Úgy tűnik, tényleg tovább léphetünk a témáról, és ha ez még nem is egy kompromisszum kész holnap hivatalos pecsétje, azért biztató, hogy nem rakta ki a szűrömet, és a maga módján még egyet is ért az álláspontommal. Vagy csak úgy tesz, "mintha"? Bár ez hülyeség. Ő nem venné a fáradtságot, hogy színleljen. Azt hiszem. De mindegy is, lépjünk tovább. Hogy vidám szikrák gyúlnak-e a szemeiben, vagy a benne élő ragadozó jelentkezik be mikor a harapást említem, azt nem tudom eldönteni... de attól, ahogy tekintete a nyakamra siklik, végig fut a hátamon a borzongás. Még jó, hogy eltereli a figyelmemet arról, hogy milyen értelemben véve borzongok meg, mert mikor beszél, sikerül kizárnom ezt a tudatomból. Hogy mi?! Tényleg megfordult ilyesmi a fejében ez alatt a 16 óra alatt mióta úgymond megismerkedtünk? Nem túl gyors ez, hahó? A gondolatmenetét már én fejezem be. Nem okoskodásból, magamat akarom meggyőzni vele... - Az túl nagy felelősséggel jár, maga pedig ki nem állja a kölyköket. A "de én nem akarok vérfarkas lenni" szöveget kihagyom ebből a történetből. Néhány órája még a létezésükben sem lehettem biztos, enyhén szólva lennék beteg elme, ha máris képes lennék meghozni egy ilyen döntést. Ezek után biztos el fogok játszani a gondolattal majd otthon csendes magányomban, de nem most. Nem ma... vagy a következő néhány hétben... Túl jól kezelem az igazságot, biztos sokkot fogok kapni később... vagy a fene se tudja. áh! Összezavarodtam. Megint ő térít vissza a valósába a következő témával, amit felhoz. Ha visszagondolok, nem... ez nem így működik. Meg is mondom miért, de előtte megrázom a fejem. - Össze akartam írni magát valakivel... Hogy kivel, az nem számít. Csak úgy hánykolódott a történetben, ott volt, de mégsem... érti. Szóval akárhogy próbáltam, nem állt össze a kép, valami teljesen más jött ki belőle. És volt még néhány ilyen példa, ha jobban belegondolok... Nem, én nem befolyásolom az eseményeket, csak a szócső vagyok, ha úgy tetszik. Írom már egy jó ideje a sztorit, de csak most nyer értelmet minden, hogy tudom, valóságosak a karakterek. Ott volt Liu meg Duncan esete... az istenért se akartam összeengedni őket a Gertz barommal... aztán mire legközelebb észbe kaptam, már lekörmöltem az egész jelenetet. Törölni akartam, utáltam. Így is volt már elég gubanc a falkában, nem akartam újabb szállal bonyolítani a cselekményt, mert már követhetetlennek tartottam... Ezzel a fejjel már értem... de valahogy mégsem bánom, hogy nem én irányítok. Így is kezd átok szagú lenni ez az egész, olcsó kukkoló mizéria a fejemben... Jól elszaladtak velem a gondolataim. Nem is tudom mikor mentem a kanapé másik végéhez, és ültem le hanyagul a kartámlára. Azt hiszem, most kezd kijönni rajtam az egész. Nem baj, beszélek, vagy inkább őt beszéltetem, terelje el a figyelmemet. Ahogy összekaparom magam egy kicsit, majd hazamegyek, csak kell még egy kis idő... Egy gondolat ugrik be hirtelen, amit gyorsan meg is lovagolok. - Mit ért az alatt, hogy megtart magának. Illetve nem. Hogy is mondta? Megvan! "Az enyém."- formálok idézőjelet a kezeimmel.
Szinte a levegőben, a bőrömön érzem a borzongását, ahogy a tekintetem a nyakára siklik, és ettől csak még kívánatosabbá válik a fiatal, hamvas, rugalmas, puha bőre… Erőt kell vennem magamon, hogy elfordítsam a pillantásomat. Nem, én nem hazudok, én nem színlelek. Itt és most nem, bár egyébként sem szokásom. A hozzáfűzésére biccentek. - Valahogy úgy… Nem szívesen veszem a vállamra a magamén kívül bárki jólétét, életét, biztonságát. Ha ezzel meg tudja győzni magát, ám legyen. Ettől nemcsak hogy nem huny ki bennem a sürgető késztetés, de nem is csillapul. Ha pedig én akarok valamit, az mindig veszélyes marad arra nézve, akitől el akarom venni, vagy meg akarom kapni. Látom rajta, hogy zavarodott, hogy bizonytalan, de ezzel saját magának kell megbirkóznia, méghozzá egyedül. A következő válasz megintcsak érdekes apróságokat dob fel, de nem magyarázza meg, csak hagyja lógni a levegőben. - Kivel próbáltál összeírni? Nem efölött a téma fölött nem fogunk ennyire egyszerűen elsiklani. Mindenesetre a magyarázatból arra következtetek, hogy nem próbálta még igazán uralni a történetet. Még nem írt le semmit úgy, ahogy ő akarta volna látni, határozottan és ellentmondást nem tűrőm, várva a hatást. - Ha jól értem, akkor még nem próbáltad igazán… hagyod magad befolyásolni… Csak a szemem követi a mozgását, én pontosan tudom, mikor ült le, de azt is látom, hogy nagyon belemerült a gondolataiba. A következő kérdésére aztán kicsit megemelkedik a szemöldököm. Így biztos, hogy nem mondtam ki ezt az egészet, de végülis nincs min csodálkoznom, ha valóban krónikás. - Ha válaszolsz a kérdéseimre, és nem térsz ki mindig, akkor elmagyarázom hogy értettem… Érdekes téma egyébként, de túl sokat válaszolok én… Most neked kell magadról mesélned előbb…
Hogy kivel akartam összeírni, annak nincs is jelentősége. Nem történt meg. Miért érdekli? Persze, hát engem is érdekelne. Nagy lélegzetvételt veszek, aztán felek a kérdésre. - Emlékezik még arra a lányra, akit sérülten szedett össze az erdőben? Castor megtépte kicsit, mert belerohant a vacsorájába... Aztán magának le kellett fejelnie Dotthy-t, hogy haza tudja vinni. Az egy gyönyörű barátság kezdete lehetett volna... Nem így lett. -Persze, hogy nem feszültem neki még igazán, hisz eddig azt sem tudtam, hogy mi vagyok, meg hogy maguk léteznek is. Egy kicsit így is valószínűtlen... Magamban azért megfogadom, hogy amint lenyelem ezt az egészet, ki fogom próbálni ezt is. Csak egy aprósággal. Olyannal, amit talán én is meg tudok majd győződni... - Majd meglátjuk. Ha majd késztetést érez arra, hogy odébb tolja a dohányzóasztalt, és brakeljen, akkor azért előre is bocs... - ez vicc volt, illetve még annak is elég gyenge változata. Bár ha megtenné, biztos sírva röhögnék rajta. Hmmmm. Nem válaszol, hárít. Nem érzem úgy, hogy nem adtam volna kielégítő válaszokat neki. Az is furcsa, hogy ennyit beszélek... Van hogy a munkatársaimnak is csak köszönök amikor jönnek, és pát intek, ha mennek, pedig egész nap kerülgetjük egymást. Csak ma beszéltem annyit, amennyit eddig 2012-ben összesen. És ez nem elég? - Mit akar tudni? Hogy egyenesen a gumiszobából költöztem Alaszkába, vagy azt, hogy 14 évesen raktak hűvösre prostitúció megalapozott gyanújával? Később ejtették a vádakat... - de egyébként igaz volt. - Hamarabb tanultam meg rajzolni, mint írni és olvasni. A legelső rajzomon Vincent volt, de róla csak valamivel az előtt kezdtem írni, hogy eldöntöttem volna: ide jövök. Úgy éreztem, már ismerem a helyet... Egyébként csak átutazó vagyok, néhány hónapnál többet nem maradok. - Igyekszem a lehető legsemlegesebben beszélni magamról, tulajdonképpen nem is érdekes... Ha nem intett még csendre, akkor itt hallgatok el, vagyis váltok. - Maga jön.
Még szép, hogy érdekel. Minden érdekel, ami vele kapcsolatos, és kíváncsi vagyok arra is, milyennek képzel, mit gondol rólam… De úgy tűnik, megértette és el is fogadta, hogy információt csak információért cserébe kaphat. Tulajdonképpen ezzel ő csinál jobb üzletet. A körülírásra bólintok. - Igen, Dorothy… A magyarázat végén megcsóválom a fejem. - Ha a képességeidet próbálgatod, kezdhetnél valami sokkal egyszerűbbel, mintsem engem mély barátságba keverni egy taknyos, drogos kölyökkel… A következő válaszára bólintok egyet, és megnyújtóztatom a jobb karomat, amit a vállam egy kattanással nyugtáz. Jólesik, az ilyen macerás átváltozások után néha feszülnek az izületeim. - Majd hozzászoksz a gondolathoz, és bátrabban próbálgatod a határaid… Jegyzem meg, mielőtt ásítanék egyet, természetesen a szám elé emelt kézzel. Nem vagyok fáradt, vagy álmos, csak átragadt rám a farkasoktól a szokás, hogyha valami érdekel, vagy kicsit türelmetlen vagyok, akkor is ásítok. A viccet nem igazán tudom értékelni, mert elég ügyetlen, de azért egy halvány rándulás a szám sarkában jelzi, hogy felfogtam. Sejtem, hogy nem szeret magáról beszélni, ahogy mégis megteszi, az pedig csak méginkább megerősíti az elméletem. - Ezt is… Mindenre kíváncsi vagyok, még arra is, amit talán említésre méltónak sem találsz… Gondolom nagyon nem örül ennek a válasznak. Nem lep meg az elmegyógyintézet, akinek természetfeletti képességei vannak, azok gyakran megjárnak ilyen helyeket. Ami pedig a prostitúciót illeti: az ö dolga, engem nem érint. Még akkor sem érintene, ha elsősorban szexuálisan vonzódnék hozzá, mivel nem vagyok fogékony semmiféle betegségre. - Kezdésnek megteszi… És innen hová fogsz menni? Vagy még nem tudod, csak sodródsz az árral? Csak érdeklődöm, nincs a hangomban árnyalatnyi gúny sem. Mikor visszadobja a labdát, biccentek, lehúzom a következő felesemet, aztán válaszolok a korábbi kérdésre. - Tulajdonképpen egyszerű a dolog. Mindenkinek megvan a típusa, akihez vonzódik, aki felkelti az érdeklődését, akár akarja, akár nem. Ez nem feltétlenül jelent haj, vagy szemszínt. A farkasoknál ez a dolog erősebb. Ha az alaptípusoddal futsz össze, ha megérzed az illatát, meghallod a hangját, vagy bármi más, amire programozva vagy, elér hozzád, akkor felébred benned egy erős birtoklási vágy, ösztön, hogy a magadénak tudd, hogy mindig a közeledben legyen, hogy minél többet tudj róla, vagy egyenesen az, hogy vele éld le az életedet. Az erőssége sok dologtól függ, ahogy az iránya is. Szóval valamiért érdekelsz, valamiért bekapcsolt az ösztönöm, és csak rajtam áll, hogy engedek-e neki. Felveszem a cigarettámat az asztalról, és rágyújtok. - Néha felvillan bennem a kényszer, hogy megtartsalak. Mint egy élesen villogó neonfelirat… Az enyém… Várok néhány szívdobbanásnyit, aztán befejezem. - Szóval ennyi az egész… Vállat vonok, de közben figyelem minden rezzenését. Ez azért valószínűleg elég ijesztő lehet neki, még ha elsőre úgy is tűnik, hogy nagyon jól kezelem. Azért Rachel ennél okosabb lány…
Hát ez a válasz nem az amire számítottam. Meséltem magamról, erre közli, hogy minden érdekli. Nikolai-t, akit jobban felizgat ha az ügyetlen pincér véletlen ráborítja a kávét az öltönyére, mint egy ember... szóval őt érdekli az egyszer volt csellengő kölyök élete. És ezt most le kellene tudnom nyelni? Nem hallok ki gúnyt, vagy iróniát a hangjából, de azért nehéz ezt így feldolgozni... - Még nem döntöttem el merre tovább. Majd út közben... Amit ő mesél, az már jobban érdekel. Ez a birtoklási vágy valami olyasmi, amiről olvastam, írtam is, de érteni még most sem értem, pedig elég alaposan körül írja, hogyan működik ez. Meglehet azért, mert sosem tapasztaltam még hasonlót. Konkrétan gyerek voltam még amikor foglalkoztatott az ilyesmi, de mire rájöttem volna milyen csak egy normális kapcsolat, már intézetben voltam. Ma azt sem tudom, hogy leszbikus, vagy hetero vagyok-e, hála a gondosan kiépített ingerszegény burkomnak, meg a szex iránti érdektelenségnem, meg sem próbáltam kideríteni. A lényeg azonban: hallom, felfogom amit Nikolai mond, de érteni nem értem. Meg is jelennek azok a jellegzetes barázdák a homlokomon, amivel kifejezem ezt a számára. Ám attól, hogy magát a dolgot nem értem, tudom én hogy mit jelent ez, és hogy jobb megtartani azt a pár lépés távolságot, meg kerülni az olyan helyzeteket amitől felvillannak a szemei, mert olyankor hasít belé a gondolat is. Nem mondja, én meg nem tudom honnan tudom, csak tudom. - Azt hiszem, nem számít, hogy mi erről a véleményem... Ha egy karizmatikusabb farkas eldönt valamit, az akkor is úgy lesz ahogy ő akarja, ha tetszik a másiknak, ha nem. Amúgy nem akarok én most erre gondolni... Sok lesz már a "jóból", nem? - Mennem kell. Amilyen hirtelen jön az ötlet, olyan gyorsan pattanok is fel. Felveszem az oldaltáskát, belepakolom a telefont, a rajzokat, elteszem a pénz... A róla készült rajzot elég esetlen mozdulattal emelem fel a dohányzóasztalról. - Akarja, hogy szignózzam?
Látom, hogy sikerült meglepnem. Ez mulattat. Pedig azt hittem, aki ennyit ír másokról, annak nem újdonság, hogy valakinek több oldala is lehet. És mindenkinek megvan a gyenge pontja is. Legfeljebb nehéz megtalálni, és nem az, amit várnánk. A válaszára biccentek. - Szép dolog kötöttségek nélkül élni… Én már csak tudom, ugyebár. A magyarázatomra pedig ráncolja a homlokát. Mostmár sejtem, hogy felfogta a dolog súlyát és komolyságát. Persze nem számít az sem, ha most elmenekül. Ha úgy döntök, hogy akarom, akkor nincs hely, ahol elrejtőzhetne előlem. Amit én akarok, azt meg is kapom. Nem viselem túl jól, ha nem így van. A megjegyzésére újra minden figyelmem az övé. A lábujjaitól a feje búbjáig végigmérem, mielőtt válaszolnék. - Van egy pont ami előtt még számíthat. Egy bizonyos pont után azonban már valóban nem… Javítom ki, bár fogalmam sincs, ez mennyire nyugtatja meg. Az sem biztos, hogy egyáltalán meg akarom nyugtatni. A hirtelen felpattanás sem ér készületlenül. Már eddig is többet elviselt, mint az bármelyik embertől elvárható lett volna. - Értem. Úgy tűnik, belenyugszom a távozásába. A kérdésre újra megjelenik a féloldalas mosolyom. - Mindenképpen… Szignó nélkül mit sem ér… Hagyok neki egy kis teret, egy kis szabadságot. Engedem lélegzethez jutni, csak a mozdulatait kísérem figyelemmel. Azt akarom, hogy érezze, lássa, még nem csuktam rá a kalitka ajtaját… Legalábbis ezét a kalitkáét még nem. - Nem dolgozol megrendelésre? Érdeklődöm aztán, ha már befejezte a rajzzal foglalatoskodást, és magától nem mondott semmit.
-Maga már csak tudja.- mondom ezt a "kötöttségek nélkül élni" dologra. Valami azt súgja, ő is így fojtatta a gondolatot magában, ahogy én, de ezt persze nem tudhatom. Viszont megjelenik a szám szélén egy amolyan "fogjuk rá", nagyon halvány mosoly. Azt hiszem, már eluralt a stressz, nem csak környékez. Ez jó, mert bizonyítja, hogy nem vagyok teljesen hülye, és rossz, mert ott vagyok, ahol, és elég... érdekes irányt vesz a beszélgetés ezt követően. Nem a "van az a pont" résznél döntöm el, hogy ideje menni - persze biztos ez is benne van a pakliban-, eleve nem terveztem sokáig maradni... Node hol vagyok? Jah igen, pakolok, szignózok, papírlap csendesen visszasímul az asztal lapjára, és fogalmam sincs mit kérdezett e közben, tehát visszakérdezek. - Még nem gondoltam arra, hogy ezzel keressek... - őszintén szólva nem is rajzoltam még mást "portrékon" kívül, de nem rossz ötlet... A fenét nem az. Ma már minden lekövethető. Chicagoban is megtaláltak, és a mai napig nem tudom, hogyan. - Hol van az a pont? - utalok vissza a korábbi témára, már csak azért is, hogy tereljem a saját figyelmemet. Persze hátulról mellbe vágom magam, hisz erről is terelni akartam, ezért fogom most távozóra. - Tudja, a határok...
- Én valóban nagyon jól tudom… Megnyújtóztatom a másik vállam is, a roppanás most is jólesik. Elhatározom, hogy újabb kétszáz évig nem kísérletezem az átváltozásnak ezzel a lassú formájával. Érzem a belőle áradó idegességet, a bizonytalanságot. Keveredik a bőre finoman fűszeres, egyedi illatával. Ettől a lánytól kifejezetten megéheztem… Ebben a pillanatban el is határozom, hogy a következő megálló egy elegáns étterem lesz az életemben, vele, vagy nélküle. A válasza ránt vissza a kettőnk törékeny pillanatnyi kis valóságába. Ja igen, menni készül. - Akkor én most felajánlom, hogy keress vele. A falra valami nagyobb való igazán… A részleteket ráérünk akkor megbeszélni, hogyha beleegyezik. Rajtam keresztül biztosan nem nyomozza le senki, hogyha én nem akarom. A kérdésen el kell gondolkoznom, de az őszinte válasz aligha lesz megnyugtató. - Én sem tudom. Még csak kétszer fordult elő velem ilyesmi. Az első nőt elvettem feleségül. A második egy nap alatt érdektelenné vált… Azt hiszem ezúttal mindkettőnkön múlik… Ezúttal a félmosolyomat nem szántam ijesztőnek, de valószínűleg túl biztatóra sem sikerült. Mindenesetre elnyomom a csikket, és felkelek a kanapéról. - Vacsorázni fogok. Csatlakozol? Én fizetek… A kérdés olyan természetességgel hangzik el, mintha nap, mint nap így zárnánk a közös esténket, csak az lenne olykor kérdés, hogy ki állja a cehhet...
- Rendben, meglátom mit tehetek... Csodát ne várjon. - azt hiszem, ez még most érdemes letisztáznom. És ha nem vonja vissza a felkérést, akkor meghozom az elhatározást, miszerint a tőle kapott kétszáz dolcsiból veszek egy normálisabb festőállványt, meg pár igényesebb eszközt a rajzoláshoz. A4-nél nagyobb méretben még nem igazán bohóckodtam, ezért hát a "ne várjon csodát". Amikor kifejti a "pontok" ritka előfordulását, nem kell sokat gondolkodni azon, hogy beugorjon a két név, akikről beszél, de nem szakítom fél be okoskodással. Így is túl sokat járt már a szám... Konkrétumot nem kapok, de azt magam sem tudom, hogy ezt most bánom-e vagy sem. Mindenesetre ő egy őszintébb félmosolyt mutat, én pedig egy "vettem, értettem" bólintással felelek. A vacsorameghívásra rohadt hamar rá akarom vágni az igent... csak abba nem gondoltam bele, hogy nekem erre már semmi kapacitásom nincs. Nem úgy vagyok öltözve, leszámítva azt a kicsi kitérőt a rajzokért, egyenesen munkából jövök, és ma tudtam meg, hogy amit fikciónak hittem, az tulajdonképpen a zord valóság, és vérfarkasok márpedig léteznek. Ha el is fogadnám a meghívást, az biztos, hogy egy falat nem menne le a torkomon. Ember vagyok, könyörgöm. Nekem ez sok. Ez már csak abból is látszik, hogy az utóbbi percekben csakis nyafogni tudok gondolatban... Szóval nekem most csupánn egy zuhanyra van szükségem, meg egy helyre ahol egyedül vagyok, és nyugton kattoghat az agyam a magam csendességében. - Bocs. Talán majd máskor. Felveszem a táskámat, és ha ő is távozna már, elindulok a kijárat felé. -És... elmegy? Marad? - már az ajtón kívül kérdezem, mert ekkor jut eszembe, hogy a sztoriban Niko a távozást fontolgatja. És a rajz miatt is fontos lenne, mivel elérhetőséget nem adott, és én sem neki. Mennyire kell kapkodnom a "munkával"?
- Nem, csodát nem szoktam várni… Csak eredményeket. Ebben sincsen semmi fenyegetés, pusztán tény. Sosem szoktam olyanmunkát elvárni senkitől, ami kivitelezhetetlen. Azért az alapkritériumokat megosztom a művésszel. - Normál festményméretben megfelel, indulásképp kilencszáz dollárt ajánlok érte, plusz az anyagköltséget… Nem tudom, hogy be tudja-e azonosítania két nőt, de nem is számít. Úgy tűnik, az életem nagyobbik része nyitott könyv számára. Azért ebben is van némi pikantéria azt hiszem. Nem tudhatom, mennyit látott, mit tud, vagy mit gondol rólam. Csak azt tudom, hogy érdeklem. Lehet, hogy másképp, mint ő engem, de az érdeklődés kölcsönös. - Te tudod… Ha a ruhád aggaszt, itthon is ehetünk, de velem egyik étteremből sem fognak kinézni, ha mégis kimozdulunk… Még egyszer végigmérem Rachelt. Eltöprengek, vajon mivel lehetne ráébreszteni, milyen régen nem evett már. - Pedig tudok egy remek éttermet… Utolérhetetlen a szarvasgombás mascarponés-petrezselyemhabos rizottójuk… És ha szereted az édességet, szerelmes leszel a szőlős, mézes-mákos fagylaltos tortájukba, amit cukorkristályos ibolyavirággal tálalnak… Némi ráérzéssel kihagyom, hogy a felszolgált pezsgőben valódi arany konfetti úszkál. Úgy sejtem ez kevésbé ragadná meg a fantáziáját… Mindenesetre ha ennek is ellen tud állni, akkor kikísérem. Erőszakkal azért nem viszem puccos étterembe. Mindenesetre ha nem jön vacsorázni, akkor a kérdését szándékosan félreértem. - Egyedül ma este nem megyek étterembe. Ha már elmész, akkor itthon vacsorázom… Ha pedig sikerült megfűznöm, akkor kézenfekvő a válasz, hiszen éppen elmegyünk itthonról…
Ejha. 900 dollár? Vagy túlértékel engem, vagy tényleg ennyire nem számít a pénz neki? Ellenben fogalmam sincs milyen értékkel bír manapság az ilyesmi. Sosem figyeltem erre, és még nagyon sok másra sem... Szerintem eztán sem fogok. Ha a rajzok jók, az felkelti mások érdeklődését is. Bele akarok olvadni a tömegbe, nem pedig kitűnni közölük... Emlékeztetni kell erre magamat később is, mert lesz még néhány ilyen -még ha nem is tudatosan- biztató gesztus, el fog szállni az agyam. Hajlamos vagyok erre is...
Nikolai... kampányol? Mert nekem úgy tűnik ez a verbális ételkülönlegesség arzenál, hogy bizony igen, kampányol a maradásom mellett. Bár még nem is hallottam olyan ételekről amiket említ, az ibolya meg csak a kert végében szép, nem ételként. Legalábbis nekem most ettől nem fut össze a nyál a számban. Sem a szarvasgombától, hisz azt sem tudom hogy néz ki, és egyáltalán nem biztos, hogy szeretem is... Ellenben a gesztust értékelem, de étterembe eszem ágában sincs menni. Egy némával kicsit más ez... no meg a ruha. Egyszerű, combnál koptatott farmerben vagyok, a cipőm sáros a vízeséses kirándulástól. Szóval nincs az az isten amiért én innen ne egyenesen haza menjek. - Jó, csatlakozom magához, de étterembe nem megyek. - le is veszem a táskámat, és visszaülök a kanapéra - teljesen, nem csak a kartámlára-. - Rendelni fog? - a "Nikolai tart-e itthon kaját" az egyik olyan kérdés amit nem tudok megválaszolni. Vagy ez is egy olyan apróság, amit megemlített, de nem ragadott meg, vagy tényleg nem "hallottam" még róla. Nem számít, a lényeg az, hogy dunsztom sincs róla, és ennek most valahogy örülök is. - Nem válaszolt. - térek vissza a "megy vagy marad" kérdésre. Ha ő ragaszkodik a válaszokhoz, úgy én is joggal várom el ezt tőle. Az már más kérdés, hogy ő hogyan áll a dologhoz. Ő vérfarkas, én ember vagyok. Fordított esetben lehet én sem törném magam annyira.
Úgy bizony. Kilencszáz dollár. Egy munkáról mit sem tudó tunya milliomos megengedhet magának ekkora fényűzést, nemdebár? Egyébként komolyra fordítva mindennek megvan az alapára, és egy festmény elkészítése nem két perc… Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy kampányolok, és ez annyira nem is lehet meglepő, elvégre jól tudja, hogy érdekel, és akarom, hogy a közelemben legyen. Most még mindenképpen. Ez még nem leküzdhetetlen késztetés, de miért harcoljak ellene, amíg nem muszáj? Végre találtam valami igazán érdekeset. Semmi meglepő nincs benne, hogy magamnak akarom. Persze az arckifejezéséből ítélve lehet, hogy inkább hamburgerrel, vagy pizzával kellett volna kecsegtetnem… Hát honnét jött ez a lány? Soha senki nem vitte étterembe? Hihetetlen egyébként, hogy egyesek mennyire tudják feszélyezni saját magukat… Nem számít a ruhája, vagy hogy tud-e beszélni, míg ő a fizető vendég… - Rendben, akkor itthon eszünk… Nem vitatkozom, meghagyom neki ezt a csepp győzelmet. A kérdésére már a mobilommal a kezemben válaszolok. - Igen, rendelek. Ha szeretnél vacsora előtt lezuhanyozni, akkor nyugodtan. Tiszta törölköző a fürdőben, és felveheted a köntöst, ami az ajtón lóg… Ezen nem nyitok vitát, és győzködni sem fogom, csak a lehetőséget ajánlottam fel, úgyhogy nem is igazán várok választ, hanem tárcsázok. Nem kell sokáig várnom, a harmadik csengésnél felveszik a telefont. A társalgás innen franciául zajlik, Rachel legfeljebb egy-két szót ismerhet fel, hacsak nem perfekt a francia konyha elnevezésiben. Miután befejeztem a beszélgetést, leteszem a telefont. Ha Rachel fürdik, akkor megvárom, míg kijön, ha nem, akkor felveszem a beszélgetés fonalát. - Legfeljebb fél óra, és itt a vacsora… Egy félmosollyal nyugtázom, hogy mennyire makacsul akarja tudni, mi lesz ezután velem, és ha már ilyen kitartó, akkor válaszolok is. Leülök mellé a kanapéra, kinyújtóztatom a lábaimat. - Nem tudom… Egy hétig még biztosan maradok, aztán meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. Rágyújtasz? Megkínálom a cigarettámból, mert reggel láttam dohányozni. Bár nem lengi körül a tipikus, dohányosokra jellemző szag, attól még néha füstölhet ő is.
Annyira nyitott az a "Rendben, akkor itthon eszünk..." kijelentés, hogy szuggerálni kezdem, mikor érkezik az ellen érv, mondjuk egy "de" formájában, ahogy az szokás. "De" semmi. Győztem? Ez most komoly? Azért annyira nem örvendek, hogy mosolyogni kezdjek, csak úgy elfogadom... ahogy az ajánlatot is amit a fürdőszoba használatára. - Kösz. - formálok néma szavat a számmal, és fel is állok, hogy elinduljak... hát nem kell gondolkozni azon, hogy merre menjek, helyszínekben jó vagyok... A zuhanyzást rövidre fogom, alig 10 perc múlva tűnök fel újra a nappaliban, abban a köntösben, ami az ajtón lógott, és amiről nem mondta, de tudom, hogy az övé. A hajam nedves, de már nem csöpög belőle a víz, és hogy hamarabb száradjon, kiengedve hagyom. Leülök mellé a kanapéra, innen hallgatom meg a feleletet, és hogy fél órát kell várni az ételre. - Értem. A cigire bólintok, és rá is gyújtok. Komolyan fontolóra veszem, hogy kérek egy vodkát is mellé, vagy töltök magamnak, de inkább elhessegetem a gondolatot. Az óta nem iszok, hogy bevittek a nevelőintézetbe. Nem voltam alkoholista, sem drogfüggő (még), de a mértéktartással voltak gondjaim. A "szegény lány, nagy becsvággyal" tipikus esete. Minél többet kaptam, annál többet akartam. Nem csoda, hogy 14 évesen prosti voltam... Node vissza a jelenbe. - Jól tippelek, hogy nem fog arról beszélni, maga hogyan élte meg ezt? Emlékszik még rá? Van még nagyjából egy óránk (vacsorával együtt, ha nagyon lassan eszek, márpedig úgy leesz, mert ebszolút nem vagyok éhes), és minél több kérdést fel akarok tenni ez idő alatt, és persze válaszolni is arra, ami benne felmerül, merthát valamit valamiért... Tudom, hogy nem az a pasas, aki fesztelen beszédbe kezd, ha saját magáról van szó, de ha jól értem, akkor ez a helyzet most némiképpen más. Remélem, hogy az ilyen jellegű kérdésekre is kiterjed az állítás, mert akkor tényleg úgy egy órát fogunk csendben ücsörögni. Ha viszont megválaszolja a kérdést, akkor veszem a bátorságot feltenni a következőt is. - Azt mondta, talán még egy hétig marad... Eltöltené velem ezt a hetet?- elég fura ezt így nyíltan megkérdezni, és idiótán is érzem magam ezért. Szóval érkezik gyorsan a magyarázatom is. - Nem fogok minden vérfarkashoz oda menni... és úgy vagyok benne nyakig ebben az egészben, hogy bár soknak tűnik, semmit nem tudok róla. Szóval ha segítene...
Hiába szuggerál. Bizony én is tudok olykor veszíteni. Pontosabban el tudom fogadni, ha más nyer. Erőltethetném az éttermet, de mi értelme, ha csak kényelmetlenül érezné magát? Talán majd arra is lesz alkalom egyszer. Meglátjuk. Kicsit meglep, hogy elfogadja a felajánlást a zuhanyra vonatkozóan. Arra számítottam, hogy gyilkos pillantást kapok tőle, és újabb sor kifogást váltóruhákkal, meg ki tudja még mi mindennel megspékelve. Így lemarad a pompás, némi oroszos akcentussal fűszerezett francia beszélgetésemről, de ez tulajdonképpen nem baj. Mire előkerül, én már elhelyezkedtem a kanapén, miután az asztalra kitettem a poharakat, és a késeket-villákat. Másra úgysem lesz szükségünk. Lehet, hogy nem volt jó ötlet felajánlanom a zuhanyzást, mert ahogy most megjelenik a köntösömben, nedves hajjal minden eddiginél erősebben hasít belém a birtoklási vágy… ~ Akarom… Az enyém! ~ Egy szusszanással visszaparancsolom az ösztöneimet, de azért mikor leül mellém, felé fordulok, és beleszimatolok a levegőbe, aztán tüsszentek egyet. Túl erősen érezni a saját tusfürdőm illatát, az ő bőrének saját illata csak halvány emlék most alatta… A kérdésére elmosolyodom, ezúttal rendes mosollyal. - Azt szeretnéd, hogy beszéljek róla? Erre nem lehet nem emlékezni… Azért kivárom a választ, és csak akkor kezdek bele, ha úgy látom, valóban nagyon és őszintén kíváncsi. Ezt nem szokásom mesélni. - Számomra maga volt a csoda, egy mindennél fantasztikusabb lehetőség, az igazi élet ígérete. Nem kaphattam volna semmit, ami többet ért volna annál az egy harapásnál… Félelmetes volt az első farkas, akit láttam, de nem sok időm volt megrémülni tőle… Utána pedig már közéjük tartoztam. Azért az élettörténetem, vagy legalábbis a gyerekkorom elmeséléséhez sokkal hatékonyabb győzködésre lenne szükség. De azt tudhatja, hogy nekem megváltás volt, hogy maguk közé fogadtak a farkasok. Éppen kérdezhetnék is, de most nem akarom megakasztani a gondolatmenetét. Lesz még alkalmam faggatni, azt hiszem. A megjegyzését kijavítom. - Azt mondtam, egy hétig biztosan… A kérdésre aztán újra felvillan bennem az éhes, sürgető birtoklási vágy, és egy gonosz hangocska még mellé súgja azt is, hogy de hát ő is akarja, mi rossz lenne benne? Egyelőre elfojtom a sürgetést. - Amíg nem kezdtél magyarázkodni sokkal hízelgőbb volt a kérés… De legyen, tiéd ez a hetem… Mennyit dolgozol tulajdonképpen? Most jutott eszembe a dolog, mert ha annyit melózik, amennyit sejtem, főleg az agresszív szagokból, amik napközben a bőrére, hajába tapadtak, akkor nem sok időt fog a közelemben tölteni…
Ha azt vesszük alapul, hogy néma vagyok, akkor azt is meg kell említeni, hogy ez által nyomorék... selejt... hulladék... de elsősorban mégis NŐ, szóval elégedettséggel tölt el, az ahogy rám néz mikor megint feltűnök a nappaliban. Akár szeretném tudomásul venni, akár nem, az érzés ott van, és még tetszik is. De ennyi. Ő sem adja alám a lovat, én sem szánt szándékkal teszem -már amennyiben csinálok valamit egyáltalán-, egy háromszáz éves vérfarkas meg előbb csinál belőlem gumicsontot, mint kellemes társaságot, barátot, vagy bármi mást. Miért akarok erről folyton elfelejtkezni? Már-már aggasztóan normálisnak veszem ezt az egészet, és ebben csak megerősít az amit mesél. Még ő is félt. Nem említi úgy, mint amit nagyon mélyen megélt, de ő Nikolai... Ha egyáltalán megemlíti, akkor az valóban egy meghatározó "pillanat" volt. Én meg itt ülök mellette, nézem, hallgatom, de nem érzek semmit. Pedig a saját szemeimmel láttam, tudom a nagy titkot (sőt! még többet is annál), de még csak meg sem rendít. Bólintok, hogy megértettem, és biztosítom is, hogy most nem kérdezek többet ebben a témakörben. Persze az tök mindegy, hogy kérdezek-e vagy sem, mert ha nem akar válaszolni, úgyse fog. Kezdek nagyon-nagyon öntelt lenni... Bár minden bizonnyal nem viccnek szánta, hogy jobban hangzott a kérés, míg meg nem magyaráztam, én mégis felnevetek némán, és megrázom a fejem. - Nem akartam hízelegni. Szóval akkor igen? Belemegy? - Köszönöm. A munkát pedig megoldom. - kiíratom magam holnap táppénzre, de ezzel inkább nem fárasztom. Amit azért a képért kapok majd, az csaknem egy havi keresetem. Nem sajog úgy a szívem azért, hogy nem megyek egy hétig dolgozni. Előveszem a telefonomat, és megírom a főnökömnek, hogy kerülget valami náthaféle, nem megyek dolgozni. Mivel "étellel" foglalkozunk, ott még egy tüsszentés is remek indok a lógásra. Hát tessék... Elküldöm az sms-t aztán elrakom a telefont. - Szabad vagyok... de még nem mondta el, mibe fog ez kerülni nekem? - ó, azt nem kétlem, hogy meg fogja kérni az árát. De még így látatlanban is azt mondom: megéri, hisz melyik ember tölthet el csak úgy egy teljes hetet egy vérfarkassal? Ha jól sejtem, nem sok.
Sosem vonzódtam a selejtes dolgokhoz… Most pedig arra készülök, hogy eltöltsek egy hetet egy emberrel, aki még néma is. Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmibe nemcsak hogy önként belemegyek, de még akarni is fogom. Most pedig ez a helyzet. Úgy tűnik, az élet még mindig tartogat meglepetéseket… Az pedig nem segít sokat Rachel helyzetén, hogy minden pillanatban érzem felőle is a dolog kölcsönösségét. Egyébként pedig hogyne féltem volna? Tizenéves kölyök voltam, akinek az életében mindentől félnie kellett. Attól, hogy nem kap enni, hogy eladják, egyszerűen legázolja valamelyik nemes, és minden bokorrezzenéstől, mikor éjszaka tilosban járt… Hiába hihetetlen, hiába volt sok száz évvel ezelőtt, én is voltam gyerek. A válaszára biccentek egyet, és a szám sarka is megrándul, de ennek most semmi köze a mosolyhoz. Tudom, hogy nem akart hízelegni. Figyelem, ahogy SMS-t ír, és mikor végül leteszi a telefonját nem tudom megállni a megjegyzést. - Ezt reggel is megtehetted volna… Egyelőre elengedem a fülem mellett a kérdését, mert én még nem kaptam választ az enyémre. - Ettől még érdekel a válasz. Tulajdonképpen mennyit dolgozol? Már amikor nem lógsz, persze…
-Nem ért volna rá reggel. Most még van lehetősége a főnöknek berendelni valaki mást kinyitni. Rendes ürge. Nem szívesen tennék keresztbe neki. - már csak azért sem, mert nem mindenki szeret fogyatékost alkalmazni, pláne ha annak még egy jól látható sebhelye is van az arcán. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy csak megkockáztassam a kirúgást. Meglepődök azon, hogy komolyan érdekli mennyit dolgozok. Azt gondoltam, csak azért kérdezi meg, hogy leszűrje mennyi időnk marad úgymond "egymásra", és hogy elintéztem a szabadságomat igazából nem is fontos a válasz. Most pedig újfent megkapom, hogy kitérek előle, még ha burkoltan is. Csodás... - Minden nap dolgozok. Hétköznap 14, hétvégén 12 órázom. A lógást pedig nem engedhetem meg magamnak... - miként nagyon sok minden mást sem, de ez már nem tartozik az adott témakörbe. -Tehát? - én már feleltem, most ő jön.
- Én a ma reggelre gondoltam, de mindegy… Legyintek egyet. Engem aztán fikarcnyit sem izgat Rachel főnökének lelki békéje. A válaszára bólintok, mert valami ilyesmit képzeltem el róla. Legalábbis az alapján, hogy semmi másról nem beszélt még, csak írásról, rajzolásról és munkáról, és a hajából csak úgy dőlt a konyhaszag mielőtt lezuhanyozott volna. Micsoda felelősségteljes hozzáállás… Rachel Hoylt, a munka hőse… Na de majd alakul ez is. Vagy nem. Lehet, hogy nem is fog engem érinteni ez az egész, ha a hét letelt… - Nem is csoda, hogy semmi mást nem csinálsz… Pontosan mit dolgozol? A konyhaszagot éreztem rajtad… Nem nagyon izgat a sorrend, ha kérdésem van felteszem. Igaz, ezúttal válaszolok arra a kérdésre is, amit az imént átugrottam. - Még én sem tudom. Lehet, hogy csak egy hétbe, amit velem töltesz, lehet, hogy az egész hátralévő életedbe, vagy a karodba, egy éjszakádba, egy csókodba… Fogalmam sincs… Ez nekem is új… Vállat vonok. Most sem fenyegetem, elijeszteni sem igazán próbálom már. Felfogta, hogy milyen veszélyes helyzetben van, ezzel tisztában vagyok, bár azzal is, hogy hajlamos megfeledkezni róla.
Nos... félreértettem. Nem baj, a válasz megállja a helyét erre értve is. Plusz, reggel még nem volt 200 dolcsi a zsebemben, sem ígéretem újabb 900-ra. És persze... - Ha reggel igent mondtam volna, most nem lennék itt. -közlöm egyszerűen. Bár fogalmam sincs honnan tudom, csak úgy tudom. Látnom kellett elhajtani azzal az autóval, el kellett mennem dolgozni ahhoz, hogy összeálljon a kép a fejemben, és aztán eljöjjek ide. Ha reggel belemegyek a dologba, kötve hiszem, hogy most itt lennék, vagy egyáltalán életben lennék... A megjegyzésre, és az azt követő kérdésre először csak sóhajtani tudok. - Komolyan érdekli ez, vagy gúnyolódik? - ezt nem tudom eldönteni, de nagyon válaszolni sem akaródzik, szóval inkább az időt húznám az esetleges "kötelező" válaszig. Ő nem "csak" egy vérfarkas, hanem egy ruszki milliomos, szóval: - Fent akarom tartani az érdeklődését a hétre, nem halálra untatni a középszerűségemmel. - adom a nyílt magyarázatot, az már más kérdés, hogy ő mennyire fogja értékeli... Persze előbb utóbb így is érdektelen leszek a számára, és akkor majd nem fog számítani, hogy mi van még "bennem", de addig is: én így játszom ezt a játékot. - Nem is kér olyan sokat. - el telik néhány másodperc, mire rájövök, hogy ezt "hangosan" is kimondtam, nem csak gondoltam. Viszont különösebb zavarba nem jövök a bakitól. Egyébként tényleg így gondolom. Ez alatt az egy hét alatt vagy felerősödik majd benne a már korábban említett "ösztön" dolog, vagy nyom nélkül eltűnik, de akkor a jó isten sem ment meg a haláltót, ha tényleg kihúzom a gyufát. Kár, hogy ez annyira nem rettent meg, hogy visszalépjek ettől az egésztől. Az biztos, hogy egyszerűbb lenne memóriatörlést kérni az őrzőktől, mint eltölteni egy hetet Nikolai-al. De nem azt kérem, hogy legyen kedves hozzám, vagy hogy ilyen irányban forduljon ki önmagából. Azt akarom, hogy vezessen be ebbe a sötét világba amiről annyit írok, de amibe csak ma éjjel pillanthattam be először. Csengetnek. Eltelt volna már az a fél óra?
A magyarázatát, elfogadom, és nem vitatkozom vele. Könnyen lehet, hogy valóban nem lenne itt, ha reggel velem jön. Már csak az a kérdés, hogy vajon jobb lenne-e nekem úgy. Nem hiszem, hogy meg fogom tudni… A kérdésén enyhén megütközöm. - Azt hittem, láttál már belőlem eleget. Nincs túl jó humorérzékem, és nem szoktam gúnyolódni… Ami pedig a középszerűséget illeti, bosszúsan felmordulok. - Szerinted én milliomosnak születtem? Kezd bosszantani a mártíromság. Mégis ki a f@szt érdekel, hogy mennyire gazdag, vagy éppen nem az? Vagy akár, hogy mennyire él középszerű életet… Nem azt kértem tőle, hogy fizesse ki a porsche-mat, esetleg csacsogjon nekem a legújabb galériáról… Egyszerűen megkérdeztem, hogy mit dolgozik. A rossebért kell minden kérdésemet így felfújni? - Az érdeklődésem minden megkerült kérdésemmel csökken… Valamit valamiért, ha jól emlékszem… A stílusom kezd emlékeztetni az átlagos, hétköznapi önmagamra, ez pedig veszélyes… A kérdezz-feleleket nem így játsszák… Mi lehet a huszonakárhány évében, ami olyan elmondhatatlanul borzalmas? Egek ura, de most komolyan! Prosti volt, megjárta a diliházat, csóró? Mit számít? Egy vérfarkassal beszélget, nem a pápával… A következő megjegyzése elég nyilvánvalóan véletlenül csúszik ki a száján, de én sikeresen elcsípem, tulajdonképpen lelopom a szájáról a nem is igazán nekem szánt szavakat… - Olcsón méred magad, ha ezt nem tartod olyan soknak… Persze ezt nyilván nem az első felvetésemre értem... A megjegyzés után azonban már fel is kelek, nem várom meg a válaszát. A bosszúságom szinte tapintható, meg egyébként is, én már hallom, hogy jön a vacsora, mert a ház előtt fékező autó, majd a közeledő léptek egyértelművé teszik. A csengetésre szinte azonnal ki is tudom nyitni így az ajtót. A futár mosolya fültől-fülig ér, ami részben szakmai követelmény, részben a várható borravalónak szól. Átveszem a hatalmas dobozt, leteszem a konyhapultra a szatyorral együtt, aztán fizetek, szokás szerint gavalléros ráhagyással, és a futár már itt sincs. - Vacsorázzunk. Hoztak neked kólát is... Ez utóbbit enyhe fintorral jelentem be, mert fogalmam sincs, mit lehet szeretni ezen a cukros szénsavas fekete löttyön… És mivel halovány dunsztom sincs róla, melyiket is szereti, a futár pedig felvilágosított róla, hogy kólából legalább tucatnyi verziót gyártanak, így a fele kínálat ott sorakozik most a konyhapulton három üveg pezsgő társaságában.
Egyre jobb vagyok. No nem a "húzzuk fel a vérfarkast" projektben, az nem szándékosan teszem, hanem két beszólogatás között a fene se tudja hogyan, de értem mire gondol. Nem elemezgetem hogyan működik, és honnan jön ez, ráérek vele még későbben is, most egyébként rendesen felpaprikáz a vélemény amit alkot róla. - Tudom, hogy nincs sok humorérzéke, viszont ugyanezt állíthatom az arcáról is. Mert ha éppen nem nevet, ami ritka, és nem a szemeit villogtatja, akkor képtelenség eldönteni, hogy mit-miért és hogyan mondja, és hogy valami mellékes, vagy komolyan érdekli azt a személyt, akit alapjáraton semmi nem érdekel. No ilyen az amikor tényleg felfújok valamit, de még ebben sincs semmi "mártíromság"...- bár őszintén bevallom, fogalmam sincs mit jelent a szó... de, hogy nem mártíromkodok, az ziher. Lankad az érdeklődése? - Lehet, hogy máris ketten vagyunk ezzel... - hazudom, de már olyan "csakazértis" alapon. Jobb is, hogy jön a kaja, kell az a pár másodperc összeszedni magam. Így mire Nikolai visszaér, én már többnyire le is nyugszom. Én komolyan nem hittem, hogy ez ennyire idegesítő is lehet... és még odacsapni sem tudok. Illetve tudnék, de akkor tényleg a karomat adnám neki - jobb esetben-. Többek között az ilyen gondolatoktól szabadulok meg, mire megérkezik a vacsora. - Rendben. Kösz.- (neki címzem, de csak magamban tátogok, mert ő most úgyse látja...) Feltételezem, hogy a nappaliban eszünk, mert korábban már behozta ide az evőeszközöket, most viszont ha jól hallom a neszeket, Nikolai a konyhában lehet, szóval kimegyek utána én is. Ha rám néz, akkor megkérdezem, hogy tulajdonképpen mit is fogunk enni, és elemelek egy doboz Pepsit a kólaarzenálból.
Meg fogok őrülni ettől a nőtől! Mostmár konkrétan a fejemben is olvas? Erről nem volt szó! - Akkor mondjuk mi lenne, ha nem feltételeznéd azt, hogy ki akarlak gúnyolni? Ha nem érdekelnél, már rég kirúgtalak volna innen a fenébe! Mélyülő morgás figyelmeztet rá, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet. Mégis mi a frászt képzel, kutyája vagyok én? A visszavágásra megkeményedik a pillantásom. - Úgy? Bármikor elmehetsz… Ha a kaja nem jönne, akkor lehet, hogy belelapítanám a kanapéba, vagy megráznám jó alaposan, de így megússza. Nem szabadna, hogy még ez a megalapozatlan bátorság, ez a visszaszólogatás is csak érdekesebbé tegye, és mégis. Szörnyen bosszant, hogy ennyire érdekel. Nagyjából sikerül visszanyernem a hidegvérem, mire elkezdem kipakolni az ételt… Először mindent kipakolok, úgyis minden be van csomagolva külön is. Mindenképpen a nappaliba eszünk, mert az étkező is ott kapott helyet, nem messze a konyhától. - Vacsorát… Ülj le, meglátod… Nem sikerült barátságosabb hangnemet megütnöm, mint korábban, pedig annyira már nem vagyok dühös… Szeretem ezt az éttermet, mert a tálalás nyűgétől is megkímélnek, mindent tányéron hoztak ki, csak ki kell vennem a dobozából, és már kerülhet is az asztalra… Az előétel pármai sonka diós ricottával töltve, elsőként ezt teszem elé az asztalra, és ha még mindig érdekli a neve, akkor most elmondom. Azért mielőtt leülnék, behozom a pezsgőt is. Elegáns üveg, visszafogott címkével, hogy minél kevesebb takarja a benne lebegő apró aranykonfettit Most nem kérdezem meg, hogy kér-e, csak kibontom az öveget, és töltök neki. Ha mást nem, legalább a látványt érdemes kicsit megcsodálni.
Húúú de morcos még itt valaki... Oké, ha azt akarná hogy elmenjek, akkor nemes egyszerűséggel kirakott volna már, és ha én akartam volna menni, akkor megtettem volna. De itt vagyok még, ami annak a jele, hogy ha még fel is húztuk magunkat valamilyen szintem, már higgadunk... de ha a vacsora alatt is kaffog, az úgy nagyon jó lesz... mert akkor én is elkezdem. Tányért nem kapok, ő hozza őket, így csak az üdítővel a kezemben sétálok vissza a nappaliba, majd leülök ahogy kérte. Ami a kaja nevét illeti... annyit értek belőle, hogy sonka, meg hogy dió... és elképzelésem sincs arról, hogyan passzol össze ez a kettő. Az illata viszont jó, akkor az íze sem lehet rossz. Bár korábban már visszautasítottam az italt, azért nekem is tölt a pezsgőből ami... vazz, az ott konfetti benne? Ki tesz konfettit a pezsgőbe? És minek 3 üveg. Mikor ő is leül, felveszem a poharat. Ha látom a ruszki a legapróbb jelét is annak, hogy hajlik olyan formaságra, mint a koccintás, akkor felé tartom a poharat, hogy megtegyük, közben pedig végig a szemébe nézek, ahogy szokás. Meg úgy egyébként is... A pezsgőbe éppen csak belekóstolok, hogy milyen, aztán lerakom a poharat, és az előétellel foglalkozok. Háááát, mit mondjak? Ha nem lennék néma, szégyellném, hogy hümmögök, meg dorombolok, így viszont tök mindegy. Nagyon bánom, hogy nem vagyok éhes.
Mintha nem tudná, hogy alapjáraton egy pokróccal is kellemesebb társalogni, mint velem! Igenis fel tudnék robbanni, olyan dühös vagyok, érzem is, ahogy bizsereg a gerincem, az izmaim meg-meghullámoznak. Száz éve nem éreztem ilyen erős késztetést arra, hogy helyben átváltozzak és kitomboljam magam. Ez a nő… ez a nő egyszerűen… mmrrrrrr, megőrülök tőle… Ezer éve nem veszekedtem senkivel. Igazából Lacey óta senki nem mert velem vitába szállni, vagy csak én engedtem el a fülem mellett a hepciáskodást. Illetve bizonyos esetekben belefojtottam a szót az illetőbe. A korábbi beszélgetés alapján sejtettem, hogy fogalma sem lesz arról, tulajdonképpen mit is teszek elé az asztalra, de talán ha ízlik neki, akkor megszereti. Talán még a nevét is megtanulja, nem mintha ez létszükséglet lenne. A pezsgőbe az tesz konfettit, aki tízszeres áron szeretne eladni egy üveg pezsgőt, mert valódi arany úszkál benne. Még akkor is, ha az egész nincs két gramm összesen. Attól még elit dolog, és persze látványos. Veszem a lapot, és a vacsora hangulata érdekében hajlok a békülésre, úgyhogy összekoccintom a karcsú pezsgőspoharat az övével. Közben megállapítom, hogy a szeme selymesen barna, mint az olvadt csokoládé. Eddig nem vettem észre… Mindenesetre nem bámulom sokáig, vagy feltűnően, a pezsgő remek alkalom a szemkontaktus megszakítására. Látom rajta, hogy kifejezetten ízlik neki az előétel, és meglehetősen elégedett vagyok magammal. Sajnálhatja is, hogy nem éhes, mert bár nem túl nagy adag van előtte, még három fogás hátra van. Amint befejeztük az előételt, másik két tányér következik, selymes ízű gesztenyekrém-levessel, ami mellé külön tálkában szervírozták a rumos mazsolát, mert nem voltam benne biztos, hogy Rachel szereti-e… És ha már úgyis felálltam, bekapcsolom a hifit, mert ez a hllgatás annak ellenére is elég ostobán veszi ki magát, hogy evés közben ritkán beszélek.
Bár isteni finom, nem eszem meg az összes előétel. Illetve csak a felét nagyjából. Abszolút nem vagyok nagy étkű, és szinte nem is eszek, így már ennyitől úgy érzem, hogy teljesen elteltem. Pedig még van 3 fogás, láttam mikor kisomfordáltam a konyhába. Nikolai nem szól hozzám. Mondjuk evés közben nem is nagyon szokás beszélni, de ez a rohadt nagy csend már idegesít. Nem segít ezen a zene sem, mert jelenleg semmi kedvem nincs hozzá. Nem csak neki vannak rigolyái, nah... Az enyémek meg nyilván fontosabbak az övénél, és azt hiszem mindenki így áll a sajátjához. Viszont nem kezdek pattogni. Ha ő zenét akar, akkor zenéljen, én pedig foglalkozom a kajával és pezsgőzök. Itatja magát a szemét. Mellesleg kifejezetten tetszik, hogy azok a parányi aranyszínű konfettik meg-meg csillannak a fényben. Nőből vagyok, hát persze, hogy szeretem a csillogást, meg a nagyon nagyon szép dolgokat. Ez a pezsgő meg pont olyan szép ezzel az arany beütéssel, mint amilyen finom is. A leves viszont nem jön be. - Allergiás vagyok a gesztenyére. - meg a mogyoróra, a szotyira és a dióra is, de legutóbbitól csak enyhén dagad meg a torkom, éppen csak kapar egy kicsit. Majd veszek be rá valamit otthon, nem vészes. Bár a levest éppen csak megkóstolom, a mazsolát mind megeszem. Az nagyon finom, a pezsgővel együtt pedig olyan finom, hogy ismét dorombolhatnékom támad. De csak addig élvezem, amíg ki nem ürül a pohár, aztán nem akarom újra tölteni, mert hamar a fejembe fog szállni. Szinte egyáltalán nem iszom, de nem akarom ismételtetni magam. Szóval a továbbiakban csak kólázok. - Kösz, én már jól laktam.- és akkor még enyhén fogalmaztam. Nem akarok lelépni még most azonnal, megvárom, míg ő is befejezi az étkezést.
Kezdőlap
