére állítson. Intenzív, szinte már mondhatnám azt is, hogy zuhatagként tört rám az impulzusok széles skálája, amiket már számon sem lehetett tartani. Egyszeriben volt izgalmas, megfékezhetetlen, és megdöbbentő ez az egész. Pláne, hogy nem rég még akár a fejét is letéphettem volna, csak mert olyan dologban zavart meg, amihez senkinek semmi köze.
Frappáns válaszokat hallatott, a pimasz megjegyzéseimre, melyek még inkább borzolták, a már eddig is nyughatatlan zsigereimet, noha ezek most valami más dallamot játszottak. Valahol talán még fel se fogtam, vagy csak nem tudtam megérteni, miként is történik az, ami. De vonzott, ez kétségbe sem vonható.
Amint a fához szorítottam, önmagamat is megleptem... A közelsége, az illata körbe táncolt, és igen csak nagy hadakozásba voltam, hogy nehogy ez kerekedjen felül a tisztán látáson, az eszemen, s minden olyasmin, amik még kordában tartották a gondolataimat. Egyszerre zuhantam vele, és tértem észhez, mintha valami különös, ismeretlen rituáléba csöppentem volna, ahol pillanatról-pillanatra izzanak fel a lángok, majd csendesül el az égbolt, hogy egyetlen elhaló lélegzet után ismét a felhőkbe marhasson a felizzó tűz vágya, haragja, s minden impulzusa.
Nos, hát valami ilyesmi... De még mindig nem tudtam jószerével helyre tenni önmagamban a dolgokat.
A halkan, végtelenbe nyúló szavakra reagálni sem volt időm, mikor ajkait az enyémhez érintette, ezzel teljes mértékben elválasztva a földtől. Megdöbbentem, mi több... Teljesen megdermedtem, így elszakadva a valóságtól, az ép ész korlátjaitól. Micsoda ravasz nő, édes istenem. A mellkasomra simuló tenyér még inkább kizökkentett mivoltomból, s bár mindez alig két szemvillanás hosszába nyúlt el, mégis temérdek perc felsorakozásával ért fel. És ennek meg is volt az eredménye. Na nem az én oldalamról... Minden bizonnyal fel is morrantam, miközben megtaszítva egész testemet hátrább tessékelt, s én hagytam, engedtem a toló erőnek, habár ha mélyen belegondolok, nem is nagyon fogtam fel, hogy mi történik, csak mikor már a gerincem is egy kellemes, jótékony koppanással jelezte, hogy változott a pozitúra. Nem tudtam mi lesz a kimenetele, és ez valahol iszonyatosan vonzani kezdett még jobban, pedig már elképzelésem se volt, meddig képes elmenni ez a játék.
Némileg igazítva testtartásomon, dőltem neki a fának, miközben ő még mindig szinte minden ízében hozzám simult. És valóban, ez még forróbb, még lázasabb érzetet szült, s a fokozódása már csak elsodró árként hurcolt magával.
A suttogó szavakra halovány mosoly ült meg ajkam széleiben, s nyugtázva a nevét, összefonódtam a tekintetével, miközben hátrább táncolt tőlem.
- Én pedig szomjas. - vágtam rá nemes egyszerűséggel, totálisan komoly arcot öltve, mint akit a legkevésbé sem érdekel, hogy hogyan is hívják. Persze érdekelt, és ha ő nem árulta volna el, egy idő után kénytelen lettem volna ráerőszakolni magam a kérdésre. Végül elvigyorodtam... - Egyébként Olen. De hívj csak Olennek. - fejemet kissé lejjebb hajtottam, szemhéjaimat összeszűkítettem, arcomon pedig még mindig lekophatatlanul ott ült a ravasz, pimasz vonások hada. Hirtelen mozdultam, szinte ellökve magam a fa törzsétől, majdhogynem a nőstény karjaiba, majd a következő másodpercben ujjaim az állára siklottak, határozottan fogva rá, arasznyira vonva ajkait az enyémekhez. Játszottam továbbra is, semmit sem akartam elsietni, noha nem is nagyon tudtam, hogy mi ez, ami történik velünk. Vagy inkább csak képtelen voltam felfogni, pláne magamat ismerve, az életemet, és most jön a semmiből egy ilyen kis heves, minden szempontból szinte tökéletes nő, és megborítja az egész világomat. Még ha csak erre a pár órára is, akkor is elképzelhetetlennek tartottam ezt eddig.
Úgy fúrtam füstszín íriszeim az övébe, mintha csak a lelkééig akarnék velük marni.
- És visszatérve... Tudod, a forróság mindig a tűz erejétől függ. - morzsoltam el a szavakat, suttogva, szinte már érintve szájának élét, mikor az ég ketté nyílt, és az arcán egy puhán alácsordogáló esőcsepp talált menedéket. Aztán pedig, mintha csak kötelező lett volna a lassan induló zivatar pillanatok megszűnése alatt erősödött fel, hogy a felhők rákezdve a könnyek záporára mossák el az avart a lábunk alatt. Elléptem Shayentől, ujjaimat a kezére fonva vontam magammal, vissza a fa törzséhez. Nyilván nem zavart az eső, szerettem. De bőrig ázni azért nem volt kedvem. Észre se vettem, hogy az odébb vonszolás kimeneteleként, karom a derekára siklott, miközben kémleltem a fejünk felett összesűrűsödő végtelen égi feszületet.
- Pazar. Nem árt, ha keresünk valami... barlangot? Vagy akármit, ami felfogja ezt a szart, míg el nem áll. - pillantottam rá, majd azonmód észhez kaptam, milyen formában is karolom át. Tenyerem végig csúsztatva hátán, emeltem el azt, gyorsan a zsebembe csúsztatva, vetve rá egy felemás vigyort, remélve, hogy neki fel se tűnt. Remélve... Nem is feltétlen. Ahh, isten se tudja, teljesen meg vagyok már kavarodva. Csak azt tudtam, hogy élveztem a társaságát, pedig igen ritkán viseltem el bárkit is, pláne órákra. Nem foglalkoztam vele, hogy velem tart-e, legalábbis úgy tettem, de bíztam benne, hogy utánam fog jönni, sőt valahol sejtettem is, így megindultam előre felé, de hogy bizonyosságot vegyek róla, hogy miként is döntött félig visszafordultam, vállam fölött nézve rá.
- Vagy inkább maradnál? - mosolyodtam el pimaszul, majd haladtam is tovább az eső áztatta talajon. Nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy merre is keveredtünk el a nagy futkározás közben, a csapadék pedig eléggé el is mosta a tájékozódás lehetőségét, legalábbis félig meddig. De igazából nem is bántam, nem akartam még elválni Shayentől.

Valahol még saját magamat is megleptem a viselkedésemmel, másrészt meg mindig is tisztában voltam vele, hogy ez bennem van. Nem lehet mindig visszafogni azt az ösztönös, szabad és vad oldalát az énünknek, ami olyannyira a lényünk része, sőt már-már formálója. A vér vad száguldása az ereimben olyan észveszejtő érzés volt, amit semmiért se cseréltem volna el. A vad játék mindkettőnket felszabadított, és olyasmiket tettünk meg gondolkodás nélkül, amit más esetben talán nem tennénk.
A fizikai közelség megváltoztatta az egész játék ritmusát. Az illata betöltötte az orromat, a bőre érintése valahogy mohóvá tett, még többet akartam. Veszélyt jelzet minden érzékem, és az eszem folyton azt harsogta, hogy menjek el amilyen messzire csak lehet. Azonban nekem semmi kedvem sem volt hallgatni az eszemre, hiszen már kilométerekkel magam mögött hagytam a józan eszemet, de nem is hiányoltam jelenleg. Minden porcikámmal a folytatás után sóvárogtam, hogy még milyen messzire sodródhatunk el.
A csók magával ragadott, ami egy pillanatra megrémített, hiszen minden esetben ura szoktam lenni az elmémnek és a testemnek, de ez most a nagybetűs kivétel a szabály alól. Túl jól éreztem magam egész testemmel hozzásimulva, ahogy az ajkaink összeforrtak egy végtelenbenyúló pillanatra. A saját csapdámba estem bele, de valahogy ezt sem bántam. Felbátorodva taszítottam neki egy másik fa törzsének, hogy ezúttal az ő essen csapdába. Elárultam neki a nevem remélve, hogy cserébe ő is elárulja nekem a sajátját. Gyorsan odébb mozdultam mielőtt a karjai körém fonódtak volna, és ismét csapdába estem volna.
- Mégis mire szomjazol Olen? – Érdeklődtem pimaszul, miközben a nevét próbálgattam. Tetszett a nevének dallama, valahogy pontosan illett hozzá.
Várakozva figyeltem Olent, ahogy összeszűkült szemekkel nézet rám. Tudtuk, hogy a játék vad ritmusa még jó ideig nem hal el, de a magam részéről ezt nem is bántam. Ismét gyorsan mozdult, de ezúttal már számítottam rá. Elsőre ki akartam siklani a karjaiból, de mikor megragadott és maga felé fordította az arcomat csapdába estem. A szemei olyan izzóan és követelőzően ragadták meg a figyelmemet, hogy néhány percig mozdulni sem tudtam. Felfoghatatlan volt számomra, hogy hirtelen a semmiből előkerült egy férfi, aki képes minden józanságot kiűzni a fejemből, és elsodorni magával. Nem akartam elengedni őt, de azt se akartam, hogy ő elengedjen engem. Olen csak jött, és felforgatta az egész világomat, és én nem akartam, hogy a rend visszaálljon.
- A kérdés már csak az, hogy mennyire is erős a tűz… - Suttogtam alig hallhatóan szinte az ajkaira csókolva minden szót. Az ég hirtelen ontani kezdte könnyeit, és a csók ígérete elhamvadt a nedves esőcseppek ölelésében. Nevetve emeltem az arcom az ég felé, majd ismét Olen szürke szemeibe pillantottam. Kíváncsian kémleltem, hogy vajon mit is akar, hogy véget akar e vetni a játékunknak, vagy annyira azért nem zavarja a zivatar. Örömmel vettem tudomásul, hogy egy kis víz nem űzi még haza.
Felvontam kissé a szemöldököm, mikor megfogta a csuklómat, és magával húzott. A karjai szinte már gyengéden fonódott a derekamra, ahogy visszaterelt a fatörzshöz, hogy a lombok védelmét élvezhessük az esőtől, ami bár nem volt tökéletes, de a semminél jobb volt. Észrevettem a változást, amikor rádöbbent, hogy hol és hogyan érintett meg. Kicsit meglepetten kerestem a tekintetét, mikor végigsimított a hátamon, majd mintha semmit sem tett volna vigyorogva zsebre vágta a kezét. Összezavarodtam kicsit, sőt ami azt illeti teljes volt bennem a zűrzavar. Huncut mosoly jelent meg az ajkaimon, ahogy felnéztem rá.
- Van egy kis menedék kunyhó nem messze innen…azt hiszem. – Körülnéztem ismét, és mivel a hely ismerősnek tűnt, úgy véltem, hogy nem tippeltem meg rosszul a kis kunyhó távolságát.
Olen megindult előre, és láthatóan nem törődött vele, hogy követem e vagy sem, de nekem valami mégis azt súgta, hogy ő se szeretné, ha véget érne a játszmánk. Mikor pár lépés után hátrapillantott elmosolyodtam, és könnyed léptekkel utána siettem, de sajna a cipőm hiánya bizonytalanná tette a lépéseimet. A sárban úgy csúszkáltam, mintha jégre léptem volna, de ezt persze igyekeztem nem kimutatni, vagyis próbáltam nem fenékre ülni.
Már majdnem utolértem Olent, mikor egy kisebb lejtő következet, minek hála akaratlanul is utolértem őt. Meztelen talpacskáim önálló életre keltek, ahogy a sárban csúsztam egyenesen Olen felé. Meglepett nyikkanást hallattam, ahogy éreztem, hogy a lábaim kicsúsznak alólam, és visszavonhatatlanul közeledem egy fenékre üléshez. Na, ennyit az orra esésről. Még a végén Olennek lesz igaza, és ha orra nem is, de fenékre esem. A sárban ülve felnevettem, majd megkerestem a szürke szempárt.
- Nevess ki nyugodtan, de előbb adj egy segítő kezet, jó? – Kérlelően felé nyújtottam a kezeimet, és közben igyekeztem ártatlan arcot vágni.

Hogy mire szomjazom, azt még én magam sem tudtam konkrétan eldönteni. A legegyszerűbb válasz talán az lett volna, hogy mindenre. Bár ez viszont túl elcsépelt, és távoli lett volna. Ha pedig rávágom, hogy egy jó minőségi borra, az enyhén szólva is elcsapta volna a hangulatot, már pedig eléggé el kellett fojtanom ezt a variációt, hiszen ha a történések nem így bontakoztak volna, mint eddig, akkor nyilván ki is bököm. De ezúttal már más vizeken eveztem... Ismeretlen vizeken. Így végül jobbnak láttam nem reagálni rá, mielőtt még önmagamat is összezavarom vele, mert ha egy pillanatra is elvesznék a sorok között, a végén olyat mondanék, ami engem is megdöbbentene. Hiszen be kell látnom, a szomjam elég erősen ki volt éleződve, pontosan Shayen-re... Még ha nem is tudtam tökéletesen felmérni azt, itt legbelül, valahol a bőröm és minden alatt, ami egyszeriben kavarodott fel bennem, ott tombolt. Csak egy laza mosolyt engedtem el válaszként, többre nem volt szükség, hisz ha ki sem mondta, pontosan tudta mit felelnék, elvégre azért is tette fel. De még ha nem is volt benne biztos, akkor is vágyott rá, miként én is. Legalábbis ezt éreztem. Vagy ami egyszeriben meghökkentő... Talán azt is akartam nagyon mélyen, hogy ez így legyen.
Az ajkamra suttogott szavak egyre inkább szították lelkem szunnyadó lángnyelveit, ám az égből alá omló, hirtelen beálló eső, elmosta a lehetőséget is a válasz adásra, és minden egyebet, amit a pillanat magában hordozhatott volna. Egyébként meg kell jegyeznem, tökéletesen el vagyok cseszve, ez már végérvényes, hiszen minden bizonnyal az az ostoba vigyor, amit a zsebre rakott kézmozdulatom közben ejtettem, minden lehetett, csak értelmes nem. Vigyorgok... komolyan nem ismerek magamra... De most már hiába próbálnám magam előtt palástolni, hogy felkavart, összezavart, és jóformán már azt sem tudtam, hogy kivagyok. Nem tudom, hogy a történések váltották-e ezt ki, vagy a puszta jelenléte... De meg merem kockáztatni, hogy minden egybevéve. És ha ez még nem volt elég, lassacskán az egész elmémet elkezdte uralni. Félelmetes... Sőt, mindjárt helyből lehidalok, hogy ilyet valaki képes kiváltani belőlem. Viszont, ha őszinte akarok lenni, jól esett, átmozgatta az egész lényemet. Némileg el is merengtem ezen érzések közepette, melyekből a felém ejtett huncut, aprólékos mosoly zökkentett ki. Nos, nekem édes mindegy, hogy barlang, kunyhó, vagy jászol... vagy a fene tudja mi... gödör, egy óriás lavór... Csak találjunk valamit, ami a lényeg funkciót betölti. Mindenesetre az említett lak, teljesen megfelelt, így tovább is indultam, hátha kiböki a szemem, az érzékeimet, bármit. Nem néztem hátra a továbbiakban, elég volt, hogy hallottam lépteinek tompa zaját, nyugtázva így, hogy velem tart. A talaj lassacskán ingoványossá vált, bár ez nem igazán hátráltatott. Az ügyességem megkövetelte az egyensúly, a tartás tökéletes kompozícióját. Ám nem sok lépést magam mögött tudva, egy lejtősebb részhez közeledtünk, ahol én ugyan egyszerűbben átvergődtem, mint Shayen. Ugyanis már csak a halk nyikkanásra lettem figyelmes, és amint hátra fordultam, hogy felmérjem a helyzetet, ő már a sárban ült, közvetlenül előttem, kacagva. Teljesen édes volt, de hát most mit mondjak? Nem tudtam nem elnevetni magam. Úgy nézett ki, mint egy esetlen kisgyerek, aki az első lépései után seggre ül.
- Nem gondoltam, hogy csíped a dagonyázást... - a fenn maradó vigyort nem tudtam le törölni a képemről, amint a felém nyúló kézre fogtam, hogy felsegítsem őt. - Egyébként igazán jól áll ez a mély szürke... - húztam végig mutatóujjamat a vállán, lesodorva vele, némi sárréteget, miközben pillantásomat egy percre se szakítottam el róla. - ...enyhén latyakos állagú trutyi. - újra felnevettem, saras ujjhegyemet végig húzva az arca ártatlan vonalain.
- Bár ez így még jobb. - szemtelenkedtem, no meg némileg próbáltam elűzni a zavartságát, hogy fenékre esett.
Tényleg nevetségesen festett, de még így is gyönyörű volt. Főként a felvillanó szemei, amik egyszeriben vágnak kupán, és vonszolnak magukkal.
- Majd, ha legközelebb úgy alakul, megmutatom neked, mi az a cipő. - kacsintottam rá egyet, élcelődve, majd kérdés nélkül kaptam a karjaim közé, hogy a továbbiakban nehogy véletlen még fejre is álljon, egy újabb csúszásveszélyes ponton. Amint ismét kellő közelségbe kerültem vele, az illata újfent körbe ölelt, még a sárszagot se éreztem rajta, pedig annak van egy jellegzetes bukéja. Egyszeriben hengerelt le, hogy a játékos, életveszélyes nőszemély, ilyen "törékenységet" is rejt magában. Kifejezetten tetszik! Ez tényleg valami megfoghatatlan volt, ami megdübörögtetett legbelül, ahányszor csak megsúrlódott karom, a bőre felszínén, annyiszor estem össze önmagamban, a rejtett, elzárt részeken, majd kecmeregtem fel újra, életerőt nyerve, épp esésem okából. Titkolom, titkolnám, de magával ragadott, és már nem ereszt. De én mégis akartam, hogy ez így legyen... Sőt, akár hisztis kisgyerekként követelném is.
Tekintetem egy röpke másodpercre az övébe mart, majd újra előre felé néztem, hogy még véletlen se az én figyelmetlenségemen múljon egy következő orra esés. Vagy fenékre... Nézőpont kérdése.
- Szólj, ha megérkeztünk. - csak halkan rezegtettem meg rekedtes hangszálaim, szememmel körbe-körbe járva a fák sokaságát, a lombkoronák levelein lecsorgó esőcseppek kanyargós vonulását. Imádtam a természetet, és mindent, ami hozzá kapcsolódott, még ha az időjárás eképpen is befolyásolta annak nyugodtságát. Ez is épp olyan varázslatossá tette, csak más látószögből. Mégis valahogy egységesnek éreztem mindent... Shayent, az erdőt, a levegőt... És ez kezdett feltölteni. Pedig azt hittem, hogy ma csak szépen szétkapok pár szerencsétlen fát, aztán ágynak dőlve ráalszok a világra.

Szomjúság…furcsa mód, szomjúságot éreztem, miután ajkunk először összeért, mintha nem lenne elég ennyi, és valóban nem. Egyre magasabbra csaptak a lángok bennem, és minden próbálkozás hiábavalónak bizonyult, hogy visszaszorítsam az egyre inkább előretörő eddig ismeretlen érzéseket. Úgy sejtettem, hogy Olenben is hasonló szomjúság tombol, de mikor kétértelmű kérdésemre csak egy rejtélyes mosollyal felelt én is elmosolyodtam. Amióta megismertem Olennel szinte végig mosolyogtam, de nem kényszerből vagy, hogy elrejtsem a valódi érzelmeimet. Jól esett ilyen őszintén és felszabadultan nevetni, és játszani, mint egy gondtalan kis kölyök.
Végtelenül bosszantott, hogy éppen abban a pillanatban támadt kedve megnyílni az égnek, de talán jobb is így, hiszen láttam a magasba csapó lángokat Olen szemében, melyek visszfénye ott táncolt az én szemeimben is. A mozdulatai felkavartak, és a legszédítőbb az volt, hogy láthatóan ő maga is megzavarodott, mikor ráébredt a mozdulatai mibenlétére. Felfoghatatlan volt számomra, hogy így képes hatni rám, és hogy nekem meg sem fordul a fejemben, hogy elmeneküljek előle, mielőtt végleg elvesznék. A fenébe is, tetszett az ötlet, hogy elvesszek ebben a játékban, és ez már valóban veszélyes volt.
Az eső egyre jobban rázendített, és már valóban időszerű volt keresnünk valami fedezéket a lezúduló víztömeg elől. A talaj egyre csúszósabbá vált, és mezítláb még nehezebb volt előrehaladnom. Az igazság az, hogy nem figyeltem egészen oda, és a talaj egyszer csak kiszaladt a talpam alól, és igen dekoratívan sikerült lecsüccsennem a sárba. Egészen pontosan tetőtől-talpig saras lettem. Más talán sírva fakadt volna, de én inkább jókedvűen felkacagtam. A gyerekek olyan felszabadultan tudnak játszani a sárban, hát akkor mi rossz lehet benne. Megsúgom, hogy semmi, mert nagyon jó móka, és láthatóan Olennek is tetszett a látvány, ahogy ott ülök a lábánál.
- Olyan jó móka, nem akarod kipróbálni? – Játékosan felvontam a bal szemöldökömet, míg Olen válaszára vártam. Szíves örömest rántottam volna le a sárba őt, hogy kicsit meghempereghessen ő is, és akkor én is visszavághatnék. Visszavágó helyett inkább elfogadtam a felém nyújtott kezet, és az ő hathatós segítségével talpra álltam. Persze még így is csupa szutyok voltam, amire persze Olen azonnal rá is mutatott, de én csak nevettem ezen.
- Nem zavar egy kis kosz, én így is jól érzem magam. – Vágtam rá öntudatosan, de a következő pillanatban már ismét meglepetten néztem a szürke szemekbe, miközben Olen az arcomat is összemaszatolta, mint egy csibész kölyök, de ebben kevés gyermeki ártatlanság volt már.
- Ha ilyen közel jössz hozzám, akkor te is csupa kosz leszel. – Súgtam vissza pimaszul, de a szavaimból ezúttal éppen csak az él hiányzott, mert útközben elvesztem a tekintetében. Gondolatban jól fejbe vertem magam, hogy legyek már eszemnél, de ez sem használt…menthetetlen vagyok, de ezt én miért is nem bánom…rejtély.
- Van cipőm a kocsiban, de most egyszerűen nem volt kedvem viselni…bár a magas sarok talán még kevésbé kompatibilis az eső áztatta talajjal. – Elhúztam a számat, ahogy elképzeltem miként veszett volna oda a cipőm, na akkor már inkább mezítláb huppanjak a sárba. Gondolataimból Olen szakított ki, amikor minden kérdezősködés nélkül a karjába kapott, és ezzel persze a saját ruháját is alaposan összekente, de úgy tűnt, hogy őt ez cseppet sem zavarja.
Túl jó érzés volt odasimulni a mellkasához, és hagyni, hogy az erős karok egészen körülfonjanak. Biztonságban éreztem magam, és valahogy mégis veszélyben voltam, hiszen az érzések vad vágtája ismét magával ragadott. Átkaroltam Olen nyakát, és egy aprócska sóhajjal a vállára hajtottam a fejem. Való igaz, hogy sokkal jobb volt így haladni, hogy közben nem csúszkáltam ide-oda. A tekintetünk találkozott egy pillanatra, mire a légzésem ismét csak felgyorsult. Mikor visszafordult az ösvény felé tökéletes alkalmam nyílt rá, hogy megszemléljem az arcának vonalait. Nos, összességében nagyon tetszett a látvány. Nem egy tucat pasi, sőt minden izében egyedülálló példánynak bizonyult eddig.
Csak bólintottam, így jelezve, hogy majd jelzem, ha már közeledünk a kunyhó felé. Visszahajtottam a fejem a vállára, és szórakozottan figyeltem az eső áztatta erdőt, ami egyszerre volt békés és veszedelmesen rejtélyes, hiszen soha nem lehet tudni, hogy mi lehet a következő fa mögött.
- Nézd, ott! – Mutattam előre az ösvényen, majd kicsit túl lelkesen fordultam Olen felé, mire összeért az orrunk és közvetlen közelről néztem a szemébe. Egy percig csak néztem a szürke szemeket, majd kicsit hátrébb húzódtam. – Nyugodtan letehetsz, ha nehéz vagyok. – Jegyeztem meg halkan, miközben próbáltam kicsit rendet tenni az új és izzó érzések között.

Nos, az hogy az ő látványa tetszett, ahogy a sárba üldögélt, az még nem jelenti azt, hogy én is jól mutatnék ott. Sőt, biztos vagyok benne, hogy a legkevésbé sem illenék az összképbe! Én meg a sár... Jó persze ez mind csak bohókás hozzáállás, hiszen egyébiránt a legkevésbé sem érdekeltek az efféle dolgok. Nem zavart a kosz, azért van, hogy legyen mit lemosni magunkról, vagy... hogy legyen mi szint adjon a bőrünknek, ha már a nap kellemes sugarai nem érnek el hozzánk. Vagy menjünk szoláriumba! Francokat. Szóval, a kérdést követően elmosolyodtam, ki tudja már hányadszorra. Lassan kezdett természetessé válni, ami magával vonta a "mi van velem?" és az... "ez most tényleg velem történik?" kérdések sorát. Nem vagyok mosolygós figura, tényleg. Illetve helyesbítenék... igen ritkán tudok felszabadulni, és igazán mosolyogni. A mókázással nem volt gond, azt már terepgyakorlaton elsajátítottam még a bölcsőben.
- Nem, az istenért se akarnálak megfosztani az élménytől. - nevettem fel halkan, miközben felsegítettem.
Élveztem a játékot, az egész különleges úgy nevezett csodát, mert már nem tudom minek hívhatnám, ami ennyire magával ránt... És valahol már el is vesztem benne, öntudatlanul haladva a végtelennek tűnő árral. Egyszerűen továbbra se tudtam hova tenni, képtelen voltam megérteni mi ez... sosem képzelt világba csöppentem, ahonnan már nem volt kiút... de nem is kerestem.
Nem foglalkoztam vele, hogy bármikor is, bárhogy is saras leszek, pláne nem úgy, hogy az Shayen által történik. Nem ez volt a lényeg, akkor már nem... A cipős monológra csak szórakozottan megráztam a fejem. Nők! De még milyen..... Mígnem végül cselekedtem, és karjaimba kaptam őt.
Amint mellkasomhoz simult egész testemet elöntötte a forróság, a szívemben valami egészen ismeretlen zenekar kezdett rá, lángokat szórva maguk körül. Teljesen feltüzelt, minden érintése, a nyakamra kulcsolódó karjaival bezárólag, s még azon túl is... Úgy zúdult rám ez, mint valami özönvíz, elmosva az ép ész határait, nem nézve semmit.. semmit az ég egy adta világon, csak rám borult és kupán vágott egy édes habszivaccsal, ami irracionálisan is, végérvényesen leütött a lábamról.
Mikor a vállamhoz érintette a fejét, képtelen voltam ellenállni, és egy röpke pillanatra odahajtottam az enyémet is, bár ezt még nem tudtam funkcionálni magamban. Egyszerűen csak jól esett.
Végül a zöldeskék íriszek fogja lettem, bár csupán néhány elhamvadó szívdobbanás erejéig, de éreztem, hogy őt is megérintette a pillanat. A lélegzete erőteljesebben szakadt fel, gyors iramot vetve, mint valami szilaj vadló, és hát tagadhatatlanul is belém költözött. Egy igen mély sóhaj szakadt fel torkom reszelős vonalán, amint újra elszakítottam magam a szempár varázslatos meséjétől, s már csak a természetet pásztáztam. Ha ezt lehet valaminek is nevezni, azt hiszem erre mondják: "tökéletes pillanat". És tényleg úgy is éreztem...
Az elmerengő állapotomból a hangja térített vissza, mely annyira lelkesen csattant fel, hogy az szerintem még egy élőhalottat is a földre invitált volna. Hirtelen fordítottam el tekintetem az erődről, hogy első körben rápillantsak, hogy merre is mutat, ám akkor ismét összetalálkoztunk frontálisan... az orrhegye az enyémhez koppant, az így is vérvadító lélektükrök pedig ismét a szemembe égtek. Ha akartam volna sem tudtam volna elszakítani tőlük magamat, szinte már megbabonáztak. Talán így is maradtam volna, belefagyva a pillanatba, odakövesülve, a tekintetét fürkészve, ha nem húzódik el, és nem ránt vissza a valóságba.
- Ha nehéz lennél, egy centit se hoztalak volna... - vettem fel újra a ritmus, pimaszságom határtalan skáláján, majd még inkább magamhoz szorítottam, és sietve megindultam az akkora már egyértelműen kirajzolódó kunyhó felé. Kontrasztos alakjából azonban még nem sokat tudtam kivenni, ennek köszönhető volt az eső alkotta, kilométerekre elnyúló függöny is. És hogyha már eső... egyre erősebb égi könnycseppek hullottak alá, s bár már így is csurom vizesek voltunk, Shayen még saras is! Attól még nem volt túl kellemes...
Végül felszaladtam a rozoga kis lépcsőfokokon, hogy a vállammal ráfeszítve az ajtónak belökjem azt. A látvány pedig magáért beszélt. Dohos, lelakott faház... vagy micsoda volt, bár egész barátságos, a maga módján. Beljebb haladtam, pillantásom ezerszer is körbevezetve a kis épület gyomrán, majd az ablak alatti keskeny ágyhoz érve, leeresztettem rá Shayent.
Nos igen... vizes is és saras is voltam. Ez vitathatatlan volt, még úgy is hogy fekete felsőben voltam.
- Ha nem haragszol... - hátráltam el, egy lépésnyit tőle, hogy levakarászhassam magamról az agyonázott pólót, mert ezt valahogy sosem tudtam elviselni, mikor egy ruhadarab ilyeténképpen tapad a testemhez, majd egy dülöngélő székre dobtam azt. Elfordultam. Nem tudom miért, csak így tettem, egyik kezemet végig húztam elázott hajszálaimon, a tarkómon át a homlokomig, majd vissza. Feszülten kapkodtam a pillantásomat jobbról-balra, és ellentétesen, mikor az ajtóhoz sétáltam, jobb karommal támasztva meg önmagam az ajtófélfán. Nem, nem a csönd állt be kettőnk közé, és a kínos hallgatás. Egyszerűen tudtam, hogyha visszaandalgok a közelébe, már lehet nem fogom tudni türtőztetni a lelkembe fellobbanó lángok végtelen árját, és öntudatlanul, vágytól izzva cselekednék...

A sárban való üldögélés akár kínos is lehetett volna, de mégsem így történt. Egyszerűen minden annyira természetesnek tűnt Olennel, hogy azt egyenlőre képtelen voltam teljes egészében felfogni. Jól éreztem magam vele, sőt mi több talán még soha nem éreztem magam ennyire jól senkivel sem. Nem sokan képesek ennyire mélyen hatni rám, és ez most teljesen felkavarodott bennem minden. A semmiből jött egy farkas, és a szó szoros értelmében a feje tetejére állította az én megszokott kis világomat…de én mégsem bántam. Valami azt súgta, hogy ennek zavarnia kellene engem, de mégsem így történt.
Úgy éreztem, mintha vad ár ragadt volna magával, mely még az én jeges szívemet is megdobogtatta, sőt mi több olyan heves ritmusra hívta, hogy szinte már beleszédültem az ütembe. Nem értettem, hogy mi történik velem…velünk, de azt tisztán és pontosan tudtam, hogy ezt akartam még. Egyszerűen nem volt elég ennyi ebből a szédítő táncból, sőt ez csak ízelítő volt, ami követelőzővé tett, hogy még és még többet kaphassak belőle.
Túl jó volt a mellkasához simulni, és túlzottan természetesnek tűnt, hogy a karjában tart. Soha nem szerettem, ha gyengének látnak mások, így mindig makacsul kardoskodtam amellett, hogy a magam erejéből is képes vagyok megoldani mindent, de most mégsem zavart, hogy Olen segít. Magával ragadott az a rejtélyes és borzongató érzés, amikor a vállára hajtottam a fejem, és ő is felém mozdult. Minden furcsán felelevenedett körülöttünk, és hirtelen beugrott, hogy ez pont így jó. Minden jó volt így, és én nem is akartam megváltoztatni.
Amikor feltűnt a kunyhó elmosódott körvonalai felkiáltottam, és úgy lelkesedtem, mint egy kisgyerek. Az igazság az volt, hogy valahol mindig ilyen vagyok, mint most, de más valahol meg én sem ismertem magamra. A nagy lelkesedés közepette túl hirtelen fordultam felé, és…bumm. Egy pillanatra minden kiszállt a fejemből, és csak Olent láttam. A szürke szempáron túl megszűnt a világ, és még arra is külön kellett emlékeztetnem magam, hogy kifújjam a tüdőmben rekedt levegőt. Egy esőcsepp térített magamhoz, így elhúzódtam, és inkább eltereltem a szót.
- Akkor ezt vehetem úgy, hogy nem vagyok nagy teher? – Érdeklődtem vigyorogva, mintha már a kérdés előtt is tudtam volna a választ. Abból ítélve, hogy még szorosabban vont magához úgy véltem, hogy nem akar letenni. Eltökélten lépkedett tovább a kunyhó felé, míg be nem lökte az ajtót a vállával, mindezt úgy, hogy nem tett le.
A kunyhó nem volt egy nagy szám, de a célnak megfelelt jelenleg. Száraz volt, nem esett be az eső és viszonylag még tisztaság is volt, ami azért kicsit meglepett, de csak vállat vontam. Fontosabb dolgok kötötték le a figyelmemet, vagyis egy valaki kötötte le a figyelmemet. Amikor Olen letett az ágyra kíváncsian néztem fel rá. Éreztem, ahogy a dohos levegő remegni kezdett az energiáinktól, mire ismét csak vad csillogás költözött a szemeimbe. A játéknak, ha lehet még így nevezni, még közel sem ért véget, vagyis én így éreztem. Nos, ha tévedek, akkor hamarosan az is ki fog derülni.
-Nem haragszom… - A hangomba visszafojtott morgás vegyült, ahogy a mozdulatait figyeltem. Az egész tartásában, abban ahogy végigszántott a vizes tincsei között, ahogy megállt nekem háttal megállt volt valami kitörni készülő vadság, ami azzal fenyegetett, hogy mindent elsöpör. Hosszú percekig csak némán figyeltem őt, miközben a vérem vadul dübörgött a fülemben, ahogy a szívem heves dobogása egyre csak űzte a testemben. Halkan felkeltem az ágyról. Meztelen vizes lábaim hangtalanul érték a poros padlót, ahogy Olenhez sétáltam. Megálltam tőle néhány centire, és vártam, hogy tegyen valamit.
Tudtam, hogy a tűzzel játszunk,a mi könnyedén hamuvá égethet mindkettőnket, de én a magam részéről éppen erre vágytam. Akartam ezt, és csak az ijesztett meg, hogy tudtam nem tudnék lemondani már róla.
-Olen…

Végem volt. Azt hittem ilyen sosem fog velem előfordulni, hiszen annyiszor ágáltam már mások ellen, annyira tiltakozom sok esetben pusztán attól is, hogy valaki a közelembe férkőzzön. Rideg egyszerűség... Jeges, dermedt szív és tekintet... Csak ennyim volt, mióta Kiana elment... És tudom, hogy ez most is így marad, ilyen is leszek. Másokkal... Akiknek eddig sem adtam lehetőséget. De Shayen... Őt teljesen más szemmel láttam... Neki, ha akartam volna sem lett volna erőm ellenállni. Esélyem se volt rá. Nem mintha tüdőt köpve próbálkoztam volna. Sőt, azt kell hogy mondjam, nem hogy ellenkeztem, de még inkább akartam... Bármit belőle, egy hangot, egy pillantást, egyetlen mozdulatot. Áttörte a falaimat, lerombolta minden bástyámat, erődömet, amit az évek során magam köré építettem, és jóformán könnyű szerrel sétált át rajta. Döbbenet. És mégis, nincs mit tagadnom rajta, az egész testemet eltöltötte, valami teljesen különös és megmagyarázhatatlanul kellemes érzés, végig szaladva a talpamtól a fejem tetejéig. Átbizsergetett, és minden fagyott porcikámat felmelegítette. Végeláthatatlanul is a csapdájába estem, láncra verve önmagamat zártam be a kalickám ajtaját, akarva, hogy egy perc se múljon el, hogy véletlenül se szabaduljak ki az édesen ölelő fogságból.
Hát igen... Tuti meghibbantam... De ezt éreztem, olyannyira erősen, hogy azt már ép ésszel felfogni se voltam képes.
A szavaira elmosolyodtam, ki tudja már hányadszorra...
- Teher az, amit legszívesebben kivágnánk a kukába. De ha jól látom, te nem kötöttél ki ott. - válaszoltam élcelődve továbbra is, ezt ha más nem, de a jellemem mindenképp megkövetelte.
A kunyhó tompa zajjal várt minket, kongó ürességével kínálkozott fel, aminek mindenképp örültem. Nem lett volna túl mókás, ha egy medve, vagy egy magányos farkas példány ott lel magának szintúgy menedéket. Mára elég volt a hadakozásból... Így is majdnem kifektettem azt a rohadt nagy fát. Na jó ez túlzás, de rajta voltam!
Mikor elléptem, és ledobtam magamról a felsőt, ezernyi gondolat száguldott át elmém zajos, zsibongó csarnokán... Nem tudtam eldönteni mi lett volna helyesebb, ha visszasétálok hozzá, vagy ez... hogy itt állok az ajtóban, bámulva az egyre csak ömlő esőcseppek vérre menő harcát, amint a földbe érve utolsó könnyként hamvadnak el a nyirkos avarban, hallgatva a leveleken átszédülő kopácsolásukat, miközben legszívesebben visszafordultam volna és...
Ám a gondolatmenetem félbeszakadt, minden érzékszervem kiélesedett, szinte kalapácsütésként ért a jelenség, amint a meztelen talpak, hangtalan lépte, Shayen testének hője csapott meg, amit már milliárd közül is felismernék, hiszen egy sem égetne fel ilyen intenzitással, ilyen erővel, mint az övé. Aztán megállt mögöttem, percekig hangtalanul, és egy jó darabig én sem fordultam felé... Minden idegszálamban megremegtem, annyira akartam, annyira... annyira... Meg kell forduljak!
A határaimon táncoltam, a szívem heves dübörgésbe kezdett, szinte már áttépve az egész mellkasomat, ami épp úgy emelkedett, majd süllyedt alá, miként az zakatolt.
De nem bírtam tovább, muszáj volt ránéznem, látnom őt, magamba szívva arcélének minden szegletét, részletét épp olyan pontossággal, mint ahogy azt egy festő csak vászonra festheti. Óvatosan billentettem át fejemet, féloldalasan, támasztékként szolgáló karom fölött áttekintve, azonnal megkeresve a csillanó íriszek fényét. Csupán elporladó másodperc töredékébe telt a mozdulat sor, mialatt ő már a nevemet suttogta el ajkain át.
Minden izmom megfeszült, amint lerombolódott rólam minden gát, amint átszakadt az utolsó tartópillér is, ami még a földhöz kötött... Ott állt, sarasan és ázottan, és mennyire gyönyörű volt... Sugárzott belőle minden, ami annyira különlegessé tette számomra, egyszerre láttam vadnak, erősnek, és törékenynek... Hevesnek, és mégis nyugodtnak... Nem, nem tudom mi történt, de hiába villant fel bennem a vörös jelzés, veszélyre hivatkozva, elém vágva stop táblákat, árkokat, harsányan üvöltve fülembe szirénájával, talán még jajveszékelő tapsi-hapsikat is az utamba állítva... Már mindegy volt... Elöntött az ösztön, a vágy, és ez erősebbnek bizonyult a hidegvérnél, a tartásnál... Újra és újra felzengett bennem a hangja... "Olen..." szinte hívón, kérlelőn... Vagy csak beképzeltem? Nem volt már érdekes...
Valami teljesen ismeretlen ragadott el, amint hirtelen mozdulattal löktem el magam az ajtófélfától, a pillanat ezredtöredéke alatt behozva a pár centi távolságot ami köztünk feszült, majd kérdés nélkül, gondolkodásmentesen kaptam dereka után, hogy teljes testét magamhoz vonva engedjek annak, ami egyszeriben erdőtűzként rohant végig rajtam, felemésztve, hogy elhamvadhassak benne.
Tekintetünk összeforrt egyetlen pillanatra, majd másik kezemet a tarkójára simítva borultam ajkaira, lázas csókot adva, követelve, szinte már mohó éhséggel, egyre vadabbul égve el benne... Nem tudom meddig tartott, meddig élt... Egy egész örökkévalóságnak tűnt, míg érezhettem ajkának ízét... Ám hirtelen elszakadtam tőle, homlokomat az övének döntve, arasznyiról pillantva lélektükreibe. A szívem úgy lüktetett fel, mintha kiakarna robbanni belőlem, a lélegzetem mélyről tépődött fel, hogy torkomon át a felszínre juthasson...
- Sajnálom... - suttogtam el a szavakat, szemeimet lehunyva, fejemet kissé oldalrább döntve, bár még mindig a homlokához simulva. Majd végül elhátráltam, pár milliméterre... centire... De a szemeimet nem tudtam róla levenni... Talán reakciót vártam, vagy nem tudom mit. Csak nézni akartam őt...
Egyébként meg mi van?? "Sajnálom"?! Jah... Egy nagy francot! Vagyis persze, nyilván ha ő nem akarta, vagy rosszul érintette, akkor persze! Sajnálom, igen. De egyébiránt, vessen meg aki akar, vagy dobjon rám követ... Aaaamit csak akar...! Akartam! Akarom... és fogom is...

Olen teljesen más volt, mint az összes többi férfi, akivel összehozott az élet. Minden mozdulata, a pimasz cinikussága, a vadsága és … tulajdonképpen az egész lénye magával ragadott, és már akkor se tudtam volna szabadulni, ha akarok…már ha egyáltalán akartam volna szabadulni. A vészcsengő olyan veszett ütemben szólt a fejemben, ahogy csak bírt, de abszolúte semmi foganatja nem volt. Még többre vágytam…még egy érintésre, még egy pimasz vigyorra, még és még több együtt eltöltött percre. Soha még nem akartam senkit ennyire, és ez megijesztett kicsit, de nem állt szándékomban ennyitől meghátrálni.
- A kukában mi. – Vetettem oda viccelődve, de pontosan tudtam, hogy Olen képes lenne ledobni a sárba, ha valóban a terhére lennék. Azt hiszem, hogy még ez a nyers őszinteség, és az öntörvényűség is tetszett benne. Vele mindig biztos lehettem benne, hogy azt mondja és teszi, amit valóban gondol és akar.
Minden felfordult egy perc alatt, és én meglepő módon élveztem a pörgést. Az eső sem zavart különösebben, sőt a csúszós sárnak köszönhetően Olen karjaiban kötöttem ki, ami pedig felettébb kedvemre való volt. A kunyhó aprócska volt, de valahogy mégis volt egy sajátos bája. Nem áztunk az esőben, és volt némi esélyünk megszáradni, így teljesen megfelelt a kis házikó a célnak. Az ágy elég régi volt, és igencsak megnyikkant, amikor Olen letett rá, de hát ez nem egy négy csillagos szálloda.
A feszültség mindkettőnket átjárt, felhevítette a testünket és heves ütemre bíztatta a szívünket. Legszívesebben ismét Olenhez simultam volna még tovább feszítve a húrt mindkettőnknél, de inkább megálltam tőle néhány lépésnyire. Megremegtem a tekintetétől, amikor felém fordult, és abban a pillanatban tudtam, hogy végem van. Elemésztett a szürke szemekben izzó láng, és én örömmel lettem a rabja. A szavak cserbenhagytak, és végül csak a nevét tudtam kimondani, de abban benne volt minden. Hirtelen azt sem tudtam, hogy a fülem cseng e, vagy a neve valóban visszhangzik a kunyhó falai között. A vészcsengők még egy utolsót próbálkoztak, és aztán elhallgattak, hiszen egyértelművé vált, hogy nem fogok megállni sem elszaladni. Maradni akarok…talán örökre.
Olen hirtelen ellökte magát az ajtófélfától, és a következő percben már szorosan a karjaiba zárt. Olyan gyengéden és mégis erősen tartott a karjaiban, hogy attól minden porcikám remegni kezdett. A csók vad volt, és követelőző, hogy mindketten csak még többet és többet akarjunk. Szerettem volna, ha megáll az idő és kicsit így maradhatunk még, de ez sajna csak naiv kívánság volt. Meglepődtem magamon, hiszen már régen leszoktam a gyermeki kívánságokról, de ebben a szédítő pörgésben már semmin sem lepődök meg.
Mikor elszakította az ajkait az enyémektől legszívesebben feljajdultam volna, hogy még ne vessen véget a csóknak. A szemeiben ott csillogott az a mindent elhamvasztó vágy, ami végleg maradásra bírt. Mikor bocsánatot kért először fel sem fogtam igazán, hogy miért is tette. Nem láttam okát annak, hogy bármit is sajnáljon, ami az elmúlt percekben történt. Amint elhúzódott még ha csak centikre is hiányzott, és legszívesebben visszahúztam volna. Miért is ne tehetném meg, hiszen láthatóan ő sem vágyik másra, mint még többet kapni a másikból.
-Én nem sajnálom… - Lassan felemeltem a bal kezemet, és gyengéden végigsimítottam az arcán. Közelebb léptem hozzá ezzel vetve véget annak a pár centiméternyi távolságnak is, ami köztünk tátongott. Önként simultam a karjába, és bár ki nem mondtam, de érezhette, hogy eszem ágában sincsen elhagyni a kunyhót és ennyiben hagyni azt, ami köztünk elkezdődött.
- Olen … - Ezúttal már érzelmek tömkelege volt a hangomban, ahogy kiejtettem a nevét, miközben a mutatóujjammal körberajzoltam a szájának erőteljes vonalát. Döbbenten vettem tudomásul, hogy remeg a kezem, ahogy Olen bőréhez ért a bőröm. Borzongás futott végig a gerincem mentén, és egy percig még a lélegzetem is elakadt a rám törő érzelmek erejétől.

Sosem csináltam ilyet... Vagyis nyilván, voltam már hasonló helyzetben, de azok jelentéktelenek voltak. Csak az ösztönök hozták elő, semmi más, semmi olyan, ami világot rengetne. Legalábbis az enyémet semmiképpen. Ilyen esetekben sűrűn alkalmaztam a "jó volt, szép volt, de menj haza aludni" kellő precizitással betanult monológot, amire többnyire döbbent tekintet volt a válasz, vagy épp egy katartikusan feltörő kijelentés. A kedvencem az volt, mikor már addig csűrték csavarták a ledegradáló szavakat, a szemétládától a f*szparasztig, és még ki tudja mennyivel cifrábbakig, hogy öröm volt hallgatni. Jó tudni, hogy az emberiség micsoda kifinomultsággal van megáldva. Persze nem csodálkozom, tényleg nagy seggfej tudok lenni. Aláírom.
Ez a helyzet viszont... Annyira más volt, képtelen vagyok szavakkal, pontos érvekkel megmagyarázni, mert talán életemben nem éreztem ilyet... Ilyen vágyat, és lángolást valaki iránt, ami most egész testemben végig szánkázott, milliárdnyi darabra tépve mindenemet, részletekre se méltatva, bontva, csak szaggatott, és hamuvá égetett. De élvezem, és olyan erővel vonz magával, hogy ha oda láncolnám magam egy betonoszlophoz is könnyedén tépne el onnan.
Imádtam az egészet, komolyan. Imádtam. Pedig pár órával ezelőtt azt se tudtam, hogy ez mégis mit jelent. Imádni bármit... csak egy pillanatnyi állapotot is, ami boldogságot kölcsönöz belém, és a talpamtól indulva, örvényként gyűrűz körbe, belelökve egy ismeretlen mesébe... Bár azért pónilovakkal nem szeretnék találkozni, azért ott még nem tartunk! Elég groteszk lenne...! Mindenesetre ez, ami most van, felért mindennel, ami valaha fontos volt, vagy kellett.
Amikor magamhoz húztam, az annyira öntudatlanul történt, mint ahogy valaki véletlen lelök egy poharat az asztalról és már nyúl is érte, hogy felvegye. Csak akartam, vágytam, érinteni őt, ahogy csak tehetem, félre lökve a gátakat, áthágva szabályokat, mint azt mindig is tettem, és csak élvezni a pillanat alkotta csodát, amit talán még sosem éltem meg. Kiana halála óta az egyetlen örömöm abban nyilvánult meg, ami természetesen nem a "rossz fát tettem a tűzre" klikkbe tartozik, hogy olyan munkám van, amit szívesen csinálok. Leszámítva egy-két bukkanót benne. Ám most, azt hiszem, ez a pillanat felőrölt minden eddigit, és túlszárnyalt mindent, amit csak lehetett. Olyan mélységekbe vesztem el benne, amikre sosem gondoltam, hogy létezhetnek, és vágytól boldogan heverésztem el rajta, mint ahogy egy kölyök kutya élvezi a friss fű ölelését.
És amint az ajkai felperzselték az enyémet, kilépve önmagamból száguldottam át az egész galaxison, áttépve a végtelenség határait. Annyira édes volt, vad és egyszeriben lángra lobbantó, hogy ehhez nem volt semmi se fogható. De tudtam, hogy olyat nem vehetek el, amit nem feltétlen adnának oda. Ezért is húzódtam el. Attól hogy pimasz és öntörvényű vagyok a magam leszarom stílusában, őt bárhogy is nézem, a legkevésbé sem akartam bántani, megbántani, vagy csak kellemetlen helyzetbe hozni. Nem értem mi ez, de egy biztos. A föld is ketté szakadt a talpam alatt. Minél közelebb éreztem magamhoz, annál inkább borult lázba a testem, de már nem foglalkoztam vele. Villámcsapásként ért, és mégis akartam minduntalan, hogy újra és újra belém marjon.
Elvesztem a zöld fátyolba csillanó kék íriszekben, amint csak néztem őt, magamba szívva alakjának minden apró kis részletét, szinte már csodálva. De ez csak felszín... Amit látok, amibe a két szemem elmerül. Ami igazán elsodort az a felemésztő vadság, és báj, ami belőle áradt, láthatatlan csápjaival ragadva meg, és tépve ki saját testemből.
Nem, igazából nem szégyelltem magam, de valahol mégis csak tartottam a reakciótól. Pedig éreztem, hogy ő is épp úgy porrá ég, mint én. De biztos mégsem lehetettem... Ám a szavai bársonyos lepelként karoltak át, amint felém lépett, egyetlen gyengéd mozdulattal végig simítva az arcomon.
- Csak meg ne bánd. - somolyogtam orrom alatt, miközben ő egészen hozzám simult, és én felhagyva a márványos tartással, akaratlanul is átöleltem a kecsesen kígyózó testet. Újjá születtem a percben, mely ilyen távlatokba bontakozott ki fejünk felett. Csak vele, csak mellette lettem az, aki elzárva a jeges szívkamrákban ücsörgött évtizedek óta, olyan börtönbe süllyesztve, amiről azt gondoltam, hogy onnan sosem szabadulhat.
Ajkairól ismét a nevem kelt szárnyra, de ezúttal még többet hordozva magában. Éreztem, jó formán együtt lüktettem fel hangjának csengésével. Nem tudom mi ez, megfoghatatlan és képlékeny táncot járt körülöttünk...
Újfent elmosolyodtam haloványan, mikor puha ujjhegye szám élén cikázott végig, egy bensőségesebb világot teremtve ezzel. Mindig is tartottam az ilyesmitől, és most hogy itt üldögélek az egésznek a közepén, egy olyan nővel, akit még alig hogy ismerek, s mégis olyan, mintha rutinból tudnám hogy ki is ő... most már teljesen másként látom. De ehhez nyilván nem lett volna elég akárki. Ezt a posztot neki tűzték ki a sors fintorgós lapjai közé. És milyen jól tették!
Percekig nem tudtam megszólalni, még csak rá se bírtam magam kényszeríteni. Egyszerűen csak szorosabban öleltem magamhoz, amennyire csak lehetett, ujjaimmal eljátszva a hosszú hajzuhatagban, olykor végigsimítva a hát ívét, majd rámarkolva, gyöngéden tépve meg a kezembe akadó hajszálakat, tértem oda vissza. Remegett, éreztem minden porcikáján, ahol csak érintettem, és hát tagadnom sem érdemes, hogy én is ekképp vacogtam a forróság tüzében. Óvatosan húztam meg a kósza tincseket, ezzel némileg hátra hajtva a fejét, így merengve el pillantásában, hogy a következő másodpercben a nyakába borulva csókoljam végig annak feszes íveit, ízlelgetve a selymes bőrt. Nem időztem el rajta, arcomat az arcának simítva emeltem fel fejemet, lassú, hátráltató léptekre kényszeríve őt, hogy a néhány méterre vergődő asztalnak dönthessem, majd amint megérkeztünk, úgy emeltem fel rá, egy centire sem elszakítva a közelségünk. Továbbra is öleltem magamhoz, némileg előredőlve rajta, így háta íve akaratától függetlenül is meghajolt, de nem akartam hogy ennél távolabb kerüljön, nem akartam, hogy teljesen az asztalra feküdjön, csak így... így jó lesz.
Fürkésztem őt, miközben minden ízében végig simítottam karját, a vállát, egyre szorosabban és szorosabban tartva, ha ezt még egyáltalán lehetett fokozni.
- Tiszta sár vagy, ugye tudod? - nevettem el magam alig hallhatóan, pimaszul, ahogy azt már megszokhatta, mégis hangomban valami különleges érzelem feszült meg.
- Shayen... - túrtam bele ismét tincseibe, orrom hegyét végighúzva arcának vonalán, mintha csak magamba akarnám szívni az illatát, bőrének sajátságosságát. - Mondd csak... - fúrtam bele lélektükreimet az övébe arasznyiról. - ...Mennyire erős a tűz? - szemeimben a vágy lappangó szikrája tört fel, amint a játékunk már a legkevésbé sem volt játéknak nevezhető.
Nem akartam, hogy elmúljon a perc, a pillanat alkotta varázs, a vágy és ez a kibaszottul lázas forrongás, ami már darabjaimra tépett, felkorbácsolva mindenemet. Nem bírtam neki ellenállni, nem bírtam ép ésszel gondolkodni, belé vesztem, és most együtt táncolok vele az égő vágy tornácán...

Voltak már férfiak az életemben, de egyikük sem hagyott mélyebb nyomot bennem, sőt igazán egyikre se tudnék tökéletes pontossággal visszaemlékezni. Senki nem volt képes megérinteni a szívem és a lelkem, hogy többre is vágyak, mint a szenvedély pillanatnyi elhamvadó tánca. A fiaim voltak képesek beférkőzni a szívembe, de ők is talán csak azért, mert soha nem akartak az ágyamba jutni. Kölykök voltak, mikor összehozott a sors, és végül együtt maradtunk, mint valami nagyon sajátos család. Soha nem éreztem hiányát egy férfinak, és soha nem is akadtam össze olyannal, akivel hosszabb időt szerettem volna eltölteni…eddig nem.
Ez az egész Olennel azonban teljesen más és még számomra is ismeretlen volt. Ilyen forróságot, ilyen heves érzéseket még soha életemben nem éltem meg. Néha még az is átvillant az agyamon, hogy a következő pillanatban akár el is hamvadhatok, hogy a következő csók már több lesz, mint, amit józan ésszel még képes volnék felfogni, de én mégis mohón vágytam rá, hogy újra érezhessem az ajkát az ajkamon.
Azt hittem mindig is, hogy csak lányos képzelgés a vad lángolás, melynek elég egyetlen pillantás, hogy elemésszen, és többé esélyed se legyen szabadulni a karmai közül. Az igazság az volt, hogy valamikor az első pillantás és a között, hogy a fának szorított…hm, minek is tagadjam magam elől, hogy Olen magával ragadott mindenestül. Elég volt egyetlen érintése, hogy vágyódni kezdjek egy újabb simogatás után. Nem volt elég bármennyit is kaptam, egyre csak még több után sóvárogtam, mint egy telhetetlen gyerek. Egy pillanatra felvillant a vészjelző, hogy mi van ha…mi van ha Olen pár óra múlva eltűnik, és legközelebb már a nevemre sem fog emlékezni. Ösztönösen bizalmatlan voltam mindennel és mindenkivel kapcsolatban, de mikor mögé léptem és ő felém fordult láttam a szemében minden érzését.
Olen gyönyörű szürke szemeiben ott izzott minden érzése, és én úgy éreztem, hogy a tekintete lemezteleníti a lelkem, de ahelyett, hogy vadul kapálózni kezdtem volna inkább beleolvadtam a csókba. Elvesztem. Az övé lettem.
Mikor elhúzódott tőlem minden sejtem sikoltozni kezdett, és én legszívesebben vadul magamhoz húztam volna, hogy ezúttal én csókoljam meg őt forrón, de végül mégis inkább megsimogattam az arcát. Annyi gyengédség rejlett a mozdulatban, hogy hirtelen megrémültem. Megijesztett, hogy kiadtam magam neki, és ennyire könnyedén felfedtem neki az érzéseket, amik most bennem kavarognak és amiket még én sem egészen értek. Olen egész lénye elbűvölt, és éreztem, hogy még sokkal, de sokkal többet akarok belőle. Mindent akartam, még ha ez lehetetlen is…nem egyszerűen nincs lehetetlen, mert én őt akarom… akarom.
-Nincs mit megbánnom… - Az ölelésében elöntött valami hihetetlenül jó érzés, és legszívesebben dorombolni kezdtem volna. Dorombolni? Na, de kérem, én farkas vagyok nem macska…de mégis, legszívesebben elégedett cica módjára doromboltam volna a fülébe, hogy mennyire jól érzem magam a karjaiban, és hogy ki sem akarok szakadni többé az öleléséből. Ösztönösen érintettem meg az ajkát, és a pillanat egyszeriben bensőségessé vált közöttünk, amilyet még soha nem éltem át. Bizsergett a bőröm, ahogy körülrajzoltam a szájának merész ívét.
Olen ölelése szorosabbá vált körülöttem, mire jóleső sóhaj hagyta el az ajkaimat, amit újabb kis sóhajok követtek, ahogy az ujjai a hajamba gabalyodtak. Élveztem a kedves simogatást, és végtelen gyengédséget, ami minden mozdulatából áradt. Hátravetettem a fejem, amikor az ajkai a nyakamat kezdték cirógatni. Hagytam magam irányítani, és az asztalhoz hátráltam Olennel. Felnevettem, amikor felemelt az asztalra, de a hangom valahogy sokkal mélyebben és rekedtebben csendült fel. Olen irányításának engedve hátradőltem, miközben egy pillanatra se szakítottam el a tekintetem vihar szürke szemeitől. El akartam veszni a szemében…akartam…akarom.
-Tudom, de azt is, hogy te nem bánod, ha összekoszollak. – Vágtam vissza pimaszul, de közben nem kerülte el a figyelmemet az a furcsa rezgés a hangjában, mely átjárta minden porcikámat.
- Tűzviharban vergődöm…égsz velem? – Suttogtam válaszként, miközben a kezeim a vállaira csúsztattam, majd a nyaka köré fontam követelőzően. Minden józanság elszállt, elhamvadt, megszűnt már. Már csak a következő érintés, a következő csók létezett, csakis az mozgatott, hogy akarom őt…mindenestül…talán örökre. Veszélyes érzés volt ez, ami fellobbant bennem, de a félelem soha nem volt képes irányítani, így hát most sem hátráltam meg.
- Olen … enyém vagy… - Leheltem az ajkaira, bár alig hittem el, hogy ezt én mondtam ki, majd ellenállást nem tűrve magamhoz húztam, és olthatatlan szomjúsággal csókoltam míg a tüdőm sikoltani nem kezdett egy korty levegő után. – Mennyire forró a tűz, Olen?

Végeláthatatlannak tűnt az egész, mintha örökre így maradhatnék vele, beleégve a pillanat hevébe, remélve, hogy tényleg nem bánja majd meg. A szívem vad táncot lejtett, a világ pedig egyszeriben megszűnt létezni. Csak ő volt... Csak mi. És a kis kunyhó... melybe a lángok úgy csaptak fel, mintha azt barbárok égették volna el. Pedig csak mi voltunk, és a bennünk tomboló lázas vágyakozás. Már bolond volnék, ha azt mondanám, nem tudom mi ez, ami átjár, és apró darabokra mar, hogy a végén már összerakhatatlan állapotba vergődjek. Tudtam... Ennél erőteljesebben semmit se érezhettem volna, mint azt az őrületet, ami egyszeriben felül kerekedett rajtam. Nem volt már akadály, nem volt már semmi, ami az ellen ágálhatott volna, hogy ne úgy cselekedjek, ahogy akarok, ahogy kívánja minden megremegő porcikám. Minden ízében fel akartam térképezni őt, érezni akartam a bőrének bársonyosságát, az illatát, ami szinte már belém ivódott, és a csókját, az érintését... Felütötte bennem magát valami ismeretlen és átláthatatlan vonzás, ami által beleégtem nyakának ívébe, hogy a pillanatok ezredéke alatt érinthessem őt, mohó vággyal, lázas akarással.
Amint az asztalhoz hátráltunk tudtam, hogy itt már nincsenek határok, nincsen semmi, ami megakadályozhatja, hogy továbbra is elveszhessek benne. Az eszem fürge gondolatai sem törték át a lezárt falakat, melyekbe bezárkóztam Shayennel, örökre kirekesztve azokat. Egyszeriben tudatosult bennem, hogy a szíve dallamát az enyém is épp oly hevességgel játszotta, mintha csak egy mellkas alatt dobognának. Ijesztő, észt vesztő, és mégis bódultan engedtem beleveszni magamat, hisz akartam, őt, minden ízében, ameddig csak lehet, ameddig forog a Föld... és még az örökkévalóságon is túl. Bilincsre vert rabként álltam előtte, átadva egész lényemet, testemet, szívemet, és lelkemet neki. Bár valahol féltem... Igen, féltem. Hogy mindez múló, elhamvadó pillanat, és ismét elveszíthetek valamit, ami... Ami már szinte bennem él. Ohh, épp ezért volt ez a vad, kalimpáló szív olyan mélyre ásva, lefagyasztva. Pont ezért. És most mégis azt éreztem, hogy ki kell eresztenem, útjára engednem... Még ha veszélyes utak elé is néz. Ha valaki lejjebb enged abból, amit védőfalakkal ölelt körbe, akkor bizony sebezhetővé válik. De mit bánom én, ha ezernyi tüske döf is át, amikor itt lehetek vele, és érezhetem minden szívdobbanását. Felért még az enyém puszta lüktetésével is.
A szavaira már rutinosan érkezett az a kellemes mosoly az arcomra. És tényleg az volt. Igazán kellemes.
- De te még megbánhatod, hogy összekoszolsz. - ravasz vigyor szaladt szám szegletébe, amint a mondatom mögött felépülő ezernyi vad gondolat felvetette a fejét. Ám a következő szavak súlya alatt megrogytam, amint azok nyakamba zuhanva édesen cirógattak végig. A levegővétel is egyre nehezedett, egyre mélyebbről és mélyebbről érkezett a torkomból feltörő lélegzet.
- Már az első érintésed óta azt teszem... - suttogtam, hangom szinte alig volt képes megrezegtetni a levegő képlékeny testét. Hát persze. Az első perctől kezdve lángra lobbantam, mikor megéreztem bőrének selymességét, vadságának forrongását. Azóta pedig szüntelen tűzben égek, mintha csak körgyűrűként zárna gyomrába a felizzó szenvedély.
Amint vállaimon végig simított, hogy nyakamat átkarolva öleljen, egész testemben megremegtem, mint akibe valami ismeretlen áramot vezettek. Talán érezte. De a következő szavakra a világ is megfordult a tengelye körül. Újra és újra dobhártyám mélyébe csapódott halkan csendülő hangja, lemezjátszóra illesztve a mondatot és annak minden súlyát. "Enyém vagy". Villant át rajtam ezredszerre is, és a legmegdöbbentőbb az volt, hogy akartam, hogy így legyen, hogy sose múljon el... Hogy az övé legyek, és Ő pedig az enyém...
Végül magához ragadva, őrületbe korbácsolva az izzó levegőt, olvadt követelő, szenvedélyes csókba, melyet én is épp oly mohón viszonoztam. Két tenyerem az arcára siklott, majd háta vonalát átjárva vissza pihentek derekára, hogy eggyé válva a pillanattal perzselődjek el. Egyre hevesebben csókoltam, szinte már törvénybe ütközően, lángokba veszve, mikor ismét elváltak ajkaink... Alig bírtam már elviselni is, hogy arasznyi köztünk a táv, de a mondata során gondolkodás nélkül belevillantottam füstszín íriszeimet az övébe.
- Életveszélyesen. - tombolt át rajtam az érzelem, amint magamhoz rántva újra eltüntettem a köztünk vergődő távolságot, hogy ismét csókba forrva feledkezhessek meg a külvilágról. Végül hirtelen, ösztönös vezérlést követően emeltem meg, karjaimba tartva, egy pillanatra sem szakítva el az ajkak vad játékát, majd indultam meg vele kifelé, az ajtón túlra. Az eső ízét pillantok alatt megérezte fedetlen bőröm, amint az jótékonyan omlott ránk. Egy elillanó percre elszakítottam magam, hogy pillantásomat az övébe égethessem.
- Azt hiszem, még az eső sem képes ezt a tomboló tüzet elmosni... - mosolyodtam el, majd hirtelen borultam vele a zölden csillanó fűszálak közé, egész testemmel hozzásimulva. Nem érdekelt az eső, a nedves avar, sőt... Egyre jobban és jobban fokozta bennem az érzelmek eget rengető erejét. Az égből aláhulló könnycseppek hátamon haltak el, folytonos, monoton zenét játszva. Én pedig bódultan zuhantam a vággyal, apró gyengéd csókot hintve Shayen ajkaira, majd arcának finom élére, hogy onnan a nyakát megcélozva haladhassak át kulcscsontjára. Egyik kezem a háta alá siklott, így emelve meg őt pár centire a talajtól, visszatérve ajkaihoz, lázasan merülve újabb hosszú, szenvedélyes csókba. Nem bírtam betelni vele, minduntalan többet és többet akartam, mohó éhséget érezve simítottam végig, ahol csak értem. Beleborzongtam, végem volt...
- Teljesen megőrjítesz...

Magamban imát mormoltam, hogy valóban ne legyen okom megbánni, hogy ennyire kiadtam magam neki, és hagytam, hogy a tűz körül fonja a testem és a lelkem azzal fenyegetve, hogy a következő pillanatban kíméletlenül elhamvaszt, mintha soha nem is léteztem volna. Félnem illett volna, vagy legalább aggódni, de én egyiket sem éreztem magamban, csak a tűz tombolt bennem vadul. Minden érzékem lángolt, és egyre csak azt éreztem, hogy a testem elrugaszkodott a talajtól. Minden akadály megszűnt köztünk, és már egyikünk sem akarta, hogy távolabb kerüljünk egymástól. Néhány milliméter már nagy távolságnak tűnt, ha Olenről volt szó.
Érezni akartam őt, még közelebb, még többet és egyre csak fokozódott a testemben a vágy, amit ő hívott elő a sötét mélységből. Mindig valahogy sikerült háttérbe szorítanom a lényem egy lényeges részét, mely így mindig ott lesett a felszín közelében, de soha nem bontakozott ki igazán a személyiségem azon része. Most azonban egészé tett az izzás, az a rejtélyes és eddig ismeretlen érzés, melyet Olen ébresztett bennem.
Egész testemben megremegtem, amikor elértünk az asztalhoz. A szívverésem már régen túlvolt a normális ritmuson, a légzésem zihálóvá vált. Szédültem a köröttem örvénylő színektől, hangoktól és illatoktól. Olen bőrének illata örökre belém ivódott, és tudom, hogy már akár száz közül is tévedhetetlenül ismerném fel. Bár csak pár órája találkoztunk először, de én mégis úgy éreztem, hogy már régóta ismerem Olent. Minden összepasszolt, és hirtelenjében úgy éreztem, hogy hosszú évek óta először minden a helyén van még ha ehhez az is kellett, hogy minden a feje tetejére álljon.
- Miért bánnám meg? Majd kimosom neked. – Olyan könnyedén vállaltam, hogy kimosok rá, mintha ennél mi sem lenne természetesebb kerek e világon. A fiamra sem mindig vagyok hajlandó takarítani és főzni, így nem kis szó tőlem, ha ezt csak úgy felajánlom, de Olennek szívesen tettem. Túl jó érzés volt átölelnem a nyakát, és kicsit még közelebb kerülni hozzá. Egyszerűen csak jól esett, hogy a karjaiban lehetek.
Vad boldogság áramlott szét a testemben, ahogy eljutottak Olen szavai a tudatomig. Bár eddig is sejtettem, hogy ő is az első pillanattól kezdve ugyan ezt érzi, de egészen más volt ezt az ő szájából hallani. Lángok között vergődtünk mindketten
Észrevettem, hogy mekkora hatást sikerült gyakorolnom rá két egyszerű kis szóval, ami megállíthatatlanul szakadt ki belőlem mielőtt még átgondolhattam volna, vagy mérlegelhettem volna, hogy mit is teszek. Nem voltak határok, és ezzel együtt a magam számára állított gátak is nyom nélkül eltűntek, így kimondtam, ahogy megfogalmazódott a fejemben. Enyém lett abban a pillanatban, hogy az ajkunk először forrt össze minden szabályt átíró csókban, mely elmosta a múltunkat, hogy csak az itt és most maradjon meg nekünk… együtt.
Azt akartam, hogy Olen is úgy vágyjon erre, mint én magam. Mikor is kezdtem én ezen rágódni? Valójában át sem gondoltam az egészet, hiszen nem is volt mit. Egyértelmű volt, hogy valahol és valamikor találkoznunk kellett, és ennél jobb alkalom talán nem is adódhatott volna. Talán még ma reggel is könnyedén kinevettem volna bárkit, aki azt mondja, hogy egyik pillanatról a másikra szerelemre gyúlhatok…már nem nevetnék, mert itt állok és elemészt ez az édesen gyötrő érzés. Ez hajtott, mikor magamhoz húztam és kiköveteltem tele a legszenvedélyesebb csókot, amit valaha kaptam és adtam egész eddigi életemben, és tudtam, hogy más már soha nem fog kelleni.
Azt hiszem, hogy ez a csók már a bűn határát súrolta, de nem érdekelt, csak az járt a fejemben szüntelenül, hogy bárcsak örökké tarthatna ez a pillanat, hogy soha ne kelljen elszakadnunk egymástól, és a végtelen itt kezdődjön és érjen véget velünk. Az életveszélyes kifejezés tökéletesen illett a csókra, ami ismét lepecsételte az ajkaimat, hogy esélyem se legyen válaszolni, de erre nem is volt szükség. Szavak nélkül is értettük, vagy legalábbis éreztük, hogy mi zajlik le a másikban.
Szorosabban fontam át a nyakát, mikor a csók közben felemelt az asztalról, és megindult velem kifelé. Az eső hideg cseppjei kéjes borzongással gördültek le felforrósodott bőrömön. A nedves fű, az ázott avar és a sötét erdei talaj illata átjárt, és valahogy otthonos érzést keltett bennem. Farkasként ez volt az igazi otthon illat, és hirtelen kedvem is támadt ennek hangot adni. Mélyről jövő morgás tört fel a torkomból, ahogy felnéztem a fölém hajoló Olenre.
- Ezt semmi sem képes elmosni. – Leheltem alig hallhatóan, szinte csak az ajkaimmal formálva a szavakat. Olen csókjai égették a testem, ahol csak az ajka a bőrömhöz ért, és én mohon még többet akartam. Emberként és farkasként is Olent akartam, amit egyértelműen jeleztek az apró morgások melyek a mellkasomból szakadtak fel, ahogy a keze a hátamra siklott az ajka pedig felperzselte a bőrömet, mígnem visszatért az ajkaimhoz, hogy újabb tüzeket gyújtson.
- Éppen úgy, ahogy te engem… - Suttogtam, miközben a körmeimmel végigszántottam meztelen, eső áztatta hátán.

Csak önmagamban mosolyodtam el a kijelentésen, hogy kimosná a ruháimat, ha úgy adódna. Ami ha azt nézem, egy elég erős mondtad volt, ha csak a mögöttes információkat boncolgatom szét. És ahelyett, hogy ezek súlya alatt elijedtem volna, és hanyatt-homlok menekülésre intettem volna lábaimat, még inkább erősödött bennem az érzés, az akarás fékezhetetlen dübörgése, hogy ez kell nekem. Ő kell. Nem csak most... Nem csak holnapig... Hanem ameddig tehetem, ameddig karjaimba zárhatom őt, ameddig csak az örökké lélegző teste minduntalan forr. Elemésztett a vágy lázongó, tomboló tüze, az érzelmek heves kibontakozása, amint szívemben fény gyulladt, elárasztva az egész testemet. Minden bizonnyal magamra is pillantottam volna, hogy felizzok-e látványos fényáradatban, ám most ez érdekelt a legkevésbé. Örvénylő táncot járt testünk összeolvadt képe, amint elnyújtott, égető, vágyas láz alatt roskadoztunk. És nem volt elég. Olyan volt, mintha minden egyes kíméletlenül szaggató érintés túl kevés lenne, s talán ha fájdalmasan hasított is volna belém, még akkor sem tudtam volna betelni vele. Minden porcikámban ott lappangott a kéjes hurrikán, mely kitörni kényszerült, a nyakamat átkulcsoló karok fogsága alatt. S amint a nyirkos avarba borultam vele, tüzes, sajgó sebekkel bőröm minden szegletén, úgy kelt bennem életre a nyughatatlan szenvedély sikítása.
És valóban... Nem létezik, és nem is fog olyan erő a világba szabadulni, ami képes lenne elmosni, eltörölni ezt a lángra lobbanó érzést. Oly hevesen, intenzíven és tagadhatatlanul egyértelműen lüktetett fel bennem a szerelem mámoros dübörgése, hogy az még engem is túlszárnyalt, és uralma alá vetett. És milyen édesen csörgedezett rajtam végig, amint a csókok zápora közben, csupán egyetlen pillanatra is íriszeibe olvadhattam, lelkééig érve. Ismeretlen, láthatatlan, megfoghatatlan varázslat font át, selymes kendőjét terítve ránk, amint vágytól szomjasan ízleltem végig bőrének felszínét, hogy farkasom is felüvöltött mellkasom alatt. Tombolt, fortyogó vad bestiaként lázongott bennem, átmarva egész lényemet, hogy tudatosítsa bennem döntésének minden részletét, majd véste szívem feszengő, már-már koordinálatlan dobbanásába jelét, pecsétként nyomva rám bélyegét. Hát választott, és én önkéntelenül hajtottam neki fejet, elégve a boldogság izzó tüzében.
Shayen hangjának bársonyos foszlánya egyszeriben korbácsolta fel bennem a nyughatatlan vágy erejét, miként a hátamat átmaró körmök is. Pedig már elképzelni se tudtam, hogy ennél magasabbra is képes törni bennem, ez a sóvárgó, ösztönös, minden vonatkozásában darabjaimra szaggató érzés. Farkasom lázasan kapaszkodott Shayenébe, amint az felmorajlott benne, hangot adva akaratának, melyből már nyilvánvalóvá vált a kettőnk közötti sűrű levegő alkotta szenvedély, érzelmek kavalkádja. A sors elkönyvelte, az élet megírta... És mi engedve a döntésnek forrongtunk egymás eleven tüzében.
Röpke percre lassult le a világ, amíg ujjaimat a tenyerébe csúsztattam, összefonódva az övéivel, kapocsként zárva rájuk, ezzel teremtve meg egy bensőséges egyensúlyt... Óvatosan simítottam végig karjának vonalát, hogy tarkójához érve, hajába túrva, leheljek gyöngéd csókot ajkaira. Ám ez újra felgyújtotta a heves érzelmek viharát, és egyre vadabbul csókoltam, szakadatlan ritmusban, hogy az őrület utolsó húrját is átszakítsam.
- Most pedig széttéplek... - villant füstszín pillantásom az övébe, amint hirtelen átfordultam vele, magamra engedve könnyed alakját, majd félig felülve, ölembe húzva szorítottam magamhoz. Ajkaim mohón kóstoltak bele mellkasába, torkának feszes vonulatába, miközben ujjaim felsője szélére szaladtak, melyet hirtelen, kérdezés nélkül, önkéntesen szakítottam le róla, s borultam a dús keblekre, így némileg hátrább döntve testének tartását, megfeszítve hátának ívét. Mohón, mégis kínzó gyengeséggel csókoltam végig hasának oldalát, miközben ujjaim jótékonyan martak eső áztatta bőrébe, ahol csak érték, míg végül felfelé haladva, végig ízlelve testének minden utamba ejtett szegletét, tértem vissza újabb és újabb csókot követelve szája pereméről. Az eső szüntelenül zuhant alá az égből, hangtalanul végigcsordogálva a fedetlen vállakon, s mindenen amit csak ért rajtunk. Ismét hirtelen cselekvésbe kezdve emeltem fel őt, combjait csípőmre szorítva, hogy egy fához dönthessem. Vadul, szinte már fájdalmasan estem neki, olykor bele-beleharapva eleven bőrébe, miközben már teljesen önkívületi állapotban kívántam őt, akarva, vágyva, felostorozva a vérereimben csörgedező vér áramlását. A mellkasom hevesen lüktetett, miként a szívem is zakatolt alatta, szinte már elképzelhetetlen gyorsaságot diktálva.

A levegő remegett körülöttünk, az esőcseppek sisteregve hamvadtak el tűzforró testünkön, mintha csak gyengéd sóhajjal adnák meg magukat a szép halálnak. Boldogan lettem volna akár esőcsepp is, ha Olen forró bőrén párologhatnék el. Örültnek tűnő gondolatok kavarogtak a fejemben, hogy szinte már magamra sem ismertem. Őt akartam ezt tisztán éreztem még ebben a zűrzavarban is, ami bennem kavargott, örvénylett szilajul. Hihetetlennek tűnt az egész, de ez mégis valóság volt. Valóban belezuhantam egy mély szakadékba, melynek alján Olen zárt a karjaiba, hogy többé ne tudjak, de még csak ne is akarjak szabadulni.
A nedves levelek a bőrömre tapadtak és a hajamba is jutott belőlük, de engem még ez sem zavart különösebben. A lázas izzás már régen túlnőtt az olyan apróságokon, mint egy kis nedves avar vagy sár. A minden sem volt már elég, és az örökkévalóság is csak tünékeny pillanatnak tűnt a karjai között. A vad vágy mohóvá tett mindkettőnket, és az érzések rohamában mindketten megtörtünk és engedékenyen hajtottunk fejet egy hatalmas erőnek, mely a szívünket akarta és minden gondolatunkat. Oh istenem szánd a bolondot, kit hatalmába kerített a szerelem…de százszor inkább bolond legyek, mint hogy elváljak tőle.
Szerelem. A szót ismertem már régóta, de az érzés olyannyira idegen volt számomra, hogy még mindig alig tudtam felfogni, hogy ez az érzés az én kérges szívembe fészkelte be magát, és uralkodott el mindig racionális elmémen olyan magától értetődően, mintha ennél természetesebb dolog nem is létezne a világon közel, s távol. Hallottam már persze történeteket emberekről és farkasokról egyaránt, akik voltak olyan szerencsések, hogy rátaláltak a tökéletes párjukra, és ezt az első perben tudták is ezt, ahogy a másik szemébe néztek. Szép történet, valóban az, de az érzés…az érzés, ahogy a másik minden vonása egy pillanat töredéke alatt az elmédbe ég, hogy onnan soha többé senki se törölhesse ki. Ahogy az illata mindörökké az orrodban marad, ahogy a hangja dallama bevésődik az elmédbe és a szíved egy ritmusra dobban az ő szívével…félelmetes, csodálatos és kitörölhetetlen.
Minden rezdülését a saját bőrömön éreztem, ahogy fölém hajolt és mélyen a szemembe nézett. Olyan volt, mintha egy pillanatra a lelkünk is összekapcsolódott volna, és vad táncban a farkasaink is előtörtek testünk rejtekéből, hogy tudatosítsák konok elménkben, hogy döntésük megszületett, és ez ellen már senki sem tehet…és én nem is akartam megszabadulni a köteléktől, mely valamikor az első pillantás és az első csók között kötetett meg.
A forgás olyan hirtelen lassult le és szelídült egyetlen gyengéd érintéssé, hogy nem tudtam nem meglepődni. A szemeim kérdőn kapaszkodtak az ő viharszín szemeibe. Ahogy az ujjaink összefonódtak minden meglassulni látszott egy percre, csakhogy utána ismét szédítő sebességgel iramodhasson neki. A csók egyre vadabb és követelőzőbb lett ismét, mígnem Olen elszakította az ajkait. A szavai el sem jutottak még a tudatomig, amikor már meg is fordította a helyzetünket, és hirtelen én pillantottam le őrá. Az anyag reccsenése térített kicsit magamhoz, de nem bántam a felsőm vesztét. Olen mohó ajkainak érintése soha nem ismert magasságokba korbácsolták a vágyamat, mire hangos morgás hagyta el a torkomat. Éreztem, hogy akár még az is megeshetne velem, hogy seperc alatt alakot váltok a vágytól megrészegülve…na nem, nem vagyok már zöldfülű kölyök, hogy ne tudjam megtartani az emberi formámat. Rendet tettem egy röpke pillanat alatt, hogy azért már mégse váltsak alakot, majd ismét minden figyelmemmel Olen felé fordultam, aki gyengéd kínzásba kezdett, mintha szándékosan akarna még egy kis olajt önteni a már tomboló erdőtűzre. Hátravetettem a fejem, és hagytam, hogy az eső hűs cseppjei mossák az arcom míg Olen forró ajkai és mohó kezei a testemen kalandoznak. Olen kikövetelte magának a csókot, amit én boldogan meg is adtam neki, mire a következő pillanatban mintha elszabadult volna benne valami vadság, amit egészen eddig képes volt fogva tartani.
A fa durva kérge már-már fájóan vájt a hátamba, de ez cseppet sem tudott érdekelni, mivel minden figyelmemet Olen kötötte le. Felsikoltottam, amikor a fogai a nyakamba mélyedtek, és éreztem, hogy végem van. Már egész testemben remegtem, és éreztem, hogy bárkit képes volnék megölni, ha tőle el akarna választani. Átvillant valami a tekintetemen mielőtt a vállához hajoltam volna, hogy ott hagyjam jó időre a fogaim nyomát jelezve birtoklóan, hogy az enyém. A dereka köré fontam még szorosabban a lábaimat, hogy még jobban érezhessem őt.
- A végzetem vagy már belátom. – Leheltem az ajkaira, miközben mélyen a szemébe néztem, és hagytam hogy lássa mindazt, ami bennem van. Szinte soha nem engedem, hogy olvassanak a szemeimben, de most megadtam neki ezt…megadtam magam a szerelemnek.