Őt a csend idegesíti, én csak nem tettem még túl magam a bosszúságomon. Úgy összetörnék valamit. Talán pont ezt a lányt kellene, és megoldódnának a gondjaim. A vacsora pompás, az étterem hozza a színvonalat, de Rachel nem éhes igazán, én pedig ha ideges vagyok, akkor csak nyers, véres, friss húst ennék. A fene megette az egészet… Morogni lenne kedvem, ha már mást nem engedhetek meg magamnak. A zene halk, és pontosan tudom, hogy nem fog segíteni a csend feszültségén. Nem is kell csalódnom. De legalább a pezsgő tetszik neki. Szerintem nőknek találták ki. Persze egyébként is roppant elegáns az egész koncepció… A megjegyzésére bólintok, és máris veszem el előle a tányért. A mazsolát nem, látom, az kedvére van. Eszembe nem jutott volna, ha egy évig töprengek, akkor sem, hogy van ember, aki allergiás a gesztenyére. Nem baj, nem ez volt az egész vacsora szerencsére. Mikor a pohara kiürül, megadom neki a lehetőséget, hogy visszautasítsa a következő kör pezsgőt, és ha megteszi, nem erőltetem. Viszont a következő kijelentésre enyhe bosszúság csillan újra a szememben… - Világos… Azért még elé teszem a hátralévő két fogást. Nem számít, ha hozzá sem nyúl, nem számít, ha csak egy falatot kóstol meg belőle, mert ami megmarad az a kukában végzi. Egyébként ha nem eszik, akkor nem kell sokat várnia rám. Hiába korog a gyomrom, nem esik olyan jól a vacsora, ahogy egy órával korábban esett volna. Elegánsan tálalva, étvágygerjesztóen elrendezve grillezett libamájszeletek briósban tálalva, gyömbéres sütőtök krémmel és karamellás licsivel kerül elé, mint főfogás, és a tányérja mögé leteszem a desszertet is, ami a korábban említett szőlős tortilla torta mézes mákos fagylalttal és cukorkristályos ibolyavirággal. Mindkettő pazarul néz ki, tulajdonképpen pusztán nézegetni sem utolsó, de megkóstolni is érdemes, bár nem kötelező. - Ha nem akarod, megkóstolni sem muszáj…
- Még az is idegesíti, hogy nem vagyok éhes? - nem indulattal, vagy gúnnyal kérdezem, inkább őszinte meglepettséggel. - Ha ennyire bosszantom, miért nem küld el? - a dolog ezen részét tényleg nem értem. Engem csak kissé felpaprikázott, és szerintem már el is felejtettem volna, ha másról kezdünk beszélni, és azt gondoltam, hogy ő is itt van ezzel, de szemmel láthatóan nem. Ő még ideges, pedig én már azt sem tudom, hogy min kaptunk össze. Elém kerül a másik két fogás is, és igen, elcsodálkozok rajta, hogy mennyre szép és ínycsiklandozó, de a gyomrom már erősödő sajgással jelez, hogy nekem újabb 24 órán át egy falatot sem érdemes ennem. A kóla se kell már, de a pezsgőből már csak azért is iszok, hogy ne sértsem meg még jobban. Mert most nagyon olyan szagú a dolog, hogy az elutasítással csak még inkább hergelem. De most mivel?! - Azt akarja, hogy elmenjek? Én maradnék, de ha ennyire idegesítem, nem fogom magára erőszakolni magam. És ha igennel felel, akkor máris lépek vissza a fürdőszobába felöltözni, már ha nem vág ki úgy ahogy vagyok.
A kérdésére tudatosul csak bennem, hogy fehérednek az ujjperceim, és görbül a villám, ahogy szorítom, az izmaim pedig olyan feszesek, mintha nem is egyszerű étkezésre, de minimum a partraszállásra készülnék. Erőszakkal kényszerítem magam, hogy lazítsak a tartásomon. - Nem, az nem idegesít. Csak felhúztam magam, és belőlem nem megy ki olyan könnyen a feszültség. Nem könnyen leszek bosszús, de a sikerült felidegesíteni, akkor kell valami, amin levezethetem a feszkót… Itt most nincs rá lehetőségem. A következő kérdésre elég értetlen képet vágok. - Mert azt akarom, hogy maradj… Persze, hogy akarom. Egy hét nagyon intenzív dózist akarok magamnak belőle, és vagy sikerül túltennem magam a vonzásán, vagy menthetetlenül el fogok veszni. Itt a lehetőség kipróbálni, mennyire vagyok erős. Pontosan én sem emlékszem, min is vitatkoztunk, csak abban vagyok biztos, hogy a vállamban fájdalmasan feszülnek az izmaim, és csupa ideg vagyok. A következő kérdésre legyintek egyet, és a tányérra lököm a villámat, hogy futólag megmasszírozhassam a bal vállam a jobb kezemmel - Nem akarom… Jóllaktál? Felkelek, és elpakolom a szinte érintetlen tányérokat… Nem egészen úgy alakult a vacsora, ahogy terveztem… Legközelebb majd teszek róla, hogy egész nap éhezzen, mielőtt leülünk. Utána megállok előtte, és közlöm a további lépéseket. - Kérem a kulcsod, beviszem a biciklidet a garázsba...
Jah igen. Már azt is elfelejtettem, hogy egy vérfarkassal vacsorázok, és nekik máshogy működik az idegrendszerük. De ettől még a bosszúság ott volt a tekintetében mikor közöltem, hogy nem vagyok éhes, és azt tuti nem csak én képzeltem oda. A hangom kötve hiszem, hogy irritálja, mert az egyáltalán nincs. A személyemmel van valami, ami tüzeli még tovább a feszültségét. Szóval akkor értsem úgy, hogy máris tovatűnt az a farkasos birtoklási vágy? Az... Nem is tudom, hogy csalódott, vagy megkönnyebbült lennék attól. Az már felfogtam, hogy nem feltétlen öröm az egy ember számára, ha birtokolni akarja egy nálánál jóval erősebb, gyorsabb és valljuk be, hogy intelligensebb lény. Az viszont belegázolna a hiúságomba, ha máris "túl tenné magát rajtam". Mondjuk ennek miértjét nem tudom megmondani, hisz személyesen még egy napja sincs hogy ismerem az oroszt. Talán tényleg annyiról van szó, hogy nőből vagyok, úgy pedig elég hiú fajta. De lesz egy hetem kideríteni, ha jól értem, Nikolai ugyanis már másodjára mondja, hogy maradjak. No ez viszont hízelgő, bár jól lehet, fél óra múlva már nem így gondolom. - Igen, jóllaktam. - bólintok is, de azért azt az ibolyát még ráérősen leveszem a desszertről, csak hogy megkóstoljam. - Ez tényleg finom. - inkább csak magamnak jegyzem meg, nem tudom, hogy Nikolai figyel-e rám, hisz a tányérokkal bíbelődik. Ha elfogadja, segítek kivinni őket a konyhába, és kidobni a szemétbe, de ha nem kér belőle, én maradok a fenekemen. Így vagy úgy történik, de amikor elém áll és a kulcsomat kéri, először csak nagyokat pislogok rá. - Azt nem mondtam, hogy éjszakára is maradok. - meg sem fordult ilyesmi a fejemben. Bár... ha úgy vesszük.. ahhhh! ~Egyszer élünk.~ gondolom, majd át adom neki a kulcsot. A bőrünk csak egy pillanatra ér össze, vagy inkább annak is csak egy tört részéig, mert azonnal visszarántom a kezem, és beledörzsölöm a köntösbe a hülyén bizsergő tenyeremet. - Megrázott. - adom a magyarázatot, mielőtt még valami rosszabbra gondol. Ha ki megy, elrakni a kerékpáromat, én ezt az alkalmat választom arra, hogy alaposan körülnézzek itt a nappaliban.
Igen, ami idegrendszerünk másképp működik az enyém pedig még valószínűleg a vérfarkas átlagtól is eltér kicsit. De végülis ahány falka, ahány vérvonal, annyi félék vagyunk. Így pedig aztán, Rachel illatával az orromban, a dühösen szikrázó szemei emlékével nem egyszerű teljesen lecsillapodni, no… Tényleg érdekel, és ha úgy gondolja, ez máris megszűnt, nem is tévedhetne nagyobbat. Nem, még nem tettem túl magam rajta. Ha így lenne, már kikászálódott volna a ház előtti bokorból, és hazafelé kerekezne, mert kipenderítettem volna. Hagyom, hogy az ibolyát még lelopja a desszert tetejéről, mielőtt elvenném előle a tányért. A megjegyzésére valami halvány mosolyféle rándul a szám sarkába. - Mostanában divat ehető virágokkal díszíteni a fogásokat… A vacsora maradéka a kukában köt ki, de az elegáns porcelán, amin tálalták a fogásokat, megy a mosogatógépbe. Ezt még én is beindítom néhanapján. Ha Rachel szeretne, akkor hagyom, hogy segítsen. Sosem voltam oda semmiféle házimunkáért sem, még az ilyen apróságokat sem kedveltem soha. A meglepett pislogásától csak türelmetlenebbé válok, és szeretném, ha legalább kicsit tekintettel lenne rám, és próbálna nem áldozatnak tűnni. A felé nyújtott tenyerem alig észlelhetően megremeg, hosszú ujjaim megrándulnak. Enyhe türelmetlenség igen, de ezúttal támadás nem vibrál a hangomban. - És nem maradsz? Ahogy a kulcsa kezembe zörren, és a finom villamosság végigcikázik a bőrömön, egy félig gyanakvó, félig értetlen pillantással nézek rá, ahogy a köntösbe dörzsöli az ujját. A Magyarázatra már majdnem fenyegetés nélkül sikerül elmosolyodnom. - Ne csodáld, tele vagyok feszültséggel… Azzal már már fordulok is. - Helyezd magad kényelembe… Kisétálok a ház elé, megkeresem a lezáró kulcsát, bár erős ingert érzek rá, hogy tökölés helyett elszakítsam, és miután elfordítottam a kulcsot, és a zár engedett, begurítom a kerékpárt a garázsba. Míg nekem segített egy kicsit a friss levegő, addig ő nyugodtan körülnézhet. A vitrinben könyvek, egy részük oroszul, mások franciául, és jópár angolul, régi és új művek vegyesen, csak a kötése elegáns valamennyinek. A dohányzóasztalon a laptopom, de a belépéshez jelszót kér, mellette pedig a telefonom és az autó indítókártyája. A pénztárcám a konyhába, abban a hamis irataimat is megtalálhatja. Akad néhány napilag, és néhány gazdasági folyóirat, a növények között pedig egy lemerült digitális fényképezőgép áll elfelejtve. Néhány dísztárgy, cserepes növények, festmények. Minden illik a berendezés többi részéhez… A hálószobába valószínűleg nins ideje eljutni, mert én visszaérek a garázsból.
Igen, maradok. Ezt azt hisze egyértelművé teszi a kulcs amit ezennel át is adok. Oldódik már, látom. Remek, így már nyílik némi esély is egy normális kommunikációra is. Bár azt még nem tudom hova tenni, hogy az "itt maradok éjszakára" az pontosan mit is jelent. Nem vagyok szemérmes fajta, ha úgy alakul persze, hogy kapható vagyok a szexre is, de első sorban válaszokat akarok, és szerintem neki is vannak még kérdései. "Helyezd magad kényelembe" címen, én a nappaliban járok körbe-körbe. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy benézzek a hálószobába is, de elvetem az ötletet. Nagyon-nagyon hamar. A laptopot csak azért nyitom fel, hogy teszteljem: tudhatom e a jelszavát. Amikor rájövök, hogy igen, egyből ki is kapcsolom, de ha más nem is, a rendszerhang biztos lebuktatott. Arra -még ha szándékomban állt volna- sem lett volna elég időm, hogy jobban belenézzek a gépbe, és igazából nem is érdekel az ilyesmi azon felül, hogy semmi közöm hozzá. Szóval becsukom a laptopot, és a vitrinhez megyek, ott csak könyvek vannak, biztos nem teszek tönkre semmit. Egyik másikat kinyitom, lapozgatom, de csak egy francia marad meg tovább a kezemben. A sorok elrendezése alapján valamiféle verses kötet lehet, de sem a szerző, sem a cím, sem az írás nem mond semmit. Ez utóbbi azért, mert nem beszélek idegennyelvet, a szerzőről pedig életemben nem hallottam még. Éppen a könyvet rakom vissza a helyére, mikor a ruszki visszatér. Nem viselkedek úgy, mint aki lebukott, mert még a végén kitöröm a vitrin ajtaját, szóval csak ráérős, ám óvatos mozdulattal csúsztatom helyére a kötetet, aztán becsukom a vitrin ajtaját. - Arra nem gondolt, hogy egyszerűbb lett volna csak felemelni azt a biciklit és bevinni a garázsba? - egy nagyon halovány mosoly ül az ajkaimon, amit ha akarnék se tudnék levakarni onnan jelenleg. Előttem nagyon is élt a kép, hogy ott vacakol a lakattal. - Megnyugodott már? Visszaülök a kanapéra, de most a lábaimat is felhúzom magamhoz, majd elemelem a pezsgőspoharat, és ráérősen iszok egy apró kortyot. - Van még kérdése? - ha igen, akkor hallgatom.
Tudtam, hogy maradni fog. Érzem, látom, minden rezdülésén, hogy nem taszítom, nem fél tőlem igazán, és szívesen van a közelemben. Így nagyon nehéz lesz megtartani a távolságot. De kihívások nélkül nem ér semmit az élet, ugyebár. Hazudnék, ha állítanám, hogy a szex meg sem fordul a fejemben, mikor eldöntöttem, hogy marad éjszakára, de ezt hamar el is felejtettem. (Erőszakkal száműztem a gondolataim közül) Ez még csak az első nap.. nem szabad elkapkodni a dolgokat, mert csak megölöm a varázsát ennek az érdekes, tűzrőlpattant lánynak. Hallottam a laptopom hangját, ahogy megerősítette a jelszó elfogadását, és nem is tudom, bosszankodjak, vagy nevessek. Nem gondoltam volna, hogy még a jelszavamat is leírta… Le kéne cserélnem, bár nem sok értelme volna. A bicikli bekerül a garázsba, és még a zárat sem téptem szét, úgyhogy példásan viselkedtem. A friss levegő kimosta feszültségem egy részét, és az, hogy csináltam valamit, segített kicsit az izmaimat lelazítani a görcsös feszességből. Csak kicsit lep meg, hogy éppen egy francia kötetet lapozgat, mikor visszaérek. Valahogy nem úgy tűnik, mint aki épp ezt a nyelvet irodalmi szinten beszéli. Főleg, hogy a franciának külön igeideje van az irodalomra. Nem látszik rajtam, hogy zavarna a felfedezőútja. - Remélem tőzsdeutasításokat nem küldtél… Bökök a dohányzóasztalon hagyott laptopra. A kérdésére biccentek. - De, de az egyrészt túl gyors lett volna, másrészt biztos hozzáért volna a ruhámhoz valamelyik olajos része… Ásítok egyet, és ez most sem annak a jele, hogy álmos vagyok, viszont az udvariasságról nem feledkezem meg, és a szám elé emelem a tenyerem. A következő kérdésre is bólintok. - Nagyjából. Túl fogom élni az estét anélkül, hogy indokolatlanul durva lennék… Én is leülök a kanapéra, ezúttal ismét egy vodkával a kezemben, és elvigyorodom. - Több is. Az egyik például: nem vagy fáradt? A kérdésekre még egy egész hetünk lesz, ha aludnál. Nekem igazából mindegy, még kérdezgethetjük egymást, mert én alig pár óra alvással is elvagyok, de eltehetjük a talányokat holnapra is, elvégre Rachelnek elég megterhelő napja volt.
Meg is lepődtem volna azon, ha nem veszi észre a laptop hangját. Némán felkuncogok, mert akármennyire szeretném, nem tudom megállni. - Csak teszteltem, hogy ismerem-e a jelszavát, utána kikapcsoltam. Nem konyítok hozzá sokat. Chicagoban, a nevelőszülőknél volt számítógépem, de nem igazán kötötte le. Idegesített, hogy túl lassan gépelek, és csak egy-egy ujjal tudtam. Túl lassú, túl bosszantó. A biciklim, kikérem magamnak, nagyon is tiszta. Ha úgy vesszük, az a munkaeszközöm, hát gyakran takarítom is. Láncvédője van, így max csak a váltó környéke kenheti össze. Szóval inkább a "túl gyors lett volna" opciót fogadom el, a másikat elengedem a fülem mellett. Nem lesz indokolatlanul durva? - Azt megköszönném. - mosolygok, bár igazából semmi okom nincs rá. Nem buli az ha durva, de az eddigiek fényében egyre kíváncsibb vagyok, hogy milyen az, ha kedves. Nem is emlékszem olyan momentumra, hogy bárkivel is az lett volna. Lehet nem is tud? Félreértés ne essék, nekem az is bőven elég, ha csak szimplán normális, nem szegez a falhoz, és nem korhol le mindenért. Csak felmerült bennem az a másik lehetőség. Ennyi. Ami eztán jön, arra csak pislogok nagyokat magam elé, illetve a poharamba. Azért akarja, hogy maradjak, hogy aludjunk? Nem értem én ezt a fickót, komolyan mondom. Hiába vájkálok lassan egy éve (többek között az ő) fejében, egyszerűen nem értem mit-miért, és hogy ezt most miért. Kissé megrántom keskeny vállaimat. - Ha fáradt, akkor legyen. - én tulajdonképpen fáradt vagyok már, de még nagyon fel vagyok pörögve ahhoz, hogy el tudjak aludni. Hosszú volt ez nap, és nagyon-nagyon... fura. De ha fellőtték a pizsamát, akkor már nincs mese... Az összes értelemben véve. - Kérhetek egy pólót, vagy egy inget? Olyat amit kevésbé szeret, vagy... mindegy. Nem válogatok... - köntösben nem fogok tudni elaludni, ahhoz túl vastag anyagból van, és zavarna. Ha rábólint, akkor felállok a kanapéról, ami felteszem az ágyamat is jelenti ma este. Megfordul a fejemben, hogy mégis haza kéne menni, de nagyon nem akaródzik távozni még.
A válaszára elgondolkozom. Hogy lehet, hogy ennyire fiatal, és mégsem konyít sokat a számítógéphez? Ez általában az öregekre jellemző, legyen szó vérfarkasról, vagy emberről. - Akkor ne nagyon használd… Fűzöm még hozzá. Ha valóban nem ért hozzá, akkor jobb, ha nem piszkálja, mert rettenetes pénzeket lehet néhány gombnyomással elveszíteni ezen a gépen. Mindent természetesen nem, de sokat… Felhajtom a kijelzőt, és lenyomok egy billentyűt. - Tényleg kikapcsoltad… Legközelebb inkább ne nyúlj hozzá... A képernyő sötét marad. Még jó, hogy nem hagytam semmilyen feladatot futni a háttérben. Mindenesetre nem kapcsolom vissza, így aztán biztosan nem fognak éjjel csipogni a tőzsdeértesítések. A hangot akartam levenni róla, de tulajdonképpen így is megfelel. Remélem ezután nem próbál többet megtudni rólam a gépen keresztül. Ha nem ért a tőzsdéhez úgysem fog menni. Pornót nem tartok rajta. Ami pedig a biciklit illeti, felőlem aztán lehetne vadonatúj is, nekem akkor is koszos lenne. Nem szeretem a bicikliket sem, egyébként sem tudok biciklizni, meg tényleg csupa olaj. Macerás egy közlekedési eszköz, és lassú is, legalábbis az autóhoz képest, vagy a farkasokhoz képest. Hogy tudok-e kedves lenni, az talán majd elválik idővel. De az is lehet, hogy sosem fogja megtudni. A képéről nagyjából regényt lehetne írni, mikor megkérdezem, hogy nem akar-e aludni. Te jóságos isten, most komolyan így meg kell ütközni azon, hogy hagyám pihenni, és nem tuszkolom darabokban a sütőbe, vagy nem erőszakolom meg itt helyben? Lehet hogy ezt kéne tennem, hogy elégedett legyen? A vállrándításra megcsóválom a fejem. - Sem fáradt, sem álmos nem vagyok, de én nagyon keveset alszom… Egyszerűen ahogy teltek az évek úgy vettem észre, hogy jóval kevesebb pihenéssel is tökéletesen üzemelek. A kérdésére bólintok, és eltűnök a hálóban. Egy perc csupán, és már jövök is vissza. A kezemben példaértékűen összehajtogatott világoskék póló, és egy laza, fekete boxer. - Egyik sem volt még rajtam, de ki vannak mosva… Egyébként sem ilyesmit hordok, ezek az esetleges lazább cuccokat kívánó sérülések miatt vannak csak itthon. Valószínűleg kiütéses sem lesz így a vegyszerektől. Nálam a szekrénybe csak olyan ruha kerül, ami ki van mosva. Akkor is, ha teljesen új. És mivel a szekrényből került elő, az illata valószínűleg rám emlékeztet. Hiába akár az egyforma mosószer és öblítő… Mindenki ruhainak megvan a saját illata. Az ölébe ejtem a ruhákat, és letelepszem, ha mást nem, akkor addig, míg átöltözik. Nekem tulajdonképpen mindegy, hogy alszunk vagy még beszélgetünk.
Se fáradt, se álmos... - Az jó, mert én sem vagyok álmos. Nikolai feláll, eltűnik egy ajtó mögött, ami felteszem a hálószoba lehet, és alig egy perc múlva már visszatér a cuccal amit kértem. Még jó, hogy nem egy tipikus könyvbéli izomgalamb, mert így az a veszély sem fenyeget, hogy leesik rólam mondjuk az a boxer. - Kösz.- az előbbi gondolat még a fejemben van, szóval egy kis mosoly oda kúszik az ajkaimra, de szóvád nem teszem. Azt hiszem, az oroszok másként mérik a viccet... Nikolai meg főként. Az ölembe ejti a ruhákat, mire én felkászálódok és újfent eltűnök a fürdő ajtaja mögött. Ráérősen öltözök, nem kell siessek. A köntöst visszarakom a helyére, aztán felveszem a pólót, ami már önmagában is elég lenne, de azért kaptam a boxert is, hogy használjam. ~Jólvan, vettem a lapot.~ gondolom, és felveszem a boxert is... és iszonyat szerencsétlennek érzem magam benne. Két mély lélegzetvétellel és egy wc használattal később visszamegyek a nappaliba. Leülök a kanapéra, a lábaimat megint felhúzom, és magam alá gyűröm. A nyár kicsit mást jelent itt Alaszkában, zokni nélkül bizony fázik a lábam. - Szokott filmezni? - no ezt például nem tudom, de igazán bekapcsolhatnánk valamit. Ha máshol nem is, a laptopon lehet nézni. Internet biztos van.
A válaszát tudomásul veszem. Nekem tényleg mindegy, három óra alvással is tökéletesen fogok üzemelni, sőt alvás nélkül is jól bírom, mostanában úgyis sikerült kialudnom magam. Az egyetlen rizikófaktor, hogy minél fáradtabb leszek, annál kevésbé viselkedem úriemberként. A kurta köszönetre csak biccentek. Megkísértett a gondolat, hogy ne adjak neki ruhát, mert erős a gyanúm, hogy akkor meztelenül aludt volna, de egyelőre ezzel teszek szívességet magamnak. Az tuti, hogy nem fognak leesni róla a ruháim. Mondjuk a viccet valóban nem értékeltem volna. Mikor előkerül a fürdőből, lehet, ő hülyén érzi magát, én viszont pontosan tudom, hogy sárgán világítanak a szemeim, ahogy végigmérem. Hiába nem voltak rajtam soha ezek a ruhák, mégiscsak az enyémek, és ezekben látni… régen éreztem ilyet utoljára… Amíg közeledik, alaposan megnézem magamnak a bokája vonalát, a vádlija, a combja ívét, és Rachel nem tud leülni mellém… Gyorsan, figyelmeztetés nélkül és váratlanul mozdulok, nincs alkalma kitérni előlem. A derekát kapom el, és a háta a következő pillanatban durván a falnak koppan, én pedig nem adok rá lehetőséget, hogy bármerre kitérjen. A testemmel tartom egy helyben, halk morgás figyelmezteti, hogy nem tanácsos ellenkeznie velem. Az első érintés a nyakát éri, pontosan az ütőere fölött, félig csók, félig harapás, de sérülést nem, legfeljebb halvány vörös foltot hagy maga után. Ha nem tiltakozik elég hatékonyan, akkor az orrommal, a számmal simítok felfelé a nyakán, az állkapcsa ívén türelmetlenül, nem éppen finoman, aztán egy mozdulattal áthidalom a kis távolságot, és megcsókolom. Ebben sincs semmi finomság, követelő, és ha nem enged nekem, akkor még fájdalmas is, arról nem is beszélve, hogyha nem kapok észbe hamarosan, lehet, hogy a szuszt is kiszorítom belőle a fal és a saját testem közé préselve.
Mikor kijövök a fürdőszobából, észre se veszem, hogy változott valami. Pedig igen, méghozzá Nikolaiban. Alig, hogy rám pillant, szemei éhes, sárga tűzben szikráznak fel, és egyre hevesebb lángra kap ahogy tetőtől talpig (azaz talptól-tetőig) végigmér. Aztán minden annyira gyorsan történik, hogy csak egy meglepett, néma sikolyra futja tőlem, az is csak már amikor konkrétan a falhoz lök, aztán odaprésel a testével. Ha akarnék sem menekülhetnék előle. Nem hagy se időt se helyet rá. Csak odaszegez, figyelmeztető morgást hallat aztán lecsap rám. Ott és úgy tesz velem amit akar, ahol és ahogy akarja. Ez benne volt abban a morgásban is. Némi rejtett perverzióról azért árulkodik az, hogy én ezt máris mennyire élvezem. Az alsó ajkamba harapok, míg jobban kezd fájni a lapockámnál meg a fejemnél is, ami azért egész keményen csattant a fejemnél. Ekkor Nikolai már a torkomon, a nyakam, az állam vonalán halad fel. Még egyszer látom megvillanni sárga tekintetét, aztán én is elveszek a csókban. Ajka hideg, a lehelete forró, és a nyálának vodka íze van, amitől már önmagában is be tudnék rúgni, de nem az részegít meg. Bár úgy oda vagyok szegezve a falhoz, hogy levegőt sem kapok, a testem mégis életre kell. Ezer és ezer inger, késztetés, vágy és kémiai reakció indul be bennem, hogy még ha rossz előadást is csinál a nyelvével, a lábaim között elönt a forró nedvesség. Talán éppen ezért, már nem csak ó csókol engem, hanem én is visszacsókolom őt abban a durva, leigázó ritmusban. A kezeim szabadok, és átnyúlva a hónaljai alatt, valahol a hátán kalandoztak eddig. Innen nyúlok fel a zakó nyakához, hogy azt ráncigálva jelezzem "le kéne venni". Szemből esélytele próbálkozás lenne, mert egy hajszál se férne el közöttünk. Ha leveszi a zakót, kihasználom az ezzel nyert "szabadságot" lélegzésre. A torkom már duzzadt kissé a diótól, de komolyabban nem hívja magára a figyelmemet, csak meg-meg köszörülöm a torkom, köhögök, ( már ha van rá lehetőségem). Ha a zakó lekerült, az ingét kezdem kigombolni, mert látni akarom majd közben. A kezeim remegnek, de az ujjaim fürgék, és nincs bajom a koordinációval sem, annak ellenére, hogy közben lehunyt szemmel csókolom.
Nem csak őrülten vonzó, de még gyanútlan is. Olyan könnyű dolgom van vele, hogy az már szinte szégyen. Alig érzem a súlyát, ahogy megfogom a derekát, és tudom, hogy keményen ütközött a falnak. Emberek! Olyan törékenynek! Élesen érzem minden rezzenését, ahogy megfeszülnek az izmai, ahogy megpróbál mozdulni a testem súlya alatt, de minden apró rezzenéssel csak azt éri el, hogy erősebben szorítom a falhoz. Még a részben elvesztett önkontrollom ellenére is feltűnik, hogy most sem fél igazán, sőt… Még partner is a dologban. Nem csak enged nekem, de vissza is csókol, majdnem olyan hevesen és szenvedéllyel, ahogy én csókolom őt. Érzem, ahogy a pezsgő és a saját íze keveredik a nyelvemen a vodka utóízével, de ennél sokkal szívesebben kóstolnám a vérét… Csak egy kicsit… A csípőjére szorítok két oldalt, az ujjaim nyoma ott fog maradni a bőrén még napokig. Talán magamhoz húznám, hogyha nem lenne így is olyan szorosan hozzám préselve, hogy közelebb nem is lehet. A testem csupa feszültség, a bőrömről sugárzik a természetellenes forróság, ami a vérfarkasok sajátja. Ha nem lennék felöltözve, akkor már rég elmerültem volna a testében. Szerencséje, hogy fel vagyok öltözve, de úgy tűnik feltett szándéka meghalni. Ahogy megrángatja a zakómat, elengedem a csípőjét, de egy cseppet sem távolodom el tőle, míg lerántom magamról, és hagyom, hogy a földre essen mögöttem. Nem volt begombolva, így könnyű volt levenni. Az ingem már nem ilyen egyszerű, kénytelen vagyok kicsit eltávolodni tőle; ahogy mélyen beszívom a levegőt, felmordulok, megremegnek az orrcimpáim. Tényleg kíván engem… Az ingemet nincs alkalma kigombolni, egyszerűen megrántom, és a gombok már repülnek is róla. Türelmetlenül rázom le magamról, és míg Rachel így levegőhöz jut, én beleharapok a nyakába. Irtózatos önuralomra van szükségem, hogy ne sértsem fel a bőrét, de meg tudom állni. Ahogy az ingemtől is megszabadultam, a következő mozdulattal leszakítom róla a pólót, amit csak az imént vett fel. Megmarkolom a nyakkivágást, és megrántom. Rachel bőrén biztosan marad pár vörös sáv, ahol az anyag nem engedett olyan könnyen. Nem érdekel. A kulcscsontjára csókolok, és újra durván a falhoz szorítom, de a bal kezem most kettőnk közé kerül. A térdétől simítok fel a combja belső oldalán, a boxer szára alá nyúlva, és abban a pillanatban, ahogy megérzem az ujjaimon a forró, selymes nedvességet, megrázkódom, a morgásomba beleremegnek a bordáim, a nyomás fokozódik Rachel testén, kiszorítom a tüdejéből a levegőt, a közelség már a bordái megroppantásával fenyeget, mikor a nyomás hirtelen megszűnik… Elengedem, ellököm magam a faltól…
Azzal, hogy a csípőmnél fogva emel fel, a fal durván ledörzsöli csigolyáimról a bőrt, a póló könnyű anyaga pedig beleragad, marja a friss sebeket. Meglehet, hogy vérzek is, de se időm, se elég figyelmem nincs nekem arra, hogy most járulékos veszteségeket számláljak. Abból ha jól sejtem, úgyis lesz még néhány, ha igazán belemelegedünk. Ha az ember lánya éveken át vérfarkasokról irkál, előbb-vagy utóbb meg fog fordulni a fejében az is, hogy milyen lehet szeretkezni velük úgy igazán, hevesen... durván. Titkon minden nő vágyik valami ilyesmire, de ha megkapja, azt már nem olyan biztos, hogy értékelni is fogja. Ó, én értékelem is annak ellenére, hogy már átléptünk egy határt, és egyre valószínűbb, hogy 8 napon túl gyógyuló sérüléseket fogok szerezni mire végzünk. Egyáltalán nem tartok ettől, mert tudom, hogy azt majd valami olyasmi fogja megelőzni amit korábban még megközelítőleg sem tapasztaltam, és amit valószínűleg nem is fogok már soha többé. Miután lekerül róla az ing is, se időt, se teret nem kapok, hogy bármit megnézzek, vagy megérintsek rajta, csak addig míg a pólót szaggatja le rólam. Hangosan felszisszenek, mert az anyag néhol a bőrömmel együtt akar szakadni, de végül csak felhorzsol itt-ott, a fájdalmat pedig máris enyhíti ajkaival a kulcscsontomon. Eddig csak ez, és a harapás ami semmiféle fájdalmat nem okoz nekem, mert az ajkai bár mohók, mégis puhák, a fogaival pedig nem sérti fel a bőrömet (erre szinte már kínosan ügyel is, bár abból ahogy meg-meg remeg teste az enyémen, érzem hogy nehezen állja meg). Abban sincs semmi gyengéd, szelíd vagy lágy, ahogy keze felsiklik ágyékomhoz a boxer alatt, de szinte már képtelenség, hogy sokkal inkább a vágytól rándul össze a testem, nem a fájdalomtól, és amikor azt a hátborzongató morgást hallatja magából, válaszul (a lehetőségeimhez mérten) felé tolom a csípőmet, remélve hogy végre becsúsztatja az ujjait. ~Csak karmok nélkül, könyörgök!~ A levegőt már rég szaggatottan veszem, ha tudok lélegezni egyáltalán. A tüdőm sípol és ég, a torkom megduzzadt (a dióallergiától) a szám kiszáradt, az ajkaim újabb csókért égnek. Azt hiszem, meg is kapom amikor enyhül a nyomás... de nem, az orosz ellöki magát a faltól, tőlem. A jó isten se tudja mi baja van, de azon kapom magam, hogy nem is igazán érdekel. Elkezdtünk valamit, hát fejezzük is be. Legfeljebb kirak majd utána, ha máris "érdektelenné" váltam, de most valahogy éppen az ellenkezője látszik a nadrágja elején. Kíván, akar, ahogy én is őt. Ennek bizonyítéka még ott fénylik a kezén. Az önuralomnak már késő teret engedni, azt megtarthatta volna még mielőtt a falhoz lökött. Most viszont már én is fel vagyok pörögve, így hacsak nem "helyszínt" kívánt váltani azzal, hogy elrugaszkodott tőlem, vagy teljesen levetkőzni, úgy azzal a szándékkal lököm el magam én is a faltól, hogy folytassuk amit elkezdtük. Hacsak nem tol el/töri el a kezeimet, úgy akárhol van, elé lépek, karjaimat a nyakára fonom, és én próbálom megcsókolni őt. Ha (valamilyen csoda folytán) sikerrel jár a csábítás, akkor megpróbálom a kanapé felé terelni, hisz ott mégis kevesebb eséllyel okoz kárt bennem majd...
Érzem a vére illatát, ahogy a hátát felsérti a fal. Az állkapcsom fájdalmasan feszül, érzem, ahogy az izmaim megrándulnak, az egész testemben ott tombol egyszerre két gyilkos erejű késztetés. Az egyik, hogy itt helyben megdugjam, a bőrén hagyott nyomokkal megjelöljem, hogy az enyém legye, a másik pedig hogy engedjem, hogy a farkas széttépje, a pofáját a forró vérébe fürdesse… Ijesztő erővel próbál maga alá gyűrni mindkét késztetés, de hajlok rá, hogy az első érezzem erősebbnek. Ettől még nem kevésbé veszélyes a játék. Akár egy apró, vért fakasztó karcolás is elég lehet, hogy mindent elrontsak. Vagy így, vagy úgy. Mégis… A bőre illata, a teste reakciói, a csókja hevessége, a tiszta, elemi szenvedélye jobban vonz, mint a vasat a legerősebb mágnes. A szisszenése is csak olaj a tűzre, ha még jobban hozzápréselődnék, valószínűleg már inkább tapétának tűnne a falon, és mégsem elég a bőre érintéséből a bőrömön. Még alig értem hozzá, még alig tettem bármit is, de tudom, hogy a szemem szinte világít, és bármelyik pillanatban elveszíthetem a kontrollt, akkor pedig karmokkal és agyarakkal kell számolnunk, és ha szerencséje van, az előbbiek nem egyből az oldalába szaladnak bele. Önmagamat még talán sosem veszítettem el ennyire… Ő is érzi, mennyire nehezen fékezem magam, és minden csókkal, minden kóstolóval a bőre ízéből csak még nehezebb lesz. Ha ki is bírnám, legkésőbb a végén elveszíteném az önuralmam utolsó morzsáját is, akkor pedig Rachel vagy farkasként tér magához, vagy soha többé nem nyitja ki a szemét… Ahogy a kezemhez dörgölőzik, kínálja magát, követel, abban a pillanatban veszítek. Megroppan az állkapcsom, érzem, ahogy a fogaim nyúlni kezdenek. Nem érhetek hozzá velük… Ellököm magam tőle, a szoba közepére tántorodom, és úgy rázom a lehajtott fejem, mint a kutyák, mikor bekapnak egy darazsat. Soha nem káromkodom, nem használok trágár szavakat… - Bassza meg, szét foglak tépni! Ez inkább hörgés és a tüdőm mélyéről felmorajló morgás keveréke, mint rendes beszéd. Ha eddig nem tudott megnézni, most megteheti. A nyakamon, a vállamon, az egész testemen pattanásig feszül, kidagad minden szíjas izom, és hullámzik, mint a háborgó tenger. Nem, nem a varázs tört meg, és nem a lovagiasságomat találtam meg. Önző ez is, mert még akarom őt, de így ahogy most van, és nem másképp… Nem vérbe fagyva, és nem bundában… A két kezemmel eddig a tarkómra markoltam, most végigkarmolom a nyakam két oldalát egészen a vállamig, igaz csak az ujjaim nyoma vöröslik a bőrömön, mert a körmöm mindig rövidre van vágva… Ha közel is jön hozzám, elkésik. Meg kell adnom magam, különben elvesztem. Ő elindul, én hagyom előrebillenni a testem, és már négy lábra érkezem. Az átalakulás most sima, és alig pár pillanat műve, így Rachel ismét a szürkebundás hatalmas farkassal áll szemben. A farkasüvöltésbe finoman belerezonálnak az ablaktáblák, ahogy kiengedem a hangom. A nadrágom cafatokra szakadt, a maradéktól a fogaimmal szabadítom meg magam, a szemem még mindig vad fénnyel izzik, a nyelvemet kilógatom, idegesen toporgok még egyhelyben, közben olyan fékezhetetlen éhséggel bámulom a száját, a mellei ívét, amitől bárki épelméjű embernek inába szállna a bátorsága.
Nem értem, hogy mit mond, csak összse mosódott hörgésnek hallik. Én komolyan azt hiszem, hogy vívódik, ami igaz is, csak közel sem olyan értelemben, ahogy azt én gondolom. Rázza a fejét, szinte tépi a tarkóját. Az izmai ritmikusan megfeszülnek, az agyarai hosszúra nyúltak, és bár nem látom, tudom, hogy a szemeiben már csak a vadállat van jelen, nem ő. Alig telik el pár másodperc, mire térdre rogy, és megkezdi az átalakulást. Most gyorsabb a folyamat, mert nem a műsor kedvéért teszi, hanem sajátjára... Mire befejezi az átalakulást, és eltűnik szemem elől az ember, úgy alakul át az én előbbi vágyam is... nem tudom, hogy mi lett belőle, de megközelítőleg olyan intenzív. Harag? Megvetés? Csalódottság? Vagy mindez együtt véve? Csak azért nem mondok semmit neki, mert fogalmam sincs róla, hogy megértené-e. Csupán végigmérem tetőtől talpi a medve forma farkast. Csak az üvöltése zavar meg, mert túl mély, és váratlanul ér, de így is remélem, hogy elég megvetéssel méregetem. Szánt szándékkal, mert bízok benne, hogy megérti. Isten lássa lelkem, akartam ezt. Sejtettem, hogy durva lesz vele a szex, és hogy utána még napokig szarul leszek. De belementem. Nem azért mert ő akarta, és nem hagyott más választást, én is akartam. Nőből vagyok!!! Csúnya, vagy nem az, nekem ő most azért tűnik szar embernek, mert inkább átváltozott a helyett, hogy... mindegy mi helyett. Egyszerűen hátat fordítok neki, mintha nem is egy teljes alakot öltött vérfarkassal álltam volna szemben az imént. Egy legyintés, és halott lehetnék... Ha tudnám, hogy így lesz, moccanni sem mernék. De annyira biztos vagyok magamban, hogy attól még az én gyomrom is felfordul... Tehát megkeresem az első arra alkalmas helyet (lehetőleg a vécékagylót) és hányok. Ha befejezem, felöltözök a saját ruhámba, és megmosom az arcomat hideg csapvízzel. Aha, oké... hogyan tovább?
Ő nem ért engem, de én sem értem magamat. Ennyi idősen meg sem szabadna, hogy legyintsen az önuralmam elvesztésének lehetősége. Lihegek, és az éhes tűz ott lobog a szememben, de ez az őrült lány még mindig csak azt látja, hogy megraboltam. Ő akart engem, én is akartam őt, és mégis felültettem, és most itt hagyom kipirulva, feltüzelve, tele foltokkal és horzsolásokkal, és még a kielégülést sem kapta meg. Ígértem neki valamit szavak nélkül, aztán visszatáncoltam. A megvetés egyértelműen süt a szeméből… Ostoba, ostoba lány. Napokig szarul lesz utána? Halott lett volna, nem kicsit megviselt. Laceyt szerettem forró szerelemmel, de ennyire nem vette el soha az eszem, mégis volt éjszaka amiért néhány törött csonttal, és megszámolni sem mertük, mennyi zúzódással és horzsolással fizetett. Ahogy mozdul, elrugaszkodom, és gyakorlatilag ajtóstul távozom a házból az erdő irányába. Hosszú éjszakának nézek elébe az biztos, és reggelig semmi szín alatt nem kerülök elő.
Hallom, hogy kitör a házból, de az én dolgom a vécével sürgetőbb annál, hogy egy vérfarkas után rohangáljak, az egyébként is veszett ügy. Jesszusom, mikor lettem ilyen nagy képű? A hányás után valahogy már tisztábban látok. Nem üvölt, nem szuszog farkas a képembe, tökéletes csend van. A hidegvíz kifejezetten kellemetlen, de kedvem lenne aládugni a fejemet. Komolyan azon húztam fel magam, hogy nem kefélt meg? Most, hogy csaknem maradéktalanul eltűnt belőlem a vágy, már nem is tűnik ez akkora dolognak. Inkább az érdekel, hogy ő min pöccent be ennyire... Nagyjából száz év felett nem ciki ez már? És akkor felmerül bennem a kérdés, hogy akkor én mit csináltam? Visszamegyek a nappaliba, de némi észre azért utal az is, hogy ezúttal előbb kidugom a fejemet, csak aztán lépek ki a helységből. Vérfarkasok márpedig vannak... Ma már kétszer találtam magam szemtől szemben egy példánnyal, de csak most tudatosult bennem igazán... Mármint az, hogy: nekem teljesen elment az eszem! Az már nem vitás, hogy nem maradok itt. Bámuljam a plafont amíg ő odakint tombol? Ugyan már. Előveszek egy papírt, majd egy... azaz némi hezitálás után felvésem rá a telefonszámomat, aztán mint aki otthon van, kinyitom a garázst,előveszem a bicilklimet, a kulcsot visszarakom oda ahonnan elővettem... aztán ennyi. Haza megyek.
A hét eddig kisebb-nagyobb zökkenőkkel telt, de egész jól kibírtuk, ha a végső mérleget nézem, így a hatodik nap reggelén. Főleg ha figyelembe veszem, hogy micsoda antiszociális, és lehetetlen alak tudok lenni, Rachel meg elképesztően makacs és harcias nő, aki távolról sem fél tőlem eléggé. De tulajdonképpen az első komoly összezördülésünk után csak egyszer kellett lelépnem éjjelre, hogy levezessem a fölösleges energiáimat.
A reggelek egész jól kialakultak. Hamar kiderült, hogy nem szeret futni, de ha jöhet mellettem biciklivel, akkor még ő is élvezi a reggeli futást. Pláne, hogy elég gyorsan és kitartóan futok hozzá, hogy neki ne kelljen a lassú tempó miatt billegni a biciklivel. A futáshoz még én is tréninget veszek, bár abból is szigorúan összeillőt, és drága anyagból varratott fajtát. Most is jólesően kimelegszem, mire visszaérünk a házhoz, és míg Rachel beviszi a biciklijét a garázsba, addig nagyjából kifújom magam, és kisöpröm a homlokomból az odatapadt hajtincseket. Miután a garázsajtó becsukódik, együtt mehetünk vissza a házba, és elindulhat a reggel… Ahogy kell, kávéval, teával, kakaóval, nekem mindegy, ő mit szeretne, én kivételesen kávézom. Ezen kívül a takarítónő hozott friss reggelit, az asztalon még meleg a pékárú és elképesztően finom illata van… Mindenesetre én először lezuhanyozom, és felöltözöm. Ha Rachel is szeretne zuhanyozni, akkor megvárom, míg ő megfürdik.
Sosem voltam az a sportoló típus. Persze álló munka mellett nem is éreztem szükségét annak, hogy ezen felül is mozogjak még, de a héten nem dolgoztam, szóval az a reggeli biciklizés igazán belefért Nikolaial. Igazából már csak az emlékeztet arra, hogy ő tulajdonképpen nem ember, hanem egy ereje teljében lévő vérfarkas, hogy iszonyat sokáig bír sprintelni, és féltávon még éppen csak kicsit szedi gyorsabban a levegőt. Én mondjuk nem bánom, mert biciklizni szeretek, azt meg csak úgy érdemes tekerni, hogy érezzek valami menetszélszerűséget is közben. Tehát ez így nekem tökéletesen megfelel. Úgy rakom be a garázsba a bringát, mintha otthon lennék, majd ugyanígy megyek be Nikolai után a házba, dobom le a cipőt, majd nyúlok el hosszában a kanapén. Igazából nem vagyok fáradt, csak jól esik megtenni... iszonyatosan ellustultam a héten, pedig először attól tartottam, hogy nem fogok tudni mit kezdeni majd a szabad idővel. Most meg azon agonizálok, hogy mi lesz ha vissza kell mennem majd dolgozni. Kényelmesebb itt feküdni meló helyett, és még a kajára sincs gond, mert van egy tündér lelkű bejárónő aki például ma is hozott péksüteményt. Én még heverészek egy kicsit, szóval előre engedem Nikolait a fürdőben, de mire elzárja a vizet, én már túl vagyok egy kávén, és miután én is végzek, ugrok neki a másodiknak. Ha reggelizünk, akkor csak egy fél fűszervajas bagettet eszek, én ennyivel már jól is lakok (egyébként sem vagyok szinte soha éhes). Ha már látom rajta, hogy megpróbálkozhatok a kommunikációval, akkor arról érdeklődök, hogy mit tervez később, mert én még kábé egy órát maradok, aztán hazamegyek befejezni a képet. Arra még nem kérem meg, hogy folytassa a "hol járt eddig, és mit csinált" történetet onnan, ahol éjjel bealudtam, mert még reggel van, de később szeretném, ha tovább mesélne.
Nagyon régen nem éltem így együtt senkivel még hat napig sem. Mindenképpen érdekes tapasztalat volt. És még érdekesebb volt Rachelt figyelni. Az egy dolog, hogy hamar rájöttem, hogy nem szereti, mikor tüskés vagyok, és úgy beszélgetek, mint aki pokrócot reggelizett, vagy éppen sehogyan sem, de az nincs ellenére, ha például durva vagyok vele. Szeret beszélgetni, de kimozdulni nagyon nem. Még egy étterembe sem jutottunk el a héten… De a biciklizést kifejezetten élvezi, ahogy végülis jól érzi magát úgy is, hogy semmit nem kell csinálnia. De hát ki ne szeretné a kényelmet? Egy félmosollyal figyelem, ahogy elnyúlik a kanapén, és ha már ő eldobta magát, akkor elmegyek zuhanyozni. Míg ő fürdik, én nyugtázom, hogy míg mi futottunk, addig megérkezett a csomagom. Elképzelem, hogy utált szegény bejárónő, mikor be kellett cipelnie. Mikor Rachel előkerül a fürdőből, megvárom, míg elér az asztalhoz, csak akkor lépek mögé, és a haját félresöpörve a nyakába csókolok. Szeretem a frissen mosott bőre illatát, ami már nem az én tusfürdőm illatát árasztja zuhany után. Én jó étvággyal reggelizem, és megpróbálkozok még egyszer belediktálni valamivel több reggelit. A héten mindent megpróbáltam, úgy gondoltam, ha sikerül megtalálnom a kedvenc ételét, akkor majd többet eszik. Természetellenes, amit csinál, és a többiek étvágyát is elveszi ez a csipegetés… Reggeli után a kávé mellé rágyújtok, és a kérdésre pontos választ nem kap, de a vigyorom nem sok jót ígér. - Mára sok tervem van… legkésőbb negyed ötre érted megyek, ha lehet, akkor ne nagyon fáraszd le magad, és ne maszatold össze semmidet eltávolíthatatlan festékfoltokkal…
Abból, hogy a nyakamba csókol, már tudom, hogy elég tűrhető napja van, ezzel ellentétben az enyém megint iszonyat frusztrált lesz, amiért ezt teszi, de félre ezzel. Hogy az együtt alvás teszi ezt (éjjel az ágyában aludtam el mese közben), vagy a tegnap előtt éjszakai farkasos szaladgálás teszi, azt nem tudom. De ha az utóbbi miatt ilyen "vidám", úgy minimum 3 naponta fogom böködni az oldalát, hogy "tessék menni széttépni Bambi anyukáját". Persze tudom, hogy nem olyan biztos az, hogy a holnap után még lesz folytatása a mi ismeretségünknek, és egyébként sem így működnek a dolgok, viszont ez a gondolatmenet máris elterelte egy kicsit a figyelmemet arról, amit előbb a nyakamnál művelt. Hogy a kedvemben akart járni az ételekkel, azt nem tudhatom, de tényleg minden nagyon finom volt, és ha tudnék enni, akkor be is falnám az összeset. De ha nem megy, akkor nem megy. Az orosz elvigyorodik, én pedig résnyire húzom össze a szemeimet, amikor a terveket emlegeti. - Miért érzem úgy, hogy most fenyegetsz meg először, mióta találkoztunk? - nem megy ez nekem, a végét némán elröhögöm.- Mit találtál ki? Hogy nem fogja elmondani, abban majdnem száz százalékig biztos vagyok, de talán gondolni fog rá, a képességem pedig aktiválódni... Sunyi vagyok, tudom, de ha megtehetem, akkor miért ne? Ő mondta, hogy gyakoroljak. Na ez így nem egészen igaz, mert csak azt mondta, hogy próbáljam meg "irányítani", ami egyébként nem működik... - Már csak utolsó simítások vannak, meg javítgatok az árnyékoláson, az már nem jár annyi mocsokkal. - Első "munkanap" után nagyon összekentem magma. Kezdő festő vagyok, de már most biztosra veszem, hogy maradok is az... Nem vagyok ép elméjű, ha még egyszer ecset közelébe megyek. Maradok a ceruzánál meg a papírnál, és szigorúan időtöltés szinten. Amiért látszólag jobb napja van Nikolainak, mégis megkérem rá, hogy folytassa a mesét, ahol abba hagyta. Már ha van hozzá kedve. Nem azért aludtam el, mert nem érdekelt.
Nagyjából háromnaponta valószínűleg szükségem is van rá, hogy valahol és valahogy levezessem a bennem felgyűlt feszültséget, hogyha továbbra is ilyen közel maradunk egymáshoz, de bambi anyukája azért nem elég izgalmas egy-egy ilyen kiruccanáshoz. A kérdésére elnevetem magma. - Talán mert fura nő vagy… De nem rosszak a megérzéseid… Nem árulom el neki, hogy mi a terv, és nem is gondolok rá. Ha működik is a képessége, csak a hálószobában a takaró alól kilógó dobozcsücsök képét csípheti el, semmi mást. Én már mindent elintéztem, most még nem foglalkoztat annyira az este. A képpel kapcsolatos magyarázat érdekel, oda is figyelek rá. Eddig nem leselkedtem, mikor dolgozott, meghagytam meglepetésnek az egészet, de kifejezetten örülök, hogy lassan már láthatom is. - Remélem… Ha foltos leszel, lesikálom rólad… Ha kell, akkor a bőrével együtt, ez benne van a fenyegetésben, bár kivételesen nem gondolom teljesen komolyan. Mikor megkér, hogy folytassam a mesét, felkelek az asztaltól, nagyjából elpakolom a reggeli maradékát, aztán a cigarettámmal, a hamutállal és az öngyújtómmal áttelepszem a kanapéra. - Nem tudom pontosan megtippelni, hogy mikor aludtál el, úgyhogy elkezdem valahonnan, és szólj, ha valami kimaradt, vagy már hallottad… Itt csak egy-két bekezdésnyi csúszásról lehet szó, mert azért hamar feltűnt, hogy már biztosan alszik. - Ezerhétszázkilencvennyolcban érkeztem meg Amerikába. Gazdag voltam, és mindenkitől azt hallottam, hogy ez a lehetőségek hazája. Nagyon sokat vártam ettől az országtól. Az ipari forradalomnak hatalmas szerepe volt benne, hogy nem csalódtam. Nem is tudom pontosan mikor, vagy melyik folyón láttam meg életem első gőzhajóját, de meghatározó élmény volt. Nem tudom megmagyarázni miért, de szenvedélyemmé vált a gőzhajózás… Érdekelt a technika, a fejlesztési lehetőségek. Saját hajót vettem, megtanultam mindent, amit lehetett, mérnököt alkalmaztam, aki a lehetséges újításokkal foglalkozott. Az összes maradék pénzemet ebbe fektettem, és jó döntésnek bizonyult. Az ágazat fejlődött, volt pénzem, hogy a vidéket járjam. Jártál már hajómúzeumban? Csak eszembe jutott a kérdés. Valószínűleg neki a gőzhajó csupán egy fogalom, amihez semmiféle kép, vagy élmény nem társul, de hát nehéz is lenne sok közös érdeklődést találnunk, ha egyszer háromszáz év van közöttünk…
- Fura nő... - ismétlem elgondolkozva.-Ezt bóknak veszem. - én is nevetek, közben felé hajolok, és egy röpke csókot lehelek az arcára, vagy a szájára, attól függ hol érem el. Ha gondolt is valamire, az én radarom semmi jelet nem fog abból. Úgy tűnik, mégis titok marad a titok... Fenébe. - Oké-oké, majd odafigyelek. - vigyorgom, mert megjelent előttem a kép, amikor beváltja az ígéretét, mondjuk egy körömkefével. Persze nem gondolja komolyan, és én sem akarom aláásni a tervét egy ehhez hasonló akcióval. Ha eddig nem ölt meg, akkor eztán se fog, szóval nem hiszem, hogy van okom félni bármitől is. Negyed ötig meg csak kibírom valahogy, majd lekötöm magam. Most például a mesével, Nikolai ugyanis már költözik a kanapéra, én pedig követem és megint elnyúlok, a fejemet viszont díszpárnák helyett a farkas ölére hajtom. Még el is lapogatom az egyik izmot a combján, mintha egy párnát igazítanék, aztán betakarózok a szabad bal karjával, és innen hallgatom a történetet. Sosem voltam az a bújós típus, de most valahogy jól esik. Szeretek Nikolai közelében lenni, szeretem megérinteni, szeretem csókolni, és szeretem hogy mesél a múltjáról. Ez a pasas egy élő történelem könyv! Egyébként az évszám még feldereng az elalvás előtti pillanatokból, a többi már nem. Gőzhajó fétis... Hmmmm. A kérdésre elnevetem magam, és nemlegesen rázom a fejemet. Nem voltam még hajómúzeumban, és még semmilyen másban sem. Talán egyszer az iskolával megnéztük a bostoni múzeum középkori tárlatát, de olyan rég volt már, hogy nem is emlékszem a részletekre. Az alkarját kezdem simogatni fel-le, de figyelmem az övé, várom a folytatást.
Kezdőlap
//
//
