Egyszerűen jönnöm kellett, semmi másban nem voltam biztos, csak hogy most nem akarok máshol lenni. Csakis Vele, mert nincs más, aki nála jobban képes volna begyógyítani a lelkem sebeit, már pusztán csak azzal, hogy ott van a közelemben. Próbáltam erős maradni, mert az kellett, de a ma éjszakát még kihasználom arra, hogy erőre kapjak, és aztán ott leszek majd, akinek kellek, bár most a tudatomba kúszott a hasztalanság érzete, de nem hagyhatom meginogni magamat. Eddig is tudtam, hogy mit akarok az élettől, nem pont most kellene mindennek hátat fordítanom. Csak bízni tudok benne, hogy menni fog. Megcsörgettem, amint az egyetem közelébe értem, bár láttam a kijelzőn a számokat, de nem tudatosult bennem, hogy már igencsak késő van. Ha beleszólt, csak annyit mondtam, hogy itt vagyok, és megkértem, hogy jöjjön ki. Semmi egyébre nem futotta, mert féltem, hogyha túl sokat beszélek, vagy épp túl sokat gondolkodom, akkor végképp eltörik a mécses, és nem fogom tudni megállítani. Csak az ölelésébe szerettem volna menekülni a világ elől, és egy kicsit elhinni, hogy nem minden olyan szörnyű, mint amilyennek tűnik. Nagyon-nagyon gyengének éreztem most magam minden értelemben, nem tudom, fog-e így menni. Szinte a húsomat marcangolja Darren hiánya, pedig még nem is lehet olyan messze, és alig ment el. Mi lesz később? Némán sétáltam fel, s alá az egyetem előtt, nem éreztem volna jogosnak, ha berontok csak úgy, azt sem igazán tudtam, hogy levihet-e, ha nem, nos, akkor majd kitalálok valamit, ha ugyan képes vagyok rá, ha pedig igen, akkor legalább van hová visszavonulnom. A Lakba most nem lennék képes visszamenni, mert ezt a rossz hírt én senkivel sem fogom közölni, ezt most nem bírom, addig nem, amíg magamban nem rendeztem le. Lehet, hogy önzőség, de enélkül nem leszek képes most tovább csinálni. Túl sok. Talán bírnám, ha nem szenvednék hónapok óta rémálmoktól, de sajnos így van, s már tényleg fogalmam sincs, mit tehetnék ellenük, a fizikai fáradtság pedig szépen lassan megtelepedett az elmémen is. Már tényleg félek attól, hogy előbb-utóbb kidőlök. Mindenesetre vártam, már ha egyáltalán elértem Emmettet, és jön, de ha itt van, biztos jön, bizonyára aggódik is, hiszen én nem szoktam ilyesmit művelni. Amint meglátom, már sietek is oda hozzá, hogy a nyakába vessem magam, és beszívva az illatát próbáljak kicsit kiszakadni az elkeseredettségemből, és némi erőre kapni. Ám beszélni egyelőre nem bírtam, noha sejtettem, az állapotom mostanra indokolna némi magyarázatot, amit meg is fog kapni, csak egy kicsit hagy érezzem úgy, hogy nem érhet semmi baj.
Végre eljutottam odáig, hogy a szobám is rendbe rakjam valamennyire, ha már nem volt túl nagy és ablakai sem voltak, legalább rend legyen benne és az sugalljon valami otthonosságot. Mondjuk a szétdobált cuccok jobban bizonyították volna, hogy valaki lakik itt, de annyi baj legyen. Nem vagyok túl jó alvó, így nem álmomból zargat fel a telefon, nem is veszem tulajdonképpen, hogy mennyi az idő, mivel nincs ablak, itt az idő is úgy vánszorog, hogy észre sem veszem, ha közben besötétedik. Felveszem, Lili az, ráadásul itt van az egyetem előtt, nem kérdéses hát, hogy mindent hátrahagyva indulok felé. Nincs jó érzésem, sem a hangja nem utalt semmi jóra, sem pedig a szavak tömörsége. Ráadásul ott van az a belsőt markolászó érzés, ami vészjelzésként kezd kalimpálni bennem, hogy valami tényleg nem stimmel. Sietek, ahogyan csak tudok, nem sok választ el a futástól, amikor pedig megpillantom, először hatalmas megkönnyebbülés árad szét bennem, hiszen látszólag nincsen baja. Látszólag.. mert ahogyan közelebb érek, ahogyan az arcára pillantok, ahogyan a karjaimba vonom.. Szavak nélkül is tudom, hogy valami nincsen rendben, hogy valami olyasmi történt, ami kihatással volt rá. Erős, tudom jól, éppen ezért lehet nagy gebasz, mert ha már ő sem bírja... Az ölelésembe vonom, szorosan, fejemet az övére hajtva. Nem számít, mennyi ideig állunk ott, én ellökni biztosan nem fogom és szavakkal sem töröm meg a pillanatot. Biztonságot nyújtok neki, ha csak egy rövid időre is, de nem fogom ebből kizökkenteni, csak ha ő úgy érzi. - Gyere, leviszlek a szobámba - simítottam végig a haján, amikor úgy éreztem, megtörhetem a csendet és ha nem ellenkezett, hát kézen fogtam és úgy vezettem. Tudom, hogy nem lenne szabad, de jelen pillanatban nem tudtam vele túlságosan foglalkozni. Lili pont nem az a személy, aki visszaélne ilyesmivel, körbevezetést amúgy sem szándékoztam tartani neki, csak a szobámba viszem. Ha pedig emiatt bajba kerülök, hát bajba kerülök, majd tartom a hátam. Átmentünk az alagsorba vezető ajtón, ahol bepötyögtem a számkódot, ott lent pedig nem mutogattam semmit, csak vittem Lilit magam után a folyosókon. Bíztam benne, hogy nem találkozunk senkivel, nem szerettem volna már most, Lili előtt kiverni a balhét; nem fogunk ebből rendszert csinálni, ez csak kivételes alkalom. Beérve a szobába egészen szerény berendezésű helyiség tárult Lili szemei elé, ágy, könyvespolc, egy fotel, asztal, két darab székkel és a nagyobbacska ruhásszekrény. Egy-két dísztárgy volt ugyan, de nem volt kifejezetten otthonosnak nevezhető. - Ülj le, én addig csinálok neked egy teát, oké? - vezettem az ágyamhoz, foglaljon csak helyen, ha nem volt ellenvetése, én pedig az asztalhoz léptem, hogy a vízforralóba vizet szerezve megmelegítsem azt, majd bögrébe állítsam össze a teát. Amint megvolt, ezzel léptem Lili mellé. - És most elmondod, hogy mi a baj. Mi történt? - nem voltam erőszakoskodó, de bíztam benne, hogy megmagyarázza, miért is néz ki így. Aggódtam érte, nem is kicsit...
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, míg végre hang is vegyül közénk, körénk, csak azt tudom, hogy most mindennél jobban vágytam a közelségét és az érintését, és tudtam jól, hogy nem fogja megtagadni tőlem, sosem tenné. Annyira, de annyira szeretném, ha nem kellene tudnia, ha nem pont ő lenne az, akit ezzel zavarok, de ő a legfontosabb, ő van mindennek a tetején, olyannyira, hogyha azt kérnék, hátat fordítanék mindennek. Most kérek, némán, s elveszem, ami jut, mert kell, máskülönben nincs holnapom, nincs több erőm. Már-már kétségbeesetten szorítom, s mikor végre eleresztem, csak egy erőtlen bólintásra futja. Bárhova is menjen, én követem, még csak körül sem nézek igazán, mert nem érdekel, merre megyünk, nem kell tudnom semmit erről a helyről, jogom sem igazán van hozzá, én csak Emmettel akarok lenni, mindezt úgy, hogy közben a laktól is minél távolabb legyek. Tudom, talán túl sokat várok, de most erre van szükségem. A szobájába érve máris kicsit jobban éreztem magam, amint az ajtó elrejtett kettőnket a kíváncsi szemek elől. Csak ketten, igen, most ennyire volt szükségem, semmi és senki másra. Ha csak egész éjszaka mellette ülhetnék, már attól is ezerszer jobban érezném magam. A helyiség egyszerű volt, de mindez aligha számított, egyrészt, ideje sem lehetett igazán belakni még, másrészt egyébként sem az a típus, aki arra fecsérelné az idejét, hogy mindent felcicomázzon, nem is illene hozzá. - Rendben, az jólesne. Talán egy kis melegség, ami a testemet kényezteti, segít majd, hogy a lelkemen esett sebek is elkezdjenek hamarabb hegedni, hogy csak csúnya, vörös varasodás maradjon a helyén. Eltűnni sosem fog, miképp sok kereszt égeti már így is, mindenki életében vannak olyan események, amiket sosem lesz képes maga mögött hagyni. Leültem az ágyára, és nem voltam rest annyira otthon érezni magam, hogy kibújtam a cipőmből, és felhúztam a lábaimat is, Emmett egyszerre volt a legjobb barátom, és a szerelmem, ennyit bőven megtehettem. Közben figyeltem a mozdulatait, hátának ívét, vállainak kanyarulatát, tarkóján a pihéket, és minden fájdalmam ellenére egy apró, szolid mosoly derítette fel vonásaimat. Azt hiszem, fogalma sincs róla, mennyit segített nekem az utóbbi időben pusztán az, hogy létezik és van nekem. Elmondani nem tudnám. Mély levegőt vettem, majd mikor visszalépett mellém, már nyúltam is a teáért, és a kérdésére egy pillanatra összeszorítottam az ajkaimat, majd kisvártatva ugyan, de elkezdtem beszélni. - Darren… elment. Nem tudom, mennyi időre, de talán örökre. Egy szó nélkül, és én nem vettem észre, hogy ennyire feszíti valami. Tudom, hogy nem kellene magamat hibáztatnom, de nem bírok szabadulni a gondolattól, hogyha rájövök, segíthettem volna feloldani benne ezeket. Talán nem fogja tökéletesen érteni, bár amennyit hajlandó volt meghallgatni a falkámról, azt elmondtam neki korábban, s azóta is, hogy itt vagyunk, de soha nem erőltettem. Most képtelen vagyok visszafogni magam. - És… még mindig rémálmaim vannak, már alig alszom Fűzöm hozzá, mintha ez csak amolyan mellékes, jelentéktelen információ volna, pedig közel sem az.
Nem érdekelt, mennyi idő telt el, nem számított, most csak az volt a fontos számomra, hogy megadjam neki azt, amire szüksége van. A rövidke biztonságot, hogy legalább most had érezze úgy, hogy minden rendben van. Csalfa remény lehet, tudom jól, de annyira talán éppen elég, hogy erőt meríthessen belőle. Én pedig készséggel fogok egészen addig így állni és ölelni, amíg szüksége van rá, mert most csak ez számít. Leérve máris a teával foglalatoskodom, egy cseppet sem zavar, hogy levette a cipőjét, magam is hasonlóan teszek, amikor a gőzölgő bögrével leülök az ágyra. Így egészen fel tudom húzni én is a lábaimat, sőt, kifejezetten közelebb is tudok elhelyezkedni hozzá. Aztán kérdezek, mert érdekel és amellett, hogy kíváncsi vagyok, talán tudok segíteni. Ha tanáccsal nem is, de azzal mindenképpen, hogy meghallgatom és továbbra is mellette állok, támogatom. - Azt egyáltalán tudjuk, hogy miért ment el? - kérdeztem vissza, állkapcsom pedig megfeszült. Akkor sem tűnt túl szimpinek a farkas, amikor letaperolt, most meg, hogy szó nélkül lelépett, ráadásul úgy, hogy emiatt Lili is szarul érzi magát… Hát mit ne mondjak, ezzel a húzásával kifejezetten nem sikerült belopnia magát a szívembe. - Nem kellene magadat hibáztatnod, Lili, pontosan, ahogyan mondod. De ha tényleg elment, akkor nem csak te nem vetted észre, hogy valami ennyire feszíti. Sőt, ha te sem vetted észre… nem lehet, hogy csak valami hirtelen felindulás volt? Egészen biztos, hogy volt egyáltalán valami olyan, amit észre lehetett volna venni? - nem ismerem ezt a Darrent, így csak azokból a kockákból építkezem, amik eddig elém kerültek, lehet teljesen ostobaság mindez, de próbáltam racionálisan megközelíteni a problémát és valamiképpen enyhíteni Lili bűntudatát. Mert ő végképp nem tehet semmiről és rettentően bosszant, hogy ő érzi rosszul magát a történtek miatt. Minimum egy istenem pofon járni fog majd a hímnek, ha egyszer visszatolja a képét. - Beszéltél róla valakinek? - határozottan hangzott el a kérdésem, mert a szülinapi összefutásunk alkalmával megbeszéltük, hogy keresni fog majd valakit, de ha ez eddig nem történt meg, akkor rá is mérges leszek. Ha valaki tud segíteni, akkor annak azonnal segítenie kell, ha pedig eddig nem kutakodott ilyesmi után, az abszolúte nem fogja elnyerni a tetszésemet. Főleg, mivel én nem segíthetek, talán ez a legrosszabb az egészben, hogy nem tudom megszüntetni a rémálmait, nem tudok olyan tanácsot adni, ami elfogadható lenne… ez pedig ebben a helyzetben kifejezetten őrjítő tud lenni.
- Fogalmam sincs. Valami köze lehet a párjához, mert amikor felbukkant, akkor lépett le. Konkrétat nem tudok, és nem is értem ezt az egészet, annyira nem jellemző… Bízom benne, hogy csak egy kis idő kell neki. Amikor meglátom megfeszülő állkapcsát, csak finoman arcára simítom a tenyeremet, és megcsóválom a fejem, nem szeretném, hogy haragudjon rá, én sem teszem, ő csak… legyen itt nekem, de senkit sem kell szétkapnia, mert én rosszul viselek valamit. Nekidőlök a vállának, kezeimet a bögrén melengetem, és igyekszem kicsit összeszedni magam, legalább mellette. Nem szeretném, hogy ilyennek lásson, és még inkább aggódjon miattam. - Én… fogalmam sincs. Úgy hiszem, feltűnt volna, mert elég jól ismerem, sokszor beszélünk. Talán csak… ő sem tudta, hogy valami nem teljesen kerek, és most telt be a pohár. Nem tudom, tényleg. Igaza van, és én is tudom, hogy nem szabad magamat hibáztatni, de szörnyen nehéz, ha pont Darrenről van szó, tényleg kevesen vannak, akik miatt képes volnék ilyen szinten kiakadni. Fáradtan sóhajtok fel, bújok Emmetthez, mint egy utcára kivert kiskutya, aki csupán egy kis simogatásra vágyik az első kéztől, aki hajlandó rá. A különbség csak az, hogy én csak az ő közelségére vágyom, senki máséra. Nekem nem mindegy, kié az a kéz. - Nyugi, beszéltem. Bár ironikus, hogy pont Darrennel. Sokra nem jutottunk, de legalább kicsit közelebb kerültem ahhoz, hogy tisztán lássam a dolgokat. Szeretnék beszélni majd a testvéreddel ennek kapcsán, már, ha jól emlékszem, hogy mágus. Ugye az? Majd alkalomadtán felkészíthetnéd a dologra, én még mindig nem tudom, mire számítsak vele kapcsolatban. Talán már rég fel kellett volna keresnem Savannaht, már csak az együttműködés jegyében is, de nem kifejezetten volt lehetőségem rá az utóbbi időben, minden erőmet lekötötte az, hogy ne ájuljak el csak úgy a város közepén a fáradtságtól. - De… kérlek, ne haragudj rám, azt most tényleg nem tudnám elviselni. Suttogtam, kértem halkan, nem azért jöttem ide, hogy keresztbe lenyeljen, mert képtelen voltam másokat zaklatni a problémámmal. Most már belátom, hogy túlságosan sokakat érint, és igenis beszélnem kell róla, de még erőteljesen az elfogadási szakaszban járok.
- A szerelem olykor képes elborítani a férfiak agyát - sóhajtottam, majd egy csókot nyomtam a homlokára. Vele kapcsolatban ez még nem fordult elő velem, de ismerem az érzést és tudom, hogy milyen. Persze ez még nem jelenti azt, hogy elfogadhatóbb lenne a tette, pláne, hogy csak így, mint derül égből villámcsapás lépett le. Amikor megérzem az arcomon a kezét, ellazul az állkapcsom, és egyik tenyerem simítom a kézfejére. Próbálok nem haragudni rá, hiszen ő sem teszi, csak egyszerűen megüli a gyomromat, ennyi az egész. És persze ott van, hogy ilyennek látom Lilit, őt, aki egyáltalán nem érdemelné meg mindezt és ez igenis bosszant és dühít. - Akkor meg pláne felesleges amiatt emésztened magad, hogy nem vetted észre. Bízzunk benne, hogy tényleg csak idő kell neki - csóváltam meg a fejemet. Nem tetszett ez az egész szituáció, ó, banyek, nagyon nem! Amikor hozzám bújt, egyik karommal átöleltem és még szorosabban vontam őt magamhoz. Csókot hintettem fejének tetejére és egy kis időre még az arcom is ráfektettem, érezze, itt vagyok és én nem fogok elmenni. - Igen, ő mágus - bólintottam, amikor felemeltem a fejem az övéről. Azóta én sem beszéltem a húgommal, hogy felköltöztettük, arról sem tud, hogy mire döbbentünk rá Lilivel nem is olyan régen. Az még egy szép menet lesz.. - Persze, mi sem természetesebb. Bár arról még nem tud, hogy most mi is van kettőnk között - vettem egy mély levegőt, hiszen ezen még át kell rágjunk magunkat és bár bíztam benne, hogy ezt jól fogja viselni, magam sem tudtam, mire számítsak. Hiszen ha csak azt nézem, hogy alapból Lili „létezésére” úgy kiborult, akkor mit fog szólni, ha megtudja, hogy szerelmes vagyok belé? Tartok egy kicsit tőle… - Nem, Lili, rád képtelen lennék haragudni. Csak nem értem, hogy miért nem valaki olyannal beszéltél minderről, aki talán többet tudna segíteni, mint Darren - nem tudom, mire jutottak, amikor elmondta neki mindezt, de véleményem szerint egy Őrző talán több segítséget tudna neki nyújtani. - Mióta nem alszol normálisan? - tettem fel az aggódó kérdést, hiszen az előbb mondta, hogy már alig alszik és elég volt ránézni is, egyből rá lehetett jönni a dologra. És ahogyan szinte minden ezzel az egész kapcsolatban, ez sem igazán nyerte el a tetszésemet.
A szavaira keserűen felnevetek, mert ha valamit, hát ezt első kézből tudom. Az én első, és Emmett előtt egyetlen szerelmem beleőrült, hogy a farkasom elnyomta a bennem élő szerelmet. Képtelen voltam összeegyeztetni azt a végtelen tisztelés megfelelni akarást a bennem élő nővel. Így csak bólintok a szavaira, nem szeretném boncolgatni, mert az én egykori férjem agya úgy elborult, hogy sose jött többé helyre. - Remélem, bár örültem volna, hogyha legalább hagy valami jelet a távozásával kapcsolatban. Akkor könnyebb lenne, ha ott élne bennem a remény, hogy egyszer visszajön, nem érezném a csalódottságot és a hiányát ennyire. Sokan elmentek már, de a legtöbbekről tudtuk, hogy vissza fognak térni egyszer. Sokkal jobban éreztem magam a karjai óvásában, már a levegő sem tűnt olyan sűrűnek és nehéznek. Pár pillanatig nem is nagyon akartam beszélni, sőt, egyáltalán nem akartam, de joga volt tudni, hogy mi van velem, már a múltkor os elhessegettem a témát, most, amikor ilyen pocsékul festek, nem hagyná egyébként sem, hogy megússzam. - Vajon előtte vagy utána kellene felkeresnem? Gondolkodom hangosan. Vajon mikor lesz bármivel is könnyebb? Noha az is valószínű, hogy tisztább kenne, ha már ezt is tudná, mert ha közben kotyogok el valamit, annak jó vége nem lehetne. - Mert bízom benne, és előbb el kellett fogadnom, amit láttam, hogy aztán beszélni tudjak róla. Nekem sem olyan egyszerű bizonyos dolgokat felfogni, és rájönni, mit kezdjek velük. Ismer, tudhatja, hogy nem hobbiból szívatom saját magam, hanem valami komoly van a háttérben, ami még nekem is túl sok. - Július vége óta. Felelem lesütött szemekkel, mert tutira le fog csapni, a tekintetével biztosan. - Persze eleinte nem volt ennyire rossz, akkor még csak enyhe, viszonylag nyugis rémálmaim voltak, semmi különleges, viszonylag ki tudtam magam aludni, de az utóbbi egy hónapban már borzalmasak.
Keserű nevetése végigkarcolja a bőrömet, mert hiába tudom, minek szól és hiába vagyok tisztában azzal, hogy mennyi idő eltelt már azóta, akkor is kellemetlen. Mármint abból a szempontból, hogy mi történt velük a múltban, vele és a férjével. Próbálok nem is foglalkozni ezzel, sokkal fontosabb az, hogy itt van mellettem, hogy szeretem és most már igenis hozzám tartozik, én pedig őhozzá. - Ezt teljes mértékben meg tudom érteni, a bizonytalanságnál nincsen rosszabb - húztam el a számat, erről én is bőven tudtam volna mesélni, de szerintem mindenki élt már át ilyesmit, hogy tudja, milyen is ez az érzés. Engem különösképpen nem érintett Darren eltűnése, de attól kezdve, hogy Lilit ennyire megviselte, az én problémám is volt, pontosan azért, mert összetartoztunk. Ebben segíteni nem tudtam neki, mert képtelen lettem volna visszahozni a hímet, viszont én itt voltam neki, mellette állhattam, átölelhettem és biztonságot nyújthattam neki, ezt pedig maximális mértékben igyekeztem megvalósítani. - Mindenképpen utána lenne szerintem érdemesebb. Szeretném, ha tőlem tudná meg és nehogy azt hidd, hogy nem bízom benned, de adódhatnak olyan helyzetek, amikor az ember akaratlanul is képes elszólni magát - pillantottam rá, mert nem szerettem volna megbántani, tényleg teljes mértékben bíztam benne, de ezt nekem kell lerendeznem a húgommal. - Szóval holnap, legkésőbb az elkövetkezendő napokban igyekszem felkeresni és tisztázni vele a helyzetet - bíztam benne, hogy a húgom nem lesz olyan ellenséges és nem fogja annyira megülni a gyomrát a dolog, mint az eddigi bejelentéseim. Rám haragudhat, de Lilire ne tegye, főleg most ne, amikor szüksége van rá. - Oké, ezt értem. De akkor most már tényleg ideje, hogy beszélj valaki olyannal, aki ért az ilyenekhez, vagy tud segíteni benne - nyilván neki sem kellemes ez az állapot, hát még nekem, hogy így kell látnom őt! A legrosszabb mondjuk az egészben, hogy nem tudok segíteni, mindössze annyival vagyok képes támogatni őt, hogy itt vagyok mellette. - Július vége… - ismétlem csendesen és próbálok nem felrobbanni. Az már nagyjából három hónap! Az eszem megáll, miért csinálod ezt magaddal, Lilianne? - Bolond nőszemély - puffogom, de ezzel együtt még közelebb próbálom húzni magamhoz, hogy a fejcsóválást követően ismét puszit nyomjak a feje búbjára. - Miért nem szóltál? Talán ha ott maradok veled, könnyebb lett volna - próbálkoztam, elvégre ki tudja, hogy működik ez a dolog. - Most viszont szeretném, ha itt maradnál és megpróbálnál aludni. Talán a környezetváltozás segít, illetve végig itt leszek melletted, oké?
Erre csak bólintani tudtam, bizonytalanság, szépen lassan felőröl, nem véletlen, hogy azt sem bírtam sokáig, hogy titokban tartsam az érzéseimet. Jobban mondva nem én nem bírtam, a tudatalattim elégelte meg a döntésképtelenségemet. S most itt vagyunk, hozzábújok, és már ettől is szebb a világ. Ha nem lennénk a barátságunk mellett szerelmesek egymásba, akkor is ilyen hatással lenne rám, s bármennyire is tagadjam meg ezzel a falkám, a családom maradékát, nekem Ő a legfontosabb. Csak mostanság kezdem gondolkodni azon, hogy talán azért lettünk jóban minden kezdeti nehézség ellenére, mert a farkasom is úgy akarta, mert ugyanazt érzi, amit én, holott Emmett nem a fajtánkhoz tartozik, mégis kötődünk mindketten. Ám ez az, amit jobb, ha sosem mondok el neki, mert végképp betenné a kaput, túlságosan sok lenne. Csak azt remélem, a farkasom sem akarja majd soha a tudtára adni. Meg lehet vele beszélni, legyen elég, hogy velünk van, nem kell elvenni tőle semmit, amit nem akar adni. Magam elé emeltem a tenyerét, ujjam hegyével rajzolva bele mintákat, mosolyogva figyeltem a vonalakat rajta, annyi mindent tett értem, és tudom, hogy én is, de most mégis úgy érzem, túl sokat kérek, hogy behozom az életébe, az életünkbe a falkám problémáit. Remélem, megbocsájt érte. - Teljesen megértem, mondd csak el neki, és azt is, kérlek, hogy sajnálom a sok sokkot, amit ismeretlenül is okoztam neki. A legnagyobb mind közül az, hogy segítettem megölni azt, aki fontos volt neki, de nekem meg Emmett az, és nem hagytam volna, hogy bántsa, egyszerűen nem tehettem. - Rendben, akkor azt hiszem, jobb lesz, ha utána még várok egy keveset, hogy lecsillapodjanak kicsit a kedélyek. Atya ég, el tudom képzelni, mennyire ki fog borulni, már a barátságunkat is igencsak hevesen fogadta, a puszta létemről nem is beszélve. Vajon most mennyire fog kiborulni? Nem számít, mert a magánéletet az esetemben kénytelenek leszünk félretenni, pláne azért, mert nem ingyen kérném a segítségét, sosem teszem, hálátlannak sem szokásom lenni. Annyi időre pedig csak félre tudjuk tenni a többit, legalábbis én bízom benne. - Fogok, ebben biztos lehetsz. Most, hogy Darrennel átszakadt a gát, úgy hiszem, jobban fog menni mással is, főleg, ha lelkileg nem áll közel hozzám az illető, és képes racionálisan szemlélni a problémát. - Hééé… Bököm oldalba, de azért a puszira már mosolygom is. Azért, az tény, hogy teljesen normális már régen nem vagyok, és tudom is, hogy nem kellett volna eddig húznom, de azt hittem, boldogulni fogok. Tévedtem, ahhoz pedig mindenkinek joga van. - Csak miattad bírtam eddig. Mindig kicsit jobb volt, ha találkoztunk, akkor fel tudtam töltődni. Meg akartam oldani anélkül, hogy bárkinek el kelljen mondanom belőle bármit. Elhiheted, hogyha engem ennyire megvisel, nem egyszerű dologról van szó. Sajnos kénytelen vagyok beismerni, hogy elbuktam. Elnézést kérően pillantok fel rá, és hogy eloszlassam a haragos kis viharfelhőit, lopok egy apró csókot tőle, mert már beszéltünk egy csomót, de ez valahogy elmaradt. - Az jó, mert én is szeretnék itt maradni. Rendben… Bólintottam rá gondolkodás nélkül, mivel pont ezt szerettem volna, semmi okom ellenkezni, együtt már úgyis aludtunk párszor. - De hozzád bújhatok, amíg elalszom, ugye? Kérdezem kissé félszegen, bár tudom, nem sok minden van, amire nemet mondana nekem, de akármennyire is legyek olyan idős, amennyi vagyok, ez most teljesen új terep a számomra, rég elfeledtem már, milyen, ha valaki így szeret, s milyen így szeretni. Sutának érzem magam, egy félős kislánynak, de jól esik, olyan jó érzés, hogy mellette merek gyengének lenni.
- Oké, átadom majd - bólintottam és bíztam benne, hogy lesz is rá lehetőségem, mert ha a húgom fogja magát és megint hisztit rendez, akkor tényleg nem tudom, mit fogok csinálni. Reméltem, hogy nem így lesz, mert kicsit kellemetlen lenne ismét, egyrészt azért, mert minden dolgon kiakad, másrészről meg azért, mert mindig én szolgáltatom neki az olyan dolgokat, amiknek hatására elveszti az eszét. - Nagyon szeretném, ha alapjáraton nem kellene sokat várnod, mert bízom benne, hogy ezúttal nem fog annyira kiakadni - a költözésnél egészen normálisan sikerült elbeszélgetnünk, úgyhogy talán nem lesz akkora probléma belőle. Vállaltam a rizikót, mert most Liliről van szó és a húgom tényleg értett az ilyesmihez, legalábbis nagyon szerettem volna azt hinni, hogy ő tényleg tud neki segíteni. Arról pedig már nem is beszélek akkor, hogy jobb szerettem, ha az ilyen dolgokat tőlem tudja meg, minthogy aztán valamilyen más útvonalon jusson el aztán a fülébe. - Nagyszerű - bólintottam elégedetten és határozottan is, mert abban ő is biztos lehetett, hogy én magam ragadtam volna kézen és vittem volna el valakihez, ha nem megy magától. Tudom jól, hogy nem szándékosan teszi ezt magával, de talán megelőzhető lett volna mindez, ha már az elején tesz ellene valamit. Ezzel nem hibáztatni szeretném, Isten ments, csak egyszerűen tényleg borzalmas így látnom őt. Mosolyra szaladnak ajkaim az oldalba bökésre, aztán engesztelésképpen máris kapja a puszit. Tudja jól, hogy mire értettem és miért mondtam azt, amit, még akkor is, ha nem volt teljesen komoly. - Elbukni? Lili, ne viccelj már. Július vége óta cipeled ezt magaddal, a legtöbben már sokkal régebben összeroskadtak volna a teher alatt. Te pedig még mindig itt vagy, lehet, hogy kissé ramatyul nézel ki, de nálam nem ezt jelenti az elbukás. Vannak olyan dolgok, amikkel az ember egyedül képtelen megbirkózni, szüksége van hozzá valaki olyanra, aki képes neki ebben segíteni, de ez még nem jelenti azt, hogy beletört volna a bicskája a dologba. Szóval ezt nagyon gyorsan verd ki a fejedből - ráncoltam a homlokom kissé, nem kioktatni akartam, egyszerűen rávilágítani arra, hogy szerintem ez közel sincsen így. Az aprócska csókot követően simulnak csak ki a vonásaim és sóhajtok is egy hatalmasat. Nem szabad túlreagálnom, de eszméletlen, hogy micsoda apatigrisként tudok viselkedni, ha Liliről van szó. - Nem is engednélek el így - szorítottam rá kicsit a felkarjára azzal a kezemmel, amellyel eddig magamhoz öleltem, hogy ezzel is érezze, itt vagyok és tényleg nem engedem, ha mással nem is tudok segíteni, hát annyit megteszek, hogy mellette maradok. - Nem is értem, ez miért kérdés - szabad kezem az arcára siklik, hogy ujjam cirógassam meg állának vonalát, majd újabb csókot adjak neki, ezúttal már az ajkaira. Ez nem lopott csók, ez igenis igazi. - Szeretnél valami kényelmesebb ruhát? - kérdezem tőle, hiszen nyilván nem olyan kényelmes kinti ruhában aludni, de kezemmel továbbra sem engedem állát, ahogyan fejemmel sem húzódtam el tőle.
- Én nem áltatnám magam. Szerintem nagyon ki fog akadni, de előbb-utóbb majdcsak megnyugszik. Ne legyen igazam, komolyan szeretném, hogy ne zaklassa fel nagyon a dolog, de az eddigiek alapján ebben nem bíznék inkább. Meglátjuk, egyébként is, ha már ennyit bírtam várni, akkor még a töredékét kibírom, mert valóban nem volna szívem úgy rátörni, hogy még nem dolgozta fel semmilyen téren az információt. - Oké, oké, inkább, minthogy te verd ki belőle. Aligha mondom komolyan, hiszen tisztában vagyok vele, hogy sosem bántana. Valamilyen szinten még jól is esik, hogy ennyire felzaklatja a dolog, mert azt jelzi, hogy nagyon fontos vagyok neki, bár ebben eddig sem kételkedtem. Csak jó így is megtapasztalni, ez szerintem teljesen egyértelmű. - Egyébként igazad van, csak a saját dolgaimat mindig nehezebb objektíven kezelni. Ez gondolom a legtöbbekkel így van, mások esetében könnyű okosnak lenni. Én senkivel szemben nem szeretek, de ha nem az én problémámról van szó, ezerszer könnyebben megtalálom a megoldást, a sajátom más tészta. S ez nem csak a mostani igencsak fajsúlyos dologra vonatkozik, de azzal sem tudtam mit kezdeni, hogy rájöttem, mit érzek Emmett iránt. - Akkor jó. Tényleg eszemben sem volt visszamenni, és nem is gondoltam volna, hogy elküld, maximum akkor, ha nem lehetek itt a szabály szerint, de akkor biztosan velem jött volna, csak ma éjszakára. Hálával telt pillantással fürkésztem a vonásait, és nagyon bíztam benne, hogy nem túl sok, amit most kérek tőle. Fogalmam sem volt egyelőre, hogy meddig mehetek el ilyen téren. Csak elmosolyodom, fáradtan, de boldogan, mert mellette az vagyok, ilyenkor el tudom engedni a problémáimat. A csókba könnyedén simulok bele, még mindig olyan kellemesen újszerű, sosem elég belőle, bár kétlem, hogy valaha be fogok tudni telni vele. - Igen, az határozottan jó lenne! Adtam még egy apró puszit mosolyogva, minden fáradtságom ellenére csillogtak a szemeim, ahogy a tarkóját simogatta. Egyszerűen el sem hiszem, hogy tényleg itt tartunk, de az biztos, hogy nagyon örülök neki. - Egy póló is jó, hogyha nem bánod, hogy abban flangálok. Na jó, flangálni nem fogok, csak aludni. Pirultam el, kelletni sosem szoktam magam, nem tenném előtte sem, sok szempontból szoknom kell még ezt a kapcsolat dolgot.
- Nem tudom, remélem nem. Azt is el tudom képzelni, hogy kinevet és a képembe vágja, hogy ő bizony megmondta - vontam meg a vállam immár halvány mosollyal az arcomon. Tényleg nem szabad áltatnom magam, így felkészülök minden eshetőségre. Bár a húgomat ismerve tuti képes lenne olyan reakciót is produkálni, amire nem készülök fel előre, biztos van még meglepetés a tarsolyában. - Jajj, Lili - sóhajtottam immár még szélesebb mosollyal. - Ez még viccnek is rossz - csóváltam meg a fejem némi dorgáló éllel a hangomban. Soha nem lennék képes megütni őt és tudom, hogy ő sem gondolja komolyan, de az ilyennel akkor sem szeretnék viccelődni. - Igen, ezzel egyetértek - tudtam jól, hogy Suttogó, hogy állandóan segít másoknak megoldani a problémáikat. Nem olyan meglepő hát számomra, hogy a sajátjával másképpen áll a helyzet, de azt hiszem ezért vagyok én is itt, meg ott vannak a falkatársai is. Mi segítünk neki, én legalábbis egészen biztosan és igen, rettentően megvisel, hogy így látnom, elmondhatatlanul aggódom érte. Jelen pillanatban még akár képes volnék elvinni is innen, mondjuk valahová a világ másik felére, hogyha azzal segíthetnék neki. Látom a hálatelt tekintetet, hosszú csókot nyomok a homlokára érte, mintegy ezzel adva a tudtára mindazt, amihez nem kellenek szavak. Nincsen mit megköszönnie, barátjaként is teljes vállszélességgel mellette álltam volna, hát még így, hogy rájöttem, még annál is fontosabb számomra. - Oké. Akkor máris kerítek valamit - ezúttal rajtam a sor, hogy apró puszit nyomjak az ajkaira, mielőtt végleg elereszteném mind az állát, mind a vállát, hogy lekászálódva az ágyról a szekrényemhez sétáljak. Elég megtermett vagyok, így bármelyik pólóm tökéletes lesz neki hálóingnek, de mivel a legtöbb egyszerű és egyszínű, így nem is kell sokáig gondolkodnom, melyiket válasszam. Egy sima sötétkék akad először a kezembe, azt viszem oda neki. - Tessék - nyújtom is felé a ruhadarabot, de egyelőre nem ülök vissza az ágyra, megállok ott helyben. Itt szeretne átöltözni? Elforduljak? Hogy kellene ezt ilyenkor csinálni? A feleségeim mellett más volt, már igazán megtanulhattam volna, miként mennek ilyenkor a dolgok, most mégis úgy érzem magam, mint egy nagyra nőtt kiskamasz, akinek fogalma sincsen, mit kell egy ilyen helyzettel kezdeni. - Szükséged van még esetleg valamire?
- Ez azt hiszem a könnyebbik lehetőség lenne, mindenesetre én csak azt szeretném, hogy ne vesszetek össze megint miattam. Azt nem igazán tudom kezelni, és utálnám azt a gondolatot, hogy miattam siklott félre a kapcsolatuk, örülök, hogy most egészen normalizálódott köztük a helyzet. - Ugyan, eddig sem volt humorom, eztán sem lesz, tudod jól.A fantasztikus viccek gyártója tutira nem én vagyok, bármennyire is legyen ez szégyen, nem szégyen, számomra ez mostanra nem fontos. Néha sikerül elsütnöm egy-egy jó poént, de alapvetően képtelen vagyok rá. Néha a lapot sem veszem, de azért többségében legalább azzal nincs baj. Örülök, hogy nem kell magyaráznom, de azt hiszem, ez mindenkire igaz általánosságban, mindig a saját problémáink bizonyulnak a legnehezebbnek, és az sem segít a jelenlegi helyzetemen, hogy mindkét falkatársam, akinek meséltem a dologról, totálisan kész van lelkileg. Darren annyira, hogy el is húzott, Horatio pedig rendszeresen süllyed olyan lelki mélységekbe Willow miatt, amiből lassan már szerintem senki sem fogja kirángatni, de ez persze fordított helyzetben is igaz. Valahogy olyan, mintha akkor ütne be a ménkű, amikor a csalán jó messze jár, hogy kivédhesse. Képtelen vagyok most ott lenni mindenkinek, akinek szüksége lenne rá, és már ez is tönkretesz. Hála a magasságosnak, hogy Emmett itt van, és ő még nem dobott rám semmilyen érzelmi bombát pluszban, mert szerintem az végképp betenné a kaput. - Köszi! Nekem teljesen megfelel egy póló is, meztelenül csak azért nem alszom, mert azért ott még nem tartunk, és nem akarom kínos helyzetbe hozni, egyébként is csak akkor meztelenkedem, ha elkerülhetetlen, egyébként nem szeretem mutogatni magam senkinek, bármennyire is legyen több mint három évszázada az élők közt. Nézem, amíg pólót keres nekem, és valami fura, könnyed megnyugvás lesz úrrá rajtam már ennyitől is. Békés mosoly uralja a vonásaimat, és csak arra tudok gondolni, mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy ő van nekem, és imádkozom érte, hogy sose szúrjam el. - Tökéletes. Még jó, hogy ilyen pici vagyok. Azzal a több mint húsz centi magasságkülönbséggel azt hiszem, nyugodtan mondhatom ezt, azt pedig nem is képzelem el inkább, hogy kilókban mennyire különbözünk, de nyilván a férfi, női szerepek különbözősége okán ebben nincs semmi fura. - Persze, hogy van. Rád. Mosolygok rá, és felpattanva az ágyról elveszem a pólót, még egy gyors puszit nyomok a szájára, majd elfordulok tőle, amolyan gyermeki, ha én nem látlak téged, biztos te sem látsz módon, hogy átöltözzek. Nem fogok szégyenlősködni, mert úgy hiszem, semmi okom rá, nincs problémám önmagammal a külsőmet tekintve, és talán Emmett sincs annyira a helyzet magaslatán, hogy le sem venné rólam a szemét. Ez az egész még nagyon új mindkettőnknek, bár igaz, ami igaz, nem zavarna, ha nézne, elvégre mondhatni minden joga megvan hozzá, csak szerintem már mindketten elfelejtettük, milyen is az, amikor hasonlóan intim pillanatokban osztozunk egy másik lélekkel. A felsőm lekerül, és a melltartómnak csak a pántjaiból bújok ki, hogy felvegyem Emmett pólóját, s ha ez megvan, csak akkor tolom le magamról a nadrágot, majd a zoknikat is. Csinos kis kupacba landolnak egy szabad széken, aztán már vándorlok is vissza az ágy felé. - Van még valami dolgod, vagy ráérsz velem semmit tenni?
- Én igyekezni fogok - bólintottam határozottan, mert tényleg nem szeretnék emiatt megint összeveszni a húgommal. Egyrészt nem túl kellemes érzés, amikor mindig kiakad rám, másrészről Lilinek sem lehet egyszerű, hogy őmiatta kapunk állandóan össze, nem szeretném, ha még ez is a vállaira nehezedne. Egyikünknek sem hiányzik, Lilinek meg pláne nem. - Igen, tudom, de nem baj, én is a sor végén álltam, amikor a humorérzéket osztogatták, igencsak kevés jutott belőle - valami mosolyféle azért az arcomra szalad, mert hiába nem szeretem a vicceket, azért olykor próbálkozom én is. Talán nem vagyok olyan reményvesztett eset. Legalábbis bízom benne. Csak szélesedő mosollyal biccentek, amikor meghallom a köszönetét, igazándiból tényleg nincsen mit megköszönnie, hiszen számomra teljesen természetes az ilyesmi. Különben sem túl nagy megerőltetés kölcsönadni neki az egyik pólómat, nagyon szívesen teszem. - Ha nem lennél az, akkor is megoldanánk - mosolyogtam továbbra is egészen szélesen. Abban az esetben valami nadrágot is kapna mellé, de mivel ez a lehetőség nem áll fent, így felesleges is ilyen dolgokon kattogni. Szerintem tökéletes volt úgy, ahogy és ezúttal nem az elfogultság beszélt belőlem. Nem kell mindenkinek égimeszelőnek lennie. - Azt hiszem ez teljesíthető kívánság - még feljebb görbült a szám széle, amikor meghallottam a szavait. Elveszi a pólót, még egy gyors puszit is kapok tőle, aztán.. aztán nekiáll vetkőzni a szoba kellős közepén. Igaz, hogy háttal van nekem, de én akkor is férfiból vagyok és akár ciki, akár nem, még így sem tudom levenni róla a tekintetem. Elszoktam már az ilyesmitől, az az igazság és éppen ezért nem is tudom, mit is lehet és mit nem. Aztán erőnek erejével elszakítom róla a tekintetem és zavartan vakarom meg a tarkómat, hirtelen azt sem tudom, mit bámuljak helyette. A ciki talán nem is az, hogy néztem, sokkal inkább az, hogy nyilván mindent érzett felőlem. Nem akartam belegondolni, mennyire lehet „szánalmas” a kis reakcióm, de minden bizonnyal meg fogja érteni. Szeretem, emellé pedig még férfiból is vagyok és egyiket sem tudnám letagadni. Akkor mozdulok én is, amikor már az ágy felé indul vissza, akkor viszont habozás nélkül követem. - Ha lenne is, most az sem érdekelne - kúsztam mellé, hogy ismét magamhoz vonhassam, átölelve az egyik vállát és csókot nyomva a feje búbjára. Szórakozottan kezdtem el szabad kezemmel simogatni a haját, ujjaim közé véve egy-egy tincsét, aztán végül tenyerem az arcára simult. Néhány pillanatig a szemeibe néztem csupán, majd lehajolva csókoltam ezúttal már az ajkait, gyengéden, szeretetteljesen.
- Legalább nem fenyeget az a veszély, hogy egymás agyára menjünk a hülye poénjainkkal. Lévén olyanok nincsenek, nekem speciel csak nagyon ritkán jön össze, hogy valami humorosat alkossak, de nem bánom, és azt sem, hogy Emmett nem ontja magából őket, valószínűleg ezért is jövünk ki ilyen jól. - Efelől nincs kétségem. Szerencsére azonban nem kell nadrágért is feltúrni a szekrényt, már csak azért sem, mert akkor szerintem megdöglenék, olyan melegem lenne. Teljesen kellemes lesz nekem így pólóban, még akkor is, ha talán kicsit feszélyezettebbek leszünk, de idővel leomlanak majd ezek a falak is, csak éppen az enyém igencsak vastag már az eltelt évszázadok nyomán. Őszintén, nem hittem volna, hogy ennyi idő után én még szerelmet fogok találni. Egészen elképesztő. - Reméltem. Mosolygok rá szélesen, és már jöhet is a vetkőzés, felöltözés, noha némi döbbenetet azért érzek, de hát hol kellene öltöznöm? Bebújhatnék a takaró alá, de egyrészt az elég ovis dolog lenne, másrészt mégiscsak ő a kedvesem, ez vele jár, csak még szoknunk kell, ez is egy apró lépés. Na jó, talán annyira nem apró, ez akkor tudatosul, mikor megérzem, hogy szinte perzseli a bőrömet a tekintete, és egy falatnyi zavar a vonásaimra kúszik. Ennek fényében már közel sem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt. Az viszont teljesen biztos, hogy semmiképpen nem tartom sem cikinek, sem szánalmasnak, sokkal inkább normális férfiúi reakció, amit én provokáltam ki, bár nem szándékosan. Elnézést is kérnék miatta, ha akkor nem kellene még tovább firtatnunk a témát. - Nem is tudod, milyen hálás vagyok ezért, most mérhetetlenül nagy szükségem van rád. Bújtam hozzá elégedetten, imádtam a közelében lenni, érezni a bőréből kiáramló kellemes meleget, még ruhán keresztül is. Amikor tudatosult bennem, hogy az ágyában fekszünk ketten együtt, azért egy kurta szégyenlős kuncogás kiszaladt a számon. - Gondoltad volna valaha? Hogy mi ketten így leszünk? Kérdeztem a csók után, mibe épp úgy simultam bele minden érzékemmel, mint eddig az összesbe. Közben a karját cirógattam, azon gondolkodva, hogy vajon hogyan lehetséges, hogy a halállal kellett találkoznom, hogy rájöjjek, másféle érzéseim is vannak iránta. Annyira furcsa, és ismét bebizonyosodott, hogy magamat közel sem ismerem olyan jól. Egy röpke sóhajjal csókolom meg újra, mert most úgy érzem, egyszerűen nem tudok betelni vele, máskor sem, de ilyen helyzetben azért nem voltunk még azóta, hogy más irányt vettek köztünk a dolgok.
- Na az egészen biztosan nem! - nevettem fel egészen röviden, mert tényleg nem állt fent annak a veszélye, hogy a hülye poénokkal kergessük egymást a sírba. Nem gyakran éltem ilyen eszközökkel, a viccelődés valahogyan nem az én műfajom, bár amióta itt vagyok, próbálkoztam már vele, az az igazság, de vagy teljesen máshogyan sikerült, mint szerettem volna, vagy egész egyszerűen semmi reakciót nem váltott ki. Poéngyáros biztosan nem leszek, de azon rajta vagyok, hogy olykor képes legyek egy-egy normális viccet is ellőni. A széles mosolyt egy hasonlóval viszonozom, aztán az is odafagy az arcomra, ahogyan vetkőzni kezd. Igazándiból semmi gondom nincsen azzal, hogy azt így, előttem teszi, hiszen egyrészt sehol máshol nem tudná, másrészről meg mégiscsak egy párt alkotunk, ez azt hiszem, teljesen természetes. Csak még mindkettőnknek hozzá kell szokni, nekem legalábbis mindenképpen. Régen láttam már így nőt, évekkel ezelőtt utoljára, azt sem tudom már, miként kellene viselkedni egy ilyen helyzetben. Az viszont egy pillanatig sem kérdéses, hogy bebújok mellé az ágyba, amikor ő is így tesz. - Remélem, azért valamivel jobb - mosolyodtam el, ahogyan felé fordítottam az arcom és a tekintetét kerestem. Természetes, hogy mellette állok, hogy támaszt nyújtok, ez így van rendjén, fordított esetben is így lenne és én is ugyanilyen hálás leszek majd, ha úgy adódik a helyzet. A további gondolkodás helyett azonban ismét megcsókolom, amikor azonban kérdez, nem húzom el túlzottan a fejemet és a kezem is az arcán marad. - Nem, álmomban sem. Főleg nem azok után, hogy eleinte látni sem akartalak. Akkor piszok dühös voltam rád, amiért beleavatkoztál a dolgomba, pedig.. az életemet köszönhetem neked - szaladt széles mosoly a számra, ahogyan felszínre bukkantak az emlékek. - Emlékszel, hogy pár nappal a megmentésem után összefutottunk és amikor elmondtad, miért mentettél meg, akkor egyszerűen a képedbe nevettem? És nézd meg, most hol tartunk… - csóváltam meg vidáman a fejem, miközben újabb csókért hajoltam hozzá közelebb. - Szeretlek, Lilianne, mindennél jobban - suttogtam az ajkaira, amikor a néhány szó erejéig elszakadtam az ajkaitól. És ha ezek után sem tartott vissza, ismét megcsókoltam, derékból fordulva jobban felé. Az egyik kezem továbbra is az arcán pihent, míg a másik a derekára siklott. Egy gyengéd és lassú mozdulattal döntöttem hátra, hogy az ágyra fektethessem, az eddig az arcán pihenő kezem alkarjával támaszkodtam meg mellette, egyetlen pillanatra sem eresztettem az ajkait. A derekán lévő tenyerem lejjebb siklott, egészen a póló szegélyéig, ott érintettem a combját, puha bőrét. Nem bírtam tovább várni, ám ez nem csak a test vágyairól szólt, hiába voltam piszok rég nővel. Szerettem, tényleg szerettem, szükségem volt rá és jelen pillanatban ez volt a fő mozgatórugóm.
- Melletted mindig minden jobb. S ez nem csak azóta van így, hogy rájöttünk, a képletben nem a barátság az egyetlen, előtte is így éreztem a közelében. Most is határozottan kellemesebb érzetek kerülgetnek, és ha ő nem lett volna, szerintem fele ennyi ideig sem bírom alvás nélkül. Eszemben sincs tagadni, egyrészt nyilvánvaló, meg sosem erősítettem a rafinált nők táborát, akkor szerintem nem is kedvelne Emmett. - Nos, szerintem esetedben nagyon is érthető volt, hogy nem akartad elfogadni egy vérfarkas segítségét. Még szerencse, hogy eszemben sem volt megkérdezni erről őt magát, sem a következő alkalommal, mert valljuk be, arra várhattam volna, hogy ő kérjen bárkitől is segítséget, amilyen makacs tud lenni. - Persze, és még akkor sem akartál szóba állni velem, rád is hagytam, ami azt illeti, aztán mégis másként alakultak a dolgok. A sors úgy akarta, hogy közünk legyen egymáshoz, és őszintén, ezért csak hálát tudok adni. Nem indult éppen könnyen, az tény és való, de Emmett az esetemben az élő példája annak, hogy mindenkihez meg lehet találni az utat, csak van, akiknél igencsak hosszas műveletet igényel, ám feladni nem szokásom. Főleg akkor, ha a másik élete múlik rajta, bármennyire is nem akarja ezt belátni. Még ma sem igazán tudom felfogni, mi az, ami szerinte bennem más, és megérdemlem, hogy gyűlölet helyett szeressen, de ezt nem boncolgatom, félő, kiderülne, hogy nem olyan egyszerű ez a képlet, mint szeretném, hogy legyen. Öltem érte, és a falkámat is elhagynám gondolkodás nélkül, ha arra volna szükség, aminek csak egy oka lehet, de ez az, amire szerintem Emmett soha az életben nem lesz kész. Nem is áll szándékomban forszírozni, sem most, sem soha, egyszerűen csak kiélvezem, ami jut nekünk együtt, mert az én mércémmel mérve az is rettenetesen rövid lesz, tekintve, hogy az Őrzők nem élnek olyan sokáig, mint mi. A szavai megmelengetik a szívemet, és belemosolygok az ajkaiba, majd esélyem sincs elmondani neki, hogy én is így érzek, mert ismét betapasztja a számat, bár szerintem úgyis egyértelmű, ám nem fogom elrontani azzal, hogy gondolat formájában közlöm. Eljön majd annak is az ideje, az biztos. Nem tagadnám, hogy némi félsz azért megülepedett a lelkemben, mert már kimondhatatlanul régen ért utoljára hozzám így férfi, és ő beleőrült az irántam érzett szerelmébe. Tudom, hogy ez közel sem hasonló helyzet, de attól még nem tudom olyan könnyen kiszorítani a fejemből. Szinte belefulladtam a csókjába, hevesen verdeső szívvel fogadtam minden érintést, a rég elfeledett lángokat pillanatok alatt élesztette fel, és tudtam, hogy erre rajta kívül egyszerűen senki sem lenne képes, mert ha az én szívem nem szeret valakit teljes melegével, akkor a testem sem fog meghajolni az akarata előtt. Miként azzal is tisztában voltam, hogy mellette biztonságban vagyok, hogy soha nem használna ki, vagy bántana, miként első és Emmettig egyetlen szerelmem tette. Az érintéseim azonban sokkal kevésbé határozottan, finoman rebbennek ujjaim, miként a pillangó szárnyai, mintha csak attól félnék, hogy egyszer csak tovatűnik a pillanat, és csak próbálnék a darabjai után nyúlni. Furán kellemesen bizsergető volt a bőrét érintenem úgy, hogy tudom, nem kell már attól félnem, hogy lebukom az érzéseimet illetően, mert az már megtörtént. Hála az égnek…
- Aztán mégis kiderült, hogy te egészen más vagy, mint azok a vérfarkasok, akiket addig megismertem - ismertem be csendesen, mert habár ez nem azt jelenti, hogy pikkpakk megkedveltem a vérfarkasokat, de.. igazság szerint már kissé más a helyzet. És erre Lili mutatott rá. Csak ez is olyan dolog, amit egyelőre nem nagyon akaródzik elfogadni, vagy beismerni, mert alapjaiban rengetné meg azt a világot, amiben eddig éltem. - Kifejezetten hálás vagyok azért, hogy nem adtad fel és adtál nekem egy kis időt - ha nem így lett volna, teljesen biztosan nem lennék most itt. Lehet sehol sem, ami azt illeti. - Igen. Annyi rossz után örülök, hogy végre úgy döntött, valami jó is cseppenhet végre - mosolyodtam el szélesen, mert habár én másként viszonyulok ehhez az egész sors kérdéshez, az egészen biztos, hogy ennek így kellett lennie. El kellett dobnom egy kis időre az előítéleteimet, Lili pedig volt olyan türelmes, hogy kivárja, amíg készen állok majd rá. - Én egyébként inkább neked vagyok hálás, mint a sorsnak - kunkorodott feljebb szám széle, ám ezután nem szerettem volna több időt szentelni a szavaknak. Csókoltam, képtelen voltam tovább várni, vagy éppen türtőztetni magam. Szavakba öntöttem érzéseim aprócska részét, hiszen jóval erősebb érzelmek munkálkodtak bennem, mint amit képes volnék azzal az egyetlen szóval kifejezni. Mégis szerettem volna, ha tudja, csókkal pecsételtem szavaimat, meg sem várva a válaszát. Tudtam anélkül is. Éreztem ujjaim alatt a meleg, puha bőrt, többet és többet szerettem volna belőle, de józan eszem még képes volt visszafogni, gyengéd szerettem volna lenni, azt adni neki, amit megérdemelt, nem hagyni előtérbe nyomakodni a kiéhezettséget. Vágyam fokozta, amikor megéreztem az ujjait a bőrömön, még vékonyabbá vált a fal, amely a józanság oldalán tartott. Nem akartam küzdeni ellene, mégsem hagyhatom, hogy kiboruljon mindaz, amit évek óta gyűjtögetek, vágytam rá, de nem elvenni akartam, hanem elkérni, éppen annyit adni érte. Túl régen nem volt már ilyenben részem, éppen ezért nem volt ez túl egyszerű. Feljebb siklott a kezem, be a póló alá, felgyűrve a vékony anyagot, hogy derekára, hasának oldalára simítsam tenyerem. Ekkor szakadt csak el ajkaitól, a füléhez hajoltam, arcomat az övének nyomva. - Ha most nem fogsz vissza, képtelen leszek leállítani magamat… - suttogtam halkan. Tudja jól, hogy mióta nem élveztem ilyen módon nők társaságát, férfi vagyok, sajnos vannak szükségleteim, mégsem szeretnék ajtóstul rontani a házba. Most még van visszaút, most még képes lennék arrébb gördülni. Szeretném, mindennél jobban szeretném, de fogalmam sincsen, ő készen áll-e rá, hiszen elég nagy lépcsőt jelentene mindez. Ha nemet mond, hát tiszteletben tartva gördülök oldalra, ha viszont nem állít meg, ha ő is azt szeretné, amit én, ha készen áll, akkor rövid időn belül porrá fogjuk zúzni azt a bizonyos, folyamatosan vékonyodó falat.
Egész más vagyok, ez tiszta sor, számomra mindig is egyértelmű volt, hogy sokban különbözöm a társaimtól, egy kezemen meg tudnám mondani, hányszor bántottam bárkit is életemben. Nem azért, mert nekem nem ártottak, hanem mert homlokegyenest ellenkezik a jellememmel, és a farkasom is békés, behódoló fajta. Viszont az is tény, hogy akadnak hozzám hasonlóak, még azzal együtt is, hogy a legtöbb egyszerűen agresszív dög, és lehetetlen mit csinálni velük. Az igazság az, hogy sok társam viselkedése, jelleme az én szememet is szúrja, de sosem akartam senkit megváltoztatni, ha kellettem valakinek, megtalált. S lám, idővel Emmett is visszatalált hozzám úgymond, és rájött, hogy talán megérdemlem a figyelmet. - Sokszor csak erre van szükség. Egy kis időre. Mosolyodom el békésem, és a következő szavaira csak bólintani vagyok képes, az utolsó mondatára pedig felnevetek, nos, igen, sokszor tapasztaltam már, hogy egyedül vagyok ezzel az elvakult hitemmel a sorsot és a szellemeket illetően, legalábbis a közvetlen környezetemben, de nincs ezzel semmi baj. Az élet attól szép, hogy nem vagyunk ugyanolyanok. Bőröm megreszketett az érintése alatt, a minden színt magára öltő bundásom érdeklődve kapta fel a fejét, lévén fogalma sem volt róla, hogy mi történik. Bennem is csak most tudatosul, hogy a farkasom sosem tapasztalta meg a vágy mindent elfojtó érzetét, azóta, hogy ő bennem él, senkit nem engedtem ilyen szinten közel magamhoz. Fogalmam sincs, hogy ez mit jelent az elkövetkezendőkre nézve, de bízom benne, hogy az ismeretlen érzetek nem elegek ahhoz már a mi korunkban, hogy ok nélkül ki akarjon mászni a helyéről. Azért biztosítottam afelől, hogy minden rendben, ami most történik, az egyáltalán nem rossz… Már amennyire még emlékezni vagyok képes rá, noha nem konkrétan a történésekre, azokat már rég eltemettem. Én nő vagyok, nekem ez nem kifejezetten létszükséglet, három gyerek, és egy tönkretett házasság után pláne nem volt az, de elképzelni sem tudom, milyen lehet egy férfinak több mint egy évtizedig mellőzni ezt. Viszont azt most határozottan érzem, hogy mennyire vágyik rám, nem egy nőre, hanem rám, mert valljuk be, Emmett egészen figyelemreméltó férfi, ha csak össze akart volna feküdni valakivel, megtehette volna, ám nem így történt. A szavai hallatán kissé gondterhelten sóhajtok fel, mert most határozottan nem örülök neki, hogy ezt a döntést rám bízza, egy részem hajlamos lenne megfutamodni, de ugyanakkor azt is érzem, miként duzzad egyre markánsabbá bennem a vágy. Te jó ég, én már el is felejtettem, milyen ez. - Én… Nyögtem elhalón simításainak súlya alatt. Az ég szerelmére, minden porcikám rajongott érte. Hogyan is mondhatnék nemet? Nem féltem attól, hogy bármi eltörne, ha megtenném, megértene, senki sem ismer annyira, mint ő, tudja, mennyit bántottak, még ha erőszak szerencsére soha nem is volt ennek része. - Csak… vigyázz rám. Mert bár nagylány vagyok, de… bizonyos szempontból ez nekem az első. Nem tudom, benne tudatosult-e valaha, ugyan mondtam, hogy csak a férjemmel voltam, de emlékeim szerint nem emeltem ki annyira azt a tényt, hogy csak halandóként, ellenben arról beszéltem, hogy a farkasom nem volt képes szerelemmel szeretni, és elnyomta az én érzéseimet is. Az volt az első, és utolsó, hogy semmibe vett, és őszintén, azóta is hálás vagyok érte. - De… Emmett… én is akarlak. Suttogtam viszont a fülébe, s ki tudja, miféle indíttatásból lágyan ráharaptam a fülcimpájára, végzet asszonya sosem leszek, de ennyi bőven belefért még az én személyiségembe is.
A megjegyzését hallva csupán aprót bólintok egyetértésem jeléül, mert igen, ez így igaz. Néha tényleg nem kell több, csak egy kis idő, hogy leülepedjenek a dolgok, vagy éppen megszokjunk valamit, esetleg bátorságot gyűjtsünk a lépés megtételéhez. Velem is így volt akkor is és most is így lesz majd. Idővel egészen biztosan másként állok majd a vérfarkasokhoz, legfőképpen Liliéhez, mert habár nem nyomja az arcomba, akkor is ott van és ha ugyanúgy viseltetek az övé felé is, mint más bundások felé, az hosszútávon biztosan nem fog jót tenni kettőnknek. El szeretném fogadni a farkasát, csak nem megy az olyan egyszerűen, mert.. ehhez is idő kell. Hogy levetkőzzem az eddigi tapasztalatokból épülő véleményem és hozzáállásom. Vágytam rá, szerettem volna még többet belőle és szerettem volna magamból is többet adni és nem csak azért, mert olyan rég voltam nővel. Én nem egy nő után vágyakoztam. Hanem csakis Lili után. Mégsem szerettem volna olyat tenni, amire nincsen felkészülve, vagy amivel megbánthatnám, esetleg összetörhetnék akár benne, akár kettőnk között valamit. Éppen ezért hagyják el ajkaimat a halk szavak, mert most még képes volnék visszafordulni, most még képes vagyok visszanyomni a vágyakat. - Ezt kérned sem kell - emeltem feljebb kicsit az arcomat, hogy a szemeibe nézhessek, ajkaimon halvány, mégis őszinte mosoly ült. Jelen pillanatban nem létezett nála fontosabb személy az életemben, mindent megadnék érte, nem véletlenül mondtam az előbb sem azt, amit. Az ő érdekei, vágyai az enyémek előtt állnak, vigyázni fogok rá és emlékezetessé tenni ezt az estét, mert ha bizonyos szempontból ez az első, akkor tényleg megérdemli. - Akkor remélem megengeded, hogy emlékezetessé tegyem az estét - visszahajolva suttogtam ismét a szavaimat a fülébe. Hallva az ő hangját, a mondandóját és érezve az apró harapást halkan sóhajtottam fel. Amolyan „engedélynek” tekintettem mindezt, apró csókot hintettem fültövébe, hogy aztán az állvonalon végighaladva csókoljam végül ajkait. Térdeimen megtartva súlyomat siklott egyik kezem a hátára, hogy egyetlen mozdulattal húzzam ülő pozícióba, mindössze addig, amíg lehúztam róla a pólóját és kioldottam a melltartó kapcsát. Gyengéden dőlve előre hajoltam rá ismét az ajkaira és fektettem vissza az ágyra, egyik kezem az arcára simult, míg a másik tenyeremet hasának puha bőrére fektettem. Talán percek is elteltek, mire képes voltam elszakadni az ajkaitól, az idő megszűnt számomra peregni, nem számított senki és semmi, csak ő és én, a köztünk feszülő és duzzadó vágy, a hevülő bőr, az egyre szaporább légvétel. Csókot hintettem szájának szélére, állának vonalára, nyakán végighaladva indultam lefelé. Apró lépésekben haladtam, nem siettem, mégsem játszadoztam vele, mindössze szerettem volna ilyen módon is megismerni. Keblei között áthaladva végül egyik mellére hintettem utolsó csókomat. - Gyönyörű vagy - suttogtam ezúttal már ajkaira, miközben egyik kezem ujjait bugyijának szegélyébe akasztottam be és ha semmi jelét nem éreztem, vagy láttam ellenvetésnek, azon ruhadarabtól is megszabadítottam.
- Tudom… csak… úristen, rettenetesen rég volt. Nem is emlékszem rá, ami jó ideig nem zavart, de most azért nem lenne hátrány, ha nem évszázadokkal ezelőtt műveltem volna ilyesmit utoljára. Még szerencse, hogy Emmett nem olyan felszínes, hogy az számítana, mit bukdácsolok kezdetben ebben az élethelyzetben. Nyilván nem vagyok a végzet asszonya, azt a szerepet nem rám szabták. Tudom, tényleg, bízom benne, egyszerűen csak előfordul, hogy a félelmünk erősebb nálunk, és esetemben most ez a helyzet. Nem olyan mély dolog, nem fog sokáig tartani, Emmett mellett biztos nem, de az tény, hogy álmomban sem gondoltam, mikor ma idejöttem, hogy így fog végződni a látogatásom, de magamra vessek, nem szép dolog férfiak előtt átöltözni, nem is csoda, hogy beindult a fantáziája. Mit is gondoltam, ami nekem természetes, az neki nem kell, hogy az legyen. Nem mintha egy részem ne szeretne tudatában lenni annak, hogy nőként is hatással vagyok rá, de nem tudatos számítás eredménye a dolog, az biztos. - Neked bármit. Nem csupán nagy szavakról van szó, tökéletesen megbízom benne, sosem bántana, csak jót akar nekem, és ez a lényeg. Akkor is emlékezetes lenne, ha semmi újdonság nem történne köztünk, egészen egyszerűen azért, mert vele vagyok. Mellette sokkal nyugodtabb vagyok, pedig egyébként sem vagyok éppenséggel egy idegbajos némber. Nem voltam rest belemenni a játékba, mert én is vágytam rá, és valahol örültem is annak, hogy az évszázadok sodrásából végre előbukkant valaki, aki képes előhozni ezt az oldalamat, én hajlottam már arra, hogy nem is létezik. Arcom rózsássá válik azon nyomban, ahogy lekerül rólam a póló, hiszen ez azért nem megszokott számomra, és egy részem azért kicsit aggódik, hogy milyennek fog találni meztelenül, még ha tudom is, hogy nem ezért szeret, sosem úgy nézett rám, most először érzem, hogy rájött, nőből vagyok, és előtérbe került a test is. Ettől még szeretném, hogy szépnek tartson, én magamat sosem gondoltam kifejezetten szemet gyönyörködtető nőnek, ennek fényében azt hiszem ostobaság, hogy erre vágyom, de nőből vagyok, agyalhatok néha én is zagyvaságokon. Lassú volt, és finom, könnyedén vesztem el a csókok tengerében, mi tagadás, kiváltképp élveztem is, olykor meg-megrezzentem érintéseire, vagy épp röviden felkuncogtam, ha valahol csiklandósabb voltam. Zavartan néztem távolodó tincseit, és mélységes zavaromban lesütöttem szemeimet, amikor a mellemhez ért, de kétségtelenül hatása volt a ténykedésének, a testem elárulta ébredező vágyamat. Ujjaim meg-megrezzentek bőre felett, félve érintettem csupán, mintha nem akarnám elhinni, hogy valóban itt van, és valóban hozzám tartozik. - Kösz…önöm… Nyögtem kiszáradt torokkal, fogalmam sincs, mitől sivatagosodtak el ajkaim, próbáltam a tekintetébe kapaszkodni legalább egy pillanatra, a szívem zakatolt, ahogy a bugyim tájékán kíváncsiskodott, de nem bírnék nemet mondani, nem is akarok, csak ez a feszültség teljes várakozás rég elfeledett dolog már a részemről, nehéz megbirkóznom vele. Kicsit megemeltem a csípőmet, hogy ha úgy akarja, lehúzhassa az alsóneműmet, vagy épp ezzel adtam választ a ki nem mondott kérdésre. Még mindig akarom, nem szükséges megálljt parancsolnia magának.
- Nem kell félned - suttogom halkan, mert habár én képtelen vagyok olyan módon olvasni az energiáiból, mint ő, egyrészt nem vagyok vak, másrészt meg elég régóta és elég jól ismerjük egymást azóta, hogy farkas érzékek nélkül is képes legyek olvasni az érzéseiben. Nekem nem az számít, mennyire profi ebben, nekem csak ő számít. Az, hogy adhassak, hogy ilyen módon is kifejezhessem, mennyire szeretem és törődök vele. Engem már az boldogsággal tölt el, ha ő örül, ha neki okozhatok örömet. Talán ha engem sem diktálna ennyire férfiúi mivoltom, még inkább képes volnék erre figyelni, de meg tudom őrizni a józan eszem annyira, hogy ne taroljam le, hanem azt adjam neki, amit megérdemel. Nem rohantunk. Nem kapkodtam. Számomra gyönyörű volt a pólója nélkül is és semmit sem változtatott az irányában való érzelmeimen az, hogy ruha nélkül is megszemlélhetem. Szerintem nagyon is szép volt, ruhával vagy anélkül, de csodálatosnak találtam, kifejezni sem voltam rest akár egy-egy csókkal, vagy a közöttük elsuttogott szavakkal. Gyengéden érintettem, mind az ujjaimmal, mind az ajkaimmal, apró kuncogásait hallva mosoly szaladt a képemre, egyetlen pillanatra néztem rá és kissé irányt is változtattam, hiszen nem az volt a cél, hogy csiklandozzam, azt majd máskor talán. Felfedeztem kebleit, gyengéden kényeztetve azokat. Csak halk „css” a válasz a szavaira, ahogyan ezúttal ismét ajkaira hajolok. Érzem a megemelkedő csípőjét, megkapom hát a választ a ki nem mondott kérdésemre és megszabadítom az utolsó őt fedő ruhaneműtől is. Égek a vágytól, bőröm egyre hevesebb, főként ott, ahol ujjaival érint, vágyom még rá, mert minden érintés után mintha fázna az adott bőrfelület, hiányolja az ujjakat, a tenyeret, többet szeretne, nem csak félve lopott érintéseket. Itt vagyok, Lilianne, itt vagyok és hozzád tartozom, éppen úgy, ahogyan te énhozzám. Nem kell félned, tőlem nem. Annyi időre szakadok csupán el ajkaitól, míg gyorsan kibújok a felsőmből és a nadrágomat is egészen gyorsan sikerül leoperálnom magamról, annak köszönhetően, hogy nem farmerban töltöttem az éjszakai óráimat, hanem egyszerű, gumis derekú melegítőnadrágban. Az alsó nadrág sem akadály már, amikor fölé hajolva ismét csókot kérek tőle. Térdeimen és egyik alkaromon támaszkodom, így a másik kezem szabadon vándorolhat újfent. Gyengéden érintem, vágyát fokozom, miközben én majd szétrobbanok, de türelmetlenségem nem vinne előrébb semmit és megígértem, hogy vigyázok rá, így akármekkora erőfeszítésbe is kerül, de rohanok ezúttal sem. Egyetlen apró rezdülés, egyetlen apró jel, ennyire van szükségem csupán, mert ez az egész még számomra is új, ki kell tapogatnunk a határokat, nem csak nekem, neki is. De ha nem fél, ha képes velem együtt megtenni a következő lépést, akkor ugyanolyan gyengéden, mint eddig, de mozdítom a csípőmet. Nem rohanok, mert nem csak a saját vágyaim és érzéseim léteznek, halk sóhaj szökik ajkaimról, amikor magába fogad és amellett, hogy az érzés végigcikázik a gerincem mentén, úgy figyelek rá, mint a legféltettebb kincsemre. Óvatos vagyok, bizonytalan talajon érzem lépteimet, tudom, hogy ez később változni fog, de az új dolgokat ki kell tapasztaljuk. Mozdulok, lassan hajtva magunkat a határig és azon túlra is, együtt, nem húzom magam után, hanem kézen fogva vezetem magam mellett, közösen jutunk el arra a pontra, ahonnan már nincsen visszatérés, ahol felrobban a világ körülöttünk, ahol kiteljesedik a pillanat és megszűnik minden létező. Csak ő van és én, a pillanat, a gyönyör, a minden porcikát átjáró érzés. Nem akarnék soha kilépni innen, szeretném az örökkévalóságig nyújtani a pillanatot, kiélvezni az utolsó cseppjéig. Zihálva fúrom arcomat a hajába és érintem orcám az övének. Nem szólok, nem töröm meg szavakkal a pillanatot, teljesen felesleges lenne szavakba önteni mindazt, amit az elmúlt percekben testközelből, együtt élhettünk át és fejezhettünk ki a másiknak. Nem kellenek szavak, most nincsen helyük. Fogalmam sincsen, mennyi ideig tartottam ezt a pozíciót, mielőtt legurultam volna róla egyetlen, apró csókot lopva még tőle.
Csak bólintani tudok, tisztában vagyok vele, hogy nem kellene félnem, de nehéz elszakadnom az elmúlt évszázadoktól, és ama ténytől, hogy akit egyszer szerettem, az nagyon csúnyán elbánt velem. Emmett nem olyan, tudom, sokat kockáztatott már értem, még a kapcsolatát is a húgával, szóval biztos vagyok benne, hogy nem bántana, egyszerűen rossz berögződés, de azt hiszem, ketten együtt orvosolhatjuk majd ezt a kis problémát. Annyira édes, ahogy visszafogja magát miattam, komolyan hálás vagyok neki, amiért olyan, amilyen, számomra tökéletes, és őszintén, a legtöbb nő elalélna ettől a gondoskodástól, pedig nagyon jól tudom, mennyire vágyhat már rám. Valahol annyira abszurd ezt kimondani, nagyon hosszú ideje senkitől sem éreztem hasonlót, persze vannak olyan hímek, akik a legyet is röptében, de az nem igazi vonzalom, csak pillanatnyi, érdektelenséggel könnyedén lelocsolható lángocska. Elképesztő, milyen energiákat szabadított fel bennem, hogy valósággal csodál, hogy ennyire odavan értem, és még kifejezni sem rest. Egyszerűen el sem hiszem néha, hogy ez valóság, hogy itt lehetünk egymásnak, Hamar tovatűnik zavarom testem okán, elvégre, panaszkodni tényleg nincs okom, főleg úgy, hogy szemmel láthatóan úgy imád, ahogy vagyok. A kuncogásom abbamaradt, ha nem olyan területet érintett, hisz nem lányos zavarom volt az oka, rég nem vagyok már megszeppent kislány, noha az is tény, hogy nő is szörnyen régen lehettem. Egyszerűen senki nem volt, akivel át akartam volna lépni egy bizonyos határt. Érzem, ahogy pillanatról pillanatra szippant magába a jelen, és bátorodom fel, nem leszek istennő az ágyban, az biztos, de az érintéseim egyre magabiztosabbá, és markánsabbá válnak, ahogy én is keresem a gyenge pontjait, tarkóját érintem, tincseivel játszom, s ha módom van rá, nyakának ívére hajolva csókolom a bőrét, sosem lépve át a határt, úgy érzem, azzal mindent elrontanék, még nincs itt az ideje, talán sosem lesz, de ezt az áldozatot hajlandó vagyok meghozni kettőnként, még olyan áron is, hogy érzem, miként szűköl bennem a Tökéletes. Sajnálom, tényleg, de ő még nem kész megismerni, talán majd egyszer… Remélem. A pillanatok egybeolvadnak, miként olyan érzésem van hamarosan, hogy nem tudom, hol kezdődik ő és hol végződöm én, csak azt, hogy nem akarom elengedni, hogy egyre és egyre több érintést szeretnék adni, és kapni, végtelennek tűnő csókokban olvad fel az iránta érzett szerelmem, energiáim melegen ölelik körbe velem együtt őt is, az aurám valósággal ragyog, bár ezt úgysem látni, de én érzem. Elképesztő, mennyi mindent mozgat meg bennem ez az egész. Csak akkor merevedek bele a pillanatba, amikor érzem, hogy eljött a félt pillanat, de semmi különös nem történik, nem fáj, egyszerűen csak csodálatos. Magamhoz szorítom, ahogy mozdul, minden porcikáját érezni akarom, magamon és magamban, verejtéket csókolok le bőréről, libabőrt simítok ujjaimmal, mámortól csepegő pillantást lopok, csókot adok, és valamit, amit igazán soha, senki nem kapott meg. Magamat, teljes valójában, olyan mélyen, amiről neki fogalma sem lehet, mert Emmett nem csupán az én választásom, Ő az egész lényem választottja, a világom tökéletes középpontja. S ebben csak még biztosabbá válok, mikor csillagok robbannak a fejünk felett, s érzem, hogy megfeszül a gyönyörtől, miként én is úgy teszek alatta, elfeledtem már rég, milyen ez, és egészen újszerű az a makulátlan elégedettség, ami eluralkodik rajtam. Ujjaim hajába futnak, mosolyogva simítom arcomat arcának. Szeretlek, annyira szeretlek, mégsem öntöm szavakba, mert érzem, hogy ott van a levegőben, egyszerűen tudja, miként én is tudom szavak nélkül. Mikor eltávolodik tőlem, testem szomjazva a közelséget fordul utána, hogy oldalról csupán, de nekisimuljak, mellkasára fektetve a fejemet, és a szívének ütemére hagytam, hogy elnyomjon az álom. Túlságosan jó és kellemes volt így, nem akartam már beszélni sem, csak belesüppedni az érzéseinkbe, és talán ez a sok pozitív energia képes lesz elérni, hogy legalább ma este békén hagyjanak a szellemek…
//Nagyon szépen köszönöm, szokás szerint rajongtam érte. <3333 //