Én sem feltétlenül értek egyet az igazságszolgáltatás működésével, illetve bizonyos bűncselekmények súlyozásával, de ezt nem szoktam hangoztatni. Abból dolgozom, amiből lehet. - Ezek alap büntetési tételek. A súlyozásokkal, halmozati eseményekkel változhatnak. Akár több is lehet, figyelembe véve a körülményeket. Az ügyészünk jó, remélem komoly börtönt tud kiharcolni nekik. Az életfogytiglan kérdésére megcsóválom a fejem. - Nem csak gyilkosságért. Államellenes bűncselekményekért, súlyos, többszöri visszaesésért… De nem, ennyiért még nem. Talán ha a fickónak sikerült volna lelőnie engem, akkor a koporsómra fektették volna jóvátételként a jogerős életfogytos végzést, de így esélytelen, hacsak nem valami komoly ügy miatt már úgyis keresett bűnözőnek bizonyul valamelyik. A kanapés megjegyzésre bólintok. - A legtöbb szörnyen kényelmetlen, de már megszoktam. Persze a legtöbb már ránézésre sem ilyen, amihez szerencsétlenségem volt. Ez legalább újnak és kényelmesnek tűnik. A gyakorlat remélem alátámasztja majd a reményeimet. - Egy elmacskásodott hátnál több kell hozzá, hogy ne tudjak dolgozni. Nem kell aggódnod miattam. Nem igazán értem, miért rémíti meg a tokjába patentolt fegyver, főleg, hogy az enyém, így pedig biztosan nem esik miatta bántódása, de betudom egyszerű fegyveriszonynak, ami a hozzá hasonló nőknél elég gyakori. Az utasításokra bólogatok. Biztos ki fogom venni, ha felakasztom, akkor reggel vasalni sem kell talán. Bár a szárító belevasalja a gyűrődéseket. - Jóéjszakát! Miután eltűnt a szobájában, első körben megszabadulok a törölközőtől, és leülök a kanapéra, hogy miközben a tévé csendben duruzsol, és villogtatja a híradó ismétlésének képeit, addig én nagyjából időrendbe szedhessen a holnapi napomat. Az is jó zsúfoltnak ígérkezik… Megrezzenek, ahogy Masako kioson a szobából, nem számítottam rá, hogy egyáltalán kijön még, a lopakodásra pedig mégannyira sem. Mindenesetre most a magyarázatért is csak egy mosoly jár, nem akarok megint beszélgetésbe kezdeni, mert sosem fog pihenni. A sírás valóban kihallatszik a szobából, főleg mert a tévét alig hallhatóra halkítottam már akkor, mikor először kezdett zokogni, és azóta sem adtam rá hangot. Most teljesen lenémítom a készüléket, csak aztán kelek fel, és sétálok a szobaajtóhoz. Csak az udvariasság kedvéért kopogok az ajtófélfán, aztán - hacsak nem tiltja meg – leülök mellé az ágy szélére, és végigsimítok a karján, a lapockáján. - Semmi baj. Biztonságban vagy…
-Oh értem!-Nah ezzel is bővült kicsit a tudásom., bár azért még mindig van mit tanulnom, de az ráér majd később is. -Jah igen el is felejtettem, hogy te munkamániás vagy!-Természetesen nem sértésnek szántam a mondatom, amit jelzek is felé egy mosollyal. El tudom képzelni, hogy még törött kézzel, vagy lábbal is képes lenne elmenni dolgozni. De igazából örülni kell neki...Hisz ha ő szolgálatban van tényleg nincs mitől félni!...A végén Ő lesz Batman... és majd mindig ha szükség lesz rá az égre "rajzolják" a jelét. Vajon mi lenne neki a jele?.... Mikor bekopog az ajtón nem mondok és nem is teszek semmit. Örülök is meg nem is, hogy bejön. Nem örülök azért mert tényleg nem szeretném, hogy folyton velem foglalkozzon. Biztosan nagyobb kedvvel nézne tévét, mint hogy engem vigasztaljon. Ahogy leül az ágyra és hozzám ér letörlöm a könnyeim, de nem fordulok felé. Nem akarom, hogy megint így lásson. -Tudom...Nem is ez a baj!-De elmondani sem tudom azt, hogy mégis miért is sírok. Még magamnak sem tudom elmagyarázni. Talán ilyenkor ez a normális. Nem tudom... -De nyugodtan menj vissza! Majd összeszedem magam és minden rendben lesz...Csak idő kell hozzá....De köszönöm!-Tudom, már sokszor köszöntem meg neki, de úgy érzem ezt nem lehet elégszer kimondani.
Arra már nem is mondok semmit, hogy munkamániás vagyok. Ez egyértelmű és nyilvánvaló, nem lenne értelme tiltakoznom ellene. Persze Batman aligha lesz belőlem, egy zsaru fizetése amúgy sem elég olyan szuperkütyü-parkhoz, mint amivel ő rendelkezik Meg aztán azt hiszem a strapát sem bírnám olyan jól, mit a köpenyes igazságosztó. Mivel a kopogásra válaszul nem küld el melegebb éghajlatra, elég magabiztosan sétálok be, és ülök le mellé az ágy szélére. Kár hogy nem tudja, hogy mennyire nem köt le a tévénézés. A válaszára sóhajtok egyet. - Tudom, hogy nem ez a baj, de iszonyú ügyetlen vagyok a vigasztalásban, és csak ennyit tudok mondani. Hát, nem lehet mindenki tökéletes, ugyebár. Én például a síró nőkkel nem tudok igazán mit kezdeni, és csapnivalóan vigasztalok. - Sokkot kaptál, természetes, ha sírsz, és rosszul érzed magad, az is, ha szorongsz, vagy félsz. Itt maradhatok, ha úgy el tudsz aludni. Elvégre azért nem mentem haza, hogy ő ne féljen, és ki tudja pihenni magát, illetve legyen mellette valaki, aki segít túltenni magát a sokkon, bár egy pszichológussal azt hiszem sokkal jobban járt volna nálam.
A szavai mosolyt csalnak arcomra. Igen azt érzem rajta, hogy vigasztaló szavakat nehezen tud mondani, de a jelen helyzetben már az is nagy vigasztalás, hogy itt van és átölelt. -Néha a tett többet ér mint néhány vigasztaló szó!-A mosoly továbbra is arcomon virít, és miután a könnyeimet is letöröltem megfordulok, hogy láthassam Jake-et. -Annyira rosszul érzem magam az egész miatt...Én örülnék ha itt maradnál, de tényleg csak akkor tedd, ha nem gond!...Tudom már mondtad, hogy örömmel segítesz és nem okozok gondot, de akkor is olyan önzőnek érzem magam amiért most minden körülöttem forog.-Nem nagyon szeretem, ha a középpontban vagyok...Igaz születésnapomon ez más, hisz akkor az az ÉN napom, de amúgy nem a kedvenc dolgom. -De megígérem meg fogom ezt neked köszönni még nagyon sokszor és nem csak szóval. Majd kapsz tőlem rendes kosztot meg minden!....-Ha netán le akarna dőlni elég helye van hozzá, mivel francia ágyam van és én sem foglalok el túl nagy helyet.
Hát, bénának béna vagyok, de most legalább őszintén mosolyog, ezt a könnyein keresztül is látom. A válaszára sóhajtok egyet, de azért a szám sarka egész kicsit mosolyra húzódik. - Tudom, de mégis érzem, hogy kellene mondanom valamit… A szabadkozásra csak legyintek egyet. Tényleg nem látszik rajtam, hogy bármi gondot okozna, vagy nehezemre esne. - Nem kell rosszul érezned magad. Azért jöttem, hogy ne legyél egyedül. Téged ért sokk, persze, hogy körülötted forog minden. Nekem ez nem okoz megrázkódtatást, megtanultam helyükön kezelni ezeket a dolgokat. Talán ha nem értem volna oda időben, nehezebben lépnék túl rajta. De időben odaértem, és komolyabban meg sem sérültem. Pár zúzódás és karcolás az egész. - Nagyon kedves tőled, de igazán nem tartozol nekem… Elnyújtózom mellette az ágyon, a derekamig betakarózom, de csak akkor osztozom vele a saját takaróján, ha szeretne egészen hozzám bújni. Egyébként derékig betakarózom egy pokróccal, és hagyom, hogy a mellkasomra hajtsa a fejét, ha szeretné, és lassan, megnyugtatóan cirógatom a hátát, vagy átölelem a derekát. Ha csak mellettem fekszik, akkor oldalra fordulok, és féli feltámaszkodva, a tenyerembe támasztom az állam, miközben a szabad kezemmel a vállát cirógatom.
-Bevallom őszintén sokszor én is így vagyok vele. Tudom milyen rossz érzés lehet...Amikor annyi mindent mondanál, de mégsem tudod, hogy mit vagy hogyan.-Lehet, hogy sokat beszélnek, de azért vannak olyan pillanatok mikor már én sem tudok mit mondani. De ahhoz legalább olyan szörnyűségnek kell történnie, mint ma este. -De én meg szeretném köszönni neked! Kérlek engedd ezt meg nekem!-Én ettől is jobban érezném magam, bár ha úgy vesszük ez is önzőség, de tudom, hogy neki is jól esne, ha néha napján rendes ételt ehetne otthon. Ahogy befekszik az ágyba közelebb fekszem hozzá és fejem a mellkasára hajtom, ha engedi nekem, majd be is hunyom a szemeim. -Milyen szépen ver a szíved!...Na jó tudom ez most furcsán hangzott...De remélem érted mit akartam ezzel mondani.-Ismét elmosolyodom, de most kissé jobban, mint az előbb és ezt nem kellett volna. -Aucs!-Az ajkamon lévő seb felszakad és elkezd vérezni, meg fájni, de nem kicsit. -A fenébe!....Mindjárt jövök!-Azzal fel is pattanok és kisietek a fürdőbe ahol azonnal belepillantok a tükörbe. Most úgy nézek ki mint egy vámpír, miután megvacsorázott. Nagyon guszta! Egy vatta darabot bevizezek, majd azzal próbálom le lemosni magamról a vért, majd egy adagnyi zsebkendővel a kezembe vissza is sétálok a szobába miközben egy vattadarabot továbbra is a sebhez szorítok. -Szerintem a sors is úgy akarja, hogy én ma ne aludjak.-Beülök az ágyba, majd Jake felé fordulok. -Gondolom te már megszoktad a sok sebet, amit munka közben szerzel!-
- Valahogy úgy… Mondanom kellene valamit, de nem tudom, mi segítene. Honnan is tudhatnám? Az ilyesmit nem lehet igazán oktatni… Nekem legalábbis biztosan nem… Nekem az ilyen komoly érzelmeket megmozgató helyzetekkel vannak gondjaim. Az ilyenekben sokszor teljesen elveszett vagyok. Azt hiszem ez már sosem fog igazán megváltozni. A heves válaszra nem számítottam, és bár nem szeretem, ha valaki úgy érzi, tartozik nekem, nem utasítom vissza a kérést, mert nem akarom hogy rosszul érezze magát. - Jó, rendben, csak ne vidd túlzásba… Pedig tényleg nem tartozik nekem semmivel. Nem azért csinálom. Persze, hogy engedem, hogy hozzám bújjon, és a mellkasomra hajtsa a fejét, én pedig átölelem a derekát fél kézzel, mert így férek hozzá kényelmesen. A megjegyzése először meglep, de aztán azt hiszem kezdem kapizsgálni, mire gondolt. Szerencsére jó az általános fizikai állapotom, a szívverésem könnyen visszaáll nyugalmi állapotba… - Sejtem. Engem nem zaklatott fel annyira ez az egész. Talán te is könnyebben megnyugszol tőle. Tényleg remélem, hogy őt is megnyugtatja majd egy kicsit. Mire eszmélek, és szorosabbra fognám az ölelésemet, már ki is siklott a karomból. - Maradhatsz, majd a pólóval… ~letöröljük~ akartam volna mondani, de ha egyszer megmoccan, akkor mint a villám, már ott sincsen. Annyira nem akar gondot okozni, hogy magának csinál egy nagy rakás újabbat. Megvárom, míg visszaér, addig félig ülésbe helyezkedem, a vállammal az ágy támlájának támaszkodva. A megjegyzésére egy félmosollyal megcsóválom a fejem. - Ha folyton ugrálsz, úgy nehéz is. A feltételezésre el kell gondolkoznom. Meg lehet ezt szokni? Hát, tulajdonképpen igen is, meg nem is. - Bizonyos szempontból igen. Megtanultam tűrni a fájdalmat, és kizárni, amíg muszáj, a kisebb sérüléseket szinte észre sem veszem, de magát a fájdalmat nem lehet megszokni azt hiszem… Legalábbis a töréseket, a lőtt, szúrt, vágott, súlyos sérüléseket nem. Most rendesen felülök, és közelebb mozdulok hozzá. - Megnézhetem? – ha engedi, egy kicsit elmozdítom a vattát az ajkától, aztán hagyom, hogy visszaszorítsa rá. - Ha szeretnéd, tehetsz rá egy kis szeszt, vagy sebbenzint. Csíp, de elállítja a vérzést.
-Nyugi nem fogok beállítani a munkahelyedre egy csokor virággal és bonbonokkal, meg köszönöm feliratú lufikkal. Én mondjuk csak arra gondoltam, hogy néha meghívnálak ebédre, vagy vacsorára...De persze ha nem szívesen jönnél akkor nem erőltetem a dolgot.-Meg nem is akarom, hogy félreértse a lelkesedésem. Semmi hátsó szándékom sincs vele kapcsolatban. Tényleg csak köszönetképpen hívnám meg egy-egy étkezésre. Sajnos a szívének kellemes lüktetését nem tudom sokáig élvezni, pedig nagy eséllyel sikerült volna elaludnom rá. Nem hiába mondják, hogy ha a szívedhez emeled a gyereked megnyugszik tőle. -Én nem ugrálok!...Ha nem kezdett volna el vérezni meg se mozdultam volna! Nem az én hibám!-Mondom kissé gyermekies durcasággal, majd csak bólintok egyet a kérdésére és hagyom, hogy szemügyre vegyek. -A másodikról sosem hallottam, de valami erős italom biztos, hogy van. Felállhatok, vagy megint rám szólsz, hogy ugrabugrálok?-Kérdezem tőle egy kis mosoly kíséretében. Ha elenged kimegyek a konyhába és hamar vissza is térek egy már bontott üveg tequilával, ha meg ő akar menni elmondom merre is találja. -Megcsinálod te nekem!?...Mégis csak jobban látod!-Zsebkendőt adok is neki bőven és közben nagy boci szemeket meresztek rá.
- Nem erre gondoltam. Csak ne csinálj belőle külön problémát magadnak. És megint visszakozik, mintha minden miatt azonnal védekeznie kellene. - Ha ráérek szívesen jövök. Tényleg nincs ellene semmi kifogásom, hogy vele találkozzam, vagy rendes házikosztot egyek, csak éppen időm nem sok lesz ezután sem, azt hiszem. A gyerekes duzzogás most is megmosolyogtat. Vannak napok, amikor nem lehet felbosszantani, és vannak emberek, akiknek talán sosem sikerül. Ez egy szerencsés nap. - Így sem kellett volna megmozdulnod… Letöröltük volna a pólómmal… De ez sem feddés, csak mosolyogva megcsóválom a fejem. Az engedélykérésre biccentek - Ha nem akarod, hogy én hozzam be, akkor mehetsz… Mikor már újra mindketten az ágyon ülünk, azért hozzáfűzöm. - Nem pont ilyen szeszre gondoltam, de azért jó lesz… Gyere kicsit közelebb… Közben kinyitom az üveget, és alaposan megnedvesítem az egyik zsebkendő felét. Az egyik kezemmel megfogom az állát, hogy stabilan tartsam a fejét, mert úgyis ösztönösen megpróbálja majd elhúzni, aztán felemelem a zsebkendőt. - Csípni fog, és valószínűleg könnyezel is majd tőle, de igyekszem gyorsan csinálni… Mehet? De igazából nem is várok választ, puhán, de határozottan az ajkához nyomom az alkoholos zsebkendőt, és ott tartom jópár szívdobbanásnyi ideig. Mikor elveszem, már nem vérzik a seb, hacsak nem húzza el újra a száját, hogy felszakadjon ismét. - Igyekezz nem nagyon szélesen mosolyogni...
-Ne butáskodj! Én nem engedtem volna meg, hogy a pólót összevérezzük! Tudod milyen nehéz a száraz vért kimosni? Lehet, hogy fekete és nem látszódna...De engem akkor is irritálna a tudat.-De amúgy is kibírtam ezt a kis utat a fürdőig és lehet, hogy igazából oka is van annak, hogy még nem alszom. -Akkor mire gondoltál?-Teszem fel a kérdést miközben közelebb húzódom hozzá. Már előre félek attól, hogy mennyire fog csípni és kissé hezitálok is a válasszal. Mehet e? Legszívesebben inkább meginnám azt a tequilát, de tudom, hogy az nem segítene rajtam...Sőt talán csak rosszabb lenne. -Na jó! Essünk túl rajta!-Veszek egy nagy levegőt, majd becsukom a szemem és megpróbálom nem elmozdítani a fejem. Ahogy hozzáér a zsebkendő a sebhez akaratlanul is felszisszenek és megpróbálom elkapni a fejem, de a "lefogás" miatt szerencsére ez nem megy. A könnyek igaz nem rögtön, de azért előbújnak ahogy azt Jake is megjósolta. -Elég...elég....elég!-Próbálom győzködni őt, de úgy látszik hiába. Végül mikor elenged elkezdem legyezni az egyik kezemmel a levegőt az ajkam előtt, ami kicsit enyhít a csípésen. -Ez nagyon rossz!...A francba de csíp!-A legyezést még egy ideig nem hagyom abba, majd mikor kezd enyhülni a fájdalom lenyugszom és próbálok nem mosolyogni. -Köszönöm! Azt hiszem ha én csináltam volna még mindig próbálnám magam rávenni, hogy megtegyem...De remélem többször nem kell, mert nagyon-nagyon rossz volt.-De a panaszkodásnak itt vége és jöjjön inkább az alvás. -Na jó! Akkor az hiszem most már tényleg aludnunk kéne! Az üveget most nem viszem vissza...Majd reggel. Csak már lusta vagyok és fáradt. Olyan érzésem van, mintha több kilós súlyt raktak volna a lábaimra, kezeimre. Te nem vagy fáradt?-Kérdezem tőle teljesen meglepődve. Olyan fittnek tűnik még mindig. Pedig annyi minden történt ma. Mindenesetre és visszabújok az ágyba és úgy figyelem őt.
Erre már igazán nem mondhatok mást, védekezőn felemelem a kezem, és megadom magam. - Sajnálom, ígérem, nem fogom ezután sem összevérezni... Úgy tűnik, van, akinek ilyen borzasztó fontos a ruhák védelme. Talán ha kicsit máshogy állnék a ruházati termékekhez, akkor nem kellene a fizetésem jelentős részét ruhákra költenem. Vagy költhetném, csak egy idő után nem férnék tőlük a lakásba, és nem mindig tíz ing, hat póló, meg két nadrág lenne a komplett ruhatáram a fehérneműkön kívül. A kérdésre legyintek egyet, mert így is jó lesz, de azért persze válaszolok, csak éppen nem fontos az egész. - Rendes sebbenzinre... A sebfertőtlenítést legalább elviseli. Bár a tapasztalataim alapján komolyabb fájdalomküszöbre számítottam – a nők elvégre jelentősen jobban bírják a kínt, mint mi pasasok, de még így sem panaszkodhatok rá, elvégre rossz szava nem volt. Na jó, ez sem egészen igaz így, mert azért panaszkodott közben egy kicsit, de nem számít, túl vagyunk rajta. A legyezgetést megmosolygom. - Tudom, hogy pokolian csíp, de ha nem jártatod sokat a szád, és nem mosolyogsz fültől-fülig, hogy felszakadjon, akkor valószínűleg többet nem kell elszenvedned a procedúrát. Az alvás ötletére bólintok, de egyelőre csak az ágy szélén ülve figyelem a helyezkedését. - De, én is fáradok, egyszerűen csak hozzászoktam, hogy ha kell, akkor egy-két órás alvással is kibírom, és csak akkor alszom, mikor épp tudok rá szakítani egy kis időt. Most veled foglalkoztam. Ha elaludtál, valószínűleg én is aludni fogok. Szeretnéd, hogy maradjak? Ha szeretné, akkor elhelyezkedem úgy, hogyha szeretne, most is hozzám tudjon bújni, ha nem, akkor visszaköltözöm a kanapéra.
-Jaaj most egy hülye hisztis lánynak hiszel igaz? Pedig nem vagyok az...Na jó néha tényleg túlzásba viszem és ezért bocsánatot is kérek, de a ruhákat imádom, de gondolom ezt megérted, hisz ez a munkám.-Ha nem rajonganék a ruhákért, akkor most bizony nem lennék divattervező. Mikor elmondja, hogy mire is gondolt egy nagy Ó szalad ki a számon. Nah erre nem is gondoltam, de nem is tudtam volna hozni, mert ha jól tudom én ilyet nem tartok itthon. -De én szeretek mosolyogni...és sokat beszélni...Főleg, hogy ez eltereli a gondolataimat a rossz dolgokról. Ha mosolygok olyan mintha boldog lennék. Ha sírnék nem lenne jobb. De igazad van..Egy ideig jobban kéne vigyáznom.-Azzal abba is hagyom a mosolygást és próbálok komolyabb lenni, és így fekszem le, majd hallgatom őt és a kérdésre bólogatni kezdek. -Nyugodtan maradj itt! Engem nem zavarsz, sőt szerintem örülnék is annak, ha itt maradnál. Persze ha te inkább odakint aludnál csak nyugodtan.-Ha netán mégis maradna nem bújok most oda hozzá. Félek, hogy ismét elkezdek majd mosolyogni és megtörténik a baj, így inkább csak az oldalamra fekszek és úgy figyelem őt.. -De azért ne bámulj egyfolytában engem, mert akkor nem fogok tudni elaludni.-Egy kis mosoly kúszik az arcomra, majd behunyom a szemem és pár perc múlva már el is nyom az álom. Szerencsére most rendesen elalszom és a rémálom sem jön vissza, így nem ébredek fel. Békésen alszom át az egész éjszakát, sőt még a délelőttöt is.
A panaszára mosolyogva megcsóválom a fejem. - Nem, egyáltalán nem. Csak kicsit... elvarázsoltnak azt hiszem... Hogy gyerekes, azt mégsem mondhatom. Meg aztán, már ki is nőtt a csacska kislány életkorból. - Még nem mondtad, hogy mivel foglalkozol... Emlékeztetem. Fogalmam sincs, mi lehet a szakmája, bár így már azért leszűkült a kör, amiből tippelhetek. Egyébként ki sem nézném belőle, hogy már dolgozik, és nem a szülei által finanszírozott, gondtalan egyetemista leányzó. - Most kicsit mégis bírd ki. Inkább próbálj alduni. Javaslom, mert azt kezdem megérteni, hogy amíg ébren van, valóban egy pillanatnyi csend sem várható tőle. Az, hogy nem zavarom, ha maradok, még kevés lenne, de amikor azt is hozzáteszi, hogy örülne, ha maradnék, elhelyezkedem az ágy szélén. - Aludj nyugodtan. Nem foglak nézni... Valóban eszem ágában sincs pitymallatig őt figyelni. Nekem sem árt, ha alszom egy kicsit. Egy darabig félig lehunyt szemmel hallgatom Masako lélegzetvételeit, majd, miután megbizonyosodtam felőle, hogy elaludt, nekem sem kell sok idő, álomba merüljek.
Reggel – vagy inkább hajnalban - óvatosan kelek fel, lábujjhegyen osonok a ruháimért, és csendben öltözök fel, amennyire tudom, nesztelenül csatolom fel a fegyverövemet, keresek egy darab papírt, egy tollat, írok pár sort Masakonak, amit az asztalon hagyok a telefonszámommal együtt:
„Jó reggelt! Reggel hétre be kellett érnem dolgozni, de téged nem akartalak felébreszteni. Remélem sikerült kipihenned magad, ha bármikor, bármiben szükséged van rám, hívj nyugodtan, a telefonom éjjel-nappal elérhető.
Jake”
Az ajtót is igyekszem zajtalanul nyitni. Szerencsére kívül gombos, így ha becsukom magam után, akkor sem tud bárki bemenni a lakásba. A lépcsőházban sóhajtok egyet, és kinyújtóztatom a hátam, a lábaim, a lépcsőn lefelé pedig már nem ügyelek a hangtalanságra.
- Egész pontosan csak 68. De azt hiszem, hogy ez már igazán nem számít. És bár rendkívül kellemetlenül éreztem magam, megpróbáltam mosolyogni, mert örültem annak, hogy azért nem akadt ki. Bár, ezek után kétlem, hogy olyan könnyű lenne kihozni őt a sodrából. - Persze, hogy szobatiszta vagyok! - lököm fel hirtelen magam a földről, mint egy felháborodott kisgyerek, de csak mókázok. Nem tudom hova tenni ezt az egész helyzetet, mert ilyenben még nem volt részem. Az egyik pillanatban játszom, a másikban rögvest elszégyenlem magam és zavarba jövök. Mi lesz majd a négy fal között? Minden esetre ha már felkeltem, akkor a kezemet nyújtom Masa felé, és ha még nem kelt fel, akkor felhúzom a földről. Olyan könnyedén, mintha csak egy bábú lenne. - Induljunk, útközben elmesélem, miért dobtak ki.
Ha sikerült elindulnunk, hosszas mesébe fogtam arról, hogy az én klánomban mindenki sznob volt, én pedig gyenge és szegény. Amikor bizonyítani akartam, akkor belebuktam. Meghalt miattam egy ártatlan lány, engem pedig büntetésből összevertek és tagadtak ki, mert megszegtem a legfontosabb törvényt. Hogy az mi volt, még nem árultam el neki, mert a végén elkezdene félni attól, hogy még őt is megharapom, aztán belehal. Ahogy meséltem neki, a hangom egyre szomorúbb lett, ahogy felidéztem a múltamat, de jól idomított állat vagyok: ha kérdeznek, akkor felelek.
//Masa lakásánál//
Amint a lakásához értünk, megálltam a bejárattól távolt. Túl sok volt az ismeretlen érzés, szag és zaj. Hozzá kellett szoktatnom magam a dologhoz. - Bi-biztos engedélyt adsz, hogy belépjek a... lakásodba? Tettem fel a kérdést összeráncolt szemöldökkel. Majdnem azt mondtam neki, hogy megengedi-e, hogy belépjek a területére. Biztos kiröhögne... Erről eszembe jutott az itt élő két falka, amitől hirtelen feszült lettem, de igyekeztem nem foglalkozni a dologgal.
Megdöbbenve hallgatom végig az újabb kis meséjét. Egy lány meghalt miatta? Vajon mit tett vele, vagy mit nem tett? Most félnem kellene? Bár már az elején megmondta, hogy nem kell félnem tőle...De ki tudja. Biztosan nekik is van gyenge pontjuk amitől teljesen megbolondulnak. Az embereknél például ott van a karácsony...Nah akkor nem merek áruházakba menni. Ott tényleg csak az erősebbek maradnak meg. Mikor a házhoz érünk megtorpan és nem jön közelebb az ajtóhoz, amit idő közben már ki is nyitottam. -Miért félsz ennyire? Én nem foglak bántani és hidd el tényleg örömmel látlak nálam. Barátok vagyunk! Nah gyere! Ne legyél ennyire besz*ri! Komolyan mondom egy ilyen erős állat lakozik benned, de te mégis olyan vagy, mint egy nyúl. Muszáj lesz egy kis bátorságot beléd önteni! Bár a büfés pasassal elég kemény voltál! Szóval benned van, csak elő kell hozni valahogy!-Elmosolyodom, majd megragadom a karjánál fogva és behúzom a lakásba. -Foglalj helyet bárhol és érezd magad otthon! Ott találod a konyhát, amarra a fürdőt, az meg a hálószobám. Szóval ha éhes vagy nyugodtan szolgáld ki magad. Ha fürdeni szeretnél szólj és adok törölközőt...Én csinálok most magamnak egy kávét. Esetleg te kérsz?-
Tényleg nem is tudom, hogy miért félek. Csak.. Csak... Annyira szokatlan, hogy valaki ilyen kedvesen és megértően bánik velem annak ellenére, hogy pontosan tudja, mi vagyok. Na jó, nem teljesen pontosan, de a lényeg ugyan az. Ráadásul csak néhány órája ismer. - Ne haragudj - hajtom le a fejem és odaballagok az ajtóhoz - Majd megszokom a törődésed, de idő kell hozzá. Felsóhajtok, ahogy átlépem a küszöböt. Ott megtorpanok és körbenézek. A padló végre meleg a lábam alatt... Apropó láb! - Lehet, hogy egy zuhany nem ártana.. Tudod... Nem volt cipőm és elég retkes lett itt minden. Állok fél lábra, hogy Masának is megmutathassam a szinte fekete talpamat, aztán csíntalanul elmosolyodom. - Nagyon szép itt, már a szagokból is érzem. Bókolok a lakásnak,és tényleg: minden tiszta, rendezett és nagyon-nagyon világos. Lábujjhegyre állva tipegek el arra, amerre a fürdőt mutatta. Ha megkapom a törülközőt, elvonulok. Nem akarom húzni az időt, de... De már vagy két hete nem fürödtem másban, csak a folyó meg a patak vizében. Élettel töltöttek meg a forró cseppek... Amikor végeztem, vizes fejjel és kócosan léptem ki a fürdőből. A derekam köré csavartam a törülközőt, mert miután frissen és üdén ránéztem a koszos, kukázott gönceimre, rájöttem, hogy semmilyen bútorra nem ülnék le bennük. Egyébként is, farkasként nekem semmi kifogásom a fedetlen test ellen, de arra nem gondoltam, hogy Masa esetleg ehhez nincs hozzászokva. - Elkészültem! Most már elég tiszta vagyok ehhez a szép helyhez. Mit akarsz csinálni? Beszélgessünk még, vagy...? És itt elakadtam, mert igazából fogalmam sem volt róla, hogy ezen kívül még mi egyebet lehet csinálni valakivel, aki éppen nem akar megverni és azt mondja, hogy a barátjának tart. Évtizedek óta nem volt egy barátom se.
-Nos én általában türelmes ember vagyok. Szóval adok neked időt a megszokáshoz!-Fura, hogy valaki ennyire el legyen szokva az ilyen alap kedvességekhez. Igaz manapság, sőt talán régen sem segített egy dolgozó ember egy hajléktalant, de ő más. El tudom képzelni, hogy találna magának valami munkát, amit rendesen el is végez. Így miért ne maradhatna itt? Beleszáll a rezsibe, meg a bérleti díjba, majd ha elég pénze lesz el is költözhet ha akar. Én csak segítek neki elindulni. -Rendben akkor azonnal hozok egy törölközőt!-Mielőtt bevonulhatna a fürdőbe a szobámból kihozok egy normális méretű sötétkék törölközőt. Tudtam volna adni neki rózsaszínt is, de azért nem akarom megszívatni szegényt. Miközben mosakszik a konyhába vonulok és lefőzök pár adag kávét. Úgy érzem rám férne egy jó erős kávé, mert kezdek elfáradni, pedig még messze a lefekvés ideje. Amint meghallom ismét a hangját kisétálok a nappaliba. Meglepődöm mikor meglátom, hogy csak a törölköző van rajta, bár így legalább ki tudom mosni a ruháit, bár nadrágot nem biztos, hogy tudok neki adni. -Öhm kimosom a koszos ruháidat. Pólót tudok neked adni ami jó lesz rád...De nadrágot...nos azt fel kell próbálnod. Elvileg ilyen gumis, bekötős a dereka része, szóval még az is lehet, hogy beleférsz!-Lehet, hogy őt nem zavarja a dolog, de azért én nem örülnék neki, ha véletlenül lecsusszanna az a törölköző. Először a szobámba megyek ahol a szekrényből kiveszem az említett ruhadarabokat, majd oda is adom Jamienek őket. -Tessék! Nyugodtan öltözz fel a szobámba, addig én elindítok egy mosást!-Ha elveszi be is vonulok a fürdőszobába és gyorsan beteszem a koszos holmijait a mosógépbe, majd elindítom azt és visszamegyek a nappaliba, ahol elkiáltom magam. -Kérsz kávét? Főztem! Szóval, ha innál nyugodtan szólj!-
Nem tudom hová ragozni: tényleg iszonyatosan ismeretlen számomra ez az egész szitu és az az érzés, hogy valaki a gondomat viseli. Így hát, amikor Masa azt mondja, hogy kimossa a dolgaimat, csak a meztelen lábujjaimat nézem vörös fejjel. Így sétálok el hozzá, amikor odaadja a ruháit, mert még az is eszembe jut, hogy esetleg kellemetlen helyzetbe is hoztam a csupasz testemmel. Elsattyogok a szobáig és halkan becsukom az ajtót. Felsóhajtok, majd puhán nekidőlök a hideg fának. Tudatosul bennem, hogy minden olyan jó most is, ettől mégis félelmetessé válik a helyzet. Ráadásul ott van nekem Betty, akire most nagyon nem szeretnék gondolni, mert ha tovább jár a fejemben, egész biztosan bepánikolok és hozzászaladok. Sikerül rendesen felöltözni, a póló, amit adott, kicsit feszes, a nadrág viszont buggyos. Mivel van kötője, így teljesen meghúzom, majd a vizes törülközővel visszasétálok. - Kérek szépen kávét. Sok cukorral és egy kis tejjel. Mondom, majd egy üres szék támlájára terítem a törülközőt és leülök. Összekulcsolom a kezeimet és a lábam között lógatom. - Ahhoz képest, amit megtudtál rólam, nagyon természetesen viselkedsz. Ugye nincs... baj? Kérdezem bátortalanul, ha esetleg ő is helyet foglalt már az asztalnál. Talán ha még többet beszélünk, akkor én is feloldódom jobban és sikerül megértenem ezt a helyzetet, agy hogy ő min megy keresztül.
Amint megkapom a rendelést visszasétálok a konyhába és el is készítem a kávékat. Nem tudom nála mennyi a sok cukor, de egy normális bögrében kapja kis tejjel és három kanál cukorral. Maximum ha kér még szed magának. A kérdésére elmosolyodom, majd megnyugtatom őt. -Nincs semmi baj. Csak szerintem még nem dolgoztam fel teljesen ezt az egészet. Gondolom az agyam nem tudott olyan gyorsan kapcsolni, vagyis ezt tudom elképzelni...Nah meg azért az sokat javított a helyzeten, hogy egy kedves farkas voltál!-Felnevetek, majd átadom neki a kávét és én is leülök. -Talán még az is lehet, hogy az agyam nem akarja elhinni a látottakat...Nem tudom. Tényleg nem egy mindennapi dologról van szó és nos nagyon rossz volt nézni ahogy átváltoztál...És fel sem tudom fogni, hogy mind ez hogy történhetett meg...Bevallom őszintén az elején gondolkoztam azon, hogy elfussak e...De olyan nagyon figyelmeztettél, hogy nem fogsz bántani és olyan aranyosan néztél fel rám...Talán ha ijesztőbb lettél volna, vagy többen lettetek volna nem viselkednék így...De ezt nem tudom. Azt sem, hogy normális e, hogy így reagáltam e.-Megrántom a vállam, majd kortyolok egyet a kávémból. lehet, hogy a legtöbb ember ilyenkor üvöltött volna egyet és automatikusan rohant volna, de valahogy én mégsem tettem meg. Nem tudom talán azért mert megkedveltem őt...Ki tudja mit csináltam volna, ha egy idegen csinálta volna meg ugyan ezt.
Az agya nem fogta még fel? Nem vagyok túlzottan járatos a biológiában, szóval biztos lehetséges ilyen. Talán sokkot kapott és perceken belül sodrófával fog kikergetni innen. De annak azért örülök, hogy kedvesnek talált. Szerintem ez egy becsülendő erény még akkor is, ha mifelénk nem tartják valami sokra. - Remélem, ha sikerül majd felfognia az agyadnak, akkor is ilyen maradsz velem. Rossz lenne, ha rosszban kéne lennünk azért, ami vagyok. Kissé elhúzom a számat és elkezdem kavargatni a kávét. Olyan, mintha duzzognék. Sőt. Igen! Duzzogok! Nem én akartam, hogy így legyen, nem volt választásom és nem akarom, hogy mindig titkolóznom kelljen... Nem is értem, hogy a sok vénség hogy nem kattant be, hogy magukban kell hordaniuk egy ilyen titkot évszázadokig. - Tudod Masa... - kortyolok az kávéba, amit remekül eltalált - Aaaaa... az a helyzet, hogy amit láttál, az csak egy kis ízelítő volt. A "kedvesebb oldalam". Én egy szörnyeteg vagyok. Nem olyan, mint egy házi kedvenc, pedig jó lenne ilyennek maradni. Van egy másik alakom is, ami ennél sokkal durvább. De őt nem szoktam előhívni, pusztán telihold idején, mert ha olyankor nem engedem és nem vadászom, akkor még ennél is gyengébb leszek. Dacosan leteszem a bögrét az asztalra és ránézek a lányra. - Ne erőltessük a dolgot. Még a végén hirtelen felfogod, mivel ülsz egy asztalnál és felzaklatod magad, az pedig nem lenne jó. Nem akarom, hogy miattam legyenek rémálmaid.
-Nem hiszem, hogy rosszban leszünk e miatt, még akkor is, ha felfogja. De tudod mit! Az sem biztos, hogy erről van szó! Lehet, hogy csak így reagálok az ilyen dolgokra. Van aki jobban bírja az ilyeneket...Úgy tűnik én ilyen vagyok.-Bár az is lehet, hogy túl sok minden történt már velem, így annyira már ez sem tud meglepni. Ahogy hallgatom őt kissé elkerekednek szemeim. Ijesztőbb alak? Az meg milyen lehet? -Most már elhúztad a mézes madzagot, szóval kérlek mesélj arról a másik alakodról is! Csak kíváncsi vagyok, hogy milyen is lehet az a "szörnyeteg". És amúgy miért pont teliholdkor? Ez valami rituálé, vagy mi?-Ha már megtudtam ezt róla szeretnék minél többet megtudni róla. De talán ez egy szintig még normális is. Ha meg túl messzire megyek akkor megállít engem, vagyis remélem!
Adná az ég, hogy ő olyan legyen, aki jobban bírja az ilyen kiakasztó dolgokat... Mondjuk, ha vámpírok is léteznének a tudtunk nélkül, akkor lehet, hogy én nagyon kiakadnék annak ellenére, hogy nekünk sem kellene léteznünk. És persze.. Természetesen tovább húzza a madzagot, ahogy én is tettem az előbb. Talán hiba volt. Talán még az is lehet, hogy tőlem szokatlan módon kezdem vele szemben kissé dominánsabbnak érezni magam, mint általában. Sziklakemény arcot vágok és fújtatok egyet. - Hát jó. Nagyságrendileg akkora, mint egy medve, majd' tíz centis karmokkal, hasonló méretű agyarakkal. Telihold környékén ez a szörnyeteg teljesen begerjed és semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy öljön és vért érezzen a pofájában. Ez nem én vagyok, ez ő, nem én. Ráadásul nálam valamiért el van nyomva, szóval igazán takaréklángon működik. Húzóra megiszom a maradék kávét és elgondolkozom a saját gyengeségemen, amit ennek az izének köszönhetek odabent. Persze most is fülét-farkát behúzza. - Áhh, mindegy. Inkább ne vedd úgy, hogy ez én vagyok. Ez egy átlagos vérfarkas. Én megmaradok a kiskutyánál. Amivel eredendően nincs bajom, csak egész egyszerűen... Néha idegesít, hogy mindenki nagyobb és erősebb nálam, pedig ennyi idősen már sokkal erősebbnek kellene lennem.
Leteszem a bögrém miközben mesél egy picit a másik oldaláról. Szóval akkora, mint egy medve és véresebb...Nah tőle aztán tényleg féltem volna és el is rohantam volna akármit is mondott az előtt nekem. Legalább most tudom, hogy teliholdkor nem érdemes az erdőben mászkálnom, mert akkor ilyen lényekkel futhatok össze. -Talán csak azért erősebbek, mert azt gondolod, hogy azok. Talán ha magabiztosabb lennél te is ugyan olyan erős lennél. Egy állat általában csak akkor gyenge, ha annak valami baja is van meg persze ez az embereknél is igaz. Na jó nekem nincs bajom mégsem tudnák lenyomni egy izomagyú férfit, de lehetnék olyan erős, ha edzenék. Szóval szerintem először belül kéne rendezned a dolgaidat. Utána meg akár mehetnél edzeni is.-Bár nem tudom, hogy ők mennyire szoktak, de gondolom nem árt a dolog. -De ha tényleg nem akarsz erről beszélni, akkor jegeljük kicsit a témát...Inkább azt mond meg, hogy beköltöznél e hozzám, vagy sem? Persze gondolom a teliholdakat nem itt fogod eltölteni.-Nah most ez a félelem ami belőlem beszél. Én örülnék egy lakótársnak, de azért azt is tudnom kell, hogy milyen szinten tudja magában tartani azt a valamit ami ott rejtőzik jó mélyen a bőre alatt.
Masako nagyon könnyen beszél, de nem hibáztatom érte. Hogy is tudhatná, hogy egész egyszerűen nem így működnek a dolgok egy vérfarkasnál? Persze, ha jobban belegondolok, én még csak egyetlen egy klánnál.. vagyis falkánál voltam, fene se tudja, hogy máshol hogy működik a világ. Én csak azt tudom, hogy eddig nem vettek farkasszámba és jelenleg nem látok sok esélyt arra, hogy ez változzon. Úgyhogy - mint egy sértődött és dacos gyerek, csak megvonom a vállam, lebiggyesztem a szám szélét és szórakozottan forgatom a kávéscsészét. Mielőtt válaszolnom kellene, Masa megment és témát vált. Hurrá. Még egy dolog, amire nem akarok gondolni. Nagyot nyelek, ahogy eszembe jut Betty és a Silverman család. Kis szünet után felsóhajtok és megadom magam. - Rendben van, beköltözöm. De ha nem bánod, akkor csak holnap leghamarabb. Még... El kell búcsúznom valakitől. Remélem, hogy nem baj... Pislogok rá őszintén, és mintha... Mintha elfogna a kétely. Azt hiszem, hogy én tényleg nagyon szeretem Betty-t, de talán tényleg így lesz a legjobb. Ha úgy tudja majd, hogy a kis Milo elszökött és nem tér haza soha többet. Talán hónapok, vagy évek múlva találkozhatunk és akkor majd minden más lesz... - Nagyon hálás vagyok neked, Masa. És mindent meg fogok tenni, hogy megháláljam. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, ösztönösen nyúlok át az asztal felett és ragadom meg finoman a lány kezét. Olyan kicsinek és puhának érzem a kezeit. Én sem vagyok nagy darab, de ő még nálam is törékenyebben látszik. - És majd vigyázok rád. Ahogy ezt a mondatot kimondom, kicsit megáll körülöttem a világ és rájövök, hogy életemben először - ugyan nem farkasnak - a védelmemet ígértem valakinek. Én. Az én feladatom lesz majd vigyázni valakire és ezt megerősítettem a szavaimmal is. Talán valami elindult odabent, a szőrös énem legmélyén.
Kezdőlap
//
