Ahogy közelebb ránt, testem az övéhez simul veszett vággyal. Olyan forrón, hogy szinte össze is olvadunk talán, ha nem figyelünk oda. De jelen helyzetben nem bánom - és sajnos ez nem segít tisztábban látni a dolgokat Calebbel kapcsolatban. Ajkaink, orrunk épp csak súrolja a másikét, ahogy homlokomnak dől. Veszettül pihegek, tüdőm az előbbi csók mámorában fulladozva kapkod levegőért. Ahogy karmai hátam bőrét felszakítják, felszakad egy hangosabb sóhaj belőlem, s követi azt több apró is, ahogy oldalt kapom finoman a fejem, mintegy szabad utat engedve nyakamhoz a másiknak. Hátam az ágynak feszül ahogy fölém magasodik. Tenyereim felszaladnak széles vállain tarkójába marva két szenvedély-terhes sóhaj között, melyet heves ténykedése csal elő belőlem, s lábaim, combjaim is úgy ölelik csípőjét, hogy azt hinné az ember, attól félek, ha elengedem, örökre itt hagy. Ahogy megemel, gerincem finom ívbe hajlik, úgy simulva tenyerébe, mintha oda tervezte volna a teremtő. Combjaim szorításán engedek, mikor érzem, mire készül a nadrággal - ahogy az lekerül, szinte azonnal mozdulnék, simulnék újra hozzá, ám ő visszaerőszakol egyetlen mozdulattal az ágyra, s "befejezi művét". Izmaim megfeszülnek, testem finoman vonaglik meg alatta, egyre csak felé törleszkedve, s combom is megremeg ténykedésének hála. Ám ekkor ténylegesen befejezi mindazt, amit csinál. Kék tekintetem zavarosan, kissé becsapottan villan felé, miközben levegőért kapkodok, s lábaimmal, combjaimmal körülölelem újfent csípőjét, tenyerem a vállain pihen, finoman bele is marva az előbbi hevesség közepette - közelebb húzom lágyan, mégis követelőn. Lehet, tényleg attól tartok, hogy csak úgy itt hagy? - Szeretnék fölé ajánlani, de nem vagyok biztos benne, hogy... - semmiben, a rohadt életbe is! - megérdemled. - fejezem be a mondatot tekintetét keresve. Még valami apró, kacér kis mosoly is kerekedik képemre. Az egyik felem azt hiszi, ha tovább húznám a dolgot, ha most engednék neki és magamnak, akkor utána mindent tisztábban látnék. A másik felem bizalmatlan. Semmi garancia nincs rá, hogy Caleb szemében nem épp egy darab ronggyal érek e fel, amit jó újra és újra felvenni a földről, de semmi több. Én nem az a fajta nő vagyok, akit dobálni lehet... - Jobb, ha még most befejezzük, mielőtt... - túlságosan belelovalnám magam egy tévképzetbe és összetörnék - ... belekezdenénk. - suttogom eszméletlen közelről, s bár a szavaim alapján távozóra is foghatnám, mégse mozdulok.
Minden mozdulat annyira eleven volt, annyira vért pezsdítő, hogy már lassan úgy éreztem, kibillenek önmagamból, és végképp elvesztem az ész alkotta nyugalmat, és megfontoltságot. Hogy egyszerűen csak sodródom az árral, és bele feletkezem Hártba. A sóhajai, és testének minden önmegadó mozzanata egyre csak szította bennem az fékevesztett vihart, amit minden mellette töltött percben érzek, bár csak mélyen, elzárva. Most pedig egyszerre kívánna kiszakadni belőlem, ahogy bőrének minden szegletét mohón kóstolom végig, nyughatatlanul vágyva belőle többre. Félelmetes, olyan mintha láncokra vert vad lennék, aki előtt az éltető húst huzigálják, és talán most megkaphatja... Nem tudom mi lenne a jobb, és az egész már kicseszettül idegesít, és hergel, hogy képtelen vagyok ellenállni neki. Minden érintésem alatt éreztem testének megfeszült izmait, és vele együtt rándultak meg az enyémek. Ahogy vállamba mart, akaratlanul is felszisszentem, amolyan idegeket borzoló hangon - persze ezúttal más fajta értelemben... -, engedve, hogy közelebb húzzon magához. A szavai némileg értetlenül hatnak rám, ahogy csillanó tekintetébe veszve fürkészem azt a különös fényt, mely íriszeiben játszik. Persze a mosolyra válaszként én is mosollyal szolgálok, haloványan, és még mindig kissé tétlenül, belefagyva a szavakba. Aztán tovább beszél, én pedig még mindig dermedten kutatok szemeiben, noha nem, nem rémülten. Egyszerűen csak megeshet aprányit leblokkoltam. Annyira közel van, annyira eszeveszettül kívánnám őt, és most mégis inkább a fogaskerekeim kattogását követem... Pillantásom végigsöpört arca vonalán, nyakán át, kulcscsontjáig, hogy onnan sandítsak fel rá. Íriszeimben masszív, meleg sötétség játszott. - Most szívatsz, ugye? - vigyorodtam el, fejemet megrázva, hangosabb sóhajt engedve ki tüdőmből. - Már rég belekezdünk... - suttogtam ajkaira, alig néhány milliméterről, ahogy hirtelen fájón elszakadtam tőle, és felültem, visszavándorolva a falig. Az annak támasztott whiskyt ösztönösen húztam meg, majd dobtam is vissza a helyére. Néhány pillanatig csak néztem, fejemet oldalasan döntve hátra, mikor ujjaim játékosan megindultak közelbe eső tenyere felé, hogy rámarkoljak arra. Magamhoz rántottam, karjaim közé fogva, ölelve... jobb térdemnek támasztva háta ívét, melyet felhúzva tartottam meg. Finoman végig simítottam arca élén, ezzel fejét vállamhoz hajtva. - Semmit sem érdemlek meg, Hárt. - kezdtem bele halkan, elhalón, ahogy olykor beletúrtam tincsei közé. - Ha valamit nem akarsz, akkor az nem következik be. Függetlenül attól, hogy érdemül szolgál-e, vagy sem. - minden idegszálam feszült testemben, ahogy ölelésem szorosabbá vált, hangom pedig egyre rekedtesebbé és csendesebbé. Az, hogy egy vadbarom vagyok, egy erőszakos faszkalap, az nem jelenti azt, hogy nem tisztelem a nőiességét. Persze nyilván ehhez kellett az a jó pár eset, amit a hátunk mögött tudhatunk. Bal karom gyöngéden futott fel nyakára, hogy állát lágyan fordítsam magam felé. Tekintetembe áradó szikra táncolt, vadsággal, vággyal, forrongó impulzusokkal vegyítve, mégis ott sejlett benne valami teljesen más. Talán nyugodtság, talán tisztelet, talán minden egyben... - Mondd el nekem... - hajoltam ajkai felé, ujjammal megsimítva azokat. - ...mit akarsz most valójában? - íriszeimben lángok lobbantak, noha nem az ijesztőbb fajta. Ez forrongatóan eleven, perzselő tűz volt. Aztán nem érdekelt semmi, az se, ha ránk omlik ez a telibe vert szoba! Ajkaim az övébe martak, heves intenzitást árasztva magukból, lázasan, hosszan merülve bele a csók elmét bódító erejébe. És bár félelmetes a gondolat is, de valahol nem akartam, hogy vége legyen.... mégis elhajoltam arasznyira, szótlanul.
- Tudom... - rebegik ajkaim felé a szavakat, s hajolnék, hogy csókot lopjak az övéiről követelőn, ám egyazon lendülettel ül fel, én pedig hanyatlok vissza az ágyneműre. Idegesen, veszettül tomboló vágyaimnak igyekezve gátat szabni túrok szőke tincseim közé, miközben feltérdelek az ágyon. Időm sincs felmérni arckifejezését, hátha abból ki tudok olvasni bármit is, ha már a pajzsaink védelmébe burkoltuk érzéseinket. Mert vannak - nekem biztosan és tudom, neki is, hiába tagadná. Szóval... nem hagy időt semmire, magához ránt az én arcom pedig tompa puffanással érkezik mellkasába, úgy simulva vállához, mintha oda tervezett volna a teremtő. Pihegve, verdeső szívvel hallgatom az ő szívének vad ritmusát. Ősi sámándobok zenéjét idézi ez az örvénylő ritmus és talán valami elvarázsolt transzba is esnék tőle, ha nem zökkentene ki morgós-mély hangja. - Én... - kezdeném, de cirógatásával minden szó nélkül belém fojtja a mondatot és ő mondja tovább, mintha engedelmes gyermek módjára meg se szólalnék, csak hallgatnám némán. Kérdésére pontosan tudom a választ. Egyszerűen érzem, ahogy a szemébe tekintek. Tudom, de nem vagyok biztos benne, hogy ez a jó válasz. Már számomra. Hogy ő mit tart jó válasznak, azt jelen pillanatban nagy ívben tojtam le magasról. - Téged. - Súgtam határozottan, apró, szinte már lágy és őszinte sóhajt lehelve ajkaira. Ijedt voltam belül és egyszerre meglepett. Azt hittem, Matt után már senki sem csalhat elő ilyesféle érzést belőlem... sőt, megfogadtam, hogy így lesz. Ám az ember, főleg a farkas, csak az élőkhöz lehet igazán hű. A halottaknak oly mindegy, nem segít rajtuk már és magamat is csak mérgezném azzal, ha olyanhoz láncolnám a lelkem, az érzéseim, aki képtelen viszonozni azokat. Na de vajon... Caleb képes lenne rá? E felől nincsenek kétségeim, de akarja is? Vajon mit gondolhat rólam úgy igazán, a szívózásokon túl? - De én sebész vagyok és úgy is gondolkodom. Egyszerűen... luxus lenne megengednem magamnak, hogy hibázzak. Nem lennék képes elviselni, ha így történne, márpedig... - itt azért megtorpanok, elpillantva a szoba egy idegennek és jelenleg oly távolinak tűnő pontja felé. Mikor lett ez a szoba ilyen hatalmas és én ilyen pici? Talán az ölelő karok teszik, talán a feszegetett téma. Nem tudom. - Egyelőre nem tudok annyira bízni benned, amennyire szeretnék. Márpedig szeretnék... - suttogom szinte ez utóbbit, hogy aztán, mint akit rajtakaptak, húzódjak el a férfitól lassú mozdulattal, rendezve vonásaim és hangom is. A lágy szavak helyett meglepően határozottan és hűvösen sikerül megszólalnom. - Fogalmam sincs, minek mondom el ezt neked. Nagyon sajnálom, nem akartalak untatni. - nyúlok az inge felé, ami az ágy túlsó szélén hever ledobva - ha már a felsőmet tönkre tette...
Magam sem tudom miként alakult így ez az egész, hogy most, szinte már fojtón ölelem magamhoz, mintha így volna természetes. Kissé idegen is, be kell valljam, és legbelül mérhetetlenül idegesít is a dolog. Még sem tudom elengedni, s miként feje vállaimra hajlott, biztos voltam benne, hogy ez így van jól. Még akkor is, ha kifejezetten eltérő volt rám nézve az egész szituáció. Jól esett a közelsége, az illata, miként körül láncolt, és testének hője, melybe úgy borultam bele, mintha csak kötelező lenne. Ahogy szavai legördültek ajkairól az egyszerre keltett bennem lappangó, alig érzékelhető döbbenetfoszlányt, és némi kavarodó összevisszaságot, kuszaságot. Már érzelmi frontot tekintve. Még bele gondolni is totálisan fura... érzelmek... Pedig vannak, akárhogy is ellenzem, és próbálom leplezni még magam előtt is... de itt vannak. Bennem. Rá is paráznék egy azon pillanatban, ha ismét nem zökkent ki ebből az egész mélyenszántó elmélkedésből, és a bőröm alatti kaparászásból. Tekintetem sietve futott fel rá, belekapaszkodva az övébe, miként szavai tovább kerekedtek. Ám végül a szoba egy távoli szegletébe révedt el, így fosztva meg engem a kéklő íriszek csillogásától. Talán bántam, talán nem. Nem voltam már képes ép ésszel gondolkozni. - Csak... - kezdtem volna bele, de újra hangjának elhaló suttogása tapasztotta le ajkaimat, benn rekesztve a mondandómat. Vagy reakciómat. Édes mindegy... Lehet, nem is kár érte... Valószínűleg nem tudtam volna két normális szót egymás után rakni. Összezavart? Nem. Nem így mondanám... De tény, hogy értetlenül álltam egy olyan 'színpad' közepén, aminek egyetlen szegletét se ismertem. Végül elhúzódott, és az utolsó mondata némileg engem is helyre vágott. Egy mélyről felszakadó sóhajt engedtem el, ahogy hagytam elnyúlni az ingért, néhány másodpercig elrévedve rajta, és a mozdulatain. Állkapcsom megfeszült, íriszeim pedig elszakadtak róla, beledermedve a vakítóan fehér falak erezetébe. Aztán hirtelen, ösztönből cselekedve löktem el magamat a faltól, hátához simulva, hogy miként az inget magára próbálta 'erőszakolni', úgy rámarkoltam annak két oldalára, jobb válla felett simítva arcomat az övéhez. Ujjaim fájó lassúsággal siklottak le a felsőrész aljára, hogy az ott vergődő gombra ráfogjak. - Túl sok mindentől félsz, amit... - indítottam meg kezemet, finoman illesztve össze az első két gombot, alulról haladva felfelé. - ...csak akkor fogsz tisztán látni, ha engedsz neki. Persze, csak ha valóban engedni akarsz neki... - haladtam tovább a harmadik és negyedik gombon át, miközben ajkaim olykor megcirógatták arcának élét. - Talán hibázol. Talán nem... - suttogtam csupán újabb gombokat ékelve egymásba. - Aki nem kockáztat, sosem tudja meg mi lett volna a helyes út. Ez is, mint minden más a te döntésed... Akárcsak az, hogy mennyire bízol meg bennem... Ez nem "szeretnék" kérdése... - már középtájon jártam, mikor kissé megálltam a mozdulatban, hogy jobb tenyeremet nyakán húzzam végig át mellkasán keresztül, hogy végül visszaejtsem az eredeti helyzetébe. - Viszont... Sokadjára akarsz távozni ahhoz, hogy újra megállítsalak... - pedig szeretném. Isten tudja miért, de kibaszottul nem akarom, hogy elmenjen. De van annyi büszkeségem, és nem is én volnék, ha ezt kimutatnám neki... - És Hárt... Sosem untatsz... - ez utóbbi már alig volt hallható, amint nyeltem egy nagyobbat, összegombolva az utolsó kis műanyag darabkát. Majd egyszerűen, gondolkodás nélkül gyöngéden vállába csókoltam, kezemet végig simítva karján, belemarva kézfejébe. Túl jól esett, és intő jelként önmagam felé is inkább elhajoltam, teret adva neki, ha tényleg menni akar. A szívem vadul dübörgött, és minden idegszálamban tombolt a feszültség, de még ezt sem tettem közszemlére. Egyszerűen begyűrtem a pajzsom alá...
Könnyed mozdulattal bújtatom mezítelen testem az ingbe, s hasonlóan egyszerűen nyúlok hajam alá, hogy kiszedjem az anyag alól a szőke tincseket. Ezzel együtt érzem, ahogy Caleb közelebb húzódik. Lehelete a tarkómnak, nyakamnak csapódik, mint valami forró nyári hőhullám, felperzselve bőrömet. Engedek a húzásának, finoman dőlve mellkasának, félig-meddig egyenes háttal. Szavait szivacsként szívja be elmém, ott visszhangoznak sokáig, miközben gyomromban ezer fekete lepke bucskázik nagyot érintésére, közelségére. Igaza van, tényleg félek. De valójában csak két dologtól: tőle és magamtól. Persze, ez nem az a mámort hozó, agyat és lelket elöntő félelem, amitől, ha máson érzem, elönt valami jóleső, kissé talán perverz magabiztosság. Ez most valahogy furán kellemes... mégsem merem meglépni mindazt, amivel kecsegtetnek érzelmeim, vágyaim. Nem bírnám elviselni, ha belebuknék. Szeretek biztosra menni éppen ezért nem tudok egyetérteni Calebbel a kockáztatásról alkotott véleményében. - Ha tényleg annyira távozni akarnék, már rég nem lennék itt. - súgom és így is érzem. Szívem szerint maradnék vergődve ölelésében, csókjaiban elmerülve ruhátlanul, szeretkezve egész nap, de talán még holnap és az után is, míg meg nem unjuk. Mágnesként vonz a lénye, riasztóan erősen. Arra, hogy sose untatom, elmosolyodom halvány, kimért mosolyommal s jóleső sóhaj szakad fel ajkaimról csókjára. Szelíden fordulok felé, tekintetemben kimondatlan szavak tüze táncol, világlik kéken, mint két apró tündéri lámpás, melyben ő gyújtott fényt. - Remélem, minél előbb találkozunk újra, Schwarz. - simítottam arcára tenyeremmel, majd finoman hajoltam közelebb és csentem csókot ajkaira lágyan, nem sietve el. Mintha csak néma, őszinte pecsétet ejtettem volna szájára, rátetoválva láthatatlanul is vágyaimat. Kecses mozdulatokkal állok fel és az orvosi tálcát felnyalábolva lejtek az ajtó felé, ahol kikapom a szikét a fából - meglepően laza mozdulattal - majd épp csak felé sandítok és eltűnök a folyosón...
... Odakinn kénytelen vagyok hátamat a falnak vetve kifújni a tüdőmben bennrekedt levegőt. Akaratlanul is elvigyorodom, ahogy összébb húzom magamon az inget. Caleb illata van, jólesőn engedem be tudatomba. Tekintetem csillog, mint valami eszelősé... azt hiszem, szükségem van egy józanító hideg zuhanyra. Éppen ezért sietősen haladok tovább, mielőtt valaki meglátna, vagy Caleb utánam jöhetne. Van egy olyan érzésem, ha hergeltem volna, most képes lenne utánam jönni és visszarángatni a szobába.*
Teljes némaságban pakoltam össze a cuccaimat a szobámban, mintegy visszafordíthatatlanná téve ezzel elhatározásomat, mely egy ideje fel-felbukkant már bennem, de valami oknál fogva folyton elhessegettem magam mellől. Talán azért, mert mégiscsak meg kellene várni, míg Caleb ajánlja fel... nem tudom. Azt viszont igen, hogy amint elkezdtem gondolkozni a dolgon, rá kellett jönnöm, hogy nem tudom osztani ezt a véleményt - már csak azért sem, mert Castornak adnék igazat a nőstényekkel kapcsolatos nézetében - én ugyanis nem szándékozok toronyba zárt hercegnőcske lenni, aki arra vár, hogy majd felmásznak érte és megmentik. Meg a francokat! Magamat is megleptem, hogy sikerült két félemberes bőröndbe, illetve egy kisebb kézitáskába összecsomagolnom a legalapvetőbb holmijaimat, mikor feleennyi motyóm se volt, mikor ide érkeztem a városba. Csak egy vastag bankszámlám... előnyös ilyesmivel rendelkezni, ami azt illeti.
A két nagyobb bőröndöt hátrahagyva a szoba közepén, határozott léptekkel indultam meg a harmadik táskát felnyalábolva kedvesem lakosztálya felé, hogy indulatos, visszautasítást nem nagyon tűrő kopogással jelezzem ajtaján érkeztemet. Ahogy nyílt a szoba ajtaja, szinte már szórakozott, laza és mégis célirányos léptekkel vettem birtokba Mr. Mandel-Schwarz hálóját. - Remélem, nem zavartalak meg semmiben... - terül el penge-mosoly ajkaimon, miközben leteszem hanyag mozdulattal az ágyára a táskámat, roppantmód otthon érezve magamat látszólag. - De azt hiszem, jobb, ha elkezdesz minél előbb hozzászokni a jelenlétemhez ebben a szobában, mert a fél délelőttöm a cuccok összepakolásával ment el és csak egyszer vagyok hajlandó ezt eljátszani. - Vagy most, vagy soha többet. Hangom meglepően komoly, mintegy bizonyítékul, hogy ez egyáltalán nem vicc, akármennyire is komikusnak tűnhet a helyzet.
Nyúzottan és fáradtan másztam be a zuhany alá, lemosva magamról a futás és edzés fáradalmait. A víz jótékonyan csobogott, kopogott vállaimon, fejtetőmön, majd csordult alá arcomon. Jól esett... Ezt követően pedig feltett szándékom volt, hogy eldőlök pár óráa, mielőtt átmásznék este Ems-hez. Mert, ha jól emlékszem ma én vagyok a soros... Igazából lényegtelen, mert csak az számított, hogy vagy ott vagy nálam, de együtt leszünk. Szerintem már az volna furcsa, ha nem vele tölteném az éjszakát... Ami egyszerre meglepő, és könnyed. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer lesz egy olyan nő az életemben, akiért ennyire meg fogok tudni veszni, mint érte... Nos, ezen gondolatokkal pingpongozva végeztem is a gyors tussal, majd a derekamra kanyarítva egy fekete törülközőt, felnyalábolva a cuccaimat, visszacsattogtam a szobámig. A papucsom erős nyomokat hagyott utánam, ahogy a víz megállt rajta, majd összecsókolt a padlóval. Bánom is én... Szóval, az ajtót magamra zárva, rántottam le a törülközőt a derekamról, majd hajítottam a székre, mintha ott volna a helye. Végül a szekrényhez lépve, épp, hogy egy boxer alsót, és egy trikót fel tudtam magamra kapni, mikor az ajtón hangos kopácsolás jelezte, valakinek eltökélt szándéka, hogy rám ront. Pillantásom villámgyorsan villant a bejárat felé, majd néhány másodpercet követően már meg is éreztem Ems imádott illatát. Homlokomat összeráncolva fordítottam arcomat az óra irányába... Fél öt... - Kicsit korai lesz ez... - motyogtam magam elé, majd laza, hanyag léptekkel elsétáltam az ajtóig. A kilincset egyszerűen toltam le, majd tártam ki tökig az ajtót, kissé félreállva adva utat a páromnak. Már épp léptem volna utána, mikor szavai elértek a dobhártyámig, mely során akaratlanul is megtorpantam egy pillanatra. Pláne mert, a zavarásos elmélete után folytatta, teljes természetességgel huppanva az ágyam szélére. Fejemet kissé oldalra döntöttem, egyik szemöldökömet felrántva fürkésztem arcát, szájának ívét. Végül az ajtót szimplán belöktem, és végre meg is mozdultam. Lépteim tompák voltak, szinte hangtalanok, ahogy megközelítettem őt. - Mi van? Hogy, mit csináltál? - nevettem fel kissé értetlenül, lassan megérkezve elé. Óvatosan guggoltam le elé, félúton lecsókolva ajkairól az esetleges szavakat. - Jól értelmezem, hogy be akarsz cuccolni, szívi? - még mindig ráncoltam a homlokomat, noha szám szegletébe halovány mosoly pihent változatlanul. - Ezt... végiggondoltad? - kérdeztem szórakozottan, ahogy elpillantottam vállai mögé, egészen látványosan, majd az ajtó irányába. - És... a bőröndjeid maguktól jönnek át? - emeltem rá újra sötét íriszeimet, két lábát arrébb lökve, hogy közéjük furakodjak. Karjaim combjai mentén fonódtak át háta mögött, és nem bírtam megállni, hogy ne kacagjam el magam újra. - A naaagy Dr. Hart összebútorozik. Nem mindennapi esemény! - igazából egyelőre még nem vettem őt komolyan, tekintve, hogy semmi nem volt nála, azon az egy táskán kívül, így nem hogy alapvetően is, de már csak azért is jogomban állt szívni a vérét egy kicsit. - Na de most... tényleg át akarsz jönni? - kicsit kétkedő voltam, noha arcom ezúttal komollyá vált, akárcsak a hangom. Azért tényleg helyből hátast dobok, ha komolyan gondolta!
- Összecsom... - kezdeném kifejteni újra a dolgot, felfelé pislogva a kedvesre, követve annak minden mozdulatát, míg le nem guggol elém és belém nem fojtja a további szavakat. - Nemhogy akarok, be is fogok, ha rajtam múlik. - vontam fel szemöldökeimet nyomatékosítón, ajkaim szegletében halovány, játszi mosollyal fürkészve Caleb sötét pillantását. - Végig. Most vagy soha. - biccentek nagy komolyan, hogy mikor magához ölel, szusszanva szaladjanak fel karjaim vállain át tarkójára, s ott rövid tincsei közé túrjanak ujjaim. - Te döntesz... - búgtam a fülébe még ráadásként, hogy aztán (végre?) kiérezzem szavai mögül a genyózást. - A bőröndök miatt ne aggódj, elég sok rá az önként jelentkező, tekintve, hogy sokak tartoznak nekem a falkában. - Üzletasszonynak kellett volna mennem, nem is gyógyítónak vagy végrehajtónak, lehet. Hangom egyébként kissé ingerültebbé válik - de csak árnyalatnyit - ezzel együtt figyelmeztetővé is, hogy a helyzet és a téma komoly, nem lenne ajánlatos átlépnie Calebnek a szívózással egy bizonyos határt, mert még a végén itt hagyom, mint eb a sz*rát. - Már mondtam, hogy igen. Csakis rajtad áll, hogy megtűrsz e...szívi. - Morrantom a végére az általa használt becézést, kissé eltúlzott hangsúllyal. Nem csak ő tud genya lenni, kérem szépen!
Jól van... szóval tényleg komolyan gondolta. Ez okoz némi furcsa hullámzást a testembe, de azt hiszem, ez az a fajta "borzongás", ami kellemesen hat a szívre. Sőt... azt kell, hogy mondjam: akartam, hogy jöjjön... - Én döntök? Roppant mód előzékeny vagy. - vigyorodtam el, ahogy néhány apró csókkal kényeztettem el ajkait. Valahogy ezt sosem fogom megunni. Nem is akarom, az az igazság. Egyszerűen imádtam őt, az egész lényét, úgy ahogy volt... - Szóval sokan tartoznak? - kérdeztem vissza még mindig vigyorogva, szórakozottan. - Ezek szerint nem én leszek a málhás ló? Milyen kár... - na jó, ezzel némileg máris elárultam magam, hogy a válaszom egyértelműen: igen. Mi más is lehetne? Egyszerűen kívánom a közelségét, a jelenlétét, és megveszem, ha csak percekre is nélküle kell lennem... Pedig, jócskán akadnak ilyen alkalmak, és még ha ne is látszik rajtam... Nos kétségtelen, hogy majd megveszek nélküle. Ez már beteg... - Megtűrlek-e?! Cicám... Buzi vagyok, nem hülye! Vagyis, izé... akarom mondani... Hülye az vagyok, de buzi az nem! Eh! Még jó, hogy megtűrlek, ne viccelj már! - jól van, némi nyelvbotlás, na meg az egyéb kockázatok és mellékhatások is felütötték a fejüket... de na. Kicsit megzavarodtam, mindazonáltal, a szívem mélyén majd kimásztam a bőrömből. - Nah, hát akkor, mire várunk még? - haraptam bele alsó ajkába egy röpke pillanatra, majd már egyenesedtem is fel, kicsit megropogtatva nyakamat. - Kivételesen átcipelem én a holmidat, ha már egész nap gyakorlatoztál a ruhahajtogatás módszertanában. - igen, igen... imádom szívni a vérét, akár tetszik neki, akár nem... - Legyen az, hogy te hozol gumit - nemttomminek -, én bilincset, Géza meg kamerát. - trappoltam el a bejárati ajtóig, amit egész nagy erővel rántottam fel. - Na jó... tervezzünk újra Géza nélkül öt perc múlva. Addig... egyelőre megelégszem a bőröndökkel is. - kacagtam fel játékosan, jó kedvűen. Voltaképpen fogalmam sem volt mi ütött belém, de az már biztos volt, hogy hirtelen marha jól éreztem magam. Azért... remélem ez annyira nem feltűnő, mint a hogy én érzem... - Na mindjárt jövök, addig vetkőzz le. - pillantottam rá vissza vállaim fölött, tovább szórakozva. Egyrészt a helyzeten, másrészt pedig azért, mert miért ne? Én egy cseppet se fogom bánni, ha ruha nélkül lesz, mire visszaérek. Még akkor sem, ha szimpla poénnak szántam. Na de végül elviharzottam, meg sem állva a szobájáig, ahol belépve, egészen groteszk látvány fogadott. Csont üres... de valami világian. Mindenesetre csak vállat vontam, majd beazonosítva a két megrakott bőröndöt, felkaptam őket, és már indultam is vissza. Az ajtót ismételten csak rugdosni voltam hajlandó, mind befelé, mind pedig a bezárást illetően. - Na, megjöttünk, mind. - dobtam le a cuccait könnyedén az ágy másik végébe, melynek következtében a kapcsok elváltak egymástól - kicsit túl voltak tömve a bőröndök -, és felpattant a kevésbé sem apró poggyász teteje. Pillantásom villámgyorsan kapott az említett jelenet felé, és egy sunyi félvigyorral jeleztem, hogy bizony én is látom azt a rakás fehérneműt, ami kikandikált belőle. - Hmmm... - léptem a holmik felé, slamposan felhasalva az ágyra, majd tökig beletúrva a ruhák közé. - Néézd már... - rántottam ki az egyik alsóneműt, kicsit meg is pörgettem a levegőbe. - Igazán csinos. Ma ugye ezt fogom rólad levenni. - húztam kicsit széjjelebb, aminek ő nyilván nem örült, sőt... az se lepett volna meg, ha izomból képen basz azért, mert itt kinyújtom a cuccait. Persze nevettem, szinte már a harmadik szomszéd is tisztán hallhatta, miközben hátamra dobtam magam, közvetlenül Ems lábaihoz pördülve. Egyik tenyerem megindult combja mentén, végig marva még nadrágon keresztül is a bőrét... - No lááám... Azt hiszem, a zsebedben hagytam a tangámat. - mindezt persze eltorzított, idétlen hangon adtam elő - némi röhögcsélést közbevetve -, ahogy még a mimikám is idétlenné vált. Újra meglebegtettem az említett ruhadarabot, ezúttal egészen közel emelve íriszeihez, ám ha kiakarta kapni a kezemből, hamarabb elrántottam, minthogy sikerrel járjon. - Neeem nem. Ez már az enyém. Mint azt megmondtam. De... kölcsön adom, hogy letéphessem rólad. - nyúltam fel végül tarkójához, ahogy fejemet az ölébe fektettem, majd egyszerűen magamhoz vontam ajkait, egy hosszabb, mohóbb csók erejéig. Közben, a tangát is elejtettem valahol az ágyon, hogy két kézzel túrjak hosszú tincseibe, míg végül lassan, finoman szakadtam el tőle. - Na... Bepakolsz? - simítottam meg arca élét, továbbra se mozdulva el a kényelmes helyemről...
Magasba szalad a szemöldököm a szavai hallatán. Eléggé problémás lenne, ha felmerülne benne, hogy a másik nemet szereti, tekintve, hogy az éjszakák többségében nem ennek alátámasztására utaló viselkedést mutat. Nagyon nem. És ez nekem nagyon, nagyonnn.... jó így. - Ezt a lopott csók viszonzásával is kifejezem, ahogy édesen harap ajkamba játékos hévvel, mint valami gyerek. Anne társaságáért nem lelkesedett ennyire azt hiszem - ezt mondjuk valahol borzasztóan megértem, ami azt illeti -, mint most, hogy szinte csak porzik utána a szőnyeg, úgy siet kifelé a szobából. - Azért főzni meg mosni nem fogok rád. - Szúrok vissza a ruhahajtogatás kapcsán, hisz nem is én lennék, ha annyiban hagynám a piszkálódását. Ez nagyon megy nekünk, nem változtatott rajta úgy fest az eredetitől merőben eltérő felállás sem kettőnk között. A szövegelését nem tudom hirtelen, hogy komolyan vegyem-e vagy sem, így csak pislogok kissé elkerekedő, kétkedő pillantással - hogy hátrahagyott szavai adjanak némi bizonyosságot és némi bosszús élt a pillantásomnak. Ha azzal ölni lehetne... - Még mindig nem a ribancod vagyok! - morranok utána, némi évődő játékossággal, mégis komolyan ejtve a szavakat felé, ahogy tovatűnik. Amíg pedig a kedves oda van a szomszéd szobában, ellököm magam az ágytól, hogy a szekrényének ajtaját félretolva lessek be, hova is tudok megfelelő mennyiségű helyet varázsolni a tulajdon motyómnak. A tompa puffanásra perdülök hátra az ágy irányába, amit az érkező bőröndök hallatnak. A következő pillanatban meg szinte vetődök a hím hátára, mikor meglátom, hogy könyékig a táskámba túr. - Teszed azt le! - kapok a karja után hasztalan, miközben a hátán hasalok, s ha már máshogy nem adja, finoman harapok a vállába, hogy vére (még) ne serkenjen, de elengedje esetleg a ruhaneműt, mielőtt teljesen kinyújtaná. De ő csak fordult, levetve magáról. Szusszanva ültem fel, bár belegondolva édes, kínok közti hiba volt, tekintve, hogy combomba mart vágykeltő mozdulattal... Megjegyzésén halkan kuncogok fel. - Bolond vagy! - Ezzel együtt lepaterolom taperoló kezét a combomról: vigye a bugyit is magával, ha annyira akarja. Csakhogy sem a kéz, sem a zsákmány nem távozik könnyen, még incseleg is vele én pedig lassú mozdulattal kapok utána. Legyen meg az öröme, hisz úgyis elrántja... és tényleg! - Pontosan ezért nem fogom felvenni! - jegyeztem meg nagy komolyan, ajkaim szegletében bujkáló mosollyal. - Nem való neked, ha úgyis elszaggatod. - Szusszantam és mozdultam is volna, hogy tényleg, visszafordíthatatlanul beköltözzek, ám ekkor meg a fejével törleszkedett ölembe és kuncsorgott csókot, mint valami öleb... komolyan kész ez a pasas. És nem tudom nem imádni még így sem. Viszonozom a csókot, hevének hála a tüdőmben megfogyatkozik kissé a levegő - s éppen ezért pihegve tekintek le rá, ahogy elhajolok. - Aha, ha nem akadályozol minden másodpercben. - Villant szinte már kihívóan kacér mosoly ajkaim szegletében csalfán, hogy aztán - mintha csak gombot nyomtak volna meg a hátamon - elkomorodva pakoljam ki a fejét az ölemből és felegyenesedve a szekrényhez lépjek. - Azt néztem, hogy ezt a részt kissé ha átpakoljuk, simán befér ide az a kevés ruhám, meg az akasztósba az alkalmik... A fehérneműt viszont azt hiszem féltenem kellene tőled. - sandítok hátra felé szemtelenül. - Szóval nem tudom jó ötlet e megfelezni a fehérneműs fiókodat. Még az én bugyimat húzod fel reggel...
Kedvem lett volna még visszaszólni az ajtóból, vagyis... a mögül, ahogy elindultam, de nem tettem... Elvégre, tényleg nem a ribancom, és még főznie se kell rám. Ha úgy vesszük, kész főnyeremény is lehetnénk, de nyilván nem vagyok. Ellenben, jót vigyorogtam, és ez az arcjáték akkor sem kopott le a képemről, miután visszatértem a szobába. Sőt... A tangával való szórakozást már csak az tudta überelni, ahogy kapkodni kezdett a fehérnemű után, majd szavai felcsendültek a fülembe. Kedélyesen nevettem fel, miközben már belefészkeltem magam az ölébe, lopott csókot csenve ajkairól. - Pedig én szeretném, hogy felvedd! - vágtam egy idétlen, kölyökpofát, ahogy egész nagy szemekkel igyekeztem rá pislogni. - Egyébként is... a ruha arra való, hogy leszaggassam rólad. Nem ez volna az első eset... - kaján vigyor, és egy újabb csók - mert megtehetem, és meg is teszem, aztán csak kényelmesen heverésztem az ölébe, mintha ez teljesen így volna helyénvaló. Végül is az volt. A párom, és hozzá tartozom. Ahogyan ő hozzám. Még akkor is, ha az eddigi életemet nézve, teljesen nem rám vall az ilyesmi. Ez a nő képes volt pillanatok alatt felborítani az életemet... És hogy én mennyire nem bánom...! Épp jobban el kívántam volna magam fészkelni, mikor egyszerűen csak félrepakolva a fejemet felpattant, és a szekrényhez sétált. Rosszalló, morcos pillantással követtem ringó alakját tekintetemmel, de végül egy újabb mosoly jelent meg ajkam szegletébe. Időközben már a hasamra pördültem, és kissé eldöntött fejtartással figyeltem a szeretett nő minden mozdulatát. A szavait ugyan hallottam, de annyira belemerültem a látványába, hogy a nagy ötletelését fel se fogtam. Csak néztem őt - főleg a formás kis fenekén merengtek el íriszeim -, egészen addig, míg hirtelen hátra nem vetette pillantását a válla fölött. Reflexszerűen kaptam el bámészkodó tekintetemet róla, és emeltem fel azt arcáig, továbbra is kaján, szemtelen vigyorral arcomon. - Ööö... A bugyiig értettem. Vagyis... főleg csak az értettem. De remélem, azt mondtad, hogy mindjárt leveszed magadról. - kacagtam fel játékosan, ahogy lassacskán feltornásztam magam a fekvőhelyzetből, félig lelógatva egyik lábamat ülve fel. - Egyébként, a szöszölésedet elnézve, gondolom a hova pakolj lesz a kérdés. Szóval... ebben az esetben... - kezdtem el monoton mozdulatokkal emelkedni, majd egy szemvillanás alatt már a háta mögé is értem. Két karom derekán át, hasát ölelte, míg állam nyakszirtéjbe fúrtam. Persze a röpke, gyöngéd csók sem maradhatott el, melyek vállain landoltak, mígnem egyik karom elengedte őt, és átnyúlva mellette, túrtam bele a ruháimba. - Ezt például arrébb rakjuk... valahogy így... - söpörtem le pár pólót a földre, néhány pulóver kíséretében. - ...és tádám! Máris tudsz hova pakolni! - továbbra is csak jóízűen nevettem, ahogy időközben ellépve Emstől, lehajoltam a ruháimért, és az ágyra hajigáltam őket. - Majd elpakolom máshova. A nagy szekrénybe pedig bőven lesz helyed. Alul a nadrágjaim lógnak, fölül az öltönyök, ingek. De mindegyik mellett van még bőven hely is, meg akasztó is. - ezúttal már az említett berendezés felé sétáltam, hogy feltépve annak ajtaját toljam az egyik irányba a textileket. - Adj csak ide párat. - nyúltam ki az ajtó mögül, fejemmel is kikukucskálva, noha félig még a szekrénybe voltam mászva. - Ugye tudod, hogy ez nem kis vállalkozás ám a részedről!? - húztam egy kicsit az agyát. Addig jó míg az övét bolygatom, és nem én pörgetem át a helyzetet, hogy mostantól tényleg vele fogok élni. Nem lesznek lopott éjszakák, átszökdösések... Mostantól együtt leszünk, ahogy azt valójában kell. Még mindig nehéz volt elfogadnom, hogy ennek kurvára örültem. Tényleg... Hiszen, legbelül: én is így akartam. Őt akartam.
Ahogy hátratekintek Caleb felé, valami dacos idegesség, zavartság lesz úrrá energiáimon a vigyora láttán. Pontosan tudom, hogy míg rajtam legeltette a tekintetét, körülbelül min járhatott az agya. Ahelyett, hogy segítene és előbb végeznék, aztán... hát aztán! Apró mosollyal igyekszem úrrá lenni a zavaron, látszólag sikerrel, de az energiáim továbbra sem hazudnak. Ijesztő, hogy ő az egyetlen, aki akár csak hasonlót is elő tud csalni belőlem. - Az előbb még te akartad letépni, mondván, hogy arra való. Most akkor hogy is van...? - Szélesedik ki a mosoly arcomon, s ahogy hozzám lép és magához ölel, én nem nagyon ellenkezem: jóleső szusszanással dőlök neki, elveszve az ölelésében. Már a közelségére is ezernyi szikra pattan köztünk fel, hát még amikor a nyakamba csókol szemtelen könnyedséggel... Ezek után ne csodálkozzon senki, hogy még a ruhaszaggatást is képes vagyok elnézni neki. Elkerekedő tekintettel adózok a földre hulló, gondosan hajtogatott ruhák emlékének, hogy kérdőn sandítsak rá, már amennyire ezt gerincem engedi, ugyebár. Ahogy ellép, meg is fordulok, mozdulatait figyelve a kedvesnek. - Biztos jó ötlet ez? Inkább elpakolom én, nem mutogatom előre a fegyvertárat... - kuncogom, utalva itt egyik-másik alkalmibb ruhámra. Mintha nem láthatná őket beakasztva a szekrénybe... Bár kétlem, hogy nagyon nézegetné őket, szóval a legnagyobb bőröndömhöz lépek és meglepően könnyednek tetszőn - bár nem dobálgatom azért olyan egyszerűen, mint Caleb - emelem oda a kedveshez, hogy kiemeljek belőle pár ruhát - akasztós mind, fogassal együtt pakoltam el őket nem szaroztam. - Tisztában vagyok vele, ahogy azzal is, hogy ez az egész kissé... veszélyes is. - Szusszanok aprót, ahogy felé nyújtom a ruhákat sorra. - De ha eddig nem öltük le egymást, ezután már csak kibírjuk egy légtérben huzamosabb ideig, nem? - szélesedik ki mosolyom, ahogy elkapom a pillantását, majd amint az utolsó akasztós ruha is a helyére kerül, közelebb lépve "szorítom" a szekrény két, nyitott ajtaja közé. - Árulj el nekem valamit Caleb! - söprök ki pár kósza tincset tekintetem elől és komoly hűvösséggel, mégis megfoghatatlanul szeretetteljesen tekintek fel rá. - Ha valami történne velem. Valami nagyon súlyos, miközben te a kötelességed teljesíted a falkával kapcsolatosan. Akkor mit tennél? - Hangom ijesztő komolysággal csendül. Pontosan úgy, hogy az ember nem lehet biztos benne, mi is erre most a jó válasz, mit is akarok hallani pontosan. Őszintén szólva én csak az igazságra vagyok kíváncsi, még akkor is, ha nem biztos, hogy azt fogom hallani, amit szeretnék.
Kezdőlap
