Olyan élesen hasít a fájdalom a törött lábamba, hogy jogosan hiszem azt, még inkább apró darabkákra törött a csontom. A fájdalom végigcikázik a tagjaimban, hogy aztán üvöltés formájában próbáljak tőle megszabadulni; sikertelenül. Aljas mód támad a bal oldalamról, nem tudok ellépni, mert bicsaklik a lábam, érzem a nyakam húsába maró fogakat, vergődnék, de próbálkozásom kudarcba fullad. Légy átkozott! Ha nem törte volna el a kezem, még talán esélyem is lett volna ellene. Megérzem magam alatt a vérünk mocskolta hó hűvös érintését, hadonászok, rugdosok, le akarom lökni magamról, a fejem rángatom, magasról téve arra, hogy sokkal nagyobb kárt okozok így, mintha lenyugodnék. Farkasom fejével gondolkodom és nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy legyőzött, hogy ismét sikerült neki, hogy ezúttal is én vagyok a gyengébb. Én vagyok a kisebb. Az erőtlenebb. Fogalmam sincsen, meddig próbálkozom a lehetetlennel, súlya a földre nyom, mást nem tehetek, mint feladom. Dühösen morogva kezdek lenyugodni, vergődésem mocorgássá csitul, míg végül teljesen mozdulatlanná dermedek, csupán ajkaim mozdulnak, ahogyan olykor felhúzom őket, felfedve éles fogaim sorát. Morgásom akkor szűnik meg, amikor meghallom az első szavait. Nem mozdulok, csupán böszme mellkasom emelkedik fel, majd süllyed alá, ahogyan egyre gyorsabban veszem a levegőt. Nem válaszolok. Nem mondok semmit. Még csak azzal sem próbálkozom, hogy ránézzek. A távolba meredve próbálom felfogni mindazt, amit hallottam, próbálom elfogadni, hogy a szavak, melyeket hallottam, sokkal nagyobb erővel szegeznek a földhöz, mint a rám nehezedő testvérem súlya. Akkor sem mozdulok, amikor elenged. Nem lenne semmi értelme. Ha akarnék sem tudnék mozdulni, még mindig az előbbi szavak hatása alatt állok. Valóban… valóban bocsánatot kért? Nem tudom felfogni. Nem tudom, hogyan értelmezzem ezt az egészet. Mit mondhatnék? Csak egy fújtatás a jutalma a rövidke monológnak. Feltápászkodik, ám nem követem a példáját, olybá tűnik, mintha a földhöz ragadtam volna, holott csupán gondolkodom. Jajj, Duncan.. Újabb fújtatás, amikor közli, miféle poénnal lepett volna meg, mintha csak nevetnék a dolgon. Becuccolni hozzám.. Istenem.. Fogalmam sincsen, örülnék-e neki, vagy sem. A most történtek után valószínűleg nem, de ő mégiscsak a bátyám. Nem tudom, meddig heverészek még ott, belefagyva a mozdulatlanságba, amikor végül törik a jég és nagy nehezen feltápászkodom. Nehézkesen megy a dolog, vissza is rogyok, ismét morgok egy sort, ahogyan a fájdalom a sérült lábamba nyilall. Nem érdekel. Fel fogok állni. Tűnjön bármennyire is szánalmasnak, akkor is a szemébe akarok nézni. ~ Miért gyűlöltelek volna? ~ szólalok meg végre, ám választ sem várva folytatom a mondandómat ~ Mindig is arra vágytam, hogy normális életünk legyen. Neked és nekem. Együtt. Nekem akkor nem volt semmim, csak te. Mindent megadtam volna érte, hogy ne vegyenek el tőled. Mindent megtettem, hogy vigyenek vissza, de már nem voltál ott. Szörnyű volt belegondolni abba, hogy elveszítettelek. Képtelen voltam felfogni azt, hogy elmentél ~ csendben, nyugodtan buknak ki belőlem a szavak, mégis bujkál mögöttük valami elkeseredettség, egy cseppnyi fájdalom. Elfogadtam, már réges-régen megbarátkoztam a múltammal, a fájó pontok azonban mindig fájni fognak, idővel talán enyhébben, de elmúlni sosem képesek. ~ Mindenki változik, Duncan. Te is, én is. Arról nem is beszélve, hogy kettőn áll a vásár, nem igaz? ~ emberi alakban most egészen biztosan elmosolyodnék, most azonban csak egy aprócska fújtatásra és egy fejrázásra futja. Bocsánatot ugyan nem kérek, de a szavakban valahol ott rejlik a dolog. Én is ugyanolyan hibás vagyok ebben az egészben, mint ő. Csak gyűjtöttük szépen a szart, összedobáltuk, hogy utána közös erővel borítsuk magunkra. Tessék, igazi testvérek. ~ A házam épségét tekintve lehet valóban jobb, ha más hajlék után nézel. ~ Elkerülhetetlennek tartanám az együttlakás mellett, hogy ne kapjunk olykor össze. Én pedig nem szeretnék minden héten restaurálásba kezdeni. Persze, hogy ezt hozom fel és nem a mi lelki békénket kapcsolatunkat. Talán jobb lesz így. Amúgy is, ha tényleg lecuccol, minden bizonnyal úgyis többször össze fogunk futni. Első nekirugaszkodásra szerintem még az is bőven elég lesz.
A szavai megnyugtatnak, valahogy önigazolást nyerek általuk, emellett biztosítanak afelől, hogy tényleg nincs okom tartani mindattól, amit az előbb mondtam. Szeretném arra kérni, hogy legyen jó apja Siennának - a lány miatt, magunkért, hogy valahogy bizonyítsuk, nem vagyunk olyanok, mint az apánk. Mégis inkább hallgatok. Ő is tudja, érzi, ha nem is emlékszik pontosan mindenre, amit nem bánok. Felé fordulok, eltűnődve nézem, s ha nem is billen helyre bennem az, amire várok, amit szeretnék elérni, akkor is könnyebbnek érzem, mintha az éveken át hurcolt teher egy részétől hirtelen megszabadítottak volna. El akarom engedni mindazt, ami a múltban történt, tényleg erre vágyom, ennek ellenére minden nap úgy kelek fel és fekszem le, hogy ott van bennem minden egyes pillanata emberi éveimnek. Sose fogom tudni elfelejteni, de azt... azt talán egyszer elérem, hogy ne kísértsen, ne tépjen szét, hajtson őrültségbe. Te tudsz segíteni ebben, ugye? Te, aki majdnem ugyanazon mentél keresztül, mint én, együtt velem, mégis mennyivel másabb lettél. Életvidámabb, akárcsak Sienna. Irigykedem. Kettőn áll a vásár - na az biztos, hogy mindketten megérjük a pénzünket! Kurta morranással adom tudtára az egyetértésem, majd sebtében ledobott dzsekimhez lépek és fogam közé veszem. ~ Gyere, visszakísérlek a kocsidhoz. ~ Nem akartam, hogy egyedül kolbászoljon, főleg ilyen állapotban, a vérem szagával magán, még félreértenék, bár ezen nagyon nincs mit. Nem számít, egy darabban hajtson el, minél előbb, ez a lényeg. ~ Helyre akarod pofoztatni a karod? ~ kérdezem baktatás közben, színtelen hangon. Elég, hogy időről időre oda-odapillantok rá, hogy egyben van-e még, kísérgetem és intem, meg arról faggatom, hívjam-e Emst, nem kell, hogy még a hangsúlyozásom is egy kotkodácsoló tyúkanyóé legyen. Soha életemben nem bántottam még ennyire - fizikálisan tuti -, úgyhogy volt miatta némi bűntudatom. Ha eldöntötte, mit szeretne, aszerint jöttünk-mentünk, elváláskor pedig azzal búcsúztam tőle, hogy amikor legközelebb találkozunk, már én is csak egyszerű kóbor leszek Anchorage-ben. Pontosan olyan könnyűnek tűnt ez, mint kimondani, egy pillanatig nem gondoltam bele, hogy valójában megtenni mennyire nehéz lesz.
Fekete bakancsban, kék-fehér overálban rovom gyalogszerrel az erdőt, kezemben csak egy baltát fogok, miközben hangosan csak úgy magamnak énekelgetek. Rendesen rajtam van már a karácsonyi feeling. Ünnepszerető vérfarkas vagyok, bár voltak időszakok, amikor a vaníliás tej mellett ücsörögve arra vártam, hogy az a dagadt vén pacák beessen a kéményemen, és felzabálhassam, de ennek már régen vége. Kell valami normális fa. A tavalyi fám egy hét alatt lehullatta a tüskéi felét, szóval díszestől mindenestől kivágtam a francba, és megfogadtam, hogy soha többé nem veszek attól a tenyérbemászó képű fickótól fát, inkább vágok magamnak olyat, ami nekem tetszik. Szóval konkrétan lopni készülök, mert hát elméletileg nem tehetném meg, hogy csak úgy kivágjak egy fát - micsoda hülyeség - de csak nem most fogja erre enni a fene valamelyik erdészt. Ha mégis, maximum kergetőzünk kicsit. Egyébként nem kell annyira nagy fa, beérem valami közepes méretűvel is, a lényeg, hogy normális formája legyen, és a tüskéi ne úgy álljanak, mint egy hetvenéves öregasszony fanszőrzete, nem mintha olyan gyakran lesegetnék hetvenéves nyanyákat, de jobb hasonlat most nem jutott eszembe. Azért az nem árt, ha Cézár stapáját is bírja, mert az a dög minden éven megmássza a fákat. Nem is kap karácsonyi ajándékot.... vagyis minden éven befenyítem, hogy jövőre nem kap, ha még egyszer lepisálja a törzsét. A dolgot nem sietem el, mert ma kivételesen ráérek, s mivel úgysincs jobb dolgom, ezért élvezem a hegyi levegőt, és ezt a kibaszott jó csendet, ami a városi nyüzsihez képest mindenképp változatosság, és felüdülés. Fél órás nézelődést követően megtalálom "álmaim fáját", majd sokadszorra rázendítve a fülbemászó karácsonyi nótára, nekiállok kivágni a baltával...
Újabb nap, újabb lehetőség arra, hogy felfedezősdit játsszak. Bár az igazat megvallva az előző két napom túlságosan is eseménydús volt. Tegnap előtt az egyik helyi clubba mentem el, ahol amint megérkeztem a kint dolgozó Hó eltakarító már jött is be. Csak az volt a probléma vele, hogy épp az ablakon keresztül. Tegnap pedig kimentem a városhatáron kívüli erdőbe gondolván megfutatom a bennem élő bestiát. Erre nem épp összefutottam két fiatal leányzóval, akiknek segítség kellett? Volt egy olyan érzésem, hogy ma sem úszom meg bonyodalmak nélkül a napot, de hát így legalább elütöm az időt, míg Faye hazaér. Az igazat megvallva először nem is erre a részre terveztem eljönni, hanem a helyi sípályára, amiről azt mondják, hogy mindenképp érdemes kipróbálni. Nem sok kedvem volt, hogy négyszázhuszonkilenc évesen ilyesmivel foglalkozzak, így amikor megérkeztem és megláttam a közeli erdőt, nem sokat kellett győzködnöm magam azzal kapcsolatban, hogy mi legyen a következő lépés. Miután kiszálltam a terepjáróból és alaposan felöltöztem, rögvest indultam az erdő legközelebbi részéhez, hogy minél előbb tűnhessek el a figyelő szemek elől, és élvezhessem újra a természet gyönyörűségeit, farkasként. A ruháimat egy közeli bokor alá rejtettem miután megbizonyosodtam arról, hogy senki nincs a környéken. Az átváltozás egyetlen szívdobbanás alatt végbemegy hála a szellemeknek, nem úgy, mint fiatal kölyökként, amikor több percen át tartott az átváltozás. Hiába, azért még az öregségnek is vannak előnyei. A következő pillanatban már neki is lódulok egyenesen az erdő mélyére, ahol reményeim szerint nem botolhatok semmi bonyodalomba. Igazán örülnék, ha a mai nap nyugodt lenne. Közben lassan hála a szélnek az orromat egy ismeretlen illat üti meg, ami mellé még valami furcsa ének is társul. Innen nem értem pontosan mit is énekelnek, így a hang forrása felé veszem az irányt. Már látom előre, hogy nem lesz ez a nap se unalmas.
Elvis Dunway
Kangunart
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 375
◯ HSZ : 162
◯ IC REAG : 122
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ha akarom, bármi... ha nem akarom, semmi ;)
Jingle bell, jingle bell, jingle bell rock, Jingle bells swing and jingle bells ring Snowing and blowing in bushels of fun Now the jingle hop has begun
Jingle bell, jingle bell, jingle bell rock, Jingle bells chime in jingle bell time Dancing and prancing in Jingle Bell Square In the frosty air
A dal ütemére lendül a kezemben a fejsze. Nem sietem el a fa kivágását. Nagyobb erőt is vihetnék bele, hogy hamarabb végezzek, de ugyan minek tenném, amikor ma ráérek? Manapság a világ felgyorsult, én meg néha elfelejtkezek róla, hogy én bizony ráérek, hiszen az élet nekem nem úgy telik, mint egy átlagos ember élete, hanem kényelmesen ráérnék bármit megtenni, amit akarok. A törzs reccsen, a faforgács a fehér hóra pereg, s megcsapja az orromat a gyanta markáns illata…
What a bright time it's the right time To rock the night away Jingle bell time is a swell time To go gliding in a one-horse sleigh Giddy-up jingle horse pick up your feet Jingle around the clock Mix and a-mingle in the jingling beat
That's the jingle bell rock
Jingle bell jingle bell jingle bell rock Jingle bells chime in jingle bell time Dancing and prancing in Jingle Bell Square In the frosty air
Pörgetek párat a fejszén, mintha csak nunchaku lenne. Ha valaki most látna, bizonyára lenyomna egy facepalmot, hogy ki ez az ökör, aki itt overálban szórakozik falopás közben. Báááár, ha történetesen egy falkatárs előtt buknék le, az valószínűleg meg se lepődne, mert ők tudják, hogy nem vagyok teljesen beszámítható. Általában. Lendületet veszek, újabbat csapok a törzsre, majd a fa megdől. Ez az, mindjárt az enyém a kicsike! Egy utolsó csapás, és a fa kidől oldalra, egyenesen a hóba puffanva, amit fel is ver maga körül, mintha gomolygó fehér füst lenne. Egyenesre csapom a törzs végét, majd leguggolva ráfogok a kisebb ágakra, amikre nincs szükség az alján, és elkezdem letépkedni őket.
What a bright time it's the right time To rock the night away Jingle bell time is a swell time To go gliding in a one-horse sleigh Giddy-up jingle horse kick up your feet Jingle around the clock Mix and a-mingle in the jingling feet That's the jingle bell, that's the jingle bell, that's the jingle bell rock!
Az utolsó versszakot már félig énekelve, félig fütyülve zárom le, s még a végére se érek, amikor megérzem az idegen energiákat a közelemben. Nem szakítom félbe a nótázásomat, csak az érzékeimet élesítem ki, és koncentrálok arra, hogy pontosan beazonosítsam, melyik irányból közeledik az ismeretlen energia. Farkasom, aki eddig meglehetősen unottan hallgatta a dalolászásomat, most felugrik, és készenlétbe helyezi magát. - Üdv! – Szólalok meg akkor is, ha nem mutatkozik meg, hanem rejtve marad. Nem teszek úgy, mintha hülye lennék, és nem vettem volna észre. Egyelőre a tekintetemmel nem keresem, kezeim továbbra is a karácsonyfának való fenyőről tépkedik a felesleges kinövéseket..
Az út körülbelül háromnegyedét elég gyorsan megteszem, de utána már óvatosságból lassítok. Nem tudhatom, hogy ki az, aki az erdőben énekelget, mint egy igazi bolond, így úgy érzem jobb, ha nem termek ott azonnal előtte farkas alakomban. Van rá esély, hogy csak egy sima emberrel futok itt össze a semmi közepén, és nem örülnék, ha véletlenül egy elejtendő prédának nézne. Na nem azért, mert lenne esélye elejteni egyszerűen csak jobb, ha nem tud rólam, míg én nem akarom úgy. Végül elég közel érek hozzá, hogy már tisztán értsem a dalt, amit énekel. Hát az már biztos, hogy valamiféle karácsonyi dal, de az évszázadok során annyi fajtát halottam, hogy nehéz lenne megmondani, hogy halottam e már vagy sem. A másik pedig, hogy amúgy sincs ünnepi hangulatom manapság. Túlságosan sok mindent vesztettem el az évszázadok során, hogy legyen még mit ünnepelnem. Ettől függetlenül közeledek felé és hála félig felhúzott pajzsomnak, na meg kitűnő szaglásomnak, hamar rájövök, hogy egy fajtámbelivel hozott össze a sors. Jobban örültem volna, ha senki sem lett volna itt, de még mindig jobb, mint ha egy emberrel vagy Őrzővel találkoznék össze. Érzem rajta, hogy fiatalabb nálam és azt is, hogy nem egy a vérvonalunk. Közben lassan kijöttem az egyik fa takarásából, és végre megláttam őt. Éppen a fenyőfával szorgoskodott, és valahogy egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy ő csak úgy megtalálta a kivágott fát. De különösebben nem érdekel, egyrészt nem szólok bele a helyi farkasok dolgába, másrészt van elég fa itt az erdőben, ha kell neki, hát vigye. ~ Üdvözletem. ~ Köszöntöm őt gondolatban, elvégre farkasalakban másként nem is menne, remélhetőleg a pajzsa legalább annyira le van eresztve, hogy megkapja az üdvözlésem, különben feleslegesen jártatnám a gondolataim. Azt pedig nem szeretném. ~ Remélem nem zavartalak meg semmi fontosban. ~ Szándékosan veszem elő újra a fa ügyét, mert kíváncsi vagyok, vajon miféle reakciói lesznek arra, amit mondtam. Elvégre nem vagyok a falkatársa, hogy bármibe is beleszóljak, csupán egy kóbor, aki, míg az alfára vár addig bejárja a környéket. Na persze erről ő nem feltétlen tud.
Elvis Dunway
Kangunart
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 375
◯ HSZ : 162
◯ IC REAG : 122
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ha akarom, bármi... ha nem akarom, semmi ;)
Nincs felhúzva a fejem búbjáig a pajzsom, szóval elérnek hozzám a gondolati úton közvetített szavai. Hallom a lépteit, ahogy a hó megroppan a talpai alatt, és a fagyott avar megzörren. Szemem sarkából pillantom meg a farkast, majd felé fordítom a fejemet. Gyantától ragacsossá vált ujjaimat a gatyámba törlöm… nem mintha sokat számítana, ugyanúgy ragad továbbra is. Soha nem láttam még ezt a hímet. Bundájának mintázata se ismerős, ahogy az energiái sem. Azt meg tudom állapítani, hogy idősebb nálam, és nem egy vérből származunk. Tán csak nem az éneklésem vonzotta idáig? ~ Nem. Már csak a szállítás előtti utómunkálatokat végzem. ~ Különösebben nem izgat, hogy idegen farkas előtt lebuktam lopás-ügyileg, mert egyelőre én itthon vagyok, ő meg csak egy idegen, aki erre tévedt. Szóval felőlem lehet akár hivatalos közeg is, de jobb, ha nem ugat bele a dolgomba. Addig én is jó fej leszek. ~ Na és te? Átutazóban erre? ~ Érdeklődöm meg, tovább tépkedve a felesleges tüskés ágakat arról a részről, amit majd a fenyőfatartó lábba fogok befogatni. A falkaszag mellett érezhet rajtam az idegen hím macskaszagot is. Azt nem biztos, hogy meg tudja határozni a nemét, hiszen pár hete már, hogy Cézárt kiheréltettem, ezért az aromás „kanszagot” már levedlette magáról. Az egyik oka pont ez volt, hogy eunuchot csináltattam belőle. Nagy mostanában a jövés-menés. Miután megoldódott a „két dudás egy csárdában” probléma, elkezdtek megszaporodni a kóborok. Sose lehet nyugi, bár akkor meg az lenne a baj, hogy épp nem tudjuk mivel lefoglalni magunkat, szóval engem annyira nem frusztrál a jelenlétük… pláne, ha nem tesznek keresztbe nekünk. ~ Elvis vagyok. ~ Mutatkozok be, ledobva a földre a tüskés ágakat. ~ Találkoztál már mással is a falkánkból? ~ Kérdezek rá, mert ha én vagyok az első, úgy tájékoztatnom kell arról, hogyha hosszabban is itt kíván maradni, azt milyen keretek között teheti meg. Ha már másba is belebotlott, akkor nem futom le vele újra a tiszteletkört. Érezhetően nem feszélyez se a jelenléte, se a tény, hogy idősebb nálam. Fürkész vagyok, érzékeimet ráfókuszálom, hogyha hátsó szándék vezérelné, akkor időben reagálhassak.
Bár figyeltem arra, hogy minél kevésbé keltsek zajt, miközben az út hátralévő részét tettem meg a hang forrása felé, és talán egy ember nem vette volna észre a közeledésem. De egy farkast megközelíteni anélkül, hogy észrevenne nem igazán egyszerű. Kivéve persze, ha az illető annyira le van foglalva a saját dolgaival, hogy a külvilágra kevésbé figyel. Miközben a fa mögül kiérve monoton sétálok a másik irányába, pont úgy mintha csak az egész nap, az enyém lenne. Az igazat megvallva mondjuk az is, elvégre, Faye, csak este tud találkozni velem, addig pedig el kell magamat foglalnom valahogy. És egyelőre én és a bestiám is jól érzi magát idekint. A hófedtetájak valahogy mindig az otthonomra emlékeztetnek és hát, ahogy a mondás tartja: mindenhol jó, de legjobb otthon. Az idegenről pedig még nem döntöttem. Ha csak a viselkedése alapján ítélnem meg őt, akkor azt mondanám, hogy talán nem minden kereke forog rendesen, de valamiért úgy érzem, nem szabad ilyen hamar leírni őt. Na persze, ha rajtam múlik, akkor nem lesz köztünk semmiféle bonyodalom. - Szívesen segítenék rajtad, de a mancsaim nem épp a legalkalmasabbak erre. – Hiába, az ilyen aprólékos emberi munkát, nem lenne egyszerű farkasként megoldani. Közben a másik farkastól nagyjából öt-hat méterre állok meg és fekszem le egyszerűen a hóba. Emberként most aggódnék a ruháim miatt, de mint farkas élvezettel fekszem a vakítóan fehér hórétegbe. - Látogatóban, egyelőre. – Közben újabb szagminták érkeznek meg hozzám a másik felől, de ahogy várható volt mind ismeretlen számomra. Valószínűleg a falka többi tagjának a szagát érzem rajta, de egyelőre nincs összehasonlítási alapom. - Gabriel vagyok – Mutatkozom be miután a másik is megtette, bár a bestiám érezhetően nem örül neki, mert heves ellenérzést váltott ki belőle a bemutatkozásom. Elvégre, ha tudják a nevünket, akkor könnyebben ránk találhatnak. Ő pedig nem igazán örül ennek. - Igen, Találkoztam. – Nem ért váratlanul a kérdése, sőt csodálkoztam, hogy nem ez volt az első felém intézet szava. Ha a másik rám is fókuszál, akkor sem találhatja rosszindulatnak nyomát. Talán csak egy kevéske kíváncsisággal vegyített éhség az, amire rálelhet. Egyrészt mikor új emberekkel találkozók mindig hajt a kíváncsiság, hogy kik lehetnek ők, és vajon honnan jöttek, másrészt pedig már megint éhes vagyok. Hiába, alig egy órája ebédeltem meg, és ismételten ennék valamit. - Az igazat megvallva, éhes vagyok. Nincs kedved velem tartani? – Kérdezek rá és közben fejemmel a sípálya irányába fordulok, ezáltal tudatván, merre is szándékozom menni. Sejtem, hogy a másikat ez talán meglepi majd, de hát úgyis azt tervezem, hogy itt maradok egy időre, így jobb megismerni az ittenieket.
Elvis Dunway
Kangunart
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 375
◯ HSZ : 162
◯ IC REAG : 122
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ha akarom, bármi... ha nem akarom, semmi ;)
~ Egy fával még elbírok, de amúgy köszi. ~ A szándék a fontos ugyebár… már ha nem az a szándéka a segítségen felül, hogy meglesse, pontosan merre is van a mi „kis odúnk”. Nincs üldözési mániám amúgy, csak egészséges gyanakvás, ami minden idegennel szemben megvan. Óvatos vagyok az idegenekkel, még ha úgy is látszik, hogy lazán kezelem az ilyen spontán találkozásokat. ~ Mint a Szodomát és Gomorát elpusztító egyik Arkangyal? ~ Hoppá, még a végén kiderül, hogy művelt vagyok? Oda kell magamra figyelnem, mert még a végén rontom az image-om ilyen elszólásokkal. ~ Kivel? ~ Érkezik a következő, teljesen logikus kérdésem. Fürkész vagyok, megérezném, ha hazudott volna, ettől függetlenül én azért szeretném tudni, hogy ki volt az, aki már találkozott vele közülünk? Közben a fa alja megpucolásra kerül, aztán a zsebemből előhúzok egy madzagot, és a feje tetejére állítva a fát… lesimítom a törzséhez az ágait, hogy aztán körbe tudjam tekerni. Néha megszúrnak az ágak, és a tüskék, de figyelmen kívül hagyom. Olyan, mintha a farkasom talpát csiklandoznák. Követem a fejének mozdulatát, miközben hurkot kötök a fa végére, majd a felesleges madzagot egy mozdulattal letépem, és visszagyűröm a zsebembe. ~ Ez a nyanyaidő. Ők elég rágósak az ízlésemnek. ~ Mondom ezt úgy, mintha azt feltételezném, hogy a síelőket akarja megritkítani. Ezekben az órákban általában az idősebb korosztály szokott azon a pályán siklani, amerre a fejével bökött. Nem hiszem, hogy Jenny repdesne az örömtől, ha a fizető vendégeit dézsmálnám. Amúgy… nem hiszem, hogy a hím épp rájuk gondolt volna, de időnként tök jó tettetni a hülyét, és másokat fárasztani ezzel. A fejszémre, és a fára pillantok. Elvileg rajtunk… farkasokon kívül más nem nagyon szokott erre ténferegni. Simán itt hagyhatom a fát, hazamenet meg majd felkapom a fejszével együtt. Csak nem nyúlja le senki? A szag alapján úgyis megtalálnám a tolvajt, és kihajítanám a nappalija csukott ablakán. Az egy dolog, ha én lopok… de azt már kevésbé viselem jól, ha engem lopnak meg. ~ Oké, feltéve ha nem így akarsz bejönni. Engem kihajítanak „kutyástól”… téged meg megkerget valami műprotkós banya a sílécével, ha négy lábon meglát. ~ Világítok rá arra, hogy ha kajálni akar emberek között, akkor vissza kéne vedlenie emberi bőrébe. Persze ha vadászatra gondolt, akkor már más a helyzet…
[Kihelyezett falka-terület, a Farkaslak előtti tér, mivel azok foglaltak mind]
Éjszaka van, én pedig nem tudok rendesen aludni. Az edzések továbbra is kimerítőek Nicholasszal, de úgy fest, egyre inkább bírom a strapát, még ha az átváltozások között farkasformában történtekre továbbra sem emlékszek. Valami nyugtalanító érzés felpiszkál, arra késztet, hogy kifelé menjek a falak közül, nem elégedve meg az ablak kinyitásával és az arcomba csapó hűvös szellővel, amit a korai ősz hoz magával. Határozottan hideg van odakint, hát sportcipőbe bújtatott lábaim mellé egy pulcsit is magamra kapok a kapucnis fajtából - a hadsereg logója és neve van rajta, a hátán pedig az Lt. Hawke felirat. Meg se próbálom abban a hitben ringatni magamat, hogy nem szúrja ki senki csendes léptű távozásomat, ennek ellenére folytatom utamat a Farkaslak előtti terasz felé. Csak elszívok egy cigit, menten jobb lesz minden. Lenyugszanak az idegeim és alszok, mint a bunda! - Gondoltam legalábbis úgy bő két pillanattal ez előttig.
Most ugyanis, alig lépek ki a teraszra, idegen illat üti meg farkas-orromat. Biztosan nem farkas, hacsak nem leplezi jól létének ezen formáját. De nem is egyszerű ember, ebben szinte biztos vagyok... Vajon csak szórakozik valaki az erre tévedőkkel az éjszaka közepén vagy valós veszély fenyegeti a Farkaslakot valami idegen farkas személyében? Feszülten figyelem azt a pontot a fák között, ahonnét a mozgást és a szagokat érzem, ugyanakkor engem is elárul a teraszon a mozgásérzékelő lámpa felvillanása, ahogy kijjebb lépdelek a terasz széléig, a lépcsőkön is lelépve, zsebemben pedig az öngyújtóra markolva. - Nem tudom, ki vagy, de fuss, amíg megteheted, vagy pedig mutasd magad! - Emelem meg kissé hangomat, bele a sötét éjszakába.
Egyre inkább úgy éreztem, hogy hazudnak nekem a barátaim, a szeretteim. Mondjuk azt, hogy mindenki, hiszen állandóan azt lehet tőlük hallani, hogy idővel majd jobb lesz, de egyáltalán nem jobb. A fájdalom és a veszteség érzése csak egyre inkább beköltözik a szívembe és szinte úgy érzem, hogy már túl erős gyökeret vert ott. Jó pár nap eltelt, márt több is, mint egy hét, talán kettő azóta. A napok számomra teljes mértékben összemosódtak, hiszen jó darabig még az ágyat se volt erőm elhagyni. Na, meg kedvem se volt hozzá, hiszen miért lett volna? Azt mondják, hogy mindenki annyi terhet kap a vállára, amennyit képes elviselni. S hirtelen újra arra a nőre gondoltam, akit jó pár hete találtam az út szélén, illetve Stepehnre is, aki segített abban, hogy ne legyen baj. A farkasa se adta fel a harcot, ahogyan talán én se, hiszen itt vagyok még mindig. Pedig megfordult a fejemben, hogy hazatérek, de sose futamodtam meg. Egyszerűen most csak úgy érzem, hogy a sötétség és a fájdalom mezejében ragadtam, mert nem találom a kiutat. S mi lesz akkor, ha örökre ott ragadok? Hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, majd végül lerúgtam magamról a takarót és egy darabig Ben-t figyeltem. Vele is régóta nem beszéltem már, de nem ment. Legalábbis nem úgy mint régen. Végül pedig elkezdtem öltözni és hamarosan az egyik kapucnis pulcsiját húztam magamra. Mélyen beszippantottam az illatát, majd a fogaimat az ajkamba vájtam, hogy elfojtsak egy könnycseppet. Ezek után pedig elindultam. Hogy merre? Nem tudtam. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy a kihalt városba kell mennem, esetleg az erdőség közelébe vagy fel a Farkaslak közelébe, hogy megtudjam, hogy Nad jól van-e. Tudtam, hogy őrültség, de mire észbe kaphattam volna már ott is voltam. Egy darabig csak a fák takarásában álltam, mintha azt várnám, hogy a szellő adjon választ. De aztán egy ajtó csukódott be, majd pedig lámpa is világítani kezdett, ahogyan falaki a teraszra lépett. Ijedten húztam össze magamat, hiszen annyira elmerültem a gondolataimba, hogy fel se tűnt egyből, hogy esetleg valaki felfigyelhetett rám. Majd pedig meghallok egy fiatal női hangot és a szavai a régi önmagamra emlékeztetnek. Végül kilépek a faárnyékából habozás nélkül, hiszen mi veszteni valóm van? Semmi, illetve sose voltam gyáva, hogy a futást válasszam, pedig talán az elmúlt hetekben pontosan ezt teszem. Nem akarok bajt. Cali, vagyok, te? – szólalok meg sietve, hiszen mi értelme lenne várni. De a kapucnit továbbra se húzom le a fejemről. Mostanában ez volt a legjobb rejtekem, mert így senki se láthatta a fájdalom tengerét az íriszeimben. Sajnálom, ha felébresztettelek, mert nem állt szándékomban. – teszem hozzá kicsit bocsánatkérő hanggal, de nem mozdulok meg. Jobb fenntartani jelenleg még a tisztes távolságot.
A Farkaslak vált az otthonommá az elmúlt időszakban, azt pedig senki sem szereti, ha fura, csuhás alakok mászkálnak körötte hívatlanul, nem igaz? A női hang, ami a felszólításomra érkezik, meglep. Fura ellentmondás a helyzetben, mert pont engem nem kellene, aki nőként a seregbe keveredett. Talán túlságosan hozzászoktam, hogy pasasok vesznek körül, pedig a nők is tudnak éppen olyan rohadtak lenni, mint hím társaik. S ha tudnám, hogy őrző, hát még hogy harcos... de nem tudom. - Rachel vagyok. - Felelek neki, próbálva kivenni vonásait a kapucni takarásából nem sok sikerrel, mikor előlép. - Te miféle farkas vagy? - Bukik ki belőlem a kérdés, mellyel erőteljesen mellé nyúlok, ha kiderül, hogy közönséges ember. De hát nem lehet, belebizsereg a tarkóm abba a fura érzetbe, ami körüllengi a nőt. Más, de nem farkas és nem is ember. Ha most az jön, hogy léteznek vámpírok is, én leadom a portán a kulcsot, de komolyan! Arra, hogy sajnálja, hogy felébresztett, csak legyintek, mert nem fogok mélylélektani beszélgetésbe kezdeni egy idegennek, ráadásul, ha belegondol, könnyen rájöhet, hogy esélyesen nem én lettem volna az első - vagy egyetlen - aki ide kijön a farkaslakból, ha komolyan felverte volna az éjszaka csendjét errefelé.
Lehet, hogy nem kellene itt lennem, de úgy érzem, hogy okkal kerültem ide. Remélhetőleg a fejem is meg fog maradni, de az se kizárt, hogy pont a veszélyt keresni jöttem ide. Magam se tudom, mert úgy érzem, hogy a bennem lakozó tűz szép lassan felemészt. A lelkemet nyaldossa, a szívemet égeti porrá és szép lassan minden emberi érzést kiöl belőlem. Lassan bólintok, amikor meghallom a nevét. Legalább nem ugrik egyből a torkomnak, hogy mit keresek itt. Ez jó jel. Örülök a találkozásnak. – próbálok kedves lenni, meglelni magamban az emberi énemet, a barátságosabbat. Azt, amelyik régen mindenkivel törődött, aki mindenkire vigyázni akart és közben pedig egy harcos lakozott legbelül. De túl nehéz, mintha sose létezett volna. Mintha minden egyes szelő egy apró darabot abból tova vinne. A kérdését hallva egy apró mosoly kúszik az arcomra, vagy legalábbis ahhoz hasonló dolog. Miféle farkas lehet ez a lány, hogy nem ismer fel egy őrzőt? Talán kölyökhöz lenne szerencsém? Azt hiszem, hogy mostanában vonzom őket. Nem vagyok farkas. – szólalok meg higgadtan, majd teszek felé egy lépést, hogy még inkább kikerüljek a fák árnyékából, de a kapucni még mindig nem hull le. Nem akarom, hogy lássa a szemeimet. A benne lakozó fájdalmat, a kisírt szemeimet, a félelmet és az elveszettséget. Miért nem alszol ilyen későn? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen nem akarom egyből elárulni neki azt, hogy őrző vagyok. Nem fedhetjük csak úgy fel magunkat. Vigyázni kell, hogy kinek áruljuk el. Ez egy hivatás, ami titokkal jár. Olyan titkokkal, ami néha bizonyos embereket felemészt, de engem még se ez emésztett fel, hanem veszteség fájdalma. Illetve tényleg érdekel, hogy vajon őt is a démonai nem hagyták aludni? A démonai elől akar menekülni és azért nem alszik? Újra edzenem kellene, de Ben nem engedné. Én meg nem állok készen egy újabb vitára. De talán az segítene, vagy csak rontana a helyzeten. Ki tudja…
Becsületemre váljon, én komolyan próbálom kamatoztatni mindazt a keveset, amit a farkasságról már tudok. Persze, tisztában vagyok vele, hogy vannak, akik képesek elrejteni érzelmeiket, mások akár befolyásolni is tudják vérvonaluk által az amúgy sem épp toppon levő elmém gondolatait, érzékszerveimet becsapva... E felől a nő felől mégsem érzek ártó szándékot vagy a hazugság szúrós szagú bűzét így első blikkre, s valami ösztön, talán farkasé, talán a katonaévek emberismerete súgja, hogy bízhatok benne, nem fog sem nekem, sem pedig a falkának ártani. Éppen ezért közelebb léptekor csupán öngyújtó jellegzetes sercenése hallatszik, majd apró láng villan, ahogy rágyújtok. - Nem? - Kihallatszik a finom döbbenet hangomból, ahogy elemelem számtól egy szippantást követően a koporsószeget. - Azt ne mond, hogy vámpír vagy, mert itt verem a földhöz magamat visítva... - Húzódik mosolyféle képem szegletére, mindezt nem gondolva teljesen komolyan, ám a fogaskerekek dolgoznak mindeközben elmémben. Így ugranak be: - Te is olyan őrző vagy akkor, vagy micsoda, nem? Elég ritka népség lehettek, mert itt vagyok már egy ideje, de te vagy az első, akibe belefutok. - Mint mondottam volt, nem érzékelek felőle ártónak ítélt szándékot, s bár a bizalom erős szó, mégis valamiféle könnyeden baráti nyitottsággal igyekszem fordulni felé. Elvégre mennyivel jobb ez már így, mintha magamban beszélnék az éjszaka közepén, mint holmi eszelős... Kérdésére kissé elmerengve szívom be a cigarettafüstöt, majd ugyan ilyen ráérős lassúsággal fújom ki, mintha csak valami évszázados matuzsálem lennék, ki tudja, alaposan kell megfontolni minden egyes kiejtett szót. - Ezt... nem egyszerű szavakba önteni. De ha elárulod, te mit keresel itt, megpróbálhatom! Cigit? - Ne mondja senki, hogy nem vagyok ultrajófej.
Szerettem volna tudni, hogy miért egy kölyökbe botlottam és a kérdéseit hallva egyre inkább biztosabb lettem abban, hogy az lehet. Először Nadine, most pedig ő. Mintha az élet meg akarná nekem tanítani azt, hogy mindig fel lehet állni és bármennyire is nehéznek tűnik a szituáció, van belőle kiút. Régen olyan jól tudtam ezt, de mostanra szinte elfelejtettem. Nem csak elveszítettem egy részét a lelkemnek, hanem minden egyes nappal többet. Lehet, hogy gyenge voltam eleinte, de igen is hiányzik a régi életem és talán pont arra lenne szükségem, az edzésekre, hogy újra talpra tudjak állni, de ebben magam sem vagyok biztos. A kérdését hallva nagyon halovány mosoly kúszik az arcomra. Figyelem őt, de még mielőtt mondhatnék bármit, folytatja tovább a mondandóját, amit már nem tudok megállni egy kisebb kuncogás keretében. Sietve harapok az ajkamba, majd egy pillanatra még a hideg is kiráz a gondolattól. Szerintem kész szerencse az, hogy nem vagyok vámpír, legalábbis az elmúlt hetekre nézve. Számból vetted ki a szót, mert az vagyok. S hamarosan elkezdek csillogni is a holdfényében. – szólalok meg játékosan és ő is érezheti, hogy tényleg nem gondolom komolyan azt, amit mondok. Igen, őrző vagyok és nem vagyunk annyira ritkák, csak remekül tudunk rejtőzni. Illetve, ha jól tudom, akkor nem régóta tehetjük be a lábunkat ide. Te régóta élsz itt? – kérdezem tőle kíváncsian. Nem akartam hazudni neki, illetve félig-meddig már kitalálta a dolgot, ha nem is elsőre. De majd idővel belejön. Meg annyira nehéz dolga nem is volt, mert meg se próbáltam elrejteni azt, hogy kivagyok, mert sokkal inkább a bennem tomboló tengert próbálom lecsillapítani és az a dolog szinte minden egyes erőmet felemészt. Meg eléggé kellemes társaságnak tűnik. S jelenleg nálam ez nagy szó, mert mostanában senkit se tűrök meg a közelemben. Egy fiatal farkast jöttem meglátogatni, vagyis azt hiszem. Bár nem éppen a legjobb időben. Egyszerűen csak a lábaim idehoztak, de ha nem találkozom veled, akkor lehet mentem volna tovább is az erdőbe. – válaszolok neki egy kisebb gondolkodás után, majd bólintok. Lassan odasétálok és elveszek tőle egy cigarettát. Nem szoktam dohányozni és Ben-t is szeretném lenevelni róla, de most úgy éreztem, hogy egy szál nem árthat meg. Végül pedig helyet foglaltam a veranda lépcsőjén és lassan lehúztam a fejemről is a kapucnit, hogy ne legyek annyira ijesztő. – Most te jössz. - pillantok rá kíváncsian és közben a jól megszokott maszkot az arcomra húzom, amivel szinte bárkit képes voltam már átverni és elhitetni, hogy jól vagyok.
Először kissé elkerekedik pillantásom helyeslő megjegyzése hallatán, de szerencsére kapcsolok időben, hogy esélyesen csak ugrat - hangsúlyából és a felőle érkező impulzusokból ítélve. - Óriási! - Fel is nevetek szórakozottan, fejemet csóválva meg. - Vagy úgy! Igazából még sosem találkoztam a fajtáddal... legalábbis azóta nem hogy megkaptam a bennem lakó bundást, előtte lehet, belefutottam már párba a tudtom nélkül. - Feleltem szavaira, s könnyed flegmasággal vontam vállat kérdésére. Az előbbiekből már levághatja a szitut, de azért megerősítem, ha már nem tűnik emberevőnek, sem baltás gyilkosnak. Igazából egész jófejnek tűnik így első pillantásra. Meg egy kicsit furának, amiért az éjszaka közepén random mászkál errefelé, de mindenkinek kell valami hobbi, nem igaz? Én nem ítélkezem! - Nem. A városban is alig egy-két éve, de ide a Farkaslakba mindössze egy hónapja vagyok száműzve. Nem igazán engednek le a városba a köz érdekében... - Nevetek fel kissé fejcsóválva. Megvan a dolog iróniája, tekintve, hogy papírom van arról, hogy mentálisan nem minden oké a fejemben. Bár mióta farkas lettem, nem voltak úgynevezett epizódjaim, most így belegondolva... Nem tudom féljek-e ennek tudatában, vagy örüljek neki. Arra, hogy ő mit is keres pontosan itt, mindössze aprót biccentek. Valami kimondatlan keserűséget érzek felőle, szavainak sorai közt, de nem tudom és nem is akarom hova tenni. Nem vagyok én pszichomókus! - Inkább megkínálom cigivel, meg ha közelebb lép, kissé széttárom kezeimet, legyen a vendégem itt a teraszon nyugodtan. Akár helyet foglal, akár nem, én biza leteszem magamat a lépcsőre, miután rágyújtottam. Nekem passzolja a labdát, részemről pedig flegma vállvonás a válasz első körben, miközben kifújom a füstöt. - Nem alszok valami jól mostanában és az altató is kevéssé üt ki, gyorsabban kimegy belőlem, hála ennek az egész... farkas biológiának! - Szisszenek nevetősen. - Még egy hónap után is annyi bizonytalanság van az életemben, hogy az őrület... nem igazán ehhez szoktam és nyilván ez az, ami betesz. Szóóval... Cali! Gyakran hagyod a lábaidnak, hogy csak úgy vezessenek valamerre? - Firtatom szórakozott ál-komolyságot eszközölve képemre mellé.
Legalább ő képes nevetni. Idejét se tudom, hogy mikor nevettem utoljára és valami fura érzés kerített hatalmába, miközben hallottam a nevetését. Mintha egy apró részem sóvárgott volna azért, hogy én is végre nevessek újra, de nem volt miért. Akkor legalább valamiben első vagyok. – nézek rá barátságosan, hiszen tényleg nem akarok bajt keverni, majd lassan bólintok. – Nem kizárt, hogy találkoztál már velünk, csak nem tudtál rólunk. Ahogyan a farkasokból, úgy az őrzőkből is van pár. Legfeljebb nem verjük nagydobra, hogy azok vagyunk. – a hangom barátságosan cseng, miközben elindulok felé és minden egyes lépésemet az avar, s az ott meglapuló gallyak reccsenése jelzi. Szerencsére még így se verek túl nagy zajt, mert megtanultam azt, hogy miként lehetséges teljes mértékben osonni, de most nem volt kedvem hozzá és amúgy is, így legalább még biztosabb lehet abban, hogy nem akarok neki ártani, mert hangot is adok annak, hogy itt vagyok és közeledem felé. Akkor azért a várost egészen jól ismered és gondolom hiányzik neked. Az pedig idővel változni fog, de szerintem érthető, hogy miért vigyáznak ennyire a kölykökre. – mert szerintem egy kezdő őrző is tud veszélyes lenni és megmutathatja az erejét akkor, amikor senki se számít rá, ezért próbál meg mind a két fél óvatos lenni. Nem csak egymással szemben, hanem a világgal szemben is. Miután elveszem a cigit helyett is foglalok mellette és hamarosan már a kapucni is lekerül a fejemről és a messzeségbe révedek. Idővel pedig meg is gyújtom. Nem érdekel, hogy ki lát meg, de kivételesen úgy érzem, hogy muszáj rágyújtanom. Még akkor is, ha amúgy ellenzem ezt az egészet. Főleg Ben-t szeretném leszoktatni róla. Csendesen hallgatom, amit mond, majd együtt érzően pillantok rá. Érthető, hogy még sok a bizonytalanság az életében. Szerintem érthető, hogy így érzel. Nem kis dolog történt veled, s többé már nem vagy egyedül, hanem úgymond van egy második én is, aki ugyanúgy élni akar és vannak szükségletei. Esetleg teával már próbáltad vagy beszélgetni valakivel a félelmeidről és a démonaidról? Sokszor az is segíthet az alvásban. – nem akarok tolakodó lenni, de tudom miről beszélek. Én se alszom jól, s már volt, hogy én is különböző dolgokhoz nyúltam egy kis alvás miatt, de az nem helyes. A démonaiktól kell megszabadulni, de azoktól meg annyira nem könnyű. A kérdését halva végül egy apró mosoly kúszik az arcomra és megrántom a vállaimat, miközben újra a szívok egy slukkot. – Nem, vagyis mostanában azt hiszem igen, de régebben nem. Mindig tudtam, hogy mit szeretnék, ahogyan talán most is, de minden túl bonyolult. – válaszolok neki egyre halkabban, mert nem akarom ezzel terhelni még őt. – Örülsz annak, hogy farkas lehetsz? - fordulok felé kíváncsi pillantással, majd pedig elfordulok tőle, hogy ne rá fújjam a ki a füstöt.
- Nicholas nem sokat beszélt még rólatok a létezéseteken túl, ami azt illeti, szóval nézd el nekem, akadnak hiányosságok itt bent. – Kocogtattam meg mutatóujjammal kobakomat, Nicholas személye kapcsán pedig nem fűzök hozzá különösebb magyarázatot a mondathoz, pusztán azért, mert nekem evidens, hogy ki ő nekem, mint ahogy errefelé mindenki olyan rohadtmód tisztában van a ténnyel általában, szóval nem gondolok bele, hogy esetleg az „idegennek” nem feltétlenül egyértelmű. De különben meg tök nyolc jelen helyzetben, hogy ki fia borja a pasas. Közeledtére felé kapom pillantásomat, vállvonásom jelzi szavaira válaszom: igazából töknyolc. Már, hogy miért vigyáznak ránk. Értékelem én a próbálkozást, de nem igazán könnyít a lelkemen vele, megkapom minden nap, hogy majd idővel… majd, MAJD! - Nem is a város… inkább az emberek. A katonaság. A repülési gyakorlatok… - Pontosítok, igyekezve kedvesebb, érdeklődőbb hangnemet megütni, mert mégiscsak. Ha ő nem viszonyul tüskésen hozzám, én miért tennék hasonló módon? Meg is lesz ennek a kölcsönös jófejségnek az eredménye, hamarosan a lépcsőn ülünk egymás mellett, cigarettázva. Tüzet is adok neki, ha igényli, nem sajnálom tőle. Válaszát hallgatva lassan fújom ki a füstöt, magam elé tekintve, hogy kissé keserű vigyorra húzódjon a szám. - Kétlem, hogy a dili-dokimat felhozatnák ide a hegyre, csak mert akad pár álmatlan éjszakám. Nick előbb verné ki belőlem, mi nyomaszt, de… én nem akarok csalódást okozni neki, ha már egyszer megosztotta velem ezt a… kiváltságot. Nem akarom, hogy problémaként tekintsen rám, pedig – és remélem ez a mi titkunk marad, Cali – valami nagyon nincs rendben velem, úgy érzem. Mármint… nehéz ezt körülírni. – Túrok tincseim közé, majd hátradőlve támaszkodom meg a terasz hideg fáin, úgy tekintve a másikra. - Nincs második én bennem. Persze, érzem, hogy igen, de… nem úgy, ahogyan azt a teremtőm leírja. Ennek van értelme így egyáltalán? – Fejcsóválva emelem a koporsószeget számhoz és szívok bele újra. Inkább kérdezek, s hallgatom válaszát, addig se a saját nyomorommal kell foglalkozzak. - A talán kevés. Mi az a minden? – Döntöm oldalra őszinte véleménynyilvánításomat követően fejemet, ahogyan rá tekintek. Szinte már „kiskutyás” a mozdulat, nem direkt, persze. Kérdésére kiszélesedik a mosolyom. - Hát ez egy rohadt jó kérdés, hallod… kérdezz meg egy év múlva, akkor talán már el tudom dönteni! Nem kértem, de kaptam. Végülis… elég menő, ugyanakkor teher is, meg rengeteg fejlesztést igényel. Jószerivel, mintha újra besoroztak volna és kezdhetném elölről az egész kiképzést, hiába a főhadnagyi rang. Te mivel foglalkozol amúgy? Tudod, amikor épp nem… őrzősködsz. Vagy hogyan megy ez nálatok egyáltalán? – Érdeklődök, nyílt őszinteséggel, mert most, hogy itt ül mellettem, tényleg érdekelne, milyen „a másik opció”, amivel az átlagember a világ mögötti valós világot megismerheti.
Idővel majd mindenre rájössz. Gondolom vannak fontosabb dolgok is, mint rólunk beszéljen. – a hangom barátságosan cseng. Nem gondolom azt, hogy ez akkora baj lenne, hogy még nemigen ismer minket, vagy hallott rólunk, hiszen biztosan van jobb dolga is a teremtőjének, mint rólunk tartson kiselőadást. Szerintem, ha itt lesz az ideje, akkor majd mesélnek rólunk neki, de mindent a maga idejében. A járást se egyből tanulja meg az ember, így a farkas életet se, ahogyan az őrzőséget se. Hosszú hónapok, évek elhivatottsága, legalábbis szerintem. Voltak a városban barátaid? Katona voltál? – kerekedik el a szemem a csodálkozásnak köszönhetően. Talán annyira nem is különbözünk mi egymástól. Ő katona volt, én meg harcos vagyok. Mind a ketten mások védelmére „esküdtünk” fel. – Itt nincsenek barátaid? Olyanok, akikkel esetleg elütheted az időt és kicsit könnyebbé tehetett a „bezártságodat”? – pusztán kíváncsiságból kérdezem, s remélem nem érti a félre a dolgot, de a szavai alapján kicsit magányos lehet. De nem egyszerű csak úgy hátat fordítani a korábbi életünknek, barátainknak és esetleg a családunknak. Pontosan ismerem ezt az érzést, hiszen az ideérkezésemmel ezt tettem pontosan. Hamarosan pedig pontosan annak a káros szenvedélynek hódolok, amiről annyiszor le akartam szoktatni bent. Lassan fújom ki a füstölt és figyelem, ahogyan az éjszakában és a teraszról áradó fényben szép lassan tova szál, míg végül teljesen elillan. Először is nem kell aggódnod. Nem fogom senkinek se elmondani, illetve tapasztalatból tudom, hogy az álmok nem csak álmok. Néha beszélni kell róluk, mert a végén képesek felemészteni minket. Nem tudom, hogy mi történhetett veled, de ha szeretnéd, akkor nekem elmondhatod. Meghallgatlak, lehet már azzal is kicsit megkönnyebbülnél. – s hosszú idő után egy halovány, de barátságos mosoly jelenik meg az arcomon és úgy pillantok rá. Nekem is megvannak a „drága” és „kedves” álmaim, aminek köszönhetően most itt kötöttem ki és nem a meleg ágyikóban alszom. Figyelem őt, de közben figyelek arra is, hogy ne rá fújjam a füstöt. Szerintem van. Talán még nem találtatok egymásra? Még nem érzed azt, hogy a benned lakozó farkas is hozzád tartozna? Boldog vagy? – ha nem, akkor már ez is lehet alapja a dolognak. Lehet, hogy hálás, de az még nem jelenti azt, hogy örül is neki és teljes mértékben el tudta fogadni azt, amit vele tett Nicho. Tudod magam mögött hagytam a régi életemet, a családomat és a barátaimat, azért, hogy valakinek a közelében lehessek. Eleve fura volt ez a város, hiszen senkit se ismertem itt. De az életem még inkább felfordult és fogalmam sincs, hogy merre tovább. Fura álmok, s nappalok, mintha szép lassan mindenki eltávolodna mellőlem…- a hangom a végére elhal. Én tehetek arról is, hogy Ben-nel egyre nagyobb a szakadék közöttünk, de nem tudom nem magamat hibáztatni a történtek miatt. Nekem kellett volna óvatosabbnak lennem, de ugyanakkor még ott van a tény is, hogy hiányoznak az edzések, de Ben nem engedte, meg amúgy is rövid ideig még az ágyat se voltam elhagyni. Most meg éjszaka sétálgatok a városba, amikor is remélem, hogy alig ütközhetek valakibe bele. Legalább van benned kitartás és nagyjából sejted, hogy mire számíthatsz. Nem olyannak tűnsz, mint aki egy apró szellőtől összeroppan. Talán még egy szélvihar se árthat neked. Biztosan menni fog és idővel a városba is mehetsz. Tanulok és régebben önvédelmet oktattam. Szabadidőmben meg edzeni szoktam, de ha ténylegesen sikerül elszakadnom ezektől a dolgoktól, akkor kirándulni, olvasni, zenét hallgatni. – nézek rá mosolyogva, hiszen nem túl sok mindent teszek, mert ott a suli, a tanulás, edzések, így néha már tiszta hullán esek haza. Reggel is általában korán keltem, hogy még suli vagy éppen meló előtt futni tudjak menni. – De lassan meg kellene tanulnom a fenekemen is ülni és meditálásra több időt szentelni, de nehezebben megy, mint gondoltam. Ha megpróbáltam mostanában, akkor az álmaimban ismert kép villant be és …- sietve rázom meg a fejemet, majd megrántom a vállaimat, hogy mindegy. Újra elmerülök a káros szenvedélybe, majd pedig a füstben, amint elillan miután kifújtam…
Aprót bólintottam kijelentésére - bizony, akadnak fontosabb dolgok úgy fest. Hajajj, de még mennyi! Meglepett arckifejezésére kiszélesedik kissé képemen a mosoly. - A barátok kifejezés kissé túlzás, de akadtak páran. És igen. Vagyok... legalábbis szeretném ezt gondolni és tudtommal hivatalosan nem szereltem le továbbra sem, szóval elviekben így is van. - Kevés dolog akaszt ki igazán ezzel az egész farkas mizériával kapcsolatosan, az egyik viszont pontosan ez. Imádom a munkám, büszke vagyok a rangomra, amit elértem nőként és ambícióim lettek volna magasabb posztra is törni, de ezeket úgy fest, egy ideig parkolópályára kell állítanom. Tiszta sor, de végleg sose mondanék le róla. Arra, hogy itt lennének-e barátaim, vállat vonok kissé talán flegmán. - Nem igazán. Persze, Nicholas, a Teremtőm vagy minek nevezik, régi haverom és igyekszik is segíteni a maga módján, de nem az igazi. - Ez a szomorú igazság, az éjszakai hűvös pedig az efféle igazságok sötét óráját hordozza magában, hát miért is kertelnék vagy szépítenék rajta bármit? Valami fura, számomra megmagyarázhatatlan oknál fogva érzem, hogy bízhatok a nőben és miként én nem adom ki az ő szavait senkinek, úgy az enyéim is közöttünk maradnak. - Ezt az idegen érzést meg is erősíti Cali a következőkben, kimondott szavai által. Hallgatom, s lassan fújom ki a füstöt, mely lustán emelkedve kanyarog a semmibe veszve odafent. - Nem, én... egyáltalán nem érzem. Pontosabban, azt érzem, hogy van... valami. De nem mozdul, nem szól, nem jelez, csak van. A lényem, a részem és mégis külön álló dolog. Ilyesmi lehet a terhesség talán, bár ezt én már hála a jó égnek nem fogom megtapasztalni se, ahogy hallottam! - Szusszanok megereszkedő vállakkal. Sosem vágytam a terhességgel járó procedúrára valahogy, még ha nem is taszít a gyerektársaság kifejezetten. - Elégedett vagyok inkább. Meg... reményteli, mint amikor újba kezd az ember. - A boldogság erős kifejezés volna, de nincs okom panaszra, ez kétségtelen. Habár nem én kértem a farkaslétet, hanem Teremtőm talált alkalmasnak arra, hogy kölyke legyek, nincs ellene kifogásom! Próbálom kihozni a legjobbat a jelenlegi helyzetből. - Biztosan sokat jelent akkor neked ez az illető. - Szúrom közbe mondandójának, melyben konkrétumokkal nem szolgál, csak a rébuszok maradnak. Fel is horkanok kissé, elégedetlenkedőn. - Ha nem vagy képes kimondani, mi is konkrétan a baj az életeddel, hogyan akarod megoldani? Kerülgeted, alvajáróként sétálsz az éjszakában, ahelyett, hogy szemközt fordulnál vele, amennyire én látom és ez az, ami felemészt. Csak... mondd ki! Mi bánt? Hol fáj? Tedd valósággá, azt le tudod győzni utána, de egy árnyékkal nem harcolhatsz! - Nyomtam el a korlát fémjén a cigarettát, mintegy a "buzdító beszéd" záróakkordjaként. Főhadnagy énem le se tagadhatnám, azt hiszem. Aztán más vizekre evezek, szakmájáról kérdezem, mégis ugyan ott kötünk ki, mintha egy mindent - de főként őt magát - felemésztő körben járnánk újra és újra ugyan azokat a lépéseket végig. - Na jó, most már tényleg mond ki, mert ez nem egészséges! - Lököm el magamat a lépcső fájától, felállva pedig szemközt fordulok vele, határozottan tekintve le rá.
- Remélem, hogy nem törte ketté a karrieredet, vagy az álmaidat ez a dolog és vissza fogsz tudni menni oda. – miután végig hallgattam őt, s minden apró mozzanatára figyeltem közben, csak utána szólaltam meg. Tényleg őszintén kívántam azt, hogy ez az élet után is, amikor már biztonságos lesz mindenki számára visszamehessen oda, hiszen látszott rajta, hogy sokat jelent neki a katonaság. - Miért nem az igazi? Valami baj van? –pillantok rá aggódva, hiszen legjobb tudomásom szerint eléggé fontos az, hogy jó Atya, vagy anyja legyen a farkasnak. Sok baj származhat abból, ha esetleg „rossz” a tanító. Az ember életében is fontos szerepet játszanak a szülők, akkor egy farkaséban talán még nagyobb jelentősége van a teremtőnek. Nem értem, hogy mi lehet a gond, mert a legtöbb esetben a teremtő csak olyankor harap be, ha készen áll rá, legalábbis ez lenne a normális dolog, de az élet sose volt egyszerű, így miért pont ebben lenne? Tarthatnék tőle, de még se teszem. Van valami a lányban, aminek köszönhetően úgy érzem, hogy a titkaimat nem fogom visszahallani és esetleg még egy fura, szokatlan, de nem ritkafajta barátság is szövődhet ebből a találkozásból… Miközben pedig hallgatom őt, akkor lassan szippantok a cigiből, majd pedig hamarosan kifújom és figyelem azt, ahogyan a levegőben tekergőzik, míg végül el nem tűnik. A válasza részben meglep, de megértem. Fura dolog az élet, hiszen legtöbb esetben pont azok kapnak ajándékot az élettől, akik nem szeretnék, de aki meg igen, attól egyszerűen elveszik, de mélyen legbelül éreztem, hogy így talán mindenkinek sokkal jobb, vagy legalábbis idővel majd az lesz. Végül pedig lassan bólintottam, hogy megértem, amit mond. - S még mindig nem sikerült rájönnöd arra, hogy mi az a valami? Hogy mi lehet az, ami nem hagy nyugodni? Esetleg nem hagytál magad mögött egy fontos személyt, vagy esetleg félsz valamitől? – az emberek képesek az ilyeneket letagadni maguknak. Nem szerettem volna átmenni hirtelen doktorba, hiszen magam sem voltam az, de szerettem volna rajta segíteni. Segíteni abban, hogy sikerüljön meglelni a békét. Na jó, ez talán eléggé furán hangzik, de mindenkinek szüksége van arra, hogy a lelkében, mélyen legbelül ne tomboljon vihar, legalábbis véleményem szerint. - Mit szeretsz csinálni? – szegezek neki egy kérdést sietve, hiszen ha sokszor érzi magát egyedül, akkor szívesen találkozom vele. Azt hiszem megkedveltem ezt a lányt, nőt, kölyköt és jó érzés vele beszélgetni, de aztán hirtelen kifakad, vagy valami olyasmi. Zavaromban csak pislogok és hirtelen nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Egyszerűen a szavai forrózuhanyként érnek. Ennyire nyíltan szerintem még senki se mondta az arcomba a dolgokat az az eset óta. Talán mindenki félt attól, hogy csak még inkább magamba fordulok, de ő nem tette. Lassan elnyomtam a cigit és csak hallgattam, nem feleltem, hiszen ha ajkaim el is váltak egymástól Végül pedig újra rám terelődik a szó, s habozás nélkül válaszolok, de persze hamarosan újra ugyanott kötünk ki. Mintha valami ördögi körbe kerültem volna. S a szavaiba picit beleremegek. A kezem ökölbe szorul, de nem pillantok rá. Nem akarom őt bántani, sokkal inkább erőt gyűjtök, de végül megadom magamat neki. - Nem olyan régen elvetéltem. Elveszítettem a babámat… - jegyzem meg halkan és lesütöm a szemeimet. Persze fiatal vagyok és hasonlóak, de akkor se kellene ilyet megélnie egyetlen egy nőnek se. Mintha elhúznák előtted a mézesmadzagot, majd egyszerűen csak kirántanák a talajt a lábad alól. - Sajnálom, nem kellett volna. Ez nem rád tartozik, s nem akarlak terhelni vele. – hadarom sietve és végül én is felpattanok. Lassan keresem meg őt a pillantásommal, miközben zavaromban a hajamba túrok, de végül nem mozdulok meg, hanem egyszerűen csak neki dőlök a korlátnak és csendesen figyelem őt, miközben alig akarom elhinni, hogy tényleg kimondtam, s ráadásul mondhatni egy idegennek, aki pluszban még farkas is. Nagyon reméltem, hogy nem fogja senkinek elmondani, mert nem lenne túl szerencsés, ha valakinek a fülébe jutna…
- Hát azt én is... - Jegyeztem meg kurtán, őszintén velős könnyedséggel. Érezhetően bosszantott ilyen tekintetben a fennálló helyzet, ha más téren nem is igazán, hiszen alapvetően több előnyét, mint hátrányát éltem meg eddig. Arra, hogy baj lenne a Teremtőmmel, csupán fejemet ingatom. - Semmi az ég adta világon! Egyszerűen még szokjuk ezt az egész teremtő-kölyök dolgot, meg az együtt lakást. - Engedem el a témát egy apró sóhajjal, főként azért, mert nem ez a problémám forrása. Ha tudnám mi lenne az, már szavakba öntöttem volna a maga tömör valóságában... de megfogalmazni sem tudom igazán, így csak szenvedek felette, mígnem felőröl idővel talán, ha nem jövök rá. Apró, keserű mosoly követ halk ciccenés a kérdésáradat hallatán. - Igazán rendes vagy, hogy segíteni szeretnél, de ezzel nem hiszem, hogy előrébb jutok. Senkim sincs már, aki igazán számítana, ami pedig a félelmet illeti... az ember megtanulja átértékelni a harcmezőkön. - Vonok vállat, felnevetve. Kérdése ugyanis olyan hirtelen ér, hogy elsőre nem is tudok hirtelen mit mondani. Tényleg... mit szeretek csinálni azon kívül, ami nem a munkám része? Olvasni lefekvés előtt, híreket nézni a tévében, kivéve amikor apám nyilatkozik a tévében... - Huhh, ez jó kérdés, hallod. Eléggé leterhelt a sereg, most meg ez a kölyök-dolog, hogy ne gondolkozzak igazán ilyesmin. - Húzom el a számat szinte már bocsánatkérően, ahogy felé tekintek. Aztán... csak nem tudok parancsolni szavaimnak, gondolataim csak úgy csorognak kifelé számon, ahogy szemközt perdülve vele lepillantok rá, mintha legalább az anyja lennék, vagy a nővére, nem is tudom, melyik a gázabb. Dacosan tekintek le rá, még ha ő kerüli is pillantásomat, hogy mindez a kép szavaival együtt omoljon le, vállaimat leengedve. - Oh... - Hát, sok mindenre számítottam, de erre éppenséggel nem, ami azt illeti. - Én... nagyon sajnálom, Cali. Nem akartalak... nem tudtam. - Szabadkozok kissé, hangomban nem a szánalom, sokkal inkább a nyílt bocsánatkérés és zavartság ölt testet. Feláll ő is, tekintete megtalál, arra pedig, hogy nem kellett volna nekem felhoznia a dolgot, egészen egyszerűen csak megölelem. Nem vagyok ölelkezős típus alapjáraton, most mégis önkéntelenül jön a mozdulat, úgy, mint amikor tettem volna az elhunyt beosztottjaim családtagja esetében, ha lehetőségem van rá. Akkor erősnek kellett mutatkoznom, most, ezzel az idegen lánnyal szemben nincsenek efféle elvárások. - Néha könnyebb egy idegenre ráborítani mindent, mint arra, aki a legközelebb áll hozzánk... - Súgom neki, s hacsak másként nem tesz, úgy el is engedném részemről, karjaimat lefejtve róla. - Úgyhogy, ha gondolod... - Tárom szét karjaimat kissé, kiszélesedő mosollyal. - Én egy darabig még itt leszek fent, mint valami elcseszett hercegnő, ugorj fel, ha kedved szottyan dumálni vagy ilyesmi.
A válaszára csak bólintottam, hiszen már kiveséztük a témát. Én tudtam, hogy ő mit szeretne, én pedig drukkoltam hozzá. Elhiszem, hogy nem lehet könnyű neki most, de idővel, amikor már elég nagy lesz, akkor biztosan hasznára lesz majd az, hogy farkas és kamatoztatni tudja ott. - Ohh, értem. Akkor további sok sikert és kitartást, vagy fogalmam nincs arról, hogy mit illik ilyenkor mondani. Biztos nem lehet egyszerű. - jegyzem meg kicsit zavarosan a dolgot, mert szerintem picit még én is belezavarodtam abba, amit mondtam, vagyis inkább abba, hogy mennyire mondhattam hülyeséget. Azért farkassá válni nem lehet könnyű, ahogyan az utána következő évek se lehetnek egyszerűek, de ő erősnek tűnik és olyannak, aki nem könnyedén adja fel a küzdelmet és ez szerintem most előnyére válhat. - Talán tényleg megtanulja átértékelni, de a félelmek nélkül szerintem nem lehet élni, csak átalakulnak, megtanuljuk kizárni őket, esetleg eltemetni, de szerintem teljesen eltüntetni képtelenség. - nézek rá komolyan, de nem akarom firtatni a dolgot, mert ő jobban ismeri magát, a történetét, mint én őt. Én csak megérzésekre és eddigi röpke éveim alatt szerzett tapasztalataimra támaszkodhatom, de semmi több. - Hmm, esetleg van olyan dolog, amit régebben megszerettél volna tenni, csinálni, de eddig még nem volt rá lehetőséged? - fordulok felé kíváncsian, hiszen ebből is ki lehet indulni, hogy milyen hobbija lehetne, amíg nem mehet vissza. Legalább figyelem elterelésnek is jó lenne. Néha a jelentéktelennek tűnő dolgoknak sokkal nagyobb jelentőségük van, mint azt valaha is gondolnánk. Aztán hirtelen a békés és ártatlan pillanatok tovareppennek, ahogyan a cigifüstje is elillant az éjszakában. Feláll, szembefordul velem. Talán kicsit úgy pillant le rám, ahogyan egy éppen anya tenné a gyerekével, hogy leszidja őt és a szavai tényleg fájnak. Zúdulnak és zúdulnak, de többé úgy érzem, hogy nem tudok elmenekülni eme szavak elől. Egyszerűen akkor talán belefulladnék. Végül a szavak ajkaimat sietve hagyják el, de alig, hogy kimondom úgy érzem, mintha a szívemből is kitépnék újra egy darabot. Kimondva annyira valóságos, annyira fájdalmas. Sietve állok fel én is. Menni akarnék vagy tán maradni? Magam sem tudom, egyszerűen csak nem bírok tovább ülni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. - Semmi baj, nem tudhattad. Illetve még elég fiatal is vagyok ahhoz, hogy bárki ezt gondolja. - mondom sietve és a szemeimet is lesütöm, hiszen az anyaság az nem a kortól függ, hanem attól, hogy kit mikor ajándékoznak meg vele. Én kaptam egy esélyt, de nem éltem vele... Amikor pedig megölel egy pillanatra lefagyok. Nem értem, vagyis tudom, hogy miért teszi, de akkor is szokatlan. Régóta nem engedtem ennyire közel magamhoz senkit se. Végül kicsit félszegül és tétován viszonozom az ölelését. - Talán igazad van, de neked is megvan a magad keresztje, ahogyan nekem is. Nem akarlak még inkább leterhelni... Sajnálom. - szólalok meg suttogva, majd miután abbamarad az ölelés, akkor picit érthetetlenül pillantok rá. Hátrálok picit, korlátnak dőlök. Fura érzés volt, hogy megölelt, hogy valaki ennyire közel került hozzám, de leginkább talán az volt a furcsa, hogy egy idegennek sikerült... A szavainak köszönhetően elmosolyodom, majd sietve törlöm le az a pár könnycseppet, ami a korábbi dolognak köszönhetően jelent meg a szemem sarkában, majd gördült végig az arcomon. - Szóval egy unatkozó hercegnő él itt fent. Rendben, az eszembe véstem és mindig ennél a háznál kereshetlek vagy merre? Esetleg telefonod van? - nem szívesen lézengenék a farkasok között, hiszen ki tudja, hogy mibe vagy éppen kibe botlok bele. Ha meg van telefonja, akkor egyszerűbb az, ha azon megcsörgetem vagy írok neki. - Vagy esetleg szeretnéd, ha visszautaznánk az időben és kövel dobálnám meg az ablakodat, hogy "Héé, itt a herceg, jöttelek megmenteni!" - s egy kisebb kuncogás is társul hozzá. A szívem továbbra is vérzik, de néha apró mozzanatok, egy-két kedves gesztus, vagy csak egy vicces helyzet képes arra, hogy kicsit kibillentsen minket a szomorúság és a fájdalom tengeréből.
Kezdőlap
<3333//
