A folyosón vártam rá, falnak vetett háttal és pattanásig feszülő idegekkel. Mint valami nagymacska, aki órákig képes lecövekelni egy üreg előtt, megvárva, míg gyanútlan áldozata ki nem bújik onnét. Hiába zuhanyoztam le és váltottam át öltözékemet egy egyszerű farmer-pántos felső párosra - nem csendesedett lelkemben a zúgó Fenevad. Pedig jobban tette volna, ha így cselekszik; a lány érdekében. Nem szokásom komolyabb ok nélkül bántani senkit, az értelmetlen halált sem szívlelem, mint azt Castornak is állítottam. Most mégis... legszívesebben a kiscsajon avattam volna fel itt az egyik bőröndömben lapuló, válogatott kínzókészletet. Épp azon vagyok, hogy meggyőzzem magam, semmi szükség rá, még annyit se ér a dolog és különben is, arra a bőröndre képzeletben a "Csak ha nagyon nem bírsz már magaddal!" feliratot véstem és az ágyneműtartóba süllyesztettem. A legapróbb neszre is felkapom a fejem, de háromból kétszer más farkasok haladnak csak el mellettem, akiknek visszafogottan biccentek, köszönés gyanánt. Hanem harmadszorra ismerős energiákat sodor felém a folyosón végigszaladó légáramlat. Talán a takarítók hagyták nyitva az ablakot a végében, talán csak képzeletem játszik a szellővel, minden esetre kaján vigyor húzódik képemre sötéten. Most megvagy kisanyám... - Helló Kelly. - emelem rá pillantásom, mikor mellém ér és mielőtt még bármit is megneszelhetne szándékaimból, megragadom - a szó legprimitívebb/legdurvább jelentésében - karját és benyitva szobámba nemes egyszerűséggel beljebb taszajtom, hogy az is csoda, ha talpon marad. Az ajtót vészterhes higgadtsággal csukom be magunk után és legalább ugyan így fordulok a kisfarkas felé. - Mit keresel itt? - firtatom csendesen, tekintetemben pedig olyasféle fény ül, mely a másik számára nyilvánvalóvá teszi: ez most nem az ölelkezős összeborulások ideje. Sőt, talán jobban teszi, ha meg se próbálkozik ilyennel, inkább igyekszik összekaparni két jó okot, amiért ne tépjem szét én magam.
Nos, boldogságom határtalan. Éppen úton voltam vissza a zeneboltból, kezemben az új Sabaton albummal, ráadásul eszembe jutott, hogy a közeljövőben buliba megyek. Betoli-buliba, egy diszkóba. Az előbbivel semmi gondom nem volt, ellenben egy diszkóba engem csupán egy hadseregnyi, mindenre elszánt farkas lett volna képes bevonszolni, és csak akkor, ha már jócskán idősebbek nálam. Így aztán felszerelkeztem egy jó üveggel Jack Daniels bácsiból is, hogy talán ezzel könnyebb lesz elfogadni a tényt: életemben másodjára beteszem a lábam egy diszkóba. Abban a pillanatban éreztem, hogy valami gond lesz, ahogy felértem a folyosóra. Vagy ezen a szinten van a szobám, vagy nem… Mindenesetre már tudom, hogy hibáztam, amikor meghallom a hangot. Ismerem, de nem hittem volna, hogy valaha is ennyire hűvösnek hallom. Arcomra abban a pillanatban ráfagy a mosoly, ahogy belendít az ajtón, kicsit sem gyengéd mozdulatának következtében pedig egyenesen a falnak tántorodom, és meg kell küzdenem az egyensúlyomért. Végül sikerül talpon maradnom, és két kezemből sem ejtettem el semmit. - Szép napot, Dr. Hart! – köszönök úgy, mintha az előbbi jelenet meg sem történt volna. Szívem a torkomban dobog ugyan, de ura vagyok az érzelmeimnek. – Éppen szerettem volna üdvözölni Fairbanksben! Látja, hoztam egy üveg italt is önnek! – Ez mondjuk hazugság, de mindegy. Nem tűnik úgy, hogy ebből most könnyes összeborulás lesz, én pedig élve akarok kikerülni innen. Azt hiszem a legjobb énemet kell adnom ahhoz, hogy elérjem ezt a kicsinyke célomat. Márpedig igen erős bennem az élni akarás. Mindeközben gyorsan körbenézek. Ha a saját szobámban lennék elkezdenék araszolni a magnó felé, esetleg elszórakoznék a gondolattal, hogy segítségük hívjam Mr. Lordit gondolatban. Azért becsinálnék, ha lemászna a plakátról… bár nem vagyok biztos abban, hogy a félelemtől vagy kicsiny szívem fangirl mivoltából kifolyólag. De miért menekülnék? Erre az eshetőségre vártam már azóta, hogy ideértem! Kár, hogy Castor láthatóan megelőzött.
Elnézem a lányt, ahogy meglengeti kissé az üveget. Egyáltalán legális, hogy a korabeli alkoholizáljon?! Nem mintha érdekelne, hogyan mérgezi magát. Úgyis csak sok száz év múlva, öreg farkas korában érzi meg a hatását... Ha megéli egyáltalán. - Nos, ez igazán kedves tőled... - lépdelek beljebb, megkerülve őt kihúzom a szobában fellelhető asztal mellől az egyik széket és ahogy van, a szoba közepére húzom. - Leül. - utasítom csendesen, ám annál határozottabban. Megszokhatta már a kezelések alatt, hisz nem kívánságműsor, hogy visszarakjam e a csontjait a helyére, vagy sem. Ahogy semmi más se a szakmámban. Ha könyörögnék mindenkinek, nem sebésznek mentem volna, hanem háziorvosnak. De engem nem érdekelnek az emberek személyes nyűgjeik. Megvannak a magaméi. Ha a vörös leányzó helyet foglal italos üvegei "menedékében", elé lépve pillantok le rá. - Két okot mondj... - kezdek bele és laza, láthatóan céltalan léptekkel kerülöm meg, mint keselyű az áldozatát. Ha valamit csinálok, azt már akkor csináljam rendesen, nem igaz? Nem azért "sakkoztam" az előbb Castorral, hogy most megöljem helyette. Ez az egyik ok, a másik, amiért egyáltalán utánam jött és rám mert a capo-nál hivatkozni, amiért cserébe én is két okot kérek tőle. Mire is? Mögé érve ráfogok a vállaira határozottan, szinte bilincsként tartva a székben ez által. És odahajolok, hogy fülébe súgjam: - ... hogy miért ne tépjelek szét most azonnal. - elhajoltam, de kezeimet nem vettem le a vállairól, hanem továbbra is a törékeny, puha kis testébe markolva ujjaimmal, tartottam a székben satuként.
Amikor mondja, hogy üljek le, megteszem. Értelmetlen lenne ellenkezni. Amúgy is szerettem volna beszélni vele valamikor. Jó, valószínűleg nem ilyen körülmények között, de az egy másik dolog. Az üveget az asztalra teszem, bár biztonságérzetet adott az, hogy szorongattam. Nincs szükségem biztonságérzetre, az csak ront a teljesítőképességemen. Istenem, hogy miért nem tanultam meg sakkozni! - Nos, egyrészt elég csúnya lennék széttépve – vigyorgok rá. Eh, nem most kellene ezt elővenni, kislány. Gondolkozz! – Nos, de hogy komolyra fordítsam a szót: Akkor mégis miért dolgoztál annyit azzal, hogy megmaradjak, miután bekerültem a falkába? Szerintem értelmetlen lenne a korábbi munkádat elintézni. Bár ez csak személyes vélemény… És egyébként is, hoztam italt! Erre a többség nem azzal reagál, hogy cafatokra tép! Fészkelődök egy kicsit a székben. Előre kellett volna gondolkodnom, korábban kellett volna jönnöm. Nem tudom, hogy mit mondhatnék most, ahogy azt sem tudom, hogy még több idő elég lett volna-e arra, hogy kitaláljak valamit. Mit is mondhatnék egyáltalán? Semmit, nem igaz? De, csak annyit. Egy idióta vagyok. Castor pedig nem lopta be magam a szívébe ezzel a húzásával. - Egyébként minek köszönhetem a szíves fogadtatást? – kérdezem a legbarátságosabb, társalgási stílusomban. Bár pontosan tudom, de azért jobb, ha megkérdem. Úgy tűnhet tőle, hogy kevesebbet tudok, ártatlan vagyok, meg miegymás. Apámmal fel-alá költöztünk, folyamatosan el kellett adnom, hogy én vagyok az új lány. Menni fog ez, csak kérdés, hogy meddig tudom fönntartani a látszatot.
Széles, szinte már ijesztően bájos mosoly terül el képemen szavai hallatán. Ha közelebb lennék, egyszerűen felképelném a vigyorért, így viszont csak mögé lépdelek ugye. - Szerintem remekül állna a piros. Kiemelné a hajad és a bőröd színét. - jegyzem meg, mintha csak valami csajos görbe estét tartanánk sminkről és ruhákról társalogva, nem pedig arról, hogy keresztbe vagy hosszába tépjem ketté. Szavaira kedvem lenne felkacagni, de csak belemélyesztem ujjaimat a vállába, kissé "meggyúrva" azokat, mint ahogy macska dagasztja körmeivel a szőnyeget. De még mindig nem sértem fel ruháját, se bőrét. - El vagy tévedve, ha azt gondolod, hogy valami kitüntetett dolog miatt hoztalak rendbe. Tettem, ami a feladatom. Egy orvos nem szelektál gyilkos és áldozat között. Ha így lenne, nem sokan élnének a pácienseim közül... - vonok vállat az utolsó mondattal egy időben. Majd elkapom a törékeny kis állát a lánynak, s felfelé irányítom, hogy kénytelen legyen a szemembe nézni, ahogy fölé hajolok finoman, mögötte állva. - Az adósságok első számú törvénye: életért élettel tartozol, édesem. - finomat lökve rajta, engedem el a fejét és ezzel együtt őt magát is. Úgysincs hova futnia a szobából... Kérdésére megtorpanok és apró szusszanás után felelek csak. - Annak, hogy utálok megalázkodni másokkal szemben. - Kis túlzás ez, hisz nem kellett lemennem pitiző kutyába, de hátha felfogja a súlyát, hogy kapott pár életévet tőlem még ajándékba. Amiket ha úgy tartja kedvem, elvehetek - és el is veszek - tőle. - Te egy gyalog vagy, Kelly... Egy senki, Castor szemében. - néha magam is elgondolkozom, hogy vajon én érek-e többet egy egyszerű gyalognál. Az élet szépségei, ha nem bízol senkiben magadon kívül... - Mindössze azért élsz még, mert közöltem vele, hogy felesleges lenne bemocskolnia magát veled, megöllek én helyette. És ne alapozz arra, hogy úgyse tenném meg. Elég egyetlen rossz lépés és élvezettel tépem le a fejed a csinos kis nyakadról. - fogalma se lehet róla, mivel foglalkoztam hetven évig az előtt, hogy hivatalosan is orvos lett belőlem. De hangom, tekintetem nem sok jót ígér.
A hozzászólást Emily Hart összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jún. 11, 2012 11:46 am-kor.
- Köszönöm, de valahogy sosem szerettem a piros színt. Túlontúl élénk az én ízlésemnek… - Ez már megint igaz volt. Hiába na, a fekete volt a mániám. Jó kis metálos bakancs, amivel azért tudnék némi sérülést okozni, ha akarnék, fekete farmer vagy terepgatya és valami együttes pólója. Majdnem mindig így néztem ki. Jó, lányban ez marha fura, ezt már sokan jegyezték meg nekem, de nem arra megyek, hogy őnekik örömet okozzak. Nem szisszenek föl, amikor az ujjait a vállamba vájja, ellenben ha eltépi a pólót, akkor pipa leszek. Nem tudom, hogy hogyan, de esküszöm, azt megbosszulom. Új még, hé! - Soha nem gondoltam, hogy bármiben is másabb lettem volna, mint a különböző páciensei. Magára osztották a feladatot, maga pedig talpra állított. Hálás vagyok ezért, de semmi több – mondom. Gyűlölök hazudni. Amikor megragadja az állam és felfelé fordítja a fejem én keményen a szemébe nézek. Talán azt hiszi, hogy meg fogok ijedni, hogy összetojom magam és fészkelődni kezdek. Nos, ha így van, akkor csalódnia kell, nem teszem meg. Keményen állom a pillantását, bár el kell ismernem, kissé megijedtem az első pillanatban, hogy addig feszíti hátra a fejem, amíg el nem roppan egy csigolyám valahol. – Ó, ezt én is ismerem, írtam is róla valamikor egy regényt. Kisregényt. Mindenesetre nem itt és most szeretném törleszteni ezt a tartozást, hacsak nem rohan le minket egy Őslakos horda, és nem kell feláldoznom a nyomorult és szánalmas kis életem magáért. Csak reménykedem benne, hogy elérek valamit ezzel. Igazából tényleg megtenném. Igaza van, az adósa vagyok, ráadásul tisztelem és felnézek rá. Mikor elenged nem csuklok össze, bár szívesen tenném. Ez a szópárbaj megterhelőbb, mint eddig gondoltam. Azonban már föl nem adom. Nem, nem, soha! Nem vagyok hajlandó egész egyszerűen elengedni magam. - Ó, Castorral azt hiszem nem sikerült megkedveltetnem magam – mondom, és megvonom a vállam én is. Igazából nem érdekelt nagyon, hogy Castor kedvel-e avagy sem. Mint ahogy azt Liu is mondta, Castor alapvetően nem kedveli a kölyköket. Bár azért érdekelne, hogy miért hangsúlyozta ki annyira, hogy Castor szemében. Talán az övében nem? Nos, ez igazán felemelő érzés… Bár amikor kijelenti, hogy megöl majd ő, akkor azért kissé összeszorul a gyomrom, pillantásom pedig az ajtóra vándorol, majd vissza rá. Nem, esélyem sincs elfutni. És nem is akarok. Ha itt ér a vég, akkor jöjjön csak, nem félek tőle. Legalább nem apám kap el. – Ó, megértem én, hogy megtenné, Dr. Hart. Ha azonban meg kell halnom, akkor érdekel, hogy miért? Mivel érdemeltem ki?
- Ebből is látszik, mennyire kölyök vagy még. - jegyzem meg, mintegy mellékes hűvösséggel. Talán, ha látnék benne némi fantáziát, még fel is világosítanám pár apró, ám igen hasznos trükkre a túléléshez. Az, hogy nőnek született, hatalmas fegyver. Feltéve, ha tud vele bánni az ember. - Akkor nyilván azt is megérted, hogy miért tépnélek szét téged is olyan könnyen, akárcsak őket, ha arra kerülne a sor. - Hisz erre alapozott az előbb: hogy nem tépném szét, amit egyszer olyan nagy gonddal összeraktam. Dehogynem! És élvezettel tenném össze újra és újra... - Nagyon helyes. De ne értem áldozd fel magad, nekem nincs szükségem rá. Ellenben a falkának még lehet... - Fogalmam sincs, hogyan. A kisnyúl ugrik a legmesszebbre néha. Talán Kelly is okozhat meglepetést. Mást nem, jutányos veszteség lesz... De mint Castornak említettem, az értelmetlen halált nem tartom sokra. Ez az egyetlen ok, amiért még él a kiscsaj. - Castor mondjuk kételkedik ebben, szóval nem ártana kicsit bizonyítanod, ha akarsz még pár hónap haladékot az élők között. - Nem védem a lányt, egyszerűen segítek neki tisztán látni a nem túl fényes helyzetét, ha már van annyira csökött, hogy képtelen felmérni saját maga. Az előbbi dühöm látszólag eltűnt, helyét a tőlem már megszokott komolyság veszi át, holott pajzsom mögött továbbra is vérre szomjazik fenevadam, vadul zörgetve láncait. - Nem igazán. - húzódik kiszámíthatatlan, akár sunyinak is nevezhető mosolyra ajkam. Mulattat, hogy Castor mennyire nem szívleli a kis vöröst. Lehet, valójában ezért "küzdöttem" az életéért? Hogy bosszantsam a capo-t? Erősen kétlem... Kelly egy gyerek. Szánalmas lett volna, ha Cas megöli, mintsem példamutató. A halála értelmetlensége pedig csak fokozta volna ezt az egészet. - Mert jelen helyzetben több negatívumot adsz a falkának, mint hasznot. - felelem ridegen a kérdésére, hogy miért is ölném meg. Ebben az egy mondatban, azt hiszem, mindent összefoglaltam a meggondolatlanságától kezdve, az éretlenségén át egészen a hülye szokásaiig. Jah, valami kimaradt! - És mert bosszantasz. - vonok vállat aprón.
Nem kommentálom az első megjegyzését arra, hogy mennyire kölyök is vagyok. Mintha én ezt nem tudnám magamtól is… Igazából ebből származik a problémáim gyökeres része. Ami zavar az az, hogy nem tudok tenni ellene semmit. Ők is voltak kölykök valaha, akkor meg miért nem képesek felfogni, hogy mi is ugyanolyanok vagyunk, mint ők? Oké, néha bolyhosabb, meg határozottan gyengébb kiadásban, de akkor is… Arra Sem igazán tudok mit mondani, hogy mennyire könnyen széttépne. Ezt is tudtam eddig. Vigye el az egészet, én csak ki akarok jutni innen, meghallgatni ezt a nyomorult albumot és írni pár oldalt ma. Ez olyan marha nehéz lenne? Persze, hogy az. Bár, ez a beszélgetés kezd az „úgyis meg fogsz dögleni, drágám” szekcióból átvonulni a „beszélgetünk, miközben a halálomat várjuk” szekcióba, ami már egy fokkal jobb. - Arra gondoltam, hogy kitanulok valamilyen… mesterséget, hogy ne csak lődörögjek errefelé – mondtam. – Én sem szeretem, hogy csak lődörgök és használom a készleteket, miközben nem nagyon tudok visszaadni semmit. Például szívesen lennék gyógyító, bár már azt hiszem telt ház van belőlük – mondom. – Vagy az is lehet, hogy megpróbálkozom majd a Suttogó pozíciójával. Apámnak hála amúgy is van mágiaérzékenységem… A lényeg az, hogy én szeretnék hasznos tagja lenni ennek a csoportnak. Ki tudja, egy napon talán meg is leplek benneteket. Nem volna akkor ostobaság most megölni? Lehet, hogy kezdem túlfeszíteni a húrt, de nem érdekel. Emily gyakorlatias nő, rá lehet hatni az észérvekkel. Ráadásul most nem is hazudtam, tényleg szeretnék megpróbálni valamit megtanulni itt, a falkán belül. - És mivel bosszantom? Csak nem azzal, hogy csodálom a munkásságát? – kérdeztem. Ez már tényleg érdekel. Bár, mi mással, mint az idióta ragaszkodásommal? Eh, mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha elfogadtam volna, hogy mindenki magamra hagyott! Elment anyám, apám megzakkant, még Will is inkább maradt odahaza, minthogy velem jött volna. Hihetetlenül dühös leszek egy pillanat alatt, de nem mutatom ki. Még csak a felszín alatt forrongok, de ki tudja, lehet, hogy kitörök. Vagy visszanyelem, ahogy mindig is tettem.
Tény, voltunk kölykök mi is. De egyikőnk - én legalábbis biztosan - sem viselkedett úgy, mint a lány. És főleg nem kajtattam olyan ember után, aki láthatóan semmibe vesz! Arra, hogy tanulna, aprót biccentek, meglepő módon igenis őszintének tetsző érdeklődéssel figyelve, amit mond. Ez már jó kezdetnek... hogy vannak tervei. - Az... teltház. - bár engem ez nem zavart eddig. Ettől függetlenül még csak rejtett mimikával, sőt, gondolatban sem kommentárom, hogy szívesen lenne gyógyító. Az ő dolga, nem igaz? -Jól hangzik, bár elég távlatinak. Miért nem keresel valami melót, ami leköt? Mondjuk a helyi lapoknál, vagy tudom is én. - Ha jól emlékszem, írogatni szokott. A betegszobán is állandóan ott volt az ágya mellett a toll, meg a papír. Hogy mik nem maradnak meg az emlékezetemben! Pedig nem szokásom túlzott figyelmet fordítanom a betegeimre ilyen téren. Az érdeklődés kizárólag szakmai, bár a falkatársaknál ezt nehéz lenne azért éles határvonalnak kinevezni. Hogy nem kellene megölni... nos: - Ezt nem az én tisztem eldönteni. Most az egyszer kimentettelek Castornál, de nincs második esély, kölyök. - felelem hűvös nyugodtsággal, mintha csak hideg penge cirógatná fedetlen bőrét minden egyes szóval. - A rajongásod a legkevésbé sem érdekel! - morranok és ezzel együtt újra mögé kerülök. - Bosszantó a felelőtlenséged... - tenyereimet szinte már anyáskodón helyezem vállaira - a dolgokhoz való hozzáállásod... - ujjaim csontos testébe vájnak, de még nem sértve fel sem a felsőjét, sem a bőrét - és az, ahogy előadod a naivat, mintha azzal bármit is megoldanál. - szusszanok és elgondolkozva "dagasztom" vállait, mintha csak valami lusta nagymacska lennék, ő pedig a szőnyeg. Jah, hogy közben ujjaim megnyúlnak, körmeim helyére farkaskarmok alakulnak? Ólomsúlyként tartom a törékeny lánykát a székben. Ha megpróbálna kiszabadulni, talán nagyobb sérülést is okoznék, mint az apró, karmolásnyi lyukak a vállában. - Lehet, hogy másoknak bejön, de én nem vagyok vevő rá, szóval vagy leszállsz rólam és igyekszel elkerülni, vagy megtanulsz végre igazi farkas módjára viselkedni. - hihetetlen, milyen puhányok a jelen kor kölykei. És nem, itt nem csak Kellyre gondolok.
- Értem – bólintok. Igazából a gyógyítói pálya eddig sem foglalkoztatott húdenagyon, de kitörési pontnak megfelelő. Amikor arról keres, hogy munkát kellene találnom bólintok egyet. – Én is gondoltam rá, de a probléma az, hogy nyári munkán felül amúgy sem alkalmazhatnának még évekig, csak azért, mert kiskorú vagyok, szülői beleegyezést meg nem nagyon tudok szerezni. Igazából nem mond hülyeséget. Szívesen dolgoznék a helyi lapnál, de ahhoz még, hogy újságíró legyek, végig kellene mennem egy tucat tanfolyamon, idióta és irritáló embereken és ziher, hogy a végén kicsapnának a fenébe, csak azért, mert az állást közben már betöltötték. Mindig valami ilyesmi történt. Ellenben siethetnék a regény befejezésével, és akkor hozhatnék némi pénzt a konyhára. Szeretném hasznossá tenni magam, de még annál is fontosabb, hogy jelen pillanatban ez az egyetlen útja annak, hogy a nyakamon tartsam a fejem. Az nem valószínű, hogy visszanő. - És ezért hálás is vagyok – mondom arra, hogy kimentett Castornál. Nem szívesen döglenék meg, ami azt illeti. Az élet tele van lehetőségekkel, míg a halál annyira romboló hatású… Egy pillanatra összeszorul a torkom, amikor mögém lép és a vállamra teszi a kezét, majd elkezdi „dagasztani”, és közben persze beszél is. Összerezzenek, amikor a keze átalakul farkaskarommá, de nem teszek semmi mást. Bátorság, kicsi lány – mondogatom magamban. Azért a lyukak, amiket ejt egy kissé elszomorítanak. Na jó, ha valahogy tudok tüskéket beletűzni, akkor még megmenthető a dolog. - Érthető – mondom, és igyekszem nem megvonni a vállam közben. Az nem lenne éppenséggel szerencsés vállalkozás. – Ha megígérem, hogy leszállok magáról, akkor elenged?
- Írói álnévről még nem hallottál? Ha e-mailben küldöd az írásaidat, franc se tudja meg, milyen idős vagy. - vonok vállat. Törvények, cöhh! Egykoron mi voltunk a törvény, most meg jó, hogy nem olvadunk teljesen az átlagos emberek közé... szánalmas, hogy hova tart ez a világ. Aprón biccentek arra, hogy hálás. Nem vagy te olyan hülye angyalkám, amennyire előadod... Talán egyszer rájössz majd, hogy jobban járnál vele, ha felhagynál ezzel az egész színjátékkal. Mert ez minden, csak nem megtévesztés. A megtévesztés nem arról szól, hogy előadjuk a buta libát, azonosulva vele. A megtévesztés tudatos... Minden egyes rezdülése. A "naivkislányvagyok, hagyjáléletben" stílus amúgy se éli reneszánszát mostanság. Bár Castor szerint nevetséges a másik falka, azért én nem becsülném le őket teljesen. Nyilván ő se teszi... Lényeg a lényeg, hogy Kelly igazán rájöhetne, a szempilla-rebegtetés nem old meg mindig mindent. Bár bizonyos helyzetekben kifejezetten jól jöhet, azt meg kell hagyni. - Még itt vagy? - engedtem el végül. Szavaim elbocsátó hűvösséggel csendültek és mikor a lány távozik, mintha el is mosolyodnék aprón. Mondom, mintha. Mondhatjátok, hogy nem volt rendes gyerekszobám, de... azt hiszem, találtam magamnak egy újabb játékot.
//Köszöntem, remélem még lesz szerencsénk egymáshoz! ^^ //
- Az írói álnév az rendben is van, de ha az újságnál akarok dolgozni, akkor néha meg kell mutatnom a képem, föl kell vennem a fizetésem és le kell adnom az anyagot. Az utóbbin felül mindenért be kell menni, nekem meg nincs pénzem arra, hogy felbéreljek valakit. – Megvontam a vállam. Igazából tökéletesen édesmindegy volt. nem akartam újságíró lenni, sohasem és most sem. Ha minden kötél szakad, akkor talán megpróbálkozom vele, de ez csak nagyon-nagyon mellékes terv. Író akarok lenni, a nyomorult életbe is! Na meg meghallgatni az új lemezt, amit még mindig a kezemben szorongattam. Amikor kiszabadulok hezitálok egy kicsit, hogy magammal vigyem-e a piát vagy ne, de úgy döntök, hogy nem érdemes ezért kockáztatni. Egyébként is, tudok szerezni másikat, ha kell, akkor kicsórom a konyháról. Na jó, ez megint nem jó ötlet, Castor élve nyúzna meg, ha a tulajdonát piszkálnám. - Nos, akkor a soha viszont nem látásra, Doktor Hart! – mondom, majd kilépek az ajtón. Egyetlen pillanat alatt a falhoz lapulok és mélyet lélegzem. Ez közel volt, közelebb, mint szerettem volna. Nagyon nem ilyen beszélgetést terveztem, de legalább elmondhatom magamról, hogy túléltem és ennél már csak jobban fogok teljesíteni, ha egyáltalán lesz legközelebb. Ez után az eset után nem szívesen kerültem volna Dr. Hart közelébe, hisz láthatóan nem akart ott tudni. Alig fél perc után fölkelek és elindulok a szobám felé. Meg kell hallgatnom az új albumot, elvégre azért indultam. Egyébként is, a jó zene sokszor segít elűzni a problémáimat jó távolra.
// Én is köszönöm a játékot és remélem, hogy nem ez volt az utolsó! //
...Fáradtan fordultam a másik oldalamra, kissé megnyújtóztatva az így sem épp apró termetemet. Nem tudtam hány óra, sőt még azt se tudtam milyen nap van. Igaz, már ébren voltam, de annyira tompán lézengtem még a valóságban, hogy az sem tűnt fel néhány másodpercig, hogy nem vagyok egyedül. Csak akkor eszméltem, mikor karom megrándult, miként az az iménti fordulat során ölelőn kapaszkodott bele a mellettem fekvő nősténybe. ~ Mi a... ~ próbáltam kinyitni a szemem, de ehhez is kellett jó pár lélegzetvétel, hogy sikerüljön. Ahmm... szőke tincsek, kellemes, szinte már bolondító illat, selymes bőr, és... Várjunk csak! Ezúttal már heves pislogásba kezdtem, és némi értetlen arcjátékot is elengedtem. - Csessze meg... - nyöszörögtem szinte alig hallhatóan, ahogy óvatosan elemeltem karomat Hartról. Mert igen... Ő lesz az! Felültem, tekintetem pedig azonnal a karomon héderelő órára szaladt - hajnali négy -... Sóhajtottam, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat. De mi a... hogy lehet... én... mikor... de nem... Na mindegy totál összezavarodtam. Kurvára nem kéne itt lennem, ez az egy biztos. Továbbra is próbáltam érzékelhetetlen maradni, ahogy lecsúsztam az ágy végébe, és igyekeztem fellelni a nadrágom hol létét. Nah, hát persze, hogy nem találom...! Igazából, nem az lepett meg, hogy Harttal vagyok, az utóbbi időben nem ez az első eset, mióta visszajöttem. Inkább az zavart össze, de rohadtul, hogy mellette ébredtem. Ez már kevésbé sem volt jellemző... Felálltam, ennek köszönhetően pedig a nadrágomat is sikeresen megtaláltam, amin egész eddig ültem. Csodás... Már csak a felsőm kell, meg a cipőm, és rohadtul húzhatok is el... Egyik lábam a gatyám szárán taposott, míg a másikkal próbáltam belemászni, aminek a következménye az lett, hogy majdnem benyaltam a padlót. Szerencsémre szóljon, nem vagyok már mai kölyök, és nem mellesleg sikerült megkapaszkodnom a szekrény oldalába. Már csak az kéne, hogy felkeljen... Meg mondjuk még vagy három szomszéd... Közben a pólóm is sikeresen megkerült, legalábbis látszólag. A nagyobb gond az, hogy Ems félig azon feküdt... Remek. Leguggoltam mellé, aztán valahogy el is felejtettem néhány percre, hogy mit is akarok. Íriszeim finoman fürkészték vonásait, és kósza tincseit, ahogy azok kócosan borultak arcára itt-ott. Még el is mosolyogtam magam, és talán ez volt az a pont, mikor eszméltem: a pólóm! Ujjaim lassan kezdtek el matatni a textilen, óvatosan meg-meghúztam, de semmi. Hmmm... Nem. Nem mehetek el felső nélkül. Ha valaki kinn van azon az elcseszett folyosón, kurvára nem fogja levágni, hogy mit kerestem itt, á dehogy! Végül is manapság mindenhonnan félmeztelenül jövök ki, nemdebár? - Francba... - morogtam csupán, miközben hátra löktem magam, hogy leüljek, térdeimet felhúzva, azon pihentetve meg karjaimat. Tenyereim halántékomra siklottak, ujjaim pedig tarkómon kulcsolódtak össze. Most keltsem fel? Neeem, isten ments...
A kiel... khm, kimerítő éjszaka után az ember lánya egy kiadós zuhanyra, kávéra vágyik, mielőtt berobogna a munkahelyére. Mindez a megszokott rutinom reggelente, így az sem töri a szívem, hogy nem szuszog mellettem senki reggelente. Ezt már átbeszéltük Calebbel és mindketten egyetértettünk abban, hogy a legminimálisabb kockázat is kockázat. Nem hiányzik, hogy ránk nyissanak kora hajnalban, esetleg lássák valamelyikőnket kiosonni a másik szobájából. A többiről nem is beszélve. Az ébresztőórám abból áll, hogy bekapcsol minden reggel pontban négy óra tízkor a rádió. Hangja kellemesen halk, duruzsolásszerű... de a meglepetés erejével hathat Calebre, főleg, mert a fülébe sikerül belekommentálnia a reggeli híreket a bemondónőnek. Én magam szusszanva mozdultam, ébredezve a takaró alatt és mikor már kellően ébernek éreztem magam ahhoz, hogy lenyomjam az ébresztőt, kezemmel az éjjeliszekrény irányába nyúltam... ellenben mást sikerült elérnem, méghozzá épp telibe taperolom Caleb arcát. Azaz taperolnám, ha a vészcsengők nem szólalnának meg bennem. Hihetetlen, milyen gyorsan "józanodik" ilyenkor az ember. Elengedem a pasast és felülök az ágyon, magamhoz ölelve védekezőn az első kezembe akadó tárgyat, ami takarhat valamennyit mezítlenségemből... ez pedig a pólója. Csak eztán realizálom, hogy nem megölni akarnak és nem is a falka egyik tagja hozott valami hírt, feladatot, idézést Castoról, vagy bánom is én mit... hanem Caleb az. A fejem még kótyagos kissé, de valamivel alább hagy a pihegésem és a harcias él is tovatűnik képemről. Helyét átadja az őszinte meglepettségnek. - Baj van? - az első kérdésem totál értelmetlen ma, hurrá! Empátiából meg egyes, leülhetek. De nem nagyon tudom hova tenni, hogy ilyenkor még a szobámban tartózkodik. Csakis valami balhé lehet a dologban, esetleg lebuktunk... ugye nem?
Éppen azon morfondíroztam, hogyha egyetlen rántással kihúzom alól a pólómat, akkor az mennyire ébresztené fel? Ha gyorsan csinálom, akkor...? Nem, ez hülyeség... Nem vagyok én zsonglőr, balfasz... Ekkor, igen, talán ezen gondolatom végén kezdett el az ébresztő óra úgy visítani a fülembe, mint akit nyúznak. Hirtelen nem is tudtam, hogy a szaros vekkert üssem le, vagy magamból csináljak oposszumot, és játsszak rá, hogy kinyúltam itt időközben. Valójában mindkét opciót elvetettem, és hozzá tenném: el is kellett vetnem, ugyanis Hart ujjai éppenséggel telibe trafálták a képemet. Szép... Legközelebb, ha elaludnék mellette, isten bizony felveszek előtte egy símaszkot. A végén még nem marad arcom... Mindenesetre morrantam egyet, kissé feszülten. Nyilván nem az iménti arcátrendezéssel volt bajom, hanem azzal, hogy még mindig itt vagyok. De legalább a pólóm kiszabadult! Vagyis... Ezúttal már nem lepedőként funkcionál, hanem takaróeszközként. Fejlődünk! A kérdésre számat oldalra húztam, töprengőn fürkészve Ems-t. Egyelőre nem feleltem, még ki kellett magamat puffognom... Valójában fogalmam sem volt, hogy mit gondol... Még azt is eltudtam képzelni, hogy lazán nekem esik, hogy mi a szart csinálok itt? - Nézőpont kérdése... - kászálódtam fel végül a földről, beletúrva rövid tincseimbe. Pillantásom ide-oda cikázott, miközben próbáltam felmérni, hogy vajon mászkál-e már valaki odakinn. Jó lenne még reggel előtt kijutni, noha igazából lazán kimagyarázom a helyzetet ha arról van szó. Ettől még necces, és felettébb nyugtalanító is, még akkor is ha rajtunk kívül mindenki más leszarná. - Ezt elveszem... - hajoltam felé, rámarkolva a pólóm tetejére, ami jelenleg eltakarta, majd egyszerűen csak kihúztam az ujjai közül, akár engedte, akár nem. - Ahh, igen... már emlékszem miért ragadtam itt. - vontam fel egyik szemöldökömet, és felengedtem vonásaimra egy sanda félvigyort, ahogy végigpásztáztam a nőstényt. Nem, ezt a látványt sosem fogom megunni. Viszont ideje lesz rendbe tenni az agyamat, mert még mindig ki kéne jutnom... - Egyébként nyugi. Annyi baj van csak, hogy elaludtunk. És valahogy ki kéne mennem... - rántottam fel magamra a pólómat közben, így kicsit torzulhatott a hangom. - Vannak kint. - tettem hozzá, ugyanis az energiák mellett nem tudtam elmenni, amikre most kifejezetten ki voltam éleződve. Tekintetem hol a padlót, az ágyszélét, és egyéb területeket pásztázta, hol pedig Harton pihent meg. Kell a cipőm! Ha látnám is, de jó lenne... - Nem feküdtél össze véletlenül a cipőmmel... is? - nevettem el magam egész halkan, ahogy elindultam az ágy végébe. Ott már minimum le kellett magamról rúgni... De semmi. Teszek rájuk legközelebb nyomkövetőt... Mindegy, amúgy sem értem miért idegesítem magam... Maximum itt maradok estig, vagy bánom is én... Jobb ötletem jelenleg nincs, és már kezd rohadtul nem érdekelni a dolog. - Feladom... - dobtam le magam az ágy szélére, majd el is terültem rajta, mint egy kifektetett oszlop. - Ez is a te hibád. - pillantottam fel rá szúrósan, noha láthatóan is csak megjátszottam magam, erről pedig leginkább az idétlen vigyor tanúskodott, amit felöltöttem.
Értetlenül söprök hátra pár kósza tincset vállamról laza mozdulattal, miközben az ő arcát figyelem. Miféle nézőpontokról beszél? Ahogy szinte már óvatosan kéri el a pólót, azért mosoly szalad ajkaim szegletébe és elengedem a textilt, kiszélesedő mosoly közepette sütve le pillantásomat, mert bizony, magamon érzem az övét, perzselő tekintetének szinte faló, elégedett (?) kereszttüzét. Sűrű szempillaerdő alól pillantok fel rá és el is nevetem magam... mígnem eljut a tudatomig, mit is mondott. Itt maradt. El se ment, a rohadt életbe! Hihetetlennek tartom, hogy ilyen rövid idő alatt kiismerjem, de nem tévedett, mikor azt gondolta, képes lennék ezért nekiesni. - Nos, ez tényleg probléma. - Szusszanok, miközben önző módon (és azért, hogy a vér ne délre csoportosuljon, hanem az agyába is jusson belőle) burkolom testem a meleg takaróba. - Na ne mondd! Én is érzem... - Nagyon jól elvagyok az ágyon ülve, nem igazán töröm magam, hogy segítsek a ruhadarabjai előkerítésében. - Szerinted miért beszéltük meg úgy, hogy kettő körül lelép az, akinél épp nem vagyunk? Porca miseria! Hogy ilyesmi ne fordulhasson elő... - Tárom szét egyik karom indulatosan, immáron szembetűnően szabadjára engedve haragomat a dolog felett, másik kezemmel meg ugye a paplant fogom. - Valószínűleg az ajtóban van... Vagy kint. - Ugrik be, mire elkerekedik a tekintetem. Erre azért már én is kipattanok az ágyból és magamra rángatok egy bugyit, meg egy pólót sietősen. - Nem az én hibám, ezt most te cseszted el! - Morranok fel és ahogy elhaladok mellette, miközben ő az ágyra dől, a combjára csapok finoman, figyelmeztetően, hogy ha már elbénázta, legalább csipkedje magát, hogy helyre hozza. Én csendesen nyitom ki az ajtót és megpróbálok kikémlelni. Ha tényleg ott van Caleb cipője, akkor az enyém is... az egyik fele, a másikat épp az előbb löktem félre az ajtóból a lábammal. Azt hiszem, most visszavág, hogy kölyökként utáltam Hamupipőke történetét.
Ezzel én is tisztában vagyok, hogy probléma. Főleg azért, mert amennyire őt is zavarja, annyira engem is. Ha nem jobban... Nem, azt hiszem nem hazudok vele, ha azt állítom, hogy rohadtul nem álmodtam erről a helyzetről egy percet sem! Totál kellemetlen, még akkor is, ha Hártot jó látni. Nem vele van a bajom, hanem ezzel az elcseszett szituval. Ez van. Legalábbis addig nem volt vele semmi bajom, amíg nem kezdte el kifejteni a gondolatait. Egy pillanatra talán meg is álltam a kereső mozdulataimba, és visszavezettem rá íriszeimet. Most mi van?! Értetlenül adóztam az elmúló percnek, ahogy a szavak elhagyták ajkait. - Szerinted, miért nem léptem le? Nem kell hozzá sok IQ... - haraptam rá állkapcsomra, ennek következtében pedig az ívesen feszült meg. Heilige Scheiße! Most komolyan úgy csinál, mintha én tehetnék az egészről?! Lószart... Mindegy, egyelőre nem volt kedvem felfújni a dolgot, és egyébként is a cuccaim előhalászásával voltam elfoglalva. Addig mindenképp, míg a felvetésére nem sorakoztak fel elmémbe az emlékek. Szinte már robotszerűen dőltem le az ágyra, feladva, fújtatva, és még mindig jó fej voltam. De azt hiszem eddig, és nem tovább. Ahogy a combomra csap csak megforgattam a szemeimet és visszaegyenesedtem ülőhelyzetbe. Épp elkaptam a pillanatot, ahogy a cipőmet sikerült arrébb rúgnia, de ezzel se foglalkoztam. - Na várjál már... - szólaltam meg kissé csattanósan. Egyrészt, mert kurvára van mondanivalóm, másrészt pedig isten ments, hogy kinyissa azt az ajtót! - Azért kicsit erős túlzás, hogy az én hibám. Hogy CSAK az én hibám! Te is ugyanúgy beájultál tudtommal, ahogy én is. Úgyhogy marhára fogd vissza ezt, hogy én tehetek róla. - megáll az ész... Óh, isten bizony, leszarom. Engem is ugyanúgy idegesít a helyzet, sőt, szerintem még jobban is mint őt, úgyhogy... Grr... - Biztos, hogy kinn vannak a cipők. - nyúltam a még meglévőmhöz közben, hogy felszereljem a lábamra. Kissé meginogtam olykor, ahogy álltamban próbáltam neki kezdeni a műveletnek, de végül sikerült. - Na jól van. Mondd mit akarsz, aztán itt se vagyok. - morogtam halkan, ahogy mellé léptem, ujjaimat a kilincsre fonva. Kissé kijjebb nyitottam, majd húztam is vissza halkan. - Picsába. - puffogtam, igen. És? - Kettő balról, egy jobbról. A cipők meg az ajtó előtt, jah... - tényszérűsítettem a látottakat. Most vagy kimegyek, aztán csókolom, vagy berántom a két cipőt és majd elmegyek, vaaagy, majd Hárt kitalál valamit. Nekem édes mindegy...
Értetlen pillantására, de főleg szavaira lemondóan szusszanok és ahogy fentebb írva vagyon, kipattanok az ágyból, hogy magamra rángassam az alsóneműmet. - Mintha te nem lennél zabos fordított esetben... - jegyeztem meg lesújtó pillantást lövellve felé és lám, a póló is rajtam volt már. Hajamat egy rutinos mozdulattal szabadítottam ki nyakának szegélyének fogságából. Ahogy az ajtó felé lép, felpillantok rá. Nem hátrálok ki közelségéből, sőt, megállítom a mozdulatban, hogy felvegye a cipőt. - Hagyd, a fél pár túl feltűnő... - Érezhetően megválogatom a szavaimat és állkapcsom is finoman megfeszül. Sosem voltam az a kiabálós, tányérdobálós nőszemély, de istenemre, közel járok hozzá, ha így folytatjuk! Ahogy kikémlelt, kérdőn, metsző pillantással követtem mozdulatait és magyarázatot váró tekintetem arcát fürkészte. Szerencsére - szerencséjére - nem maradt adósom. Aprót szusszantam, majd beletúrtam a hajamba, hogy kócosabbnak tűnjek az eddiginél is. - Miért mindent a nőknek kell csinálniuk? - morranok, ezzel együtt Caleb érezheti, ahogy hűvös, pengeéles karmok szántanak végig a hátán, felszabdalva felsőjét és vérével áztatva el a fehér anyagot. Nem vészes, percek alatt begyógyul majd. De nekünk elég arra, hogy lelépjen ez az idióta. - Bocs a pólóért. - szusszanok, miközben kinyitom az ajtót és finoman kifelé taszigálom. Showtime! Remélem, veszi az adást.
- ... nem tudom, mégis mit vártál? Hajnali négy van, alig látok ki a fejemből és az orvosiban tudlak csak összevarrni! - irányolom is arrafelé Calebet, miközben majdnem átesek a tulajdon cipőmön, belerúgva kissé, hogy ne legyen már olyan nyilvánvaló, hogy az én szobám felé tartanak. Az egyik bámuló testőr láttán felvonom a szemöldökömet és szavaimat hozzá intézem: - Ahelyett, hogy azt próbálod meg kideríteni, van-e rajtam bugyi, inkább szólhatnál annak az omega-lotyónak, hogy máskor ne hagyja a folyosó közepén cipőit! - Szélesedik ki mosolyom negédesen, noha a mellettem álló Caleb érzékelheti ideges zavaromat a megjegyzés elejét illetően. Nem szokásom ok nélkül "pucérkodni". De néha jól jön, hogy tudok élni a nőiségemmel.
Nem reagáltam. Már csak azért sem, mert nem tudom milyen lennék... Két variáció áll fenn, vagy leszarnám, és majd megoldjuk, vagy kibasznám a szobából. Ennyi. A'sszem. Épp a cipőmet venném, de megakadályoz benne, én pedig legszívesebben ráordítanék, ha tehetném, és ha tényleg megérdemelné, hogy szakadjon már le rólam! Persze nem tettem, inkább csak fogcsikorgatva leengedtem a kezemből a fél cipőt, mely tompán koppant a padlón. Bánja a f'szom. Úgy fest életem egyik legrosszabb napja a mai. Komolyan mondom, még "otthon" sem volt ennyire szörnyű a bomló, szakadó húscafatok között, közelharcban, élet-halál között, mint most... Istenemre mondom, most nagyon szívesen lennék inkább ott... Fel se fogtam szinte, ahogy végül csillanó villanykörte gyulladt Hárt feje fölött, és máris a pólómat szaggatta át. Hirtelen nem tudtam hova tenni, és egyszeriben valami keveredő dühöt kezdtem érezni, miközben halkan szisszentem egyet. - Mi a picsát csi... - jah, aztán koppant. Tudom, néha nem ártana ha előbb gondolkodnék, mint "ütnék", de azt hiszem ezt már sosem növöm ki. - Nem para... - sziszegtem fogaim alól, ahogy lesütött szemhéjjal, unott pillantással néztem rá. Most komolyan, úgy meg tudnám ilyenkor csapkodni egy kicsit... Grr... De nem tettem, így dobott ötlet lett. Inkább csak engedtem, hogy meglökdössön, kifelé az ajtón, és bár cseppet sem tetszett, kivételesen nem tettem szóvá. Már csak azért sem, mert ugyebár idekinn "tolongnak" a bolhások... - A gyógyítók gyöngye! Úgy látszik, Beccát kell felkeresnem, ha már egyeseknek nincs ínyükre a dolguk! - csattantam fel erőteljesebben, persze csak színjátékból. Azért kicsit könnyített a feszültségemen, hogy végre megszólaltam, ráadásul elég ércesen. Tekintetem eközben az arra sétáló testőrre villantak. Egyszerűen csak megforgattam a szemeimet, aztán kezeimet zsebre vágva fújtattam egyet. - Kétlem, hogy érdekelné a bugyid, Dr. Leszarom_a_munkám_Miss_hisztéria... - vágtam még oda csípőből, majd komótos léptekkel - cipő nélkül - elindultam a szobám felé. - Faszt bámulsz, barom!? - sétáltam el a testőr mellett, igazán kedves szavakkal illetve őt, majd megrázva a fejemet, végleg eltűntem a folyosó sötétjében...
*Szavaira csak megvontam a vállam és felmértem a környezetem, hogy nincs-e valaki a közelben, aztán Jesset is jobban megvizsgáltam. Hát itt ma már nem lesz izgalom, az biztos. Most nem tudom, hogy ezt sajnáljam vagy sem. - Mindig van egy első... * Vontam meg a vállaim a legkönnyedebb módon. Igazából tényleg nem aggasztatott a másik állapota. Egyrészt nem nőt a szívemhez a másik, még ha kedveltem is. Másrészt sosem voltam azaz aggódó típus. Vazeg... rossz anya lesz belőlem. A szavaira bólintottam és mivel kellett mind a két kezem, hogy segítsek neki, így felvettem a dzsekijét magamra, hogy könnyebb legyen. A pengéjét a cipőmbe tűztem és elevickéltem vele a kocsijáig. Ha már ezt kérte...* - Nem bántanál... ácsi, nem is félek Tőled. Mindössze csak a sajátos stílusomban közöltem, hogy örülnék ha nem karon ülő gyerekként kéne vinni, mert nem bírlak el és amúgy is... pasi vagy. Vagy valami olyasmi... * Már megint beszéltem és beszéltem miközben a kocsinak támasztottam, hogy kinyissam. Beültettem az anyósülésre, bekötöttem és meg sem álltam a Hotelig. Felhívtam Balázst, lévén, hogy senkinek nem tenne jót ha engem látnának meg vele. Pláne ilyen állapotban.
A Hotelhez érve, valamiért a Hotel hátuljához mentem. Ja igen, csupa vér vagyok a másik meg sérült, nem fogom a főbejárathoz vinni, hogy minden vendég csámcsogjon és rendőrt akarjon hívni. Balázs már ott volt és valószínűleg Jesse kocsiját is felismerte. Mivel a hím állapota jelenleg fontosabb csak egy halvány mosolyt eresztettem meg felé, ahogy barna íriszeim rá emeltem.* - Ne kérdezd... nem én voltam, és fogalmam sincs, hogy mi történt. A garázssoron találtam rá, de szerintem elkél egy takarító brigád oda. Sok vért vesztett és bizonyára senki nem örülne, ha valaki ráakad holnap, bejelentést tesz és megnézik a vérét. Itt a dzsekije és a pengéje is. *Bújtam ki a kabátból, vettem elő Jesse pengéjét és adtam át a hímnek vagy ha épp felnyalábolta Jesset, akkor a férfire helyeztem.* - A kocsiját elviszem, az enyém ott maradt és hát... így nem volna ildomos rohangálnom. - néztem végig a véres ruháimon - Egy óra és visszahozom csak át kell öltöznöm, hogy elhozzam a sajátom taxival. Utána otthon leszek. * Daráltam le a mondani valóm és ha már Jesse Balázzsal volt én ott sem voltam. Egyrészt, nem akartam megvárni míg BB közli, hogy lépjek le de gyorsan. Volt eszem, nem kellett mondania sem. Másrészt pedig, tényleg nem akartam tudni erről az egészről semmit. Megvan a magam keresztje, másokéból nem kérek. Ha az ügy érinti Balázst azt úgy is mondja. Addig pedig, jobb az édes tudatlanság.*
//Jesse, a kocsid egy órán belül a Hotel előtt lesz, de máshogy nem tudtam megoldani. Jobbulást.//
Ameddig be nem kerülök a saját kocsimba, meg sem nyikkanok. Nem akarom pazarolni az erőmet felesleges beszédre, miközben a bal lábamra szinte rá sem tudok állni, a jobb oldalamon ezüst ütötte seb, ami erősen vérzik, szóval, inkább hallgatok, és csak később válaszolok. – Nem, nincs első alkalom. – Aztán elvigyorodom, azt hiszem groteszk módra sikerül azzal a sok vérrel a képemen, de a szavait nem tudom így megállni, és azt hiszem sokkos állapotban lehetek ha így viselkedem, mindenesetre bele süppedek az ülésbe, és kezd kicsúszni a kezeim közül a tudatom, nem mindig tudom, hol járunk és egyebek, tudom, hogy elindult a kezem a kesztyűtartó irányába, ott hagytam az ezüsttel töltött desert eaglet. De már nem tudom miért, azt sem, hogy vajon kivettem-e onnan vagy a fájdalom, ami a vállamba hasított nem hagyta.
Következő ami rémlik, hogy a Hotel mögött vagyunk és látom BB alakját feltűnni, aztán vissza lecsukom a szemeimet, a kocsi anyósülése eléggé véres mostanra, és mintha azt hallanám, hogy a padlóra csöpög a vérem, halk de ismétlődő monotonitással, hallom Eli és a gyereke szívdobogását, aztán megint a nagy semmi. Egy valamit tudok, nem akarom, hogy Rose így lásson. Ezért meg is szólalok, mikor meghallom BB hangját. - Ne szólj neki, … nem mondd el Rosenak, … csak megijedne…. – Nem akarom, hogy halálra rémüljön, mert éppen vérzek, és nem a legjobb formámban vagyok, de gyorsan gyógyulok, csak kell egy kis rásegítés, orvosi részről, meg egy zuhany és menten nem leszek rémes látvány, de addig is, jobb ha nem lát így, csak megijedne, és félne, azt pedig nem akarom.
// Sebesüléseim: Néhány karomnyom a hátamon, azok nem vészesek. A bal lábam térdtől lefelé, egy manccsal csontig marva. A jobb oldalamon a bordáim alatt van egy ezüstkés okozta seb, az orrom vagy megrepedt vagy eltörött. A jobb kezemen két ujjam csontig marva. //
Mire oda érnek már ott állok s várom a kocsit ami be is fut. Amint a motor leáll én az ajtót nyitom ki, hogy megnézzem mennyire lett szétkapva Jesse. Azt azonban nem tudom, hogy került oda Eli, bár mondta, hogy bele futott. Miután a hím elég csúnya állapotban van a kedvesemen futtatom végig a tekintetem. Neki nincs baj és a baba szíve is ver. Ez legalább egy jó hír. Bemászok a kocsiba, hogy könnyen oda férjek a hímhez. Nem finomkodom, mert annak most nincs helye. Megpróbálom az ölembe venni a testét, de nem éppen kényelemes. Mindegy. majd kint a vállamra dobom ha máshogy nem megy. Közben pedig figyelek Eli szavaira is természetesen. - Oké, küldök oda valakit, hogy kitakarítson. Biztos nincs bajod? Egy kis aggódás csillan meg a szemembe, ami természetes. Persze, hogy aggódom érte, ha nem így lenne, nem is szeretném a másikat. Intek neki, hogy a pengét csúsztassa a zsebembe, a kabátot pedig dobja csak rá a testre. Kárt nem okozhat és Jessének most édes mindegy mi van rajta vagy éppen nincs. Mielőtt azért távozna egy puszi csak jár nekem vagy az sem? Azért én megpróbálok egyet lopni tőle. Jesse teste egy kicsit zavar, de megint csak idili pillant lesz ez. Nekünk csak ez jut, de én ezt nem bánom. Szóval ha kaptam egy röpke csókot akkor nincs más dolgom mint indulni. - Rendben, sajnos nem tudok ma átmenni hozzád, vigyáznom kell erre a lököttre. Azért ezt még elmondani neki, mielőtt elindulok a testtel a kezembe.
A hím kér valamit amit csak részben tudok neki teljesíteni, de rajta leszek az ügyön. Én sem szeretném ha ilyen állapotban látna a kedvesen. Ezt teljesen megértem. - Na aggódj, csak gyógyulj Mondom neki, bár nem tudom, hogy sikerült e felfognia vagy csak beszélek itt magamban. Lényegtelen, mert a lépcsőket sorra veszem s meg sem állok Ems ajtajáig. Kopognék én ha tudnék. a kobakom pedig nem erre való, így csak benyomom az ajtót ami remélhetőleg nyitva van. ha sikerül akkor beviszem a testet és az első olyan helyre teszem le amit mutat a nő. - Szia Ems. Itt van. Elég szarul fest, de tudom, hogy Te csodákra vagy képes. Gondolom útban vagyok. Kint várok. Miután lefektettem nem zavarok és a levegőt sem akarom elszívni Jesse elől vagy a dokinőtől. Ezért az ajtó előtt verek cöveket s nem mozdulok onnan. Senkit nem fogok beengedni amíg azt nem mondja az orvos, hogy fogadhat látogatókat. A telefonomat kinyitom s felhívóm Rose-t. Közlöm vele, hogy most azonnal jelenés van előttem. hangom nyugodt mint mindig s az okát sem mondom neki. Majd akkor, ha itt lesz, addig ne aggódjon feleslegesen. Én pedig türelmesen várok. Persze ha valamiben tudok Ems-nek segíteni akkor csak szólnia kell.
Kezdőlap
