Lassan fél éve már, hogy ideköltözött a falka legkeményebb magja. Legalább is én így tekintettem akkor ezekre a farkasokra, mint potenciális falkaalapra. Ez azóta gyökeresen megváltozott, és eltekintve a magánéletemben bekövetkező, már-már irreálisnak tűnő változásoktól, a dolgaink remekül alakulnak. Folyamatosan szivárognak közénk azok, akiket eddig másfelé szólított a kötelességük, és még néhány kóbor számára is szimpatikusak lettünk. Most pedig megérkezett Becca is, és rendkívül elégedett vagyok. Immáron két és fél Gyógyítóval rendelkezünk, úgyhogy lassan már tényleg semmi sem állíthat meg bennünket abban, hogy alkalomadtán elp*csázzunk néhány óvatlan Hegylakót. Mielőtt a nőstény szobájába indulnék, még leugrom a konyhára egy szelet csokitorta miatt. Ha jól emlékszem, akkor Becca él-hal a csokis süteményekért, ennyit pedig igazán megérdemel, ha már egyszer tartotta a szavát, és visszatért a falkához. Kopogtatok, de csak megszokásból. Nem is várok választ, rögtön benyitok, de először csak a torát tartó kezemet dugom be, majd másodpercekkel később egész testtel belépek a szobába. - Hát kit látnak szemeim... Mosolygok rá. Annyira azért nem szélesen, inkább udvariasan. A legközelebb található asztalra leteszem a tányért. - Gondoltam örülni fogsz neki. - jelentem ki egyszerűen - Ne haragudj, hogy csak most futottam be, dolgom volt. Milyen volt az út?
Fáradtan dobtam le magam az ágyamra, és elégedetten szemléltem körbe az újonnan kidíszített szobámat. Közel fél napig tartott, mire otthonosan sikerült berendeznem a kis helyiséget. A fehér falakat most képek és poszterek borították, és legszebb éke egy hatalmas álomfogó volt, amit még William ajándékozott nekem. Az eredeti, fehér ágyneműhuzat most valahol a sarokban hevert összegyűrve. Utálom a fehéret. Sokkal hangulatosabb így ez az egész. Az asztalra pillantva találkozott a múltam és a jelenem egy ősrégi írógép valamint egy pár hónapja vásárolt laptop formájában, az asztal fölött pedig frissen szerzett diplomám lógott. Akárhányszor csak ránéztem, büszkeséggel töltött el. ~ Dr. Rebecca Groove, nem rossz, sőt...~ gondolkodtam el új titulusomon. Gondolataimból kopogás szakított ki. Castorra számítottam, tudtam, hogy előbb-utóbb benéz hozzám, de a nyitott ajtórésben valami más jelent meg. Valami olyan, ami lényegesen kisebb az alfámnál. Hát igen, csokitorta, talán gyakrabban kéne megérkeznem ide, ha ezzel fogadnak. Nem sokára feltűnt az ismerős arc is, és mosolyogva köszöntött, miközben letette az asztalra a süteményt. - Szia Cas! Jó téged újra látni - köszöntöttem lelkesen, majd nevetve folytattam. - Még szép, hogy örülök, dobd le magad - kínáltam hellyel. Aztán szabadkozni kezdett, holott semmi oka nem volt rá, inkább nekem kellene hálásnak lennem, hogy jó pár évig várt rám. Nem mellesleg egy hotel igazgatójának biztos vagy ezernyi dolga... - Hosszú, de pihentető utam volt. Na, és hogy telnek a napok errefelé? Mesélj, mi történt veled azóta, hogy nem láttuk egymást, a falkába is biztosan kerültek új tagok, akiket még nem is ismerek - kérdeztem csillogó, kíváncsi szemekkel Castort.
Ajánlására ledobtam magam a hozzám legközelebb eső ülőalkalmatosságra, aztán persze rögtön jött is az a kérdés, ami kikerülhetetlen volt, és amire már annyiszor válaszoltam másoknak. Az arcom kissé elkomorul, mély levegőt veszek, de ennek ellenére rögvest bele is kezdek a mesébe. Csak tudnám, hogy mi lényeges és mi nem... - Kezdjük a személyessel. Szereztem egy párt magamnak, aki Béta lett. Aztán lemondott, szétmentünk, szóval jelenleg Béta nincs, de régi-új kapcsolat akad. Egyelőre kezdésnek nem akartam többet mondani, igazából kötve hiszem, hogy Becca az a tipikus "összeülünk-pletykálkodunk" típusú nőstény. De ki tudja, lehet, hogy tartogat számomra némi meglepetést. - Ja, van pár új falkatag. A halottnak hitt öcsém rám talált, meg aztán, vannak még itt 300 feletti tankok, biológusok, kutatók, harcosok, na meg egy polgármester jelölt is. Nem is haladunk annyira rosszul. Ennek ellenére a mindenki számára mumusként kezelt háború még nem kezdődött el... Egyelőre csendben terjeszkedünk, és tesszük rá a kezünket a helyi ingatlanokra. A jól bevált területi kiszorító taktika... - felnevetek egy cseppet - De vannak dolgok, amiket jobb, ha te magad tapasztalsz meg. Ha tehetek egy javaslatot: a hegyre ne menj, mert ott még a másik falka van igen nagy előnyben. De nem veszélyesek, semmit nem tudtak produkálni, mióta itt vagyunk. Ja de! Egy vezető váltást. Teszem hozzá gyorsan tömény iróniával a hangomban. Azt inkább nem teszem hozzá, hogy az új vezető nő, és ezért eleve hátránnyal indul hozzám képest. Nő, mint vezető... Még mindig nem tudom eldönteni, hogy zokogjak, vagy fetrengjek a röhögéstől. - És te? Neked vannak már terveid? Persze, adott esetben tőlem kapja minden parancsát, ennek ellenére érdekel, hogy frissen megérkezve milyen ambíciókat tud felmutatni, akár magánéletben, akár a falka ügyeivel kapcsolatban. Szeretem azokat, akik tudnak gondolkodni.
Castor nem kezdett el azonnal beszélni, amint elhelyezkedett kényelmesen, látszott rajta, hogy azon gondolkozik, mit is mondjon nekem, egyáltalán mennyit, és azt meg hogyan. Amikor megnyúlt az arca, akkor már tudtam, hogy hiba volt pont egy ilyen kérdést feltennem. Valószínűleg már századjára meséli el cenzúrázva a vele történteket, és ő is biztos végiggondolta már nem is egyszer. Végül mégiscsak beszélni kezdett. Egyértelmű volt, azért kezdi a személyes dolgaival, mert mihamarabb túl akar lenni rajta. Hát igen, néha még Castor is könnyen kiismerhetővé válik. Igaz, próbálta úgy előadni a mesét, mintha az időjárásról beszélne; napos idő volt, majd borongós fellegek gyűltek, de az ég kitisztulni látszott, ám én tudtam, ennél azért többről lehetett szó, sokkal mélyebb érzelmekről árulkodott a közönye. Viszont Cas ismer engem. Tudja, hogy örülök vele, ha boldog, számíthat rám, ha nem az, de nem túlságosan szeretem végighallgatni a részleteket. Az emberek ilyenkor ugyanis valamiféle tanácsot várnak, én pedig nem vagyok pszichológus, pártanácsadó, nem értek az ilyenhez. Hogyan is adhatnék valakinek tanácsot, és nyugtathatnám meg, hogy majd talál másik társat magának, amikor nekem sem volt soha szerencsém a pasikkal. - Á, majd lesz másik bétád - szólaltam meg, hogy azért mégis reagáljak valahogy erre. Castor ezután áttért egy számára valószínűleg nem olyan frusztráló témára. - Ó, öcséd is van, ez szuper! - nevettem el magam. Biztos voltam benne ugyanis, hogy így élő állapotban jobban kedveli a srácot. - Elég népes kis csapat lett a falkából ezek szerint. A háború majd akkor fog kiéleződni, ha az ominózus másik falka realizálja, hogy mindössze egy fűcsomót hagytunk nekik a városukból - tette még hozzá, hogy bekapcsolódjak a témába, ne csak üljek ott a sütit majszolva. - Amúgy kérsz egy harit? - nyújtottam felé a tényért. Castor arckifejezése mindent elárult arról a bizonyos másik falkáról és a vezetőjükről. Nem tartja őket sokra, és kétlem, hogy alábecsülné a helyzetet, neki mindig is jó volt az ítélőképessége, nem úgy, mint nekem... - Tervek? Ó, az van egy pár, például a szobámba beszerelek egy polcot, és feltankolok egy jelentős raktárat a legfinomabb csokikból - viccelődtem, bár nem is olyan rossz ötlet. Még a végén tényleg megvalósítom... - Komolyra fordítva a szót, próbálom belevetni magam az itteni lét sűrűjébe, összehaverkodom a többiekkel, de legrosszabb esetben megjegyzem a nevüket, talán összeszedek valami normális fickót is. Bár... mit értünk normális alatt? - Ez persze költői kérdés volt. - Alig várom, hogy kezdjek az orvosi rendelőben, és helyre tegyek pár kificamított bokát vagy felírjak egy méregdrága gyógyszert köhögés ellen, jobb napokon talán még lázcsillapító is lesz... - Az arckifejezésem most talán Castor előbbiét tükrözte, hiszen ironikusan beszéltem a rendelői melóról. Úgy sejtettem, nem lesz sok dolgom, csak kisebb, piti ügyek. A falkában is csak akkor veszem komolyabb hasznát gyógyító mivoltomnak, ha elkezdődik a falkák közötti háború. - Ja, majdnem kihagytam, remélem lesz alkalmam elpicsázni néhány megtermett állatot, ha harcra kerül majd sor. Na, mit szólsz? - vigyorogtam az alfámra.
Á, majd lesz másik Bétám. Persze. Tudom, hogy csak azért mondta, hogy mondjon valamit, bár lehet, hogy hálásabb lettem volna akkor, ha inkább egy csendes bólintással jelzi felém, hogy értette, miről beszélek. Nem is biztos, hogy rá vagyok szorulva egy Bétára. Valahogy nem jönnek be nálam az ilyen dolgok. Vagy meghalnak, vagy alkalmatlanok, vagy faképnél hagynak, mert gyávák... Na nem baj. Azért egy kedves mosollyal biztosítom Beccát, hogy igen, majd biztosan lesz. De aztán haladunk is tovább. - Mondhatjuk, hogy gyarapodunk, igen. Ennek én is örülök. Talán még erősebb és összetartóbb is lesz a csapat, mint a régi volt. Ott már azt sem tudtam követni, hogy ki kinek a kölyke, vagy hogy egyáltalán a falkába tartozik-e. Felnevetek én is, ahogy visszagondolok arra az őrült nagyvárosi fejetlenségre, ahol már a százas taglétszámot súroltuk. Persze, hatalomból is több jutott ki, de hát ez Fairbanks: kis város, kis igények. A fűcsomóra elnevetem magam, de hogy őszinte legyek, még ennyit sem szándékoztam meghagyni a hegyieknek. - Nem kérek, kösz. Nekem ez túl édes. Utasítom el a kínálatát apró fejrázással, aztán hallgatom a terveit. Egyes részeinél alig észrevehetően elmosolyodok, de összességében tetszik, amit mondd. És igen, megint visszakanyarodtunk oda, hogy ebben a porfészekben nem sok mindent tud kezdeni magával egy farkas. De nekem azért van ötletem. - Van itt egy kórház, ha jól tudom, katonai kórház. Biztos vagyok benne, hogy a gyakorlatosok néha bekapnak pár komolyabb sérülést. De ha nagyon unatkozol, akkor tehetünk róla, hogy kerüljön hozzád néhány amputálásra szoruló láb, vagy belső vérzés... Megint nevetnem kell, ahogy elképzelem, hogy azért kapunk el egy-két civilt, hogy a kórháznak legyen érdemi munkája is. Mondjuk biztos vagyok benne, hogy lenne jelentkező a feladatra, és a végén még a kórház sem bírná a tömegek ellátását. Bár esélyes, hogy az Őrzők nem örülnének ennyire a dolognak... - Azért vigyázz a bőrödre, ha egy mód van rá. Ennek ellenére csak nyugodtan, én ugyan nem bánom, ha a fentiek megrövidülnek néhány végtaggal, vagy esetleg élettel... Elhallgatok, és nézem, ahogy Becca eszi a tortát. Azt hiszem, hogy sikerül el is bambulnom, ezért némileg vicces, hogy kerek szemekkel lesem, hogyan fogyatkozik a sütemény. De megrázom kissé a fejem, pislogok párat, aztán újra magamra találok. - Még valami... Majd ha lesz időd, menj fel az igazgatóságra, hogy bekerülj a biztonsági rendszerünkbe. Valami arcfelismerő dolog, nem értek hozzá. Örülök, hogy e-mailt tudok írni - horkanok fel röviden - Aztán ismerkedj, meg amit jónak látsz, egyelőre nincs semmi eget rengető különlegesség. Van még valami? Kérdezem tőle még utoljára. De én nem sietek, nincs a hangomban unalom, vagy türelmetlenség.
//Amúgy ha van kedved/időd, akkor még beírhatnád magad a falkabuliba //
Kezdőlap
//
