Hála a helyi botanikus kertnek, gyönyörű virágokat lehet kapni Fairbanksben a tél közepén is. Egy csokor színes fréziával, és pár csokibonbonnal a kezemben cserkészem be Tara szobáját, és a takarítóktól elkért pótkulccsal jutok be, ha zárva lenne. A meglepetést az asztalra teszem, aztán már iszkolok is kiefelé.
Húha. A gyűrűk, néhány ruhaneművel, egy női parfümmel és egy rövid autóúttal később betoppanunk a szobámba. Ekkor jövök rá, hogy itt még egy vendéget sem fogadtam, és ettől egy kicsit zavarban vagyok. Minden rendezett, nem szokásom széjjel hajigálni a holmikat, de akkor is... Nah jó, bevallom: a közelgő beszélgetéstől vagyok én zavarba, nem a vendégem jelenlététől. Illetve, inkább én vagyok az Ő vendége, de ez most mellékes. Eddig könnyed témákról beszéltünk, ami feloldott, nem feszengtem végig az egészet, és ha jól láttam akkor ő sem. (Vagy csak nagyon ügyesen titkolja.) Lepakolom az első arra alkalmas helyre a holmikat, megvárom míg csukja az ajtót, ha eddig még nem tette meg, aztát máris előtte termek, tarkójára csúsztatom a kezem, lehúzom magamhoz, és olyan pokoli szenvedéllyel csókolom, hogy hullámzani kezdjen köröttünk a levegő. Ha nem tol- vagy ereszt el, akkor én szakítom meg a csókot, amikor már szaggatottan veszem a levegőt. Már kezdem szégyellni magam azért, hogy másra sem gondolok mikor kettesben vagyunk... - Hozassunk fel valami kaját? Italt? Nem tartok itt semmi ilyesmit
Ha bárki azt gondolja, hogy férfiember nem képes élvezni a vásárlást, akkor nagyon téved. Nagyon. Jó, persze nem arra kell gondolni, hogy nevetve, shake-et szürcsölgetve flangálok órákon át egy plázában... Egész egyszerűen tudom, hogy miért megyek. Tudom, hogy mit akarok, azt megszerzem abból is a legjobbat - és ez sikerélmény. Na meg persze az is, amikor kísérője is akad ennek a bizonyos férfiembernek, akit hébe-hóba el lehet halmozni olyan dolgokkal, amiktől eláll a szava, és tátva marad a szája. Ez is sikerélmény. A gyűrű egészen furcsa még, nagyon régen volt már rajtam ilyesfajta ékszer. Ami gyűrűm volt, inkább pecsétgyűrűként funkcionált akkoriban, amikor ez még divat volt. Kellett, és kész. Amikor idefele tartottunk, még vezetés közben is a számhoz emeltem néha, csak hogy érezzem a platina hűvösségét az ajkaimon, megforgattam egy-egy piros lámpánál. Barátkoztam vele. De az tetszett, amit képviselt, és ez volt a lényeg.
Tara megy elöl a csomagok egy részével, én a másikkal utána. Lepakolja, hát én sem zavartatom magam: követem őt a szoba azon szegletébe, ahol ő megszabadul a terheitől, és mire egyáltalán kettőt pisloghatnék, már rajtam van, magamon érzem a testét, a csókját, a leheletét... Már megint annyira heves, és annyira égetően tombol bennem a késztetés, hogy megismételjük az irodában történteket, hogy nem lelek magamra. Mintha ez lenne az első és utolsó lehetőség arra, hogy megkaphassam, holott tudom, mennyi van mögöttünk, és mennyi lesz még előttünk... Atya ég. De most eltávolodik, mielőtt megadhatnám magam a testének, így csak vigyorogva rázom meg a fejem a kérdésére. - Nekem te most pont elég vagy mindenre... Ha éhezem, a húsába marok, ha szomjazom, a vérét veszem, vagy a nyálát ízlelem meg. És ennél most tényleg nem vágyom többre. De ja! Ója. Tudom. Beszélnünk kell. Most, hogy a fejem kitisztult egy kicsit, már jobban fel tudom venni a fonalat, hogy mit és miért hagytunk abba. Ha csak el nem szökött ezidáig, akkor felkapom az ölembe, megindulok a kanapé felé, először leülök, aztán elfekszem, és magamhoz húzom őt is. - Na mi az, amiről tudnom kéne, és köze van ahhoz a veszteshez? Kérdezem kissé önelégülten. Bár, ami azt illeti, kissé rossz érzés nekem Toddra gondolni. Tekintve, hogy tudom, mennyi mindent köszönhetek neki, én pedig... Amint terhes volt a léte, megöltem. Jó, külső nyomásra, de akkor is. Cimborák, cinkosok voltunk. A maga módján borzasztó szoros kötelék alakult ki kettőnk között, de ha egyszer lejárt az ideje... Akkor lejárt.
Tetszik az ahogy játszi könnyedséggel felkap, és már visz is a kanapéhoz. Mit teszik?! Imádom! Néha kell, hogy a másik jobban tudja mit akarok, mint én magam. Mint például Holdtöltekor az ominózus "A lóf@szt van eleged!" momentum... És most ez. Bár arra már rájöttem, hogy nem szeretkezéshez nyúlik el a kanapén, és húz magához engem is, akkor némiképp... hevesebb lenne, követelőzőbb, és a kanapé amúgy is nevetségesen kicsi helyszín nekünk ahhoz. Jah, most következik a "beszélj" rész. És amíg rákérdez erre, én azon töprengek, hogyan tálaljam. Vajon az "áh, nem nagy dolog" előadásmódon lenne bölcsebb közölni, vagy úgy, ahogyan én megéltem? Még el sem döntöm mit akarok, hogyan, azon kapom magam, hogy már beszélek. Csak néha-néha nézek fel rá, addig is valahol a vállán és a szegcsont környékén nyugszik a fejem. - Alig pár hónappal az után, hogy beharaptál, ő csapta nekem a szelet. Igazából még aranyos is volt, megértő és kedves, csak nekem nem az esetem, szóval úgymond lekoptattam. - az alfát lekoptatni... Én sem álltam sorba mikor az észt osztották! Ha tudtam volna, hogy mi lesz az elutasítás következménye, akkor az egyszer odaadtam volna magam neki önszántamból. Többször úgysem kellettem volna, ezt gyakran mondogatta is... - Hiba volt. Tudod, akkor nagyon meggyűlölt engem. Csak Jer miatt nem ölt meg, na és persze miattad, mert látott benned fantáziát... De úgy különösebben nem foglalkoztatott akkor az engem, hogy utál az alfa, és hogy annak következményei is lehetnek. Túl bohém voltam még ahhoz. - Jesszus! Egy kocsmában hegedültem!!! Asztalon táncoltam, és ittam az alá as férfiakat... A bohém ehhez túl enyhe kifejezés. - Jeremy halála után, Todd megkeresett engem egy alkuval. Akkoriban te elég.. magadnak való voltál, én meg iszonyat kétségbeesett. Szóval... Hacsak nem állít meg, nem lök el, nem kérdez közbe, akkor az egészet elmondom neki úgy ahogy volt, a kezdetektől a rohadék haláláig... és hogy igazából ezért nem volt többé maradásom Chicagoban. Az hogy én hogy vagyok most, hogy neki is elmondtam az egészet... hát az csak Castor reakciójától függ.
Az már a történet elején meglep, hogy Todd csak úgy hagyta egy "kölyök szukának", hogy elutasítsa a közeledését. Az a hím mindent - de tényleg mindent - megszerzett, amit csak akart, bármilyen áron. Az viszont nem lep meg, hogy szemet vetett Tarára, hiszen nem volt egyedül. Akkortájt jóval több hím volt a falkában, mint nőstény, és ha új hús jött, azt mindenki szerette... Kipróbálni. Minek tagadjam, én is. De az ugyebár szóba sem jöhetett, hogy Tarához érjek azzal a hozzáállással, ami csak hetekkel ezelőtt borult meg nálam. Úgyhogy a történet elején inkább a saját, múltbéli emlékeimmel vagyok elfoglalva, ennek ellenére homlok ráncolva figyelek a nőstényre minden idegszálammal. Ó igen. Már régen tudom azt, hogy Todd mennyire számító volt, és amennyire erőszakos és kemény, annyira gyáva is. Féltette a hatalmát Jeremytől, később pedig tőlem is, ezért fogadott hát maga mellé. Egyszerűbb volt maga mellé állítson, mint nyilvánosan megöljön, vagy akár Jeremy-t. De aztán Tara meséje olyan fordulatokat vesz, hogy magam sem tudom, pontosan melyik résznél, de felülök, ha kell, akkor úgyhogy, hogy tolom magam előtt Tarát, de ha utat enged, akkor egyedül. Próbálom felfogni a hallottakat. Úgy mindent, amibe beavatott, némi késéssel persze... A történtek annyira megdöbbentenek, hogy percekig semmit nem érzek, semmi nem tudatosul bennem, csak ülök, és a padlóra meredek. Először a legkisebb fájdalom talál célba, valahol a szívem és az egom tájékán. - Te komolyan elhitted, hogy megölt volna? Hogy meg tudott volna ölni? Persze, lehet, hogy fizikailag képes lett volna rá, de még ez sem biztos. De ha ezt megtette volna, akkor nagyjából ötvenen szedték volna ötvenezer darabra, hiszen nyílt titok volt, hogy a falka en block jobban szeretett engem, mint őt. Megcsóválom a fejem, és felsóhajtok. Szeretném összekulcsolni az ujjaimat, de képtelen vagyok rá, mert elfog valamiféle aljas, halovány remegés. A harag méregfogából szivárgó fekete folyadék lassan áradt szét a testemben, ahogy elképzeltem, miként teszi magáévá Todd a Gyermekemet. És most már a páromat is... Sokáig némán sóhajtozva ülök előrehajolva, és hagyom, hogy elöntsön a bosszú valami olyanért, ami ellen már semmit sem tehetek. Csak annyit, hogy nem piszkálom fel a tüzet, mert valószínűleg csak így tudom Tarának könnyebé tenni... De akkor is... A méltóságom? A büszkeségem? Todd a hátam mögött h*gyozott rá minden egyes szavára, amivel megfertőzte a lelkemet. Hirtelen pattantam fel, és léptem a legközelebbi asztalhoz/székhez, ami előttem volt. Elemi erővel kaptam fel a földről, és úgy vágtam a falhoz, hogy ezer darabra tört. A mozdulatot állatias üvöltés kísérte, én pedig lángoltam a tehetetlenségtől. - Elmegyek. Mondtam, de nem arra céloztam, hogy most rögtön és azonnal, de... Ettől függetlenül el fogok menni... - Az Őrzőknek biztos van valami módszerük arra, hogyan ne hagyjam holtában nyugodni azt a rohadt, mocskos gennyládát! Ha kell, Mortimer torkát tépem fel a válaszért! Még egy szék, de ezt már nem a falhoz, hanem a földhöz vágtam hozzá. Aztán egy pillanatra megdermedek, meglegyint a józanság szele, ránézek Tarára, és odacsörtetek hozzá. - Ha szóltál volna... Ha elmondtad volna... Nem...Én nem hagytam volna, hogy egy ujjal is hozzád érjen így! Bocsáss meg... A hangom remegett kissé, de mégis igyekezett lágyan megszólítani a nőstényt. Ez valóban egy olyan kudarc most nekem, aminél nagyobb nem érhet egy olyan Atyát, aki teljes szívéből szereti a Gyermekét. Az persze másodlagos, hogy az ellen, amiről nem tudok, nem tehetek semmit sem. De már azért is magamat hibáztatom, amiért ennyi ennyi éven át nem mondta el nekem. És Jeremy sem. Rohadt igazságtalannak érzem ezt az egészet.
Cas felül. Engem nem tol magával ugyan, de én sem maradok fekve. Előbb törökbe ülök fel, aztán amikor rákérdez, hogy... szóval amikor közli velem kérdés formájában, hogy milyen ostoba és naiv voltam, akkor inkább felállok, és a szoba másik végében, a fal mellett járkálva mesélem el a többit. Nem hittem, hogy Todd megtenné azt vele, hanem tudtam, biztos voltam benne. Igaz, hogy később már azt állította, hogy nem bántotta volna, de mégis honnan a fenéből kellett volna tudnom ezt olyan biztosra? Nem tudhattam, és nem kockáztathattam. Cas teremtett engem, rajongtam érte, szerettem őt. Nekem nem voltak olyan eszközeim mint az erő, és... túl okos sem voltam soha. Mit kellett volna tennem? És hogy lenéztem volna Castort, vagy alábecsültem volna a képességeit? Nem, és nem. Todd ereje teljében volt, Cas még éppen csak bontogatta a szárnyait. Alul maradt volna. Akármilyen nehéz ezt elképzelni most róla, igen, volt idő amikor még Ő sem volt Superman. A történet véget ért, én pedig megállok egy helyben. Az arcát fürkészve próbálok rájönni, hogy most mi zajlik le benne. Abból viszont nem sokat látok, Castor lefelé néz maga elé, és nagy-nagy levegőket vesz. De azt látom innen is, hogyan dudorodnak ki az erek a halántékán, oldalt valahol a nyakán, ahogy egyre gyűlnek benne az indulatok. A düh mellett ott van még benne a csalódottság, a megvetés, a bánat, fájdalom, és még nagyon sok más is, amit nem tudok beazonosítani, mert felpattan és... hátammal a falhoz lapulok, szemeimet szorosan összezárom, így nem látom, csak hallom, hogy csattan valami a falhoz. Megfagy bennem a vér a félelemtől. Már nem is én lapulok a falhoz, hanem az energiái szegeznek oda, és az az üvöltés... Komolyan azt hittem, hogy hozzám fogja vágni azt ami végül a szoba teljesen más szegletében csattant a falhoz. Elmegy? Hová? Most? Jah, az őrzőkhöz. Akkor nem most. Tehát marad? Lassan kinyitom a szemem, pont amikor Cas földhöz csapja a második széket is. Arcát teljesen eltorzította a harag, az enyémet meg jeges verejték lepi el. A számat is eltátom a döbbenettől. Aztán közeledik felém. Mit közeledik? Jön, mint egy tank. Most én jövök? Meg fog ütni? Nem, megáll előttem, és bár hangjában ott forr a harag, halványan felsejlik belőle, hogy nem rám haragszik. Illetve nem egészen. Elmondani neki? Azt nem tehettem. Semmiképpen. Először azért, mert túl gyenge volt ahhoz, hogy fejjel mehessen a falnak. Todd megölte volna. Aztán amikor már megtettem volna... Akkor már a szégyen miatt nem tettem. Túl késő volt már, nekem meg édes mindegy. - N..ne te kérj bocsánatot. S-sajnálom. - nyújtom felé az egyik kezem, de félútról az arca felé inkább visszahúzom. - Elmúlt Cas. Vége van. - milyen ironikus, hogy néhány órával ez előtt ő is valami hasonlót mondott nekem. - Annyira sajnálom. - ismétlem magam. Igazából semmit nem tudok mondani. Olyat ami nyugtatná, vagy könnyebbé tenné számára elfogadni ezt... Mert ez most nem csak rólam szól, azon a részén már túl vagyon... A nehezén mindenképpen. Castor viszont csak most szembesült az egésszel. - Szeretnéd, ha elmennék? Lehet, hogy ez az én szobám, de az ő "háza". Ha azt kéri, hát itt sem vagyok.
Az a baj, hogy Tara rettentően megvan rettenve tőlem, és ettől az egész helyzettől, pedig talán ő az egyetlen ebben a rohadt városban, akinek az ég világon semmi félnivalója nincs tőlem. S bár tombol bennem valami uralhatatlan pusztítás, ennek ő csak annyiban a célpontja, hogy fáj, hogy most kellett megtudnom. És így. Amikor hozzám beszél, látom, ahogy nyúlna felém, de mégis visszahúzza a kezét. Ezt nem bírom se nézni, se elviselni. Igen nagy fokú hévvel kapom el, vigyázva, hogy ne okozzak neki fájdalmat, ellenben érezze, hogy nem akarom, hogy egy pillanatra is tartson tőlem. Igen, igaza van, elmúlt... De a múlandóság csak a fizikai dolgokra igaz. Mert ahogy belenézek Tara szemébe, ahogy megérzem az ujjaim közt akár csak egy pillanatra is a bőre forró puhaságát, oly mértékű maró féltékenység tör elő a gyomromból, amit még soha nem tapasztaltam. A szemem elfutja a vöröslő láng, a fejemben pedig "vidáman" járnak körtáncot a képsorok, melyeken hol én szeretkezek épp Tarával, hol pedig kívülről szemlélhetem, ahogy Todd elégedetten sóvárgó pofával teszi magáévá. Lehet, sőt, szinte biztos, hogy nem úgy történtek a dolgok, ahogyan elképzeltem, ennek ellenére valahogy mégis megesett a történet, nem is egyszer, én pedig nem tudom, mit tehetnék, hogy ezeknek a mázsás látomásoknak véget vessek. Hogy érjek úgy hozzá, hogy nem erre gondolok? Ő hogyan küzdött meg ezzel? Mert nekem semmi ötletem sincs. - Tara... Hörgöm fel megfáradtan. Ez a sok, hirtelen jött impulzus kissé fejbe vág, megszédülök tőlük, és morogva sóhajtok fel, és fogalmam sincs róla, hogy mikor, de rólam is csepegni kezdett szinte a verejték. Megnyalom a szám szélét, veszek néhány zavart levegőt, aztán kínomban már nem tudok mit kezdeni magammal, és ha nem ellenkezik, akkor hozzápréselődöm. Be akarom szívni az illatát, azt akarom, hogy átkaroljon, elringasson és biztosítson arról, hogy minden rendben, már jól van, nincs semmi baja és engem szeret a legjobban a világon, sőt, ezerszer jobb vagyok, mint Todd valaha lehetett volna. De ez már tényleg a legkisebb problémám. - Nem, nem mész sehova. Itt maradsz velem, én pedig egy percre sem vagyok hajlandó elereszteni, amíg nem kezdem el emészteni a dolgot. Hogy engedhetnélek így el akár...Akár csak a mosdóba, hmm? Nem-nem, itt maradunk együtt, én megnyugszom, aztán... Aztán... nem tudom... Ha engedi, akkor megfogom a gyűrűt viselő kezét, a számhoz emelem, és szeretetteljesen csókolok rá a gyűrűre. Aztán eleresztem, távolabb lépek tőle, idegesen masszírozom a tarkómat, és járkálok fel-alá, majd vetkőzni kezdek. Ledobálok magamról minden ruhát, még az alsót is, aztán egy intéssel odahívom magamhoz a nőstényem. Ha jön, akkor először leülök a földre és húzom magammal. Aztán oldalra fekszem a földön, és odakucorodok egészen mellé, ha ő is jön, akkor átfogom a hasát, az arcomat pedig a nyakához fúrom. - Nem akarom annyiban hagyni ezt az egészet csak azért, mert egy kva szellem...
Hozzám préselődik, mire én olyan szorosan karolom át, mintha most tehetném meg utoljára. Úgy hiszem erre most mindkettőnknek nagy szüksége van. Érezni a másik illatát, teste melegét, azt, hogy itt vagyunk a másiknak... és leszünk is még nagyon sokáig. - Nem megyek sehová. - adok egy csókot verejtékes arcára, aztán hagyom eltávolodni, ha már menni akar. Hülyeség volt felvetni az ötletet, de könyörgöm, mondja már meg valaki, hogy mit kell tenni ilyenkor? Nekem segít a magány... Feltételeztem, hogy neki is. Hát akkor mi akadékoskodnék? Talán itt lenne az ideje annak, amikor elkezdek hallgatni az ösztöneimre, mert azok, és ahogy Castor megcsókolja a gyűrűmet nem azt ordítja, hogy most egyedül akar lenni. És én sem akarok menni innen. Tőle. Nem tudom hová tenni azt, hogy vetkőzni kezd, de mikor már meztelen, és magához szólít, akkor megyek én egyből. Azt már tudom, hogy nekem nem kell tartanom tőle. Hogy milyen károkat okoztam ezzel a történettel már úgy a kapcsolatunkra nézve, az majd csak holnap vagy az után derül ki. Most csak annyit érzek, hogy szüksége van rám, ami már egy jó jel. Én nem vetkőzök le, de lefekszem mellé a földre. Ő oldalt, én hanyatt nyúlok el, karomat kinyújtom oldalra, hogy hajtsa a vállamra a fejét, vagy bármi, csak érezzem a súlyát, bőre melegét, az illatát. - Ő nem szellem. Ne érezd úgy, hogy még itt van, mert nincs. Ott hagytuk Chicagoban. - szinte suttogok. Nem, ez így nem lesz jó. Nem fogunk itt feküdni a romjainkon, azok nem mi vagyunk. Ujjaimat az övéibe fúrom az addig a hasamon pihenő kezében, megemelem, aztán előbb oldalt fordulok vele szemben, majd ha sikerül hanyatt döntenem, akkor átvetem egyik lábamat a csípője felett, és ráfekszek. - Szeretkezz velem. - suttogom immár az ajkaiba. Ha nincs ellene kifogása akkor meg is csókolom. Lágyan, érzéssel. Aztán ha benne van, majd diktálja ő a tempót. Nekem bárhogy megfelel, csak érezzem Őt.
Létezik egy mélyen rejtett ösztön, ami elgondolásom szerint minden farkasban megvan, de szinte soha nem kaphat teret. Túlságosan elvakít bennünket az állandó harc saját magunkkal és a többiekkel szemben. De amikor a szükség órájában megkondulnak a vészjelző harangok, olyan elemi erővel tör fel a semmiből, hogy képtelenség ellenállni neki. A falkaösztön egyik ki nem mondott rejtelme ez, amivel életem során nagyjából négyszer, vagy ötször találkoztam, főleg kölyökként. Amikor sóvárogsz, vágysz a falkatársad érintésére, szeretnél gombolyaggá változni, odabújni a másikhoz. Elmerülni a bundája illatában, és puhaságában, élvezni a másik testéből áradó éltető meleget. És teljesen mindegy, hogy ez a falkatárs férfi, vagy nő, öreg vagy fiatal, szép vagy csúnya. Ez a kapocs, ami minden falkatagban ott pislákol, ez teszi olyan kívánatossá a fizikai kontaktust. Ettől az ösztöntől vezérelve bújok oda Tarához, hogy elmeneküljek kissé a világ elől, pont hozzá, aki ezeknek a gondoknak a középpontjában áll. - Erre ne vegyél mérget. Mortimer igen meggyőző tud lenni, amikor a túlvilági farkasokról tart beszámolót. Morgom a nyakába, de a további elméleteimen csak addig van esélyem kattogni, amíg Tara mozgásba nem lendül, fölém nem kerekedik, és meg nem kér arra, hogy szeretkezzek vele. Csókra hajol, én pedig elfogadom, mert ha akarnám, sem tudnám elutasítani. Érzem, ahogy a kezeim felkúsznak a csípőjére, majd fel a lapockájához. Elmerülök benne, de amint kikapcsol az agyam, és kezd úrrá lenni rajtam a perzselő tűz, megint fájdalmasan éles képek villannak be Toddról és róla. Ellenkeznék, szeretném kierőszakolni ezeket a nem kívánatos képeket, de minél jobban ellenkezek, annál jobban és erősebben vibrálnak odabent. - Várj... Tara... Tolom el egy kicsit magamtól, és összeszorítom a szemeimet. A vérem ezer fokos lángon forr, én mégis fázni kezdek. Felötlik, hogy akkor éreztem ezt, amikor gyermekkoromban napokig tartó láz gyötört. De nem akarok csődöt mondani, képtelen lennék feldolgozni, hogy bármilyen oknál fogva nem vagyok képes magamévá tenni a nőstényemet. Fizikai oka nincs, kemény vagyok, mint a kő, és olthatatlan szomjúságként rám törő vágyat. Nagyot nyelek, lefordítom magamról Tarát, hogy én kerüljek fölé. Hevesen húzom le róla a nadrágot, de amint behatolnék, megint felvillan minden. Halk káromkodás hagyja el a számat, és felnyomom magam a padlóról. - Mindjárt jövök... És már trappolok is ki a fürdőbe. Azonnal megnyitom a csapot,hagyom néhány pillanatig folyni, hogy jól áthűljön, aztán megmosom az arcomat. Sokszor. Majd felemelem a fejem, belenézek a tükörbe, és lihegve merengek el az arcomról csepegő vízcseppeken. A tarkóm, a halántékom lüktet, egyszerre a szexuális vágy beteljesületlenségétől és az idegességtől. Aztán a tükörben körvonalazódni látszik valami gyilkosan kék, fekete kontrasztos keretben. Aztán felvillan benne Todd rideg és számító arca, én pedig hangos kiáltással kísérve ököllel töröm darabokra a tükröt, felszakítva ezzel a kezem húsát, és szívbajt hozva még saját magamra is.
Minden annyira rendben van. Nekem legalábbis így tűnik amint csókban forrnak össze ajkaink. A levegő vibrálni kezd, a testemet átjárja a tűz, a kéjvágy, a szenvedély, és amint belemerülünk, már el is felejtkezek az előbbiekről. Már csak Castor én én vagyunk, minden más megszűnik létezni számomra. Nincs szálloda, nincs szoba, sem atomjaira törött székek, csak egy légüres tér, mi és a vágy, a szenvedély, a szerelem ami köztünk van. A másik kezébe is belekulcsolom az ujjaimat, majd mindkettőt felhúzom a fejével egy magasságba. Így szegezem a földhöz, és nehezedek rá. Jelen felállás szerint most nem ő tesz magáévá engem, hanem én birtoklom őt. Vevő vagyok bármi mára is, ha ő úgy akarja, nekem nem számít csak az hogy vele legyek... Egészen addig amíg orrba nem vág a "valami nincs rendben" fíling. Csók közben kíváncsian felnyitom a szemeimet, ekkor látom meg, hogy az övéi bár hunyva vannak, úgy szorítja össze mint aki rémeket lát. Nem kell leállítania, abbahagyom magamtól is. Nem szállok le róla, arcom is elérhető távolságban marad, csak a csókot hagyom abba, míg az arcát fürkészem, és próbálok rájönni, hogy mi a baj. Valami van, az ziher, de nem értem. Castor gondol egyet, hanyatt fordít, és mintha valamiféle bizonyítási vágy fűtené, már tépi le a nadrágomat, és helyezkedik a lábaim közé. Közjáték ide vagy oda, én már felkészülten, lélegzetvisszafojtva várom, hogy hatoljon belém. Aztán kissé csalódottan veszem tudomásul, hogy nem teszi meg. Egy percen belül eltűnik a fürdő ajtaja mögött, és megnyílik a csap odabent. Tehát nem csak vécére ugrott ki... Halkan én is káromkodok egyet, miközben visszahúzom magamra a nadrágot. Felülök, felhúzom a térdeimet, és a lábaimat átkarolva nézek körül a szobán amolyan tanácstalan, "ez-mi-volt" tekintettel, mintha a ripityára tört székek megadnák a választ erre. Nem, a rohadékok kussolnak, én meg már semmit sem értek. Az ösztönöm azt diktálja, hogy menjek be utána, öleljem át, és hogy rohadt nagy idióta vagyok amiért a szextől vártam megerősítést arra, hogy minden olyan tök nagy rendben van közöttünk... Ellenben... ellenben maradok, és az idő teltével egyre nagyobb kétségbe esek. Pláne akkor amikor Castor felüvölt, és valami törik a fürdőben is. Pohár? Zuhanyzófülke? Nem tudom, de üveg volt, az biztos, és még az előtt ott termek a fürdőben, mielőtt a csörömpölés elhalt volna. Castor a mosdó kagyló előtt áll, az "egyszer volt" tükör előtt. Előbb csak az arcára kiült dühöt látom, ami megrendít, csak aztán viszem észre, hogy a kezéből ömlik a vér. - Cas... - lassú, kimért mozdulatokkal, mellmagasságban feltartott kezekkel közeledek felé. Úgy látszik, most nem ő, hanem a vadállat van porondon, és egyikükkel sem érdemes szórakozni, szóval ezért ez a fene nagy óvatosság, még akkor is, ha igazából nem is tudatos. - Mit csináltál? - nem dorgálok, nem kíváncsiskodok, konkrétan suttogok, hogy még azzal se húzzam tovább az agyát. Amúgy meg hülye kérdés. Beleboxolt a tükörbe, ez világos. De miért? Ha hagyja, akkor amint oda érek mellé megfogom a vérző kezét, és kihúzom belőle a tükör szilánkot ami benne áll. Aztán megnyitom a csapot, és alá tolom a kezét. Hogy mikor kezdek el sírni, és remegni akár a kocsonya, azt nem tudom, csak úgy megtörténik. - Sajnálom. - azt, hogy elmondtam neki, azt hogy bemeséltem magamnak, hogy minden rendben lesz ez után, azt, hogy ennyire felzaklattam, azt hogy nem tudom megállni sírás nélkül, és azt, hogy ennyire csalódott vagyok mindezért.
Nem érzékelek magam körül az ég világon semmit. Lihegve lógatom a kezem, amiből elegánsan csöpögnek a vércseppek a padlólapra. Ez vajon az őrület jele volt? Talán túlságosan is belelovagoltam magam ebbe az egészbe, a képzeletem pedig csúfos játékot űz velem. Nem akarok megint megkattanni, nem akarok megint a részese lenni valami olyannak, amit még Chicago ősi temetőjében kellett megtapasztalnom. - Azt hiszem, hogy rémeket látok... Felelem a kérdésére, de nem nézek rá. Nem tudok, nem akarok megmozdulni, csak állok, mint akinek parancsba van adva, hogy a zihálástól emelkedő mellkasán és a száján kívül nem mozdulhat semmije sem. Csak akkor veszem észre, hogy Tara sír, amikor már javában mossa le a vért a kezemről. De akkor sem látom, vagy hallom. A könny sós illata férkőzik be az orromba. Gyűlölöm ezt a szagot, mert sose jelent jót. Amikor azt mondja, hogy sajnálja, szívesen rávágnám, hogy én is. Sok mindent. Például azt, hogy most tudom meg, mi ment a hátam mögött évekig, és amiben természetesen csak a számomra fontos személyek voltak érintettek. Azt is sajnálom, hogy ennek okán már kvára nem tehetek semmit, nem állhatok ki sem magamért, sem Taráért, és hogy nem olvashatok be Jeremy-nek azért, mert védeni akart valami olyantól, amit elképzeléseim szerint kezelhettem volna. De természetesen azt is sajnálom, hogy jelenetet rendezek, de ennek ellenére valahol jogosnak gondolom. Végül, de nem utolsó sorban azt is sajnálom, hogy piszkosul önző módon nem tudom féken tartani magam és hogy sírásra fakasztottam Tarát - már sokadjára. - El kell mennem az Őrzőkhöz... Fogalmam sincs, honnan ez a hatalmas elhatározás, de mintha valami azt súgná, arra késztetne belül, hogy tegyem meg. Pedig soha nem bíztam bennük, mindig is utáltam a létezésüket, de most mégis megérett az idő arra, hogy alávessem magam a tudásuknak. Egy részem szilárdan kiáll amellett, hogy ne alázkodjak meg, de ez a valami most erősebb az alfai büszkeségnél. - Még csak el se kezdődött, de már most meg akarok szabadulni tőle. Nem akarok arra gondolni, amikor megérintelek, hogy Todd is ezt tette veled, vagy hogy biztos abban a pózban is bántott téged, mint ahogy éppen mi csináljuk. Nem akarom az ő arcát látni a tükörben a sajátom mellett, mert én nem ő vagyok! Annyi éven át éltem az árnyékában, és tapostam az ő útját... De ez az egész... Az ép kezemmel végigdörzsölöm a szemeimet és ha Tara még mindig nem nyugodott meg, akkor megragadom, és odahúzom magamhoz. Érzem, ahogy a mellkasának nyomódva lüktet, kalapál a szívem, és jelenleg ez az egyetlen dolog, ami a valóságban tart. Nemzavar, hogy meztelen vagyok, az viszont annál inkább, hogy az ágyékom tájéka megint lágy bizsergésbe kezd. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Idegesen horkanok fel, és még szorosabban ölelem a nőstényt. - Ha van rá mód, hogy holtában elpusztítsam még egyszer, megteszem, bármi legyen is az ára...
Rémeket lát? Akkor már ketten vagyunk, mert bár saját két szememmel látom mi van itt, szeretném azt hinni, hogy csak nagyon morbid, valamitől betépett képzeletem játéka ez. Pedig nem, ez megtörténik. Hogy miért akar az őrzőkhöz menni azt nem értem. Ők képesek vérfarkasokon is memóriatörlést végezni? Igen? Ezt akarná? Mert itt lehet hogy az lenne a létező legjobb megoldás... Meg nem történté nem tehetjük már a múltat, de elfelejthetjük mindketten, és akkor megmarad a mai nap annak, mikor valami fontosat adtunk egymásnak, nem annak amikor megtudta az igazat Toddról Átkarol és én hagyom. Bújok hozzá, arcomat a nyakába fúrom. Innen sírok tovább. A rohadék sírás nem akar leállni. Akárhogy próbálom, visszatartott lélegzettel, és összeszorított szemekkel, akkor is feltörik belőlem. Nagyon mélyről. - Nekem az eszembe sem jut, ha veled vagyok. Esküszöm! Te nem vagy ő. Más vagy. Szeretlek. - bőgöm artikulálatlanul a nyakába. Egyre csak az jár a fejemben, hogy most veszítettem el, és képtelen vagyok elfogadni azt hogy így történjen meg ha már meg kell történnie. Kapaszkodok belé, mint egy rossz gyerek. Ha le akar fejteni magáról azt csak komoly erővel teheti meg. Teljesen kétségbe estem, pánikolok, még akkor is amikor bosszúszomjasan beszél Toddról, pontosabban arról, hogy még egyszer megöli. Nem akarom, hogy többet foglalkozzon ezzel. Közhelyes, de mocskosul igaz, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni. Egy holtat meg kétszer megölni. Todd meghalt. Vége van. - Csak felejtsük el, jó? Kérjünk memóriatörlést, vagy bármit csak... Nem akarlak elveszíteni...
Tara teljesen összeomlik, és kicsit magamra emlékeztet. Nem, nem a jelenlegi állapotomban, hanem... Gyaníthatóan én is ilyen, vagy ehhez hasonló állapotban voltam, amikor Teliholdkor megtörtént a "búcsú", amiből aztán hála mindennek és mindenkinek, nem lett semmi. Alig értem, hogy mit mondd, annyira hevesen sír, de ennek ellenére mégis megértem. Minél jobban kapaszkodik, én is annál jobban húzom magamhoz őt. Nem, eszem ágában sincsen elereszteni, vagy eltolni magamtól. Próbálom csitítani, de úgy tűnik, hogy nem sok haszna van. Az ép kezemmel beletúrok a hajába, és masszírozni kezdem a tarkóját. - Én is szeretlek... Ezért fáj ennyire... Nem, nem fogom édes "nincs semmi baj" hazugsággal áltatni, bármennyire is adja magát a dolog. Ennek ellenére eszem ágában sincs bármin változtatni, ami kettőnkről szól. A kapcsolatunkról. Hogy mit akarok pontosan az Őrzőktől, azt nem még magam sem tudom, de erről ráérek később gondolkodni. Megpróbálom annyira lehámozni magamról, hogy ki tudjam vezetni őt a tükörszilánkok gyűrűjéből, hogy visszatérhessünk a romos nappali helyiségbe. De mivel nem tetszik, amit ott látok, megyek is tovább, magam mellett vezetve a nőt, egészen a hálószobáig, és leülök az ágy szélére. Ha Tara nem jön magától, akkor odahúzom, hogy üljön az ölembe. - Ebben a városban túl sok új és bizarr dolog történik. Ezért én is valami bizarr megoldást képzelek el erre az egészre. Nem tudom mit, de meg fogom oldani. De kérlek, ne sírj, jó? Miattam ne tedd. Már így is túl sokszor tetted, többször, mint akartam volna. Felnyúlok az arcához, mert szeretném letörölni a könnyeit az arcáról. Iszonyatosan szarul érzem magam, és nem tudom, hogy mit kellene tennem ahhoz, hogy valamelyest enyhüljön mindkettőnk meghurcoltatása. - Mindjárt itt a bulink. Ott majd levezetjük a gőzt, megígérem. És különben is... Most már mindenki látni fogja, hogy együtt vagyunk. Mit gondolsz erről? Gondoltam jó ötlet lenne, ha terelném kissé a témát. Nekem mindenképp jót tesz a dolog, de még az is lehet, hogy Tara rossz néven veszi majd, hogy eltérek a tárgytól.
Próbálom én megállítani a bőgést, csak nem igazán megy. Pedig iszonyatosan utálom ezt. Nekem kéne Őt nyugtatnom, nem fordítva, hát ennyire elcseszett nem lehetek! Márpedig az vagyok a mellékelt ábra szerint... és még bocsánatot sem tudok kérni, mert már egy árva hang sem jön ki a torkomon, csak a bőgés irritáló neszei. A Szipákolás, az a kínlódó fojtott hangnyúlvány, amit mintha direkt tolna ki magából az ember, pedig éppen ellenkezőleg! Én inkább vissza akarom nyomni a torkomon. Álnok kígyó a kétségbeesés. Azt hinnéd, már legyűrted, erre még nagyobb erővel tör rád. Hogy rohadna meg... Nehezen adom meg magam, de az a bő 120 év fölény megmutatkozik az erőben amivel le kell hámoznia magáról. Már nem azért kapaszkodok, mert nem akarom olyan értelemben elengedni, inkább a képemet szégyellem. Amúgy sem vagyok egy mesebeli királylány, de most, kibőgött képpel... Még jó, hogy a tükörbe nem tudok már belenézni. Szerintem újult erővel bőgném el magam. Mire beérünk a hálóba, már csak szipogok. Ez is egy olyan folyamat a testemben, ami rohadtul idegesít, de tenni nem tudok ellene. Utálom ezt. Hajlamos vagyok a hisztériára, de ennyire nem. Nem nyögök ki olyasmit, hogy "sajnálom" "bocsi", vagy bármi elnézést kérő kifejezés, különben újra fogom kezdni. Castor az ölébe ültet, én meg mint egy házi cica, éppen csak nem dorombolok. (Bár a tüdőmből felszakadó hörgéseket morbid szemlélettel vehetjük ennek is.) Elhajolok, szám elé teszem a kezem, és köhögök egy sort. Jobb. Határozottan jobb. Egészen addig míg megkér arra, hogy ne sírjak, ekkor megint görbül a szám, és fojtogat a nyavalya. Ezt viszont már legyűröm néhány nagy levegővel. - Van olyan itt aki még nem tudja? - utalok itt a korábbi jelenetre az irodában, meg a répakorhadásra. Még fojtogat a sírás, de ezen már nevetek. Elég... hülye állapot ez. Ellenben vettem a lapot: Castor terelni próbál, amiért iszonyat hálás vagyok. De ha már terelünk, akkor csináljuk rendesen: - A színpadot nem szereltetem le. Arra gondoltam, hogy ha elég részegek leszünk, lehetne karaoke-zni is. Az alkalmazottaknak fizetett szabadságot adtam, szóval önkiszolgáló lesz az ital és a dj pult is... Túl jól dolgoznak, kár lenne értük... Kaját rendeljek, vagy elég a chips meg a mogyoró? Tudok egy jó éttermet ami kiszállítást is vállal, a wellingtonuk meg valami isteni... .... - hisztis picsából gyakorlatilag átmenet nélkül szellemülök át rendezvényszervezőbe. Én ettől megkönnyebbültem, de vajon Castor? Idiótának néz már? - Mit gondolsz?
//Szerk: Persze, jó lesz úgy ^^ Köszönöm a játékot //
A hozzászólást Tara O'Ryan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Május 31, 2012 12:57 pm-kor.
- Hmm. Azért a szex más, mint nyilvánosan párként mutatkozni. Az lehetett volna valami... Hirtelen felindulásból történő energiakisülés, de az, hogy az oldalamon vagy mások előtt, az inkább hivatalos. Rendben, a hangom még mindig nem az igazi, ennek ellenére igyekszem jó kedvet csempészni a szavak mögé. Ha már belekezdtem a terelésbe, csináljam úgy, hogy értelme is legyen. Egyébként is, a buli itt van a nyakunkon, és én valóban azt akarom, hogy mindenki érezze jól magát. Nem örülnék, ha a belőlem áradó ragadós trutyi lelombozná a hangulatot, úgyhogy igyekszem ezt az egészet elzárni a buli égéig. Illetve... Ha nagyon berúgok, akkor a másnaposság utánra, mert amíg szétmegy a fejem, lehet, hogy nem fogok tudni a jelenlegi gondokra koncentrálni. De ez nem is baj. Tara annyira édes, ahogy hirtelen szervezkedni kezd. Olyan, mint egy kislány, talán még a pupillái is kitágultak kissé az "izgalomtól". Ezen nem tudok nem elmosolyodni, akármennyire is lapossá vált a hangulatom. Megsimogatom a hátát, és játékos rosszallással megcsóválom a fejemet. - Ha wellingtont akarsz, akkor lesz wellington. Ha élvezed megszervezni a kajáltatást, akkor szabad kezet adok. A lényeg, hogy alkohol legyen. - nevetek fel kissé - Azért vicces lesz, szerintem valamikor tíz éve buliztam utoljára a kaszinóban. De az kicsit más jellegű buli volt... Ja, hát igen. Akkor még egy kicsit más életvitelt folytattam, illetve folytattunk. Azt hiszem, hogy körülbelül tíz escort lány volt még hivatalos, de egyik sem ment haza élve. Javulunk. - Gyere. Menjünk át hozzám, hogy ne kelljen a romhalmazban járkálnunk. Hozd az új ruhádat, látni akarom rajtad megint. Paskoltam meg kissé a fenekét, ahogyan a combomon ült. Majd beküldök valakit, hogy takarítson össze, mire Tara esetleg visszatérne. Hosszú, óvóan édes csókot nyomok az orcájára, érzem még a bőrére száradt könnyek illatát. Szeretném lemosni róla, meg ezt az egészet magunkról. Lehet, hogy vennünk kéne egy fürdőt.
//Szvíthárt! <3 Folyt. köv. a buliban? Jó lesz úgy? //
Kezdőlap
//
//
